HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Próbaterem (Seattle Film Intézet)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Vas. Ápr. 30, 2017 11:19 pm
 



 

First topic message reminder :



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down

Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Aug. 01, 2017 10:01 pm
 



 

- Na ne mondd! - tettetem a meglepettet, s még rá is kacsintok, ahogy közelít. Kedvemre való a játékossága, az elegáns itelligenciája, mely ahhoz társul, hogy milyen vonzó nő is. Ebben a fehér ruhában pláne az.
- Akkor mégis ki illik hozzám? - törik bele direkt a nyelvem a ki-mi szavakba, s cserélem fel egy nem a kérdésbe valóval azt, amire helyesbítek megjátszott sietséggel. - Akarom mondani mi  és nem ki.
Hagyom, hadd érezze meg a mögöttes tartalmat, hadd élvezze a pillanatot. Szálfaegyenes tartással állok poszthelyemen, nem fordulok utána fejjel, de amíg látóteremben van, addig szégyentelenül végiggusztálom csodás alakját.
- Ne mondj olyat, amiben nem lehetsz biztos. Sose láttad még az öltönyeimet. Rémesen unalmas vagyok bennük. Vagy talán csak nem az unalmas férfiak a gyengéid? Mert akkor-- tartok szünetet a mondandómban annyi időre, amíg mégis szemközt tudok fordulni vele, kilépve a rohadt szánalmas és bosszantó munkakörömből, amit kaptam mára. - talán kivételt tehetek.
A kérdését hallva felgyűröm az ingujjamat, hogy rálássak viselt órám számlapjára. - Tíz perc és megérkezik a váltás. Nem, mintha lenne még mit őriznie. Eléggé ellaposodott a parti.
Azt nem mondom, hogy eddig is végtelenül lapos volt, mert nem tudhatom, hogy élvezte-e. Előtt majd rátérek erre is, s akkor talán alkothatok véleményt.
- Kíváncsi volnék, hogy akkor is ilyen merész-e, Fräulein Eberhardt, ha nem vagyok szolgálatban. - megemelem a kezemet, mintha csak meg akarnám cirógatni az arcát, de végül csak egy talán ott sincs hajtincset tűrök el homloka elől, szigorúan elkerülve azt, hogy a bőréhez érjek. Kölcsön kenyér visszajár.
- S mihez volna kedved, szabadulva innen? - fordulok vissza a posztosi tekintgetnivalóim felé, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna. Akár tetszik, akár nem, még kilenc percig dolgozom. Legalább tegyek úgy, mint aki tényleg azt műveli.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Aug. 01, 2017 10:42 pm
 



 

- A "ki" kérdéskörére nem tudok válaszolni. Ajánlanám magamat, de még nem ismerlek annyira, hogy nyugodt szívvel megtegyem. - nevetem el magam gyengére sikerült poénja miatt, de nem erről szól az ilyetén kapcsolat? Ő kellemesen bohókás megjegyzésekkel próbál derűre csábítani, s én engedek ennek a kísértésnek, hagyom vonzalmának erejét hatni rám. - Az pedig, hogy "mi" illik hozzád, szerintem tudod nagyon jól. Nem szeretném hájjal kenegessék az egódat.
Elfordulok tőle, karjaimat mellkasom előtt fonom össze, majd úgy tekintek végig a kihalni látszó utcákon. Odabent még hangosan zúg a zene, de az ajtón kívülre kevés jut a fergeteges rendezvényből. Felemelem a fejemet, beleszippantok a friss, az óceán illatával erősen fűszerezett levegőbe, majd lassan fújom ki mondatai hallatán.
- Gonosz öltönyök, milyen csúfos hatással vannak rád! Talán le kellene cserélned a ruhatáradat, ha gondolod, segíthetek benne. - mosolygom el magam, amikor hátrafordulok és vállam felett tekintek szemeibe. Újabb sóhaj, hosszú és késleltetett, s meg kell nedvesítenem alsó ajkamat ... hiszen egy óceáni fuvallat cserepesre szárította az imént. - Tíz percet viszont nem tudok várni, gyere most vagy veszíts el örökre!
Kezemet nyújtom felé, várom ujjainak marcona érintését, de még mielőtt elérne, már ha egyáltalán kinyújtja a kezét, visszahúzom sajátomat, nevetve térve ki érintése elől. - Herr Wagner, ahhoz bizony velem kell jönnie, hogy kiderüljön a kérdésére a válasz...
Szavaimnak azonban gátat vet majdnem érintése, hiszen olyan lágyan, olyan vigyázva nyúlt felém, mintha nem is az a férfi lenne, akit eddig láttam. Mindig fegyelmezett, mindig elszánt, vasakaratú és megingathatatlan, most mégis egy pillanatra beleshettem a függöny mögé, talán megláthattam lelkének egy törékeny sziklánkját, melyet magamhoz ölelnék, vállalva a törött üveg okozta kínokat.
Hatalmasat nyelek, tekintetem lesütöm, fejemet kissé elfordítom tőle. Suttogni volna kedvem a fülébe, kaján vigyort villantani felé, amíg összerakja mondandóm lényegét, s csókot lehelni ajkaira, hogy megpecsételjem kettőnk sorsát. - Az óceánhoz van kedvem, lábat lógatni az ötvenhatos móló végéről, ahol hallani az oroszlánfókák hangját, megmártózni és alámerülni ... összebújni ... és csókolni.
Arcomon enyhe pír jelent meg, nem szégyenérzet volt, bár ő láthatta annak, de annyira magával ragadt a lehetőség, hogy szinte kimelegedtem. Mosolyogtam rá, ujjaimat ujjai köré fontam, s elindultam az óceán felé, nem törődve azzal, hogy akár mérföldekre is lehet tőlünk.
- Gyere... - pillantok még vissza, s vele vagy nélküle, de elindulok.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Aug. 01, 2017 11:04 pm
 



 

- Játékos kedvedban vagy, Vadmacska. Megint. - karcolom kettőnk közé a becenevét, melyet akkor aggattam rá, amikor először elhívtam kávézni. Akkor nem akartam a neve után kérdezősködni, hagytam neki, hadd osszon meg velem olyan dolgokat, amelyeket akar. A traumát, melyet átélt tudat alatt így akartam elsimítani. Nem vagyok jó a lelkivilágok kérdéskörében, amit teszek az nem mindig ér célt. De az a jó a tudatlanságban érzelmi síkon, hogy sose döbbenek rá, mikor nyúlok mellé, hisz mindent meg tudok magyarázni és misztifikálni magamban valahogy.
- Kik ne kenegessék? Tán csak nem rajongóim akadtak a pávasztikus tömegben? - célzok a parti résztvevőire, szándékosan félreértve mindazt, amit Gerda mondott nekem az imént. Jólesik ez a fajta évődés, pontosan ez az, ami miatt szinte függőként szomjazom a társaságát. Nem tudok betelni vele.
- Gonoszság, asszony a neved. - fordul enyhén morgásba hangom. Nem szép tőle. Tudhatja már ilyen rövid ismeretségünk alapján is, hogy nem az én világom a mostani, ugyanakkor azt is tudnia kell, hogy nem szokásom elhagyni az őrhelyem. Parancsszegő nem vagyok, csak nagypofájú és sarkos.
- Már csak nyolc. Ezen a szép ruhán irigyként bicsaklik meg a holdfény is, meg foglak találni. Hacsak nem rejtőzöl az óceánba. Bár a habokból kibukó vállívedet is felfedezném, azt hiszem.
Igen, pontosan arra célzok, aminek tűnt. Meztelen fürdőzésre az éjszaka közepén. Ha neki szabad pikantériát csempészni a társalgásba, hát én miért fogjam vissza magam? Nyilván nem ez az óceánszakasz az ilyesmire megfelelő, de elméletről értekezünk, nem gyakorlatról. Abba pedig belefér.
- Hmm -- szívom be hangosan orrlikaimon a levegőt, ezzel próbálva legyőzni saját magam. Nem mehetek innen sehová, amíg le nem járt a szolgálati időm, akármennyire izgassa a fantáziémat - és nem csak azt - ez a gyönyörű nő.
- Ismételd, németül! Ha mered. - sarkallom elmélyült hangon arra, hogy megint kimondja azt, amire vágyik. Erőnek erejével tartom figyelő tekintetemet a tánctéren, s nem Gerda idomain.
Ahogy megfogja a kezemet, rászorítok ujjaira, s egy határozott mozdulattal magamhoz húzom anélkül, hogy rápillantanék. Eszemben sincs elereszteni őt.
- Hét perc. Kibírsz annyit, ilyen közel? - duruzsolom fölébe, szándékosan forrósítva fel leheletemmel cimpáját. Határozottan, de nem fájdalmat okozva tartom magamhoz közel. És rohadtul remélem, hogy Feehan nem fog elkésni egy tizedmásodpercet se, s pöccre pontosan levált.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Aug. 01, 2017 11:59 pm
 



 

Gyűlöltem, amikor először nevezett Vadmacskának. Szemeimben mindent elpusztítani vágyó tűz lobbant, de nem láthatta, nem engedtem neki, hogy lássa dühöm feneketlen katlanját. Hiszen szükségem volt rá, kellett nekem, hogy valaki, aki ott volt, aki látta az egészet, aki végigülte velem a terhes időszakot, az a jövőben is támaszom legyen, mankó a támadás utáni vészjós időszakban.
Elfogadtam, amikor másodjára nevezett Vadmacskának. Felképeltem volna, de csak azért, hogy utána megcsókoljam, körmeimet mélyesztettem volna izmos hátának húrjai közé, csakhogy utána nyelvemmel enyhítsem barázdái fájdalmát.
Kívántam, amikor harmadjára nevezett Vadmacskának. Erőtől duzzadó ölelését, kegyetlen pillantásának lelkemet vagdosó szikéit, húsomba maró ujjainak masszív dühét, s azt a mosolyt ... azt a felsőbbrendű mosolyt, amely mindig ott volt a szája sarkában, amikor ezzel a névvel illetett. Átlátott volna rajtam? Ennyire könnyű olvasmány lenne a szívem és lelkem legtitkosabb bugyrairól írott könyv?
- Rajongóról nem tudok, csak egyről, de ő itt áll veled szemben. - fejemet félredöntöm, úgy hajolok meg előtte, kissé mosolyra húzva ajkaimat, majd aprót összerezzen a mutatott kép, hiszen csattanó hangjára nem lehetett más a válasz. S pontosan tudtam, hogy nem fog jönni, hogy posztjához az utolsóig ragaszkodik, őrhelyét nem hagyja el, feladatát mindenképpen elvégzi. Gonoszság, tényleg az a nevem!
- De látod odafent sötét felhők gyűlnek; Holdnak sápadt fényét elveszik tőled; Megtalálsz így is, hogy szerelmed vezet; Megtalálsz így is, hogy szemednek nem hihetsz? - én sem beszéltem másról, dőreség azt hinnie, hogy ruhában csobbannék az óceán vízében, hiszen látott már férfi meztelenül, s reményeim szerint, ő is látott nőt ruha nélkül.
Magához húz, követel, kíván és feltüzel. Ujjaim fájnak szorításától, de hang annyi se, nem jön ki a torkomból. Szemeit vágyom saját tekintetembe, figyelni őt, próbál rám vigyázni, de harcolok ellene, szabadulnék tőle, mégis vágyom karjának ölelésére. - Lass uns zum Ozean gehen, tauchen wir ein, schwimmen wir unter das Wasser, armen wir einander um ... und küssen wir so lange wie wir können...
Keményen sercentek a hangok ajkaimról, erővel keltettek visszhangot fülében, szándékaim mégis gyengédek voltak, vággyal teliek és szenvedéllyel fűtöttek. Kérdése azonban kibillent egy pillanatra, elszabja a vágy villamosának menetrendjét.
- Szerencsére erre nem kell válaszolnom biztos úr! - meggondolatlanul csúsztatom végig szabad kezem hasfalán, de amikor nadrágjának vonalához érek, elszakítom tenyerem testének izmaitól, s kiforgatom alakom kezének öleléséből. - S te kibírsz nélkülem hat percet?
Mosolyogtam el magam, majd hátráltam tőle, újra vissza a tömegbe, s ahogyan az ajtó bezárult, szinte összeestem a gyönyörtől, de tartottam magam, álltam a kíváncsiskodók pillantásait, s belevetettem magam a táncoló közösség ritmusába.

// A német miatt bocs, tizenöt éve nem használtam a nyelvet.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szer. Aug. 02, 2017 1:45 am
 



 

Furcsa nő. Egyszerre jó és egyszerre rossz értelemben kiismerhetetlen. Soha nem éreztem még azt, hogy valakihez ennyire vonzana a kémia, s nem csak a nyers, biológiai késztetés.
- Még mindig nem mondtad el, mi az oka. - villantok rá egy félmosolyt. Nem teszem hozzá, hogy azt se mondta el, hogy mi vonzotta hozzám aznap. Azt nem firtatom, mert úgy érzem, hogy jobb nem megszaggatni azt a sebtapaszt. A végén még olyan szellemet szabadítanék ki a palackból, amit nem tudok kezelni. Heidinek is megmondtam a múltkor is, a női könnyek félelmetesebbek, mint egy hadsereg.
- Frappánsan válaszolnék erre valami rigmussal, de-- elnevetem magam, felszabadultam és a munka szelleméhez nem illő önfeledtséggel. Ciccenek nyelvemmel. - Az irodalom és én nem voltunk túl jóban kölyökként, már ami a memóriajátékot illeti. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor egy Heinevel meg tudlak kínálni, de aligha hiszem, hogy illene a pillanathoz.
Nem szégyellem, hogy nem vagyok ebben művelt. Nem hiszem, hogy annak kéne lennem. A családban is ott van más, akinek művészi hajlamai vannak, nekem nem kellett a poetizmussal foglalatoskodjam, van helyette festőnk és hajszobrászunk is. Meg ott van Lars. A maga nemében ő művészibb, mint bárki, akit ismerek. Momentán a művészi hazug disznó jut eszembe róla. Mint ahogy magamról is.
Elengedve a kezét dereka az, amin fogást találok, csípőjét oldalról csókoltatva a magaméhoz ebben a tartásban. Nem erőszakoskodom vele illetlenül, de érződik, hogy kezeim nem a finomkodáshoz szokottak. Önkéntelenül is erőteljes - bár nem fájdalmat okozó - a mozdulatom.
- Du bist keck. inkábbnemjátszomaggoglefordítóval xD Ejh, milyan pimaszul vakmerő vagy ma este. Jót tett ez a parti, hm?
Nem fogok rá a kezére, kíváncsi vagyok, hogy mire készül. Akkor is érdekel, hogyha érzem, hogy olyan irányba sodor, ami határozottan nem munkába való. Készülök, hogy az övcsat vonalában megállítsam a simítását, hogyha nem áll le magától, de már iszkol is a közelemből, mint aki jól végezte dolgát. Ej, micsoda édesen izgató perszóna ez!
- Majd meglátjuk, hogy ki nyer, meine Wildkatze! - szusszanom ki magamból az élményt, s adom át a műszakom perceken belül, hogy aztán újabb tíz perc múlva ismét a teremben legyek, csak ezúttal farmerban, lazán felgyűrt ujjú fehér ingben és barna félcipőben. Az egyenruha a kocsim csomagtartójában végezte a parkolóban. Nem szeretek abban hazamenni, ha lehetőségem van rá, akkor átvedlek a műszak végeztével. Most pláne, hogy épp cseppet sem a hazafelé az az irány, amerre haladni szándékozom.
- Belépő, uram? - állít meg Feehan, mellkasomra hajítva termetes tenyerét. Felröhög, mire ellököm magamról a kezét, nem finomkodva vele. Sose szokásom, pláne nem kollégákkal.
- Bent hagytam valamit, csavarodj arrébb! - közlöm vele, majd eltűnök a maradék forgatagban, hogy a fehérruhás ördögi angyalt megtalálva, mögé keveredve derekára simíthassam két oldalról kezeim.
- Áll még az ajánlat? Egyre szebben játszik az a holdfény a víz felszínén. - suttogom vállgödrébe, nem törődve azzal, hogy ki nézheti végig a jelenetet, vagy ki nem. Hogyha nem ellenkezik, akkor most én leszek az, aki a keze után nyúl, hogy aztán kivezessem a teremből. Vigyázz velem, asszony, mert nem felejtek ám. Móló, fürdőzés, s.. hogy is folytattad az imént?
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szer. Aug. 02, 2017 7:21 am
 



 

- S talán sosem fogom elmondani vagy megmagyarázni. - ó, megvannak az okaim, miért választottam őt, de nem kell azt neki feltétlenül tudnia. Még nem, most nem, s talán majd egy későbbi időpont lesz a megfelelő arra, hogy vallomásommal pontot tegyek kérdésére. Talán ideje korán szakítsam le szemeiről a leplet, áruljam el mennyire hálás vagyok neki azért az estéért? Mennyire elragadott férfiassága, magabiztos fellépése, mennyire bevonzott akár egyetlen szava is abba a megmagyarázhatatlan gravitációs örvénybe, amiből azóta sem tudok szabadulni? Nem, még nem, most nem. - Valóban, Heine most túlzottan letörné a kedvemet.
Nevetem el magam, de mosolyom sóhajba alakul át, amikor ujjaimat elengedi és testemen penget meg bizonyos húrokat. Élvezem játékát, követelését, s bár három éve nem pengetett senki sem játékszeremen dallamokat, mintha csak el sem telt volna az a rothadó lassúsággal ketyegő idő, úgy élvezem valaki más közelségét. Őt akarom, ő kell nekem, s ha elengedném a vágyakat, melyeket talán csak egy utolsó selyemfüggöny tart vissza az elszabadulástól, akkor leteperném itt és most. Ehelyett csak szendén állok, s a magassarkúnak köszönhetően kissé lehajtom a fejem, hogy szemeibe nézhessek. Eddig nem mondta, hogy zavarja ez a különbség, de ha megtenné, akkor sem tudnék sokat tenni az ügy érdekében. - Inkább legyek szende szűz, megmentésre váró hercegnő, aki a vártorony fogságában várja hős megmentőjét? Ha ezt várod el tőlem, akkor rossz ajtón kopogtatsz Waldemar!

Immáron a forgatag közepén számolom a perceket, s hárítom el az érdeklődők rohamát. Talán billogot vert homlokomra a vágy, amit a kint strázsáló miatt érzek, és ez a jegy mindenki felé meghívó keringőre? Pedig nem kerestem a szenvedélyt, s most, hogy rámtalált, talán túl sok is Waldemar mérhetetlen féktelensége, felperzseli szívem aurájának örök lángja. Kívántam, vitathatatlan ... féltem tőle, talán csak egy kicsit ... talán újra szerelmes lehetek, ki tudja mit hoz a jövő?

Egy asztal mellett állok, olajbogyót majszolok kaján megelégedéssel az arcomon, mely abból az egyszerű felismerésből merít magának tápanyagot, hogy újra meglátom Waldemar alakját. Egy tükörben találkoznak tekinteteink, s én csak figyelem, ahogyan leszakít minden egyes láncot, ami eddig talán visszatartotta, s úgy mar derekamra, mintha mindig is az övé lettem volna. Belesimulok ölelésébe, papírlapot, annyit se lehetne közénk beszuszakolni, annyira közel érzem magamhoz, majd szabad kezemmel hátranyúlok s tarkójára vezetem ujjaimat. Mintha egy forró táncot járnánk, melynek ritmusait csak mi halljuk, melynek lépéseit csak mi ismerjük, s amikor megfordulok, amikor szemből érzem forró leheletét a nyakamon, majdnem elengedem a lovakat, had törjenek ki karámjukból és vágtassanak zabolázhatatlan vadsággal, de még éppen eszmélek és ölelem keblemre.
- Tettem vagy mondtam bármit, ami az ellenkezőjét gondoltatja veled? - kérdésre kérdésre felelek, buta kérdésre még butább kérdéssel. Mondtam, amit mondtam és tettem, amit tettem az éjszaka során, de egyetlen pillanatát sem bántam, egyetlen percét sem élném át újra másként, így talán kérdése megsérthetne, de elengedem. Elengedem és messzire küldöm. - Reméltem, én leszek az, aki leköti a figyelmed és nem a holdfény.
Nevetem el magam, majd immáron mindkét kezemmel átölelem, magamhoz vonzom lényét, erejét, férfiasságát, belesimulok a markáns izmokkal felépített karok erős szorításába, magamba szippantom pézsma illatú vibrálását, majd belecsókolok nyakába, apró, alig érezhető módon kényeztetve a gallérja fölötti borostás részt.
- Menjünk hozzád, a Hold megvár minket egy másik éjszakán. - suttogom fülébe, megnyalva, szopdosva cimpájának lágy részét.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szer. Aug. 02, 2017 2:11 pm
 



 

- Talán soha nem is fogom újra megkérdezni – kacsintok rá válaszul. Tudom, hogy meg fogom tenni, ahogy azt is tudni vélem – feltételezem, de nálam ez a kettő gyakorta összemosódik, nyilván egobol fakad, tudna mit csemegézni rajtam egy pszichoanalitikus – hogy meg fogja osztani velem az igazat. Olyan nincs, hogy egy titok örökre a felszín alatt marad. Lehet, hogy sokáig formálódik odalent, de egyszer a külvilág elé bukik, s akkor aztán nincs már visszaút.
- Akkor nem hagyjuk csuklani a sírjában – engedem el Heinét, a verseket és mindent, ami ezzel kapcsolatos. Eddig se nagyon erőltettem az agyamat annak kapcsán, hogy eszembe jusson a – Lorelei, talán ez volt a címe? Vagy a Dal szárnyára veszlek? – sorhalom, amiről az előbb nyilatkoztam neki. A kedvét nem törném le semmi esetre sem.
Nem érdekel, hogy milyen magas hozzám képest. Az sem érdekel, hogy milyen a hajszíne, visel-e szemüveget, vagy vannak-e idegesítő gesztusai, szokásai. Az összkép az, ami megfogott, egy személyben ő, s egyébként is szarok rá mihez mit szól a világ.
- Nem várok semmit, csak elfogadom azt, amit felcsipegetek – villantok rá talányos mosolyt, s pár kocogtatásnyi ritmust zongorázok csípőcsontjának has felőli oldalára ujjaimmal. Amit mondok? Álszerény igaztalanság. Vagyis majdnem az. Elfogadok én mindent – látszólag – de ettől még vannak elvárásaim. Ahogy mindenkinek. Ostoba lenne az, aki ezt nem tudja. A világ és a benne élő emberek így működnek.
Mellkasomnak vonom hátát, hasfalára fordítom a csípőjét érő simítást, hogy még közelebb legyen. Jólesőn morranok fel, amint reagál a közeledésemre, fél kézzel eleresztem a hasát, s keze után nyúlok, hogy tarkómról mielőtt elvenné, oldalt fordítva fejem csókot lehelhessek ujjai hegyére.
- A világon semmit, de illik fenntartani az udvariasság látszatát, ha egy hölggyel beszélek, nem így gondolod? – alsó ajkammal minden véletlenségtől mentesen érintem meg fülcimpáját így, hogy szembe fordult velem. - Nem úgy tűnik, mintha lekötnéd?
Közelsége minden téren megmozgat, érzem ereimben végigdübörögni a vágyat, övcsat alatt feléledni az önző szörnyeteget. Hátára simítom mindkét kezemet, szorosan vonom magamhoz, ajkaira hajolok, hogy aztán az utolsó pillanatban megálljt parancsoljak ennek az egésznek, s végül mégse illessem csókkal azokat a pimasz szóforrásokat. Az kéne még, hogy egy ilyen helyen gyártsunk pletykát magunknak. Nem, nem szégyellem, hogy vonzódom hozzá, de nagy ritkán velem is előfordul, hogy figyelembe veszem minek és hol van a helye meg az ideje.
- Azt nem lehet, a testvéreimmel lakom is most bonyolult a helyzet odahaza. – komorodik el a hangom egy kóbor pillanat alatt. Még nem hevertem ki az egész londoni történetet, s a család se lélegzett fel. Cseppet sem alkalmas sem a hely, sem az idő arra, hogy tojásokon lépdelve kelljen vigyázzak közöttük minden mozdulatomra és hangomra, amikor legszívesebben mohón és hevesen ragadnám meg ezt a nőt, hogy magamévá tegyem. A tisztesség és a vágy nem egymás testvérei, hogyha rólam van szó, ezt tudom.
- Esetleg hazakísérjem a hölgyet, vagy autózunk valamerre céltalanul?
Hogy céltalanul? Nem, határozottan nem úgy. Hagyom, hadd érezze meg hangomból is azt, hogy mégis mennyire vágyom rá, hogy milyen hevesen kívánom ellopni a kapcsolatunk ártatlanságát. Hiábavaló volna rejtegetnem azt, hogy mennyire izgató a közelsége, s az is jócskán kenegeti a májamat, hogy felőle is ugyanazt érzem, amit magam felől. Kényelmes az autó hátsó ülése is..
- Tűnjünk el innen. – cirógatom meg arcát, lejjebb siklatva az érintést nyakának kecses ívén, szemtelenül végig a dekoltázsának mellközi vonalán azelőtt, hogy elindulnék vele kifelé a teremből. Egyelőre még erősebb a vágy, mint a bennem motoszkáló „ne rontsd el, legalább egyszer az életben csináld tisztességesen”, mely gondolatoknak angyala ott vaskodik a vállamon a kéjvágyó ördöggel. Egyéjszakás kalandjaim voltak, nem mozgattak meg lelkileg. De Gerda más. Máshogy is kellene kezeljem. Épp csak nehéz úgy, hogy minden porcikájának mozzanata, minden szava szándékosan, ösztönmélyről korbácsolja önző, férfiúi vágyaim.
Ha nem váltott irányt, akkor hamarosan kinyitom előtte az autóm anyósülés felőli ajtaját. Rám mered-e bízni magad, édes kis ördögfajzatom? - Vakrepülés négy keréken. Benne vagy?
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szer. Aug. 02, 2017 3:43 pm
 



 

Elfogad. Rövidke szó, sokaknak talán nem jelent semmit, de nekem a világot. Nem is emlékszem arra, mikor volt az utoljára, hogy valakinek úgy kellettem, ahogyan voltam. Úgy akart, amilyennek megteremtettek és nem akart megváltoztatni. Idejét sem tudom már, s amikor szavaival biztosít erről, szívem virága nyári gúnyát öltött, bimbója robbanva hasadt ketté, vöröslő rózsaként fordulva az ő szíve felé. Tehet vagy mondhat bármit, ezt az érzés semmi nem fogja tudni felülírni, ahogyan lelkem fürdött szavainak tökéletes csengésében, amint elmém újra és újra ismételte a halk szavakat. S mint szívem rózsája, arcom is pírrel felelt, ledöntve az önuralom egyik, ha nem is az utolsó, bástyáját.
- De, mindenképpen úgy tűnik. - szinte ágyékomban érzem ágaskodó önbizalmát, s miközben hátamon érzem érintését, magam sem tudok ellenállni annak, hogy ne így kényeztessem. Kell a közelsége, kívánom testének melegét, s már éppen megadom neki magam, lehunytam volna szemeimet és engedtem volna ajkai csábításának, amikor megszólal.
Hangja lemondó, komor, fénytelen és üres. Nem így kellett volna lennie, nem ezt kellett volna mondania, hiszen a fejemben nem így játszódott le. Azonban azt is tudom, hogy zűr van otthon, tudom róla, hogy Londonban járt az elmúlt napokban, hetekben, de nem faggatom, nem engedek a kíváncsiság zöld manójának, aki mindent tudni akar arról a pár napról. Csalódottságomat azonban nem mutatot ki, s bár nem nevetek válaszán, arcomon enyhe mosoly jelenik meg, megértő és törődő tekintettel figyelem és újra magamhoz ölelem.
- Értem. - szelíden válaszolok neki, majd engedem el, amikor újra kérdése van. - A céltalanság határozottan nem illik rád Waldemar, de még nincs kedvem hazamenni, így az autót választom.
Nem feszegettem tovább a lakás kérdését, hiszen pontosan tudtam, mennyire fontos neki a családja és annak nyugalma, én pedig lehettem volna tapintatosabb is, hiszen tudtam, hogy baj lehet. Szemeimet azonban elhomályosította a vágy, tisztánlátásom eltörte a szenvedély, s amikor megcirógatta az arcomat, újra szürkehályog vakított el, s minél lejjeb jutott, annál nehezebb volt visszatartanom a sóhajt, ami ki akart törni a torkomból. S ha egy hüvelykkel tovább jut, ha egy picit kíváncsibbak az ujjai, nem tudom magam visszafogni, elengedem magam, had lássa milyen hatással van rám.
A friss levegő azonban észhez térített, követtem lépéseit, s néha ő lépdelt utánam, de végül megérkeztünk az autójához, melynek ajtaját udvariasan kinyitotta nekem. Azonban még mielőtt beültem volna, közel hajoltam hozzá, cimpáján tartottam rövid másopercekig ajkaimat, majd megszólaltam.
- Bízom benned. - nem kellett többet mondanom, hiszen ennyi is elég volt. Kiléptem cipőimből, talpamat kellemesen nyaldosta a Nap melegétől átforrósdott aszfalt, majd beszálltam a kocsijába. Figyeltem minden lépését, ahogyan megkerüli a járművet, amint körbenézett, amikor kinyitotta a vezető oldali ajtót, s ahogyan beszállt a kormánykerék mögé. Nekem gépészkednem kellett, hogy kényelmesen elférjek a rám szabott helyen, majd átnyúltam az ő oldalára és magamhoz fúztam fejét.
Megcsókoltam. Levetkőztem minden gátlást, elhajtottam minden félelmet, bíztam benne és ő elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Nem kellett több indok, magyarázat, nem voltak kérdések, csak tiszta szenvedély és epekedő vágy. Iránta.
- Keletnek indulj, látni szeretném a hajnalt.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szer. Aug. 02, 2017 10:23 pm
 



 

El. PEdig nem vagyok elfogadó, vagy épp befogadó jellem. De teljesen őszintén mondhatom, hogy elfogadom, amit kapok tőle. Igaz, hogy nem adnám fel a kérdezősködés és kutatás izgalmát is, de ez nem olyasmi, amit túl kell ragozni.
Nincs tökéletes. Soha nem hittem benne, s lám mindig megmutatkozik mennyire nincs. Ahogy a távolodási helyszínt hozza fel, akaratlanul is felépül a lelkem köré a fal, amit leggyakrabban viselek, s ez komorrá váló megszólalásomból is kitűnik. Bár nem lesz a modorom nyers, nem kaffanva utasítom el, de a pillanat egy része oda, s már akkor sem tudnám visszalopni a varázst, ha bővebben magyaráznám a helyzetet. Visszakozni nem fogok, amit mondtam, megmondtam és ahhoz tartom is magam. De valahol sajnálom, hogy ráförmedtem kicsit. Ami furcsa, hiszen általában senkit nem sajnálok, ha bántóan viselkedem vele. Maximum a családomat. És most Gerdát. Érdekes a élet, mit ne mondjak.
- Egy úriember nem fedheti fel az összes célját, pláne nem ilyen zsúfolt helyen. - kacsintok rá, majd hajolok hozzá, hogy vállívére csókoljak, ezzel kenve el valamennyire - mindig elég faramucin álltam hozzá a kijavításokhoz - az előbbi hangulatgyilkosságomat. Mert szeretném, ha érezné, hogy fontos. És egy részem azt is vágyja, hogy megkérdezze mi történt Londonban. De nem, nem hozom fel. Védem a családomat, talán magamtól jobban, mint bárkitől. Mert ha elmesélem a negatív élményeimet lelkem mélyéről, azzal akaratlanul is rosszat mondok róluk. Ezt meg nem kockáztatom meg. Egyáltalán.
Nem állok le addig, amíg mutatóujjam felső két ujjperce el nem tűnik dekoltázsában ruhájának anyaga mögött. Élvezettel lessítok a mozdulaton - s fordulok úgy közben, hogy oldalról se tudják kíváncsiskodó idegen szemek elkapni, mit is művelek - hadd csaljam elő a jólesés édes szimfóniáit ajkairól. Nem gondolom, hogy tilos játszadozzak vele, ő is viszonozza, tépázza a tűréshatáromat hát miért ne szórakozzunk kölcsönösen? Szemtelen-szemérmesen.
Csak meg ne bánnd! - akarom válaszolni könnyelmű bizalomkifejezésére, de csak ennél sokkal rövidebb, tömörebb, ám lelkemről annál többet eláruló válasz az, melyet közelségébe zümmögök.
- Köszönöm! - engedem beszállni, határozottan teszem be - igen, bevágom, erőből, ahogy szoktam. Rossz szokás, de az ajtókkal elég mostohán bánok, legyenek azok akármilyenek - utána az autó ajtaját, hogy aztán elölről, a morotház felől kerüljem meg a járművet, s szálljak be abba Gerda mellé.
Érzem, hogy fordul, hallom mocorgását, hát én sem nyúlok a sluszkulcs után, hogy indulásra ösztökéljem a masinát. Oldalvást fordulök az ülésen, mozdulatainak tükreként nyúlok felé, hogy tarkóján találjak fogást és finom, óvatos támaszt tenyeremnek. A csókba mohón szállok bele, nyelvét határozottan és nem türelmesen kérem táncra sajátommal, az előbbi buja játékok által bennem felkeltett minden érdeklődést és vágyat le akarom lopni ajkairól, s bizony amíg csak van bennem szufla, addig el sem hagyom szakadni őt, addig az általa kezdeményezett, de általam vezetésben átvett csókkal kényeztetem.
- Nem lesz túl sok az igény ma éjjelre? - villan rá sunyi rókavigyorom, csak annyira távolodom el a csókból, hogy nyelvemmel még elérhessem felső ajkát, megcirógatjassam röpkén, a miheztartás kedvéért ekképp, mielőtt tarkójáról elvett kezem a kulcson találna fogást. Bőg a motor, rálépek a fékre, feloldom a kéziféket és egyesbe váltok az induláshoz. Nem szeretem az automata kocsikat, ragaszkodom a sebességváltás élményéhez, ebből nem engedek.
- Én vezetek, te mesélsz. Bármit, csak rólad szóljon, s igaz legyen. Aztán ki tudja. Talán történet jár cserébe a történetért.
Megismerni vágyom, kívánom a lelkét is, nem csak a testét. S az előbbi csókból bár nehéz volt kilépnem úgy, hogy ne azzal folytassam, hogy hanyatt döntöm őt az üléssel együtt, mégis örülök, hogy megtettem. Mert talán megérti, hogy mennyit ér tőlem az, hogy nem csak elfogadom, de tisztelem is őt. Akkor is, hogyha nagy eséllyel tartogatok még magamnak is meglepetéseket, adódva a vérmétsékletemből. De azért 36 év tanulási folyamata nem múlik el nyomtalan. Ha a jó modort és a hirtelen haragot, meggondolatlanságot nem is vetkőztették le velem az évek, legalább felékszítettek arra, hogy miképpen illendő viselkedjem akkor, hogyha találok valakit, aki nem csak egy darab hús számomra, hanem a lelkét is legalább annyira kívánom, mint pőre testét a magamé alatt, fölött, mellett, akárhogyan.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Csüt. Aug. 03, 2017 7:45 am
 



 

Fantasztikusan csókol. S ezt nemcsak azért kell leszögeznem magamban, mert ajkainak érintése egy új szintre emelte bimbózó kapcsolatunkat azon a bizonyos képzeletbeli skálán; nemcsak azért állapítom meg, mert nyelveink vad és kacér összefonódása olyan érzésekkel támadja a szívem, amit régóta nem tapasztaltam; hanem azért jegyzem meg ezt az aprócska tényt, mert másra nem vagyok képes, miközben számat támadja. Én kezdeményeztem, ujjaim az ő tarkójára fonódtak először, de amikor tudatosult benne mohó vágyam, a folytatás és ezzel az irányítás is az ő kezébe került. Szeretem, amikor vezetnek, amikor átadhatom magam a felsőbb hatalomnak, kinek alávetem az akaratomat, de ezt a bizalmat, ezt a feltételek nélküli viszonyt ki kell érdemelni. S ahogyan csókol, amint nyelvünk szomjazó harca fölött átveszi az irányítást, úgy veti el bennem ennek a felvázolt kapcsolatnak a csíráját.
- Túl sok? - eszmélek hirtelen hangjára, szinte kábán sóhajtva a megszakított csók miatt. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, ki ez a fickó velem szemben és miért tölti el lelkem megnyugvás és epekedő vágy egyszerre. Hatalmasat nyeltem, elmosolyodtam és megráztam a fejemet, amikor megnyalja a számat, s újra összeáll a kép, újra értelmet nyernek a színek és a formák, újra el tudok számolni százíg, s visszaköltözik belém gondolkodó énem. - Remélem, nem okozok túl nagy problémát.
Kacéran felnevettem, amikor elindította a kocsit, s amikor sebességbe tette azt, becsatoltam az övemet és lejjebb csúsztam az ülésben, hogy jó kilátásom legyen. Persze minden, ami a világon érdekelt, ebben az autóban volt, így egyfajta pótcselekvés volt tekintetemet az elhaladó világra vetni. Balom ujjai jobb combjára feszültek, lágyan, gyengéden érintettem nadrágjának anyagát, majd jobbommal az ablakkeretre támaszkodtam, s úgy számoltam egymás után a villanypóznák fényeit.
- Egy igaz történet Waldemarnak. - mosollyal fordítom fejem felé, egy pillanatra beharapom alsó ajkamat, majd újra felveszem a könyöklő pozitúrát. - Keveseknek meséltem arról az öt évemről, amíg Washingtonból eljutottam Seattle-be. Nem azért, mert nem vagyok büszke arra, amit azalatt tettem, éppen azért mondtam el csak olyan keveseknek, mert minden részlete, minden apró baklövése, minden sikere az enyém, a sajátom, felnőtté válásom rögös útja.
Elhallgattam és végiggondoltam, hogy annak a majdnem öt évnek melyik szeletét szeretném vele megosztani. Kertvárosi környéken haladtunk át, ahol egymás követték a léckerítéses, két kocsibeállós épületek, melyek azt a milliőt juttatták velem eszembe, ahol két hónapot éltem egy bőröndből.
- Sprinfield, Illinois volt az egyik állomásom. Egy szakadt Dodge-om volt, amit már régen el kellett volna adnom, de az a kocsi többet jelentett nekem, mint egy tárgy. A szabadság megtestesítője volt, azé a megfoghatatlan életérzésé, amikor az ember tényleg úgy érzi, hogy nincsenek korlátai, nem fogják satuba felesleges gondolatok, nem kötik gúsba felelősségek és elvárások. Néha visszasírom azokat az időket, amikor nem az volt a legnagyobb problémám, hogy már megint le kell vinnem a szemetet, be kell fizetnem az adót, táplálkozzak egészségesen, járjak el futni... Azok még egyszerű idők voltak.
Újra elnevetem magam, s felé fordulok. Kezem még mindig a combján, illetve a párkányon, mosolyom azonban az övé, csak és kizárólag az övé. - Pincérnő voltam, bizony. El tudsz képzelni kék ruhácskában és fehér köténykében? Akkor még kifejezetten szexi voltam, szóval olyannak képzelj... Tudtam minden elemet az étlapról, az összes napi ajánlatot, hogy aznapra milyen pitéket sütött a tulaj felesége és valahogyan még a fejszámolás is ment abban az időben. De nem terveztem ott lenni túl sokáig, még a bőröndömből sem pakoltam ki igazán. Mindig útrakész voltam, hogy bármikor továbbálljak, ha úgy hozza a sors.
Megállok egy pillanatra, s figyelem, ahogy arcát be-bevilágítják a külső fényforrások. Fény, sötétség, fény ... sötétség... Szerettem arcának vonásait, azokat a baltával metszett éleket, három napos borostáját, orrának tömpe formáját, homlokának egyenes esését. Kedvem lett volna megérinteni őt, lágy simogatással kényeztetni szemöldökének vonalát, újra érezni ajkainak puhaságát, de első a biztonság, nem akarom vezetés közben zavarni.
- Reggel hattól este hatig, minden nap vasárnap kivételével. Emlékszem, hogy az első napokban alig tudtam lábraállni, annyira sokat voltam talpon, de nem cserélném el semmivel sem, azzá formált, ami ma vagyok. - apró szünetet tartottam. - A büfében ismerkedtem meg Alex-szel. Kedves fickó volt, negyvenes, kemény kötésű, akivel nem vitatkoznál részegen típus. Egy közeli farmon dolgozott, s minden reggel ugyanazt rendelte: három sült kolbász, rántotta két tojásból, pirítós és kávé feketén. Minden áldott nap, nem volt kivétel, majd másnap reggelig nem láttam. Egyszer aztán délután is benézett, furcsáltam is, meg is említettem neki, mire leült a helyre, ahová mindig is szokott, belenézett a szemeibe és elsírta magát. Meghalt az anyukája és én voltam a világon az egyetlen ember, akinek ezt elmondhatta. Még most is megkönnyezem, annyira bolondság...
Elvettem a kezemet a combjáról, és kitöröltem a könnyeket a szemem sarkából. Csak mosolyogni tudtam, furcsa hangokat kiadni és sírni. Szipogtam még párat, majd visszatettem a kezemet a helyére.
- Nincs tanulsága a történetnek, hacsak annyi nem, hogy azóta minden reggel felhívom édesanyámat. Erre fel kell készülnöd, ha ez közöttünk... Néha csak annyit beszélünk, hogy mindenki jól van és minden rendben, máskor meg fél órát lógunk egymás idegein, hogy mikor lesz már végre unokája. Majd megszokod. - nevettem el magam.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szer. Aug. 09, 2017 7:30 pm
 



 

Nincs nekem semmi bajom azzal, ha egy nő kezdeményez, de tény, hogy jobb szeretem, hogyha enyém a vezetés fonala később. Mit később? Szinte azonnal átveszem a domináns szerepet a csókban, érzékiségbe oltott vadsággal kóstolom pimaszul szóló ajkait, hadd érezze csak meg azt, hogy mennyire feltüzelt.
- Túl kevés. - lehelem ajkaira, a csóktól kifulladva, kapkodó levegővételektől és a vágytól mélyült hangon. Egészen más lesz a kimondott két szónak a tónusa ahhoz képest, ahogyan eddig beszéltem. Van benne valami állatias vadság, ami összevész a simogató, gyengéd törődéssel, mely utóbbi még nekem is új.
Legszívesebben itt és most nem állnék meg. Tarkójáról vállívére siklana tenyerem, hogy mohón markoljam meg mellét, zárójelbe fogva így domborulatait. Ruhájának anyaga alá pimaszkodnék a térdétől elindulva felfelé, hogy lábai között félreseperve a fehérneműje anyagát érinthessen legtitkosabb, bizsergethető pontját. Akarnám, hogy az enyém legyen, azonnal. Ám mégis elhajolok, s csak egy kacsintás az, melyet a fülledt erotikától terhes gondolatok jeleként hátrahagyok még azelőtt, hogy beindítanám az autót.
- Problémát semmiképp. - karcolom a közöttünk feszülő, nyögvenyelősen elért térbe, s elmosolyodom. Nahát, micsoda perszóna! Csak nem hagyja lankadni érdeklődésemet.
A méterek ütemesen fogynak előttünk, a történetének kibontakozása közepette pedig hol a váltóra fogok rá, hol pedig visszanyúlva onnan a kormány felé cseppet sem véletlenül Gerda kacsója az, melyet érintenek zongorázást soha nem tanult ujjaim. Figyelek rá, szinte feszült érdeklődéssel hallgatom, nem pótcselekvésként kérdeztem, hanem azért, mert meg szeretném ismerni még annál is jobban, mint amennyire eddig sikerült. Szóról szóra, percről percre siklot a bőröm alá, ivódott zsigereimbe a szomjúság irányába, a szomjhalál küszöbén áééóként kortyolom magamba az összes kapott információt. Boszorkány. Hogy tudott ennyire könnyen az uralma alá hajtani? Erős a bűvkör, s nem ereszt. S nem is akarom, hogy eresszen. Csak szorítson. Még nem fáj, de fájhatna is. Nem bánnám, azt hiszem.
- Abban is, s anélkül is. De nem akarom ezzel a szemtelenséggel elrontani a történetet. - nevetem el magam. A közbeszúrás rövid időre ragadja csak hozzám a gyeplőt, de szinte mámorító az, hogy megtehetem. Nem rosszindulatból. Nem szándékosan. Csak így alakul. Hiszen ő kérdezett.
A történetnek valóban nincs tanulsága, de mégis valahogy pont attól válik számomra értékessé, hogy nincs neki. Végtelenül egyszerű, magától értetődő és mindennapi leírás, életének egy olyan szelete, melytől emberivé válik. Örülök annak, hogy épp ez az, amit megosztott velem, még akkor is, hogyha nem pont effélére számítottam. És lám, így még a könnyek sem riasztanak. Vezetés közben nem kellene kényszeresen vigaszt nyújtanom. De talán ha képes lennék rá, ő lehetne az, akinek arcához nyúlok, hogy letöröljem onnan a cseppeket. Ám ez nem én volnék. A tulajdon húgomat sem tudom vigasztalni. Ha sír, ha egy nő sír, felborul bennem a rend és a blokk azonnal kialakul.
- Ha ez közöttünk. - nem visszakérdezek, hanem megerősítek. A nyitva hagyott, tétova mondatot kijelentéssé formálom anélkül, hogy feltűnne. Megjegyzem, ha akarom, ha nem. És anélkül kezdek beszédbe, hogy fel kellene szólítania rá. (Az unokákról hallott nüansz elkerüli a figyelmemet, így a szívroham sem sodor balesetbe minket. Édesanyák...)
- Kilenc voltam, s életem első ottalvós bulijára hivatalos egy bizonyos Wagner családhoz. A legidősebb gyermekük az osztálytársam volt, ő hívott át magukhoz. Vagyis inkább mondanám, hogy addig rágta az édesanyja fülét, míg az megbeszélte az enyémmel a dolgokat. Akkor még csak két fia volt, a kis Hansra is tudott úgy figyelni, hogy Larsszal lefoglaltuk egymást. Kicsivel később már nem lett volna ilyen egyszerű az újszülött Heidivel a képben. Reggelire hagymás rántottát sütött nekem Mrs. Wagner, mert tudta, hogy azt szeretem. Más gyerek palacsintát kért volna, de én a hagymát és a tojást választottam. Fura voltam már akkor is. Azóta hogyha ilyesmit reggelizem, mindig az ajtóval szemben ülök le, hogy jól meg tudjam nézni annak az arcát, aki belép. Nem emlékszem ugyanis a rendőrre, aki egzavarva a nyugodt reggelizést közölte velünk, hogy Mr. és Mrs. Bauer az előző éjjel rablógyilkosság áldozata lett, árvává téve ezzel egyetlen, tizedik életévét még be nem töltött fiuk. - nem remeg bele a hangom, nem vált színezetet, nem lesz sötétebb vagy keserűbb, mint ahogy beszélek átlagosan. A düh már elmúlt, ahogyan a gyász is, régen volt. De ha követte a vezetéknevek tengerét, hát szöget üthet a fejében az, hogy én is Wagner vagyok, holott a történetem nem épp így szólott legott. - Ha meglátogatjuk, még mindig hagymás rántotta a reggeli. Tudja, hogy hová terítsen nekem. Én pedig minden alkalommal megköszönöm a kedvességét, csak már nem azt mondom neki, hogy Mrs. Wagner, hanem úgy szólítom, hogy anyám.
Egyre kihaltabbak az utak, melyeken haladunk, a környező erdős terület lassanként nyeli magába a kiépített útrészeket. A város elhaladó képét felváltja a természeté.
- Meddig van kimenőd? - kérdem tőle, de tulajdonképpen azt is kérdezhetném, hogy meddig akar autókázni még. Bár igaz, ami igaz, már rég kiválasztottam az útirányt. Ha hagyja, el is érjük azt hamarosan.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szer. Aug. 09, 2017 9:58 pm
 



 

Leszámítva azt az egyetlen közbevágását csendben hallgatott, de kellett nekem kérdeznem a véleményét arról a bizonyos köténykéről. Saját magam vermét ástam meg, ő pedig mosollyal az arcán lökött annak mélyére, viszont nem illettem pikirt riposzttal, meghagytam neki a pillanatnyi győzelem hiú ábrándját. Az a három szavacska azonban váratlanul ért:

"Ha ez közöttünk."

Nem kérdésnek szánta, inkább kijelentette, mintha ősidőkből visszaragadt erővel nyilvánította volna ki a szándékot, mellyel magának követel, s elszakíthatatlan lánccal akarna magához kötözni. Nem lenne ellenemre. Sőt, vágyom végre arra, hogy megtaláljam valakiban a vak és feltétel nélküli szerelmet, az elfogadás és tisztelet kölcsönös bizalmát. Vajon Waldemar lesz az a férfi, aki be tud törni?
Sóhajtottam, amikor elkezdte mesélni a történetét. Még sohasem beszélt a gyerekkoráról, s a családjáról is csak annyit, hogy négyen testvérek. S ahogyan szavai kibontották az emléket, ahogyan minden mondattal közelebb kerültem a megértéshez, úgy száradt le ajkaimról a mosoly, s helyét gondterhelt aggódás vette át. Figyeltem a vonásait, ahogyan a lámpaoszlopok tetejéről beszűrődő fény meg-megvilágítja karcos vonalait, s ahogyan hangja egy pillanatra sem csuklik meg, nem válik szomorúvá, nem tölti ki a gyász maró fájdalma. Túl lehet rajta, a legszörnyűbb csapáson, amit gyermek elszenvedhet, s nála tényleg minden sebet begyógyított az idő.
Nem szólalok meg, amikor abbahagyja a történetet. Saját gondolataim tűzszekere eszetlen sebességgel rohan az újabb felismerések felé, majd egy újabb könnycsepp jelenik meg arcomon. Egyetlen vékony sugárban alászálló csepp, mely vadul rohan a vesztébe a gravitációtól vonzva. Némán sóhajtok, majd a kormánykerékre téved pillantásom, s hosszú ideig figyelem tapasztalt mozdulatait, manővereit a forgalomtól mentes útszakaszon. Nem firtattam a miérteket, hiszen felesleges lett volna, nem kérdezősködtem a hogyanok iránt, hiszen jelentéktelenek ebben a pillanatban. Csak az számított, hogy elmondta és én ezért szerettem.
- Nincs gardedám, aki figyeli a táncrendemet. - sóhajtom a kocsi légterébe, s bár próbálok visszatalálni az iménti hangulatomhoz, ahhoz a cserfes és vitriolos énemhez, de azután, amit elmondott magáról, nehéz. Eluralkodtak rajtam az érzések, s ebben az egész helyzetben nem ez a legszörnyűbb, hanem az, hogy rajta nem. Elvettem kezemet a combjáról. - Azt mondják, remek hagymás rántottát csinálok.
Résnyire nyitottam a felém eső ablakot, s hagytam, hogy a beáramló huzat összekócolja mesterien befésült hajamat. Próbáltam élvezni a menetszél csípő erejét, de gondolataim vissza-visszakanyarodtak az imént elhangzottakhoz, Waldemar gyerekkorához, s ahhoz a szenvtelenséghez, amivel történetét mesélte. - Wann werden wir ankommen? (Mikor érünk oda?)
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : luke evans
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szomb. Aug. 26, 2017 6:35 pm
 



 

Az eltelő évek csillapítják a fájdalmat, kiölik a hangomból a remegést, hogyha a szüleimről beszélek. Megtanultam nélkülük élni, segített ebben egy csodálatos új család, s egyébként is egy férfi legyen szilárd a lét talaján, ne valamiféle nyámnyila nyomorék. A fájdalom kimutatása egyébként sem az a terep, ahol otthonosan mozognék. Nem véletlenül.
- Hangulatgyilkos vagyok. - állapítom meg kissé kelletlenül, karcosan, de valahol mégis humorral átitatva. Megélem az elkomorodását, a magaménak a hiányát pedig hét lakat alá zárom, mert nem kell, hogy magamról alkossak véleményt. Ha érdesnek tűnök, legyek az. Inkább az, semmint gyámoltalanságomban sajnáljon bárki is. Abból már gyerekként elég volt, nem kérek repetát.
- Az egy érdekes kor lehetett, de nem bánom, hogy nem élünk benne. - reflektálok a gardedám és a táncrend által beszélgetésünkbe csempészett történelemre. Leparkolok egy erdei út végén a fák között.
- Tudok egy helyet, ahol be is mutathatod a tudományodat. Holnap szabadnapos vagyok. - nyúlok a keze után, hogyha nem húzza el, akkor ajkaimhoz emelve csókot lehelhessek puha bőrére. Holnap? Ma, hiszen már jócskán hajnalodik.
- Már nincs messze. Van kedved egy kis sétához? - veszem elő én is a németet, majd kiszállok az autóból, hogy az anyósülés oldalához sétálva kitárhassam Gerdának is az ajtót udvariasan. Kezemet nyújtom felé azzal a szándékkal, hogy kisegítsem a járműből, ha benne van abban, hogy sétálva folytassuk utunk. Nem hoztam még ide egyetlen nőt sem, de vele szeretném megosztani a helyet, melyet említettem az imént. Egy szeletnyi magány, egy falatnyi titok, egy bérlemény, emlékek hada. Nem olyan rettenetesek, mint amivel elő sikerült állnom válaszul a történetére, így talán nem gyilkolom meg az elmondásukkal sem még jobban a hangulatot. Ha ugyan sor kerül arra, hogy szóba hozzam bármelyiket.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szomb. Aug. 26, 2017 7:23 pm
 



 

- Igen Drágám, az vagy. - sóhajtok egyet, aprót, alig hallhatót, olyan félszegen cincogót, hogy még én is alig hallom meg. Viszont utána elnevetem magam, mert egyszavas jellemrajza pontosan betalált, tökéletesen leírta a története után bekövetkező változást a hangulatomban. Az övé viszont nem változott, legalábbis a külső szemlélő, mint amilyen én is vagyok, nem vehetett észre semmit sem Waldemar érzéseivel kapcsolatban. Ugyanolyan elszánt, szikla szilárd arckifejezéssel figyelte az előttünk lévő utat, ugyanazzal a hanglejtéssel folytatta mondatait, s talán izma sem rándult, olyan nyugalom ült meg egész lelkén. Vajon tényleg ilyen volt ő, már túllépett rajta, begyógyított mindent az idő és feldolgozta a szívszaggató múltat? Vagy titkolja érzéseit, elnyomja, hogy ne juthassanak felszínre, hogy ne kelljen szembenéznie velük újra? Választ fogok találni ezekre a kérdésekre, de nem így, nem most.
Engedem, hogy kézen csókoljon, sőt, többre is vállalkozhatna, s nem mondanék neki ellen. Talán tudja, talán csak sejti, hogy nincsenek közöttünk gátak, hogy bármilyen falat is építettem magam köré az elmúlt években, miatta és érte leromboltam mindegyiket, hogy magamhoz öleljem, hogy egyek lehessünk, hogy királyom legyen, én pedig az ő királynője. - Milyen szerencse, én akkor vagyok szabadnapos, amikor csak akarom.
Mosolygom el magam, majd csak bólintok neki. Nem vettem fel újra a cipőket, hiszen az erdei út nem kedvezett a magassarkúaknak, így magamban halvány imát mondtam el a harisnyámért, mely az első lépések után kiszakadt.
- Erről az egyik gyerekkönyv jut eszembe, amit néhány hónappal ezelőtt vettem fel. Pöttöm herceg és a rettenet erdő lakói... - nevetnem kellett, majd ujjaimat belecsúsztattan a tenyerébe, s miközben sétáltunk, vállára döntöttem fejemet. Nem, nem fogom neki megkönnyíteni, ha már egyszer elszakította a harisnyámat. - Pöttöm herceg csodálattal nézte a hórihorgas famatuzsálemek vastag törzseit, melyek egy rendes méretű, teljes páncélba öltözött lovagot biztosan megállítottak volna. Olyan szorosan összenőttek azok a vénséges fák, hogy még egy egér se tudott volna átbújni közöttük, nemhogy egy ember! De Pöttöm herceg apró volt, irinyó-pirinyó, Pöttöm falva legkisebb apraja, kinek háza gyűszű, lova egy hangya, ruháját pedig egy apró kis pók apró kis fonala adja!
Elnevettem magam, mert imádom az ilyen munkákat. A gyerekeknek íródott könyvek még annyira ártatlanok, annyira tiszták, hogy minden felnőttnek kötelezővé tenném, hogy egy pillanatra elfelejtsék a napi taposómalmot, a számlákat, a felelősséget, hogy elvesszenek a képzelet szárnyán tett utazás közben és boldogan, igazán boldogan térjenek vissza onnan.
- Áu, a francba! - szisszentem fel a kellemes gondolatokból, hiszen valamibe beleléptem, ami ha jól éreztem egy tüske volt. - Azt hiszem, innentől cipelned kell!
Nevetem el magam, majd valami korlátfélére ülök le, hogy ellenőrizzem a sérülés mértékét.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Vas. Dec. 24, 2017 8:08 pm
 



 





játék vége






Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
 



 

Vissza az elejére Go down
Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Similar topics
-
» Sebastian-Reev "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
 :: 
Seattle Film Intézet
-
Ugrás: