HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

3422-es kórterem

Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: 3422-es kórterem
Vas. Jan. 22, 2017 2:09 pm
 



 



Leander :: Jackie :: Dwayne


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:55 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Kedd Jan. 24, 2017 12:17 am
 



 

előzmény





December 24.


A kórházi szoba üvegablakán át megpillantva, jó pár percre gyökerezik földbe mindkét lábam. Az ágya mellett lévő monitor kijelzőjén innen is jól látszanak vérnyomás értékek, a szinusz ritmus. Még nincs magánál, mondhatnám azt is, mintha csak aludna.. ha nem volnék pontosan tisztában azzal, milyen, amikor alszik. ..és az nem ilyen. Nagyon nem…
Meg kellene könnyebbülnöm, jobban, mint amennyire most érzem. ..mert a gyomrom még mindig borsónyi és ez még nem változik. A levegő viszont hirtelen nagyon is kevésnek tűnik, mintha képtelen volnék annyi oxigént belélegezni, amennyire szükségem van. Újra és újra, egyre gyorsabban lélegzem és hirtelen túlságosan súlyosnak és fullasztónak érzem a még mindig viselt egyenruha kabátot. Kapkodó mozdulatokkal vetem le magamról és hagyom, hogy a földre essen, miközben az ablak mellett a falnak támaszkodom háttal és le kell, hogy guggoljak, kényszerítve magam, hogy az inger ellenére lassabban vegyek levegőt.
Jobb kezemet a két kulcscsontom találkozásánál szorítom a mellkasomra, míg a másikkal a homlokom felől túrok a hajamba. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy beértünk a kórházba vagy, hogy mikor tolták ki a műtőből, azt sem tudom, hogy ment az operáció vagy mikor fog magához térni, az egyetlen, amit tudok, hogy itt van, hogy életben van.
Csak lassan sikerül megnyugodnom. Elkenem a megállathatatlanul kicsordult könnyeimet és egy darabig tompult fásultsággal hagyom eluralkodni a fejfájásomat. Nem vészes, inkább csak állandó és zúg tőle valamelyest az egész koponyám – érzésre legalábbis ilyen –, noh meg persze néminemű émelygéssel is együtt jár. Mindkét alkarom zsibbad enyhén, de mivel a kezeim remegése jobban zavar, valahogy el se jut a tudatomig, hogy mitől is van égető érzés a bőrömön.
Valamikor összeszedem magam végre annyira, hogy a kabátomba kapaszkodva egyenesedjek fel és először a mosdóba forduljak, arcot mosni. A tükörbe pillantva esik csak le, az arcomon lévő vágás helye is erősen sajog, mindkét alkaromat csúnyán lehorzsoltam, és szinte szürke a bőröm a rátapadt portól.
Eltart egy ideig, mire megszabadulok a mocsoktól és a megalvadt, rám száradt vértől és visszatérek a szobához, ezúttal be is lépve. A kabátomat a fotelre dobom és lecsüccsenek, arcomat pedig a tenyereimbe temetem.
(…)
Hirtelen kapom fel a fejem – meg is érzem a lüktetést, ami a koponyámnak feszül –, ahogy meghallom a hangját és nem tudatosan emelkedem fel az ülőalkalmatosságról, közelebb lépve hozzá. Automatikusan fogom meg ismét a kezét – a plázában fel sem tűnt, hogy akkor milyen erősen szorította – és bár kicsit érzékenyebbnek érzékelem a mancsom, eszemben sincs visszahúzni.
- Szia.. – banálisnak tűnik ezzel kezdeni, de nem gondolom végig, már kicsúszik a számon egy visszatarthatatlan, megkönnyebbült és halvány mosollyal. A kérdésre csak röviden bólogatok párat.
- Jól. – valamivel jobban, mint eddig és ez éppen elég.
- Te? Mennyire rossz? – az egyértelmű, hogy nincs jól, hogyan is lehetne mindazok után.. minden után?!!
- Kérsz valamit? – újabb nem tudatos megszólalás hagyja el a számat, szabad kezemet pedig az ágy szélére illesztem. Persze, ha szeretne inni vagy még fájdalomcsillapítót, akkor a pohár után nyúlok, vagy kimegyek egy nővért keríteni.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Kedd Jan. 24, 2017 6:47 pm
 



 

Siralmasnak mondható a látásom, aminek köszönhetően nagyjából úgy érzem magam, mint egy félvak, félsüket nyomorék. A hunyorgásba ölt erőfeszítés egy másodpercre kellemetlenül nyilall a homlokomba, egyből ráncot is gyűr a szám sarkába és kell egy nagyobb levegővételnyi idő, hogy ezen túllépve megtaláljam a hangomat a fotelben gubbasztó figyelmének felkeltéséhez. Az időérzékem el van lehetetlenítve, megsaccolni sem tudnám mióta ülhet ott, arról sincs fogalmam mikor szállítottak be, mikor.. Műtöttek meg. Jah, persze, a doki is mondta, a karomra kötött infúzió és a gépek sem véletlenül idegesítenek. Nagyszerű. Laposan pislogok rá ahogy közelebb lép és egy orvosi szakvélemény szerint is helytállóan vérszegény, kimerült félmosollyal fogadom meg egy hangos köszönés helyetti Hey. eltátogásával, aminek a végén egy szusszanást vagyok kénytelen besorolni az érdeklődés elé.
Nagyon nem vagyok még magamnál jah, a megfogott kezemet jó indulattal is csak behajtom, az agyam meg teljesen megfeledkezik róla, hogy nem kéne megpróbálnom feljebb ülni, ami a visszakérdezésnél kudarcba is fullad; elég szar érzés a visszabicsakló könyököm vagy a bal oldalamba szaladó jelzés, hogy nem kéne tovább erőltetni. Az még nem villan be, hogy sima Jól-al nem kéne megelégednem.
- Túlélem. Mást úgyse tudok csinálni, nem? – hozzá sem kell tennem, hogy Ez van., tökéletesen átüt a torokköszörülésig még rekedtesebb hangszínemen. A szemem kinyitásával újrapróbálkozom, kicsit nagyobb sikerrel, mint az előbb, bőven szoknom kell még a fényerősséget, de nem a szemhéjamhoz akarok beszélni..
Kérek-e valamit? Röviden és elég gyéren, de azért felismerhetően fújtatok. A megkezdett fejingatásom nagyjából egy pillanaton belül a sokadik rossz ötletemnek minősül, úgyhogy félrehajítom, csak úgy döntöm a fejem, hogy jobban lássam és ne kelljen tartani.
- Köszi, de ezt.. Kérdezd újra pár perc múlva. – értékelem, abszolút, de elég nagy kihívás észhez térnem is, nemhogy megmondani mi az, amire szükségem van. Nagyon kevés dologról tudnék így hirtelen döntést hozni. Azért röviden legalább már meg tudom szorítani a tenyerét, hogy megerősítsem a köszönetet meg jelezzem nem kell még semmi, tényleg.
- ..de ha esetleg a világítás lejjebb tudod venni, az király lenne. – jut eszembe az imént elmaradt. Kurva jó lenne normálisan látni, mégha félhomályba is. Már jobb, de.. Eddig hunyorogtam, a szemöldökeim azért ugrottak összébb, de észreveszem az arcának jobb felén húzódó vágást. Totál kezeletlen. A másik kezemmel az orrnyergemhez nyúlok, remélve a dörgölés segít valamennyit vagy a fejfájásomon vagy enyhít valamennyit a látóviszonyokkal járó kellemetlenségen. Persze utána rögtön képen töröl egy Hülye vagy baszd meg. érzéssel, ahogy rövid időre felerősödik az előbbi..
- Csak ott sérültél meg? – nem illik mutogatni, de valahogy tudatnom kell vele mire gondolok mit látok, hmpff, majd visszaejtem a balomat az ágyra. Asszem ennyitől már a napi maraton is megtettnek tekinthető.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Kedd Jan. 24, 2017 8:29 pm
 



 

Ijesztő így látni. Ki sosem mondanám, de az érzés még mindig kellemetlenül csavarja össze a bensőm az aggódástól. Órákkal ezelőtt a pláza romjai között nem engedhettem teret annak a félelemnek, ami most, megkésve, de annál erősebben kapargatja minden egyes porcikám és pokoli nehéz visszafogni… Nagyon.
- Mi.. mit csinálsz? – ahogy ő, úgy én is mozdulok, vele egy időben és a halvány mosoly aggodalmas kifejezésbe fordul az arcomon. Az ágy szélére illesztett tenyerem a vállára csúszik át, hogyha kell, finoman, de határozottan tartsak ellent neki, mert egyáltalán nem kellene, nem szabadna mozognia.
- Ne.. ne kelj fel.. – tovább azonban nem kell folytassam, mert úgy tűnik magától is rájött hála az égnek, hogy nem ez volt a legjobb ötleteinek egyike, semmilyen szempontból sem.
- ..nem bírsz nyugton maradni egy percig sem, igaz?! – csóválom meg a fejem kicsit – na ez meg az én részemről nem éppen a top 10-es ötletek egyike volt – és halkan szusszanok egyet. Nem volt korholás a hangomban, de ma nem először akar ficánkolni úgy, hogy azt nem volna szabad.
- Nem is kell most mást csinálnod. – megint ott a fáradt, halvány félmosoly az ajkaim szegletében. Pihenni és felépülni, ez legyen most az első, ennek kellene lennie.
A kezem visszateszem az ágy szélére, a másikkal pedig még mindig az övét fogom és a finom szorítást viszonozom. Néhány apró bólintással veszem tudomásul a válaszát.
- Oké, majd később.. – majd visszatérünk rá, úgysem sietünk sehová, bőven van ideje arra, hogy kitalálja szeretne-e egyáltalán valamit és, ha igen, akkor mit.
- Persze, mindjárt megoldom. – körbenézek, merre is lehet a villanykapcsoló és mikor megvan, eleresztem, hogy az ajtó mellé lépve lekapcsoljam mennyezeti világítást. Az ágya feje mögött úgyis van egy másik lámpa, annak elég lesz a fénye és legalább nem a szemébe világít.
- Így jobb? – visszamegyek az ágyához és megint a tenyerébe csúsztatom a sajátom. A legkevésbé sem tudatos mozdulat most sem, magától jön.
- Van még pár horzsolásom, de semmi komoly. – a fejemen valószínű egy kisebb – vagy nagyobb – púp is, de nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon ezen. Én jól vagyok.
Az viszont nem nyugtat meg, ahogy visszaejti a karját az ágyra. Akkor sem, ha tudom, hogy műtét után van, még szedálva valamennyire és éppen csak, hogy magához tért.
- Hozzak egy pohár vizet? – nem tudom letelt-e már az a bizonyos pár perc, de nem is érdekel, hogy őszinte legyek.
- Mennyire kótyagos még a fejed, emlékszel valamire a történtekből? – nem baj, ha nem, nem csodálkoznék rajta. Egyszerűen csak érdekel, mi később értünk át a szomszédos épületből és bár azóta gondolom a tévében több híradás is lement már az egésszel kapcsolatban, az utóbbi pár órában kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy híreket keressek. Prioritást élvezett, hogy megoldjam azt, adjanak valamiféle tájékoztatást róla.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Szer. Jan. 25, 2017 8:03 pm
 



 

Nem tehetek róla, hogy a kérdés pillanatában nem értem mi a problémája Jacks-nek, miért akar visszanyomni az ágyra és már majdnem vissza is kérdeznék értetlen szemöldökráncolással.. Hallom, ezzel nincs baj, de fel sem tűnik a próbálkozás – annyira megszokásból ülnék feljebb a félfekvő helyzetemből.. – amíg a testem nem jelzi a kellemetlen következményeket és emlékeztetőül oldalba nem vág. Megszívom a fogam és levegővétel meg gondolkodás nélkül vágom rá a választ a megrovásra.
- Nem. – ezzel én is pontosan ugyanúgy tisztában vagyok, mint ő. Csakhogy azzal is ebbe a kötelező pihenésbe előbb fogok beleőrülni, mint a sérüléssel járó fájdalomba. A dokik biztosan hetekig arra fognak ítélni, hogy ágynehezéket játsszak és a lehető legkevesebbet mozogjak, de ennél rosszabbat nem tudok elképzelni jelenleg, akkor se, ha tudom igazuk van a gyógyulásom érdekében. Jacks is mondta; nem bírok nyugton maradni. Ha akarok se nagyon, de idióta se vagyok, nem fogom magam megerőltetni, hogy elhúzódjon a felépülésem. Elhúzott szájjal keresek valami látni való a szoba másik pontján, ami a világos színek miatt sem okoz kellemes ráeszmélést – tudom, hogy nem kellene mocorognom, tudom, oké?
A következő megszólalásakor terelem vissza a tekintetem – mintha olyan sokat látnék belőle.. – és egy néma Jah.-val konstatálom, amit mond. Pont ez az, semmit nem kell csinálnom, mert igazából nem is rajtam múlik és ha teszek is valamit azzal csak rontanék a helyzeten, ahogyan az önkénytelen felüléssel is majdnem.. Ha arra gondolok el fog húzódni egy darabig ez az egész.. Bassza meg. Egyelőre elég lenne az is, ha rendesen magamhoz térnék. Igen, megelégednék vele. A barátibb fényviszonyokkal is, amiről máris gondoskodik Jacks és igazi felüdülésnek számít. Megkönnyebbült sóhajjal és hosszabban lecsukott szemekkel élvezem ki, mielőtt ránéznék, hogy ténylegesen is többet lássak belőle.
- Jah. Sokkal. Kössz. – szusszanva nyelek és kísérletet teszek a szám benedvesítésére. Az eredményét nem érzem, de ezt is a szokás követeli meg. A kézen fogás is mostanra tűnik fel igazán, mert ez viszont már jóval kevésbé megszokottabbnak számít és oda is sandítok az övére egy másodperc erejéig, majd az arcán lévő vágásnyomra. Semmi komoly, huh? Inkább süket vagyok, mint vak és ha csak az elmúlt perceket veszem figyelembe mennyi mindenre azonnal reagált, rezzent.. Pontosan úgy nézek rá, hogy magától is rájöjjön nem  annyira hiszem el, amit mondott.
- Ezt te mondod vagy egy orvos? – nincsen különösebb éle a hangomnak, a mondat végére kicsit megint berekedek, de ez van. Ha megnyugtatásnak szánta a horzsolásainak besaccolását, nos, ügyesen inkább az ellenkezőjét sikerült elérnie. Ez elég kevés és ne most akarjon plusz ideget ültetni belém, mert nem hiszem a dokik szerint is jót tenne a magasabb vérnyomás, hiába pusztulok meg a mostani alacsonyban.. Nagylevegőt veszek. Tudom, nem nagy dolog egy pohár víz, fordított helyzetben én is így gondolnám, le is cseszném, ha mást gondolna, de kurvára örülnék neki, ha el tudnék menni mellette anélkül, hogy arra gondolnék milyen kibaszottul szar érzés még erre is képtelennek lenni. Tök mindegy mennyi idő telt el a műtét óta vagy se.
- Megköszönném. – ami pedig a történteket illeti.. - Emlékszem. Hézagosan, de igen. Leginkább az elején történtekre.. – eszméletemnél voltam sok szerencsétlennel ellentétben, a vasrúd helyét, pedig szándékosan kerülöm.. - ..de azon kívül, hogy rongyként dobott félre a robbanás ereje nem sokat tudok mondani. Érdemit nem igazán. - a rengeteg por, amit belélegeztünk vagy a szó szerint süketítő üvöltések. Nem hiszem ezek érdekelnék.
Kihúzom a tenyeremet az övéből és megfogom a csuklóját.
- Kezeltetned kéne. - pontosan tudnia kell miről beszélek. - Egy darabig nem megyek sehova szóval.. - előzöm be a lassúságommal is őt, mielőtt ellenkezésbe kezdene vagy odázásba. Nem. Látta, hogy meg vagyok. Megmaradok; menjen nyugodtan, amit egy finom karhúzással is igyekszem a tudtára adni. Előbb, utóbb úgyis visszaalszok. Érzem a rohadt gyógyszerekből és a folytonos zsibbadásból, hogy ez lesz. Valószínűleg a nemsokára érkező fehérköpenyesek után..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Szer. Jan. 25, 2017 9:11 pm
 



 

Nem tudom, hogyan juthat egyáltalán eszébe, hogy felüljön, főleg a műtét, a plázában történtek után. Nem kis traumán van túl a teste és egyébként is, és amikor fel akar kelni, rögtön mozdulok, hogy megakadályozzam. Ettől persze jobban lüktet a fejem, mint előtte, de nem érdekes, majd elmúlik. Volt már ennél rosszabb is..
- Azt látom. – nagy az inger, hogy ismét megcsóváljam a fejem, de ez alkalommal leteszek róla, nem hiányzik, hogy a fejfájás mellé esetleg a szédülés is társuljon vagy, hogy jobban felerősödjön.
- ..de, ha lehet, azért inkább próbáld meg. Kérlek. – a saját érdekében. Ha nem tud nyugton maradni, csak saját magának árt vele és bármennyire is nem szeret tétlenül feküdni, pontosan erre van szüksége. Neki is tudnia kell ezt, kétlem, hogy jobban érezné magát, mint, ahogy fest. ..mert nincs valami jó bőrben..
A kérésének eleget teszek és gondoskodom a mennyezeti világítás lekapcsolásáról. Csak megrázom a fejem – rossz ötlet, nagyon rossz –, hogy nincs mit köszönnie.
- Tőlem kérdezted... – nem akkora dolog egy elesés – akkor sem, ha más tényezők is közrejátszottak –, hogy különösebben aggódjak az orvosi vizsgálat miatt. Nem vagyok felelőtlen, tudja jól ő is, hogy sosem utasítottam vissza az orvosi vagy kórházi ellátást, amikor valami balul sült ki. Érzem, hogy mennyire vagyok jól vagy rosszul, és tisztában azzal, hogy össze kell varrni az arcom, de várhat még a dolog egy kicsit.
- Oké, hozok, egy pillanat. – megint eleresztem és a kórterembe kikészített kancsó vízből töltök a szintén odapakolt tiszta poharak egyikébe.
- Segítsek? – térek vissza az ágyhoz a folyadékkal, az pedig rajta áll, hogy tud-e belőle inni egyedül vagy sem.
A rövid összefoglalót hallgatva némileg összébb szaladnak a szemöldökeim elgondolkodón. Mire azonban megszólalnék, a csuklómra fog rá, amivel oda is vonzza a tekintetem egy pillanatra, mielőtt megint az arcán állapodnának meg íriszeim.
- Fogom. – hagyom rá és igaz is, nem gondoltam, hogy nem nézetem meg egy orvossal is magamat, de eddig egyszerűen ráért.
- ..majd azután, hogy... – megállok, szusszanok egyet és átfogalmazom, amit mondani készültem az imént.
- ...zavarna, ha bent maradnék, amíg elmondják veled mi a helyzet, vagy jobban szeretnéd, ha inkább kimennék? – nem esik jól megkérdezni. A legkevésbé sem, így pedig már a kérdés elején sem rá nézek, hanem inkább a csuklóm köré font kezére.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Szer. Jan. 25, 2017 11:36 pm
 



 

Se a fejingatás, se az egyszerű bólintás nem okoz nagy örömöt.. Újfent grimasz torzul a képemre és jobban belesüppedek a mögöttem lévő nagypárnába.
- Megpróbálom. – nem volt kérdés, hogy fogom-e. Az orvosi utasítás leghangsúlyosabb pontja is ez lesz, ami annyit tesz nem sok lehetőségem van megválogatni a gyógyulási technikákat lévén elég keskeny a repertoár. A gond a helyzet elfogadásával van. Pontosabban a tudatosításával.. A kellemetlen fájdalommal való emlékeztetés egész jó terelő bójának nevezhető, mind a mocorgásnál, mind a látásnál, ami Jacks-nek köszönhetően elviselhetővé válik, nem nyilall bele az erőlködés a szemgödreimbe vagy összpontosul az orrnyergem fölé. Higgye el, az élményért nagyon is van mit köszönni..
A válaszát hallva éppen csak visszafogom a nehezményes sóhajt. A fő oka mégis nevetséges miért sikerül; azelőtt rám tör az újhullámú fáradtság, minthogy megtehetném. Nem voltam szemtanúja a plázában vele történt balesetnek.. Nem láttam, hallani se, mert a süket bal felemen történt az eset, még jó, hogy a másodvélemény hiánya nem nyugtat meg. Lenyelem, mert nem akarok megjegyzést tenni vagy magyarázkodásba kezdeni egyébként sem tudom mi volt. Csak menjen, úgyis rövid lesz a vizsgálat, ha valóban semmi komoly nem történt, nem?
- Igen.. – a frappáns válaszhoz nem vagyok topon, az elismerés az egyetlen, amivel szolgálni tudok. Kikezdhetetlen, hogy tőle kérdeztem végeredményben, akárcsak ő a vízről, mi szerint kérek-e. A szemem sarkából követem a kitöltést, a kezében tartott poharat és a felajánlás megtételénél egy rövid időre a tekintetét, mielőtt a pohárért nyúlnék.
- Nem kell. – hülye lennék bizonygatni mennyire jól fog menni a megtartása, meg is billen kissé az átvételnél, de nem borítom ki vagy döntöm meg annyira, hogy kiszaladjon belőle egy kevés. Remeg a kezem, de ragaszkodom az elképzelésemhez, hogy megy egyedül is az ivás.. Jah, nem a fekvés az egyetlen dolog, amit nehezen viselek. Cseszett büszkeség, huh? Nagyjából a harmadik kisebb kortyig, ahol már alá kell támasszam a másikkal is a visszaadáshoz.
- Kössz. – ismétlem el, amit még jó párszor el fogok az elkövetkezendő időszakban azt hiszem.. Akár rávágja, hogy Nincs mit., akár nem.
Nem tudom a fájdalomcsillapító hatása van múlóban vagy csak simán az esemény gyors végigpörgetése okozza, hogy nem csak egy kezelhetetlen gyomorszoruláson kapom magam, hanem visszatér a sajgás is az oldalamba. Tompán, lüktetéssel a rövid összegzés végéhez érve. Meghatározó volt a robbanás, de az emlékeimet nem akarom jobban feleleveníteni, a maguk tempójában így is elég jól körvonalazódnak.. Jobban érdekel, hogy mielőbb ellásák. Nem komoly, rendben, mondta, de lehet erről egy orvos azért mégis többet tudna mondani és így egy kicsit megnyugszom, amikor beleegyezik. Vagyis.. Ránc gyűrődik a homlokomra a félbehagyott folytatásnál és nem múlik a kérdésnél sem azonnal.
- Mi..miért zavarna..? A csuklóját eddig sem tartottam erősen, most még kevésbé, ahogy lazítok a fogásomon, hogy lecsúsztatva a kezem az ujjai közé akaszkodjak és laza rázással ébresszem fel.
- Nem zavarnál, örülnék neki. – fogalmam sincs miért merült fel benne a kérdés, nem.. Nem elküldeni akartam, nem azért, hogy ne legyen itt. - Örülnék neki. – megint elmondom, ha úgy látom lesüti a tekintetét és újból megrázom a mancsát. - Egyébként.. – itt muszáj nyelnem egyet, hiába ittam, az nem volt sok. - Mi volt az a nyomtatvány, amit kitöltöttél? Arra gondolok, amikor megjelöltél az értesítendők közé.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Csüt. Jan. 26, 2017 12:32 am
 



 

- Oké. – apró bólintással veszem tudomásul, hogy legalább megpróbálkozik a jövőben kevésbé mocorogni és bízom abban, hogy nem csak próbálkozás, hanem úgy is lesz.
Orvos nem, de nővér látott már, a mentős is kérdezte, hogy rendben vagyok-e, mikor befelé jöttünk. Ha nagy baj lenne, jeleztem volna, de nincs. Nálam sokkal súlyosabb esetekkel van tele az egész kórház, amúgy is várattak volna, várni meg itt is tudok. Később viszont szándékomban áll legalább az arcommal kezdetni valamit, egy hatalmas hegnek nem feltétlen örülnék és nem hiúsági kérdésből fakadóan.
- Rendben. – óvatosan nyújtom át a vizet, amikor a felajánlott segítséget mellőzi. Látom, gyakorlatilag szinte megküzd azzal, hogy ki ne löttyenjen a folyadék a pohárból, de nem teszem szóvá vagy kapok oda kéretlenül, hogy megakadályozzam az esetleges balesetet. Ha azt mondta, hogy nem kell a segítség, akkor tiszteletben tartom az óhaját, elvégre ő érzi jobban, hogy mi megy neki és mi nem.
Ahogy visszanyújtja a poharat a köszönetnyilvánítással együtt, egy újabb apró bólintással kísérve veszem el tőle és az éjjeli szekrényre teszem le úgy, hogyha később esetleg kelleni fog még, akkor kényelmesen elérhesse.
Szándékosan nem kérdezek bele jobban a történtekbe, nem akarom, hogy megerőltető legyen, ráadásul a gyógyszerek miatt szinte biztosra veszem, hogy még nem tiszta a feje, ilyenkor gondolkozni pedig felér egy kínzással véleményem szerint. ..és, ha már itt tartunk, szeretném tudni pontosan, hogy van, mi történt a műtét alatt, mennyire sérült meg és így tovább, de abban viszont koránt sem vagyok biztos, hogy ezt ő is szeretné-e. Az, hogy én hónapokkal ezelőtt úgy döntöttem, fordított esetben ő legyen, akit velem kapcsolatban értesítenek, ha baj van, nem hozza automatikusan magával, hogy viszont is így lenne. Sosem esett róla szó..
Nem is a visszakérdezése, mint inkább az ujjainak az enyémek közé akasztása az, amivel felhívja magára a figyelmem és eléri, hogy megint a szemeibe nézzek.
Amit pedig ezután mond… most érzem először igazán, hogy megkönnyebbülök. Megremeg a szám sarka és halvány mosolyba szaladnak a vonásaim mielőtt elvenném a kezem és tenyereimet óvatosan az arcélére vinném. Puha, futócsókot hintek az ajkaira, majd pedig a homlokomat az övének illesztem egy pillanatra.
- Én is örülnék neki... – hogy maradhatnék, hogy maradhatok… nem is sejti, mennyire.. Elhajolok tőle és egy gyengéd, az arcán végigsimító mozdulattal engedem el.
- Nem tudom pontosan. Csak szóltam az egyik nővérnek, hogy szeretném megadni, ki legyen a baleset esetén értesítendő személy, ha megsérülök vagy baj történik és az kezembe adott ehhez egy nyomtatványt. Miért kérdezed? – jó, oké, van rá egy jó tippem, hogy miért is akarja tudni, de nem akarok tippelgetni.
- Szeretnéd, hogy felhívjam Meget vagy beugorjak hozzá? – tartok attól, hogy megint rendesen belenyúlok a tutiba ezzel a kérdéssel, de mégiscsak a testvére, akkor is, ha most épp nincsenek jóban. Tudnia kellene mi történt, arról nem is beszélve, hogy ő egyáltalán jól van-e...


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Csüt. Jan. 26, 2017 8:57 pm
 



 

Átkozott egy érzés képtelennek lenni arra, amire egyébként képes vagyok, sőt, röhögve csinálok meg más esetben és most majdnem kiesik a kezemből is, mert lestrapált hozzá a szerveztem. Egy ponton már kínos is, függetlenül attól tudom nem kellene annak tartanom, de ezt magyarázza el valaki az agyamnak, hogy ne is vegye.. Jobban rádöntöm a fejem a párnára, követem a pohár útját a szekrényig, ahová majd nagy valószínűséggel a soron következő alvás után fogok tudni csak elnyújtózni normálisan, valamennyi erőt összekapargatva addigra. A műtét még friss, a történtek is eléggé és az igazat megvallva nem érintett mélyen maga a robbanás vagy legalábbis nem azok közé tartozok, akiknek a fizikai sérüléseik mellett más jellegűekkel is meg kell birkózniuk. A rendes felelevenítésnek így inkább a lelkesen növekvő fejfájás az oka, a kimondatlan hálámat magáénak tudhatja Jacks, amiért nem kéri az erre tett erőfeszítést.
..bosszankodok, morgok, értetlenkedek eleget még a kórházban rám váró idő alatt, hogy ne keverjem most magam ilyen helyzetbe, ami fejfájást okozna. Ez persze én vagyok. Komoly értetlenség gyűri ráncba a képem az elhangzottakra válaszul és csak azon múlik nem kérdezek honnan szedte ezt az ostobaságot, hogy messze nem vagyok elevenemben hozzá.. A magyarázkodáshoz sem, ha túl nyersnek venné a szóhasználatot. Piszkálással sikerül végül visszaterelnem a tekintetét magamra és ahogy ő, én is megkönnyebbülök annyi különbséggel, hogy én az övé miatt teszem. Alacsonyan pihentetem a szemhéjam azt eredményt elkönyvelve, belekényelmesedve rövid időre a kezei közé. A futócsók viszonzásához lassú vagyok, akárcsak ahhoz egy pillanatra a felkarjára tegyem a tenyerem – talán jobb is, az erőnlétemet tekintve elég béna paskolás lett volna.. –; kis sóhajjal és a régebbi vérszegény mosolykezdeménnyel fogadom, amit a visszakérdezésekor egy száraz, félretéveszthetetlenül hihetetlenkedő nevetésre vált ki.
- Szerinted..? – hé, ne csinálja. Én vagyok a kótyagos fejű, nem ő. - Fel akarlak tüntetni az értesítendők listáján. – nem szorul egyéb magyarázatra. A bolti lövöldözés után órákon keresztül csak vártam, információknak híján, mert hivatalosan nem voltam hozzátartozóként megnevezve semmilyen papíron és nem adhattak ki semmit az állapotáról.. Voltam a helyében és innen az erős gyanúm miért nem látták még el. Szar érzés egy véletlenül meghallott beszélgetésből vagy félreértésből megtudni, amiről mást rendesen tájékoztatnának. ..mint a húgommal is tennék. Nekem ő van megadva. Egyedüliként és a hívás ötletekor emiatt is ingatom meg a fejem.
- Öhm, valószínűleg hívták már, ha élnek a vonalak. – mindig túlterhelődnek a telefontársaságok, nem számolok azzal, hogy most másként történt volna és azzal se megúszta a mobilom. Mellékes, arra sem emlékszem a robbanás után éreztem-e egyáltalán a zsebemben.. Nyelnem kell a folytatás előtt és ekkor kattan az eshetőség, ami leolvasható az arcomról, hogy nem csak a sima nem jövetelére vonatkozik. Nyugtalanul mozdulnék feljebb hova máshova?, de időben észbe kapok és abbahagyom a próbálkozást.
- Előbb megkérdeznéd a nővérnél, hogy van-e róla információja.. Kezelték-e? – nem, nem vagyunk jóban, de ez nem jelent semmit abban a tekintetben, hogy érdekel a hogyléte. A kurva bogár miatt, ami a fülemben vert tanyát, pedig különösen. Ennyit az alacsony vérnyomásról..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Csüt. Jan. 26, 2017 10:38 pm
 



 

Még élénken emlékszem arra, miként is fogadta, amikor közöltem vele, hogy baleset – vagy ne adja ég, nagyobb baj – esetén őt is értesíteni fogják. (A másik személy egyébként Lee és ennyi, nincsenek többen esetemben azon a bizonyos listán.) Megkönnyebbülök – újfent – attól, hogy ezután majd engem is fognak. Hogy nem kell hazudnom vagy mérgezett egér módjára köröznöm a kórházon belül – vagy esetleg az őrsön –, ha olyasmi történne, ahhoz, hogy megtudjak bármi érdemit vele kapcsolatban. Nincs rosszabb, mint a bizonytalanság a hosszas várakozással egybekötve és nem kevéssé megalázó, hogy pontosan tudod és joggal vághatják a képedbe; hivatalosan semmi közöd ahhoz, hogy milyen állapotban van, akivel együtt élsz...
- Köszönöm. – morbid dolog vagy sem, örülök neki, ha megteszi. Édesen naiv volna azt hinnem, hogy remélhetőleg sosem lesz rá szükség, nem történik majd olyasmi, ami miatt szükség lehet erre.. ..de nem vagyok naiv. Pontosan tudom, hogy mekkora veszélynek van kitéve az utcán nap, mint nap a kötelessége teljesítése közben és azt is tudom, hogy fordított esetben is ugyanez a helyzet.
Arról hallgatok, hogy korábban próbáltam már elérni Meget, hátha sikerül alapon, de nem jártam sikerrel. Később még próbálkozhatnék, de a kórház is megteszi, akkor ez legyen az ő dolguk. Vagyis lenne, ha nem kérne meg az érdeklődésre vele kapcsolatban. Nekem is átfutott a fejemen, amire sejtem, hogy gondol.
- Megkérdezem, persze. – hezitálás nélkül vágom rá, magától értetődően.
- Próbálj meg pihenni, addig kiderítem, behozták-e, jó?! – akár aggodalmaskodik, akár nem, biztosan időbe fog telni, mire sikerül megtudnom, hogy a húga itt van-e vagy sem, addig pedig tényleg megpróbálhatna aludni, pihenni, gyógyulni.
Ha közben megérkeznek a fehér köpenyesek, akkor a kórteremben még megvárom, amíg elmondják, hogy ment a műtét és mi a helyzet pontosan, ha pedig még odébb van az érkezésük, akkor nem várok tovább. Van egy olyan érzésem, addig úgysem tud majd igazán megnyugodni, amíg nem tudja, hogy mi van a húgával, amit teljes mértékben meg tudok érteni. (...)
- Amint megtudok valamit, visszajövök. – nem akarom tovább fárasztani és mindenképpen szeretném azt a hírt kapni, hogy nem is hallottak Megről, nem a pláza és a robbantás kapcsán.
Ha nincs más, akkor újabb rövid, futócsókot ejtek az ajkaira, majd pedig magára hagyom, hogy előbb Megről érdeklődjek. Később pedig tényleg megejteném azt a bizonyos orvost is. Most, hogy enyhülni kezd a gyomorgörcs és idegeskedés, kezdem érezni a fájdalmas lüktetést a fejemben, azt, hogy tompán zsibbad az arcom és ég mindkét alkarom a horzsolásoktól.
(…)
Éjszakára bent tartanának megfigyelésre és nem ellenkezem. Amit Megről megtudtam, azt elmondom neki. A nővérnek jelzem, hogy merre vagyok – próbáltam meggyőzni, hogy nincs szükségem ágyra, úgysem maradok benne, nem igazán ment, akkor is felvett az osztályra, de tényleg nem maradtam ott –, az éjszakát pedig szándékomban áll abban a bizonyos fotelben eltölteni…



//köszöntem Életem //


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Szomb. Jan. 28, 2017 4:14 pm
 



 

Megköszönni..? Nem, egyáltalán nincs mit megköszönnie és automatikusan megrázom a fejem, ami a mozdulat megkezdésekor fájdalmasan juttatja eszembe, hogy le kellene szoknom lényegében.. Mindenről, aminek jelenleg köze van a mozgáshoz. A kellemetlen mementótól lehunyom a szemem, amíg a zúgás abba nem marad és egy tőlem telhető mosollyal, külső szemmel legalábbis valami affélének nevezhető valamivel fejezem be azt a fejingatást. Most már úgyis mindegy hogyan adom a tudtára és tulajdonképp addig kéne örülnöm, amíg érzem is, nem?
..és majdnem újfent megérzem, ahogy rákérdez Megs értesítésére. Igen, eszembe jutott, hogy a legutóbbi találkozásunk miatt nem jött el. Tényleg és komolyan számításba vettem sajnálom, de igen, amitől csak még szarabbul, valahol idiótábbnak is érzem magam, hogy ennek ellenére nem kérdéses szeretném tudni mi van vele. Odabent tudatosan kerültem, hogy ezen merengjek, teljesen mindegy kiről lett volna szó. Az ideg tehát elkapott, eléggé ahhoz, hogy legyűrje a fáradt zsibbadásomat. Végszóra érkeznek az orvosok az ajtó elé. Egy néma Oké.-val zárom a témát, lényegében az is elég pihenésnek számít, hogy itt vagyok, fekszem és várok. Nem ígértem semmit és miután a műtétet végző sebész, a kollégáival együtt elmondja mi történt, milyen következményekre, gyógyulási időre számítsak, már hivatalos álláspont szerint sem kellett volna semmiről biztosítanom Jacks-t; fizikailag képtelen vagyok nem nyugton maradni. Megmaradok és a féloldali süketségem is átmeneti, ennyit elég lett volna hallanom. A vérképem értékei, az összes többi szakzsargon az egyik fülemen be, a másikon meg ki ment lényegében, a vérnyomásomról is hadováltak valamit illetve a fájdalomcsillapításról, de miután megkaptam, amit akartam csak azt vártam, mikor mennek végre el. Pláne, hogy tizennegyedikéig mindenképp bent akarnak tartani és a kórház zsúfoltsága miatt hamarosan jönnek az ápolók, hogy helyet készítsenek még egy betegnek a kórteremben.. Kurva jó.
- Rendben, kössz.nincs más.. A víz itt van mellettem, ha egyszer erőt veszek magamon hozzá és nem gondolhatom meg magam, hogy mégis maradjon, mert ha annyira nem is látszik, de türelmesebb, nyugodtabb vagyok amiért itt van. Ebből pedig kevés fog jutni a nővérnek, aki legközelebb bejön és ellenőrzi a gépet, cseréli az infúziót, végül a fájdalom mértékéről érdeklődik, kell-e emelni a csillapító szintjén.. Jah, gondolkodás nélkül vágtam rá, mert egyébként nem fogom tudni alvásra bírni magam. Később se kábítás nélkül.
A rövid helyzetjelentés leadásánál még igen, de mire visszajön az orvosi vizsgálatról Jacks már nem leszek magamnál.

// //


Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Szomb. Jan. 28, 2017 7:48 pm
 



 





játék vége





Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Vas. Jan. 29, 2017 4:34 pm
 



 




Ha az élet bemutat.. Most marhára megtette. A bal fülemre teljesen süket vagyok, ideiglenesen, de ezt nem különösebben tudom értékelni egyelőre. Hetedik napja nyomom a kórházi ágyat, további kettő vár rám. Az utazás kaszálva. Az autóm, aminek a részletét még hét hónapig fizetnem kell a romok alatt végezte és a biztosítót sem érem el az ügyfélszolgálat túlterheltsége miatt. Jah, új telefon is kellett, mert nem volt meg, amikor behoztak. Csodálom az irataimra valahogy rátaláltak és mostanra el is juttatták hozzám.. A tulaj egyértelműen közölte, hogy új évtől tíz százalékkal megemeli az albérleti díjat és a költözés hogyan áll? Sehogy, hiába csak lenne csak január közepétől, annak végén ténylegesen esedékes, a pakolásról is lemondhatok szigorúan véve az orvosi utasításokat. A húgommal való kapcsolatomról és egyéb ügyintézni valóimról nem beszélve, amik később rohadt nagy fejfájást fognak okozni, mert másra sem vagyok képes jelenleg csak feküdni..
A látogatási idő fogalmam sincs mikor járt le, a délután során bealudtam valamikor a kapott gyógyszerektől, aminek az egyetlen előnye az, hogy megint kihagytam annak a fene mód fontoskodó nővérnek a látogatását, aki képtelen nem megjegyezni az ugráló vérnyomásomat.. Baszd meg, hogy ne menjen a normál érték fölé, ha szabályosan kiidegel..? Örüljön csak ennyiben és rövid tőmondatokban mutatkozik meg mennyire a falnak mennék a stílusától. A fejemnél lévő lámpát nem kapcsolom fel, a fényre még mindig érzékeny a szemem és bőven elég a kintről, valamint a szomszédos ágytól átszűrődő világítás számomra. Nem áll szándékomban semmit sem csinálni, amihez többre lenne szükségem, az olvasáshoz nincs türelmem.. Most sincs.
Automatikusan, teljesen önkénytelenül ülnék feljebb, ahogy eddig minden egyes alkalommal a felébredésemet követően, de időben hagyom félbe a mozdulatot. Nem hiányzik, hogy egy újabb kéretlen emlékeztető vagy hogy varratszedés előtt ismét fércelni kelljen. A hozzá csapott zsarnok szövegre meg még kevésbé vágyom, elég szarul festek anélkül is, nem kell még jobban az orromra kötni. Főleg nem az étvágyamra vonatkozóan – igaz, emiatt mindig odatesznek az asztalra vagy két adaggal abból az undorító zseléből, amit kidörzsölve a szememből a kábaságot egyből észreveszek.
- Remek.. – lelkesedés nincs, szarkazmus annál több van a halk kommentárban, amit nem tudom meghall-e egyáltalán Chloe. Emlékeztem rá, nem a robbanásról. Az igazat megvallva csak idebent állt össze a teljes kép, hogy Joël utána érdeklődött a dokinál meg hozzá beszélt, amikor Jacks átvette az infúziós tasakot. Nem láttam, nem tudtam a fejemet sem mozgatni a mesés gallérnak köszönhetően, amit a nyakamra csatoltak.. Még most is morgok a kapott élmény miatt, ha csak rágondolok, függetlenül, hogy elismerem a doki joggal rögzítette.
..de ha még én jártam szarul – ő? Az állkapocs törés eléggé durva, a gyógyulási idejét tekintve meg végképp. A fejemen lévő tapasz változatlanul viszket, így odanyúlok, hogy megvakarjam a szélénél és ha esetleg felfigyel az elfoglaltságából márha van, akkor ugyanazzal a kezemmel rövid intő mozdulatot teszek, egy..
- Hey. - ..kíséretében. - Elment már? - célzok a kedvenc nővéremre, mert ha még befuthat esélyesen megfontolom, hogy inkább újból neki futok a túlalvás kipihenésének. Az év utolsó napját nem nem akarnám megkoronázni a társaságával, nem, mintha egyébként bármi értelme lenne a kórházi környezetre való tekintettel..


Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Szer. Feb. 01, 2017 8:04 pm
 



 

Ron and Chloe



Ha valaki azt mondja nekem, hogy a nyári nemi erőszak után nem érhet nagyobb baj, akkor nem hittem volna neki…egészen karácsonyig. A meglepetés elmaradt, és a Joellel való karácsonyi ajándékozás részben azt takarta, hogy túléltük a belvárosi pláza elleni terrortámadást. A részletek homályba vesztek, nem sok minden ragadt meg, többek között csak egy barna hajú lány, akit Jackienek hívnak, és megmentette az életemet, amikor kihúzott a kávézó romjai alól, Nyssa megjelenése, és Joel bukdácsoló közeledése a hordágyamhoz, de ezenkívül semmi. A kórházban tértem magamhoz másfél nappal később, telenyomva fájdalomcsillapítókkal, és egy ágyhoz kényszerítve. Apa és a nagymamám halálrémülten ültek mellettem, és szinte hallottam, ahogyan legördül a szívükre erősített kőszikla. A helyzetemmel félig-meddig tisztában is voltam, vagyis lettem volna, ha nem ütközök kommunikáció problémákba. Dr. Stevenson a plasztikai sebész, és dr. Hudson a vezető szájsebész közbenjárásának köszönhetően kiderült, hogy eltört az alsó állkapcsom, és a következő hat hétben nem fogok tudni beszélni, jóformán enni, és nyelni sem, mert összedrótozták a fogaimat. Hogyan fogok kapcsolatba lépni másokkal, miképpen adom a világ tudtára, ha fáj valamim? A kulcscsonttörésem rátett egy lapáttal eme csodálatos hírre. Egy kisebb fémdarab ékelődött a mellkasomba, ezért műtéti úton kellett eltávolítani, és rögzítőkötéssel biztosítani a helyét, hogy a csontvégek összeforrhassanak. Nem állhattam lábra, nem mozdulhattam. A saját testem rabja lettem, egy szörnyszülött. A látogatások ideje leredukálódott, hiszen semmit sem tudtam mondani, csak bámultam, a nővérek megitattak, és néha segítettek a vízszintesből felemelkedni, de ezzel is óvatosan kellett bánni. Olyan lettem, mint egy kibaszott porcelánbaba, nem volt értelme, hogy életben maradtam. Nem számított semmi, nem érdekelt senki. Másfél hónap ezen a vesztőhelyen, és szerintem vihetnek is át a pszichiátriára, mert megőrülök. A fejemben üvöltök, sírni lenne kedvem, de még vízzel sem érintkezhetek. Mocskosnak érzem magam, tele vagyok varratokkal, friss műtéti hegekkel. Miért nem maradtam a romok alatt? A napokat nem tartottam számon, csak teltek és teltek.
A nővérek izgatottan csacsogtak erről-arról, és az év utolsó napját is emlegették. Azt nem értem, hogy miért nem ért véget még ez a nyamvadt 2016… Az egyedüli komfortérzetet az adta vissza, hogy akadt egy társam a kórházi szobában. Ron lett végül az, és ezért most hálás voltam. Nem pofázott feleslegesen, nem bombázott kérdésekkel. Az unalom kezdett kizsigerelni, az egyik vörös nővérke állandóan a nyakunkra járt, és volt egy olyan érzésem, hogy túl sokat legyeskedik a „lakótársam” körül, de ezt is magamban kellett tartani, mint sok minden mást. A délután nagy részét a plafon bámulásával töltöttem, de az éjszakába lépő Lily megsajnált, és behozott egy kis rádiót nekem, amit a fülembe dugott. Áldottam érte. A lámpát égve hagytam az ágyam felett, és a zenébe merültem bele. Némi mocorgásra figyeltem fel, így nagy nehézségek árán kihúztam az egyik hallójáratomból a fülhallgatót, és Ron felé pillantottam. A kék lélektükreim végigmérték a hadi sérültet, és megrázva a fejemet adtam a tudtára, hogy nincs veszély. A zene már csak tompán jutott el az agyamig, mert jobban lekötött, hogy őt figyeljem. A kis asztalomon heverő egyszerű rajzoló táblára lestem. Apa nagy találmánya lett, még a tabletet is behozta nekem, hogy némiképp lefoglaljam magam az örökkévalóságig. A megmozdulás felért volna egy Da Vinci festmény előkészületeivel, mire az ölembe bírtam húzni, és nekiláttam felvésni egy mondatot.
„ Nem bírod, ha másokra vagy utalva, igaz?” – mutattam fel neki a kis rózsaszínkeretes rajzművemet, és reménykedtem benne, hogy el bírja olvasni ekkora távolságból is a fényérzékenysége miatt.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 21, 2017 11:55 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Szomb. Feb. 11, 2017 10:52 pm
 



 

Annyira jó, hogy a latin megfelelőjét is elmondták a fényre való érzékenységem orvostudományi szempontból pontosabb meghatározásának, de a rohadt lámpákba nem tudtak valami kíméletesebb fénymegoldást találni. Az enyém az, hogy hunyorgok, amivel csak egy baj van. Hunyorgok, hogy ne égesse a retinámat, ne fájjon, de egy idő után pontosan emiatt kezd nagyobb lelkesedéssel sajogni a fejem. Magyarán.. Így is, úgy is rácseszek. Megkönnyebbülten sóhajtok és visszasüppesztem a koponyám a felrázás óta jócskán kilapult párnába.
- Hála az égnek. – a később megbánt szemforgatást automatikusan váltja ki a gondolat, ahogy belém vág milyen lett volna, ha ma is el kell viselnem a nőt. A gondolat vág, a fájdalom nyilall és kelletlenül gyűröm a homlokom. A jobbommal az orrnyergemhez nyúlok, hátha érek valamit némi ellennyomással, de halottnak a kibaszott csók, abba is hagyom egy fejrázással, így csípem el Chloe-t a rajztáblájáért nyúlni. Többször hallottam már az orvosi diagnózist, az észrevételeket, a javaslatokat a kiengedése utáni időkre, esélyeket, a sérülések mértékét, a gyógyszerek, kezelések listáját, de láthatóan sokkal többet vesz ki belőle ez az egész, mint amit a hallottak alapján elképzelnék. A felkaristolt betűket egy újabb nyomorgatást követően próbálom meg elolvasni, mert persze, most is több idő kell hozzászoknom a felőle érkező világossághoz. A szemöldököm, pedig megugrik, amikor sikerül.
- Azt se különösebben, ha szóvá teszik.. – kicsit hamarabb hagyja el a szám, minthogy finomítanék a megfogalmazásán vagy eszembe jutna inkább befogni azt, de azt hiszem elég általános dolog, hogy az ember nincs oda azért, amikor rávilágítanak valamelyik gyengeségére vagy bármire, amiben nem valami jó. Közeli ismerős vagy egy idegen, esetleg egy attól annyira azért nem messze álló illető, mint Chloe is.. Az utóbbi kettőért végképp nem vagyok oda. Sajnálom.
- Vagy veled másként van, hm? – felülni nem ülök, de kicsit muszáj vagyok a fájdalom ellenére előrébb dőlni, hogy az elzsibbadt jobb vállamat átmozgassam kicsit. - Kérdezzek rá te is annyira bírod a magatehetetlenséget, mint én? – nem kötöszködni próbálok és őszintén, bunkónak sem érzem magam, ahogy visszadobom a labdát, amit felém hajítottak nyilván nem kell konkrétan megválaszolni. Csak gondolatmenetre való rávezetés. - Van egy tippem, hogy igen, ha nem rosszabbul. – a szemkontaktust nem szakítottam meg eddig, csak most, hogy ismét rá kell jöjjek baromira szomjas vagyok. Az éjjeli szekrényen lévő, félig üres pohárért nyújtózkodok, hogy benedvesítsem a fűrészporos érzetű torkom meg szám. Igazán közelebb tehették volna csesszék meg..


Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Kedd Feb. 21, 2017 11:59 am
 



 

Ron and Chloe




Az egész baleset rányomta a bélyegét erre az évre, és már alig vártam, hogy átlépjünk 2017-be. Az egyedüllét nem lett volna olyan jó, és örültem, hogy kaptam szobatársat, bár még nem tudtam, hogy hosszú távon ez a kapcsolat mennyire lesz gyümölcsöző, mert egyikünk se volt jó kedvében. A tapadós nővérke csak a hab volt a tortán, már csak éppen az hiányzott volna, hogy szilveszter alkalmából feldíszítse a termünket. Nem kerülhetek teljesen ülőhelyzetbe a rögzítő kötésem miatt, de megerőszakoltam magam, és azért némi küzdés árán, de elértem egy kis sikert. Nem akartam felkelteni Ront, ha már elaludt, nekem meg úgyis itt volt a táblám, meg egy kis zene, amivel elterelhettem a figyelmemet. Az elmúlt napokban elég sokan meglátogattak, de egyikük sem tudott igazán felvidítani. A műtétek még frissnek számítottak, és ma kellett, hogy az arcomon lévő varratokat kiszedjék. Erre még nem került sor, ami nem baj, de jobb lett volna túlesni rajta. Végül a zenehallgatásomat a másik ágyon fekvő kérdése szakítja félbe. Egy fejrázással felelek neki, aztán elveszem a rajztáblámat, és felírok rá egy egyszerű kérdést, ami nem tudatosul bennem eleinte, hogy kissé személyesre sikeredett. Előbb-utóbb megtanulom a saját káromon, hogy ne legyek ennyire kíváncsi, a reakcióját már nem is veszem fel, amikor élből visszakérdez. Sértőnek kellene lennie, magamra kéne vennem, ahogyan rám néz? Érzéketlenség ural immár napok óta, így csak megvonom a vállamat, és újra írni kezdek.
„Rosszabbul igen, mert nem bírok beszélni se. Nem akartam felhozni. Bocsi.” – nem sértődtem meg, csak talán jobban járok, ha nem merülök bele olyasmibe, ami fájó pont, vagy gyengeségre utal. A pohárért való küzdését figyelem, nem bírom levenni róla a szememet, miközben a rajztáblát az ölembe fektetem, és kinyílik az ajtó. Miss Tökéletességünk vigyorgó, már-már szivárványba fingó módon libben be két girlanddal, meg két 2017-es színes szemüveggel.
- Hogy vannak a kedvenc betegeim? Á, Mr. Harper… - siet oda hozzá, hogy a kezébe segítse a poharat, de előtte még lepakolja a meglepetéseket.
- Úgy gondoltam, hogy egy kicsit feldobom a termüket. A doktor úr hamarosan magáért jön Ms. Ward, hogy kiszedje azokat a csúnya öltéseket. – megforgatom a szemeimet, és összenézek Ronnal. Nem tudok beszélni, de ki tudom fejezni a kék szivárványhártyáimmal, hogy engem is idegesít a nő, nem is kicsit.
- Mikor mérték utoljára a testhőmérsékletét Mr. Harper? – tekint a másik betegre, én meg szótlan maradok, mégsem illene belerondítani a képbe, de aztán ösztönösen, vagy direkt, de lelököm az asztalomról a pohár vizet, és azonnal megugrik a drágaság.
- Ejej, na nézzenek oda. Azonnal hozok egy seprűt, amivel fel tudom takarítani ezt. Ne mocorogjanak. – figyelmeztet a mutatóujjával, és kettesben maradunk ismételten. A pillantásom az év végi buli kellékeire siklik. Mennyire nincs kedvem ehhez, meg úgy nagyjából semmihez. Remélem, nem találják ki, hogy teremről teremre járnak majd, hogy szórakoztassák a betegeket, mert akkor fogok igazán kiakadni.

Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Vas. Feb. 26, 2017 11:37 pm
 



 

A vállának megvonását és az újbóli táblahasználatot már a bosszantó nyújtózkodásomkor érzékelem. Az efféle félrehajlás érezhetően nem a legjobb az oldalamnak, mert szinte érzem közben a beleimet a rajtuk végigrohanó impulzustól és egyből grimaszba torzul a szám, nagyot szívok a levegőből. Az adott szögből kiveszem mit írt le Chloe, amire első reakcióként ingatom meg a fejem és legyintenék is, a magam részéről ennyiben hagyva a témát, de az ajtó nyílása megakaszt benne. Pontosabban a résen beslisszanó nővér. A kezeiben lévő holmik rohadtul nem nyerik el a tetszésem.. A hanglejtéséről nem is beszélve. Ismét feljebb tornázza a vérnyomásomat és komolyan erőt kell vennem magam ahhoz ne forgassam meg a szemem, amikor a nevemen szólít.
- Élünk. Köszönjük. - ..jah, baromira. A vízhez segítésemért azért egy komolyan gondolt biccentést küldök felé, amikor átveszem tőle a poharat. Elmondhatatlanul utálom, hogy rá vagyok szorulva és valamilyen érthetetlen módon ugyanazzal a fogkrém reklámos mosollyal fogadja mindezt, mint amivel bejött a kórterembe. Dekorálni meg a.. és tájékoztatni. A közleménynél félrefordítom az üstököm, nagyon is átérzem a bajtársnőm lelki állapotát, amit ki tudok olvasni a tekintetéből. Majdnem azonos az enyémmel, csak az én toleranciaküszöböm alacsonyabbra zuhant. A mély, magamra erőltetett levegővétel alapján szerintem sejtheti, hogy nem fogom elviselni ezt a vándorcirkuszt.
- A díszítést félreteheti, máshol biztos jobban értékelik. - a kérdésre majdhogynem elégtételként tekintek a részéről, amikor felteszi. Nem, nem akarom végigvárni azt a néhány percet, amit türelmesen a hőmérésnek szentelne az ágy mellett. Már épp szólnék, hogy ha az ideg feljebb tudja tolni a lázam, akkor ne is ellenőrizze, mert biztosan van, de a szilánkosra törő üveg hangja félbe szakítja a pillanatot. Hála az égnek. Arra már nem is mondok semmit mennyire vicces az óvva intésünk, hogy ne mocorogjunk, csak megkönnyebbülten hajtom vissza a párnára a fejemet az ideiglenes távozásnál. Ajánlom messze legyen a takarító szertár, mert a vizem megivásáig sem jutottam még el a pattogása miatt.
- Ha visszaér szerintem a tied után küldöm a poharam.. Kössz! - a mentőakciót. A lerakott holmikat kitoloncolom a perifériámból, nem vagyok kíváncsi rá miket fog felaggatni a liba, ha süketet játszik és ragaszkodik az elképzeléseihez. Eleget fogjuk látni később. Gyorsan megiszom a maradék vizet, mielőtt visszaügyeskedném a szekrény tetejére. Visszalökni könnyebb, mint úgy levenni, hogy ne öntsem ki.
A dekordarabok helyett a takaró alatt pihenő bokán állapodok meg és egyből beugrik a rablási kísérlet jelenetének képsora, a bokája legfőképp, ami benyelte a lövedéket.
- A nyári esetet hogy viselte a lábad? Nem sérült ideg, ugye? - a legvégén folyamodok a szemkontaktus felvételéhez. Eddig egész egyszerűen nem is jutott az eszembe, hogy rákérdezzek. Csak futólag ugrott be az incidens, gyorsabban halt el a gondolat, minthogy megfogalmazódjon bennem bármi vele kapcsolatban, pedig.. Nem volt egy szép este és a folytatása se. El kell ismerjem ezután, hogy eléggé rájár a rúd a mostani állapotának fényében..


Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 26

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Pént. Márc. 10, 2017 12:05 pm
 



 

A családomban sokan adták a fejüket arra, hogy életeket fognak menteni, vagy éppen olyan betegségben szenvedtek, ami miatt huzamosabb ideig kórházban kellett tölteniük az idejüket. Az elmúlt egy évem során én is többet tartózkodtam itt, mint bárhol máshol, és emiatt olyanfajta feszélyezettség alakult ki bennem, hogy nehezen kontrolláltam az ittlétet, na és ha ezt még megdobták egy kis "mindenlében kanál nővel", akkor borult igazán a bili. Hamarabb viselem el egy morcos páciens viselkedését, mint a szivárványt fingó nőét. A neurológián se bántak velem kesztyűs kézzel, mert azért elzavartak, ha ki mertem menni a folyosóra, de most még ezt se tudom megtenni, mégis állandóan zaklatnak minket, és nem csodálom, hogy Ron nehezen viseli el a bájcsevejt. A mentőakcióm egy spontán ötletként funkcionál, hogy időt nyerjünk. Szilveszter az év utolsó napja, a nagy bulik ideje, és természetesen a beöltözés, a sikongatás időszaka. Őszintén szólva a plázában történtek után annak örülnék a legjobban, ha fájdalomcsillapítóval a szervezetemben aludhatnám át, de az égiek nem olyan kegyesek velem, sőt még kínoznak is, amikor kiderül, hogy a varratokat ma szedik ki belőlem. A köszönetnyilvánításra csak felemelem a kis táblámat, ha valóban beszélgetésbe kezdenénk, akkor bírjak válaszolni neki. A lábamat észre se veszem, hogy kitakartam időközben, de mindketten egyre gondolunk, amikor rátekint. Joelnek elmeséltem ugyan a történteket, de a részletekbe nm mentem bele.
„ Nem sérült szerencsére ideg, azonnal műtőbe vittek, és a lövedék nem ment olyan mélyre. Szerencsés voltam, hogy ott voltál velem. Egy hónapra rá még bicegtem, de nem sok embernek mondtam el az esetet.” – írom le neki a választ, és valóban így is gondolom.
„Mióta vagy rendőr? Talán nem is ez a legjobb megnevezés..sajnos nem vagyok otthon a témában, így a fokozatokat se ismerem. Gondolom nem járőr vagy. „ – teszem mellé, és felmutatom neki a táblámat, hogy jól lássa. Érdekes, hogy éppen a plázarobbantás sodort minket ismét a másik irányába, és ez nem éppen az a helyzet, aminek örülne az ember. Egy rablótámadás is könnyebb volt, mint ez a karácsony. Végighallgatom, ha beszélni kezd, és bólogatok is, mert érdekel a munkája. Nem sokszor fordul elő, hogy egy igazi zsaruval kerüljön kontaktba az ember, ha az nem éppen a hivatalos keretek között történik. A nővérke nem sokáig marad távol, még véletlenül se hagyjon magunkra minket, és a felmosóronggyal, meg a lapáttal együtt lát neki a takarításnak.
- Ej..ez nem szerencsés, ahogyan földet ért. – sóhajtozik, miközben leguggol, és az összetört darabokat próbálja felsöpörni a lapátra, aztán kidobni a szemétbe. Nem sok kell, hogy körülöttem kezdjen el sündörögni, így ráírom a táblámra a kérésemet.
„Nem akarunk díszítést. Vigye a gyerekosztályra.” – velős, és határozott a mondandóm, de csak megrázza a fejét.
- A gyerekek is külön kapnak, ez a maguké. Jó móka lesz Ms. Ward. – mélyet sóhajtok, és már kezdem unni, hogy ennyire érthetetlen legyen valaki. Biztos vagyok benne, ha rám nem hallgat, akkor annak rossz vége lesz. Ron nem lesz kedves, ha továbbfolytatja ezt a mézes-mázos hadjáratát ellenünk.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
Kedd Márc. 21, 2017 7:53 pm
 



 




Játék vége



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: 3422-es kórterem
 



 

Vissza az elejére Go down
3422-es kórterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
 :: 
Kórtermek
-
Ugrás: