HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

101-es kórterem

Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: 101-es kórterem
Vas. Jan. 22, 2017 2:09 pm
 



 



Leander :: Jackie :: Dwayne


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:54 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Caterin Miller
avatar
Felső tízezer

Avataron : Emily vanCamp
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 101-es kórterem
Kedd Jan. 24, 2017 8:24 pm
 



 


Adam || Cat

Két műtét, de csak egy altatás. Nem, mintha számított volna már ide, vagy oda. Attól kezdve nem voltam józan tudatomnál, hogy leomlott a második emelet velünk együtt. Nem emlékszem arra, hogy miket mondtam a mentőben, fogalmam sincs arról hányszor nyugtatgattak és hívták fel a figyelmemet arra a tényre, hogy a megállíthatatlan zokogás nem hogy nem segít, de még ronthat is az állapotomon, tekintve a szemem sérülését. Nem akartam hallani. semmit nem akartam hallani, csak a húgom hangját, de elkerült az ismerős trilla, én pedig teljesen a saját világomba zárkóztam a fájdalom elől.
Kába vagyok, s örülök neki. Tompán érzem csak, hogy élek, ami éppen elég arra, hogy ne akarjak azonnal felpattanni és a húgom keresésére sietni. Nem, mintha tudnék, de az mellékes. A testvérem a világom közepe, hát elképzelni sem tudom azt, hogy legyen bármi mentségem: miért nem vagyok vele.
- Addig azt be nem adja, amíg nem ad számot Marion Miller állapotáról. A nővére vagyok.
Az ápolóra dörrenő, utasító hangomat szégyenteljesen halknak vélem, így inkább beszívom dacosan alsó ajkamat, s nem folytatom a kifakadást. Egyébként sem tetszik, amit látok, pontosabban az, ahogy látok. Tudni akarom, hogy mi az ítélet a szememet illetőn, de nem merem ilyen indítás után megkérdezni. Inkább megadón tűröm - tehetek mást? - hogy beadja az aktuális injekciót.
Sok minden jár a fejemben, de a gondolataim pontos megfogalmazása éppen úgy elkerül, mint a további látogatók. Nincs vizit, az állapotom nem válságos, elvagyok egyedül, nem szorulok felügyeletre. És nyilván nem szomjazzák elviselhetetlen társaságomat sem, van hát időm arra, hogy a csordogáló másodperceket igénybe vegyem a körbepillantásra. Addig is, míg válaszaim nincsenek, legalább helyismeretem legyen. A komótos fejforgatással nyilván nem árthatok annyit magamnak, mint azt tettem Bradley ráncigálással.
Jóságos isten!
A nővérhívóra fogok rá, vadul nyomkodom, mint aki megveszett. Egyszerűen tudnom kell, hogy nem öltem-e meg. A pánik tetőtől talpig végigrohan rajtam, légszomjat hagyva maga után. Ennyit arról, hogy miképpen viselem a stresszhelyzeteket. Káromkodva.. leginkább. - Hallja valaki ezt a szart, az isten bassza meg?


Vissza az elejére Go down
Adam Miller
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Daniel Henney
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 101-es kórterem
Szer. Feb. 15, 2017 9:59 pm
 



 

Utálom az amerikai ünnepeket. Most már véglegesen. Eddig sem volt a szívem csücske az a sok piros ruhás öregúr meg a csapból is folyó öröm és boldogság áradat, de az utolsó pontot az i-re a plázai események tették fel. Egyetlen robbantás fele ennyi áldozattal sem járt volna, ha csak egy átlagos napon történik, amikor nem zsúfolják be a fél várost egyetlen helyre még egy utolsó kör ajándék miatt. Eleve nem szokásom karácsonyt ünnepelni, de a híreket elnézve megfogadom magamban jó előre, hogy ezután sem lesz soha esélye rá a világnak, hogy én hajlandó legyek elfogadni. És akkor még csak fogalmam sincs róla, hány ismerősöm is rekedt a romok alatt, mert az a biztos tudat fog el, hogy akik a legfontosabbak a számomra, azok már régen biztonságban voltak az otthonaikban. A telefon vonalak süketsége túlélhető, rajtam kívül a kutya sem akart ezen a napon dolgozni, nekem pedig ahhoz elég a saját íróasztalom otthon és az internet kapcsolat, így egyszerűen lehalkítom a tévéadásokat és koncentrálok arra, amire az év többi napján is szoktam, nevezetesen valaki más könyvelésére. Ami persze kész káosz, így fél óra után feladom és inkább elkezdek azon gondolkodni, mégis mi a jó ég üthetett belém, hogy megint belementem, az exnejemmel és a családjával töltsem az estét. A legtöbb elvárt pár pont azért megy szét, mert már ilyenkor sem bírják nézni a másik képét, még én egyszerűen csak igent mondtam, amikor meghívott. Nem vagyok normális, az már biztos...
Negyed órával korábban érkezem Cat lakására és meg sem lepődöm rajta, hogy még a második csengetésre sem nyit ajtót. Bizonyára elfoglalt és tele mindkét keze, így a pótkulcsot is igénybe veszem, de legnagyobb meglepetésemre a lakás üresen tátong. Szinte már elhagyatottan, ha nem vesszük a csomó előkészület nyomán, ami alapján Cat még vissza akart jönni és befejezni a főzést. Csak megcsúszott nyilván. Nagyon sok órával...
A feltételezés egyszerre állítja le szinte a szívemet és izzaszt le, ahogy végig nézek a nyomokon. Olyan, mintha csak egy órára ugrott volna ki, hogy még beszerezzen valamit. A plázában. Amivel én viccelődtem, hogy kénytelen lesz egyedül csinálni, mert engem oda hat lóval sem vontatnának ma be. De ez nem lehet. Neki nem eshetett baja. Képtelenség...
Fogalmam sincs, hány percig ácsorgom a konyha közepén mozdulatlanul, mire sikerül megzaboláznom az érzelmeimet és elérnem, hogy logikusan gondolkodhassam. A mentés már hosszú órák óta tart és elvileg a telefon vonalak már működnek is. Szóval, ha felhívom, ki kell, hogy csörögjön. Csak éppen nem teszi. Azonnal bekapcsol az üzenet rögzítő, jelezve, hogy a kütyü még csak be sincs kapcsolva. Akkor második körnek mehet a kórház. Ahol bizonyára nem én vagyok az érdeklődő, mert még háromszor kell újra tárcsáznom, hogy ne foglaltat jelezzen és egy diszpécser válaszolhasson a kérdésemre. Pontosabban megpróbálja megnézni az adatbázisban, van-e olyan nevű beteg. Öt kínkeserves percbe telik, hogy sikerüljön és közben visszakérdez néhány dologra, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg rokon vagyok. Nos, technikailag a hozzátartozó és férj szavakat használtam én, amelyek nagyjából fedik is az igazságot. Vagy fedték pár éve. Részlet kérdés, mert hamar kiderül, hogy a keveredés oka a tény, hogy két Miller is van a kórházban és mindketten szőke nők a húszas éveikben. Persze amint hozzáteszem, hogy van egy húga és mindkettőjük állapota érdekel, kicsit közlékenyebbé válik. Catet műtik, még egy ideig biztosan nem fogadhat látogatókat. Marion megúszta egy gipsszel és néhány karcolással, valamint egy rövid megfigyeléssel. Később majd megnézhetem őket. A nő nyilván még nálam is gyakorlatiasabb, vagy már sokadszor csinálja ezt ma, mert hozzá teszi, ha segíteni akarok, vigyek be egy táskát a legszükségesebb holmikkal, mert a nejem még pár napig ott marad. Legalább valami lefoglal, amíg várok. Látni úgy sem láthatom őt.
A kórházban nem várok jó hangulatot, nem számítok rá, hogy a közelben lesz szabad parkolóhely és még csak arra sem, hogy már mindenki el van látva, ehhez képest is sokkoló a rengeteg sérült látványa, akik nemrég tudták meg, hogy egy szerettük meghalt. Én még szerencsés vagyok, Catnek valószínűleg nem lesznek maradandó károsodásai, de így is csak jéggé fagyott arccal tudok végigmenni a folyosókon a nővérpult felé, majd az egyik ápolót követve a szobához. Az orvosa is a közelben van, röviden elmondja, mit várhatok, majd beenged azzal, hogy Catet le kellett nyugtatni, nehogy felszakítsa a varratait. Van egy olyan érzésem, egyszerre sajnál és irigyel is a nejem temperamentumáért. Ha tudná...
- Igen, működik a hívó, de a kedves hölgyek a pultnál úgy döntöttek, ráhagyják a férjedre a dolgot - válaszolok halvány mosollyal, ahogy belépek és egyenesen elindulok az ágy felé. Nagyon vigyáznom kell közben a vonásaimra, hogy ne árulják el, mennyire megrémiszt, ahogy itt látom. A karcolások nem fontosak, ahogy a szemtapasz sem, de egyedül ennek az ágynak a fogságában olyan törékenynek tűnik. - Most pedig vegyél nagy levegőt, és amint a csipogó gép a sarokban jelzi, hogy nyugszol le, minden kérdésedre válaszolok is - teszem hozzá, miközben az ágyhoz érek és egyszerűen leejtem a földre a táskát, majd automatikusan nyúlnék is felé, hogy megérintsem az arcát. Csak éppen tele van kötéssel és zúzódásokkal, így végül egy biztosabb pont, a keze lesz a célpont, nyugtatónak ható mozdulattal simítok végig az alkarján. - És gratulálok, most adtál egy újabb indokot arra, hogy ne akarjam soha megünnepelni a karácsonyt - nem tudom, ő hogy van vele, de számomra a humor ilyenkor nagy segítség. Márpedig az kelleni fog, ha mindent elmondok neki a sérüléseit illetően...
Vissza az elejére Go down
Caterin Miller
avatar
Felső tízezer

Avataron : Emily vanCamp
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 101-es kórterem
Szer. Márc. 01, 2017 6:09 pm
 



 

A gombra szinte ráfehérednek ujjaim. Fogalmam sincs arról, hogy az altatás mennyire zavarhatja meg a szervezetet úgy egyáltalán, nem veszem irreálisnak a viselkedésemet. A fájdalomcsillapítók egész jól hatnak és egyébként is becsuktam az agyamat a rossz hír hallatán, magammal nem foglalkozom még csak gondolatban sem. De amint szemernyi öntudatot is magamhoz veszek, azonnal a férfi képe kúszik elém, s minden azzal kapcsolatosan, amit műveltünk a plázában. A mentési folyamat, az érzés, hogy tehetetlen vagyok, a vér látványa, majd a sikoltás és a sötétség.
Elvesztettem. Nem csak a józan ítélőképességemet, hanem az eszméletemet is, s ezzel együtt a húgomat. Rettenetesen szégyellem magam, amiért gyenge voltam és feszít belülről a vad düh. Magamra haragszom, a robbantóra haragszom, a sorsra, a nővérre aki nem jön..
..és akkor mindent elmos az érkező jelenléte felett érzett öröm és döbbenet. Torokköszörülve próbálnék normálissá rázódni, de nem megy azért egy pillanat alatt.
- Hülye picsák. Nem süketek, hanem lusták. Sokkal jobb. Okéoké, igyekszem lenyugodni. - dohogok szájhúzogatva, de hamar abbahagyom legalább a gomb nyomkodását. A káromkodás nem finomodik sokat, de azért valamivel kevésbé szórtam folyékonyan egy mondaton belül a szitkokat, ez is valami.
Amit hallottam, csak lassan jut el hozzám. Szaporán szedem a levegőt, szívem vadul kalapál mellkasomban és egyáltalán nem tiszta még a fejem, így csak késleltetve reagálok. Először a szemöldökömet ráncolnám, de a kötés és a szemsérülés miatt az nem megy, hát marad a szájelnyílt csodálkozás.
- A férjemre? Úgy érted a jelenlegire? - egy ejnye, te hazug disznó felhangja van a kérdésnek, de a hozzá társuló - egy kórházi ágyon fekve kissé groteszk - széles mosoly egyértelművé teheti Adam számára, hogy nincsen ellenemre a megnevezés.
- Szuper. Gondolom akkor a férjemnek elárulták, hogy miként szolgál a sógornője egészsége. - Marion állapota érdekel még mindig. Annyira abban vagyok, hogy tudjam, hogy ismét csak késleltetett - vagyis inkább önkéntelen - az, ahogy hívogató mozdulatot teszek felé ujjaimmal. Pedig közel van már, jött magától is. Épp csak.. mintha kívülről szemlélném a helyzetet, tök hülyén viselkedem.
Szeretném megfogni a kezét, érezni a jelenlétét, nem csak homályosan érzékelni. Csak az egyik szememet kötötték be, de attól még zavar, hogy nem úgy látok, ahogy azt megszoktam. Idegesít, ez is.
- Ne legyél már ilyen. Nem karácsonyi ajándékért mentem. Vettem egy szexi, piros ruhát. Megmutatnám, de.. azt hiszem valahol elhagytam a második és az első emelet között. Minden egyebemmel együtt. - visszacsatolok az éttermi beszélgetésünkhöz. A kedvére szerettem volna tenni, hát nekiindultam ruhát vásárolni. Nem, mintha ne lenne megfelelő darabom, de melyik nő tud ellenállni egy lehetőségnek, hogy shoppingoljon? Főleg, ha olyan szeszélyes az ízlése, mint az enyém.
- Mit mondtak neked? Rólam.. - teátrálisan végigmutatnék magamon, de elmarad a mozdulat. Csak remélni merem, hogy érti: az állapotom - előlem esetleg eltagadott - részletezésére gondolok.


Vissza az elejére Go down
Adam Miller
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Daniel Henney
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: 101-es kórterem
Hétf. Ápr. 03, 2017 9:36 pm
 



 

Cat morcos. Nem kicsit, nagyon. A hangulata ilyenkor erősen vetekedik egy rossz modorú téli álomból felvert medvéével, talán még egy kicsit ennél is durvább. És ilyenkor a legnehezebb kezelni őt. Már egy pillantásból tudom, látom rajta, hogy mennyire közel van a peremhez és máskor egészen biztosan segítenék rajta azonnali egyetértéssel és válaszokkal. Tipikus papucs férj üzemmódban, mert olyankor ez a legbiztonságosabb. Hagyni, hogy kidühöngje magát. Már amikor nem frissen műtött. Mert most a doki kiköti, hogy jobb, ha nem izgatom fel. Marad tehát nekem is a kesztyű. Mosolyogva hallgatom, amint szidja a nővéreket és meg sem rezzenek. Nem mintha olyan kritikus lenne, tucatnyi sokkal rosszabb jelzőtől sem jönnék zavarba. Még nekem címezve sem. Kevés jelzőt nem tudnának rám aggatni a sértések nagy lexikonjából. Ahhoz túlságosan szabadosan éltem. De most nem ez a fontos, hanem az ex-nejem. Aki jelenleg szóban ismét jelen idejűvé vált és ez most esik le neki is a szemei mérete alapján. Oké, kegyes hazugság. Enélkül biztosan nem lettek volna velem olyan közlékenyek a dokik, már ami Cat vagy Marion állapotát illeti. Márpedig ezt jobb, ha én adagolom be neki, lassan. Sorban. Amint készen áll rá, hogy megemészthesse a tényeket.
- Igen, arra, hacsak nem ragaszkodsz a kitiltásomhoz és a teljes homályhoz Marion állapotáról a vérmérsékletedre való tekintettel... úgy tűnik, azt hiszik, én vagyok az élő nyugtatód - az utolsó mondaton már csak mosolyogni tudok és kihívóan figyelni őt majd éles pillantást vetni a monitorra a feje mellett. Azon van a vérnyomás és a pulzus jelezve, a három nagy betűs résznél a jobb sarokban. A doki megmondta, mi az a határ, ami alatt maradnia kell, ha azt akarom, hogy minden rendben legyen vele én pedig be akarom ezeket az utasításokat tartani. Szóval lesokkolom annyira, hogy ejtse az első témát és a másodiktól nem fog agyvérzést kapni, mert nem először vagyok a férje. Egy évig tényleg házasok voltunk és névlegesség ide vagy oda, attól még komolyan vettük a szerepünket. És azóta is ő a legjobb barátom, ahogy én is neki, ha minden igaz. Egy probléma letudva. - Marion jól van, jobban mint te. Eltört a karja, de nem kellett műteni. Őt legkésőbb holnap elengedik - foglalom össze az eseményeket, miközben sikeresen eljutok az ágyig is és megérintem a karját. Csak egy kicsit, vigasztalásnak, legalábbis ezzel próbálom magamat álltatni. Megint nem tudom megállni, hogy egyetlen simításra redukálódjon a fizikai kontaktus. Neki dőlök az ágynak és hagyom, hogy az ujjaink összekulcsolódjanak, mielőtt felnéznék, hogy minden mást is elmondjak neki. Kezdve a sérüléseivel. Az arcom kifejezéstelen közben. Érzem, mikor válik ilyen maszkká, leginkább olyankor szokásom felölteni, ha valami nagyon nem tetszik. Másképp viszont nem megy. Ha sajnálatot mutatok, azzal Catet akasztom ki. Ha reményt, akkor önmagamat csapom be és a meglévő vérmérsékletemet. Jobb semlegesen túlesni rajta és utána hozzá igazítani minden mást.
- Te jártál rosszabbul, a lábad eltört és műteni kellett. Legalább hat hétig gipszben leszel vele, de helyrehozták. Fizikoterápia mellett minden rendben lesz, amint elbúcsúzol a maratonfutó álmaidtól - mert a törés az bizony törés és hiába igyekeznek mindent megtenni az orvosok, egy csont soha nem lesz olyan tőle, amilyen új korában volt. Sokkal inkább érzékeny lesz az időjárás változásaira, hamarabb elfáradhat és minimum fél évre minden tűsarkút is a szekrénybe süllyeszthet Cat. Vagy ülés közben viselje. - A szemed inkább kérdéses. Ha jól értettem, egy szilánk volt benne. Még nem tudják megmondani, mi lesz vele, mert túl nagy a duzzanat. Talán egy hét múlva. Addig biztosan nem is engednek el - ami teljesen reális is. Frissen műtve és egy olyan lábbal, amire még jó ideig nem tud ráállni az a minimum, hogy benn tartják még jó néhány napra. Közben pedig folyamatosan monitorozni tudják a szemét is, hogy mennyit javul az állapota. Ésszerű dolog. Ugyanakkor fáj is Catet így látnom. Az én fejemben ő egy örökmozgó, akit most hetekre megpróbálnak kivonni a forgalomból. Előre tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Annyira, hogy észre sem veszem pár pillanatig, ahogy próbálom vigasztalni miatta. Ismét az alkarját simogatom, az egyetlen helyet, ahol hozzá férek és nem borítják karcolások a bőrét és nem tudom megállni, hogy előre hajoljak. Az ajkam csak puhán, pár pillanatra érinti a homlokát, mert nem akarok neki fájdalmat okozni. Mégis meg kell tennem. Éreznem kell, hogy él és nem lesz már baja. A bőre illata megnyugtat. Ez a furcsa, fűszeres, tejes aroma csak rá jellemző. Beszívom, mielőtt felegyenesednék és ismét azzá az Adammé válnék, akit azért engedtek be az orvosok, hogy megnyugtassa őt. Kár, hogy a szívmonitor éppen most cáfolt meg...
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 101-es kórterem
Vas. Jún. 04, 2017 6:47 pm
 



 




Játék vége



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: 101-es kórterem
 



 

Vissza az elejére Go down
101-es kórterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
 :: 
Kórtermek
-
Ugrás: