Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Nappali (Raoul háza) Vas. Május 28, 2017 7:29 pm
...
Esther Blomkamp
Avataron : Kaya Scodelario Kor : 33
Tárgy: Re: Nappali (Raoul háza) Szer. Május 31, 2017 11:27 am
Nagyjából egy hete találkoztam Raoul-lal - jobban mondva, ennyi idő telt el azóta, hogy betoppánt hozzám, miután sikerült elfelejtenem, hogy mit is beszéltünk meg, s ennek ellenére, meglehetősen jól sikerült este lett belőle -, így most itt volt az ideje, hogy ezúttal én látogassam meg őt, na meg persze Topázt is, aki alighanem örülni fog a viszontlátásnak. Még nem teljesen hevertem ki a múltkori, boltbeli incidenst, azonban, amitől igazán tartok, az az a pillanat lesz, amikor el kell mondanom Raoul-nak, hogy mi is történt. Őt ismerve, biztosan fel fogja húzni magát azon, hogy nem telefonáltam neki azonnal, de remélem, meg fogja érteni, hogy a szüleim mellett nagyobb biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, minthogy hazamenjek a saját lakásomra. A vinni szándékozott táskámba nem csak a kiválasztott DVD került bele - ami a Carrie névre hallgat -, hanem a Topáznak szánt játék, na meg csemege, plusz némi tortilla chips magunknak. Összedobtam hozzá egy mártogatós szószt is, amit egy csatosüvegbe töltve viszek majd magammal. Az öltözködést, mint olyat, nem lihegem túl, mert nem látom értelmét, rövidnadrág, sötétkék tunika, befont haj, és kész. A sminkelés nyűgjét egyébként se szeretem, így erről örömmel mondok le. Az utazás nagyjából egy órát vesz igénybe, így közben zenét hallgatok, aminek megvan az a nem túl előnyös oldala, hogy folyamatosan ritmusra dobol a lábam, vagy éppen tátogom a szöveget, ami miatt a többi ember - talán nem véletlenül - igencsak ferde szemmel néz rám. amitől persze rögtön észbe kapok, és igyekszem megfelelően viselkedni, már amennyire ez lehetséges. Amikor megérkezem Raoul házához, kicsit elkap az idegesség, hiszen évek óta nem jártam itt. És, bár ő maga hívott meg, azért felmerül bennem a kétség, hogy mi van, ha esetleg rosszkor jöttem, vagy ehhez hasonló… Nem akarok a terhére lenni. Én meg a paranoiám. Valószínű, hogy csak beképzelem magamnak az egészet, mint valami idióta, ennek ellenére, majd’ egy percig szobrozok az ajtóban, mire végre, valahára megnyomom a csengőt. S ezután nincs más dolgom, mint állni, és várni, közben az ujjam a táskámon lógó kis bojtszerűséget babrálják. .
Pár nappal később írtam egy üzenetet Esthernek, melyik időpontok számomra a jók. Ezzel egyrészt teljesítettem ígéretem, hogy filmezünk, másrészt kijön a lakásából, harmadrészt adok szabad választási lehetőséget a számára. A kapucsengőt meghallva, kinézek az ablakon, de addigra már megnyomom a kapcsolat gombot, s amint megtudom, Esther érkezett, kinyitom neki a kaput, majd a bejárati ajtóhoz megyek és szélesre tártan várom. Farmer, kék póló és a szokásos ábrázatom. - Szia! Gyere be. Dobd le magad a fotelbe. Nincs időm még házomozizni sem, de a nagy képernyő, hangfalberendezés az nekem is megvan. - Végre van indokom használni. Mit kérsz inni? Pattogatott kukoricát teszek a mikróba, majd üdítőket pakolok ki a hűtőből. Szégyen, vagy nem, egyért sem én fáradtam. A bejárónőnek leadtam a megrendelést, így most azok figyelnek. - Milyen filmet nézünk? Egy elég nagy tálcával jövök be, rápakolva mindent, amit eddig kipakoltam.
Nem is kell olyan sokat várnom, Raoul szinte rögtön beenged az épületbe, így nem telik bele sok idő, és már ott is állok az ajtaja előtt, ami, nem meglepő módon, most tárva-nyitva fogad, ha az ajtókeretet szinte kitöltő férfit nem számolom bele. Mindig is tudtam, hogy Étienne-hez hasonlóan, nem éppen kis ember, de ez a kép most valahogy szíven üt. Amikor nálam járt, nem tűnt fel ugyanez a jelenség. Na, mindegy, hamar túlteszem magam ezen a felismerésen. - Szívem szerint benéznék a ruhásszekrényedbe, hogy vajon van-e benne más is, kék pólókon kívül - jegyzem meg kuncogva, ahogy ajtót nyit, és szembesülök vele, hogy a már általam is unalomig ismert ruhadarabokat látom rajta, pedig összességében nem találkoztam vele olyan sokat életemben, mint teszem azt, a testvérével, ennek ellenére, elég pontos képet kaphattam a gardróbja tartalmáról. Az egy dolog, hogy férfiből van, de szívesen megnézném, hogy milyen az, amikor teszem azt bordó ing van rajta, vagy valami ilyesmi. Bármi, ami nem a megszokott. Ahogy belépek, ha akarnám, se tudnám letenni magam a már említett fotelba, mert egy szőrgombolyag máris ott tekereg a két lábam körül, szép nyolcasokat leírva, mintha csak kötelező volna. - Szia Topáz - guggolok le hozzá, de előtte azért, ha tudom, a nassolnivalóval teli zacskót még Raoul kezébe nyomom, hogy aztán minden figyelmemet a macskájának szentelhessem. - Hoztam neked valamit - mondom a háziállatkának, és a táskámból előkerül az ajtóra erősíthető játék, na meg a jutalomfalat is. Mondanom sem kell, mindkettő felkelti Topáz érdeklődését. - Apukád biztosan felszereli majd neked - simogatom meg ismét, majd a játékot és az eledelt is leteszem egy szekrény tetejére. A táskámat egyelőre felakasztom egy ruhafogasra, majd amikor Raoul rákérdez, hogy mit is fogunk nézni, előveszem a DVD-t, majd meglebegtetem az orra előtt. - Carrie. Nem a remake, hanem az eredeti. Mit szólsz? - kérdezem. - Egy kóla jó lesz, köszönöm. A könyvet olvastam néhány évvel ezelőtt, a filmet azonban nem volt merszem egyedül megnézni, mert az alapanyagból kiindulva, vannak benen olyan jelenetek, amik olvasva ugyan nem viseltek meg, de látva, lehet, hogy egészen másként fog lecsapódni bennem. Végül nem a fotelban, hanem a kanapén foglalok helyet - persze szigorúan azután, hogy kibújtam a cipőmből, hiszen nem akarom bemocskolni a padlót, ha nem muszáj -, karnyújtásnyira a tálcán felszolgált nassolnivalóktól.
Csak egy pillanatra vonom össze a szemöldököm a pillanatnyi megakadásán, aztán rájövök az okára. - Dehogy van tele. Azóta csak ezt hordom, hogy nálad voltam – szúrok vissza, mert bár képen töröl, elvégre nagy divatolós nem vagyok, de a kékben kiegyeztem, mint elmegy szín, erre kapok egy női lehurrogást. Hát, igazodjon ki az ember a nőkön, én azt mondom, az sose lesz. - Bezzeg most előjössz – dohogok Topázon, de már vigyorgok is. – Ha néhol találsz némi festékes vödröt és vakolókanalat, csak ugord át. A szobákat festettem, már csak a bútorok vannak hátra – és jöhet a ház újraavató buli. Remélem, nem kell újra építenem a házam utána. A macska kiszorítja Esther kezének korábbi tartalmát, ami nálam landol, mire engedelmesen bebaktatok vele a nappaliba, ahol, mintha nem is lenne házátalakítás, otthonos rend és nyugalom van. - Eh, mondtam, hogy nem kell kaját hozni neki – azért a mosoly ott van a szám sarkában.- A szobákat meg szeretnéd majd nézni? Még tök kopaszak, bútor később lesz – de oltári büszke vagyok az egyes kőműves betétekre, amelyeket együtt tettem fel a festő-vakolóval. - Várjál, ez az én dolgom – sietek vissza ki, mikor látom, hámozódik ki a kabátból. - Carrie? Az mi? Horror? Egy ilyen tündéri névvel? Kóla. Máris viszem. Rumot kérsz bele? Topáz, ne... rohanj el a játékkal – fejezem be a mondandómat, miután látom, hogy a nappali felé rohan a zsákmányolt játékkal. – Igazán kedves tőled, el fogod kapatni, aztán meg majd én fogok hozzád járni, hogy meglátogassam a saját macskám – mosolyogva csóválom a fejem a konyha felé menet. Kóla, citromkarikákkal külön tányéron, na és a nasik. Ledobom magam a kanapéra, előtte megnézem, nincs-e ott a macska. Ültem már rá, olyan szépen megkarmolt, hogy kis híján felkiáltottam. Két napig nem szóltunk egymáshoz, aztán meg éjjel a vánkosomra volt képe feküdni, mondván, na, ő most békült ki. Most azonban Esther fotelkarfáján van elnyúlva, mancsai között a játékkal.
- Legalább kimosod? - kérdezem félkomolyan, mert persze tudom, hogy viccel, de ettől még jól esik kicsit szívni a vérét ezzel kapcsolatban. Bár az igazság az, hogy amilyen hektikus beosztásban dolgozhat, alapvetően nem teljesen elképzelhetetlen, hogy napokig ugyanazt az egy szerelést hordja, mert épp nincs ideje, vagy éppen türelme ahhoz, hogy átöltözzön. De erre nem áll szándékomban rákérdezni. Azt hiszem, hiányoztam Topáznak, mert szinte azonnal úgy tolja magát a kezem alá, hogy simogassam, mintha csak kötelező lenne. Bár, amilyen régen találkozunk, ez talán nem is annyira meglepő. - Tudom, de megláttam a boltban, és nem tudtam otthagyni. Úgy emlékeztem, hogy szereti az ilyen… lazac ízesítésű cuccokat - jut eszembe, hogy milyen macskaeledelt vettem is neki konkrétan. Amióta megvettem, nem néztem a csomagolását, így ki is ment a fejemből, de most, hogy beszélünk róla, eszembe jutott. Azért remélem, Raoul nem lesz mérges rám emiatt, nem akarok neki semmi rosszat, csak egy kis figyelmesség Topáznak. És, ha már felajánlotta az idegenvezetést, hát nem tudok neki ellenállni. - Persze, mutasd meg! Most szeretnéd, vagy majd filmnézés után? - kérdezem, miközben lassan helyet foglalok a nappaliban. - Micsoda? - nézek rá kissé értetlenül, mert nem értem, mire gondolhat, mégis mi lenne az ő dolga? - Igen, egy horror - bólintok - Nem ismered a Stephen King regényt? Abból készült. Szerintem a rumot hagyjuk meg későbbre. Nem terveztem, hogy ma alkoholt is fogyasztanék - hiszen haza is kell jutnom, és oké, hogy ez tömegközlekedéssel prímán megoldható, viszont nem szeretnék rumtól bűzölögni a buszon -, de ki tudja, lehet, hogy a film meghozza majd hozzá a kedvemet. Közben jót kuncogok Topáz akcióján, bár nem jut messzire, mert a végén úgy dönt, hogy a karfámon kényelmesen elhelyezkedhet, és persze játszhat az új kis ketyeréjével, miközben az ujjaim masszírozhatják a hátát, amit hálás dorombolással viszonoz. - Ugyan már. A macskák helyekhez kötődnek, magától hazajönne - mondok neki ellent, bár ez kicsit viccesen veheti ki magát, hiszen közben épp Raoul macskáját dögönyözöm, mintha nem lenne jobb dolgom, és most, hogy belegondolok, tényleg nincs. Nem mintha ez baj lenne, hiszen éppen azért jöttem, hogy eltöltsek pár kellemes órát ezzel a kis szőrgombóccal. És különben is, Topáz bolondul a gazdájáért, szóval erpsen kétlem, hogy el tudnám rabolni tőle. Már ha ez szándékomban állna egyáltalán. - Mi a helyzet a szakvizsgával? - kérdezem végül, amikor Raoul visszajön, immárom a rágcsálnivalókkal felszerelkezve. Nem felejtettem ám el, hogy erről mesélt a múltkor, amikor nálam járt. Közben felemelkedek ültömből egy kicsit, hogy az egyik kóláspoharat magamhoz ragadjam, és igyak egy nagy kortyot.
- Én biztos nem – ingatom a fejem vigyorogva. – Azért van a mosógép – és a bejárónő, de ezzel ritkán hozakodok elő. Sznob marhának tartanak néhol, az irigykedésre és fölösleges elhatárolódásra meg nincs szükségem. - A lábam marad – dörmögöm, ahogy Topáz szinte szándékosan ütközik a lábamnak szerintem, hogy odaszaladjon Estherhez. - Rendben – sóhajtok megadóan. – De te mész vele sétálni és egerészni, fogynia kell, különben Garfield lesz. Márpedig nem szeretném meglátni, ahogy a szomszéd kutyát csapkodja újsággal – megint az oda nem illő humorom. - Megmutatom most – csillan fel a szemem. Büszke vagyok arra, hogy nem csak annyi volt a részem az átalakításban, hogy mesterembereket megfizettem, hanem én is tettem bele kétkezi munkával. Ezért is csúszott el az egész időben. Mert sok dolgom volt. - A kabátlevétel – tartom fel a kezemben azt, amiben éppen segítettem neki. Az emeleten, közelebb a lépcsőkhöz, egy kisebb és egy nagyobb szoba lett kialakítva, s mivel még nincsenek bútorok benne, ezért csak a méretéből lehet tudni, melyik lesz kisgyerek szoba, s melyiket tervezem az ikreknek, ha esetleg úgy alakulna, nálam is lehetnének egy ideig. Hiú ábránd, tudom, de mással nem tudom, miként járulhatnék hozzá segítségben Joëlnek és Angienek. A lányoké tágas, napfényes és hófehér falakkal rendelkezik, amit úgy festenek be, rendeznek be, ahogy majd nekik jó lesz. Kivéve a bútorokat, mert azok nemsokára érkeznek. A kisgyerek szoba közel van az én szobámhoz, kisebb, de ugyanolyan világos. - Itt tart egyelőre a projekt. A bútorok három nap múlva jönnek, addigra az áram, a fűtőtestek is készen lesznek – engedem előre Esthert, hogy bemehessen és körbenézhessen. - Nem tudom. Kevés időm van regényt olvasni. Horrort – javítok azonnal, nehogy megsértsem bárki önérzetét. - Oké – a rumot mellőzöm a készletből. - Á, ez emberhez kötött – legyintek. – A múltkor képes volt utánam jönni, bekúszott a kocsiba, míg pakoltam, aztán meg a frászt hozta rám, amikor felugrott az anyósülésre – nem szokásom leizzadni, de akkor kis híján félrekaptam a kormányt, aztán meg csak nevettem. - Siker! – vigyorgok fülig érő szájjal. – Ami egyúttal azt is jelenti, hogy egy hónap múlva jöhet a következő képzési egység – sosincs vége a tanulásnak, bánni nem bánom, de a közös megbeszéléseket jobban szeretem és a közös műtéteket. Sokkal többet tanulok közben, mint ezeken a papíralvásokon. Még ha fontosnak is tartom. - Hogy állsz te a vizsgáddal? Remélem, hogy összekapta magát, ennyi ideig önsajnálózni. Bár... megérteném, azt hiszem. Eléggé fejbevágott akkor, amit mondott, s elismerésem azért, hogy ilyen szépen meg is oldotta a dolgokat.
- Gondoltam - mosolyodok el. Raoult ritkán látni legatyásodva, nekem, emlékeim szerint még nem is sikerült, éppen ezért, néha igencsak nehéz elképzelni, hogy nincs senki az életében, aki gondoskodna róla, hiába ez a helyzet. Hogy is mondta egyszer anyám? Nagyfiú már, megoldja. És tényleg. S, ha már gondoskodás, nem szabad megfeledkeznem Topázról sem, aki valamiért komoly életcéljának tűzte ki, hogy úton-útfélen borsot törjön a gazdája orra alá, persze, csakis szeretetből, mi másból? - Rendben, örömmel leszek Topáz macskasétáltatója - teszek ígéretet, és megpróbálok még komoly arcot is vágni hozzá, amit azonban a kis állatkát dögönyözve, nos, közel sem megy olyan könnyen, mint azt elterveztem, így rövidesen halk kuncogásba fullad az egész részemről. Ám nem sokkal később le kell mondanom Topáz kényeztetéséről egy időre, ha már Raoul úgy határozott, hogy most mutatja meg, meddig is jutott eddig az emeleti szobák felújításával. Meglep, de mégis örömmel tölt e, hogy látom rajta, ennyitől is képes teljesen belelkesedni. Bár, nem is akkoa csoda, hiszen amennyire tudom, a két keze munkáját viseli magán az egész művelet, így rövidesen én is belelkesedem, mert tényleg szeretném látni, mire is jutott. Ez persze nem jelenti azt, hogy útközben Topáz ne próbálna meg a lábunk alatt sündörögni, ám ebben a pár percben igyekszem tudomást sem venni róla. Majd ha végeztünk, megvigasztalom, fogadom meg magamban. Odafent először csak be-beukkantok a két új szobába, a belépéssel megvárom, amíg Raoul megengedi nekem. Ostoba, gyerekes berögződés lehet ez a részemről, de nem tudom megállni, sajnos. Egyszer lehet, kinövöm, de egyelőre nem úgy tűnik. - Nem is sejtettem, hogy ilyen ezermester vagy, tudod? Ha valaha veszek egy lakást, és felújíttatom, rád fogom bízni a dolgot - döntöm el, ahogy belépve, alaposabban is körülnézek, igaz, egyelőre nem sok látnivaló van egyikben sem. Nem mintha mostanság terveznék ilyesmit, elvégre pénzem se lenne rá, hogy megfinanszírozzak egy házvásárlást, azonban el kell ismernem, hogy ez a felső szint egészen pofás kis ajánlólevél. Ha Raoul-nak valamiért fel kellene hagynia az orvosi pályával, jó ezermester lenne belőle, az biztos. Szemmel láthatóan alapos munkát végzett, mindkét szoba tip-top állapotban van. Persze, mint mondja, vannak még hiányosságok, de lenyűgöző, hogy önerőből meddig jutott. - A bútorokat is te választottad ki? - kérdezem már lefelé menet, hiszen itt az ideje, hogy nekikezdjünk a filmnek. - Csak mondtam - vonom meg a vállamat. Eszembe sem jutott megsérteni, vagy irodalmi analfabétának titulálni Raoul-t, mindössze arról van szó, hogy én annak idején a regénnyel ismerkedtem meg előbb, és a film teljes egészében kimaradt. De, ha már így alakult, most bepótlom ezen elmaradásomat, és tekintve, hogy kicsit szívbajos tudok lenni, örülök, hogy nem leszek egyedül közben. Apró siker. - Ezek szerint, Topáz egy kutya, aki macska testben született újjá - állapítom meg, tettetett komolysággal a hangomban, és mit ne mondjak, nem kevés önuralmamba kerül megőriznem ezt a látszatot, hogy ne robbanjon ki belőlem a nevetés. Örülök, hogy sikerült a szakvizsgája, bár az is tény, hogy nem is vártam tőle mást. Magamban bármiben lefogadtam volna, hogy ez fog történni. - És mi lesz a következő egység, amit el kell sajátítanod? - érdeklődöm, nem mintha komoly anatómia zseni lennék de azért valamennyit én is tudok erről a témáról. - Még van addig pár hetem. De gondolkozom rajta, hogy segítséget fogok kérni - ismerem el. - Az őrsön dolgozik egy pszichológus, és szeretném kikérni a véleményét erről az egészről.
- Ez megbeszélve – mosolyodom el, ahogy látom, dögönyözi Topázt, az meg élvezi. Jó lesz nyitási kezdetnek Esther számára, Topáz meg jó léleksimogató. Igaz, engem inkább összetöretni szeret, de tudom, hogy azért, mert fél attól, hogy kirakom, holott most már nem tudnék tőle megválni. Férfi létemre megkedveltem, értett hozzá, miként tegye meg. Hátrébb lépek, amikor Esthert beengedem, sőt, beljebb is sétálok, mintegy jelezve, nyugodtan jöhet beljebb. Bezzeg Topáz, ő egyből körberohangál a fal körül és szaglássza a sarkokat. Lepisili, ki fogom rakni a szűrét, esküszöm! - Mesterember mellett könnyű – de azért vigyorgok. Volt, amit utána kellett javítanom, mert szerintem az úgy jobb volt, vagy munka közben szóltam, hogy ez így nem jó, másként viszont jobb. – A munkadíjam a csillagos ég – ugratom. - Igen, bár a lányoknál szerintem lesz átrendezés, alapdolgokat berendeltem, aztán úgy bővítik, ahogy nekik tetszik. Daisy szobáját viszont én rendeztem be. Közben abban reménykedem, hogy nem pink-lila lesz a szobaberendezés vége, mert én be nem fogok oda lépni. - Ha kifejtenéd a csak mondtam helyett, szerintem jobban megérteném, miért kérdezed – így meg a tüske marad meg, vagy nem tudom, minek hívják. Megvakarom az állam elgondolkodva, míg a nappaliban ismét keresem a távirányítókat. - Még eddig nem ugatott. A plafont vizslatom az órarendben, mert éppen örülök, hogy lesz egy kis szusszanásnyi időm és csak aláfirkantottam a következő képzési részt. - Azt hiszem az idegsejt fehérje feldolgozása – érdekel, de egy ideje nem tudtak újat mondani, és rémunalom előadókat hívtak meg. Leülök Esther mellé, ránézek, míg válaszol. - Ha úgy érzed, segít, mindenképpen menj el hozzá – bíztatom. Nem mondom meg neki, hogy jó döntés vagy sem, s tudom, nem is ezért mondta. - Kezdődhet a banzáj? – fogom kezembe a távirányítót, de csak akkor, ha nem akar erről többet beszélni. – Topáz, megmondtam, hogy kajába nem nyúlunk – kapom fel a popcornos tálat a levegőbe. – Megmondanád, hogy legyek így szigorú? – nevetem el magam, mert olyan képet vág, amire nem tudok komoly maradni, vagy szigorú.
- Tudod, lehet, nekem is vennem kellene egy macskát, és akkor kettőjüket egyszerre sétáltatnám… A végén biztos én lennék az őrült macskás hölgy az utca végéről. És lehet nem is lenne az olyan rossz, szerintem hozzám illő szerep lenne. Érdeklődve nézek körül a két szobácskában, annak ellenére, hogy még nem sok minden akad bennük a falakon és az ablakokon kívül, de már most el tudom nagyjából képzelni, hogy milyen lesz majd, ha egyszer Raoul a felújítás végére ér, és a lányok kényükre-kedvükre berendezhetik a zugot. - A csillagos ég? Hát miből tudom én azt megfizetni? - forgatom a szemem, de közben alig bírom megállni, hogy el ne mosolyodjak, hiszen tudom, hogy csak ugrat. - Akkor is megmutatod majd, ha teljesen készen lesz? - kérdezem, majd helyet foglalok, és megcirógatom Topáz fülét, aki erre hevesen mozgatni kezdi azt, de nem úgy tűnik, hogy annyira ellenére lenne a dolog. Bár mit nem szeret ez a kis állat? - Csak mondtam, hogy egy könyvadaptációról van szó, Raoul, nem utaltam semmire - mondom, bár egy kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy félreértett. Biztosan helytelenül fejeztem ki magam, csak nem vettem észre… Megesik az ilyen, nem? - A hangsúly a mégen van - mosolygok - De ha ugatni kezd, rögtön szólj, mert azt nekem is látnom kell! - kérem, és nem tudom megállni, hogy el ne képzeljem ezt a jelenetet, ahogy Topáz egy alkalommal heves ugatásban tör ki, mert a kutya énje nem bírja tovább a bezártság kellemetlen érzését. - Érdekesen hangzik - biccentek, bár bevallom, ezt a témakört nem tudom hova tenni, hiszen eddig nem találkoztam ilyesmivel, de ha Raoul mondja, biztosan van valami valóságalapja, bármennyire is megfoghatatlannak tetszik is a számomra. Nem véletlen, hogy nem lett belőlem a szó szoros értelmében vett orvos, azt hiszem. - Nem tudom, segíteni fog-e, de megér egy próbát, nem? - kérdezem, mintha csak némi megerősítést várnék tőle… És jobban belegondolva, könnyen megeshet, hogy valóban erről van szó. A szüleim véleményét nem merem kikérni, mert tartok tőle, hogy túlaggódnák a dolgot, ellenben bízom benne, hogy Raoul képes racionálisan látni a helyzetemet. - Persze, felőlem kezdhetjük - egyezem bele, majd kezembe veszem a poharamat, és nagyot kortyolok a kólámból, ami így, citromkarikával sem rossz, nem is hiányzik belőle a rum. - Őszintén? Szerintem sehogy - jegyzem meg mosolyogva, majd ismételten dögönyözni kezdem Topázt, aki úgy dönt, hogy az ölembe kucorodva fog filmet nézni velünk, bár, erősen kétlem, hogy az ilyesmi neki való lenne… De nem én vagyok az anyja, ugyebár. Legfeljebb az unokatestvér, aki néha meglátogatja, és akkor mindent kiszeretget belőle, amit csak lehet. Ám most, nincs más hátra, mint előre, hiszen kezdődik a film. Eleinte nincs is vele semmi bajom, amikor azonban kezd eldurvulni a történet - például abban a jelenetben, ahol Carriet leöntik disznóvérrel -, az egyik kezemmel eltakarom a szemem, mert egyszerűen oda se bírok nézni. Lehet, hogy a horrorfilm nézés mégsem volt olyan jó ötlet, legalábbis részemről… De könnyen megeshet, hogy Raoul-nak sokkal jobban tetszik, és akkor végül is, megéri, nem? Hiszen nem potyára választottam a filmet. - A könyvben nem tűnt ennyire durvának - mormogom az orrom alatt.
- Ha ez minden vágyad, s foglalkoztat, ki miként gondol felőled – vigyorgok. Megtanultam nem foglalkozni azzal, kinek mi a véleménye rólam. Tudom, ki vagyok, mit akarok elérni, más nem foglalkoztat. - Űrutazásból? – dobom fel az ötletet, ha már csillagos égről volt szó. - Lakásavató, emlékszel? – nézek rá értetlenül. – A lakásavatót akkor szokás megtartani, amikor lakható állapotban van a legtöbb része. Mivel az új részt avatom, ezért akkor lesz megtartva, amikor itt már minden készen van. Vagyis, igen, megmutatom – érek a körmondatom végére. Ezt én mondtam volna? - Ahá. Azt hittem, arra kérdezel, olvastam-e – így már értem. - Látni? Én inkább hallani szeretném. Még fel is veszem, videóra. Senki sem hinné el. Bár azt hiszem mekegő papagájt már láttam és hallottam is – olyan meglepetések vártak az állatorvosi rendelőben, hogy még én lepődtem meg, pedig orvosként láttam már pár dolgot. - Vagyis fogalmad sincs, mi az – bólintok komolyabban. – Mostanában egyre több bizonyíték van arra, hogy a nem megfelelő sejtenergia feldolgozás, közöttük a fehérje feldolgozás is, számos mentális betegséget okoz, és lehet beteg a sejt. Érdekes elgondolás és látok benne rációt. De ez most nem munka, bocs, hogy belemerültem. Arrébb is mozdulok, hogy a beszélgetési helyzetből kikerüljek, hiszen nem ezért jött most Esther és én meg nem vagyok egy okostojás típus, sőt, kifejezetten rühellem őket. - Akarsz menni, vagy nem akarsz? – nem leszek egy lendítő kar, ezt Esthernek kell tudnia. Az okostojások mellett agyturkászokat rühellem, engem csak jobban belesajtolt Étienne halála utáni depressziómba, viszont nagyon jó segítséget tudnak adni páciensek esetében, hogyan tudok rájuk hatni. Azt hiszem, a szemetesvödröt inkább a konyhában tárolom. - Szerintem is – megmenti a popcornom Esther, hogy lefoglalja Topázt, így elindítom a filmet is. Mondják, hogy az orvosok, főleg a sebészek, nem mások mint legalizált trancsírozók, és be kell vallanom, igazuk van. Egyenesen élvezem, ahogy halad előre a film, csak szedem a tálból a chipset, popcornt és meredek a képernyőre, még ki is húzom magam, ami nálam ilyenkor az izgatott figyelem jele. - Mit? – csak egy perces késéssel esik le, hogy hozzám szólt, s később, hogy mit is, a kérdésem után. – Mi? Ez? – mutatok a filmre, le nem venném a szemem róla. – De hát ez nem is vér. Annak nem ilyen színe van már ilyenkor – ennyit a valóságtól való elrugaszkodásról, de a szememen látni, hogy teljesen beszippantott.
- Fárasztó vagy - sóhajtok, de azért a mosoly nekem is ott játszik a szám szegletében. Tudom, hogy ugrat, viszont ettől függetlenül, az valóban elgondolkodtató a számomra, hogy vennem kellene egy háziállatot. Így legalább nem az üres házba térnék haza minden este, hanem várna valaki. Hogy az egy kutya, vagy macska, számomra lényegtelen, mindkét fajtát szeretem. - Hogyne, máris megyek a Holdra - biccentek - Ott megszedem magam, majd kifizetem a szolgálataidat. Érdekes lenne, a biztos. Jól is néznék ki, amint űrruhában, a semmiben lebegve próbálnék meg pénzt keresni… Bár ki tudja, lehet, a jövőben még ez is megtörténhet. Howard Wolowiczot is kilőtték az űrbe az Agymenőkben - pedig minden volt, csak nem asztronauta-alkat -, ezzel az erővel akár engem is felküldhetnének a Holdra. - Jó-jó, közben nekem is eszembe jutott - emelem fel megadóan a kezem. Tény és való, még mindig elég szétszórt vagyok, annak ellenére, hogy az utóbbi időben igyekszem sokkal inkább odafigyelni a dolgokra magam körül. Az meg, hogy ez nem feltétlen sikerül… Nos, egy külön probléma, amin idővel muszáj lesz változtatnom. Szavait hallva csak megvonom a vállamat, úgy tűnik, félreértettük egymást, de hát, megesik az ilyesmi, nemdebár? - Mekegő papagáj? - kérdezem némileg hitetlenkedve - Hol élt ez? Egy farm közepén? Az igazat megvallva, nem nagyon tudom elképzelni a szituációt, amikor egy papagáj, mondjuk jó dolgában, heves mekegésben tör ki, de ha Raoul mondja, én elhiszem. Vagy, legalábbis megpróbálom, ez a helyes kifejezés. - Igen, igazad van, fogalmam sincs, mi az - emelem fel a kezemet megadóan. - Kémiából és fizikából diplomáztam, nem biológiából. Ezt nem magyarázkodásképp mondom, hiszen ezzel ő is tisztában van, mindössze arra igyekszem rávilágítani, hogy tőlem az általa választott terület meglehetősen távol áll. - És ezzel mit lehet kezdeni, tulajdonképpen? - kérdezem, hiszen számomra ez most kicsit kínaiul hangzik, pedig nagyon igyekszem, hátha meg tudom érteni, még úgy is, hogy nem ezzel foglalkozom. Nem zavar, ha “okoskát” játszik, hiszen én kérdeztem, nyilván azért, mert érdekel, nem pedig azért, mert az idejét szeretném rabolni, vagy tudom is én, de ha már átjöttem, annak a természetes velejárója, hogy olyan dolgokról beszélgessünk, ami adott esetben csak az egyiküknet érinti. - Akarok, hát. Csak nehezen jutottam el idáig, mert azt hittem, egyedül is meg tudom oldani. Mindegy, felejtsd el - legyintek. Azt hiszem, itt az ideje belátnom, hogy ez egy olyan dolog, amit nem vele fogok megbeszélni. Raoul szinte egyáltalán nem beszél a történtekről, annak ellenére, hogy ő a testvérét vesztette el, míg én “csak” a keresztapámat, és mégis szükségét érzem annak, hogy ezt megosszam valakivel, mert reménykedem benne, hogy így fel tudom majd dolgozni. Úgy tűnik, Raoul-nak sokkal jobban tetszik a film, mint gondoltam, pedig ez még nem is az az igazi, trancsírozós horror, amit szerintem már képtelen lennék elviselni. Ez inkább pszichésen hat, hiszen Carrie-nek is az elméjével irányítható képességei lettek, ami elég parás, akkor is, ha tudom, hogy ez a valóságban nem történhet meg, ennyi racionalitás azért belém is szorult. Ettől függetlenül, a hideg borsódzik tőle a hátamon, éppen ezért alig nézek oda. - Ettől még ijesztő - mondok neki ellent, majd egy ponton ijedtemben meg is ugrok, és rámarkolok a karjára, mire Topáz rosszallóan néz rám. - Nem lopom el apukádat, te - nézek le rá, és békítően simogatni kezdem, mihelyst sikerül Raoul karját elengednem.
Mosolyt kap válaszul, a fárasztó énem általában mindig jelen van, ugratás céljából, megalázni senkit sem szeretek. - Képeket kérek a felkelő Földről – szélesedik a mosolyom. - Képes voltál elfelejteni? – játszom a sértettet. – Topáz haragudni fog érte ám. Úgyis azt fogja gondolni, hogy miatta szervezem a bulit. Egészen biztos, hogy akkor fogja előadni az aludni akarok, mindenki elhúzhat énjét. Szegény szomszéd srácot sajnálom, aki napokig csak szemezett a szomszédból vele, mire észrevettem, mert persze, Topáz előadta magát, úgy, hogy oda nem ment volna hozzá. Áthívtam a kölyköt, erre Topáz sértetten rám nézett és aludni vonult. Na, ekkor rágtam be, s őkegyelmét nem hagytam, nem fogom hagyni, hogy királynak érezze magát az én házamban. Azóta, persze, éjjelenként Topáz, ha eltűnik és nem éppen Don Giovannit játszik, akkor a srác mellett horpaszt az ágyon. Dög. - Nem tudom. De hozzá még táncot is járt a fejével. Először azt hittem, cirkuszi papagáj, aztán a tulaj mondta, hogy egyszer nyaralás után tért vissza, s utána kezdte el. Nem tudja, mit művelt vele az unokaöccse, de egészen jól elszórakozik rajta. Engem a hideg rázott ki – sóhajtok fel. Nem akartam én bántani azzal, hogy nem tudja, néha (mindig) bele merülök a saját orvosi világomba, azon már túljutva, hogy nem mindenki ebben él, s beszélhetek én neki ezekről, egy kukkot sem ért. A hozzám jövőknek érthetően szükséges elmagyaráznom a kórképet, mert az ő élete, az ő teste és döntési lehetőségei. Sokan nem veszik erre a fáradtságot, mondván, hogy az emberek többsége ostoba, én pont nem így vagyok ezzel. Amióta pedig apám is a kezeltjeim között van, végképp odafigyelek erre, még ha éppen dühös is vagyok rá, mert megtiltották, hogy beszéljek róla a családnak. Nekem nehéz teher, főként úgy, hogy közben tudom, mi a véleményük rólam, s ez a kezelések során sem változott. Rájöttem, nem azért bíznak bennem, mert bíznak a szakmai képességeimben, hanem mert a fiúkként nem teregetik ki a családi szennyest idegennek. Elgondolkodom a válaszán. Én hülye, le kellett volna esnie. Csak egy a bökkenő. - Biztos, hogy úgy véled, én vagyok a legmegfelelőbb, hogy megbeszéld ezt valakivel? – hiszen Étienne a testvérem. Bár akkor a testvéreim elől is el kéne zárkóznom ebben, s éppen nem teszem, csak én nem beszélek egyáltalán az ezzel kapcsolatos érzéseimről. Rájöttem, ha kimondom, leírom, akkor csak rosszabb. Így magamban dolgozom fel. - Mitől ijesztő? Nem igazsságügyi szakértő vagy? – ennyit az empátiáról, valójában félig figyelek már csak a filmre, de később ismét beszippant. Pislogok párat, hogy belém kapaszkodik, éppen kukoricát akartam volna dobni a számba, így az a földre repül, íves ugrással, én meg maradok hoppon, mivel másik irányba repül a várt csemege. - Nincs is apukája – aztán leesik a karba kapaszkodás, a macska szusszanása is eljut a fülembe, végre Estherre nézek. – Elég fura nő lenne, ha macskát szülne nekem. Kérsz valami piát? Alkoholosat – kirázódtam a filmből, ez nálam egyenlő a nem foglalkozom vele továbbal.
- Okvetlenül - robban ki belőlem a nevetés. - Igen, elfelejtettem. Te is el szoktál felejteni dolgokat, nem? - hűtöm le a megjátszott sértettségét - És Topáz sosem tudna rám haragudni, ugye? - dögönyözöm egy kicsit, amit ő elégedett dorombolással honorál. - Ez most komoly? - kuncogok. - Nem töltöttek fel róla valami videót a Youtube-ra, véletlenül? Ezt látnom kell. És már el is határozom magamban, hogy ennek mindenféleképpen utánanézek, mert pont olyan dolognak tűnik, amit a gazdák ezer örömmel töltenek fel az internetre, hogy mások is jót derülhessenek rajta. Aztán egy pillanat alatt úgy érzem, mintha minden elromlott volna, mert idióta módon kimondta volna. - Mondtam, hogy felejtsd el! Csak kicsúszott a számon, ennyi - vágom rá egy fokkal idegesebben, mint szerettem volna. Kellett nekem kinyitni a számat… Néha elfeledkezem róla, hogy Raoul-lal nem lehet bármit megosztani, hiszen, ő nem olyan, mint Étienne. Lehet, hogy testvérek, de ettől még elég sok mindenben elütnek egymástól, példának okáért, ebben is. Az iménti kis incidenstől függetlenül, megpróbálok a filmre koncentrálni, ami persze sokkal nehezebb most, ráadásul ijesztőbb is, mint amire számítottam. - Én a gyilkos fegyvereket szoktam vizsgálni, és legfeljebb képeket látok a holttestekről, nem kell végignéznem, ahogy fröcsög a vérük - mondok neki ellent. Látom a döbbent pislogását, amiért ijedtembe egy pillanatra belé mertem kapaszkodni, és ettől, érzem, hogy az életkedvem is elmegy. Mármint önkéntelenül csináltam, észre sem vettem, amíg ki nem esett a kezéből a popcorn, de akkor rögtön el is engedtem. Biztos zavarja, hogy hozzáértem… Szóval jobb, ha minél előbb eltűnök innen. - Nem hallottál még kisállat-tulajdonosokat úgy beszélni a kedvencükhöz, mintha az a saját gyerekük lenne? - nézek rá ferde szemmel, majd letessékelem Topázt az ölemből, aki persze nem nagyon örül ennek, és mintha az arcára is kiülne a sértettség emiatt. - Nem, köszönöm. Inkább mennem kéne, holnap, gondolom te is dolgozol - gyorsan felkapom a táskámat, majd az előszoba felé iramodok, hogy felvegyem a cipőmet.
Szélesen elmosolyodom, ahogy elneveti magát, nem is a válasza a lényeg, hanem a reakciója. - Ha el is felejtettem, bizonyára azt felejtettem el, hogy elfelejtek dolgokat – felelek sunyi-sandán. – Ő? – nézek Topázra. - Attól függ. Számon tartja ám, mit hozol neki és hogy próbálod dögönyözni. Eléggé... megvásárolható lélek. Kivéve, amikor miss napja van. Nem értem én ezt a macskát, de talán éppen ezért marad meg nálam. Mindig hoz meglepetést. - Elképzelhető, nekem elég volt bemutatónak, amit élőben láttam – most már én is nevetek. - Héj-héj, eszemben sem volt megbántani téged, sajnálom – átölelem, ha engedi. Nem tudok ennél többet kimondani, s talán tényleg jobb, ha nem velem beszéli meg, nem azért, mert nem akarnám. Nem én vagyok megfelelő személy erre, azt hiszem. - Ez tény – ismerem be. – Meg aztán, nem kell így szörnyülködni, mennyire nincs kellő ismeretük dolgokban – engem kizökkent a nem reális ábrázolás, de a fantázia pótolja, mert ötletesen oldottak meg dolgokat. A döbbenet a meg nem érkező popcornnak szól, még a szám mozdulatán is látni, hogy vártam, megérkezzen a falat, s hogy ennyire íves röppenést még nem láttam ilyen kis habizétől. - Szép ugrás, csajok – nézek a földre, ahová megérkezik. - De – hogy minek gondolom őket, nem részletezem, mert én is szoktam kismonológot előadni Topáznak, de ha ezt mástól látnám, biztosan hívnám a kényszerzubbonyosokat. Újabb adag popcornt tömök a számba, felállva, hogy hozzak valamit még inni, erre csak annyit látok Estherből, hogy elsuhan előttem. Értetlenül vonom össze a szemöldököm, gyorsan megrágom a falatot és lenyelem, közben a bejárati ajtóhoz megyek, ismét nekitámaszkodva az ajtófélfának, falnak, mindegy. - Elmondod, mitől lett ennyire hirtelen siethetnéked? Hiszen amikor jöttél, mondtad, hogy ráérsz. Az meg, hogy én dolgozom és hogy osztom be a szabad időmet, az meg rám tartozik. Ha nem akartam volna, hogy gyere, s hogy nem rád szántam volna ezt az időt, akkor nem hívtalak volna meg. Szóval? – vonom fel érdeklődéssel a szemöldököm. Kezdem nem érteni Esthert, és tudom, hogy ennyire hülye nem vagyok, de még csak nem is antiempata. Valami történt.
- Most hoztam neki ajándékot, szóval egy időre egészen biztosan lekenyereztem a drágát - simogatom tovább a macskát, aki persze még mindig élvezi a kényeztetést, mintha egyébként a gazdája nem is foglalkozna vele. - Akkor a film után ennek utána kell néznünk - jelentem ki, mert én is szeretnék olyan jóízűen nevetni a mekegő papagájon, mint Raoul. - Tudom, hogy nekem csak a keresztapám volt, de nehéz, tudod? - motyogom az orrom alatt, majd idővel kihámozom magamat az öleléséből, nehogy úgy érezze, hogy visszaélek a helyzetemmel, vagy tudom is én. Említettem már, hogy kicsit sem értek a férfiakhoz, meg úgy általánosságában az emberekhez? - Na, ugye… Te meg azt nem tudnád feltétlenül megmondani, hogy pontosan milyen fegyver végzett egy áldozattal. Elvégre, neki nem ez a dolga, nekem viszont igen. Így aztán, másként viszonyulunk a dolgokhoz, én például nem bírom a vér látványát - igen, a művérét sem, különben nem kerestem volna magamnak fogodzót ijedtemben. Az, hogy ez épp Raoul karja volt, és rosszul is reagálom le… Hát, ez csak amolyan tipikus én. Erre nem tudok mást mondani. - Akkor nem tudom, min csodálkozol - nézek rá egy pillanatra, majd magamban már a menekülési útvonalon gondolkozom. Tudom, hogy ostoba vagyok, ez nem újdonság, és egyébként se kezelem jól az olyan helyzeteket, mint ez a mostani. Könnyen lehet hogy félreértem a dolgokat, de mivel vagy húsz éve alig értem a keresztapám testvéréhez, ő meg teljesen megrökönyödött arcot vágott, amitől az én fejemben azonnal megszólalt a vészharang, hogy hülyeséget csináltam, és jobb lenne kereket oldani, mielőtt a dolgok csak még rosszabbra fordulnak… Így, amikor Raoul kimegy innivalóért, megindulok a menekülési lehetőséggel kecsegtető ajtó felé. Éppen a cipőm másik felét húzom fel a lábamra, amikor Raoul megjelenik előttem, és nekidől az ajtófélfának. Kétrét görnyedve még magasabbnak tűnik, amitől még kisebbnek érzem magam, már-már gyereknek, mint amikor megszidott, amiért a nyár közepén harminc fokra felcsavartam a termosztátot. Lehettem úgy három éves, ő pedig épp otthagyta azt a gurulós széket, amiről pont felértem a kapcsolót. Az már részletkérdés, hogy nem sokkal utána le is estem onnan, így hamar észrevette, mi történt, de alaposan összeszidott, az biztos. Talán akkor éreztem magam utoljára ennyire zavartnak őelőtte, mint most. Veszek egy mély levegőt, összeszedem a gondolataimat, majd kibököm: - Olyan fejet vágtál, amikor megfogtam a karodat, mintha nem is tudom… Egy leprás keze lett volna. Nem direkt csináltam - felelem. Nem vagyok ostoba, nem akarnék rámászni, vagy ilyesmi. Egyrészt, Raoul félig-meddig családtag, másrészt én nem szoktam ilyesmit csinálni, harmadrészt pedig nem sokkal ezelőtt amúgy is egyértelművé tette, hogy nem akar az életébe senkit, ami rendben is van. Pont én ne tartanám ezt tiszteletben, amikor ugyanígy gondolkozom? Jó, én leginkább azért, mert sosem mernék kezdeményezni, és vallom, hogy senkit sem érdekelne egy ilyen szürke kisegér, mint én. De ettől még hülyén érzem magam ettől az egésztől.
Kétkedő arcot vágok, Topáz úgy véli, az egész világ körülötte forog, aztán meg megsértődik, ha rájön, mégsem. Durcizott már ezért néha rám, aztán rájött, hogy akkor nesze neki éjszaka hozzám settenkedés, mert becsukom a hálóm ajtaját. Nem kell ide nekem feleség, hogy jelenetet kapjak, elég nekem Topáz is. - Majd megmutatod nekem is, ha rátaláltál? – annyira nem vágyom látni a mekegő tollast, de kíváncsi vagyok Esther reakciójára. Megsimítom többször a hátát, előtte egyszer a haját, mielőtt képes lennék megszólalni. - Átérzem, Esther – együtt érző a hangom és halk is. – Mindegy, hogy miként vett részt az életedben, ha számodra Étienne nagyon fontos volt – természetességgel ejtem ki a múlt időt, noha Étienne egy része mindig is velem, bennem lesz, mert az emlékeit, az érzéseim irányába, senki sem veheti el. - Ha szike vagy egyéb orvosi szerszám, akkor bizony nem. A kerti szerszámokban és a konyhaiban nem vagyok jártas – állítom, kész arzenál a konyha, de nekem elég, ha a bejárónő a fakanalat emeli fel felém, máris tudom, hogy azt jókedvében teszi. - Eh – sóhajtok egyet megadóan, lévén, igaza van. Én is dumálok Topázzal, szerintem biztos hülyének néz olyankor, mondván, macskául beszéljek vele, egy kukkot nem ért az egészből. Na meg, adjak neki kaját, tejet és miegyebek. Megvárom, míg összeszedi a gondolatait és nagyon remélem, hogy az igazat fogja mondani. Bár, ha hazudik, se jönnék rá. Felvonom a szemöldököm a válaszra, majd kis idő múlva hahotázni kezdek és a vállára teszem az egyik kezem. - Atyaég, dehogy! El nem tudom képzelni, milyen képet vághattam, de az a meglepődés volt, hogy a pattogatott kukorica nem érkezett meg, sőt, elkaptam a látványát repülés közben. Teljesen jó volt, hogy belém kapaszkodtál, ez természetes reakciód volt – alább hagyok a nevetéssel, de még kuncogok tovább. – Honnan veszel te ilyen ostobaságot és ráadásul még el is rohansz. Hát ennyire nem ismertél meg az évtizedek alatt? Na, gyere vissza, erre már nem utasíthatod vissza a piát, mert le kell engedni ezt a feszültséget benned, mert képes vagy olyat benézni, ami nincs is – barátságosan megveregetem a vállát, majd a konyhába térek, majd vissza három üveggel. Topáz már az előbb kirohant az ajtó elé, meghallva a nevetésem, azóta Esther lába körül köröz, dorombolva, mintha érezné, mi is történik. - Tequila, vodka, whisky – teszem őket az asztalra, a film megy közben tovább, de már nem foglalkozom vele. - Tequilához van só és citrom, vodkához narancslé, whiskyhez meg... jég. Topáz, ha bele mersz mászni Esther táskájába, kirázlak onnan – kapom el, ahogy az egyik tappancsa már közben ott van.
- Persze, mondtam, hogy a film után megkeressük. - Az volt - felelem. Tényleg hiányzik, de hiszem, hogy Patricia segítségével, idővel túlteszem majd magam a dolgon, és feldolgozom. Csak sanszos, hogy nem lesz olyan könnyű, mint azt elsőre elképzeltem. De meg kell próbálnom, hiszen ő is azt szeretné, ha továbblépnék és boldog lennék, így, vagy úgy. - Nyertem! - kurjantok boldogan, majd még diadalittasan a levegőbe is bokszolok. Tudtam én, hogy Raoul bolondul a macskájért, és úgy bánik vele, mintha az egy szem gyermeke lenne. Ettől függetlenül, a végén mégis az ajtóban kötünk ki, és nagyon úgy fest, hogy nem húzhatom el a csíkot, csak úgy. Annál is inkább, mert szemmel láthatóan, Raoul kimondottan jót szórakozik a reakciómon, én bevallom, sokkal kevésbé. Tényleg megijedtem, hogy rosszat csináltam, na. És még jól ki is nevet érte. Hát milyen dolog ez? - Azért annyira gyakran nem találkoztunk - mondok neki ellent, bár ez sem teljesen igaz, hiszen emlékszem, hogy olykor Étienne elrángatott magával a nagyobb családi eseményekre is, mintha azt szerette volna, hogy engem is befogadjanak a Roux-ok maguk közé. Hogy ez mennyire sikerült, azt sajnos nem tudom, hiszen nem nagyon tartottam velük a kapcsolatot. De tény, hogy túlreagáltam a dolgot, egyszerűen nem tudtam mire vélni a történést. - Ismersz, elég ijedős vagyok - ismerem be, de ezt az imént szépen prezentáltam is neki, szóval pontosan tudja, miről beszélek. Lehet, erről is beszélnem kellene Trish-el legközelebb, hogy vajon miért tartok ennyire attól, hogy közel kerüljek egy férfihoz - teljesen mindegy, hogy milyen értelemben -. Nem hiszem, hogy ehhez Étienne-nek lenne köze, ezesetben valami más lehet a háttérben, Végül megadom magam, és ebben persze Topáz kis akciója is közrejátszik, így aztán követem Raoult a konyhába, ahol a komplett italkollekciót szervírozza nekem. - Legyen a tequila - szólalok meg, ahogy végignézek a kollekción, majd nevetek egyet Topáz akcióján. - Lehet, hogy szétrágni való tampont keres benne, de csalódást kell neki okoznom, most éppen nincs nálam. Hogy zavar-e, amiért ilyesmit osztok meg Raoul-lal? Nem különösebben, mivel Joël nőgyógyászként dolgozik, kétlem, hogy ne hallott volna már ennél furcsább dolgokat is tőle,, orvosi titoktartás ide, vagy oda. Ja, és, ha belegondolok, azóta nem ittam tequilát, hogy találkoztam volna azzal a vörös hajú nővel… hogy is hívták? Azt hiszem, Tara. Furcsa este volt, aminek az emlékét lehet, hogy nem kellene megosztanom a velem szemben állóval, mert igencsak furcsa arcot vágna a mesém hallatán. Amíg Raoul szervírozza az italokat, odaülök a gépéhez, és a netes böngészőn behozom a Youtube oldalát - a film úgyis befejeződöttt időközben, így kétlem, hogy megint betennénk, vagy akkor már egyenesen az ölében kuporogva fogom nézni, ez biztos. -. Beütöm, hogy mekegő papagáj, majd rányomok a legelső találatra. - Megtaláltam! - jelentem ki büszkén, majd azért leállítom a felvételt még az elindulás előtt, hogy együtt nézhessük meg az atrakciót.
Gyengéden megszorítva vonom magamhoz a válaszára. Hogyan is lehetne másként, hiszen elmondta nekem, mit érzett irányába, s miként nem hozta a tudomására. - Jól van, jól van, te nyertél – emelem fel a kezem megadóan, széles mosollyal, kis híján felnevetve. Topáz kihozza belőlem az őrültet, ez tény. - Annyira ritkán sem – szegezem ellen. Rájöttünk, hogy mi a probléma, vagyis hajlandó volt kimondani Esther és meg is oldódott a dolog. Éppen ezért utálom, ha helyzetekben nem őszinte az ember, csak megy, mint a vakbolond a világba. - Ismerlek, pedig elmondásod szerint annyira sokszor nem találkoztunk – kacsintok rá mosollyal – félrebiccentem a fejem a folytatásra, hümmentek egyet, elgondolkodva. – Ha már így kimondtad, talán érdemes lenne azzal is foglalkozni, ha elmész a dokihoz. Úgy... mindent a maga idejében tempóban. A másik két üveget a pultra teszem vissza. - Tequila. Só és citrom – ezeket még tudom, hol vannak a konyhában, lévén, használom őket. - Ha tampont keresne, az van a fürdőben – fojtom vissza a röhögést. Jól jött anno edzésnél, jobb, mint akármilyen szívó anyag, azóta mindig tárolok a házban, a lányok legnagyobb megrökönyödésére, mert egyből megcsalást szimatolnak. – Szerintem a kulcsodra utazik és, hogy belebújhasson. Mindig tartok papírzacskót a háznál, s egy részt a folyosón, nappaliban szabadon, mert szabadcsúszást csinál vele. A jelszót beütöm a gépbe, lévén orvosi dolgok is vannak benne, s mivel már a citrommal játszottam, az egyik billentyű ragadni fog majd. Topáz közben teljesen kisajátítja magának Esther táskáját. - Mit mondtam, Topáz? Kifelé onnan – de az csak ártatlanul pislog a táskából, csak akkor ugrik ki, amikor elindulok felé. - Hadd lám – ülök mellé, elé téve a saját tequiláját, sótartó, citromszeletek társaságában. - Nem, nem ő az. Várjál... ő az, ez az. Nahát, elvetemült az öreg – mutatok az egyik oldalt lévő képre. – Több, mint egymillió megnézés, te jó ég.
A szorítást megérezve még inkább hozzábújok, mintha csak menedéket keresnék nála a porblémáim elől, amiket, noha szépen lassan kezdek majd felgöngyölíteni, úgy érzem, még nehéz út áll előttem, hogy teljesen rendbejöjjek. Igaz, azt sem tudom, mi lenne az én esetemben teljesen rendben. De, majd idővel kifundálom. - Igen! De Topáz megérdemli - simogatom meg újfent a cicát. Valahogy vonzza az ember kezét, én mondom. Nem tudom megállni, hogy ne simogassam meg újra és újra. - Talán kéthavonta, ha találkoztunk? - nézek rá elgondolkozva, hiszen Éti azért nem cipelt el hozzá minden alkalommal, amikor a szülei megkérték, hogy vigyázzon rám. Egyedül is meglepően jól elboldogult. Biztosan remek édesapa lett volna belőle. S, ahogy ez eszembe jut, most először nem érzek fájdalmat, csak tompa szomorúságot. Sajnálom, hogy ez nem adatott meg neki. - Te is tequilát iszol? - nézek az üvegre, miközben már a gépnél ülök, türelmesen várja, hogy beírja a jelszót a gépéhez. Nem akarok a cuccai között turkálni, ezt ő is tudja - Nem is tudtam, hogy szereted. - Mit akarna a kulcsommal? - nézek rá teljesen elképedve, mert ezt a jelenetet egyáltalán nem tudom elképzelni. A szidást hallva én is odanézek, de csak nevetni tudok Topáz akcióján. Szerintem egészen mókás, ahogy ott pöffeszkedik, mintha az ő alvóhelye lenne. - Hagyd csak, szerintem aranyos. Csak ne vigyem haza - bár engem nem zavarna különösebben, Raoul viszont biztos szomorú lenne nélküle. - Azt hiszem, a gazdája megütötte vele a főnyereményt - mondom, miközben a képre kattintok, hogy elinduljon a videó, amire Raoul rábökött az imént - Mibe, hogy ennyi megtekintés után jócskán fizet neki az oldal. Ezután már a felvételt nézem, és az első mekkenés hallatán máris hangos hahotázásban török ki.Ez nagyon mókás. Mire a nagyjából három perces lejátszás végére érünk, már a könnyeimet törölgetem a kézfejemmel. - Ez zseniális - mondom végül - Irigyellek, hogy ezt élőben láthattad. - Akkor, igyunk? - pillantok rá Raoul-ra, aki még mindig mellettem, vagy inkább félig-meddig mögöttem áll, így fel kell néznem rá. Ekkor csapja meg az orromat az illata, és most azért kell némi önuralom, hogy az, hogy ez picikét hat rám, ne látszódjon rajtam. Ma már csináltam némi hülyeséget, nem áll szándékomban ezt tovább fokozni.
Majdnem felhorkantok arra, hogy mi jár Topáznak. Ha engedném, ő lenne az úr a házban, nagy csibész ám. - És az neked ritka? – a szüleimet nem látom ilyen sűrűn mostanában, az is szűkszavú és egyáltalán nem kérdezik meg, mi van velem, ha én próbálnék nyitni, ugyanúgy síri csend. - Whiskyt akartam, de ez ragadt a kezemben – végül is, mindegy, így meg lehet közösen iddogálni. - Játszani. Csörög, fényes. Mint egy szarka, olyan. Csak nem tudja ellopni, mert nehéz neki. Szerencsére. Elhessegetem a táskából Topázt. - Hogyne, aztán meg mindenki táskájába bemászik – elég volt nekem szívinfarktust kapni a kocsiban, amikor úgy döntött, beoson, aztán meg, hogy az anyósülésre ugrik. Még szerencse, hogy nem rám, volt annyi esze. - Ha Topáz ugatni kezd, előbb kezdek el kifutni a világból, mint hogy felvegyem és feltegyem közszemlére. Míg Esther nagyban röhög, szó szerint, én csak jó ideig arcra fagyott mosollyal meredek a képernyőre, a felénél inkább felhajtom a tequila adagomat. Végül kirobban belőlem ösztönösen a nevetés, ahogy Esther egyfolytában jókat szórakozik a felvételen. - Legközelebb te viszed Topázt a dokihoz – nagyjából ugyanilyen képpel meredtem az emberre, meg hol az állatra, engem nem tudott szórakoztatni, mások egészen jól elvoltak vele. - Erre? Muszáj – töltök magamnak még egyet, majd sót szórok az egyik kezemre, átadom Esthernek, s koccintásra emelem a poharat vele. - A mekegő tollasokra és az ugató cicusokra – szokásos menet, ezúttal sóval és citrommal, a natúrban leküldés után. Máris másabb íze van, az kijózanító volt. - Még egy menet? Vagy pizza? Azt azért jó volt látni, ahogy Esther végre elengedi magát, ezért sem fűztem hozzá olyan kommentet, s talán ezért is robbant ki belőlem a nevetés is.
- Nem gondoltam volna, hogy a kulcsom ennyire jó játékszer lehet… Bár a Topáz, mint szarka dolog se jutott még eddig eszembe. De ezek után másra se fogok tudni gondolni - jegyzem meg félkomolyan. - Oké, ha véletlenül itt leszek, majd én levideózom - ígérem meg. Ahogy meghallom Raoul nevetését, még hangosabban rákezdek én magam is, mert nagyon ragadós. Idejét se tudom már, mikor hallottam így, szívből szórakozni, de jó lenne, ha ez többször megismétlődne. - Gyakrabban kellene nevetned - jegyzem meg, amikor már sikerül levegőhöz jutnom, és a rekeszizmom se fáj már annyira a sok nevetéstől - Teljesen megváltozol olyankor. És még jól is áll. - Rendben, ezer örömmel - egyezek bele, de szerintem túlságosan is félti Topázt ahhoz, hogy egyes egyedül engedjen el vele a dokihoz. Igen, még véletlenül sem értem aggódna, hanem a szeme fényéért, aki időközben visszamászott a táskámba, és jól belekuporodott. Azt hiszem, otthon az első dolgom az lesz, hogy kimosom. Mindegy, annyi baj legyen. - Egészségünkre - emelem meg a magam feles pohárkáját, majd lehajtom a töményet, és jöhet a sós citrom, hogy elvegye a tequilla keserű ízét. Tudom, hogy nem éppen szabályos így fogyasztani, de nekem ebben a formában sokkal jobban ízlik, mint ahogyan a nagy többség issza. - Legközelebb kipróbálhatnánk a gold verziót, naranccsal és fahéjjal - dobom be az ötletet. Mondjuk nem feltétlen a lakásavatón, mert nem áll szándékomban mások előtt becsípni, de esetleg egy következő mozizás alkalmával az is beleférhet. - Előbb a pizza, utána jöhet az újabb kör - döntöm el. Jobb, ha nem állok neki szinte éhgyomorra döntögetni a feleseket, mert akkor hamar Raoul mosdójában kötnék ki, arccal a vécécsészében, ami finoman szólva, nem lenne szép látvány. Inkább az első feles után bekapok némi chipset, hogy legalább az felszívja a tömény itóka egy részét. - Milyen pizzát rendeltél? - kérdezem. Remélem, rendelt a kedvencemből, de azt se bánom, ha kipróbálunk valami újat. Nekem mindkét verzió tökéletesen megfelel.
Csak vigyorgok a válaszra. Topáz egy jelenség, megérdemli a nevét. Ahol csak megjelenik, magára vonja a figyelmet. Tesz róla. - Ó nem – ingatom a fejem. – Itt fogsz állni és röhögni. Tarthatod a kamerát, de a röhögéstől, fogadjunk, hogy semmit sem fogsz tudni felvenni. Meglepődök a nevetésemmel kapcsolatban, mosollyal. - Ó, igen? Megváltozom? – ennyire besavanyodtam volna, hogy látni rajtam itthon is? Azt hiszem, tényleg ideje lesz egy kicsit kikapcsolódni. – Neked is többet kéne nevetned. Neked is jól áll – mosolygok rá. És ideje is volt már, neki is. Úgy veszem, Topáz értett a szavaimból, s megsértődve elvonult, így nem is foglakozom vele. - Egészség – majd félretartott fejjel nézek rá. – Van narancs, meg fahéj is – állok fel. - Nos, rendeltem ananászost, mexikóit és gombásat – vigyorodom el, mivel azok a hűtőben várakoznak, most nem volt kedvem megvárni a rendelést, hamarabb elkészül a pizzasütőben, vagy a sütőben. – Tíz perc és hozom. Melyiket is? – nézek vissza rá. Bedobom, amelyiket kéri, az övét elsőnek, aztán előszedegetem a szükséges holmikat hozzá. Házitündér nem vagyok, de még tudom, hol kell megnyomni a mosogatógép indul gombját. - Sajt, – a hűtőben sosem igazodok ki. – merre vagy? – a lapsajtot látom, borzalom, hozzá nem nyúlnék, a bejárónőé, egy polc az övé, ha már egész nap a házamban trónol, hogy rendet rakjon, na meg a kertészt is etetem, ha heti egyszer eljön, ez a minimum. - Addig kitaláljuk, melyik film legyen a legközelebb, ha összejövünk egy nézésére – ülök vissza a nappaliba. – Rád hagyatkozom, nekem botfülem van ilyen téren – nézek Estherre.
- Majd csak figyelj! Van önuralmam, ha akarom, és olyan tökéletes felvételt készítek róla, hogy megemeled a kalapodat - ígérem, még akkor is, ha tudom, hogy ez a jelenet nem fog egyhamar bekövetkezni, legalábbis ebben az életben biztosan nem. Aztán ki tudja. Lehet, még a végén mi lepődünk meg a legjobban. - Igen, meg - bólintok - De, mivel gondolom nem szoktál úgy nevetni, hogy közben a tükörképedet nézed, neked biztosan nem tűnt fel - vonom meg a vállamat. Nekem viszont feltűnt, hiszen épp az orrom előtt történt, és be kell vallanom, örülök, hogy láthattam. Jól esik a tudat, hogy a történtek ellenére is tud nevetni, pedig biztosan nem lehet könnyű… Hiszen még nekem se mindig sikerül. - Nekem? Ugyan, ne butáskodj - legyintek, és ha halványan is, de picikét azért elpirulok. Ez nem feltétlen Raoul személyének szól, bárki mondta volna ezt nekem, esélyes, hogy ugyanígy reagáltam volna. Nem vagyok hozzászokva ugyanis, hogy bármit is dícsérgessenek rajtam. Nem tartom magamat valami szépnek, ráadásul az alakom se az a bombanő forma, szóval igencsak furcsán érint, ha ilyen élményben van részem. Ez sosem a szürke kisegerek osztályrésze. Kicsit sajnálkozva nézek Topáz után, szívesen gyömöszöltem volna még egy kicsit, de ha bevágta a durcát, hát, nincs mit tenni, majd ha megyek haza, biztosan kijön elköszönni. Vagy legalábbis remélem. Nem sokkal később lehajtom a tequilámat, és szinte rögtön utána a kólámért nyúlok, hogy az édes íz elnyomja az alkohol keserűségét. Nem vagyok válogatós, de akárki akármit mond, az erősebb röviditaloknak egytől egyig ugyanolyan rossz íze van, amit muszáj ellensúlyoznom ezzel, na meg némi rágcsálnivalóval. - És tequila gold-od is van valahol a kamrában elfekvőben? - kérdezem, mert ezt azért erősen kétlem. Ugyanakkor, a pizzafelhozatal igencsak csábító, nem mondom, viszont akad egy kis gond, mégpedig az, hogy a szokások rabja vagyok, így számomra nem is kérdés, hogy melyiket választom. - Legyen az ananászos. Türelmesen várom, amíg Raoul bedobja a sütőbe a választott pizzakarikát, majd amikor leül mellém, gondolkozni kezdek a következő filmen. - Mi lenne, ha valami annyira nyálas romantikus filmet néznénk, amit nem lehet komolyan venni, csak röhögni rajta? Mondjuk a Szilveszter éjjelt. Úgy hallottam, sok Arany Málna-jelölést kapott annak idején. Idióta ötlet? Naná. De ma ijedeztünk, szóval legközelebb lehetne megint röhögcsélni, csak most inkább a fájdalomtól. Szerintem vicces lenne. Főleg Raoul arcát nézni, az igazán giccses, nyáltól csöpögő jelenetek közepette. Ez kell! Muszáj!
- Szavadon foglak – ha sikerül neki, akkor megemelem a kalapom előtte. - Szerencsére nem színész vagyok, hogy nézegessem magam a tükörben – a fodrász, sminkes eszembe sem jut, az nem az én világom. S furcsának tartom, hogy ezt megjegyzi, az fel sem tűnik, hogy azért én is megjegyeztem magam először, hogy ideje volt már neki is nevetni. Elégedetlenül engedem ki a levegőt magamból a válaszára. - Nem szeretnék többet ilyet hallani – nyomom meg a nem szót. – Butáskodni meg végképp nem szokásom – kivéve, ha éppen a totális, agyament fázisban vagyok, de szerintem attól mindenkit mentsen meg az ég. Borzalmas humorérzékem van. Azt meg végképp nem szeretem, ha valaki lekicsinylően beszél magáról, ez az arcomra van írva. - Lehet, hogy nyitott állapotban. Blanco van, arra még emlékszem. Legközelebb goldozunk – keverni nem kívánom, mert akkor tényleg másnaposság lesz a javából. Hiába tequila, sört sem keverek, gyászos vége tud lenni. - Ananászos. A mexikóis a kedvencem – most, általában kedvfüggő. A múltkor négysajtosat ettem, a friss sajt csábító volt, de egy életre megtanultam, hogy a márványsajttal vigyázni kell. Az ajánlásra csak pislogok. - Mi az az Arany Málna? A filmről hírből sem hallottam, szóval jöhet – azt hiszem, így kell duplán hülyévé tenni magamat. A sütő cseng, így behozom a pizzát Esthernek, a második hamarabb kész lesz. - Kezdj hozzá nyugodtan – ha ennyire aggódik a tequila hatásáért, akkor jobb, ha eszik minél előbb. – Hozzak még sajtot?
Kezdőlap 
Tárgy: Nappali (Raoul háza)
