Nappali (Keith & Annaleigh Lakása)

Nyitva hagyom az ajtót magam mögött, hogy Hales is be tudjon jönni, a kulcsokat pedig a kis asztalra ejtem, ahogyan mindig is szoktam. Keith még dolgozik és elég nagy rendet tartok ahhoz, hogy ne legyenek szem előtt a dolgai, így nem feltűnő, hogy tulajdonképpen együtt élek valakivel, pedig igen.
Marlienak dolga akadt, Cale pedig fel sem bukkant, így most ketten maradtunk, csak Hales és én.
- Éhes vagy? Készítsek valamit? – fordulok a húgom felé. Gondolom a börtönkosztnál minden csak jobb lehet, bár igazság szerint nem tudom. Sosem kérdeztem tőle és bár a húgom, akit szeretek, ez nem változtat a tényen, hogy nem jártam bent nála, amíg a büntetését töltötte. Csak épp azt nem mondtam el neki, hogy erre a börtönigazgató kért meg, nem akart felhajtást az épület körül, lesifotósokat, riportereket és a többi. Nem vagyok büszke arra, amiért belementem ebbe.
- Anyuék szeretnék, ha később átvinnélek hozzájuk. Benne vagy? – ők is szerettek volna jönne, de Marlieval lebeszéltük őket erről, nem akartuk, hogy ott kelljen látniuk Halest.
- Marlieval rendben tartottuk a lakásodat, de ha nem akarsz egyedül lenni, akkor maradhatsz itt is vagy, vagy nála vagy otthon, ahogy szeretnéd. – ha közben kért valamit, enni vagy inni, akkor a konyha felé veszem az irányt. Mindig is én voltam, aki szeretett mindent megszervezni és kézben tartani, így most is ehhez nyúlok először, mert ehhez értek a legjobban. A szervezkedéshez, hogy minden rendben legyen. Mert egyszer rendben lesz, nem igaz?!

Úgy lestem a körülöttem terpeszkedő tájat onnantól kezdve, hogy elhagytuk a börtönt, mintha valami általam először látott dologra csodálkoznék rá. Szinte a számban éreztem az újdonság ízét, pedig nem évtizedekre, mindössze tizenkét hónapra fosztottak meg Seattle élvezetétől. Mégis szótlan voltam, onnantól kezdve egy hangot nem nyikkantam, hogy Caleigh hollétére rákérdeztem volna, legfeljebb akkor, amikor Marleightól elköszöntem, mert ment a dolgára.
Hát persze, az élet nem állt meg. Az övék pláne nem, ez a rendes kerékvágás, ezzel kell együtt élnem, a puffogást illene száműzni a gondolataim közül, s örülni annak, hogy az ügyvéd feltételesen szabadlábra helyeztetett.
Belépek Anna után a lakásba, kettőt haladok előre, majd megállok, s némiképp bután pislogok hátra magam mögé. Hiányérzetem van, nem kíséri zár elektromos kattanása és fémcsapódás azt, hogyha beléptem valahová, nem látok rácsokat magam mögött. Az egy év alatti beidegződés legalább olyan nehezen fog elkopni belőlem, mint amennyire nehezen szoktam át a kinti létről a bentire.
A kilincshez nyúlok, sóhajtva teszem be magam után a lakás ajtaját, majd tovább folytatom utamat befelé.
- Még nincs vacsoraidő. - rázom meg fejemet először a jól neveltség reflexében, majd eszembe jut valami, s bár nem akartam mosolyogni, isten látja a lelkemet dacolni akartam velük, mégis ajkaimra szalad a görbeség.
- Van egy kis csokid?
Mellkasom előtt keresztbe font karokkal zárkózom be, s ha énmagam tükrébe néz Anna, akkor olyannak láthat, mint amilyen régen is voltam, amikor duzzogtam valamiért. Épp csak már nem vagyunk gyerekek, felnőttünk, nem fogok mindent kérés nélkül elmondani neki. Vegye észre, vegye tudomásul. Vagy pont, hogy ne vegye. Én magam sem tudom mit akarok.
Ahogy anyáékat szóba hozza, egy pillanat alatt fagyok meg. Ijedségemben beharapom alsó ajkamat, hosszan rágom azt, mielőtt felelnék.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan nagyon jó ötlet lenne. - jegyzem tétován, nem tudva elrejteni rettegő keserűségemet. Hiszen a testvéreim mind ismertek, de anyáék.. mégsem jöttek, mégsem akartak látni. Levontam ebből a magam következtetéseit.
- Nincs bajom az egyedülléttel, megszoktam. - vonom meg vállamat éledő morcosságomban. Legjobb védekezés a támadás alapon így terelem a témát, mely arra lyukadhatna ki, hogy félek a szüleinkkel találkozni. Keresgélek valami könnyedség után, de csak nagyon nehezen lelem meg a hála mosolya után.
- Köszönöm.
Hogy a csokira értettem-e vagy a takarításra, azt nem magyarázom túl. Inkább semleges vizekre kalandozom.
- Mi történt veled, amióta nem beszéltünk?
Gondolom, hogy sok mesélni valója van. Régen akkor is órákat tudtunk csevegni, ha tulajdonképpen minden egyes napon társalogtunk egymással. Így egy év után vajon meddig tarthat majd a csend, avagy a folyamatos beszéd?

Megtorpanok a válaszát hallva és kissé megütközve nézek rá. Mióta számít, hogy milyen idő van? Ha éhes, eszik, ha nem, akkor nem. Én sokszor még csak ráhúzni sem tudom az étkezéseimre a rendes elnevezését, mint reggeli vagy ebéd, mert ha éjjel tizenegykor kezdünk felvenni egy jelenetet és hajnali kettőig nincs megállás, akkor nincs megállás és akkor eszem, amikor tudok – ilyen napokon napközben nem szoktam, mert egész nap forgatunk és nekem nincs megállás, minden jelenetnél ott kell lennem –, nah meg amikor időm van rá, az pedig nem igazán szokott lenni. Vagyis, amikor van, azok a lehető leglehetetlenebb időpontok.
- És akkor kérsz enni vagy nem? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel, félúton a nappali és a konyha között, amelyek egy légterűek, a lépcső választja el őket egymástól virtuálisan, ami az emeletre visz fel.
- Azt hiszem van, várj, mindjárt megnézem. – a konyhába megyek végül és az egyik fiók után nyúlok. Valójában dugig van csokival, az szokott lenni a gyorssegély egy hosszú és fárasztó nap után. Keith gyakran ugrat, hogy csoda, még nem gurulok, már amennyi csokoládét képes vagyok elfogyasztani. De nem akarom a lányoknak és anyuéknak bevallani, hogy min is élek, szóval ezért a szófordulat, azt hiszem, nem hiszem, tudom, hogy van itthon.
Odaadom neki a csokoládét és, hogy lekössem magam, poharakat veszek elő és üdítőt a hűtőből. Mindkettőnknek töltök.
- Nagyon régen nem láttak már és hiányzol nekik. De ahogy szeretnéd. – kinyúlok és megcirógatom az arcát, mint kicsi korunkban, majd pedig, ha engedi, akkor szelíden meg is ölelem. Ha nem akar, hát ne menjen, én nem erőltetem, csak tudom, hogy a szüleink mennyire vágyódnak utána.
- De ők szerintem nem. – puszit adok a homlokára, majd elengedem és a kezébe adom az innivalót.
- Ugyan, nem tesz semmit. – legyintek egyet a köszönetére és intek, hogy foglaljon csak helyet, mégse ácsorogjunk itt a lakás közepén, amikor otthonosan is érezhetjük magunkat.
- Forgattam. Rengeteget dolgozom, a nyáron már a mozikban lesz a film, de májusra készen kell lennie az éves Seattlei filmfesztiválra. – mesélek neki egy kicsit. Egyelőre általánosságokban, mert nem is tudom hol kezdjem. Egy év hosszú idő.
- Tudod már, hogy mihez fogsz kezdeni? – nem akartam ennyire telibe kérdezni, de a tekintetemben aggodalom csücsül. Szeretem és akármi is történt, a húgom. Az ikertestvérem. A részem. Szeretném, ha jól lenne és megtalálná a helyét.

Akinek betegesen beosztják az idejét minden egyes napon, kialakul az evésekre szánt rutinja is. Persze nem kell ezt mindenkinek érteni, sőt, igazából nem is érthetik, nincs is ezzel semmi baj. Vagyis a baj nem ezzel van, inkább így fogalmaznék pontosan.
- Nem, köszönöm.
Rázom meg a fejemet, majd hozzáteszem, hogy elég lesz a csokoládé, de tényleg. Az volt az, amit egy éve nem ettem - amikor kaptam, azt is inkább odaadtam az egyik rabtársamnak, no nem azért, mert kérte, de ez most lényegtelen (leüthettem volna, de nem hiszem, hogy jót tett volna a bántalmazásért ülő magaviseletemnek az ilyesmi, hát hagytam, hadd verjen meg, legalább megtanultam milyen az ütések azon oldalán heverni) - szóval hálával és lelkesedéssel fogadom el az édességet. Ha ezt kéne ennem reggelire-ebédre-vacsorára ma, vagy a héten, az sem zavarna igazán. Sőt! Egyáltalán.
- Aligha hinném, hogy ez így lenne. Nem voltak kitiltva a börtönből.
Vonogatom a vállamat. Igazából nem akarom a képébe üvölteni, hogy mennyire meg vagyok sértve, de ikrek vagyunk, nyilvánvalóan tudja, hogy nem egy mámor ez az egész. Még akkor sem, ha tulajdonképpen mind azt hiszik, hogy tényleg én voltam az, aki elkövettem a bántalmazást. Egyikük sem tudja, hogy Callie-vel mit titkolunk.
Nem lököm el, kényelmes az ölelése, de amennyire boldoggá tesz, annyira el is szomorít. Rettenetesen hiányoztak, sosem voltunk ennyit távol egymástól és egyáltalán nem voltam - vagyok - képes elfogadni azt, hogy ennyire elhanyagoltak. Nem mentség a hírük. Nem mentség az sem, hogy bűnösnek hisznek. Hiszen a vérük vagyok.
- Miért nem jöttek?
Kérdezek rá, hátha tudja. Azt magam is tudom, hogy a testvéreim miért nem tehették meg, de a szüleimet nem tudom még annyira sem felmenteni magamban.
Csokoládémajszolásba temetem megremegő ajkaimat és hangomat, nem akarok sírni, a börtönben leszoktam róla, nem kellett, hogy olyan gyengének nézzenek, amilyennek sosem hittem magamat.
Figyelmesen hallgatom, amit a munkájáról mesél. Mindig büszke voltam arra, amit csinál, most mégis megkeseredik számban az édes íz, ahogy figyelem őt és magamba iszom szavait.
- Mi a mostani témád?
Kérdezek, mert könnyebb ez, semmint bevallani, hogy féltékeny vagyok a filmjére, a munkájára, a sikereire, mindenre. Most érzem csak igazán mennyire rám szakadt az elmúlt egy év.
A kérdését hallva hanyagul megvonom vállamat.
- Fogalmam sincs. Az engedélyemnek annyi, a szponzoraimnak is, a karrieremnek is. Tekintve, hogy nincs más szakmám, azt hiszem nem árt, ha keresek valami kulimunkát, amihez nem kérnek erkölcsi bizonyítványt.
Könnyed hangot igyekszem megütni, de nem megy olyan egyszerűen azért. Pláne, mert egyáltalán nem könnyű az, amiről szónokolok.
- Így lesz a szürke kisegérből fekete bárány.
Húzom el a szám. Akaratlanul is újabb kérdés tolul nyelvem hegyére, megbánni sincs időm, annyira gyorsan kiszalad.
- Sokat bántottak titeket miattam?

Egy bólintással veszem tudomásul, hogy nem kér enni. Ha nem, hát nem, nincs bennem szemernyi tukmálási inger sem.
A megjegyzését hallva egy hosszasat és nagyot sóhajtok. Nem szerettem volna, ha ez a beszélgetés ennyire hamar előkerül, de jogosan jegyezte meg az iméntieket, csak épp az érem másik felét nem ismeri és nem is tudom, jó lett volna, ha egy kicsit visszarázódunk a normális kapcsolatunkba, mielőtt még elé tárnám mindazt, amit most fogok.
- Pedig így van. És Hales... – megállok és megrázom a fejem, majd odalépek hozzá és kezembe fogom az övéit, ha engedi nekem, mielőtt még folytatnám.
- Tudom, hogy nekünk fogalmunk sincs, min mentél keresztül és soha nem is érthetjük meg, de szeretném, ha tudnál arról, hogy ez… ez egész nekünk sem volt könnyű. – eszemben sincs elvitatni tőle azt, hogy ebben az egész ügyben ő vesztett a legtöbbet, de tudnia kell arról, hogy nem egyedül vesztett el… valamit.
- Apát még sosem láttam olyan összetörtnek, mint az ítélethirdetésed után. Anya pedig… tudtad, hogy minden nőegyletből, aminek a tagja volt, kidobták, mint valami szemetet? Pedig tudod, hogy szerette azokat… És soha, egyetlen percig nem panaszkodtak? Mi pedig… – megrázom a fejem. Nem akarom én bántani a húgomat, végképp nem a lelkébe gyalogolni, de ami tény, az tény. Sosem láttam apát azelőtt sírni és anya pedig… az egész élete ezek a női klubok és jótékonysági estélyek és most alig van, aki szóba áll vele a sznob barátnői közül.
- A börtönigazgató nyomatékosan megkért, hogy ne menjek be hozzád, ha egy mód van rá. És sajnálom, hogy nem mentem Hales, tényleg nagyon sajnálom és azt is, hogy lehetett volna másként, dönthettem volna másképpen, de... – elhallgatok, elengedem a kezét és elfordulok tőle. Egyetlen szónyi folytatás nélkül teszek fel egy kanna teavizet. Akkor is, ha én magam nem is szeretem a teát, sosem szerettem, de nem tudom mit mondhatnék a húgomnak. Vajon leszünk mi még valaha rendben?
A kérdésére így részben már választ adtam, a többit azonban nem tudom megmagyarázni. Lelkiismeret furdalásom van, amiért nem mentem, kellett volna. De nem azért nem látogattam, mert elfordultam volna tőle. Szerettem mindvégig, most is szeretem.
- A feminizmus. Az újságok nem átallanak ennek keserű és ironikus hangot adni, én meg csak úgy kezelem az egészet, ahogy eddig is. Az egyenjogúság kivívásáról szól. A nőkről, akiknek harcolni kellett azért, ami a férfiaknak alapvetően járt mindig is, mert erősebbek, mint mi. – húzom el a számat, aztán hirtelen fordulok meg és nézek Hales szemeibe.
- Tudod… büszke vagyok rád. Nem tudom, hogy mi történt köztetek, hogy miért jutott ő kórházba, te pedig börtönbe a végén, de azt hiszem, ha több olyan nő lett volna és lenne a Földön, mint Te, akkor nem ott tartana a világ, ahol most tart. Szeretlek Hales. – a tekintetem csillogóssá válik, a hangom pedig egyetlen pillanatra kicsit remegőssé. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy bármilyen erőszak mellett állok, ez nem igaz. Én csak azt mondom, hogy az elnyomás minden módszere ellen tiltakozni kell és ismerem a húgomat, tudom, hogy nem agresszív és akarattal nem bántott volna úgy senkit sem a ringen a kívül, ahogyan a szenátor fiát. Annak oka kellett, hogy legyen.
- Ha akarod, velem dolgozhatsz. Egy filmforgatáson mindig elkér pár plusz kéz. – nem muszáj, ha nem akarja és azt sem tudom mennyire tetszene neki ez az ötlet, de itt vagyok, mellette állok, ezt szeretném, ha tudná. Akkor is, ha az elmúlt egy évben nem így tűnt.
- Azzal ne foglalkozz. – már éppen eléggé összefoglaltam, hogy miként érintett minket ez az egész, nem kell erről több szót ejtenünk. Egyáltalán.
- Szereted még a pizzát? Rendelek. – tudom, hogy azt mondta nem éhes és nem kér enni, de nekem le kell foglalnom magam azzal, hogy valamit megszervezzek, mert zavarban érzem magam, mert szégyellem magam és mert ennyi idő után nem tudom mit mondhatnék neki. Minden gondolat és szó olyan sekélyesnek tűnik, amit Hales nem érdemel meg. Hát egyelőre marad a pizza, ezzel meg tudok birkózni a többi meg... majdcsak lesz valahogy.

Pedig így van. Hát persze, gondolhattam volna. A szemforgatásom gondolatban meg is születik, de nem prezentálom, inkább csendben megvárom mit akar Anna ebből kihozni. Aztán a végére megbánom azt is, hogy megszülettem, nem csak azt, hogy kinyitottam a szám.
Ökölbe szorulnak ujjaim a szavak hallatán. Érzem, hogy mar belülről a kitörni kívánó zokogás, de mivel egyszerre vagyok dühös és szomorú, így nem buggyannak elő könnyeim.
Szívesen mondanám, hogy nem én voltam, hogy nem miattam van, de tulajdonképpen ez nem lenne igaz. Hiszen miattam van, én voltam börtönben, engem ítéltek el, én vagyok a családunk szégyene még akkor is, ha nem követtem el azt, amivel vádoltak. És igazság szerint Callie sem, a bizonyítékok, amik alapján felmentettek engem arra engedtek következtetni, hogy kisebb volt a lendület, mint a véletlenek szerencsétlen összeolvadása, szóval az ügyvédem jóra hivatkozott. És igaz lehet, hisz itt vagyok. De ez nem változtat a tényeken.
- Majd megemésztik a tyúkudvarban és visszaveszik. - szorítom össze ajkaimat a végén, mert könnyebb - egy frászt! - keménynek lennem, semmint elmondani, hogy mik is forognak a fejemben épp.
Olyan mindegy lenne, hogy Caleigh miatt történt volna mindez, vagy épp miattam. Az elitista, sznob boszorkányok, akiknek a társaságát anya olyannyira szereti nem tennének különbséget. Egy börtönviselt lány anyja nem kell nekik, vagány, értem én. Rohadjon meg az összes ott, ahol van! Nem káromkodom, magamba nyelem, inkább hallgatom Anna további szavait.
- Hihetetlenül figyelmes tőle. - forgatom meg szemeimet első mérgemben, majd lehiggadva folytatom.
- Megértem egyébként. Őt is, téged is. De Marly? Nem hiszem, hogy a makulátlan pszichológusnak ne fért volna bele egy találkozás a nővérével. Vagy éppen az összes ikremre kiterjedt a tilalom a félreértések elkerülése végett?
Tárgyilagos hangon próbálok beszélni, már csak azért is, mert ha vallatóként funkcionálok, akkor kevésbé keveredhetek olyan helyzetbe, amiben hazudnom kell. Szerencsére a hazugságvizsgálót elkerültem azzal a tárgyalások során is, hogy bűnösnek vallottam magam, szóval nem érte csorba a mesémet. Most sem szeretnék elveszni az igazság tengerében. Nem használnék vele senkinek.
Legszívesebben elsüllyednék attól, amit hallok. Rám büszke? Rám, aki nem tettem semmit? Nem, mintha akarnék azzal a bélyeggel élni a lelkemben, hogy tényleg elkövettem, amivel vádolnak, de.. te jó ég! Lehet ez a helyzet ennél is elcseszettebb? Talán egyszerűbb lenne menten kiugranom az ablakon. De ahogy a börtönben sem kíséreltem meg egynél többször öngyilkosságot, úgy most sem gondolom komolyan. Épp csak.. basszus. Bele fogok halni ebbe magamtól is, simán meglehet.
- Nehogy azt hidd, hogy van miért büszkének lenned rám. Nem lett volna szabad, hogy megtörténjen a.. - a mi is? Megakadok. Sose tudtam meg mi volt Callie és a szenátor fia között, a "molesztált" kifejezés az egyetlen, ami megvan a fejemben, ezt mondta, de a többi? Csak nyomozási részlet, adat, egy falatka történelem.
- ..z egész. - sóhajtok végül így formálva szavaimat. Az kéne még, hogy piedesztálra emeljen egy baromság miatt! Egy általam sem ismert baromság miatt.
- Én is szeretlek, de könyörögve kérlek, Anna, ne hangoztasd, hogy büszke vagy rám. Nagyon, nagyon rossz ötlet. - harapom be alsó ajkamat. Én magam sem szeretem a teát, de az biztos, hogy inkább fogok a forró nedű fújásába feledkezni, semmint ezt tovább ragozni. Elviselnem úgyis muszáj, de nem akarok még nagyobb lavinát kreálni. Az élet így is elég katyvaszos.
- Biztos jó ötlet lenne? A színészek elég.. szeszélyesek. - húzódom be a csigaházamba. Hálával telik meg a szívem és szeretnék igent mondani, de isten látja lelkemet, nem akarom tönkretenni az életét, az előmenetelét. Az övéért is feláldoznám magam, ahogy Callie-éért is tettem.
- Ühümm, oké. - bólogatok a pizza-témára.
- És amúgy.. mi van veled? - térek rá a magánéletére, túlevezve a munka tárgykörén. De hosszú volt ez az év, istenem!

- Meglátjuk. – nem akarom azt mondani neki, hogy nem hiszem, pedig így van. Nem gondolom, hogy anya valaha is visszanyeri a tyúkudvar kegyeit, ahogyan Hales fogalmazott. Imádta ezeket a szervezeteket, a lelkét is kidolgozta értük és velük és most kizárták őt. Nem csak a szervezkedésből és a tagságból, hanem a rendezvényekre sem hívják már meg. És tudom, hogy ez mennyire bántja anyát, de nincs egyetlen rossz szava sem, mert Halest is ugyanannyira szereti, mint bármelyikünket. És apa is, akkor is, ha tudom és látom, hogy maga alatt van. Hiányzik nekik Hales. Szeretik őt, persze, hogy szeretik, hiszen a szüleink.
- Nem tudom Hales, nem kérdeztem őket. Mikor velem beszélt, csak én voltam az irodájában. Bementem két nappal azután, hogy… bementem és látni akartalak, de… Ne haragudj. – többször elhallgatok, mert nem tudom befejezni a mondatot. Szégyellem magam, amiért nem ellenkeztem, amiért nem harcoltam ki, hogy láthassam őt. És együtt kell élnem azzal, hogy talán sosem fogja ezt megbocsátani nekem, de én sem magamnak.
Elkerekedett szemekkel hallgatom őt és mielőtt válaszolnék neki, megint megölelem. Egy évig nélkülöztük őt mindannyian és kell a közelsége, szükségem van rá, még sosem voltunk ilyen sokáig egymás nélkül. Mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlem… én legalábbis így éltem meg.
- Nem fogom hangoztatni, nem nyilvánosság előtt, de nem azért, mert nem merem felvállalni, hogy így gondolom, hanem azért, mert szerintem nincs köze ehhez senkinek sem. A testvérem vagy és a testvéremként vagyok rád büszke és arra, hogy az ikred lehetek. – nem gyakran érzelgősködök, de azt hiszem azok után, amin keresztül mentünk és ami történt, egyetlen napon megbocsátható nekem is a dolog.
Lefoglalom magam a tea készítésével, akkor is, ha tudom, hogy sem ő, sem pedig én nem szeretjük. De legalább van mit csinálnom, van amivel elpepecselhetek, ami a valóságban tart és így befejezhetem az érzelgősséget.
- Kereshetek stúdió munkát is, ha nem akarsz a színészekkel dolgozni, de nem muszáj, csak, ha szeretnéd. – egy évig hátat fordítottam neki, most már nem fogok. Ha akarja, ha elfogadja a melót, akkor találok neki helyet a stábban, ha nem, akkor azt is meg fogom érteni. Csak szeretném, ha tudná, mellette állok.
A pizzára kapott áldás-beleegyezés után tárcsázom is a megszokott számot – mivel nem nagyon van időm főzőcskézni, így gyakran élek eme szuper lehetőséggel és rendelek – majd pedig elhadarom mit is kérek. Azt rendelem, ami – legjobb tudomásom szerint egy éve még – Hales kedvence (volt).
- Nem tudom mit mondjak Hales. Az életem rendben van, a munkám lefoglal és szeretem. Én jól vagyok. Te, hogy vagy? És… miért csináltad? Tudom, hogy ez az egész nehéz és kényes, de… miért tetted? – egyszerűen csak tudni szeretném miért kellett egy évet leülnie. Mármint… magát a konkrét okot tudom, de azt is szeretném hallani, hogy miért, mert erre hihető választ sosem kapt(unk)am...

Nagyon szeretném azt mondani neki, hogy nem haragszom, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak annyit tudok tenni, hogy beharapom alsó ajkamat, s fejet rázok, amit értelmezhet nem haragvásnak és bármi másnak is.
- Mindegy. - vonom meg vállamat, ezzel próbálva lerázni magamról a rossz érzéseket. Levetném mindet, mint egy rossz kabátot, szabadulnék tőlük, s kívánom bár olyan egyszerűen menne mindez, mint egy levegővétel. Igazából viszont tudom, hogy nem vagyunk már gyerekek, nem oldódik meg semmi ily egyszerűen. Sírni lenne kedvem, de odabent megtanultam, hogy az nem kifizetődő, hát nem homályosodnak el szemeim, nem szemlélem könnyfátylamon át a nővéremet. De ettől még fáj, s elhagyatottnak érzem magam akkor is, ha itt ülök, szemben vele.
- Ó, basszus! - remegnek meg tagjaim az ölelésében, szavainak hallatán. Ennyit arról, hogy könnyű nem sírni: nem, nem könnyű. Kevésen múlik, hogy ne szakadjon át a gát.
Az élet kegyetlen is, meg nem is. Valahol örülök annak, hogy Callie engem hívott, s nem Annát, vagy nem Marlyt. Egyikük sem értette volna, egyikük sem lett volna képes elviselni érte mindazt, amit én, s nem azért, mert ők ne szeretnék ennyire, hanem azért, mert őket nem edzette a ring hosszú évekig.
Emlékszem, anya mennyire utálta a választott sportomat. Nem volt eléggé nőies az egyleteinek, s nem is állt ki mellettem, amikor erről volt szó, ám apa ebben mindig támogatott, ahogy a testvéreim is. S ez lett végül, ami megmentette egyiküket, s romba döntött engem. Érdekel is, meg nem is. Úgy vélem, hogy ez a kettősség soha nem fog belőlem elmúlni már.
- Nem arról van szó, hogy én ne akarnék. Szerintem ők nem akarnának velem. - húzom el a szám kissé keserűen. Szívesen lennék Anna közelében és dolgoznék vele, de tényleg nem akarom, hogy miattam rosszul ítéljék meg a kollégái. Mindenesetre a tekintetemben csillogó hála bizonyíthatja számára azt, hogy nem lekoptatni akarom. Ha ugyan értünk még egymás jeleiből.
Csendben vagyok, amíg a pizzát rendeli, elmosolyodom a választásán. Igen, még emlékszik, ahogy én is emlékszem mindenre, nem csak az elmúlt évre, hanem úgy egyébként is. Viszont a kérdés, ami hamarabb kerül elő, mint ahogy annak elő kellett volna szerintem kerülnie nem kis mértékben letaglóz.
A gőzöm sincs mennyire lenne meglepő válasz? A részeg voltam és nem emlékszem? Nyilvánvaló hazugság lenne, részegen még én sem tudtam jól verekedni, soha. Ahhoz az egy szóhoz nyúlok hát, amit Callie mondott nekem, semmi mást nem voltam hajlandó ismételgetni okként a tárgyaláson és az előzetesben sem, hát ebből élt a hatóság is.
- Molesztálni próbált.
Ennyi és nem több. Bezárkódom abba a kagylóhéjba, amibe menekültem a tárgyalások alatt is. Soha ennél többet - a trauma miatt, mondta az ügyvédem - nem voltam hajlandó mondani és soha senki nem kérdőjelezte meg azt, hogy van-e még más is emögött. Hiába egyértelmű, hogy négyen vagyunk ikrek, senkinek nem jutott eszébe másra hárítani a felelősséget, mint a bokszoló testvérre, s a "próbált" kitétel a megjegyzésben arra is magyarázat volt, miért nem voltak a legintimebb részeimen erőszak nyomai. Életemben nem vizsgáltak még meg olyan megalázó módon. Próbált.. leütöttem, mielőtt megtehette volna. Igen. Ez a látszat és ezt fogom fenntartani. Csak előtte nem. Tőle hallani akarom az igazat, ahogy Callietől is, épp csak mindkettőről tudom, hogy vagy ezért, vagy azért, de esélytelen. John kómában van, Caleigh pedig.. ő csak Caleigh.
- Mesélsz nekem valamit? Mindegy mit az elmúlt egy évből.. csak szeretném tudni mit hagytam ki az életetekből..

- Ez… ez nem így van. – rázom meg a fejem lassan. Tudom, hogy a szüleink szeretnék látni őt és megérteni, hogy mi is történt egy éve. A válaszok őket is megilletnék, de ami ennél is fontosabb, Hales is a lányuk és ezen semmi nem változtat. Viszont nem erőltethetem a dolgot, akkor sem, ha szerintem így volna helyes. Mármint, ha fogná magát a húgom és átmenne hozzájuk… bár előbb utóbb apa biztosan meg fog jelenni az ajtajában, csak az a kérdés, hogy mikor és hogyan.
Megrendelem a pizzát, közben felforr a teavíz is és amíg két bögrébe öntöm szét, tekintetem a falra vetül, ahonnan levettem Keith poszterét. Hangtalan sóhaj távozik tüdőm fogságából és még mielőtt belemerülnék egy olyan gondolatfolyamba, amiről még nem tudok beszélni, inkább témát váltva kérdezek rá arra, ami Hales kapcsolatban a legjobban motoszkál bennem.
A válaszra pedig elejtem a kezemben lévő bögrét, ami hangos csörömpöléssel törik száz darabra a padlón. A forróvíz tócsává folyik szét, de fel sem tűnik az egész. Ajkaim elnyílnak és a vér is megfagy ereimben.
- Hales… – a hangom egyszerre remegős, együtt érző és aggodalmas, de ennél többet nem tudok kinyögni. Ez nem olyan hír, amit bárki szívesen hallana a testvére szájából és nem is tudok másra koncentrálni, minthogy mennyire rossz testvér vagyok, amiért nem voltam ott mellette az elmúlt egy évben.
Molesztálni próbált. A szavai visszhangot vernek füleimben. Ó istenem… mit tetted vele, Hales??
És ahogy a döbbenet első pillanatai elmúlnak, harag önti el a szívemet. Molesztálta a testvéremet, a húgomat és neki kellett börtönbe vonulnia? Hogy történt ez?
- Miért nem mondtad el? – a tekintete után kutatok és az enyémmel egyező szempárra függesztem íriszeimet.
Pont ő nem mert felszólalni, elmondani, hogy mi történt akkor és ott? Tudom, hogy a legtöbb nő nem áll ki magáért, ha bántalmazzák – különösen, ha így bántalmazzák őket – (és most nem számít, hogy csak próbálja ezt tenni velük valaki vagy ténylegesen meg is teszi) tudom, hogy nem könnyű felállniuk és beszélniük, de, hogy pont Hales is köztük lenne?! Nem értem… Mert akkor önvédelem volt és, ha önvédelem volt, hogyan ítélhette volna el bárki is? Mégis mit kellet volna tennie, hagynia magát, hátha ő kerül kórházba és az teljesen rendben lett volna, mert majd kiheveri?!
Jézusom, húgocskám, mit tettek veled…
Szeretnék tenni vagy mondani valamit, de nem megy. Kérdezni akarok, millió kérdésem van, de mielőtt bármelyik is hangot ölthetne, ő kérdez és én csak lassan megrázom a fejem és pislogok, mint aki most ébredt valami különös révületből.
- Én nem tudom mit mesélhetnék... – észreveszem a bögre darabjait és a vizet, majd egy konyharuhát felkapva kezdem el felitatni a szétfolyt vizet és összeszedni a kerámia cserepeket.
Igazság szerint nagyon is tudom, hogy mit mesélhetnék, de mégis, hogyan álljak elő azután, amit neki kellett átélnie, azzal, hogy én elvileg a felhők fölött járok az utóbbi időben. Vagyis járnék, ha a lassan örökössé váló viták nem rángatnának le a valóság rideg talajára.
- Együtt forgattam Catetel. – fordulok Hales felé, ahogy az általa – és általam is – nagyra tartott színésznőt említem meg.
- Vannak stábfotóim. – bugyutaság, hogy pont ez jutott eszembe, de még mindig a hatása alatt vagyok annak, amit alig pár perce mondott és nem mondhatni, hogy nagyon jól venné a gyomrom az egészet, ezért nehéz olyasmit mesélnem, ami az elmúlt egy évben történt és még habkönnyű is. Mert feltételezem valami olyasmit szeretne hallani, ami kicsit talán felvidítja. Nem tudom...

- Mi nincs így, Anna? Ugyan mit kéne nekik mondanom? Mi értelme lenne? Sose fogják elfelejteni nekem s én soha nem fogom tudni jóvá tenni. Az életem része lesz, mint a priuszom. Fogadd el, hogy a húgod többé nem rendes ember, a rendszer része, s a családunk egy nagy kalap meg ne mondjam mi lett ezzel a bélyeggel.
Elhúzom a szám. Talán túl nyers vagyok, de minek is kerülgessük a forró kását tovább? A hangomban levő indulat majdnem teljesen az enyém, majdnem én is elhiszem, hogy én vagyok a hibás, hiszen valamilyen szinten tényleg így van. A bűntudat egy része az enyém, ezen osztozunk Callievel, ha ő ugyan érez ilyesmit. Nem tudom, nem láttam azóta az éjszaka óta. semmit sem tudok róla. Kiszakadtam a saját családomból, s ez jobban fáj bárminél. Hiszen ha róluk lett volna szó, én mindent teljesen másképp teszek. Azt hiszem. Most azt hiszem.
A reakciója olyan szinten vág gyomorszájon, hogy levegőt venni is elfelejtek. Köhögve erőszakoskodik a tüdőm, hogy juttassak bele már egy kis oxigént. Eszembe jut, hogy én mit reagáltam, amikor ugyanezeket a szavakat hallottam a test fölött állva. Vagyis, nem állva, inkább térdelve az életfunkcióit ellenőrizve.
Te jó isten!
Ajkaim elé kapom kezeimet, öklendezni kezdek, de végül ha saját szégyenemet nem is, de a hányingert sikerül visszanyerjem. Forog a gyomrom saját magamtól a felismerés súlya alatt.
- Nem szabad.. mert.. én.. nem szabad. - zakatok a szívem, zagyva és kásás lesz beszédem, van az a hang, amelynek kiejtésekor megharapom saját nyelvemet teljes véletlenségből.
Eddig bírtam, ennyire voltam képes, nem megy tovább. Hiheti azt, hogy a történtek súlya alatt törtem össze ennyire, s igaza is lenne benne, épp csak.. épp csak nem úgy van, ahogy hiszi.
Felpattanok a kanapéról, csapot-papot hagyva rohanok el mellette, vagyis a lendület megvan, de nekiütközöm a dohányzóasztalnak, ami megakaszt. Kis híja van csak annak, hogy el nem hasalok a nappalija közepén.
A valóságba - az ő valóságába - kapaszkodom, kérdezek, mert kell valami, ami józan eszemnél tart. Nem akarok pedig semmi mást, csak egészen kicsire összegömbölyödni és zokogni, mint egy csecsemő, mégsem tehetem. Hiszen ez nem az én tragédiám. Nem csak az enyém, s sose kívántam ennyire, bár lenne az.
- Az.. az nagyszerű. - nyelem le a gombócot, ami a torkomat fojtogatja. Bocsánatkérő pillantásaim kísérik a műveletsort, miközben mellé guggolok, s segítek neki összetakarítani a bögre romjait.
- Anna, én.. nagyon haragudnál, ha most mennék? Hiányoztatok, de ez.. ez még nem megy nekem. - kezdek mentegetőzésbe. Nem akarok elrohanni, civilizáltan akarok távozni, nem ráhozva a frászt, de ugyanakkor érzem: ha itt maradok, annak csak rossz vége lehet, hát hangom azért valamilyen szinten sürgető.

Drága Halesem, hacsak sejtenéd, hogy én ezt mennyire, de mennyire tudom… hogy ez az oka annak, amiért talán szépen lassan elveszítem a vőlegényemet, mert félek, hogy ez fog történni, akármennyire is harcolok ellene, de valahogy, mintha minden egyes lépésemmel csak magam, magunk alatt vágnám a fát. Hacsak sejtenéd, hogy mennyire nagyon tisztában vagyok azzal, amiről beszélsz… és mégsem nyitom ki a számat, nem avatlak be, megtartom a magam titkait. Mikor szakadtunk így szét? Nemcsak te és én, hanem mi mindannyian…
Nem válaszolok hát neki, hagyom a témát elsuhanni mellettünk.
Megdöbbenek és az ő reakciója sem segít azon, hogy bármilyen szinten is túl lehessen ezen a témán lépni. Túl nehéz, túlságosan fajsúlyos, gyomrot epésen megülő és szívet-lelket szaggató.
Nem merem forszírozni, nem akarok én is belé gyalogolni, akkor sem, ha a jó szándék vezérel, marad hát a törött cserepek és a víz eltüntetése. A takarítás, ami remekül bevált nálam mindig is, ha a helyzet kicsúszni látszott a kezeim közül. Ha nem tudom kontrollálni, ami velem történik, akkor legalább a környezetemet tartsam az irányításom alatt, nemde?!
Érzékelem, hogy majdnem hasra esik, és mozdulok is, de megtartja az egyensúlyát, így visszatérek a dolgomhoz.
Válaszolok a kérdés-kérésre, és amikor újra megszólal, előbb csak megrázom a fejem.
- Megértem. Elvigyelek? – pillantok felé. Ha akarja, akkor szívesen viszem, vagy hívok – és fizetek ki – egy taxit neki. Akárhogyan is szeretné, aszerint cselekszem majd.

//akkor ahogy beszéltük, ez lenne a záróm, köszönöm a játékot és ha nem írsz már, akkor bedobod záráskérőbe? //

Megadásom jeleként feltartom az egyik kezemet, mielőtt valódi uszításba kezdene.
- Rendben, rendben, majdnem el is felejtettem milyen meggyőző érveléssel tudsz előállni: megbeszéltük, jövő hét elején tudomásom szerint lesz egy meccs a város túlfelén. Otthonról felhívom a kontaktomat a nevezéseddel kapcsolatban, csak azt döntsd el a könnyű súlyú vagy a nehéz súlyú csoportban szeretnél bizonyítani? Nem akarlak alábecsülni, hogy a csontozatod alapján csak a könnyebbet hozom fel. - hiteles komolysággal próbálom meg előadni a tervemet, valós meggyőződéssel, ami leginkább egy másik dimenzióban működne, de a miénkben is egész jól megállja a helyét. Nem pontosan erről szól ugyan a ketrecen belül folytatott harc, de a keveset alkalmazott szabályok miért ne tehetnék lehetővé, hogy ezzel a módszerrel győzzön? Szinte olvasható az arcomról, ahogy nőttön nő a gondolat és egyre kiforrottabbá válik. A sebtapasz mintájának említéséig mindenképpen, itt egy kicsit kérdőn, kicsit kedélyesebben nézek a húgomra: honnan és miért szerzel ilyen.. egzotikumokat?
- Vagy hogy jobban kihasználhasd a lendületedet. - ha a vitorla és a szél közti összefüggésből indulok ki. - Nem számít doppingnak, úgyhogy, mint a managered, javaslom a használatukat. - ennyivel zárom a magam részéről a rendkívül magas fokon művelt kreativitáson alapuló beszélgetésünket, mielőtt a kelleténél jobban elfajulna a téma és felmerülne egy idegenben némi igazságot, életszerűséget látni benne. Betört orr, dopping, ketrecharc, súlycsoportok említése.. Sszh, igen, idejét látom egy hajátrendezős kobak simogatásnak zárszóul. A veszélyeztetett állomány szóba hozására sandán pillantok rá.
- Képi bizonyíték bemutatása után megpróbálom elhitetni magammal, hogy helyén való lenne a bűntudat. - ..a végső szavam. Mondatom. Részletkérdés. A holnapi tárgyalásra áttérve, pedig egyértelmű, ez a legkevesebb, illetve biztosra veheti, hogy az lesz a reggeli. Apróságok terén sosem tudtam nemet mondani, a komolyabbakén, pedig.. Nehezebben. Az őzike szemekkel megnyerte az ügyet, ahogyan a kitérőt is vacsora címszóval.
Hosszabban fújom ki a levegőt az idézet hallatán. Persze, hogy felismertem kitől származik.
- Szerintem rendszeresen félrehallod, amikor egy bizonyos báránybőrbe bújt szadistáról beszél. - a lehető legnagyobb bók szándékával nevezem annak cinkos nézéssel illetve őt és időben elütöm a balta élét, mielőtt akárcsak meglendülhetne. Ő nem kérdezett, én nem kérdezek, így az ő részéhez hozzácsapom a tengeren túliakat is apánk néha nagyon is angolos szigorával kezdődően.
Vihar a paradicsomban.. Az általa használt kifejezés tulajdonképpen egészen helytálló, ezen elmélázva döntöm meg egy kicsit a fejemet, de ezen nem töprengek sokat. Egyelőre nem akarok ezzel foglalkozik, arra a kis időre nem, amíg kilométerek választanak el tőle.
- Persze, hogy megoldjuk. Nem akarok bolhából elefántot csinálni, szóval.. - ezért nem mondom, nem is magyarázkodom többet. Hogyne, kérdésként megmarad, hogy mekkorának határozzuk meg azt a bolhát, de egyelőre a bennem lévő tüske ellenére is bevédem őt. Elég, ha a mi fejünk fáj miatta.. Bőven, mi több, túlságosan sok is, de ezt már visszatartom. Jobb, ha csak egy jövő-menő kis zivatarnak tűnik más számára, ami éppenséggel pillanatnyi kedvcsorbulást eredményezett.
- Ohohó, ki becsül le kit kisasszony? Megvan és kizárt, hogy megverj. - egyből a zsákmányért nyúlok, hogy előre bezsebeljem elkönyvelt győzelmem jutalmaként. A másik csomag még érintetlen és van bőven lopható medveállat mindkettőben, de ez lesz az utolsó részemről az út során. A taxiban sem fogom megrövidíteni az üdvözlő pakkját, utána sem, annyira nincs étvágyam azért.
A konferenciát érintő visszakérdezésére csak annyit mondhatnék, hogy ilyen a felnőtt pop szakma, de egy barátibb válasszal rendezem le az ügyet. Az üzleti imidzsre ügyelni kell és ezt teljes mértékben megértem, emiatt nem zavar a magamon hordozott félreértés ténye.. Nem csak emiatt. (...)
A sofőr jó helyismeretének köszönhetően nem tesz ki időben sokat a kajáldai kitérőnk, ahonnan - inkább csak - két adagnyi étellel szerelkezünk fel. Másnapra nem pazarolnám a részemet, a folyékony kenyér pont jó lesz a hűtőből estére.. Azzal legalább egyidejűleg tudom hűteni a tapasszal takart területet. Kettő az egyben megoldás. Az esetlegesen még meglévő gumicukros és a vacsorát tartalmazó zacskót bízom Audrey-ra - könnyebb cipelni való a kisebbnek - és a zárnyitást, lévén magam elé engedtem.
- A kétoldalú recéssel a középső zárat legyél szíves. - hagyom meg a tanító szándékú utasítást. Nem árt, ha tisztában lesz azzal melyik kulccsal juthat be a lakásba, a többit majd külön is megmutatom. Szerencsére a lenti belépőkód már kihúzható a listáról.
A küszöböt átlépve nem jelzem hangosabban az érkezésünket, tekintettel léve arra, hogy talán már ledőlt Anna. Talán. Ismerem annyira, hogy tudjam, erre kicsi az esély abban az esetben is, ha valóban fáradt, de a tegnapi napot figyelembe véve.. Ez bonyolultabb. A bejárattal szemközt található képet sem akasztottam még vissza a helyére, a falnak döntve várakozik az őt illető pozíciója elfoglalásához.
- Konyha, nappali jobbra. Erkélyestül. Vendégszoba saját fürdővel balra található. Mi fent vagyunk az emeleten, hasonló elosztással csak a vendégszoba helyett dolgozói van. - adok gyors helytájékoztatást és ha előbb megnézné az ideiglenes szobáját, akkor természetesen megmutatom neki és ott teszem csak le a csomagját, ahelyett, hogy az előszobában hagynám addig, amíg nem végez a vacsorájával és le nem ver Grand Slam-ben. Fél szemmel a döntéshozatal közben azt figyelem merre tartózkodhat Anna, idelent vagy fent. Nem fordult meg a fejemben, hogy arra kérjem inkább csak másnap üdvözölje az újdonsült britet a háznál, így ez csak rajta áll..

-  De dinka vagy, hát szerinted hány kiló vagyok, kilencven? Még vasággyal sem. Igaz a gumicukor hadseregem elgondolkodtató, mert lehet őket is bele kéne venni, akkor pedig valószínűleg mégiscsak a nehézsúlyról lenne szó. – Totál nem hiszem el, hogy neki vannak ketrecharcos kontaktjai, de ha mégis, hát maximum kiütnek tíz másodperc alatt, lehet majd ápolgatni szegény, ostoba kis fejem, és addig sem kell munkát keresnem. Mindennek megvan a maga szép oldala, ez kétségtelen.
- Hahh, már managerem is van. Ez menő, de azt remélem tudod, hogy maximum sok ölelés, puszi és összekócolt haj képében tudom meghálálni mérhetetlen fáradozásaidat. – Kétségkívül imádom a bátyámat, kevesen képesek ilyen mesterien továbbfűzni az ökörségeimet.
- A francba, kár, hogy nem tudok photoshoppolni. – De még mennyire, hogy tudok, de majd maximum azt kamuzom a lakás síró pandákkal való kitapétázása után, hogy van egy ismerősömnek az ismerőse, akinek az ismerőse viszont nagyon ért hozzá, és megtette ezt az apró szívességet. Na jó, talán beérem a hűtőajtóval. Talán.
- Már ki? A stewardess? Hol jár az eszed? Vagy az enyém? De akárhogyan is, ne mondd nekem, hogy mindenki az, aminek a külsőségek alapján mondaná. – Kicsit elvesztettem a fonalat, pedig én olyat ritkán csinálok, de a szadistát azért nem bírom hová tenni, a kattant pszichopata lehet könnyebben lecsúszna a torkomon, de bántani soha senkit sem szoktam fizikálisan, lelkileg lehet, akár véletlenül is.
- Ha csak bolha, az jó, abból nem is hagynám, hogy elefántot csinálj. De mondjuk holnap már hangya lenne, holnapután meg egyenesen szarvasbogár, akkor azért légyszi avass be. – Miért is tagadnám, hogy fontos nekem a bátyám, és elsősorban az ő boldogsága érdekel, nem bárki másé, ebben a képletben éppen Annáé, még ha bírom is. Lorraine esetében is csak azért nem rágtam utólag soha a fülét vele, mert sejtettem, hogy mellette, egy olyan életben, amire nem vágyik, nem lett volna boldog.
- Na persze. Oké, ha megverlek, tutira sütsz nekem palacsintát holnap reggel, ha te nyersz, akkor meg… nos, találd ki, de esély sincs arra, hogy akár egy óráig is befogjam a számat, nemhogy egy napig. – Egyszer valamiért már kérte ezt, csúfos kudarcot vallottam, nem túl meglepő szerintem.

- Jesszus, remélem, hogy a többi zárat nem kell kikulcsolni. Melyikőtök paranoiás? – Firtatom vigyorogva, odahaza sokszor volt, hogy anya vagy apa nyitva felejtették a bejárati ajtót, de szerencsére sosem lett miatta nagy baj. Valami nagy mázlija lehet betörések terén a családunknak, soha, senki nem szenvedett el ilyesmit. Nyitom az ajtót, akárhány zárat is kell, majd belépkedek a lakásba, és rögvest megválok a cipőimtől, mert nem szeretnék begyalogolni így, azt nem tudom, hogy Anna tisztaságmániás-e vagy sem, de azt igen, hogy nem illik cipőben közlekedni senki lakásában.
- Fent is van még egy konyha? – Tudom, a hasonló elosztás takarhat mást is, de valamiért ez olyan szinten megüti a fülem, hogy tudni szeretném. Néha rémes apróságokon tudok kattogni, de ez Keith számára aligha ismeretlen. Azért megkukkantom azt a vendégszobát, és felmutatott hüvelykujjammal jelzem, hogy tökély, de akkor sem hápognék, ha nem tetszene, ajándék ló és fog esete ugyebár, örülhetek, hogy legalább átmenetileg befogadnak.
- Anna nincs itthon? – Érdeklődöm meg azért, mert itt nem látom, fenn is lehet még, de nem biztos, hogy fel kellene csattognom, helyette viszont kétségkívül szívesen falatoznék egy tisztességeset, szóval, ha a konyha felé vesszük az irányt, és rá is vetődöm a hozott ételre.
- Durva a függöny színe, te választottad? Amúgy pöpec kis lakás. Nagyon modern, főleg a konyha. És úristen, azon a szőnyegen akarok ülni, mikor laposra verlek. – Húzom az agyát megint, pedig közel sem vagyok benne biztos, hogy legyűrném, de na, a hozzáállásom attól még pozitív, és szeretem úgy gondolni, hogy vagyok olyan jó, amilyennek hiszem magam.
- Jó étvágyat, és köszi, hogy itt lehetek! – Kezdtem bele a falatozásba jókedvűen.

Miután Halesel Devonshirekhez – és ikrekhez – méltón alaposan veszekedtünk, a második menet itthon várt rám. Miután így vagy úgy, de elcsitultunk, alvás nélkül mentem el dolgozni, hosszú és hajtós napot tartva. A kialvatlanság és az eltelő órák viszont megtették a hatásukat, amennyi méreg még bennem maradt az előző napból, az estére szinte teljesen lenyugodott, így amikor hazaértem, a már üres lakásba – gondolom Keith már elment Audrey elé – fáradtan próbáltam valamiféle vacsorát letuszkolni a torkomon, mint a nap első étkezését, de nem mondhatni, hogy nagyon ment volna.
Hiába a fáradtság, az alvás nem jött szóba – nem tudtam volna elaludni, egyébként sem megy, amikor épp nincs vihar a paradicsomban és Keith nincs itthon – ezért jobb híján előbb nekifogtam takarítani. Amióta nehézségeink vannak az egész lakás úgy ragyog és olyan tiszta, mintha egy műtő volna… Ennek ellenére megint végigmegyek rajta, mivel azonban viszonylag gyorsan végzek – pedig nem sietem el a dolgot – nekiállok muffint sütni. Ez a másik, amiből újabban gyakorlatilag több kilónyi van itthon, szinte mindig.
Az első adag tésztát követi a második majd a harmadik kikeverése és kisütése, azt pedig egy második takarítás is, amivel a konyhát teszem rendbe. A muffin hegyeket – kis vagy nem is olyan kis túlzással – pedig a konyhapultra és az asztalra halmozom tortaállványokra – mert több szintes és így elég sok fér el rajtuk –, dolgom végeztével pedig beállok a zuhany alá.
Hallom, amikor megjönnek, pizsinacit és Keith egyik egyetemi pólójában ücsörgök a szobában és egy könyvet olvasok, de valójában gőzöm sincs, hogy mi áll benne, hiába fut végig a tekintetem a sorokon. A fejem túl sok mindennel van most tele.
Leteszem a regényt és lemegyek az alsó szintre, mégiscsak úgy illik, hogy legalább köszönjek nekik, ha még ébren vagyok.
- De, itt vagyok, sziasztok! – intek a lépcsőn lefelé haladtamban, majd pedig üdvözlésképpen megölelem Audreyt röviden.
- Hogy utaztál? Amúgy csak redőny és én választottam. Mondtam a bátyádnak, hogy lecserélhetjük, de még nem került rá sor. – mosolyodok el halványan a „függönyöket” illetően, majd ellépek a majdnem sógornőmtől.
- Tettem mindent a szobádba, ami csak kellhet, és nyugodtan érezd otthon magad. Csináltam muffint, ha esetleg kértek és örülök, hogy itt vagy. – mosolygok még egyszer Audreyra, aztán lassan ellépek tőlük.
- Nem is zavarok tovább, megyek, lefekszem aludni. Jó éjt. – köszönök el, előbb Audreyra majd pedig Keithre pillantva. A mosoly eltűnik ajkaimról, ahogy én is a nappaliból, amikor felfelé indulok a lépcsőn.

//köszöntem a lehetőséget és üdv nálunk majdnem sógornőm! //

Magától értetődő, hogy támogatom a frissen megkezdett karrierének építésében és megmutatom melyik irány lenne a legjobb számára, ráadásul mindezt a valódi ár töredékéért, szinte teljesen ingyen. Itt ki is hangsúlyozom, hogy a hajam összekócolása már túlfizetésnek számítana, így igazán nem szükséges: gondoljon csak a büdzsére.. A készletgazdálkodást nem lehet félvállról venni, sarkosak a szabályok. A bizonyítékhamisítás is komoly következményeket von maga után – mégpedig az átadott zsákmányállatok elkobzását –, ami annyit tesz, hogy jobb is, ha letesz a Photoshop-ról. Örülök, ha azt elkerülöm, hogy egy pandás tapasz ténylegesen is rám kerüljön a nap hátra levő részében..
Azt az ártatlan belezavarodást találom annyira aranyosnak, hogy ne férceljem a témát a kelleténél tovább és egy általános, felettébb hasznos bölcselettel zárjam le: igaza van. Nő, még szép, hogy ez az egyik legjobban hangzó zárszó a füleinek.
- Mindenképpen. – hálásan bököm felkaron a könyökömmel a testvéri noszogatásért. A nehéz bevallanom, de cseles szintezési rendszer megalkotásáért. Gondolkodás nélkül megtartottam volna magamnak ezt az egész problémát, míg ténylegesen el nem éri egy elefánt mázsás súlyát, így viszont.. Eszembe fog jutni. Jó stratégia húgi! Akárcsak a poén lelövése..
- Oké, oké, ha legyőzöl készítek. Ha viszont te veszítesz megnyered magadnak a mosogatást. Áll az alku? – a nyereményem megnevezését követően a nem kell sokat agyalni rajta, hogy kiegyezek a döntetlenben is az érkezése tiszteletére. Szóbeli döntetlenben.

- Növessz bajszot, hogy összekössük. – modern ajtó, kérem szépen.. Modern, ahogy az épület maga is. Nem utolsó sorban a város, messze menően a szerényebb Carshalton-hoz képest. A paranoia itt létösztön.
A koppanó cipőtalp hangját hallva kapok észbe egy pillanatra, hogy túlságosan is őt keresem. Az emeletről leszűrődő fény az előszobából nem látható, így a lakás elrendezésének ismertetésével kötöm le a figyelmemet és észre sem veszem a hibát, amíg a húgom vissza nem kérdez.
- Mínusz egy konyha, párdon. – a sarokra lépve bújok ki egyik, majd másik cipőmből is a javítás alatt – ekkor üti meg az orromat az édeskés illat, aminek nem tulajdonítok jelentőséget egészen addig, míg a szobájához nem kísérem Audrey-t. Törülköző az ágyon, köntös, előtte egy pár papucs.. Ezek a legfeltűnőbbek, ahogy berakom közvetlenül az ajtó mellé a bőröndöt. Nem, egyáltalán nem mertem volna bizton állítani, hogy mostanra visszajön – visszajött – a tegnap esti távozását követően.. Zsebre csúsztatott kezekkel, egy rövid vigyorfélével fogadom a véleménynyilvánítást, ami szerencsésen pont időben ránt ki a gondolatmenetből.
- Biztos csak fent van. – biztos.. Oldalról egy finom lökéssel igazítom útba melyik irányból érdemes megközelíteni a nekünk kellő helyiséget a gyakorlatilag körforgalomnak is nevezhető elosztásban. A vérszívásomra épp reagálni akarnék, ahogy majdnem elérjük a célállomást, de az ő hangjának hatásaként most meggondolom magam. Kilopom Audrey kezei közül a vacsorát tartalmazó zacskót, hogy addig letegyem a konyhapultra, amíg egymást üdvözlik. Egyetlen megadó mozdulattal tartom fenn a békejobbot, amikor bekapcsolódok.
- Én már egészen hozzászoktam, szóval.. – rózsaszín ide vagy oda, az élénksége mondjuk tényleg eléggé vad, de.. Tulajdonképpen egy függönyről, azaz redőnyről van szó: érdekelnie kellene a színe? Legtöbbször elkerüli a figyelmemet, nem úgy, mint más.. A tartóra kihelyezett muffinokra csak a szemem sarkában nézek oda, a mennyiségük alapján nem sokkal azután érkezhetett haza, minthogy elindultam a repülőtérre. Szinte számítóan, remek. Egy mosolyt küldök csak felé, a húgom miatt egy gondtalant, amikor visszaindul a hálóba Anna – ne várj rám.. és folytatom a kaja kicsomagolását. Normális esetben – s mivel jelezte a távozási szándékát.. – csak odafent szólnék a hűtőbe félretett adagról, jó éjt is ott kívánnék, így nem rágom magam azon mennyire érzékelhet vihart a miniszenzoraival a volt orvospalánta.
Egy tányért veszek ki neki, én majd a zacskó felett majszolom a sült krumplit inkább, nem lenne értelme akkora mennyiségért bármit is összekoszolni.
- Sör, gyümölcslé – ne akard, hogy mindet felsoroljam.. – vagy sör esetleg? – a választásától függően veszem le a polcról a megfelelőt, magamnak egészen biztosan az utóbbit, illetve ha mégis azt kéri, hogy számoljak be a rostos választékból.. Legyen, beadom a derekamat egy sunyi pillantással konstatálva mindössze a kérelmet. Valószínűleg azt a hozzá hasonlóan ártatlant.
- Ugyan nem így terveztem a viszontlátásodat.. – töltöm ki neki az italát vagy lepattintom a kupakját – De örülök neki, hogy itt vagy és ne köszönd, csak az első falat után. – nem csüngök a reakcióján, csak az első felhajtott korty közben nézek le rá vigyorogva. Szerencsére a jelenléte elégnek bizonyul ahhoz, hogy egy időre félre tegyem az előbbi találkozás során felmerülő – mostanra már valóban csak apró(bbnak érződő) – bosszankodásokat. Oda is tolom hálám jeléül a burgonyát.

- Oké, értem. – Nem ragozom, nem itt nőttem fel, nem tudhatom, mennyire botrányos esetleg a közbiztonság. Ha az lenne, akkor még talán megérteném, más szemszögéből, mert ha valaki, hát én tutira nem vagyok paranoiás, de annyira amúgy nem zavar. Majd nem megyek egyedül sehová, mert én tutira nem szöszölnék azzal, hogy mindet bezárjam.
- Úristen, mennyi muffin. Az összes gumimacim jóllakna. – Hozom a formám, és még akkor sem zavartatom magam a függöny milyensége okán, vagy mi az, amikor megjelenik Anna. Nem mintha bajom lenne a színével, csak valahogy nehezen tudom elképzelni olyan lakásba, ahol pasi is van.
- Sziaaa! – Ölelem meg én is, és ha menekülne is, én magam azért kicsit tovább szorongatnám, persze finoman, de ha nagyon érzem, hogy kényelmetlen lenne, hát már el is engedem rögvest, mert eszemben sincs kellemetlen helyzetbe hozni.
- Szuperül, jót beszélgettem. Értem, csak nem láttam még hasonlót, már nem redőnyt, rózsaszín bármit, ami ablakot fed. Egyedi. Amúgy bírom a rózsaszínt. – Gátat szabok a nyelvemnek, mert tudomásom szerint Keith nem nagy rajongója, de hát na, végülis tök mindegy, elvégre, csak egy függöny.
- Láttam, nagyon cuki vagy, isteni minden. Úgy érzem magam, mint egy öt csillagos szállodában. - Ahol ugyan sosem voltam még, de tutira valami hasonló lehet, nem mondom, hogy hasonló maximalizmust sejtettem volna Anna részéről, de azt azért tudtam, hogy nem a kanapén fog megágyazni nekem. - Nem zavarsz. – Kerekednek el a szemeim, és mondanám, hogy de maradjon már még azért, ám erre nem igazán akad módom, tekintettel arra, hogy fel is megy rögtön. Oké, itt valami tényleg nem kerek. Keithre meredek, de egészen érdekes elfoglaltságot lelt a kaja kicsomagolásában, én meg közben vadul őrlődöm azon, hogy most akkor mit is kellene mondjak, vagy tegyek, mert homokba dugott struccfej effektus lépett életbe. Anna után meg csak nem fogok felvonulni, hogyha Keith nem, legalább ő beszéljen. Arról a részről még kevesebb közöm van az egészhez.
- Hát tudod mit? Akkor legyen sör… – Nem vagyok egy nagy alkesz, de ami azt illeti, a sör azért néha legurul, mert épp elég kevés alkoholtartalma van ahhoz, hogy ne boruljak meg miatta. Meg aztán, ha nem akarom falhoz állítani ezért az egészért, mármint konkrétan a szoba levegőjének fagyossá válásáról beszélek, akkor ahhoz nem árt, ha le van foglalva a kicsi szám, tehát, ha épp nem eszem, akkor iszom, magától értetődik.
- Én is örülök neki, hogy itt vagyok. – Annak mondjuk még jobban örülnék, ha mondjuk, nem is tudom… boldogan fogadtad volna a menyasszonyodat, vagy épp ő nem érzi úgy, hogy zavar. Egyelőre azonban eszem, mert nem látom értelmét üres gyomorral belemenni bármibe is, ami esetleg rossz szájízt szül, mert utána talán már nem is lenne kedvünk enni, ez pedig olyasmi, amiből jelenleg nem engedek, a gumicukrokkal jóllakni nem lehet. Így hát jön az egész fogás, a krumplival egyetemben, sőt, a sör is legurul, és miután teli hassal is ugyanúgy gázosnak látom a képletet, hát próbálom úgy megoldani a saját részemről, ahogyan talán elvárható tőlem, vagyis, szerintem meglepődni nem fog rajta. Mikor már Keith is végzett, és pakolni kezd, fogom magam, és odasétálok elé, hogy nemes egyszerűséggel egy ölelésbe vonjam, mert… így akarom, és kész. Szeretném, ha tudná, hogy bármi is van, itt vagyok, én aztán abszolút nem szoktam mások kapcsolatát pellengérre állítani, de attól még jó hallgatóság vagyok, és ki tudja, talán, tekintettel női mivoltomra, valamelyest képes lennék Anna szemszögéből is megérteni a bizonyosan fennálló vitás helyzetet. Mindenesetre sokáig nem kínzom, csak adok még egy röpke puszit az arcára, aztán már vonulok is az említett szőnyegre, hogy jól elverjem a drágát, muszáj lesz, palacsintára éhezem, vagyis fogok, holnap reggel.

Ha ez lenne az első alkalom, amikor ennyi muffinnal találkoznék minden bizonnyal én is úgy érezném magam, mint Jancsi az erdei ösvény végén álló mézeskalácsházra kamillázva.. Csak nem ez az első, megérzésem szerint nem is az utolsó beláthatatlan ideig, hogy ekkora halomban fog állni a konyha pultján, amit kivételesen nagyobb kedvvel foglalok el pakolászás címszóval, semmint a menyasszonyom elé rohanjak. Kihúzott valamelyest a függönycsávából, de mindketten tudjuk mekkora tüske van a bőrünk alatt, nem érzem, hogy bármennyit is kijjebb húzná jelenlegi helyéről – a makacsságom mögött, pedig szeretném.. Elfoglalom magam a kaja kicsomagolásával, amíg egymásra találnak néhány futó perc erejéig. A rózsaszín témához egyébként sem tudnék semmi újat kaffantani, oh, hello kitty..? Az egyetlen pillanat, amikor visszacsatlakozom a megadó megjegyzésemet Audrey háta mögött történik, Annának szól: egy biccentés, egy köszönöm, egy apró szájszél rándítás a tisztelettudóbb fajtából a mérgem ellenére, mialatt a húgom az ötcsillagos szállodát említi. Többek közt az ebből maradt adag miatt sem marasztalom, a húgom kedvéért sem, akinek a kérdő tekintetére egy ártatlan – egészen meggyőző.. – fejingással felelek és vállemelkedéssel.
- Kimerült a munkától csak inkább így mutatja ki. – más szóhasználat, terelés, leplezés, a szokásos emberi kapaszkodók az igazság helyett, amik valamikor igazak és valamikor nem.. Mint most is, de igyekszem a tőlem telhető leghihetőbb módon betáplálni a húgom kíváncsi fejébe és ha már ezt nem sikerül: van még egy lehetőségem ugyanezt megtenni a szendviccsel. Hiú, de egyelőre kényelmes ábránd. A választásának megfelelően nem egy, hanem kettő üveg sörrel térek vissza a pulthoz és a kupak lepattintása után áttolom, nyakát koccintásra tartom.
- ..akkor hát a hirtelen szervezett kiutazásod örömére. – ragadom meg a lehetőséget egy újabb korrekcióra, ami a leültebb, kifejezetten kaja-orientált hangulatot illeti, mielőtt komolyabban szagot fogna a bajról egy gyönge sejtelemnél. Legalábbis én azt hiszem csak ennyi, egy sejtelem, fogalmam sincs róla valójában mennyire ordított a szituációról számára a kettőnk közé feszült probléma – nem tehetek róla, a húgom, az én koránt sem törékeny, dee igenis törékeny és kismacska-védelmet érdemlő húgom.
A látóteremben kapálózó tortaállványt, pedig nem tudom az étkezés végéig figyelmen kívülhagyni, egy süteményt leveszek róla, hogy falatokat tördeljek belőle és látszólagos étvágy meglétét keltsem, vagy valami hasonlóval nyugtassam magam. Én tudom a legkevésbé, szívás. Az utolsó nagyobb darabot egybe kapom be látva befejezte a vacsorát Audrey.
- Egészségedre! – teszem hozzá még előtte és csak ezután tömöm tele a szám, hogy szabaddá tegyem a kezeim a tányér, a szemét számára. Ahogy fordulok melyiket a mosogatóba, melyiket az alatta lévő szemetesbe dobni meglepetésként érnek a hozzám surranó léptek, különösen a hirtelen jött ölelés. Kedélyesen pislogok le rá, arra a barna kócbúbra, amibe először ütközök és oldalra elnyúlva sürgetem meg a dolgok letételét, illetve gyorsan megrágom a muffint. Elég.. Pillanatromboló lenne teli szájjal morognom.
- Áh, szóval így próbálsz meg megpuhítani abban a reményben, hogy majd könnyebben fogsz legyűrni, ha megfertőzöl némi szentimentalitással, igaz kisasszony? – viszonzom az ölelést, amiből kiérezheti – amilyen szenzorai vannak.. –, hogy a megfogalmazott vád ellenére nagyon is értékelem miért tette. Nem, nem azért, mert rátört a szeretetroham, amiért olyan régóta nem látott – arra az ölelésre, párdon, lerohanásra már sor került a reptéren.
Épp röviden meg akarnám borzolni a haját, amikor fürgébben lépi meg nálam a lezárást. Vigyorogva követem az útját a csodált szőnyegre és csak egy másodperccel később indulok, hogy csatlakozzam.
Az én bolond, végtelenül imádott húgom..
- Csak, hogy lásd milyen jófej bátyád van, megmutatom a siker titkát: - kapom fel az üvegasztal alá helyzett konzolt. – A joystick-kal tudsz mozogni. – odahajolva, már-már bizalmas hangvételben súgom meg neki és nem is leplezem, hogy kihívó szándékkal jegyeztem meg, teljesen egyértelműen a vérszívás kedvéért. Hely ugyan bőven akad a szőnyegen, de úgy dobom le magam közvetlen mellé, mintha csak kettő lennénk a konzervbe szorult szardínia populációból.. Az arcomon persze tükröződik, ami a hangomban is: ah, igen, utálni fog azért a csipetnyit fölényes mosolyért, amivel ránézek a tévé belövése közben. Magának köszönheti, hogy egy időre megfeledkeztem a sajgó orrnyergemről és az aktuális problémáimról - nagyon kicsi esélye lesz rá, hogy könnyű győzelemben legyen része.

Csend, olyan, ami részemről leginkább akkor valósulhat csupán meg, ha valami olyasmin járatom csinos kis buksim, ami körül holt biztos, hogy a másik szerint nem kellene. Határozottan biztosnak érzem magam ama képzetemet illetően, hogy itt bizony valami probléma rágja a gyökereket, de eszemben sincs erőszakoskodni, épp annyira nem, amennyire elmesélni, miért is vagyok tulajdonképpen itt a maga valójában. Igaz, apa gyógyszerét mindig könnyen messzire gurítottam, de most olyan távol került, hogy még anya sem tudott a lelkére beszélni. Nem is szerettem volna egyébként, hogyha megteszi, jobb nekem egy ideig másik kontinensen, meg aztán… őszintén, van bármi okom visszatérni? Az egyetemet akkor sem hagynák befejezni, ha nagyon kaparnék érte, lévén kicsaptak. Keith olyan szempontból szerencsésebb, hogyha homokba dugja a fejét, én is megtehetem, és a kölcsönösség elve alapján nem baszogatjuk egymást, bármiről is legyen szó. Hiába tátong lyuk az oldalamon, sokkal jobban nem fogok kitérni a feltételezett problémára, azt nézőpontom szerint meglehetősen érzékletesen kifejtettem, hogyha beszélni akar róla, bármiről, én itt vagyok, bármennyire is legyek dilis, beszívott csirkékre hajazóan vigyorgó, szeles bige nulla huszonnégyben, ha a tesóimnak szüksége van rám, akkor képes vagyok hozzákomolyodni a helyzet súlyosságához.
Egy apró ajakrándulás közepette koccan söröm az övéhez. Hahh. Hirtelen szervezett. Mi az hogy. Kellett vagy két egész perc apámnak, hogy repülőjegyet foglaljon, azóta is ráncolódik a homlokom, ha rá gondolok, mert azt bezzeg ő egyszer sem kérdezte meg, hogy miért csináltam, én meg úgy voltam vele, hogy akkor nyaljon sót, és maradjak csak az elkönyvelt semmire sem jó lányának, aki semmi egyéb a szemében, mint masszív csalódás. Inkább iszom, minthogy még több gondolatot pazaroljak erre a jelenségre. Még jó, hogy ilyen messze van, különben tuti átmennék most beolvasni neki, bár, ha tudná az igazságot, az sem mentene fel a szemében, ez biztos.
- Komolyan beillene valami esküvői lap borítójának. Biztos kapva-kapnának a menyasszonyok a szebbnél szebb muffin ötletekért. Egyébként, még finom is. – Emelek el egyet én is a kompozícióból miután befejeztem a vacsit. Nem indulok ki magamból, mert én idegesen sem vagyok hajlandó főzni, inkább rendelek egy pizzát, vagy süttetek palacsintát azokkal, akik bírják a fejem, ellenben azt azért tudom, hogy az ilyesmi inkább pótcselekvés, mert valljuk be, egy kisebb elefánt sem fal fel ennyi muffint, nemhogy három ember. Legalábbis nem annyi idő alatt, míg ehetetlenre száradná magát a tészta.
- Köszi Bátyus, isteni szakács vagy. – Ugratom, naná, hisz én is ott voltam, mikor megvettük, ám félreértés ne essék, egyáltalán nem vártam el, hogy főzzön rám bárki, elvégre elég hirtelen jött az utazásom híre, meg egyébként sem vagyok egy kifejezetten igényes darab, mondhatni a rozsdás vasszöget is felfalom, ha éhes vagyok.
- Ugyan már, nekem ellenfél kell, nem olyan, aki hagy nyerni. – Bököm vállon, szerintem halálosan pontosan tudja, miért öleltem meg, és bár ezentúl nem kell vele semmit sem kezdenie, esetlegesen majd akkor, ha eljut arra a szintre, hogy képes legyen beszélni róla, már ha el fog valaha.
Vigyorogva paskolom meg magam mellett a szőnyeget, és ha leült, még neki is dőlök, basszus, amíg meg nem érkeztem, nem is tudatosult bennem, mennyire hiányzott, holt biztos, hogy hamar kiakasztom a mutatóját az elkövetkezendő napokban, amikor is nem nagyon leszek hajlandó leszállni róla, kiváltképp azért, mert egy hetem van munkát találni, szóval ki kell élvezni minden pillanatot, mielőtt önként belesétálnék a mókuskerékbe.
- Komolyan? És melyik az előre? – Meredek rá meglehetősen széles vigyorral orcámon, nem vagyok rest belemenni bármilyen ökörségbe, ezt tudhatja, de nagyjából tíz másodpercig vagyok hajlandó tettetni a nem konzolon felnőtt, mindenféle játékhoz sülthal picsát, aztán egy könnyed fejcsóválást követően rákapcsolok, essen csak le neki, hogy a viszontlátás örömének közepette igenis meg tudom szorongatni, nem úgy, mint évekkel ezelőtt, amikor csak úgy tudtam nyerni, hogy hagyta magát. A könnyű győzelem nem is győzelem, mint ahogy az egy sem számottevő, akár ő, akár én győzedelmeskedek, a visszavágó garantált, nagyjából hajnalba nyúlóan, és akkor is csak azért vagyok hajlandó felkelni végül, mert már annyira kell pisilnem, hogy mindjárt kipukkadok… Vigyorogva némi hajösszekócolással köszönöm meg a játékot, totál nem számoltam az eredményt egyébként, mert nem ez számított, én csak annak örülök, hogy lophattam pár órát az életéből oly sok idő után.

//Köszönöm szépen Bátyus, imádtam! *.*//

Tudom mire gondolt, mire akart utalni a gesztusával, csakúgy ahogyan a kiváló konyhai tudományomra tett megjegyzésénél is, de ismerem a húgomat, az egyértelmű terelésből, a humorral elütött balta éléből rá fog jönni a felismerésemre. Rákérdezhetne, a lehetősége adott, akárcsak nekem és pontosan ezért nem teszek nyílt visszajelzést, nyíltabbat semmiképp emlékezve a megegyezésünkre: egyikünk sem kérdez egyelőre, el vannak a problémák a szőnyeg alatt valamelyik termetes pormacska szőrébe gabalyodva.. Az sem árt, ha ráülünk egy kicsit, egyik sem szökik sehova és egyáltalán nem szeretném, ha az estébe már eddig vegyült kínos érzés terjeszkedni kezdene – ezért kezeltem könnyedén, szívtam a vérét, mintha nem is lenne miről beszélni. Ma biztosan nem. Holnap sem, utána.. Az a jövő zenéje.
- Az ott, alul. – hozzáértő megtévesztéssel és komolysággal tolmácsoltam az instrukciót, ami még pont belefér az én keretemet is képező a tíz másodpercbe. Egy apró oldalba bökéssel adtam eztán a tudtára a nyilvánvalót, aminek már hangot adtam a megérkezése óta: örülök, hogy itt van.
A szentimentalizmustól valahol itt intettünk búcsút az első ütésig, amit a borzalmastól csak egy hajszál választott el. Az első néhány bemelegítésnek tökéletes volt, újbóli ismerkedésnek a régóta nem használt játékkal. Nem, ez a darab számos porosabb sémájú társával egyetemben csak egyetlen célból került bele a mátrixba, amit nem másnak hívnak, mint nosztalgiának.
..és tökéletesen illik az ilyen alkalmakhoz, amikor egyikőnket sem érdekelnek a győzelmi strigulák. Hajnali órában kit érdekelne egy hosszú repülő út, nap után?

A világ mindig sokkal kisebb, mint azt elsőre gondolnánk és éppen ezért képes váratlan meglepetéseket okozni: hogy Audrey legjobb barátnője pont itt kezdte meg a rezidens éveit..? Igen, ez is egy olyan nagyszabású, szerencsés véletlen. A nappaliban felhalmozott dobozok között keresgélek már vagy több, mint tíz perce, hogy megtaláljam végre a keresett ajándékot, amiből kettőt is a nyakunkba kaptunk nászajándékként Annával. A jó öreg klasszikus gofrisütő, vasból – egyszer ejtsd ki cipelés közben a kezedből, lehetőleg a lábfejed jelölje az „x” helyét.. A tetemesebb súlyát leszámítva jó értékeléssel bír az internet szerint, csak ne kettő lenne belőle úgy, hogy egy már alapból volt.
- Az előbb, mintha itt láttam volna.. – mormogom magamban és odébb teszem a Gretchen nénitől kapott.. Elméletileg rusztikus kialakítású – hétköznapi ember szempontjából egyszerűen csak rusnyának kategorizált – vázát. Nem tudom máig, hogy tudatos vagy tudattalan választás volt a részéről, mert több, mint tíz éve véletlenül eltörtem egyet a házában, de jelenleg már annak is örülnék, ha tudnám mit fogunk kezdeni vele.
A tarkómhoz nyúlok, mintha ezzel egy csapásra megoldanám a rejtélyt magát merre van a konyhai eszköz, amit be kell tenni a kocsiba, mint carshalton-i hozományozott az újdonsült seattle-i lakosnak.
- Lába kélt a nászút alatt ettől a borzadálytól, huh? – fordulok a húgom felé és a kerámia felé bökök, míg ideiglenesen feladom a keresgélést, ledobom magam a kanapé karfájára. Hangosan szusszanok. Nem az eredménytelennek érzett kutakodás miatt, dehogy, a gondolataim közé úszott, hogy tulajdonképpen a megérkezése óta nem adtam magyarázatot arra a feszültségre, amibe csöppent, sem az orromról eltekintve attól a néhány utalástól, ami a helyzet komikumára vonatkozott. Nem arról volt szó nem akartam volna valamikor mesélni, de mire ez megérett bennem a konfliktust feloldottuk és rengeteg – többek közt gondolkodási – időtől megfosztott minket az esküvő. Szabályosan kiment a fejemből.
- Hm, mit szólnál egy játékhoz? Egy kérdés, egy válasz. Ha már úgyis elhagyod a kis családi fészket, szabad madár leszel.. – a felvezetéshez társuló komolyságot, vagyis inkább azt, amit a hangsúlyozás ellenére tartalmaz, a rám jellemző természetességgel veszek finomabbra a meghatódott családtag szerepének túljátszásával. Egy kis letörtség, egy kis aggodalom, egy szipp a végén a büszkeségtől, ami a mellkasomat dülleszti.. Végül a harminckétfogassal zárom a jelenetet, azt is tovább szelidítve.

Én megvárom, ha már megmondtam, bár nem tagadnám, hogy mulattató, ahogy a drága bátyuskám el van veszve a doboztengerben, az meg még inkább, hogy azóta is itt leledzik a nagy részük. Sosem megyek férjhez, ennyi szutyokkal nem tudnék mit kezdeni. Én majd lottót töltetek ki nászajándékul, ha egyszer mégis, bár tartom, hogy nincs az az őrült egyed, aki engem huzamosabb ideig elviselne. Még a főnököm sem képes mit kezdeni a folyamatos vigyorgásommal, pedig ő pszichiáter…
- Mit is keresel pontosan? Mert szerintem nagyjából tíz másodpercembe kerülne rámutatni a megfelelő dobozra. – Egy: nő vagyok, a doboz formája mindent visz sok esetben. Kettő: Annának segítettem egy ideig szortírozni, amíg inkább nem lett belőle közös sütögetés, mert amúgy egy ekkora lakásban ennyi szart – már bocsánat – eltenni nem oly egyszerű. - Szerintem ezeknek már egy külön lakás kéne. – Ami engem illet, én inkább élményt vásároltam nekik egy légballonos kis utazást, ami szerintem tök romantikus, és remélem, senkinek sincs világ életében tagadott tériszonya, mert akkor csúfos kudarcot vallottam vele, de hát istenem, inkább pocsékba, mint kárba. Avagy, inkább fel se használják, mint lepasszolják a fészekből kirepülő huginak.
- Azt ne törjem el véletlenül? Rám foghatjátok nyugodtan, de sérti a szememet, esküszöm, napok óta itt visítja az arcomba, hogy töööörj már el, lééégyszi, nekem is kínszenvedés az élet. – Gretchen néni amúgy is olyan, hogy mindig tudja, ha valaki túlad a cuccain, nekem volt pofám egy rohadt giccses medált eladni, és nem viccelek, két napra rá felhívott és közölte velem, hogy kisasszony, maga nem érdemli meg, hogy bárki egy szalmaszálat keresztbetegyen magáért, és hogy képzelem. Egy évre rá megkaptam ugyanazt a medált. Nem mondhatja senki, hogy az öreg tyúknak nincs humora. Nekem mondjuk jobb van szerintem, de ezt nem voltam képes felülmúlni. Maximum annyival, hogy az ő születésnapján sok szeretettel visszaküldtem neki. Azért kapott képeslapot is. Azt hiszem, apa akkor közölte velem először, hogy még egy ilyen, és Kínáig reptet. Még jó, hogy csak Seattle lett belőle amúgy.
- Ide a rozsdás bökőt, hogy nem tartottam titkos aukciót a nászajándékaitokból, amíg elvoltatok. – Vigyorgok rá, de amúgy eszembe sem jutott, ezzel kapcsolatosan mosom kezeimet, még akkor is, ha gyakorlatilag állandóan van vaj a fülem mögött.
- Hahh, mi az Lott, tán valamit meg akarsz tudni rólam, amit csak így mersz megkérdezni? – Ülök mellé, és mivel ő a karfán ül, el is tűnik szinte mellette, hülyén néz ki, de sebaj, illik hozzánk szerintem. Egyébiránt, bevallom, kicsit félek, hogy tényleg tudna olyat kérdezni, ami elől inkább nemes egyszerűséggel kéz feltartva szaladnék világgá, mert ha valaki előtt, hát előtte nem szeretem különösképp égetni magam, s egyébként sem voltam az az ostoba, céltalan, mindenbe belekapó, esztelen típus, s lám, most olyan helyzetbe vagyok, amilyen szerintem csak idióták kerülhetnek. - Egyébként legyen, s hogy lásd, milyen kegyes vagyok, kezdhetsz, de csak azért, mert nem tudom eldönteni, mit kérdezzek legelőször. – Van ám mit, és sejtem ám, hogy hiába a játékos köntös, ez azért komolyabb szóváltás lesz, mint amire az esetek tetemes százalékában hajlandóak vagyunk.

A tekintetem megakad az egyik dobozon, mit végül szándékos lassúsággal fordítok az önjelölt csipkelődőre, mikor a tízmásodperces tehetségét hozza szóba. Hiába pislogok rá szúrósan, tudom, hogy tényleg ennyi időbe – se – telne neki megtalálnia a kutatott tárgyat. Nagyjából két másodpercig gyakorlom a tudom, hogy tudod, hogy tudom ráhatást, mire egy rövid sóhajjal ismerem el; én ehhez végtelenül nem értek.
- A gofrisütőt. Sütőket. Az egyiket mindenképp viszed, nincs ellenkezés. – nem csak, mert egyszerűen már van belőle egy kettő, ez csak az egyik ok. A másik főben járó nem más, hogy nem csak a rusztikus vázától nem lehet elférni a lakásban, ideje a szelektálásnak, letelt az egy hét várakozási idő, ami után bűntudat nélkül továbbadhatóak és visszavihetőek az ajándékok. A sok kisebb közül, pedig az egyik legfontosabb; ismerem az édesszájú fajtáját.. Ez a szuvenírja. Félre rakom a keki színű kerámia borzalmat az útból és bőszen bólogatok az észrevétele nyomán.
- Nem adtál rossz ötletet.. Lehet átcipelem egy részét a régi lakásomba, az egyik szobában úgyis megfér a bérlő mellett. – szusszanok elmélázón, a tarkómat vakargatva és nehéz megállnom, hogy ne vigyorodjak el azon a felajánláson, ami ezután következik. – Még mit nem, ki fogja hallgatni élete végéig, hogy a méregdrága nászajándékra nem volt képes vigyázni? Csak, ha magadra vállalod. Addig.. Kap egy csodaszép rongyot, ne fázzon. – nyúlok el az egyik doboz szélén csüngő anyagért, hogy ne szegjem meg az előbbi szavaimat és eltakarjam szeretetteljesen gondoskodjak a családi ereklyéről. Csak ezután zuttyanok le pihenő gyanánt a kanapéra. Komolyan, az előző alkalommal is ilyen fárasztó volt a sok mizgentyű szétválogatása..? A nagyját így is a lányok csinálták, én elvéreztem a feladat előtt..
- Hm, legyen, most az egyszer hiszek neked. – sandítok fel rá félvigyorral a képemen, mielőtt csatlakozna a szófára és a feltett kérdése bánatára automatikus hajborzolást von maga után. Szokás szerint ki fogom igazítani, de ennyit kiérdemelt, önmagában a legelső beszólásáért is.
- Ah, talán van, amire csak így mersz válaszolni majd?! – kontrázok rá, de valójában egyáltalán nem szemre hányásnak szánom a kihívó és piszkálódó él ellenére. Mindkettőnknek meg voltak a maga dolgai, amiket a családi kalibrációnak megfelelően egymagunk próbáltunk megoldani, kisebb-nagyobb sikerekkel.. Helyére söpröm az összekócolt hajtincseit és a karfán feljebb húzott térdemre dobom le végül a kezemet, várva mit szól az ötlethez, benne van-e vagy inkább kihagyná a lehetőséget.
- Igazán nagylelkű a gesztus Kegyedtől, szívem legmélyéről értékelem. – kapok az említett helyre, a mellkasom bal oldalára, de nem akarok túlzásokba esni, abbahagyom a történetszínező színészkedést. Én is csak odáztam és odázom vele egészen a mostani pillanatig az elkerülhetetlent, melyet tovább nyújtottunk, mint kellett volna. Az én saramnak tudom be és nincs más dolgom, mint tenni a rádiócsend ellen.
- Mivel vívtad ki apa haragját? – nem, direkt nem arra kérdezek rá, hogy miért tették ki a szűrét az egyetemről. Ez a hír hozzám is eljutott, még szép, van egy igen beszédes, közös női rokonunk, akitől ki-ki milyen külső jegyeket örökölt néhány szerencsésebb belső tulajdonság mellett.. Talán könnyebb lesz, ha nem a probléma felől közelítem meg, hanem felőle, de mindjárt kiderül. Én türelmes és nyílt hallgatóságként várom a soromat.

- Hát ellenkeznék én? Szeretem a gofrit. Mondjuk, bűn nehéz az a szar, szóval nyilván elviszel kocsival. – Pillogok bűbájosan, bár tudom, hogy úgyis elvisz, nem venné a lelkére, ha át kéne cipelnem a gofrisütőt a városon. Amúgy meg csak három bőröndöm van. Igen, igen, az esküvőre anya hozott még kettőt, azzal a címszóval, hogy „apád nem akarja a házban látni a gönceidet”. A egyikben csak a cipőim voltak. Amúgy, valamilyen szinten elég mókás, amellett totál elkeserítő is, hogy az ember élete elfér három bőröndben. Nem mintha nem érezném így jól magam, meg legalább könnyű költözködni.
- Igazad van, inkább kerülgesse a bérlő. – Igazi Lott megoldás, büszke vagyok rá. Nem csak ezért, de a végén még elbízná magát, s mi is lenne akkor velem…
- Magamra vállalom én simán. Hú, tényleg, neked sosem voltak rémálmaid a banyáról? Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, és egyszer nálunk aludt, akkor láttam a protkóját a poharában az éjjeli szekrényen. Nem viccelek, de már aznap este azzal álmodtam, hogy egy elképesztően óriási fogsor üldözött. Épp, hogy csak elfért az épületek között, ráadásul nem elég, hogy protkó, de mindig volt rajta valami undorító dzsuva, ami külön életet élt. Most már lehet, hogy komikusnak hangzik, de akkor szabályosan halálfélelmem volt attól, hogy a műfogsor meg akar enni, és ha ez nem lett volna elég, hát az egészet végigkísérte a drága nénikénk kacagása, az a nagyon idióta gurgulázó, idegesítő fajta, amitől feláll a szőr az ember hátán. Az biztos, hogyha ébren nem is szorongatott meg sosem, álmomban rettegtem tőle. Szóval, elkapni sosem kapott el, csak kergetett mindig, és ha elestem, egyszerűen hátrébb került. Esküszöm, inkább evett volna meg, kevésbé tűnt volna félelmetesnek. Nem elég, hogy utálom a banyát az első pillanattól, még rémálmok keretei közt is élveznem kellett a társaságát. Túl sokszor, ha engem kérdezel, és akárhányszor látom, azóta is előjön a dolog. Szerintem voodoozza az álmaimat, vagy valami ilyesmi. Na igazából mindegy is, csak azt akartam ebből kihozni, hogy nekem aztán nem oszt, nem szoroz, ha még valamiért pikkel rám a banya. – Oda is baktatok a vázához, és ujjaimmal lépkedek a száján körbe-körbe. - Nos… mi legyen? Az az ügyetlen kis Audrey fellökte költözködés közben? – Pislogok rá vigyorogva, a lehetőség adott, én simán megteszem, nem vagyok szívbajos, ezt ő is tudja, mindenesetre, ha nem szeretné, hogy megtegyem, nem is erősködöm tovább.
- Nyilván van, és bátyus, holt biztos, hogy neked is, szóval ne add itt az ártatlant. – Engem ne szédítsen az ő portáján nincs mit söprögetni kérdéskörrel, mert tuti, hogy kamuzik. Lehet, hogy fog válaszolni mindenre, amit kérdezek, de az is biztos, hogy amikor kellett volna, sok mindenről nem beszélt. Szerencséje, hogy megigazítja az összeborzolt hajamat.
- Hú, Bratyó, ne viccelj már, hogy ezt az infót nem szerezted meg még fű alatt. Kicsaptak az egyetemről, és ez végképp betette nála a kaput. – Tudom én, hogy konkrétan nem erre kíváncsi, de akkor kérdezze azt, csak úgy nem fogom elregélni az egészet, mert… nos, nem és kész. Nem olyan egyszerű olyan témáról beszélnem egyébként sem, ami miatt apa gyakorlatilag nem hajlandó tudomást venni sem rólam. Én, a nagy csalódás. Atya ég, ha csak az igazság felét tudná, a nevemet sem ejtené ki többé. Mindezek ellenére azonban nem vagyok hajlandó szar embernek gondolni magam, mert legalább próbálok segíteni, még akkor is, ha mások kárára teszem, de isten lássa lelkem, nem tudom sajnálni a fel sem tűnő kis milliócskáikkal a milliárdos nagyvállalatokat. - Tudod, hogy mennyire utálta mindig is, hogy mindenbe csak úgy belekaptam. De egyébként, valljuk be, maximum valami bohócdoktornak lennék jó, nem is értem, miért mentem bele egyáltalán, hogy elkezdjem. – Vonok vállat. Azt hiszem, kimerítettem a kérdést, de ha valami konkrétabbra kíváncsi, annak is állok elébe, csak akkor úgy kérdezze.
- Ki és miért törte be azt a szép orrocskádat, mielőtt megérkeztem? – Kérdezhetném azt is, mi volt köztük a feszkó Annával, de azt toljuk kicsit későbbre, mert egyrészt annak egy szeletét is ismerem, lévén Anna elkezdte összehasonlítgatni magát Keith exével, ezért valahogy adta magát, hogy érzelmileg nem túlságosan magabiztos ebben az egészben… Másrészt, melegedjünk bele, utána jöhetnek a vadabb kérdések is.

- Nyilván így lesz. – szándékosan élek az ő szóhasználatával, elnyújtva a kiragadottat, hogy csipkelődő éllel gazdagítsam. Nyilván nem hagyom egyedül cipekedni, ha semmibe nem kerül A pontból B-be vinnem a makrancos fejét – a többi testrészével és kellékével együtt..
- Különben gondolj rá önvédelmi eszközként. Bizonyos szempontból jobb, mint egy baseballütő. – mélázok el a lelki szemeim előtt körvonalazódó képen, de mielőtt hosszabbra nyúlna a kelleténél megrázom a fejemet. Egyrészt a váza látványa könnyen visszaránt a földre, másfelől felvetődik az eltüntetésének lehetősége, ami minden kétséget félre söprően sokkal nagyobb figyelmet kap a gofrisütő hétköznapi felhasználási módjainak egrecírozásánál. A kifejtés bontogatásánál mit ne mondjak erőt kell vennem magamon, hogy az első felénél ne nevessem ki a húgomat a gyerekfejét ért trauma miatt – főleg, mert nem volt egyedül a Gretchen néniről szóló rémálmokkal.
- Az öreglány egészen horrorfilmbe illő karriert épített ki magának.. Legyen. Áll az alku. Ezt kapja a két évvel ezelőtti karácsonyért, biztos vagyok benne ti is hallottátok Avery-vel a horkolását, de én a mellette lévő szobában.. Szerinted? – ha tekintettel ölni lehet és tökéletesen kifejezni az emberi kiakadás mélységeit; szerintem Oscar-t érdemelnék. – Ti meg másnap majd' a teátokba fúltatok a reggelinél amilyen ótvar másnaposnak tűnt a fejem. Az egy valóra vált rémálom volt. – tenyércsattintásra tartom a kezemet, ezzel is beleegyezve az ajánlatába. – Cserébe legközelebb veszek neki a kedvedért szájvizet. Masnival a nyakán. – ..nah, csapjon bele, azt a lendületet, pedig nyugodt szívvel továbbviheti a kerámia irányába ügyetlenkedés címszóval. Az nem jut eszembe, hogy talán valamit érdemes lenne alátenni a törmelékek összesöprésének megkönnyítése céljából, de a szőnyeg kitisztítása vajmi csekély ár a jutalomért cserébe. A széles vigyorom, ami eddig a szavaimat kísérte, mikor mennyire fogvillantósan mostanra kicsit megkopik. Eh, kicsit el kell húzzam a szám. Ismerem annyira, hogy tudjam már a legelső napon érzékelte a feszültséget, ami a közös fogadtatásnál csúcsosodott csak igazán ki.. Beismerőn szusszanok. Nem fogom áltatni, se őt, se magamat. Ennyit mindenképp megérdemel, mert fogalma sincs róla mennyire sokat számított, hogy nem erőltette a kérdéseit. Hálásan igazítom vissza a mogyoróbarna hajszálakat a helyére, miután belerondítottam a megrendezett kóckálváriába a feje búbján.
- Hallottam, még szép. – ismerem el ezzel a családi forródrót hálózat kiválóságát, de.. Pontosan evégett nem erre voltam kíváncsi, nem emiatt tettem fel a kérdést és vetettem fel a játékot. Na, húgi, ne játszd a lököttet. Csak ez nem lenne elegendő ok apának, nem tudom elképzelni, végül mégis egy nehéz sóhajjal hallgatom végig a folytatást.
- Őszintén: tudod hibáztatni érte, hogy nem értett egyet azzal ahogy a befejezéseket kezelted? – nem piszkálásból kérdem, vagy mert bárki pártját fognám. – Én sem örülök neki, de ennyire konokul még sosem reagált. Nem is néztem ki belőle, hogy kitessékel, sőt, amikor anya mondta azt hittem viccel vagy csak egy hetes fellángolásról van szó. – tanácstalanság költözik az arcomra és mint ilyenkor általában: a tarkómhoz nyúlok, hogy megvakarjam. A másik, ami adja magát az az, hogy eddig bírtam ülve. A nekem szánt kérdés után különösen jó döntésnek érzem, hogy kisebb távra szóló sétálásba kezdjek.
- A-a.. Ez kettő volt. – jegyzem meg hetykén, de.. – Anna ikerhúga. Véletlenül se nevess, nem volt vicces. Inkább megalázó. – ez van értékűen vonom meg a vállam, ahogyan ő is tette nemrég. – Betörőnek hitt. Joggal, sose hallott rólam. – ..ám mielőtt a nyelve végére tolulna a következő miért vagy ez hogyan lehetséges máris beelőzöm. Egy kérdés, egy válasz. Technikagilag a legutóbbi kettőt ért, de nem vasalom be rajta. Lesz még alkalmam rá, most kezdtük.
- Pontosan mivel érted el, hogy elbocsájtsanak az orvosiról? – a zsebembe csúsztatom a kezeimet és vele szemben állok meg, hogy jó rálátásom legyen az arcára, míg kisegít az oldalamat sanyargató lyukkal kapcsolatban..