A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:55 am-kor.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Háromszemélyes kórterem Vas. Feb. 05, 2017 11:53 am
Chloe & Joël
Nem most jövök először Chloehoz látogatóba, nem is utoljára, de az a napnál világosabb, hogy a helyzet nem túl fényes, bár nem számítottam rá, hogy az lesz, én is mocsok szarul éreztem magam, amíg egy hétig benn voltam, de mégsem olyan gyatra volt az állapotom, mint neki. Rettenetes volt így látni, és nem feltétlenül arról beszélek, miként volt fizikailag. Nem kellettek szavak, hogy lássam a lelke kéken ragyogó tükreiben a lemondást, a melankóliát, és tudjam, talán most még mélyebben van, mint eddig bármikor. Ettől függetlenül mindennap benéztem, amikor ép fogadott látogatókat, és igyekeztem készülni valami aprósággal. Volt, hogy festéket hoztam ecsetekkel és papírral, hogy alkothassunk valamit közösen. Egyszer puzzlel jöttem be, de csak kétszázas darabszámmal, hogy legyen helyünk kirakni, ám abban nem is az volt a lényeg, sokkal inkább az Eiffel-torony, amit ábrázolt, szavakkal nem, de ily módon emlékeztettem rá, hogy mi a tavaszi úti célunk, és bíztam benne, hogy nem zárkózik el előle, miképp egy az egyben előlem sem, mert akkor esélyesen eléggé kétségbeesnénk, de egyelőre még nem zavart el, bár többnyire észleltem, ha már fáradt, és jobb ha megyek. Egyébként, mivel én addig voltam pihenőre ítélve, míg ő kórházra, így nyugodtan be tudtam jönni bármikor, sőt, közben elkezdtem szervezni a franciaországi körutunkat, amiben a szülőhelyünket is útba ejtjük, de naná, hogy beiktatjuk Párizst is, kihagyhatatlan. Még konzultálon az utazásszervezővel, hogy mi lenne, amit még érdemes belevenni a programba, és majd megkérdezem róla Chloet is, hogyha jobban lesz legalább fizikailag. Egy hét az elég lesz rá, illetve, arra szintúgy gondolnom kell, hogy a munkába vissza kell majd térnie mindkettőnknek idővel, és lehet, hogy ahhoz már bezavar majd. Eredetileg márciusra gondoltam, de lehetséges, hogy májusban jobb lenne, melegebb is lesz az idő, és akkorra jobb lesz a helyzet mindenképpen. Majd még beszélünk róla, én nem sürgetek semmit, egyébként is minden attól függ, hogy miként alakul Chloe testi, lelki egészségi állapota. Úgy döntöttem, ma lesz az a nap, amibe átültetem a tervezett 26-ai karácsonyozós meglepi programunkat, de sajnos nem úgy alakult egyikünk számára sem, hogy képesek legyünk megvalósítani. Így hát hoztam a szatyorba elcsomagolt mindenséget. Ront ma engedték ki, és még nem kapott új szobatársat, szóval gyorsan kihasználtam az adódó alkalmat, mert lehetséges, hogy több esélyem már nem lesz rá. Illetve, még azt is lezsíroztam a nővérkékkel, hogy maradhatok egy kicsit tovább, lévén a kitalált programhoz kicsit szűk az a keret, amit a látogatási idő nyújtana. Bekopogtam, és arcomra mosolyt öltve léptem beljebb, a szatyrot letéve az ágy végébe, de a következő mozdulataim közepette már a homlokához illesztve számat adtam neki egy meleg, szeretetteljes üdvözlő puszit. Amennyiben nem fordította el a fejét, természetesen, mert ha nem volt vevő rá, nem erősködtem. Korábban készítettem kis kártyákat, hogy ne kelljen beszélnem, mert így talán kevésbé érzi magát kellemetlen helyzetben. ”Szervusz Csipkerózsika!” Mutattam fel az elsőt, aztán máris a többi mögé rakva vált láthatóvá a következő kártyácska. ”Hoztam neked valamit, illetve bízom benne, hogy a ma estét velem töltöd.” Várakozón pillantottam rá, és ha lelkesnek nem is tűnt, legalább el nem zavart, úgyhogy visszaléptem a szatyorhoz, és kiemeltem belőle az első meglepit, ami egy levendula csokor volt, eredetileg, legalábbis, ha otthon lettünk volna, akkor levendulás jégkrém lett volna a csomag része, de úgy gondoltam, hogy az most totális baklövés lenne, következésképpen váltottam a csokorra. Átnyújtottam neki, és hogyha elvette, már mentem is a következő darabért, ami történetesen egy csodálatosan puha, levendula színű pléd volt, valahogy erről a színről már mindig Ő jut eszembe, képtelenség lenne elvonatkoztatni. Át volt kötve egy szatén szalaggal, de egy csücskét az arcához érintettem, hogy végigsimítsak rajta. Szerettem volna kényelmesebbé és barátságossá tenni számára azt, ami még hátra van az itt tartózkodásából, és reméltem, legalább minimális sikereim azért akadnak. ”Illetve, van jó pár film a gépemen. Én eredetileg a Szerelmünk lapjait terveztem megnézni, de választhatsz bármi mást, amit szeretnél.” – Húztam az ágy végébe az etetőállványt, ha arra felteszem a gépet, akkor remekül fogjuk látni a filmet. Azt követően elővettem a laptopomat is, hogy beüzemeljem, azaz, ez volt a cél, reméltem, nem fog leállítani benne, de fel voltam rá készülve lelkiekben.
Nem tudtam dűlőre jutni a történtek felett. A karácsony rémálommá változtatta az év végét, és a lelkesedésem elhalt, miután így kezdtem meg az újévet is. 2017 miben lesz másabb, mint az előző? A lábra állás nem engedélyezett, a bokám dagadása lelohadt, de nem mozdulhatok a mellkasomra erősített rögzítőkötés miatt. A fekvéstől lassan kiszaladok a világból, és hiába jönnek segíteni, megbolondulok. Kinek jó ez? Az ágyhoz vagyok kötve, az arcomon lévő heg szépen gyógyul, de a fogaim, és az állkapcsom? Állandóan szívószállal „eszek”, bár ezt nem nevezném annak, csak az ivásra emlékeztet. Folyékonyon kívül nem ehetek mást, borzalmasan kiürültem lelkileg. A hátsó fogamból kettő hiányzik, de a korrekcióról még nem is álmodhatok. Négy kilót fogytam, a gyomrom össze van szorulva, és hiányzik a beszélgetés. A hétköznapi dolgok kiestek, és visszasírom azt az állapotot, amikor képes voltam még szavakkal kifejezni, ha bántott valami. Nem sírhatok, mert üres lettem. Egy élőhalott. A szenvedéseimen többen igyekeznek úrrá lenni, mint például az édesapám, aki minden áldott nap finomabbnál finomabb levesekkel igyekszik szinten tartani az ízlelőbimbóimat. Santos is bent járt nálam, és az étteremről mesélt. Nem mosolyoghatok, egy baba vagyok. A szánalmat messziről kiszagolom, és tudom, hogy mindenki a gyógyulásomra törekszik, de nem látják, hogy ez nekem a pokol? A barátnőm is megszült…Mark látogatóban volt nálam. 3800 gramm, és 52 cm lett a keresztlányom. Kimberlyről egyetlen fotót láttam, azt mondta a lelkes apuka, hogy mindenki jól van. Amy…istenem, mennyi mindenről maradtam le. Brutust nem engedték be, mert állatot nem hozhatnak egy kórházba. Ő…igen szerettem volna, ha mellettem van a kutyám, de már lemondtam arról is, hogy kérjek. A nagymamám könyvekből olvasott fel, vagy a tanulóiról mesélt, akiket otthagyott miattam Rómában. A szívemet szorította. Több megoldás, de egyik sem az igazi. Joel jelentette a kakukktojást. A legjobban ő igyekezett. Minden nap, ha tehette velem maradt, de eleinte még az is nehezemre esett, hogy ránézzek. Egy zombi vagyok, nem szerethet. Nem kedvelhet, és nem maradhat mellettem. Ronda vagyok. A tableten pötyögök, a gyomrom erősen mar, amikor halkan kopognak. A társam is eltűnt, hazaengedték. Nem úszta meg könnyedén a támadást, de már legalább otthon van. Nem ebben a nyamvadt kórházban. A sírás kerülget, jön az este, és senkinek sem hallhatom a szuszogást. Hiányzik Ron, ő tartotta bennem a lelket. Joel tekintete lágy, és odaadó. A szívem bármennyire is ellenkezik, de repes a jöttére. Rezzenéstelen arccal figyelem, hogy lepakol az ágy végében, és odajön hozzám. Kéklő szivárványhártyáimat ráemelem, és visszatartom a légzésemet. Ne gyötörjön meg, hát nem érti? Könny szökik a szemembe a puszi miatt, de most nem fordítom el az arcomat. Számtalan alkalommal megtettem, de mindig újrajött. A kártyákkal meglep, nem beszél, pedig jobb lenne, ha ezeket eltenné, mégis megakad a pillantásom a becenevemen. A táblámhoz nyúlok, apa nagy szerzeménye lett. A kis tollal felvések egy kérdést. „ Szerinted nem jártam volna jobban, ha száz évig aludhatnék? Szia.” – satírozom le, miközben egy másikat tart elém, hogy elolvassam a rávésett mondatokat. Újabb ajándék…nincs kedvem festeni, sem kirakózni. Meghalni…talán. Végül legyűröm a rosszkedvemet, és felírom a kérdésemet. „Mit hoztál?” – teszem félre, és rálesek az első ajándékra. Nem tudom, hogy miképpen jegyezte meg, de az egyik kedvenc virágom a levendula. A lila…édesanyám. Nem szeretnék sírni, de a virág láttán, elárasztanak az érzések. Elveszem, és beleszagolok, de a nyálam csorog ki a szám szélén. A mellettem lévő asztalra teszem. Felkelni nem tudok, maradok hát itt. A pléd láttán kissé megrökönyödök, de odaérinti az arcomhoz, és otthagyná, de én veszem el, és lesem meg a szaténszalagot, meg a puha takarót. Nagyon szép…és ekkor eszembe jut az összetört hógömb, és a pláza. A harmadik kártya nem ér sokként, de az estébe a mozi nem igazán fér bele, ha letelik a látogatási idő. Rontsam el a kedvét, vessek véget az egésznek? Nem visz rá a lélek, és elhúzom a táblámat. Körmölök, és körmölök. „Itt maradhatsz tovább? Joel beszélj, mert megőrülök. Nem szeretném, ha miattam hallgatnál. Nem tudok semmit…mi van Amyvel? A baba…a kutyám, az éttermem. Halott vagyok.” – könny szökik a szemembe, és nem bírom visszatartani. Nyomorék vagyok így.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 21, 2017 2:43 pm-kor.
A kérdésére megcsóválom a fejem. Lenne rá frappáns válaszom, de leírva már talán nem ütne akkorát, és ki tudja, lehet elviccelni sem lenne jó a letargiáját. Próbáltam én már mindent. Volt, hogy végigbeszéltem az ilyen alkalmakat, többször belealudt, olyan is akadt, hogy felvidítani igyekeztem, vagy cuki állatos videókat néztünk youtube-on, sőt, egy olyan hét is akadt, amikor bevezettem, hogy elkezdünk együtt egy sorozatot, mekkora jó közös móka lehet már. Valami, amit mindig együtt nézünk. Hát, azzal sem arattam osztatlan sikert. Maradt a próbálkozgatás, hátha valamivel telibe találok, én még nem adtam fel. Sok minden talán unalmas volt a számára, de utólag talán majd rájön valami fontosra. Amíg ő felépül, én közös emlékeket gyártok. A puzzlet bekereteztem, a festményt, apró rajzokat, firkálmányokat lefűztem egy mappába, holnapra is van egy tervem, remélem, nem fogja nagyon utálni, igaz, ahhoz be kell csempésznem Brutust is, amiért rohadtul le fogják szedni a fejem, de hát ki a francot érdekel? Hat hétig kórházban kell lennie, gyötrelem lehet, én egy héttől is majd bekattantam. Sajnos Kimberlyt nem tudom becsempészni, neki túl veszélyes lenne egy kórházban, sosem pártolom, hogy ide bárki kisbabákat citáljon be. - Jól van, csak megpróbáltam, hátha jobb lesz, de a jelek szerint nem jött be. Nos, vegyük sorba akkor a dolgokat. Először is, nem jártál volna jobban, hogyha száz évig aludhatnál, mert amikor felébrednél, én már halott lennék. – Kacsintottam rá. A szerénytelenségem páratlan, tudom jól, de ha eddig a világon semmi sem vált be, akkor ma már meg sem próbálok másként viselkedni, mint ahogy bármikor másként tenném vele. - Igen, itt maradhatok tovább, az orvosod csak két órával később fog rád nézni, megbeszéltem vele, úgyhogy van időnk. – Már amennyiben szeretné, a magam részéről megyek, amint úgy dönt, a világon semmi értelme sincsen annak, hogy itt legyek, mert csak rontok mindenen. - Amy jól van, a szülése meglepő módon sima volt, Kimberly nagyon édes, láttam tegnap. Csináltam is pár képet, Amyvel, Markkal, meg még én is a kezembe mertem venni, képzeld. Szeretnéd látni őket? Amy azt üzeni, hogy amint tud, be fog jönni hozzád, és megkért, hogyha kimehetsz, vigyelek azonnal hozzájuk, hogy lásd a kisasszonyt. – Érdekes, de Amy mostanában kedvesebb velem, lehet egy szent lett belőle az anyaság okán, vagy éppen az juttatta el ide, hogy látta, Mark mennyire kivan miattam a történtek után. Akármelyik is, igyekeztem nem visszakanyarodni a kellemetlen vonulatra, és bíztam benne, hogy eztán jobban kijövünk majd, ha másért nem, hát Chloe, Mark és Kimberly kedvéért. - Brutus jól van, apukád és a nagymamád vigyáznak rá, biztosan hiányzol neki, de annál nagyobb lesz az öröm, ha majd viszontlát. – A holnapi tervemet nem kifejezetten szeretném elé tárni, lévén lehetséges, hogy nem jön össze, akkor pedig egészen biztosan rettenetesen csalódott lenne, ezt jobb megelőzni. - Az éttermedről sajnos nem sokat tudok, arról inkább apukáddal kellene értekezned. – Mert hogy arról nem tudok, hogy az a külföldi is bejárkál hozzá, más esetben lehetséges, hogy megindulna a vezérhangyám egy bizonyos irányba, ahová szintén nem kellene. - Kicsim, tudom, hogy nagyon nehéz ez most neked. Sőt, ez is, de fel fogsz épülni. A felén már túl vagy, egyre jobb lesz minden, hamarosan szerintem felállítanak, és akkor legalább már mászkálnod szabad majd. – Az is valami, lévén valahol szörnyen megalázó, ha az ember még a mosdóba sem mehet ki, hanem egy zacskóba gyűlik a vizelete… Vagy ha nővérek mosdatják, mert ő képtelen rá. Megértem, hogy halottnak érzi magát. Megsimogatom az arcát, talán semmire sem megyek vele, de szeretném megtenni. Ma legalább még nem fordult el tőlem, bár ez nem jelenti azt, hogy nem fog a későbbiekben sem. - Nos? Jöhetnek azok a képek? – Kérdeztem rá, és hogyha rábólintott, akkor rádugtam a telefonomat a laptopra, úgy mégiscsak sokkal nagyobban lehet majd látni a lényeget.
A kétségbeesés mocsarában fetrengek, nem találom a helyem, és a kiszolgáltatottság a depresszió egy olyan foka már, ahonnan nehéz visszajönni. Úszok az árral, küzdök az életben maradásért, de ez sokkal nehezebben megy, mint hittem volna. A hétköznapi tevékenységek, mint a járás, a beszéd kihaltak, és nem tudok még a mosdóba se kimenni, mert egy zacskó látja el helyettem az életfunkciókat. Az öregkor is ilyen lesz? A gyerekeimre, a szeretteimre leszek utalva? Nem élet ez, hanem kínszenvedés. Látnom kellene az alagút végét, de nem megy. A sötétben tapogatózom, a félelem marcangol, és mégis van, aki ráncigál, húz, és a nevemet kiáltja. Chloe ébredj fel, a mesében is a jó győz, nem bénultál le, nem szedték ki a nyelvedet! Önsajnálat lenne? Egy része biztosan az a szenvedésemnek, de a nagyobb hányadában a képességem hiánya okozza a problémát. Egyedüllétre vágyom, de rettegek, ha bezárul a nővér mögött az ajtó. A szerelmet hajszolom, de néha azt kívánom, bár ne lenne mellettem senki. Az egyik pillanatban az a baj, ha kék az ég, a következőben, ha beborul, és szürkévé változik minden. Kiszámíthatatlan vagyok, szeszélyes, és elviselhetetlen. Nem fogom megérteni, hogy Joel mit lát bennem, miért kedveskedik takaróval, és virággal, ha idő előtt elzavarom, ha nem szeretnék sorozatot nézni vele, vagy ha nem élvezem a kirakóst. Úgy érzem, hogy lemaradok az életről, az újabb akadályokat már nem bírom megugrani. Egy helyben toporgok nyár óta, és csak a világ változik, de én ugyanott vagyok. Egy megtört kislány, egy étterem-tulajdonos, aki nem képes ellátni a teendőit, egy barátnő, aki nem képes viszonozni a társa figyelmességét. Érzelmileg analfabéta lettem, nem feltétlenül az erőszak miatt, a külső tényezők összessége juttatott el oda, ahol éppen vagyok. A mélykék íriszek üzenetét akarom megfejteni, de nem tudok olvasni bennük. A belőle sugárzó életerő belőlem kihalt, immúnis vagyok a rajtam kívül eső történésekre. Nem lehetek részese, akkor már nem is számít. A tekintetem rajta tartom, a kártyákat elteszi, és megszólal a mély, és öblös hangján. Hónapokkal ezelőtt nagyon is jól emlékszem, hogy libabőrt csalt a hámrétegemre, és a nevem kiejtésétől is beleborzongtam az élménybe. Nem tehetek mást, mélyen hallgatok, ez már úgyis jól megy három hete. A drótok húzzák a számat, fáj a szám, kicserepesedett az ajkam, és a nyáltermelődésem is a duplájára növekedett. A tábla az ölemben fekszik, a könnyeim elindulnak, de igazán már sírni sincs kedvem. Lefolyó vagyok, dugó nélkül. „Láttad Kimet?” – írom fel az első kérdésemet, mert valahogyan ez a téma legalább szinten tartja a bennem lévő lángot. Egy aprócska élet, a legjobb barátaink baklövésének az eredménye. Amy és Mark külön-külön alkottak egy személyiséget, ha megkérdeztek volna egy évvel ezelőtt, hogy a barátnőmből valaha édesanya lesz-e, akkor határozott nemmel feleltem volna. Az élet mást produkált, és a legjobbat hozta ki mindkettőjükből. Szerettem őket, a példaképet jelentették. A kutyám a másik sarkalatos pont volt az életemben. Mama és apa is mesélt róla, már sokkal nagyobb, és elevenebb, a hálóingem nélkül nem hajlandó elaludni. A kabalája lett, mert rajta van az illatom. Könnypárás tekintettel hallgatom, többet tud a környezetemről, mint én magam. Az arcomat cirógatja, lelket próbál önteni belém. Emlékeket, kis kapaszkodókat akarok. A képekre rábólintok, és már fel is dugja a telefonját. Türelmetlenül áhítozok egy fotóra, egy biztos valamire, hogy lássam…életben vagyok. Lélegezni szeretnék, de úgy teljes tüdőből….talán majd, ha újrahallatom a hangomat. A laptop képernyője felvillan, és az első képen Mark villog, mint büszke apuka. A kéklő lélektükreim megtelnek érzésekkel, és előre hajolok. A másodikon a kimerült anyuka próbálja csitítgatni a csöppséget. Tipikus Amy. A harmadik…nos ennél bent reked a levegő. A kezemet rákulcsolom az övére. A könnyeim patakzanak, mert Joel a vállára fektetve pillant a keresztlánya felé. Az ujjammal megérintem a képernyőt, és sírva rajzolom körbe az alakjukat. Rátekintek féloldalasan, és szavak nélkül fejezem ki, amit szeretnék. Egy csoda…szülők lettünk. Hanem is olyan értelemben, ahogyan szokás ez, de már valaki összeköt minket. A legjobb barátainknak hála.
- Bizony, meglátogattam őket. Mondtam neki, hogy hamarosan jön majd hozzá Chloe néni is, aki biztosan meg fogja zabálni, meg imádni fogja. Ne haragudj, hogy nem vártalak meg vele, de Mark már nagyon rágta a fülem, ráadásul még Amy is hívott. Emellett, úgy gondoltam, örülnél, ha látnál róla képeket, bár Mark a jelek szerint megelőzött. – Attól még én hoztam többet is, és bízom benne, hogy azokat szintén értékelni fogja. Sejtem, hogy nagyon szeretné látni a kisasszonyt, éppen ezt igyekszem áthidalni. A legjobbat nem mondtam még neki, kellenek a meglepetések. Tudom, hogy a látogatásaim nagy része terhes neki, de jelenleg nem tudok jobb módszert arra, miként építhetném fel köztünk a bizalmat, mint azt, hogy biztosítom róla, rohadtul nem érdekel, mennyit kell várnom rá, én itt vagyok. Ha már elérte, hogy beleszeressek, pechjére igencsak nehéz lesz lekoptatnia. Van rá esély, ha tényleg úgy látnám, hogy inkább nélkülem folytatná, félreállnék, de őszintén remélem, hogy erre nem fog sor kerülni. Van két lányom, és be kell vallanom, egy dolgot nagyon bánok velük kapcsolatban, mégpedig, hogy nem nevelhettem fel őket. Ha ők akkor az életem részeivé válnak, ha Leah nem titkolja el, akkor talán azóta tisztes családapa lett volna belőlem… S ha Leahval nem is, de a lányokkal biztosan tartottam volna a kapcsolatot. Ebben az esetben biztosan nem szántam volna magam annyira véglegesnek tetsző döntésre, mint a sterilizálás. Bevallom, jól esett a kezemben tartani a kis mazsolát, és amikor tehetem, fogok menni hozzájuk, mégiscsak a keresztapja vagyok. Majd elviszem a csajokat is, bár lehet, Dia nem lesz vevő rá, de azért szeretném, ha megismernék. Meg Angiet és Daisyt, te jó ég, lehet, Amy nem fog ennyi embert díjazni, de nem rögtön gondoltam, majd idővel. Kim és Daisy közt úgyis csak pár hónap van. Szintúgy a képernyőt nézem, de olykor Chloe vonásaira pillantok, kíváncsi vagyok, mi játszódhat le benne. Elmosolyodom, mikor a kezemre kulcsolja a sajátját, hüvelykujjammal megcirógatom hát a kezét. Jó kép lett, az biztos, nem hiába, Mark csinálta, van érzéke a jól elkapott pillanatokhoz. Ahogy a képernyőt megérinti, már sejtem, hogy jól tettem, hogy behoztam a képeket és videókat. Valamivel fel kellett avatni az új telefonomat, még jó, hogy iphone, és mindenem megvolt róla a felhőben, a korábbi vélhetőleg a plázaomlásban lelte halálát, de szerencsére fedezte a biztosításom. Úgyhogy az első dolgom volt bemenni a szolgáltatóhoz, mert telefon nélkül meg vagyok lőve. Még a számom is megmaradt. Az örömkönnyek értékesek, a szememben legalábbis, az enyémeket sikeresen kiirtotta az apám belőlem még Elroy temetésén, azóta nem sírtam, de másokért tudom értékelni, és sosem tartom nem odavalónak. - Ez a keresztszülőség azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt. Alig akartam letenni… csak aztán bekakilt. – Vigyorodom el, elvégre Daisynél is passzoltam a lehetőséget, nincs bajom a dologgal, ha nincs más, aki megcsinálja, de hagytam, hogy Mark játssza a hős megmentőt, és kicserélje a pelenkát. - Egyébként szerintem tök jól csinálják, meg jól is áll nekik. – Nem szeretnék negatív lenni, de tény, hogy egy lyukas garasban sem fogadtam volna, hogy Amy jó anya lesz, de most úgy néz ki, mégis. - Készülj, túláradó cukiság következik. – Azzal tovább lépek, és egy videot indítok el a kis Kimről. Sokat nem csinál még nyilván, de a kis karjaival hadonászik összevissza, és természetesen gajdol, próbálgatja a hangját. Majd egy perces a kis szösszenet, de szépen látszik rajta a kisasszony, egész közelről. Mintha itt lenne. Utána még következik egy közös kép a hármasról, és nagyjából végtelen számú fotó a kiscsajról egyedül. Ezt csinálom mindig Daisyvel is, kicsit vicces, hogy babaképekkel van tele a telefonom újabban.
Nem hiszem, hogy az ajándékok miatt jobb lenne a kedvem, de pont eltalálja azt a témát, és oldalamat, amivel kíváncsivá tesz. Kétségeim voltak afelől, hogy Amy és Joel ki fognak-e jönni a szülésig, mert a barátnőmmel folytatott beszélgetés a pszichiáter szobájában nem kecsegtetett túl sok jóval. Dr. Morgan elmondása szerint Ameliához olyan erős viszony fűz, mintha valóban a testvérem lenne, Amy pedig úgy vigyáz rám, mintha az élete múlna rajta. Összekovácsolódott a sorsunk, és örültem volna, ha legalább beszélő viszonyba kerülnek a történtek után. A párom az első, ez tény, de ott van a közös múltam a barátnőmmel, aki megmentett Davidtől is…hogy is mondjam, de eléggé sokat nyom a latban. Soha nem említettem Joelnek, de adok Amy véleményére, és ha nincsenek jóban, akkor is el fogok beszélgetni vele, mert jobban ismer, mint én saját magamat. A viselkedése olyan, amilyen, de nyilván nem ettől lettünk jóban. A látogatás bogarat ültet a fülembe, és természetesen rábólintok arra, hogy megnézzük a fotókat. Mark is járt nálam, de arról nem mesélt, hogy Joel náluk lett volna. Mindegy is, mert nem szervezkedtek mögöttem, és hálás vagyok minden emlékért. A képernyőn felvillannak az első képek, és boldogan merülök el bennük, de közben Őt hallgatom. Szeretem, ha mesél, hacsak hallatja a hangját, biztosan nem tudja, hogy ez fontos nekem, de majd egyszer, ha újra kommunikálni tudok, akkor beszámolok neki róla. Amy eléggé nyúzott, meg is értem, mert nincs hozzászokva, hogy másokat ellásson. Úgy terveztem, ha már eltiltottak a munkától, akkor mellette leszek az első hetekben, de pont lemaradok róla. A szerencsétlenségemről regényt lehetne írni. A picúr láttán eláraszt a szeretet, de különösen az a fotó ragad meg, ahol Joel a kislánnyal áll. Látszik a kéklő lélektükrökben, hogy mennyire élvezi a helyzetet, és ha nem is támasztana alá szavakkal, akkor is tudnám, mert ezt már láttam tőle. Így nézett rám is az esküvőn. A kezét szorítom meg, egybefonom az ujjainkat, és megengedem neki, hogy továbbmenjen a nézegetésben. Olyan picike még, megállíthatatlanul sírok, nem bírom megállni, és oldalra kell néznem mesélés közben. A barátainknál járt, a fejemben ott motoszkál a kérdés, ezért odahúzom a táblát, és felvésem rá, ami nem hagy nyugodni. „Hogyan jöttök ki Amyvel? Nekem fontos, hogy ne marakodjatok. Szeretlek mindkettőtöket.” – vésem rá, és elé csúsztatom, mert közben elindít egy videót nekem. A szívemre helyezem a tenyeremet, és belül repesek a boldogságtól. Nem hosszú, de a lényeg benne van. A hármukról készült képpel zárul a sor, meg egy sorozattal Kimről. „ Olyan picike még. Mark és Amy nagyon jó szülők.” – firkantom rá, miután az előzőt letöröltem, de kopogás nélkül nyílik ki az ajtó, és a nagymamám fut be. - Kincsem behoztam neked a mamád levelét, ha már eddig csak tartogattad… - torpan meg az ajtóban, és végigmér mindkettőnket. Nagyon vicces, mert hetek óta a városban van az édesanyám anyukája, mégsem futottak össze Joellel. Az apukámmal több ízben találkozott, sőt szerintem el is hívta beszélgetni, mióta bent vagyok a kórházban, de a nagyi kimaradt a képletből. - Maga az a francia sármőr, aki az unokámmal hetyeg? Ejnye, hogy így kell bemutatkoznia… - ingatja meg a fejét, és becsukva az ajtót, lepakol az ágyammal szemközti fotelba. Szokásához hívően nem jött üres kézzel, de most nem én leszek a szenzáció, hanem a barátom. - Moira Storm…de gondolom hallott már rólam. – ó, ne…mama légy szíves ne. Fülig vörösödök, és lehorgasztom a fejemet, hogy ne lássam, de tudom, hogy mit fog tenni. Odalép Joelhez, és a kézfogás helyett megcsippenti az arca két oldalát. - Helyes pofi, amolyan Jean-Claude Van Damme-os, de van benne más is. Fiacskám készült magáról már aktfotó? A deltás vállakkal egyetértek szívem, de az álla túl markáns. – tolja az ujját alá, és a szemébe néz. Bízom benne, ha az apámat túlélte, akkor a nagyimmal nem csődöl be…
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 12, 2017 10:48 pm-kor.
- Nem marakodtunk egyáltalán. Sőt, nagyon kedves volt, meg én is az voltam, a világért sem mennék egy friss anyuka idegeire, elég nekik a lurkó. Egyébként, nem titkoltam sosem, hogy nincs jó véleményem Amyről, de az, ahogy a keresztlányunkkal bánik, példamutató, de komolyan. Lehet, hogy amikor átmentem, még nem örült nekem, de azt hiszem, meggyőzte, ahogy Kimmel viselkedtem. – Én sosem leszek ellene annak, hogy rendezzük a viszonyunkat, már csak Chloe miatt sem, s ha már úgy alakult, hogy Kim miatt még szorosabbá vált a viszony, egyértelműnek tartom magam is, hogy ebben a felállásban már nem folytathattuk úgy a dolgot, ahogyan eddig volt. - Igen, valóban nagyon jól csinálják. Kicsit viccesnek tartom, elvégre tudjuk, hogy indult a kettejük története. – Elmosolyodom, hisz egyszerű egy éjszakás kalandról lett volna szó, de Mark rögtön belehabarodott Amybe, kereste is állandóan, de zárt ajtókba ütközött, egészen addig, amíg ki nem derült a barátnő állapota. Azóta legnagyobb meglepetésemre igencsak sikerült összemelegedniük, és nagyon jól megvannak egymással. Örülök nekik, hogyne örülnék, bár a sors részéről szemétségnek tartom, hogy Amy kapta meg mindazt, amire Chloe vágyik, holott fogadni mernék rá, hogy ő sosem akart gyereket. Chloenak meg én jutottam. Hát… kezdem komolyan megsajnálni. Meglepetten fordulok az ajtó felé, amikor bejön valaki, igaz, ami igaz, nem számítottam társaságra, de nem zárkózom el attól, hogy megismerjek Chloe családját, esetlegesen a további barátait, ez így van rendjén, neki már úgyis volt alkalma a családom egészével legalább összefutni. - Jó napot! – Köszönök azért előre, nehogy leszerepeljek, kicsit azért izgulok, na jó, nagyon. Elvégre Chloe papája sem rajong értem, nem kellene szaporítanom az ellenlábasaim számát, inkább drukkereket szeretnék, mármint úgy nagyjából bárkit a kedvesem életében, aki nem azért szurkol, hogy szétmenjünk… Ilyennek még őszintén szólva nem találkoztam, ami valljuk be, elég gáz. - Az előbbit nem tagadom, az utóbbiról nem volna illendő szót ejtenem, Madam Storm. Örvendek a szerencsének, Joël Émeric Roux, szolgálatára. – Hajolok meg finoman felé, elvégre a nevét legalább már tudom, meg azt is, hogy a városban van, noha sok egyebet azért egyelőre nem, de gondolom, ami késik, nem múlik. Igyekszem jó benyomást kelteni, remélem, nem vallok kudarcot. Nyújtanám a kezem, de meglehetősen leforráz azzal, amit művel. Még a saját nagyanyám sem csinált ilyet velem soha, lévén nem érte meg azt a kort, hogy megtehesse. Egyszerűen fel nem foghatom, de nem húzódom el, csak bízom benne, hogy a lehető legrövidebb ideig fog tartani a dolog. - Aktfotó? Nem, soha, isten ments. – Oldalt pillantok Chloera, hogy ez most amúgy tényleg komoly? Ezek szerint szó volt rólam, a deltás vállaimról legalábbis biztosan. - Nos, ami a markáns államat illeti, panasszal a szüleimnél élhet asszonyom, de attól tartok, ez már így marad. – Engedek meg magamnak egy finom félmosolyt, bár elég nehéz úgy, hogy… hát, igazából fogalmam sincs róla, hogy mit csinál, remélem, fogmintát nem akar venni, vagy orrszőrzetet ellenőrizni, kicsit kínos lenne, de esküszöm, van valami a nőben, ami miatt nem igazán akaródzik megszólalni. Amúgy szerintem totál nem hasonlítok Van Damme-ra, totál abszurd, de csak nem fogok vitatkozni Chloe nagymamájával, már csak a kora iránti tiszteletből sem. - Ép a keresztlányunkról néztünk képeket, kíváncsi rá esetleg? – Próbálkozom be, hátha akkor nem én leszek figyelmének középpontjában, érzéseim szerint ez nem egy hálás szerep. Mindenesetre most már azért visszaülnék Chloe mellé, s elindulnék, megteszem, ha enged a nagyi, de ha még szeretne valamit, akkor nyilvánvalóan nem megyek sehová.
Amy és Joel kapcsolatát rendezni kell, nem akarok erőszakosan beleszólni, de a keresztszülőséget csakis úgy fogjuk teljes mértékben elvállalni, ha nem hadakoznak egymással…elvégre béke kellene, hogy honoljon náluk most Kim születése miatt. A helyzet akkor is működne, ha nem szólnának egymáshoz, mert nekem le kell nyelnem a békát, ha Markról van szó, és ez fordítva is igaz Joelre, ha Amy a téma. Nem egyszer fejtette ki a véleményét már előttem, de mélységesen sohasem bántaná meg, mert tudja, hogy nekem fontos. Lenyugszom, hogy emiatt nem kell aggódnom, akad más, ami álmatlan éjszakákat okozhat. A képek kissé fájnak is, de alapjáraton örömmel töltenek el. A sivár életem közepén akad egy kis jó, és az nem más, minthogy a legjobb barátnőm életet adott a kislányának. Amy és Mark kapcsolata pedig magáért beszél, és számomra példaértékű. Amyt megtörni szinte lehetetlennek tűnt, és csak néhány hónapja vannak együtt, de sokat fejlődtek kapcsolati téren. Joel is ennyit változott volna miattam, csak én nem vettem észre? A kezdeti ellenkezése már a múlté, vagy lesznek pillanatok, amikor megint nekem kell harcolnunk kettőnk helyet? A választ sajnos nem tudom megjósolni, de abban biztos vagyok, ha felüti a fejét a bizonytalanság, már nem leszek képes kontrollálni a bajt, hanem el fogom engedni. Bármennyire is fájna, de jobb lenne abban az esetben, ha külön folytatnánk. Az ajtó hirtelen csapódik ki, és jelenik meg a nagymamám. Nagyon szeretem, de éppen most? A lendülete és a hangja nagyobb, mint egy százados csapatnak, egy ideig észre sem veszi, vagy csak nem akarja észrevenni, hogy nem vagyok egyedül. Az édesanyám búcsúlevelét lóbálja a kezében, és ettől kissé megszűnik körülöttem forogni a külvilág. Azóta nem láttam, hogy Richard nálam járt, mert a szekrényen hagytam, és elfeledkeztem róla. Hogyan tehettem ezt meg? Feléled bennem a vágyakozás, hogy most azonnal hazaküldjek mindenkit, és magányosan elolvassam a hagyatékomat, de nagyi eléggé leköt, és be is támadja a pasimat, amivel zavarba hoz. Lehorgasztom a fejemet, hiszen beszédtéma már több ízben is volt Joel, nem tagadom, hogy szükségem volt egyéb női tanácsokra is, egy másik családtagtól, aki nem az apukám, és nem ellenzi megrögzötten a kapcsolatunkat. A párbeszéd szórakoztat közöttük. - Madam Storm…jaj ne szédítsen fiacskám. Már akkor ismertem a francia hízelgést, amikor az anyukája pelenkát cserélt magánál. Moira…szólítson így. – a mamám nagyvilági művésznő, ha hívja a kötelesség, akkor a világ másik végére is elutazik, hogy a festészet oltárán áldozzon. A táborok, az alkotási időszakok. Külön világ, de imádom, és üres lenne az életem nélküle. - Még készülhet magáról…jó alap lenne, de nem teszem ki az unokámat ekkora lelki tehernek. – a vállamon pihen meg a két keze, és egy csókot nyom a fejem búbjára. - Köszönöm, de már élőben láttam. Jesse-vel meglátogattam a fogadott lányát, és egyszerűen tündéri az a kislány, bár az anyja eléggé nagyszájú. Chloe te is tanulhatnál a barátnődtől, az egyszer biztos. A magabiztosság tanulható, és egy csodálatos nőt fogok faragni belőled, ha innen kikerültél. – átkarol hátulról, aztán a laptopra, és a szétpakolt ajándékokra tekint. - Jesse mesélt a stílusáról. A vejem nem szívleli magát…nem mintha őt kedvelte volna az exférjem. Lizzie hasonló természettel volt megáldva, mint Chloe, csak éppen keményebben odamondta a véleményét, ha valami nem tetszett neki. Ez amolyan családi vonás. Emlékszem, amikor eljött hozzánk, hogy megkérje a lányom kezét. Ajaj, mekkora egy bájgúnár volt, és ez a francia konyha. Tudnám, hogy mi vonz titeket…a művészetük kiváló, ne haragudjon meg Joel, nem szidok én senkit, csak tudja…nagy kópék ám. A női szívet úgy csűrik-csavarják, hogy aztán szépen összetörjék. Nem alaptalan a vejem aggodalma, hiszen Chloe értékes, és az egyetlen lánya is. Apaként a legjobbat szeretné neki, ahogyan én is, csak nőként megtanultam, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Az apád is belátja majd, hogy a döntést neked kell meghoznod… - simít végig az arcomon, aztán eligazgatja a takarómat, és leül az egyik oldalamra. - Beszéljünk komolyan Joel…képes boldoggá tenni az unokámat, vagy sem? – megfogja a kezemet, de a legszívesebben elsüllyednék a pokolban. A nagymamám szókimondó nő, egy igazi harcos. A mélykék szempárba tekintek, mert a félelmem ellenére is kíváncsi vagyok a válaszra.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 14, 2017 11:01 pm-kor.
- Ez esetben legyen úgy, Moira. – Hajtottam meg könnyedén a fejemet. Húazanyját, azt hiszem, Chloe nem tőle örökölte a vérmérsékletét. Igencsak szókimondó asszonyság, de igazság szerint ez egész szimpatikus, más kérdés, hogy én milyen megítélésben fogok részesülni. Nem szeretnék ismételten felsülni, mert valljuk be, nem lenne jó, ha még egy valaki ellenem sutyorogna esetlegesen Chloe fülébe. - Minden tisztelettel, de én magamat sem teszem ki ekkora lelki tehernek. – Az egy dolog, hogy tisztában vagyok magammal, meg a külső adottságaimmal, az meg egy másik, hogy eszemben sincsen esetlegesen levetkőzni bármilyen masina előtt, hogy fotózgassanak. Isten mentsen attól. Szegény anyát abban a pillanatban vinné el a szívroham, és már így is sok van a rovásomon. - Ó, értem. Ez esetben akkor azt hiszem, ezt elrakom. – Hajtom le a gép tetejét, mert úgy tűnik, a filmnézésnek lőttek, nem tudom, a nagyi mennyit fog itt időzni, szóval egyelőre ez van. Lehet jót tesz Chloenak a közelsége, amilyen heves, szenvedélyes nőnek tűnik a mindennapokban, biztos könnyedén képes felrázni Őt is. A magabiztosság kérdéskörére én magam nem mondok semmit, de tény és való, hogy Chloe nagyon messze áll ettől, holott minden alapja megvan hozzá, de ez nem olyasmi, amit ki lehet taposni valakiből. A magabiztossághoz elsőként azt kellene végre elhinnie, hogy értékes, máskülönben esély sincs rá. Elfojtom magamban a képzelem reakciót azt illetően, hogy Mr. Ward mesélt rólam. Inkább nem akarom tudni, hogy mit, kaptam én már tőle jobb egyenest is, szóval nem vagyunk puszipajtások. Ahogy hallgatom, istenesen felszalad a szemöldököm. Kíváncsi vagyok, hogy Davidet is ilyen szépen kikezdte-e, mert ha valaki, akkor ő egy pillanatig sem érdemelte meg Chloet… Mindenesetre nem áll szándékomban vitatkozni, vagy épp dühössé válni azért, hogy minden egyes ember előtt nekem kell bizonygatnom valamit, ami elméletileg csak ránk tartozna. Halálosan fárasztó, hogy mindig védekezni kényszerülök, holott bőven nem nekem köszönhető Chloe problémáinak nagy része. Mégis miért vagyok akkor én a főellenség? Nem csak náluk… még magánál Chloenál is. Biztosan kézenfekvő, és lehet engem hibáztatni, de kezdek besokallni tőle. - Készséggel elhiszem, hogy nehéz a lányos apák sorsa ilyen szempontból. – Mi mást reagálhatnék? Nekem aztán nem kell a számba rágni, hogy értékes nőről beszélünk, magamtól is rájöttem, különben nem táplálnék érzéseket az irányába. Csak kezd ez az egész olyan érzés lenni számomra, mintha én lennék a koszos széndarab, aki sosem nőhet fel a gyémánt ragyogásához, és különben is hogy képzelem egyáltalán, hogy reá emeltem a pillantásomat. Kíváncsi lennék, hogy mit szólna a nagyérdemű, ha tudnák, mit műveltünk anno Kubában… hogy vajon az a Chloe olyan-e, akit ismernek. Más kérdés, hogy rég volt, és újabban már közel sem olyan, túl sok rossz történt, és a pechszéria nem akar véget érni. A döntést neki kell meghoznia. Aha. Hát igen, nem ez az első, hogy visszaköszön az, amitől én magam félek. Hogy végül ő fog elhagyni, mert rohadtul nem elég az, amit adni vagyok képes. A jelek szerint van min gondolkodnia, ami mondhatni azt sugallja, hogy rezeg alattam a léc. Kissé bizonytalanul, már-már szomorúan pillantok Chloe kékjeibe, miközben ujjai közé kulcsolom a sajátjaimat. Egyszerűen nem tudok ennyi embernek megfelelni, mert ez nem csak ő, ez az egész családja, a legjobb barátnője, és ki tudja, kik bukkanhatnak még fel. Ezzel szemben vele kapcsolatban nincsenek ilyen elvárások. Annyit kértem, hogy mutassa meg, van szép oldala is egy kapcsolatnak, de nem azt, hogy csak erről szóljon. Nem vagyok hülye, tudom, hogy az élet nem habostorta. - Moira, azt kell mondjam, hogy ez nem olyasmi, amit előre meg tudok jósolni. Chloe jó ideje nem boldog, ezt szerintem mind tudjuk, pusztán annyit mondhatok, hogy szeretem az unokáját, és szeretném boldoggá tenni, a többi a jövő zenéje. – Közben nem a szavaim címzettjét nézem, hanem Csipkerózsika vonásait. Kínosan érintenek ezek a kérdések, nem szeretek az érzéseimről beszélni, ilyen téren sosem voltam túlságosan nyitott, éppen ezért nem értékelem a jelenlegi helyzetet, de Chloera való tekintettel megemberelem magam, és tűröm a nagyi rohamát… Közel sem biztos, hogy elégedett lesz a válaszommal, de ez az igazság, eszemben sem lenne ferdíteni, úgyis kiderülne idővel, ha nagyot mondok, és képtelen vagyok megfelelni neki.
A nagymamám érkezése kissé megtörte a romantikusnak ígérkező filmezést, de ha őszinte akarok lenni, már régen maradtam úgy kettesben Joellel. A látogatásai mellé mindig társult valami elfoglaltság, hogy lekösse a figyelmemet, de egy szerelmes film..nos nem éppen az, amire vágytam volna. A happy end, az örökké élünk nem kötöttek le, értékelni akartam mindazt, amit értem tett, csak éppen nem tudtam, hogyan is fejezzem ki. Nem beszélhettem, az érintkezéstől rettegtem. Mi maradt hát nekünk? Nem lett volna egyszerűbb, ha gyorsan szúrom belé a kést, és aztán húzom ki? Napról napra egy kis millimétert döftem belé, talán meg is forgattam benne, holott nem az apukám, vagy a barátnőm az, aki befolyásolhatott a döntéshozatalban, egyedül én voltam, aki ezt meghozhatta. A nagyim, és a közte lévő feszültséget figyelem. Nem vagyok gondolatolvasó, de ismerem a mellettem ülő férfit annyira, hogy ne nyelje le a békát, pontosabban az állandó fixírozást. Megértettem Jesse Ward álláspontját is, nem akarta, hogy még jobban bántsanak, túl sokat kaptam az élettől az elmúlt időszakban. Osztom a véleményét, de azt már nem tűröm el, hogy mások irányítsanak. Amynek se engedtem meg, hogy New Yorkban beleszóljon az életembe, akkor nem most fogok kivételt tenni. A némaságom elég tüntető lenne, de ez a boldoggá tesz maszlag…az egyik oldalamat furdalja a kíváncsiság, a másik hallani sem akar a jövőről. Joel összefűzi az ujjainkat, belőlem merít erőt, vagy nem tudom, de a nagyim a határokat feszegeti, csak éppen nem bírom leállítani. A válasza korrekt, még dacolni se tudnék vele. Nem vagyok boldog, és jelenleg ezen se ő, se az atyaúristen nem tudna változtatni. A tragédiák sorban következnek, nincs miből táplálkoznom, a jó dolgok nincsenek egyensúlyban a rosszakkal. A kékjeim összekapcsolódnak az övével, és beharapnám az alsó ajkamat, de nem megy az összedrótozás miatt. Hiszek neki, hinni akarok neki…Joel miért törted össze a szívemet már egyszer? Hogy mondjam el neki, hogy bizonytalan vagyok kettőnkben, hogy már egyszer elhagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá? Néma maradok, nincs más választásom. A hármasunkat egy megmentőnek tűnő kopogás szakítja félbe. - Elnézést…úgy hallottam itt vagy Joel. Mary szeretne veled beszélni, meg én is. Fontos dologról lenne szó. – a szőke férfi egyáltalán nem ismerős, de a kórházban már többen ismerik. Dr. Baker felfüggesztése után, dr. Wright-ot alkalmazták a szülészet-nőgyógyászaton. Pislogva tekintek fel, aztán elengedem a kezét, és az ölembe fektetem a sajátomat. Menjen nyugodtan, nem fogom visszatartani, azért még intek az asszisztensének. A mamám végre felfogja az értelmét annak, hogy messzire ment, mert csendben marad, és a levéllel szórakozik. Végül, ha kettesben maradunk, akkor átadja nekem. - Kincsem…tudom, hogy nem vagy jól mostanában, és apád, meg én is az agyadra megyünk, sokszor talán még az udvarlód is. Mindenki a legjobbat szeretné neked, ahogyan az édesanyád is Chloe… - rögtön megerednek a könnyeim, hogyha anya kerül szóba. Mostanában túl sokat gondolok rá megint, és ez nem fair, de a kórházi tartózkodásom ezt hozza ki belőlem. - Jobban leszel, nem egy hét múlva, az sem biztos, hogy egy hónap múlva. Gyászold, ameddig jól esik, de közben ne felejts el élni, mert ez az egy életed van. – simítja az arcomra a kezét, és ekkor már megállíthatatlanul sírok. - Nem kell úgy tenned, hogy mindenkinek megfelelj. Tedd azt, ami belülről jön. Az biztosan jó lesz. – a mellkasomra helyezi a tenyerét, pontosan a szívem fölé. A hetek óta tartó sötétség utat tör magának, kiszipolyoz, és a nagymamámnak dőlve kezdek el zokogni…
A folyosón
- Bocsánat, hogy látogatás közben zavarlak. Két napja csináltak Chloenál egy hasi ultrahangot, és ellenőrizték az állapotát. Tudod jól, hogy mindenről kikérem mások véleményét, de erről sajnos tudnod kell. – Mary lehajtott fejjel, a kezét tördeli, amikor a másik doktor kiveszi az eredményeket a nagy borítékból. - Eleinte nem is figyeltek rá, de a vérképe…nagyon rossz. A történetet nem ismerem teljes egészében, de azt tudom, hogy a műtéte nyáron volt, ahol egyoldali petefészek eltávolítást végeztél. A bal petevezetéknek át kellett volna vennie a másik szerepét, de ugyebár nem kapta meg a kellő hormonkezelést, és nem is ügyeltek rá, hogy gyógyul-e, így ez nem következett be. Három kismedencei gyulladás, Joel…ezek itt kiújult ciszták a bal oldalin. A vérsüllyedése és a fehérvérsejt száma borzalmasan magas. Kialakult nála a PCOS, tudod, hogy ez mihez vezethet. Gondoltam szólok, a belgyógyászatról küldték át hozzám a leleteket. – zöld íriszei sajnálatot tükröznek, hiszen szinte már biztos, hogy meddő lesz Chloe.
Dr. Wright láttán kissé megfeszülök, nem azért, mert problémám lenne vele, nem is ismerem, nem rég vették fel, azóta nagyjából nem is dolgoztam, maximum az első hetén. Sok-sok hét eltelt, míg folyt a vizsgálat Baker ellen, és a magam részéről hálát azok az égnek, hogy sikerült eltávolítani. Mindenesetre, hogyha most tőlem akar valamit, az jót nem igazán jelenthet, tippem szerint Chloevel kapcsolatos, ez pedig most olyasmi, amire nem biztos, hogy fel vagyok készülve. Egy puszit nyomok még a homlokára, azt ki nem hagynám. - Nemsokára visszajövök. Moira. – Biccentek még a nagymamájának is, eszemben sincs úgy tenni, mintha meg lennék sértve, nem vagyok, csak a hócipőm tele a faggatózásokkal, de ezért haragudni senkire sem fogok, bár már kicsit kezd tele lenni a megértésre alkotott kis kosaram odabenn, már azt illetően, hogy mindenki félti Chloet, nagyrészt tőlem. Valahogy rohadt nehéz ezt feldolgozni, mert azt érdekes módon senki sem veszi észre, hogy hónapok óta majd megfeszülök, hogy segítsek. Mindegy is… Majd idővel meglátjuk, hová fut ki ez az agresszív viszonyulás felém.
A folyosón
- Elméletileg még nem dolgozhatok. – Ezt Mary nagyon jól tudja, de talán azért vagyok harapósabb, mert sejtem, hogy bármit is találtak azon a hasi ultrahangon, az jó nem lehet. Egyszerűen nem tudom, mennyi problémát bír még el Chloe, és azonfelül én meddig leszek képes még azzal próbálkozni, hogy tartsam benne a lelket. Az sem tetszik, hogy tördeli a kezét, a rossz hírek bejelentésekor szokása, vagy amikor olyasmit szeretne kérni, amit szerinte nem fogok díjazni, bár ilyen ritkán fordul elő, és nem igazán értem, miért ilyen feszült, mikor már évek óta együtt dolgozunk. Persze, hogy nem ügyeltek rá, mivel nem volt hajlandó orvoshoz menni, akihez meg ment, annak végül kis híján kikaparta a szemét. Ennyit arról, hogy én nem kezelhetném. Tulajdonképpen orvosi titoktartást szegnek, lévén hivatalosan semmit sem mondhatnának nekem Chloe állapotáról, kiváltképp akkor, amikor civil minőségben vagyok itt. Esetleg konzultálni jöhetnének hozzám, de jelenleg nem erről van szó. Efelett most szemet hunyok, már csak azért is, mert érdekel, mi van Chloeval, hogyne érdekelne… A homlokomat dörzsölöm közben erőteljesen az ujjaimmal, hát ez egy fantasztikus beszélgetés lesz, mármint, én fogok beszélni, Chloe meg valószínűleg sírni. - Az én javaslatom a hormonkezelés mielőbbi elkezdése. A cisztákat pedig le kellene szívni egy műtét során, a ciszták még nem tűnnek nagynak, de a mintavétel mindenképpen kiemelt fontosságú, a petevezetékek átjárhatóságát is meg kell vizsgálni, viszont nem vagyok teljesen tisztában a mostani állapotával, ellenben még három hétig benn lesz, talán jobb lenne, hogyha ez idő alatt ütemeznétek be, mert amennyire ismerem, utána nem lesz hajlandó megint benn feküdni… A laparoszkópiás műtétek lábadozási ideje viszont nagyon rövid, és maga a műtét sem terheli meg annyira a szervezetet pluszban. Konzultáljatok erről a kezelőorvosával. Én most semmit sem írhatok alá, nem dolgozom még. – Sóhajtok fel, bár egyébként sem lenne etikus, és nem tudom, mit fogok kezdeni azzal, ha Chloe azt szeretné, hogy én műtsem meg. Mindenképpen beszélnem kell majd az osztályvezetőmmel, illetőleg a kórház vezetésével az ügyben, elsunyiskodni nem fogom… - Egyelőre annyit tudok tenni, hogy beszélek vele, és megpróbálom meggyőzni a hormonkezelésről, aztán megemlítem a műtétet is. Mary, értesíts majd, hogy mire jutottál, tudni szeretnék mindenről. – Aztán visszasiklik a tekintetem a másik orvosra. - Dr. Wright, van még valami? – Azt nem ragozom jelenleg, hogy nem vagyunk puszipajtások, és tudomásom szerint még nem tegeződtünk össze, esélyesen azért, mert konkrétan senki máshoz nincs türelmem mostanság, minden ilyen irányú készségemet felemészti az, hogy Chloeval törődni próbáljak.
Kórterem
Kisvártatva belépek ismét, van esély rá, hogy Chloe az első pillanatokban rájön, hogy rossz híreket kaptam, lévén a mosolyom az konkrétan eltűnt, és esélyesen már tényleg semmi nem lesz az összebújós filmnézésből, szóval azt ejtem is gondolatban. - Tájékoztatnom kellene pár fontos dologról. A kérdés az, hogy most tegyem meg, vagy jöjjek vissza holnap délelőtt, és most inkább a nagymamáddal, illetve anyukád levelével foglalkozol? – Totálisan nem szeretném elrontani a kedvét, mármint, még a mostaninál is rosszabb lehetne, de ez az, amit nagyon szeretnék elkerülni.
Ott ülni és várni arra, hogy jobb legyen. A fekete lyuk be fog szippantani, a mamám is aggódik értem, a fél világ áll mellettem, de nem tudom viszonozni a szeretetüket. Most nem állok készen arra, hogy ez megtörténjen. Még a saját sebeim se forrtak be, hogy tudnék másra koncentrálni? Nem bírom kifejezni szavakkal a fájdalmamat, pedig nagy szükségem lenne rá. A mondandóm sok lenne, de ki lenne, aki meghallgatna? Joel és a rokonaim, a barátaim nagy része is próbálkozik. Más módot keresnek a kommunikációra, de úgy tűnik, hogy most minden édes kevés. A könnyek maguktól csorognak végig az arcomon. Mondanom kellene valamit, de csak ezek az igazgyöngyök beszélnek helyettem. A levél a kezemben landol, el is felejtettem, hogy mekkora súlya van. Nem a fizikai értelemben vett, hanem a lelki. Már évek is elteltek a halála óta, de még mindig nem fogadtam el a tényt, hogy nem lesz mellettem a nehezebb időszakokban, mint most, vagy később. A mamám csendben marad, és a kezemet szorítja meg. Nekem is hiányzik, nemcsak neki. Végül az intim pillanatot Joel visszatérése szakítja félbe. Felitatom a hálóingemmel a könnyeket, és szipogva tekintek rá. - Nem zavar, én most mennék. Örülök, hogy megismertem Joel. – a mamám feláll, én őket figyelem. Összeszedi a cuccát, és elbúcsúzik, de azt én már nem hallom, amit a páromnak a fülébe suttog. - A legtökéletesebb válaszokat adta nekem, Chloe anyja sem kételkedne, hogy magának kell vele lennie. Jesse-t bízza rám, majd megpuhítom. Vigyázzon rá, mert hamar összetörhet. – összeráncolom a homlokomat, mert zavar, hogy nem hallok semmit, de miután a mamám elköszön, még vissza néz rám, és az ajkaival formálja meg a „szeretlek” szót. Leírnám, de már túl késő, mert kettesben maradunk, és a tekintetem átvándorol Joelre. A mosolya hamiskás, rossz hírt kapott, és hozzám van köze. El kell döntenem, hogy most akarom hallani, vagy később. Megfutamodnék, ha nemet mondanék? Nem akarok erre most válaszolni, de érzem a hátamon felfutó remegést. Jaj, de utálom, ha valami elromlik. A levélre koncentrálok, aztán döntésre jutok. A rajztáblára egy kisebb szöveget vések, aztán feltartom neki. „Nem akarom tudni még, talán önzőség, de ma nem. Majd holnap délelőtt összetörheted az álmaimat, de ma még ne. Köszönöm az ajándékokat, de most szeretnék egyedül maradni, hogy elolvashassam az anyukám levelét.” – szüntelen vizslatom a kék lélektükröket, és ha megkapom a megfelelő visszajelzést, akkor leteszem az asztalra, és megvárom, hogy megkapjam a búcsú puszimat…a homlokomra. A hónapok idestova elrepültek, az egymás iránti érzéseink átalakultak. Most ez jelenti azt, hogy szeret.
A szoba még üres, talán kapok társat, de kihasználom, hogy egyedül vagyok, és kibontom a megviselt borítékot. Féltve húzom elő belőle a papírlapot, és hajtom ki. Az anyukám kézírása elemi erővel mar bele a szívembe. Óvatosan, mintha életre kelhetne, nyújtom oda az ujjamat, és húzom végig rajta. Gyöngybetűk, megmásíthatatlanul ő írta. Könnyek gyűlnek a szemembe, már a megnevezés miatt is.
„Drága Levendulám, édes éltetőm,
Nehéz lenne megtalálni a szavakat, amikor tudom, hogy nemsokára már nem lehetek melletted. A napjaim megvannak számlálva, és nem önzőség ez, csak tudom, hogy itt kell hagyjalak, ahogyan az édesapádat is…nem nekem lesz a legfájóbb a búcsú, hanem nektek. Szeretnék abban a tudatban elmenni, hogy boldogok lesztek…de tudom, hogy nem lesz így. Az apukád már most tagadásban él, minden egyes nap, amikor bejön hozzám azzal áltatja magát, hogy hetek kérdése, és újra kéz a kézben sétálhatunk a Central Parkban. Nem akartam összetörni az illúziót, sem a te álmaidat édes kislányom. A betegség már régen legyőzött, de küzdöttem, mert mellettetek akartam lenni. Az elmúlás nem rémiszt meg, mert többet kaptam az élettől, mint reméltem volna. Az édesapád szerelme, a te megszületésed adtak értelmet a létezésemnek. Chloe…ha nem is leszek ott, amikor David összetöri a szívedet…az anyai szív mindig tudja, hogy ki a megfelelő a gyermeke számára. Engedd el őt, nem ő az a férfi, aki illik hozzád. Nagyon szépen kérlek édes bogaram, hogy ne ragadj le az első szerelemnél, mert az élet többet tartogat. Rossz ember, az elejétől tudtam, de mégsem avatkozhattam közbe. Ne hidd, hogy nem akartam, de szerettem volna, ha a saját hibáidból tanulsz. Meg kell, hogy érj, nem akadályozhatlak meg a felnőtté válás útján. Ki kell taposnod az utat, hogy a végén büszkén vonulhass még egyszer végig rajta. Ne bánj meg semmit, mert minden okkal történik. Elmesélek neked egy titkot, hogy lásd nekünk is hosszú utat kellett bejárnunk az apukáddal. A vehemens Jesse Ward már az első pillanatban elrabolta a szívemet, de a szerelem nehezen talált ránk. Egy másik nővel versenyeztem a kegyeiért, és mikor lemondtam volna róla…akkor engem választott. A házasságunknak, a bohém életfilozófiánknak hála túl sokat akartunk egyszerre. Én már gyermeket, egy családot álmodtam meg, miközben az édesapád az étterme megnyitásán ügyködött. A háttérbe szorítottam a saját álmaimat, hogy neki segítsek…aztán jött egy másik nő. Lilian életerős, és gyönyörű nő volt, aki megkörnyékezte az apádat. Úgy éreztem, hogy minden összeomlóban van körülöttem, aztán kiderült, hogy megfogantál…életem legrosszabb és legjobb napja volt egyben. Megharcoltam érted, az apáddal is, mire felfogta, hogy apa lesz. Ismételten minket választott, de a kapcsolatunkat beárnyékolta már a másik nő létezése. Élhettem volna úgy, hogy örökké haragszom rá, de te megmutattad, hogy a nehézségek ellenére is, nekünk együtt kell maradnunk. Megbocsájtottam neki, és rájöttem, hogy a hibái ellenére is Ő az igazi. Nem lesz minden egyszerű, nem is állítanám, hogy nem fognak megbántani, de ha találsz egy olyan férfit, mint az édesapád, akkor a múltja, a hibái se gátoljanak benne, ha igazán akarod. Már most fáj a szívem, sírok…mert szeretném, ha ott lehetnék…az esküvődön, az első gyermeked születésénél. Egy valamit jegyezz meg, mindig veled leszek, erősnek kell lenned, de ha szükséged lesz rám, akkor megtalálsz a szívedben. Nem hagylak el életem, soha nem tenném.
A nevemben is vigyázz légy szíves Oliverre. Gyámoltalan, olykor szeleburdi, de a legjószívűbb testvér, akit valaha ismertem. Az édesapád nehezebben fog megküzdeni az elvesztésemmel, mint te…reménykedem benne, hogy a viszontagságok ellenére is erős maradsz. Néha elviselhetetlen tudom, de szeret téged, és mindig a legjobbat akarja neked. Egy kérésem van szívem, ne hagyd, hogy az élete végéig engem gyászoljon. Kemény szavak ezek egy haldokló szájából…vagyis írásából, de segíts neki túllépni. Ismét meg kell tanulnia bízni az emberekben, és idővel…új társat választania.
Zárom soraimat, mindig ott leszek, ha kellek.
Szeretlek Az édesanyád.”
/köszönöm a játékot /
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Háromszemélyes kórterem
/
