Pike Place Market

- Felírt mindent? A tízórai időpontját is? És az ebédet is? Tápszert kapjon, csak azt, a püréket még nem kezdtük el és ha bármi szokatlant tapasztal, akkor hívjon. A pelenkák ott vannak és a popsitörlő, meg a popsikenőcs is, ne felejtse el használni! – veszem végig ismételten a bébicsősszel mindazt, amit már egyszer – kétszer – átrágtunk, ma reggel és még tegnap este is. Nem szoktam Lisát magára hagyni, nem szeretem a lányomat más valakire bízni, de vannak olyan alkalmak, amikor nem vihetem magammal és ez most ilyen lesz. Johnnak épp elég lesz kitálalnia a leendő vagy közelgő válásáról, nem kell ehhez még egy csecsemőnek is asszisztálnia, miközben támogatni megyek őt és na meg persze bemutatni Darbynak. Pardon, Ms Artmansonnak. A lényeg, hogy úgy ítélem ez alkalommal nem kellene babástól, babakocsistól és babataknyostól beállítanom, így jutottam el oda, hogy Lisához bébiszittert hívtam. Nem túl fiatal – azokban nem bízom – nem túl idősen – na azokban sem – a referenciái megfelelőek, erkölcsije van és hozzávetőlegesen még szimpatikus is.
Magamhoz ölelem a lányomat, megcsókolom a homlokát, elmormolom neki, hogy szeretem és, hogy sietek haza, majd átadom a gyerekvigyázónak és elindulok otthonról.
Menet közben kapom a hívást Johntól, hogy dugóban ragadt, de jön, ahogy tud. Úgy tűnik így pedig egyedül fogok Ms Artmansonnal találkozni.
Egy a piachoz közeli kávézót beszéltünk meg találkozónk helyéül, az időpont pedig kilenc óra harminc perc. És én élesen pontosan érek oda, nem korábban és nem is később. Életem nagyobb részében kellett a pontosság szerint léteznem, így nem esik nehezemre eszerint élni most sem.
Ha az ügyvédnő már itt van, akkor hozzá megyek először, ha nincs, akkor választok egy asztalt és leülök ahhoz. Egyenes háttal, csendben, fegyelmezetten várakozva a széken, a rendelést is elodázva addig, amíg a másik fél meg nem érkezik. Mert én ilyen vagyok.

Sean & Darby

Az életem alapvetően egy merő rohanás volt, de nem hibáztattam érte senkit, sőt még rossznak sem mondtam volna, hiszen én választottam. Tény azonban, hogy ez nem volt mindig így. Volt időszak amikor másra is maradt időm, vagy legalábbis szakítottam rá. Most azonban már évek óta ennek élek, nem nagyon akarva kiszakadni az önmagam által hajtott mókuskerékből. A magánéletem gyakorlatilag az ébredéstől nagyjából kilencig tartott, ez volt az az időszak, a késő éjjeli órákat leszámítva amikor el lehetett engem érni telefonon, vagy akár személyesen is otthon, éppen készülődve valahova. Egy tárgyalásra, egy találkozóra vagy éppen egy egyeztetésre. Esténként pedig a templomi kórus próbáira, akkor telefonon megint elérhetetlen voltam. Az édesanyám tökéletes pontossággal hívott fel mindig mint valami ébresztő, vagy éppen állított be hozzám az apukám ellentmondást nem tűrő fegyelmezettséggel, a hóna alatt szorongatva néhány ételhordót. Merthogy sovány vagyok és sápadt és nem eszem eleget. Szerintem az égvilágon semmi bajom, bár tény, hogy a napközben bedobált gyorskaják nem éppen voltak a legfinomabbak, másra azonban nem maradt egyszerűen időm. Este, amikor hazaestem meg már kedvem sem. A napok szürke monotonitását időként pár szabad óra szakította meg, amikor semmi mást nem csináltam, csak a lakásom melletti parkot vettem célba és órákon keresztül ülve a padon tűnődve meredtem a semmibe. Tekintetem elidőzött a környező fák évszakonként változó lombjain, és azon gondolkodtam hogyan változtathatnék ezen az egészen?  Hamar be kellett látnom azonban, hogy azért nekem kellene tennem mégpedig nem is keveset, az pedig valahogyan nem ment nekem. Jobb volt ez így. Ezzel a közhelyes mondattal álltattam magam, de valahol talán reménykedtem valami csodában, ami betoppanhat az életembe. Végül a következő reggel ugyanazzal a rutinnal indult, a csoda pedig elmaradt. Újabb ügyeket málháztam a nyakamba, és néhány lezárult, majd megint újabbak jöttek. Voltak időszakok amikor valamiért a válások száma megnövekedett, és a világ egyre anyagiasabb mivoltát tükrözte, hogy időnként borzasztó jeleneteknek voltam szemtanúja a tárgyalótermekben. Anya szerint meg kellene tanulnom nemet mondani bizonyos felkérésekre és ügyekre, nem kellene mindent elvállalnom amire felkérnek. Erre azonban képtelen voltam, talán féltem attól, hogy ha nem vállalom el valakinek az ügyét akinek éppen rám lenne szüksége, akkor hibás leszek abban ha az élete zátonyra fut, ha nem tud majd túllépni az egészen. Mintha a világ összes sebére gyógyír akartam volna lenni, holott még a felszínes sérüléseket sem voltam képes teljes mértékben orvosolni néha. Pár napja kaptam a telefont, melynek találkozójára most készültem. Taxival kellett mennem, mivel az autóm szervízben volt, egy kisebb balesetet követően. Emily...a név ismerős lehetett volna, a hozzákapcsolt testvérrel együtt, már csak azért is mert női ügyfeleim ritkán vannak. Többnyire ők szoktak a felperesek lenni, akik foggal és körömmel küzdenek mindenért amit a házasságuk alatt elértek. Mintha az évek során  felhalmozott anyagi javakkal akarták volna kiváltani a szerelmet amit akkor már évek óta nem éreztek a másik iránt. Átlagos és egyszerű szabású sötétkék klasszikus kosztüm és halványkék ing tartozott az öltözékemhez, a hajamat kontyba tűztem a fejem tetején. Ha emlékeim nem csalnak Mr Smith katonaember, akivel néhány rendőrbálon, amelyen apa jóvoltából vettem részt, volt alkalmam külön is összefutni. A húga ügyének lezárását követően nem volt lehetőségünk csak ezen a pár alkalmon találkozni. Kicsit talán élre vasalt, de roppant udvarias embernek ismertem meg. Tanúként többször is beidéztem az ügy során, hiszen rengeteg olyan információval tudott szolgálni, amit fel tudtam használni a volt sógora ellen. Most is a segítségemet kérte, ezúttal egy barátjával kapcsolatosan aki szintén hivatalos volt a találkozóra, amelyet egy kávézóba beszéltünk meg fél tízre. Igyekeztem nem késni, de a mai napon szörnyű volt a forgalom a városban, így aztán az utolsó métereknél ki is szálltam az autóból és két megállót mentem busszal ami szintén nem volt egy álom, mert sikerült összeszednem egy tíz perces késést. Nem vallott rám a pontatlanság, soha nem volt szokásom senkit váratni, így aztán amikor beléptem a helyre, egy gyors ruhasimítást, és hajigazítást követően kerestem két férfit egy asztalnál, akikkel találkoznom kellett. Kicsit talán sutának tűnhettem, hónom alatt egy fekete mappával, amelyben néhány nyomtatvány lapult, a vállamon egy kisebb akta méretű táskával. Végül aztán egy magányos alakon akadt meg a tekintetem, és hosszú másodpercekre ejtett gondolkodóba, mert háttal volt nekem. Ettől függetlenül megismertem még így is. Határozottan ült ott, egyenes háttal, mintha bármelyik másodpercben képes lenne felállni és egy sietős bocsánatkérést követően távozni, és még csak kényelmetlenül sem kellene éreznie magát miatta. Sean Smith az a fajta ember volt, akinek már a puszta jelenléte ilyen távolságból is tekintélyt parancsolt. Talán csak én láttam, hogy egy árnyalatnyit megtörtebb a tartása. Gondolatban legyintettem. Képzelődöm. A lépteimet sietősebbre vettem és amikor már közel jártam az asztalához elmozdultam oldalra. Mégiscsak udvariatlanság valakit hátulról megközelíteni. Ez az élet egyetlen területén sem volt rám jellemző. Így léptem hát az asztalhoz és egy kimértnek nem nevezhető őszinte de szolíd mosollyal.
- Mr Smith. Rögtön egy bocsánatkéréssel kell kezdenem, sajnos borzasztó a forgalom ma délelőtt és kicsit döcögősebb utam volt idáig. Elnézést, hogy egy kicsit megcsúszva....aaaa barátja merre van?- fordultam az üres székek irányába, és  a szemöldököm a kíváncsiságtól felszaladt amikor végül visszafordultam felé, és a vállamról leakasztva a táskámat az egyik üres székre raktam, a mappát az asztalra, én pedig kihúztam a széket, hogy leüljek. Óvatosan helyeztem a kezem az asztallapra, hogy tenyereimet egymáshoz illesszem, majd leengedjem. Bevallom és a testtartásom is erről árulkodott kicsit ideges voltam. Nem annyira az ügy miatt.
- Rendelt már? Azt hiszem nekem jót tenne egy porcukros fánk és egy nagy adag kávé, dupla.- húztam közelebb a mappát magamhoz, majd szét is hajtottam. A táskámból előhalásztam egy gyöngyház keretes szemüveget és az orromra biggyesztettem. A sok éven át lámpafénynél eltöltött iratok bogarászsása megtette a hatását, és szükségem volt rá, hogy ne follyanak össze a betűk a szemeim előtt. Ujjaim közé csippentettem a tollat és úgy néztem vissza Mr Smith-re. Az arca kicsit fáradtnak és meggyötörtnek tűnt. Ellágyultak a vonásaim, de aztán megköszörültem a torkomat visszabújtam a kék kosztüm adta hivatalos és formális viselkedésem mögé. Nem....nem ment. Óvatosan nyúltam a szemüvegem után és leemeltem az orromról.
- Hogy van a húga?- nem tudtam megállni a kérdést. Noha nem szokásom keresni a volt ügyfeleimet, de ha a véletlen folytán lehetőségem van rá, akkor mindig szeretem tudni mi van velük, hogy az életük rendben zajlik a megszokott kerékvágásban.
~ És maga hogy van?~ ez a kérdés meg már csak gondolatban került feltevésre, hangot nem adtam neki. Ettől függetlenül érdekelt. Mindkét kérdésemre a válasz.

Ugyanolyan fegyelemmel ülök végig, amíg az ügyvédnő megérkezik, mint mindig. Egyenes háttal, magam elé tekintve, a rendelést pedig elodázva, csendben. Nem zavartatom magam a késés miatt, elvégre ő civil és így megteheti. Tulajdonképpen én is, elvégre már nem vagyok aktív tagja a tengerészgyalogságnak, csakhogy ha valaki egyszer a kötelék tagja lesz, abból nem kerül ki csakúgy. Életem végéig fregattkapitány leszek, még veteránként is és erre bizony büszke vagyok.
Ahogy a kisasszony cipőinek ütemes kopogása megüti a füleimet – nyilván azt nem tudom még ekkor, hogy a léptek zaja hozzá tartozik, csak a közeledő, ütemes hangok vonják magukra a figyelmemet – felé fordulok és fel is állok ültemből, hogy aztán teljes magasságomban álljak meg előtte. A mozdulataim talán durvák és otrombák, de az egyenes hát – törzs – egy katonánál alap elvárás, megszoktam és nem tudom levetkőzni, így pedig úgy állok meg előtte, mint bármely bajtársam előtt tenném, csak a tisztelgés mozdulata marad el.
Figyelmesen hallgatom végig, amit mond, egyetlen szemhéj rebbenés nélkül.
- Ne szabadkozzon kérem, nem történt semmi. John… Mr Thomson is késik, hasonlóan Önhöz, ő is a forgalom áldozata lett. Kérem, foglaljon helyet. – mosolyt költöztetek vonásaimra, egyfelől, mert örülök, hogy látom Ms Artmansont, másfelől, hogy ne tűnjek teljesen karót nyeltnek. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy olyannak látnak mások.
- Engedje meg, hogy idehozzam. – bólintok egy aprót és ha nincs ellenvetése, akkor az általa kért fánkért és kávéért indulok. Utóbbiból két papírpohárnyit is rendelve, az egyiket neki, a másikat magamnak.
Ms Artmansonnak hozok tejszínt és cukrot is – már ha nem volt ellenvetése korábban a dolog ellen – magamnak azonban semmit, feketén iszom a kávét.
- Parancsoljon. – térek vissza a rendeléssel és foglalok helyen újra az asztal mellett.
- Köszönöm kérdését, nagyon jól van. Nem régen Ausztráliába költözött. És Ön? Kérem engedje meg, hogy megköszönjem, amiért visszahívott, főleg, hogy ilyen gyorsan. – nem kötelezte erre semmi, mégis örülök és ennek jele meg is jelenik az arcomon egy mosoly kíséretében. Katona vagyok, nem pedig egy érzéketlen fadarab.
Mesélnék magamról is, ha elhangzana a fel nem tett kérdés, így azonban nem folytatom a mesélést, nem volna illő olyasmivel terhelnem, amire talán nem is kíváncsi.

||Utcák||

Bailey megint a kórházban van, de most elzavartak mellőle. Az orvos szerint jobb lenne, ha hagynám a fiamat egyedül néha egy kicsit, a nővérekkel jól kijön és az osztályon levő többi gyerekkel, s csak ártok neki azzal, ha aggodalomaskodom. Éreztem, hogy legszívesebben ráborítanám az asztalt erre az orvosszemélyre, de nem akartam soha rosszat a fiamnak, hát fogtam magam és valóban eljöttem. Tulajdonképpen így egy óra séta után rá kell döbbenjek arra, hogy a dokinak tényleg igaza volt.
Már nem akarok visszarohanni Baileyhez, már tudok másra is gondolni nem csak arra, amilyen kezelés ma még a nap folyamán várhat rá. Tudom, hogy jó kezekben van és azt is tudom, hogy nekem is kellett ez a kis szabadság. Az iskolában már vége van a tanévnek, nincs szükség rám, csak a napközis táborba járók ebédjét kell porciózzuk, de arra minden egyes nap más kollegina - és egy fő - elég, így ma nem kellett bemennem. Ez a kényelmes abban, hogy iskolában dolgozom, van nyári szabadságom. Nem annyi, mint a pedagógusoknak, hiszen ránk másféle bértábla és másféle szabadságolási rend vonatkozik, de jó ez így. Ha nem is keresek sokat, mégis biztos fizetés és a nyár ott van arra, hogy nagy részében a gyerekeimmel legyek és értékes szabadidőt biztosíthassak nekik.
Nem hívom fel Thaddeust. Tegnap beszéltünk és nem szeretném, ha valami félremenne ebben az egészben közöttünk. Ha ugyan van olyan - már, még, nézőpont kérdése - hogy közöttünk. Inkább úgy döntök, hogy sétára indulok a boltok között, s kirakatnézegetéssel fogom tölteni egy kis maradék időm. Vásárolni nem óhajtok, nem úgy állunk anyagilag, hogy ezt felelőtlenül megtehessem, de a nézelődést szeretem. Nekiindulok hát, hogy kiéljem a tipikus nő szerekörét ekképp.
Bele-beleképzelem magam egy-egy ruhába, ami megtetszik, s egy üzlet előtt annyira belemerülök a fantáziálásba - rossz szokás, a gyerekek nélkül gyakran vesz erőt rajtam - hogy az sem tud zavarni, ahogy kiengedett hajamat arcomba csalja a szél. Pedig máskor leszedném a hajgumit a csuklómról, hogy összefogjam tincseim, de most nem gondolok vele. Egészen kellemesen súlytalannak érzem magam ebben a maroknyi, ajándékba kapott, stresszmentes pillanatban ám.

Nem kapom oda a fejemet a hah-ogásra, nem hinném, hogy nekem szól. Éppen egy türkiz ruhát gusztálok, de kivételesen nem azzal a céllal, hogy elképzeljem benne magam, hanem épp azért, mert olyan szinten kacifántos és viselhetetlen a szabása, hogy fogalmam sincs ki az, akinek ezt eszébe jut megvenni.
Felkapom fejemet a hangra. Meglep, mert már hang alapján is hallom, hogy férfi az illető, de látni ezt és összekötni - nyilván tévesen - azzal, hogy épp egy női ruhát szemlélek pláne olyan élmény, amit nem tudok hová tenni.
- Hogy mi? - szalad fel szemöldököm, de helyesbít, vagyis mondja tovább és a meghökkenésemen nevethetnékem támad.
- Öhm.. hát.. köszönöm. - babrálok bele zavartan - hiába, harminc fölött is zavarba lehet hozni egy nőt - az emlegetett hajamba, fürtjeimbe túrok, odébb seprem azokat arcomból.
- Mármint mit szeretne a hajammal? Vagyis.. mit szeretne? És.. ezt most hogy is kell értenem? - értetlenkedek egy sort, mert azért ez nem olyan dolog, amivel nap mint leszólítják az embert.
Arra már rá se merek kérdezni, hogy milyen cuccosról beszél. Egyelőre ennyi kérdés is bőséggel elég lesz, azt hiszem.
Csak nézek rá és nem értem. Vagyis értem én, halvány sejtelmeim vannak azt illetőn, hogy valószínűleg fodrász lehet, de nem tudom, őszintén nem lehetek benne biztos. Elgondolkodom azon, hogy esetleg be kéne-e mutatkozzam, vagy álljak tovább, mint valami sült hal, de őszintén annyira szokatlan mindez a performansz, aminek Jeremy által részese lettem, hogy teljesen letaglózott. A szó jó értelmében, de hogy is mondjam? Időlegesen belenémulok, s csak bizalomgerjesztő és kíváncsi mosolyom árulhatja el neki, hogy amúgy nem zavar az, hogy leszólított.

A rádión keresztül is érződik, hogy nincs jó hangulatban az elosztó kolléga: verekedés a Pike-ban. Egy kívülálló megsérült annak következtében, hogy szép szóval akart közbe avatkozni. Az egyik bolt tulajdonosa nagyobb mértékű kárt szenvedett el, a kirakat üvegablaka betört. A szilánkok két emberre hulltak rá, akiket felületi kezeléssel kell ellátni. Színtiszta élvezet lesz..
Reeve-vel ketté váltunk a nagyobb hatósugár és nekünk kedvező mozgástér kialakításának érdekében, ahogy megláttuk a két vadbarmot. Fehér, egykilencven magas batár állat kontra mulatt, egynyolcvan körüli tetovált alak. Kezdem megszokni az utóbbi időkben mellém gyakrabban beosztott társam gondolkodását, kiismerni a képességeit és ennek fényében bólintottam a választására: övé az alcsonyabb. Mostanra már a második higgadtabb figyelmeztetés hangzik el tőle, amit lazán eleresztenek a fülük mellett az egymás képét változatlanul püfölő idióták. Rendben, ők választották a nehezebbik utat, a fizikai kényszerítést, amivel a mi dolgunkat sem könnyítették meg az események hirtelen borulásával és a cseszett reakciójukkal.. A félvért pillanatok alatt küldi le egy óvatlan félrenézésének következtében a strammabb kiállású férfi egy erőteljes ütéssel, amin felbuzdulva nem áll le pihenőt hagyva a földön fekvőnek. Egyenes rúgás a gyomorszájba..
- Azonnal hagyja abba és lépjen hátra! - emelt hangon szólok hozzá az utolsó hiányzó centimétereknél, ahová érve Reeve már bepozicionálta magát, hogy az első adódó alkalommal kettejük közé álljon és szemből akadályozza meg az újabb alapot a testi sértés vádjához. Ha lenne egy cseppnyi esze is az előttem lévő baromnak leállt volna. Ha. Vérszemet kapva lendül a látóterébe került egyenruha irányába..
- Azt mondtam lépjen hátra! - üvöltök rá a férfire faszt ért ez a normál hangnemből, aki az iménti felszólítást figyelmen kívül hagyta és rögtön a lógva hagyott jobbja után kapok, hogy a csuklójánál megragadva csavarjam hátra a gerincéhez a karját. A neki iramodását már abban a minutumban megakasztja, amint túl közelinek talál magához és félfordulattal akarná kiszabadítani a lefogott testrészét, de megfeledkezik az előbb célba vett erősítésről, aki azon nyomban, hogy lehetősége nyílt rá kihasználja a védelmi rést. Szar érzés a hirtelen fojtó póráz, huh? A neki lódult mozdulatot nem tudja véghez vinni, erősen fogom és fogják viszont a másik oldalról, ezáltal hiába az erőszakos vergődése, hogy állkapcson találjon a vállával. Határozottan feszítem feljebb, beljebb a kezét, ami kivált egy jókora káromkodást belőle és letöri a kedvét a ficergésre, mert könnyen ki fog ugrani a helyéről az ízület, ha így folytatja..
- Átveszem. Intézd a másikat. - bökök Reeve-nek a mostanra feltápászkodó felé, aki szemmel láthatóan még mindig szédül az ütéstől. Csak annyi ideig kell még tartania, amíg leakasztom a bilincset az övtartóról, hogy először egyik, végül a másik csuklón kattanjon. Másodszori próbálkozásra, mert nem ért ebből a fajta kommunikációból sem az isten barma.. Húzok egyet a karján, rohadtul nem sajnálva, hogy biztosan fájt neki és eközben a verekedés másik delikvense is megkapja a maga ezüst karperecét.
- Faszfej, ezért még kicsinállak! Mindkettőtöket.
- Húzzon sorszámot. - szarok rá. Az emberek már közelebb merészkedtek látva a biztosabb fogást rajtuk, nyakukat nyújtogatják a katasztrófa turizmus jegyében és egy némelyik a hangos hurrogástól sem tántorodik el.. Az időzítésük, pedig tökéletesebb nem is lehetne. Pont, amikor az autóhoz érve tuszkolnám be a hátsó ülésre a férfit - józan esze mit diktál? Semmit. A csukódó ajtónak feszül, amibe a koponyám is kis híján beleépül a hirtelen vett erejétől, ha nem támaszkodik neki a társam is.
- Baszd meg.. - nyomom el ingerülten a szitkot és összeszorítom a fogaimat: kurvára érzem a szemöldökömnél és a járomcsontomnál a műsort..

Nem vagyok ma a kocsin. Szolgálatban volnék, de Mr. Niffenegger úgy látta, hogy húzzak a picsába jobb volna, hogyha kiszellőztetném a fejem, s hoznék kávét valami pizzafélét a bandának. Hát persze! Ennél megalázóbbat keveset tudok elképzelni, s ugrálnék én, hogyha nem lenne az apám a bázis vezetője. Így viszont nem pattogok, mert nem szeretném, hogy a többiekben felüsse a fejét az apa hisztis fia elgondolás. Ami egyébként nem lenne alaptalan. Szerintem az öreg apaként is és bázisvezetőként is leszerepelt mára. De legyek én az okosabb. És apropó.. a pizzát miért is nem rendeljük?!
Hallom, ahogy szirénáznak, de tüzet, füstöt nem látok olyan közel, amilyen közelről a hang jön. Mi a halál? kérdéssel fordulok a hang irányába, s várom előkerülni az autót. Semmi. Valakinek rettenetesen élethű a csengőhangja, vagy beteg mániája szirénahangokat utánozni a lejátszójával. Nekem aztán teljesen mindegy, mennem kell, mert várják a..
..pizzát.
Azt a pizzát, amit sikeresen kivertek a kezemből, s ahogy így körülnézek, a szitokhegy is elmarad, tapasztalva a helyzetet, ami körülvesz.
Verekedés, rendőrök.. és akkor még mindig nem ejtettem szót arról a nyavalyás hangról, ami csak nem akar elhallgatni, sőt még erősödik is, s a gyanúm egyre inkább éled azt illetőn, hogy nem hallucináltam, hanem tényleg az enyémeket hallottam közeledni. Hiába, amíg é dacosan a legmesszebbi pizzériába mentem és megmondtam, hogy ne siessenek a korongkészítéssel, addig akár be is futhatott egy riasztás.
A tűzoltóautó csak megérkezik – mennyi volt az esélye annak, hogy egy verekedés, egy betört kirakat és egy csapat idióta tőszomszédságában és idősíkjában kigyulladjon egy ingatlan? – de a nyüzsgés elmarad. Mondjuk esélyesen azért, mert a riasztás úgy volt hamis, ahogy volt, s ha engem kérdeztek volna, akkor meg is mondom, mert rálátok a házra. De persze honnan is tudhatták volna? Meg egyébként is. Hetente – na jó, van hogy csak havonta – egyszer legalább előfordul, hogy nagy sebbel és lobbal a semmi miatt szállunk ki valahová.
- Ó, hogy az a.. – tápászkodom fel, miután leghajoltam összeszedni a holmimat erre valaki még rá is lökött arra a pizzára. Momentán annyira vagyok még mindig a reggeli zabosság hatása alatt, hogy elsőre fel sem tűnik merre kéne kihátráljak a helyzetből. Az se különösebben zavar, hogy rendőrök kiabálnak a fejem körül. Nem vagyok kordonon belül, ugye? Hülyeség.. miért is lenne kordon ilyenkor?
Próbálom én a helyzetet felismerve arrébb húzni a belemet, s meg is indulok a tűzoltóautó felé – mert ha már elém jött a fuvar.. – de megálljt parancsol nekem a kialakult, faramuci szituáció. Vízsugár lő, épp csak nem a ház felé, hanem a rendőrautó irányába. Mondjuk legalább az ipse nem fog kikászálódni onnan.
Ha időm volna, tán jobban megnézném a járőröket. S ha felismerném az egyiküket mindkettejüket akkor most még fel is röhögnék a helyzet képtelenségén. De így csak öles léptekkel indulok meg a vízsugarat viccesen irányító eszehagyott felé.
- Mi az isten bajod van neked, Hobbs?! – kiabálom már messzebbről, hisz felismertem azt, aki megúsztatta a szolgálók és védők autóját, meg úgy egyébként őket is, gyanusítottastul, mindenestül.
- Miatta hagyott el e nejem! Ezer közül is felismerném a szemét, csaló fajtáját. – fröcsögi a „kedvenc” munkatársam én pedig nem vagyok rest tenyerembe temetni arcomat. Még ha igaz is lenne? Akkor sem kellett volna ezt így, ebben a formában látni és hallani az egész utcának. Meg a felének se.
- Ismerős a hatalommal való visszaélés fogalma? – szűröm fogaim között. Ma először jut eszembe, hogy talán mégis apám fia vagyok. Az is éppen így osztogatja magasról a hülye kérdéseit.
Tűz nincs, eltűnhetnénk a túróba innen. De előtte még – úgy vélem – tartozom annyival a helyzetnek, hogy kivárok. A többieket viszont nem tartom vissza, hadd kövessék a protokollt. Kivizsgálták, nincs veszély, vissza kell menni a parancsnokságra. Ott kell a kocsi, nem itt. Itt elég a sebtiben a képemre növesztett vastag bőr. Mert na. Jogos lesz a felháborodás, amit esetleg a nyakamba kapok, bár remélem, hogy egy egyszerű „bocs a kollégám nevében”-nel megússzuk az esetet.
Ez egy rémes nap.
Bal lábbal kelt fél Seattle, azt hiszem.

Jah, lehetne azt hinni, hogy könnyebb a letartóztatottal bánni, ha bilincs kerül a csuklójára, de egy nálad magasabb, kifejezetten erőszakos alak esetében.. Ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni. A lapockájához hajtogatott karjával jobban sakkban lehetett tartani, de jelenleg rohadtul nem egyszerű elvezetni az autóig a levegőben röpködő kommentárok miatt. Odakapja a tekintetét, nagy lendülettel rántaná ki magát a fogságból, hogy orron fejelje az illetőt jobb híján és ez az izgés-mozgás nem segíti a munkámat. Kénytelen vagyok az autó oldalához szorítva megvárni Reeve-t, amíg az egy fokkal normálisabb vérmérsékletűt beülteti, mert nem tudom egy kézzel biztosan tartani ezt a barmot az ajtónyitás idejére sem.
Ketten már nagyobb sikerrel kényszerítjük a szolgálati jármű hátsó ülésére. Fellélegezni készülnék, pont mielőtt kattanással jelzi a biztonsági zár az ajtó megfelelő becsukását.. Pont, amikor az oldalamba kapom a tömlőből érkező, a kocsi oldalának taszító vízmennyiséget. Mi a kurva isten..?! Ingerülten vágok bele a kemény ablaküvegbe, amint elzárja a sugarat az a kiabáló balfasz. Nem, abban a szekundumban egy cseppnyi önuralom, higgadtság nem fedezhető fel a megmozdulásomban. A végén megdermedek az idegtől, a levegőben marad a minden izmában görcsbe feszülő kezem és hajszálon múlik, hogy nem indulok meg egyből a tűzoltó autó felé, ahol nagyon is kiszúrtam azt az idiótát, amelyiknek a jelenetet köszönhetjük. Fogalmam sincs kire céloz és őszintén le is szarom, a társamra se nézek rá kérdő kifejezéssel a képemen, hogy tudja-e miről beszél a férfi: letörlöm az arcomról a felesleges vizet és mély levegőt erőltetve a tüdőmbe tartok egyenesen feléjük. Az, hogy az egyik ott állóról már láttam futólag néhány képet..? Ebben az idegállapotban nem lesz ismerős, de nem is foglalkozom vele. Civil. Hogyne.
- Nem mondták még, hogy a kibaszott magánéleti szarjaidat hagyd munkán kívül, huh?! - vele ellentétben nem tudatom az egész cirkuszi bagázzsal a mondani valómat, a hangerő, amivel beszélek nem sokkal van a normális felett. Nem kell zseninek lenni hozzá, hogy kitalálja az ember miért is - miért csak ennyivel: kurvára visszafogom magam attól, hogy leráncigáljam onnan fentről..
- Azonnal jelvényszámot kérek és teljes nevet. Tudod kinek a munkáját nehezítsd meg.. - rajtam múlik ezután senkiét nem fogja.. Azt hiszi csak úgy elnézzük, hogy szolgálatteljesítés közben, nyilvánosan aláássa a rendőri tekintélyt a kis bosszújával? Pont valaki a tűzoltóságtól, akikkel elvileg egymás munkáját támogatjuk az összetett eseteknél?
- ..és ne akard, hogy a kapitányodtól kelljen az autó azonosítószáma és a 'Hobbs' név alapján megkapnom a személyazonosságod a jelentéshez. - nem, nem túlzás és teljesen komolyan gondolom, hogy ha már óvodás módjára játszadozott a felszereléssel, akkor vállalja a következményeket. Elintézzük majd egy bocs-csal? Hogyne. Mindjárt meghívom egy sörre is..
A pizzás dobozt kezében tartóra csak a kieresztett fújtatásom pillanatában sandítok oda a szemem sarkából, azt is futólag téve. Nem láttam a tűzoltó autóhoz sietését, annak sem voltam a szem-, csakis a fültanúja, amikor megnevezte ezt az isten barmát, így nincs mi alapján hozzájuk kötnöm. Rossz helyen parkolt le a kajájával, ennyi.

Azert valahol vicces. Nevetnek is rajta, ha az ideghullam nem feszitene szet a kornyeket.
Nem, mintha ne tenne boldogga az momentan, hogy apam allomasat halalra egetjuk, de amint a sertett rendor kozeledik, ugy erzem, hogy ideje kozbelepjek.
-De, bizonyara mondtak mar neki.
Felpillantok Hobbsra es tekintettel nagyon ajanlom neki, hogy ki ne merje nyitni a pofajat.
-Leander Niffenegger es vegigturtam a netet erte de a tuzoltoknak nem volt szama a seattlei jelvenyeken szoval ha kell mond szamot de en nem tudok hasbol szulni mert nem volt mintam ra, legyen ez tokeletesen eleg. A kollega ujonc, hagyjuk meg neki a meltosagot es ne rugassuk ki azonnal.
Nem vagyok irgalmas szamaritanus, de engem apam nem fog kihajitani, Hobbs meg repulhetne. Eletemben tan eloszor akarom kihasznalni a csaladi koteleket es egyaltalan nem szegyellem magam miatta.
-Az en vezetesem alatt van a muszakban es az en helyemen ult. En felelek erte, Mr...
Nem kerdezem a nevet es nem kutatok szemmel se a jelvenye se semmi utan. Es a rendori protokoll sem erdekel. A pizza mellol a szituacioba lepve ezzel tudtam eloallni.
-Az autoval vissza kell menjenek az allomasra, mert tuz eseten szukseg van rajuk. Engem legalabb elo tud kedvere allitani es nem hianyzik miattam a felszereles.
Nem gondolnam, hogy a tuzoltoautot fel kene tartani, ahogy azt sem gondolom, hogy Hobbsnak tobb esze volt egy doglott tehennel. Mindenesetre intek a tobbieknek, hogy hasznaljak ki az idot a tavozasra. Kocsistul, mindenestul. Csak nem fekszik utukba a biztos ur.

Az előbb megfeszült pillanatban szándékosan nem néztem rá az ablak másik felén röhögő előállítottra és a kocsi tetejére irányítottam a tekintetem, mert ha ezt is hozzáveszem ahhoz, hogy mennyire szívesen rántanám le a tűzoltó autóról azt a rohadékot, aki megengedte a vízsugarat szinte biztossá válna: meg is tenném.. A pofáján ülő elégedettség letörléséről nem könnyű lemondanom, de túllendülök rajta. Hivatalos úton kétszeresen is megkapja majd a szart a nyakába és ezt egyedül a kurva nagy eszének köszönheti. A bennem javában dúló méreg miatt, pedig – joggal vagy jogtalanul, ez eléggé lényegtelen nekem - egy éles pillantást kap a pizzás fiú a megjegyzésével történő becsatlakozásért. Civil, hova a fenébe kellene tennem a belepofázását egészen addig, amíg a bemutatkozása mellé némi magyarázattal is szolgál? Azzal sem sokkal, főleg nem olyannal, amit szívesen hallanék.
- Nem értünk egyet abban, hogy meg kellene hagynunk a méltóságát egy ilyen idióta húzás után.. – hagyjuk meg az övét, miután a miénket a szolgálati autó falára próbálta meg felkenni? Hogyne baszd meg. A félredöntött fejemből és a nem kevésbé barátian villanó szempáromból kiolvashatja mennyire nem vagyok kompromisszumképes kedvemben e téren.
- ..és nem érdekel mi lesz a munkájával, de ezt nem ússza meg jelentés és következmény nélkül. Mit gondol az a feladatunk, hogy szórakozás tárgyát képezzük és ezt benyeljük? – ..huh? Fejtse ki mire fel védi ennyire azt a kis szardarabot, mert lehet nem mondd többet, de a vezetéknevét nagyon is megjegyeztem és ha nem működnek együtt, akkor is meg tudom tenni a szükséges lépéseket. Szemtanúk? Pipa, ráadásul nem csak egyről van szó. Ezeknél többre nincs szükségem és nem hallottam még érvet, ami ennek az ellenkezőjére ösztönözne.
- Dwayne Harper. – szúrom közbe az ezért meghagyott szünetben a nevem és ugyan pár mélylevegővel gazdagabban állok a fickóval szemben, látszólag higgadtabban, a revansvételről nem tettem le. Azzal a két méteres barommal a hátsó ülésen így sem volt könnyű, ezután sem lesz. Szép, hogy pipa vagyok egy taknyos újonc szarsága miatt és nem engedek. A javaslatra ekként is fújtatok egyet, kínomban. Mit kezdjek egy civilként jelenlévő felettessel? ..akkor nem ő felel érte. Most nem.
Nem csípőből vágom vissza a választ, ez az egy, inkább két másodperc, amíg összeszedem a gondolataim a nyugodtabb megfogalmazás érdekében egyszerűen kell. Jobban odafordulok a magát előállíttatásra ajánlott kollégájuk felé, nekik meg intek: leszarom, menjenek. A munkavégzést azzal a seggfejjel ellentétben nem fogom akadályozni..
- Rendben. A felelős elővételével tudok bármit is kezdeni, amiről mindkettejük tudjuk, hogy nem maga, de ha annyira védi és a felettesének vallja magát.. - egy nevet kaptam. Csak egy nevet, amit nem veszek készpénznek függetlenül attól megharagszik-e vagy se. Nincs egyenruhában. Nyilvánvaló a köztük lévő ismeretség, de a tényeket jobb szeretem a szóbeszédnél.
- ..mondja el milyen szankciót tervez az elmés kollégával a történtek után. – nem fogok sokáig itt dekkolni és mesét hallgatni, vagy az időmet vesztegetni, de azt nem fogják, fogja elmondani, hogy nem mutattam hajlandóságot a beszélgetésre. Hajlandó vagyok rá, viszont nem kötelességem el is fogadni, ha nem érzem fairnek. Ne nézzen hülyének.

Ha ezt egy filmben látnám, bizonyára rettenetesen jót röhögnék a helyzeten, de így benne lenni nem annyira élvezetes. Van egyfajta poénfaktora, de nyiéván csak elmém egyik nagyon hátsó kis zugában jut eszembe, hogy talán mindenki jobban tenné, ha röhögne egyet ahelyett, hogy itt sóhajtozunk meg verbálisan méregetjük a farkunkat. Hobbs hülye volt, ez tény, de ettől még nem fogom hagyni, hogy túlverje a balhét a tag, akkor se, ha rendőr. Nem vagyok én az egyenruha ellensége, korrektül dolgozom együtt velük minden egyes esetnél, de van véleményem róluk. És nem minden esetben pozitív.
- Már amikor belekezdtem sejtettem, hogy nem fogunk egyetérteni, ettől függetlenül amit mondtam, azt megmondtam. Idióta húzás volt, tény. De felfújni szintén vetekedne az idiotizmussal.
Egy kis - jó, nem olyan nagyon kis, de ugyan mit szőrözzünk a literszámon? - vízbe még nem halt bele senki, s a gyanusított sem menekült el, szóval ha értem is, hogy mi a probléma - értem, mert hülye nem vagyok - akkor sem.. hogy is mondta? Értünk egyet. Nagyjából semmiben.
- Ha nekilátnék gondolkodni, akkor én lennék az egyetlen olyan ebben a képletben, aki ezt megteszi. Indulatra indulattal felelni gyerekes hozzáállás.
A csipám eléggé nyitva van, magam sem tudom, hogy mitől vagyok ennyire laza a helyzetben. Szemernyi idegesség nélkül tudom fogadni a nem is annyira passzívan agresszív performanszt, s csak akkor ver le a víz gondolatban, amikor meghallom az ismerős fejhez tartozó nevet. Mentségemre legyen mondva, hogy nem ennyire elázva szerepelt Jackie telefonjában a hívóképek között.
Egy kóbor mosoly megszületik ajkaimon, de mivel nem magyarázom meg, korrektül hihető úgy, mintha nem venném komolyan a biztosúr felháborodását és pórul járt helyzetén szánakoznék ekképp. Távol áll tőlem, de ettől még olyan, ezt aláírom.
- Helyesbítenék. Maga úgy véli, hogy nem én vagyok, én pedig tudom, hogy igen. A látszat ne tévessze meg, amikor reggel felvettem a szolgálatot, még a feletteseként tartottak számon, s nem emlékszem, hogy ez módosult volna akkor, amikor nem ültem fel velük a kocsira. Amennyiben bővebben szeretne az esetről hallani, úgy elkísérhet a Tűzoltóságra, sőt, ha úgy jobban kielégíti rendőrautó hátsó ülésén be is vihet. Szíves örömest megmutatom a napi beosztást.
Hja. Apám rettenetesen boldog lesz. Erre mondaná azt - és tudom, hogy jogosan, de kapja be - hogy nem vagyok professzionális és talán még hozzátenné azt is, hogy úgy viselkedem, mint egy felelősségének teljes tudatát nélkülöző kamasz.
- Ahhoz magának nem sok köze van. Nem emlékszem olyan együttműködési szerződésre, melyben lefektettük volna a rendőrséggel az egymás kollégáinak büntetésmegvitatását, mint vázlatpontot.
Kötöm az ebet a karóhoz és innentől rajta áll, hogy most merre tovább. A kocsi visszament a bázisra, ő meg kénytelen beérni velem. Valamint a kocsija hátsó ülésén mocorgó szekrénygutánnal. Mindenkinek jobb lenne, ha ennyiben hagynánk ezt a dolgot, de persze sejtem, hogy nem lesz ilyen egyszerű.
- Személyi iratokat adjak netán?

@ Markettel párhuzamos park

Valahogy sikerül felállnom, de kurván nem emlékszem mikor és épp mibe kapaszkodom közben. A tükörbe csak futólag nézek, de mivel változtatni nem fogok a dolgok állásán, így egy remekbe szabott fintorral rántom meg a vállam és hajolok a hűtőbe. Eleinte nem dereng, mi a lószart akarok itt, aztán meglátom a pakk red bullt és kiveszem az egyiket, hogy meghúzzam. Pont elég nagy gáz, ha a saját bátyád mondja, lökj be egyet, mielőtt találkoztok, de ez most nem érdekel. Nem, valójában cirka másfél hete már semmi sem. Végignézek a földön hempergő ezernyi szétbaszott vászonra és kedvem volna hányni egy nagyot, csakhogy má' három napja az se megy. Előbb talán zabálni kéne hozzá valamit, vagy rájönni, mi a faszomért nem látok színeket. Hová tűntek és miért? Csakhogy már dühös sem vagyok, mintha az összes érzelmet kiadtam volna magamból a napokban, amikor szétbasztam magam körül mindent. Aztán ráült a tompaság és a félelem, amit ez a nyomorék, lélektelen üresség követett. Kabátot nem veszek, a mobilom is az emeleten hagyom, de még csak a tolóajtót se baszom vissza a helyére, ahogy megindulok előre, elhagyva a gettót. Agyban nincs meg az út, inkább csak a testem visz előre, és fingom sincs, hány óra lehet, amikor levágom magam a buszmegállóba és a cipőm orrát bámulom, amire rákenődött ez a műkék elegy. Abba kéne hagynom, ez kattog a fejemben, de addig már nem jutok el, hogy mit is. Aztán meghallom a szinte dübörgő lépteket és olyan enerváltan emelem fel a fejem, mintha lassított felvétel volna.
- Csá... - mérem be a bátyám kicsit sem kisimult fejét, majd tüdőzöm a levegőt és gondolatban má' mellette állok. Valójában meg csak ülök azon a szaros fémkorláton, arrébb rúgok egy követ, meg hallgatom a lagymatag forgalmat. - Helyzet? - érdeklődöm tovább, mintha egyikünk se tudná, miért is vagyunk itt. Haza akarok menni, de aztán mégse, mert ott az a rakás rom. Be akarok menni bulizni, de közben mégse, mert a pia és a cuccolás már egy ideje nem változtat semmin. Ezért hát ülök tovább a korláton és bámulom a csukám, amin ez az elbaszott szín hánykolódik.

Sietek, ahogy tudok, mert ennél a töketlennél sosem lehet tudni, hogy melyik percben mennyire változik a helyzet. Azt mondjuk, nem bánnám, ha előnyére változna, mire odaérek, de valami azt súgja, jelen esetben ez több mint lehetetlen. Most tényleg gáz van, ezt, ha kis fáziskéséssel is, de kiéreztem a telefonban. Már csak az a kérdés, hogy mit csináljak vele. Hogy odamegyek, az egy dolog, próbálom életben tartani, az egy másik, és aztán? Ilyen helyzet nem nagyon volt még, és nem is érzem rá magam maximálisan felkészültnek. Nem vagyok apatípus, hogy baszná meg, de még csak a jófej bátyó mintaképe sem.
A telefonját persze nem venné fel, ja, mi a halálért, végül is csak hívni próbálom, mert a park, mint találkozási pont azért mégis csak tág egy kicsit. Azért még próbálkozok egy darabig, miközben kevésbé andalgós sétára indulok, és a fejemet forgatva bámészkodok, hátha kiszúrom valahol a fejét. Ekkor még sejtelmem sincs arról, hogy ha meglátnám, sem feltétlenül ismernék rá egyből.
Ettől függetlenül mégis ez utóbbival érek célt először, ha nem is az ábrázata lesz ismerős, hát a tetőtől talpig festékborítás már annál árulkodóbb. El se lehet téveszteni. De legalább tényleg eljött... szusszanok aprót, ahogy átfut rajtam egy kis megkönnyebbülés. Ez a része legalább kipipálva. Leengedem a telefont, és megindulok felé, terveim között szerepel egy apró kis, illedelmes megjegyzés, miszerint hol a picsába hagyta azt a mobilt, de végül inkább elnyomom magamban a késztetést. A baszogatást talán most mellőzni kéne. Bár azt nem garantálom, hogy a végsőkig ki tudok tartani.
- Csá – fürkészem a vonásait, ahogy megállok előtte, de meg kell állapítanom, hogy élőben sem sokkal biztatóbb a helyzet. Egész ijesztő így látni, ilyen szokatlanul tompának, nyomottnak, élettelennek, keresem a megfelelő jelzőt, de mintha egyfajta félelmetes, ürességbe csapó nyugodtság ülne rajta. Ami nála tökéletesen egyet jelent azzal, hogy gebasz van. Nem is kicsi. Viszont megígértem neki, hogy nem faggatózom. Nem egyszerű betartani, de azért próbálkozom vele, ha beszélni akar, úgyis tudja, hogy bármikor megteheti. Nem hülye, bizonyára sejti, hogy miért vagyok itt.
- Kajás vagyok. Nem kérsz valami hotdogot? Mintha láttam volna itt a sarkon. – Fél négykor nem is lehetne jobb ötletem, de erre legalább tudom, hogy úgyis mindig kapható. A fű meg a pia meg a lófasz tudja mi előtt, talán nem jön rosszul egy kis alapozás, meg aztán fasz tudja, mennyi értékelhető kaja lehet benne.
- Nálad? – dobom vissza attól, úgyse kapok választ, de azért csak hümmög rá valamit. – Aztán húzz bele, mert mindjárt feljön a nap. Fél négyhez képest kiábrándítóan józan vagyok.

A megszokások embere voltam. Például minden kedd és csütörtök reggel jógázom Fort Lawton egyik lőterének tövében, még mielőtt a kiképzést teljesítő katonák használatba nem vennék az egyébként más célokat szolgáló területet. Vasárnap délelőtt templomba járok, de nem azért, mert annyira hithű katolikus lennék, hanem mert anyámnak megígértem és a fogadott szavam mindig megtartom. Még a síron túl is.
- Nem, egyszerűen nincs rá időm. Majd este beszélünk! - csaptam le a telefont, persze nem szó szerint, hiszen az drága mulattság lett volna, ha minden idegesítő hívás után földhöz vágnám a készüléket. Csak sóhajtottam és ráztam a fejemet, hiszen Bob - akit valójában nem így hívnak, de a történet szempontjából lényegtelen is - össze akarta zavarni a megszokásaim menetrendjét. Pedig minden egyes szombaton itt vagyok a piacon és az őstermelőktől, akiket már jó ismerősként köszönök, akik a legszebb árujukat teszik félre nekem, veszem meg a következő hétre való friss termékeket. Burgonya, sárgarépa és zellergumó ül a szatyromban, s éppen mentem volna tovább a füstöltek felé, amikor egy ismerős hangot hallok meg a tömegből.
- Azt hiszem, megegyeztünk, hogy Thaddeus-nak hív. - mosolyogtam én is a nőre, majd levettem napszemüvegemet, és sötétzöld ingpólóm gombsorának nyitott részébe tűztem, fekete fedorám pedig kissé megemeltem, hogy bóhókásabb látványt nyújtsak. Sötétkék farmerem jobb zsebébe süllyesztettem a mobilomat, majd közelebb léptem a másikhoz. - Higgye el, én sem készültem magára!
Jelentettem ki örömteli hangon. - Három utcával arrébb, egy kedves kis lakásban a Westlake Park környékén.
Vallom be neki a dolgot, majd elnézem megjelenését és azonnal kiszúrom azt a hatalmas, nagy napszemüveget, ami tekintetét elrejti. Sejtettem, hogy miért volt rajta, s az bizony nem a hét ágra sütő nap sugarai, hanem a fáradtság és annak táskányi jelzői. - Elnézését kell kérnem, hogy eddig nem hívtam, de össze-vissza voltam az utóbbi napokban: két nap New York, egy másik nap Miami és csak tegnap este érkeztem haza. Még mindig fáradt vagyok az utazástól, de itt vagyok, nem hagyhattam ki. Az egyik barátom bresaola-t ígért nekem a múlt héten, nem hagyhattam cserben, ha csak miattam rendelte Olaszországból, igaz?
Természetesen igaz, hiszen ha már magam mellé édesgettem egy olasz hentest, akkor nem hagyhatom veszendőbe a talján húsok forrását. - De nézzen oda, lyukat beszélek a hasába és nem hagyom szóhoz jutni!
Nevettem el magam, majd kissé odébb álltam az árnyékba, hogy ne az utca közepén beszélgessünk, s lassacskán már a nap ereje is zavarni kezdett.
- S maga, szintén a környéken lakik? - biccentettem oda az egyik kofának, aki hatalmas nagy almákkal megrakott rekeszekkel egyensúlyozott a tömegben. Név szerint nem ismertem, de párszor már vettem tőle gyümölcsöt. Ahogyan végigmérem a portékáját, elgondolkodom rajta, hogy süssek egy tarte tatin-t. Remek ötlet!

// Ez a süteményes gif!

- Nem mondja, hogy még nem kóstolta a bresaola-t? Ezen mindenképpen változtatnunk kell! Nincs mese! - mímeltem a felháborodást, de nem tudtam túl sokáig fenntartani az állapotot, hiszen pár pillanattal később már hahotázva álltam előtte. - Egyfajta sonka a marhacomb felső részéből, száraz pácban érlelt és levegőn szárított hús. A fűszerezés miatt kissé édeskés, és lehelet vékonyra vágva isteni. Ragaszkodom hozzá, hogy velem jöjjön és megkóstolja, egyszerűen nem hagyhatja ki!
Bíztattam valami újdonság kipróbálására, majd lábaim egyszerűen maguktól indultak el a nevezett olasz hentesbolt felé. Reméltem, hogy csatlakozni fog hozzám, ami azért is lenne felettébb örömteli, hiszen akkor nem tűnnék bolondnak, aki magával beszél Seattle egyik legforgalmasabb környékén. - Akkor nem értem, hogy eddig miért nem találkoztunk! Szinte minden hétvégén itt vagyok és egy ilyen gyönyörű lány, mint maga, biztosan feltűnt volna. Lehet, hogy a szemüveg teszi.
Nevetem el magam, majd kikerülök két idősebb hölgyet, akik éppen azon kaptak hajba, hogy melyik sárgadinnye a finomabb: amelyiknek csúcsos a vége vagy amelyiknek tömpe. Nem akartam véleményt formálni az évszázad kérdésében, így egy mosoly kíséretében sasszéztam el mellettük, Claire-re is figyelve, hogy könnyedén vegye a forgalmi akadályt.
- Nem terveztem, de ilyen későn már nem is nagyon szeretek menni. A legszebb példányokat ilyenkor már eladták, ami megmaradt, azt meg inkább adják a sirályoknak. - vallok őszintén a nézeteimről. - Persze nem akarom lebeszélni a halpiacról, de ha rám hallgat, jövő héten hajnali fél hatkor érkezik, majd beáll a leghosszabb sorba és a kapitány ajánlatát kéri. Ha nem tudja, hogy mit kapott, szívesen segítenek és még receptet is kap mellé. Tündéri emberek ezek a vén tengeri medvék, csak érteni kell a nyelvükön.
Nevetem el újra magam, majd megállok az előbb látott gyümölcsösnél, hogy másfél font mosolygós almát kérjek tőle. Persze ragaszkodik hozzá, hogy megkóstoljam a málnáját is, aminek nem tudtam ellenállni, s ha már elcsábultam és megkóstoltam, egy negyed fontot abból is kértem. Meg az áfonyából is. És a cseresznyéből egy egész fontot. Fejemet rázva fizettem a fickónak, s hagytam, hátha Claire is vásárol valamit, miután ő is kapott az imént felsorolt kóstolókból.
- Szóval elnyertem a beleegyezését a meghívásra. - ismételtem a pár perccel ezelőtt mondott szavait. - Ha nem tudnám jobban, akkor most azt hinném, hogy a spanyol inkvizícióval fenyeget. És ugye senki sem számít a spanyol inkvizícióra!
Nevettem el magam, majd az összes szatyromat bal kezembe vettem át, hogy a jobbal átkaroljam vékony derekát és a megfelelő irányba tereljem. Ezzel kettős volt a célom: egyrészt egyszerűbb volt, mint mutogatni; másrészt a gyümölcsös kofa sárgabarackot kezdett kínálni, s ha abból is csipegetek pár falatot, akkor mindenképpen itt ragadok. - És hogyan döntött? Melyik étterem volt szimpatikus önnek?
Őszinte kíváncsiság munkálkodott bennem, hogy végül mit is választ, s miközben megközelítettük a hentest, egy újabb hosszú pillantást engedtem meg magamnak. Vajon mi lehet benne, ami ennyire megfog? Mi a titkod Claire Jillian Palmer?