Alaskan Way Viaduct

Nyugdíjba megyek... - Ez volt az első, kétségbeesett gondolatom, ahogy a rádióban megkezdődött egy különleges híradás. - Be KELL jutnom! - Ez volt a második, még kétségbeesettebb gondolatom, mikor a "karantén" szót követően körülírták, pontosan mettől-meddig tartanak a lezárások. Azonnal értelmét nyerte a mai dugó. Tény, hogy máskor is be tudott állni az út, mikor balesetek vannak, vagy épp ostobákkal telik meg az út, és olyanokkal, akik nem tudják eldönteni, merre is akarnak éppen menni. De ma nem ez volt a baj, hanem az, hogy egy ponton túl egész egyszerűen nem mehetett a tömeg... Ez volt a baj. Az ÉN bajom, főleg. A dudálásból, és a hangosan világgá kürtölt vélemények alapján mondhatnám én, hogy felfogtam, hogy mások is bosszúsak a hír kapcsán, hogy lezárták a város egy részét, de... én nem bosszús, nem zabos, és nem ingerült voltam. Én azt hiszem, nekem inkább pánikrohamom támadhatott... Nem az volt a baj, hogy nem jutok haza, vagy a munkahelyemre, vagy a plázába, vagy akárhova... a baj az volt, hogy a fiam a kórházban vár... Selenánál... Feltehetőleg magával a doktornővel. A nővel, akit randira hívtam... a nővel, akit megcsókoltam... S most mind a ketten egy súlyosan vírusfertőzött karanténban vannak... És én kinn vagyok!
Ma reggel, még azt hittem, a mai legnagyobb bajom az lesz, hogy a korai órára "betoppanó" sürgős megbeszélés miatt nem vihettem el én Mateót a kórházba, Selenához, a kezelésre. Bosszankodtam, hogy az egyik gyakornokkal kellett elküldenem a kicsit a foglalkozásra, mert én az irodában rekedtem, pedig próbáltam lerázni őket... Persze, tudtam kire bízom a fiam, megbízható, jól ismerem, rég nálunk dolgozik, s mindez csupa jól csengő kifejezés, mégis, rossz érzés volt, hogy nem tartok a fiammal inkább én. Éreztem. A pokolba is, éreztem, hogy nem kéne elválnunk... Magam mellett kellett volna tartanom... Vagy vele mennem inkább...
De bevillant elmémbe a kép, vajon ha Mateo velem van, de megtudom, hogy Selena benn van... kinn maradnék?
Görcsösen szorongattam a kormányt, s dühömben néha-néha én is ráfeküdtem a dudára... Nem éreztem jobban magam tőle, de muszáj volt valamivel jeleznem a világegyetem felé, hogy ez nem igazságos így! Nem! Miért van az, hogy mindig, ha a fiamnak szüksége volna rám, mikor mellette lenne a helyem, én a munkahelyemen ragadok, és nem vagyok vele?! Miért?! Nem voltam vele akkor, nem vagyok vele most, és... és akkor is abban volt, és most is életveszélyben van! És akkor is elvesztettem egy nőt, akit szerettem, s most... most veszélyben van a nő, aki... aki fontos nekem! Nem akartam erre gondolni, de nem bírtam másra sem... hozzájuk kell jutnom!
- Ne félj, kisfiam, apa úton van... - mormogtam az orrom alatt idegesen, bár a rádió épp arról darált egy erős hangú felszólítást, hogy senki ne kíséreljen meg ki- vagy bejutni a lezárásokon, a biztonság és a vírus... De nem érdekelt. Én nem kijutni akarok, eszemben sincs, nem, én bejutni akarok! Kötelességem bemenni! Ez nem vita tárgya, nem kérdés, nem kívánság, hanem tény! A fiam benn van, és nincs az a hatalom, törvény, vagy konténer, ami távol tarthat tőle! Én akkor is bejutok a fiamhoz!
Valahogy - gondoltam épp, mikor padlófékkel állt be a sor, melyben éppen haladtam, abban a pillanatban, mikor a magasból, egyel feljebbről, alázuhant a mi szintünkre egy... hadd ne ecseteljem mennyire ide való sofőr, akiről e percben kétségtelen meggyőződésemmel tudtam volna állítani, hogy csak azért teremtetett erre a világra, hogy engem most akadályozzon. Akármennyire is sajnáltam az illetőt... szemem szüntelen kapkodtam ide-oda, kutatva valami megoldás után. A dugó és az indulatok teljes tökéletességükben kialakultak... De talán más nem volt ilyen tökéletes.
Végtére is, építkezéssel foglalkozom, értek az építményekhez, és a szervezettséghez, így nem volt nehéz összeraknom - még úgy sem, hogy fél agyam szüntelen Mateón járt -, hogy a város kellős közepének lezárása még csak részben, s nem egészben valósult meg, hiába hiszi azt szegény rádiós műsorvezető, hogy a lezárás már teljesen megvalósult. Nem. Ez előtt még láttam több olyan pontot is, ahol nem volt még akkor érthető, miért van félig eltorlaszolva az út, vagy épp miért álltak ott egyenruhás alakok... most már persze világos. Konténerekkel zárják el az utakat, oké, igen, csakhogy egy ekkora városban ilyen sok, nagy méretű és nemigen formálható képződményeket, vaskonténerekből résmentesen felállítani... egyáltalán, szállítani... nehéz! Főleg, ha ezt kevés feltűnéssel akarták csinálni, nem ritkán zsúfolt területeken. Hézagnak lennie kell!
- Azt hiszitek okosak vagytok, de én okosabb vagyok... - dörmögtem, miközben a már amúgy is beállt autóoszlopban rekedve, leállítottam a kocsi motorját. Nem fáradtam a slusszkulcs elrakásával, az adott helyzetben ugyanis nem volt nehéz kitalálni, hogy akár HA sikerül bejutnom a lezárt területre, akár ha nem, a kocsim vagy itt marad, míg a lezárást fel nem számolják, vagy ha a hatóságok odébb akarják vinni, az nem a kulcsomon fog múlni... Amúgy meg, ki a fenét érdekel a kocsi?! Vigye aki akarja, nekem ennél fontosabb dolgom van!
Magamhoz vettem a zakóm a hátsóülésről, aztán nem tétováztam, kiszálltam. Míg körülöttem az emberek hőbörögtek, jajongtak, veszekedtek, segítséget kértek, vagy épp próbáltak adni egymásnak, és sokan a telefonjukkal háborúztak életre-halálra, én ezzel szemben körbefordultam tengelyem körül, felmérendő a terepet.
És láttam pár kiskaput. Köztük: a másik sáv oldalánál, a befelé vezető irányban, az, ugyan lezárásra ítélt, de még nem egészen lezárt részen daruk álltak a konténerek mellett, nyilván építkezési szándékból adódóan. DE még álltak, s ez volt a lényeg. Az egyik tartóoszlop mentén, volt egy halom, torlaszként felállítva. A felsőbb elemeket még egyelőre nem pakolták le. És ez nekem kapóra jött. A munka állt. Nem mozogtak a gépek, a konténerek, minden a "helyén" volt hagyva. Cirka két méter lehetett a szalagkorlát és az alacsonyabban lévő gépház között, amitől nem messze volt egy vastető. És ez felkeltette az érdeklődésem. Egy lehetőség volt. S hogy én mit tettem? Na, ugyan, mégis, mit, természetesen nekirugaszkodtam a tervnek, hogy ez az útvonal véleményem szerint kivitelezhetőnek hatott, hát megpróbáltam... hátha! Hátha a pillanatnyi munkaszünetet nekem szánta a sors, és a sok hátráltató tényező közepette... megsegít a szerencse, hogy... hogy végre egyszer azt mondhassam, nincs minden veszve, ha a szerencsém a kérdés.

Teljes testi-lelki tudatában vagyok annak, hogy őrültségre készülök, törvénytelenül készülök megtenni egy olyan dolgot, amire bizonyosan nem sűrűn van példa, és amiért a lenn állomásozó fegyverbe öltözött emberek akár talán még le is lőhetnének... mert hát ki tudja... A rádió csak vírust emlegetett, azt nem, hogy milyen eredetű, vagyis vagy pánikkeltő lenne az információ, vagy fogalmuk sincs, tehát akár terrorhelyzet is lehet, akár szándékosságról is szó lehet, és lássuk be, nem vagyok ugyan szakadt csöves, de épp fehér sem, és ez másoknak is adott már okot rá, hogy lőjenek. De meg kell kockáztatnom a veszélyt, hogy a fiamékhoz jussak. Bármit bevállalnék ezért, bármit megtennék. Ez nem lehet sem kérdés, sem feltételezés. Nem lehetek itt kinn tétlenül, míg odabenn elzárnak tőlem két olyan embert, akik nélkül nem is létezem. Mateo nélkül nem tudok, Selena nélkül pedig nem akarok. Már tudom. Ostobaság és gyáva dolog volt, hogy eddig húztam a dolgot, és most tessék, meg is kaptam, mire összeszedtem magam, ő veszélybe került. Ezt nem hagyhatom ennyiben. Nem tehetem...
Úgy érzem, egy síró nő mellett elhaladva, mintha egy zavaros, szürreális álomba keveredtem volna, ahol, miközben mások koccanások miatt zokognak, én ordítok... ordítok, ahogy csak tudok, de még csak fel sem figyel senki, mintha nem is volnék itt. Mintha nem is élnék. Mintha csak egy zajos szellem lennék, aki azonban csak a szellemvilágot tölti meg hangokkal, nem a valóságot. Mintha kiléptem volna a testemből, úgy lépkedek el az emberek mellett, feltartóztathatatlanul... Nem tud megérinteni a mondandójuk, még ha azt nekem is szánták... Mert igen... Igen, hallottam, mint áll be egy szakadás a nő szavaiban, mikor utánam fordul, és épp olyan hangos és hisztérikus hangon teszi fel a költői kérdést, mint ahogy előtte beszélt a másik férfihoz, aki vele állt a kocsijaiknál. Költőinek gondoltam, mert nem terveztem, hogy megmagyarázzam neki. Annyi időm nincs... Csak remélni tudtam, hogy én hamarabb átjutok itt, mint hogy ők rám szabadítsanak pár hatósági személyt.
Nem fordultam oda hozzájuk. De szám önkéntelenül is kinyílt, önállósítva magát:
- Nyugi, nem őrültem meg. De apaként jogom van ezt megtenni. - Azzal, mint egy végszóra, nekirugaszkodtam, átlendültem a szalagkorláton, és egy kisebb, mély puffanással landoltam a gépház tetején, ahol ugyan kissé elvesztve az egyensúlyom, megcsúsztam, de talpon tudtam maradni, és gyorsan féltérdre ereszkedtem, hogy nyakam behúzva egy pillanatig, egyetlen röpke másodpercig füleljek, hallok-e olyan beszédfoszlányt, mely arról árulkodna, hogy lebuktam...
Nem hallok. Minden beszélgetés folytatólagosnak hangzik, úgy tűnik, a minket általánosan körülvevő kiabálás és dudaszó elnyomta érkezésem zaját. Mázli.
A konténertető már közel. Az emberek jelenleg a maguk dolgával foglalkoznak, odalenn, nem keresnek semmit idefenn, nem fogalmaznak meg olyan gondolatokat magukban, hogy talán van idefenn is valami fontos. Mert nekik nincs is. Én nem. Mert rájuk nem jelentek veszélyt, sőt, másra sem. Én nem kifelé igyekszem, és nem készülök rá, hogy aztán kitörök a szeretteimmel, csak velük akarok lenni, hogy védhessem őket! Nem akarok mást, és nem vagyok veszélyes, nem vagyok beteg. De még ha az is volnék, nagyobb baj lenne, ha idekinn maradnék, mint ha bemegyek, hisz nagyon sűrűn járunk a kórházba, ennyi erővel bármi bujkálhatna bennem is, és még Mateóban is, bár Isten ments, hogy így legyen, de... bárhogy is... vele kell lennem! És Selenával! Mert ha netán úgy rendelné a sors, hogy ebbe most nekem kell belehalnom, előtte szeretnék még mondani neki pár dolgot. Pár fontos dolgot.
Szóval... nem töprengek sokat. Nem nézek, csak előre a célomra. Kihasználom a pillanatot, mikor nem néznek, nem látnak, nem fülelnek, nem hallanak, nem keresnek... és vetődök! Át a konténertetőre, abban a reményben, hogy menni fog! Mennie kell!

Nem felelek. Hiába hallom a nő kérdését, és érzem hátamon a tekintetét, amihez nyilván kapcsolódik a beszélgetőpartneréé is, vagy mert őt is érdekli ami a nőt, vagy mert a nő majd nyilván felhívja rá a figyelmét, hogy mit is lát ő. De engem ez nem érdekel. Csináljanak amit akarnak, utánam jönni úgysem fognak, nyilván. S ha felfigyelésre ösztönzik irányomba a lenti őröket, és ők majd megállásra szólítanak fel, mit teszek? Megyek tovább. Nem számít. Ha akarnak, lőjenek hátba bátran, egy villanásban összegeztem gondolatban, hogy ők rosszabbul jönnek majd ki belőle, ami a közhangulatot illeti, hisz mégiscsak egy fegyvertelen embert lőnének le, aki semmi mást nem tett, mint hogy a gyerekéhez igyekezett éppen. Igaz, törvénytelenül, de egyedül ez az érv állna mellettük, mellettem meg egy rakás tanú, aki láthatná, miként végzem. És őszintén bizakodom, hogy a mai világban, ez hamar kikerülne a netre is, ahol nyakam rá, hogy még nagyobb közfelháborodást okozhatna, hogy engem, mint fegyvertelen, kétségbeesett szülőt - ami maximálisan igaz is -, lelőttek a tisztes rendfenntartók.
Ezzel egyikünk sem járna jól. Én sem, de ők még inkább nem. Így remélhetőleg nem teszik meg. Mindkét oldalnak jobb volna.
Tehát nem foglalkoztam a nővel. És mással sem, ami azt illeti, nem tettem és nem is fogom tenni, mindaddig a sorsfordító, végső másodpercig, sőt, még annak is csak a töredékéig, amikor, mint lassított felvételen, láttam magam, kívülről, mint vetődöm el a jármű tetejéről, mint koncentrálok a túlsó oldalra, a konténerre, az alattam járkálókra, az égboltra fölöttem, s magamra, aki mintha lebegett volna csak a kettő között egy pillanatig. A zajok eltompultak, mintha bedugult volna a fülem, a dudák, a beszéd, kiabálás... semmi volt számomra, még annál is inkább, mint eddig. Kinyújtottam a kezem, számomra - természetellenesen belassult világképemben - már egyértelmű volt, hogy nem fogom elérni a célom, de testem még remélt, agyam még bízott... kezem próbált volna megkapaszkodni valamiben odaát, hogy mégis...
Aztán a világ egyetlen éles villanással visszaállt a megfelelő sebességbe, és újra minden zaj megtöltötte a fülem, dudák, kiáltások, esküdni mertem volna, hogy még a fenti nő sikolyát is hallottam... de ki tudja, ő volt-e, ki tudja, tényleg sikoltott-e, vagy csak elmém értelmezett egy idegen hangot sikolyként. Mindenesetre egy dolog biztos volt abban a megrázóan valóságos és fejbevágó pillanatban: nem sikerült átérnem, s lezuhantam.

Szokták mondani, hogy a szerencse forgandó. De nem tudom, mikor jön már el végre az az időszak, amikor nekem lesz szerencsém. Mikor a balszerencse-mezőről átléphetek a szerencse-mezőre. Mikor a Sors nem követeli meg szó szerint mindenben és mindenért a családom vérét.
Mondhatnám, hogy sokkal kellemesebb volt a repülés lelassult, eltompult pillanata, mikor sokkal kevéssé hallottam és láttam a külvilágot magam körül, és fájdalmat és kudarc-érzést még távolról sem... Most azonban, abban a fájdalmasan kijózanító pillanatban, amikor a lábam a földet érte, és éreztem, tényleg, tisztán és körülhatárolhatóan éreztem azt az egy pillanatot, mikor a csont fájdalmasan elroppan a lábamban... most jöttem csak rá, hogy évről-évre többet és többet veszítek, s bármit megadnék érte, hogy az idei veszteségem ne a fiam legyen, ne ő... veszítsek el inkább bármi mást, szabadságot, egészséget, pénzt, vagy önnön életem, mindegy... csak ne a fiamat.
Fájt. Igen, ez az arcomra volt nyilván írva, és persze nem csak a lábam, minden porcikám megérezte a kemény becsapódást, de a bokám leginkább, ami biztos, hogy eltört... mégis... abban az élesen belém hasító pillanatban éreztem, mint roppan egyet a szívem is. Mert a magasban szállva az ember érzései egész mások, mint mikor a mélybe zuhan, és én most valóságosan és átvitt értelemben is egy az egyben a mélybe zuhantam, be a sűrűjébe, épp oda, ahová nem akartam kerülni... a földre. A lehető legtávolabb a kisfiamtól.
Szemem villant a körém gyűlőkre, hallottam a hangjukat, de nem feleltem. Tudtam mit jelent, amit mondanak, csak épp... nem érdekelt. MÉG nem, mert még nem adtam fel... nem adhattam... soha nem adhattam fel! Míg lélegzem, addig nem...
- Nem! Nem kell orvos, be kell jutnom a Virginia Mason Kórházba, azonnal! Ott van a fiam! Csak két éves és egyedül van! Engem nem érdekel még az sem, ha én nem jövök ki onnét többé, de nem hagyom ott egyedül! Vele kell lennem! Értse meg, az anyja halott, csak mi ketten maradtunk! Engedjen be! Bármire képes vagyok, de nincs az a hatalom, ami kint tarthat, nem érdekel mibe kerül bejutnom! Kérem! - Szemem a nőre villan, aki felém tartott, egy katona... de ami fontosabb, hogy nő... egy nőt talán előbb meggyőzhetek, mint egy férfit. Akár, ha egyetlen szülő is van ezek között az emberek között, csak egy... egynek kell, hogy eljusson a szívéig amit mondok. Itt vagyok. És nemigen vagyok menekülésre alkalmas, még ha akarnék sem tudnék meglépni előlük egymagam. Ezt rögtön láttam, épp elegen voltak... De ha csak egynek is van szíve és/vagy gyereke... talán... Csak ez jutott eszembe, mint remény.
- Minden következményt vállalok, de nem állok le - mondtam eltökélten, fájó tagjaimmal épp csak annyira foglalkozva, amennyire muszáj voltam. Hol egyikük, hol másikuk szemébe nézve, de főleg a katonára. - Nem akarok veszélyeztetni senkit, de épp akkora eséllyel lehetek fertőzött, mint bárki más odabent, szinte naponta járok a kórházba a fiammal, épp annyira odabent kell lennem, mint a többi embernek a falakon túl! Csak magukon áll vagy bukik, hogy mint potenciális beteg, kint vagy bent vagyok-e. - Arra gondoltam, nekem mindegy milyen okkal, de be kell mennem. És ez is igaz, épp úgy, mint hogy a gyerekemért bármilyen módon bemennék. Akár a cégem, akár az egészségem, vagy akár az életem a tét, csak Mateo számít! És nem vicceltem, tényleg szinte naponta járunk a sűrűjébe, ha csak a felelősségüket mérik fel, és nem esik meg senki szíve rajtam, akkor is, át kell tudniuk látni, hogy épp annyira veszélyes az is, ha elfognak és bezárnak, mint ha elengednek idekinn, vagy kórházba visznek, vagy bárhová... és mindehhez képest még az a legkisebb rizikófaktorral rendelkező opció, ha beengednek a többi potenciálisan esélyes ember közé, akik TALÁN beleszaladtak az emlegetett vírusba. Kockáztatnák? Önmagukat, a családjukat, a várost, az országot? Nem jobb, ha csak engem kockáztatnak, mint esélyes veszteség, ehhez az összes többi lehetőséghez képest?
Csak reménykedni tudok, hogy van köztük, aki józanul meg tudja ítélni a helyzetemet...

Nincs igazság a Földön... - Csak erre tudtam gondolni.
A fiam az egyetlen, ami még értelmet ad az életemnek. Ha bármi történik vele odabenn... az bizton állíthatom, olyan változásokat von majd maga után, melyek nem csak az én életembe kerülnek majd... Mert az, hogy én nem élnék tovább nélküle, mondhatni, teljesen biztos.
És Selena... Mikor végre úgy tűnt, talán lehet még napos a holnap számomra is tán... Hát nem közénk áll egy szó szerinti torlaszfal?
Nem éreznek késztetést, hogy a segítségemre legyenek... nem úgy, ahogy szeretném. Lévén, az én állapotom érdekel a legkevésbé. De nem csillan számomra remény. Egyedül egyikük néz le rám sajnálkozva, de hiába nézek rá kérlelőn, nem lép az ügyemben...
- Magának ugye nincs gyereke, igaz? - kérdeztem, a hozzám szólótól.
Elkeseredve csapok ökölbe szorított kezemmel a földre... marja a szívem a csalódás... Nem azért állok nehézkesen fel, mert csak egyik lábam tudom terhelni, inkább azért, mert a szívem visszahúz a porba.
- Lőjön agyon nyugodtan, itt helyben, az emberek szeme láttára, ha kinn akar tartani. Mondja azt nekik, hogy fertőzött vagyok, és máris hős lesz, nem gazember - mondom fájó eltökéltséggel, még ha érzem is, hogy zárt kapukat döngetek. Nem úgy néz ki, mint aki mellém akar állni... Baromság, hogy nem tehetik meg. Tudniuk kell, hogy igazat mondok, épp úgy lehetek fertőzött, mint bent bárki. És nem akarok kitörni, veszélyeztetni másokat. ÉN benn akarok lenni. Ez nem a parancsaik ellen való. Hiába mondják azt hogy így van.
Hagyom ugyan, hogy segítsen kicsit odébb támolyognom, és leülnöm, de a megadás minden egyéb jelét mellőzöm. Megvető pillantásom felváltja szemem mustráló villanása, mellyel eztán a köröttem való területet kezdem immáron lentről szemlélni. Kiskapu után...
Mikor kérdezett, visszafordultam hozzá. Felvontam szemöldököm, nem értettem, mire fel a kérdés.
- A Solano Építőipari Nagyvállalat vezérigazgatója vagyok. Építész, üzletember, milliárdos, ha úgy tetszik választhat. De ez mind eltörpül amellett, hogy apa vagyok - válaszoltam, nem mintha elhittem volna, hogy érdekli, egészen addig, míg eszembe nem jutott valami. Láttam, hogy fentről többen is árgus szemekkel figyelnek bennünket, így lehalkítottam a hangom, hogy csak ez az egy ember hallja. Kissé előrehajoltam, hogy közelebb legyek hozzá, úgy kezdtem bele. - Épp elég pénzem van, ahhoz, hogy megadhassak akármit, amit akar, cserébe azért, hogy engedjen bemenni. Nem kérem, hogy segítsen, tudom, hogy nem teheti meg, csak nézzen félre. Nem érdekelnek a következmények. Csak a fiammal akarok lenni. Ha túlélem, tőlem utána akár egy életre is lecsukathat, agyonlőhet, nem érdekel. Magam jelentkezem be és kérem a büntetésem. Nem kérek magától semmi egyebet. Csak engedjen el, és ha akarja, cserébe gazdaggá teszem, vagy megadok bármi mást, amit kér! - eltökélten kérlelem, bár az eddigiek alapján nem mintha kinézném belőle, hogy meg tudom vesztegetni, pedig ha kéri, az egész cégem ráíratnám, itt helyben, csak mehessek a fiamhoz. Bármit megtennék ezért, nem tudna olyat kérni, amire nemet mondanék cserébe...

Nincs. Ezt mondta. Persze, nem is gondoltam, hogy van, mert ha volna, az mindent megváltoztatna. Bolondságnak hangzana kimondva, de igaz, ami igaz, ez olyasmi, amit csak az ért meg, akinek van. Akinek nincs, ezt nem tudja, még elképzelni sem, hiába is hiszi, hogy képes volna rá. Ez csak akkor működik, ha már van az embernek sajátja.
Érzékeltem ugyan, hogy a többi ember eltávolodott tőlünk, és ketten maradtunk, ám hiába javult ezzel némiképp a helyzetem, mégsem látok több fényt az alagút végén, mint eddig, hiszen eddig sem úgy tűnt, mintha ez a nő a pártomon állna. Értem én, hogy a dolgát végzi, nem is mondanám rá, hogy rossz ember, de nem több, csak egy ember, így sosem volna képes rá, hogy felmérje ennek a helyzetnek a valódi súlyát. Erre csak egy szülő volna képes, katona soha. A civilek és a gyerekek két teljesen különböző kaszt, hiába sorolják ők egybe. Ezt egy katona egészen másként sorolta és fogja besorolni mindig is, mint egy szülő tenné.
Félrebiccentem a fejem válaszként, mikor azt mondja, nem fog lelőni. Mondjuk, ezt még igazából el is hittem neki. Mivel sebesült vagyok, nem volna értelme, elég volna utánam jönniük és lefogniuk, megbilincselniük, nem volna szükség a lőfegyver használatára. És túl sok itt a riadt ember, ahhoz, hogy azt kiáltsák rám, fertőzött vagyok, hisz ezzel az egész karantént feleslegesnek nyilvánítanák, elismerve, hogy ugyanakkora eséllyel lehetnek idekinn fertőzöttek, mint odabenn egészséges emberek. Még ha ez egyébként is igaz, akkor is...
- Már kiabálnak, pedig az igazságot még nem is tudják - mondtam, csendesebbre fogva hangom, hogy csak ez a katona hallja, más ne, aki a közelben járhat. - Mit gondol, hány olyan szülő van a tömegben, aki ugyanazt tenné, mint én, ha tudná, hogy benn van a gyereke? Vagy hány fiatal, akinek a kisebb testvére rekedt bent? Hány nagyszülő, akinek az unokája lehet ott? Maga szerint meddig tudnák őket visszatartani? Vagy ha sikerül is, meddig tudnák kezelni azt az ellenséges érzelemhullámot, ami maguk és a kormány ellen irányulna? És akkor még el sem kezdtek kiözönleni a hírek bentről a média elemeinek köszönhetően, hogy mi is folyik bent igazából... ami csak olaj lenne az amúgy is lobogó tűzre... Megéri ezt azzal is duzzasztani, hogy valaki, akinek megvannak hozzá az erőforrásai, elárasztja a tévéképernyőket azzal, hogyan zártak el egy önfeláldozó özvegyet az egyetlen kisgyermekétől? Az ilyen éles helyzetekben a kormány és a hatóságok részéről tanúsított lépések sokáig visszhangoznak az emberemlékezetben. A médiáról nem is beszélve. - Beszéltem, és jóllehet, érzéketlennek és az ország iránt nemtörődömnek hathattam, mint aki szemrebbenés nélkül robbantana ki lázadást a nép körében, csak az önmaga céljának megvalósításáért, de... inkább csak elkeseredésemben próbálkoztam. Nem sodornék másokat veszélybe, épp ez lett volna az eredeti célom... hogy csak én jussak be, senki mást nem veszélyeztetve, csak magamat.
- Mondja, Mrs. Shepperd, ha az ön testvére és férje bent volna, maga idekint ácsorogna? Mindenki, aki van, és akiről maga beszél, nekem ott van bent - mutatok a kordon felé. - Idekint nincs senki, csak én, nincs testvér, házastárs, rokon, barát, semmi. És magával ellentétben, én tudom, hogy ha választani kell, az én életem és a fiamé között, az övé sokkal többet ér. És ezt mindenki, akinek van gyereke, tudja. Talán néhány olyan is, akinek bár nincs, de jobban dolgozik benne a szülői ösztön. Mindegy minden esélyszám, mindegy minden körülmény, ha veszélyben van egy gyerek, mindent meg kell tenni, hogy megmeneküljön. Mindegy mibe kerül.
Követtem a pillantását a lábamra. De sajnálkozva ingattam a fejem, miközben feleltem.
- Azt hiszi, ez számít? - kérdeztem hitetlenkedve, a lábam felé intve, majd mellkasomra bökve. - Vagy az életem? Mindkettő a magáé, és az országáé, ha azokat kéri a fiamért cserébe. De ha ezekért sem kapom vissza most azonnal a fiam, úgy hiába is foglalkozunk velük, mert sem a lábam, sem az életem nem ér többet, mint ő, sőt, nélküle semmit. A fiam ugyanakkora eséllyel lehet bent egészséges, mint én idekint beteg. Ő él bent, én meghalok idekint, és talán nem is csak én. Megérné ez, ha a maguk lelkén szárad, miközben ezt elkerülendő, csak be kellett volna küldenie oda, hogy ne essen baja senkinek idekinn? Ha választhat a többi itt lévő ember és énköztem, mi a kisebb áldozat? Ha engem kérdez, mi az, amit feláldoznék, azért, hogy a fiammal lehessek, mielőtt ő vagy én meghalunk, akkor bármi és minden, ha én kérdezem magát, mi az, amit feláldozna az itt levő összes ember megmentéséért vagy csak az én visszatartásomért, mit felelne? - bámultam rá meredten, őszintén, kíváncsian várva a válaszát. Ha vagyok én, és van ez a tömeg körülöttünk, és az egyik mindenképp elvész, melyiket és miként mentené, ha tudná? És ha az egész csak azon áll vagy bukik, hogy én kint vagy bent vagyok?

- Belegondoltam, mindenbe, amit mond. De nem tud olyat mondani, amivel elérné, hogy üljek ölbe tett kézzel, és várjak, hogy majd valami égi hatalmak megvédik a fiamat, mert látom, hogy még azok a hatalmak sem ezen dolgoznak, melyeket látok a saját szememmel is, nem hogy másfélékre alapozzak. Azt hiszi, hogy ha akárkik is összeülnek egy asztalhoz tanácskozni, bármely országban, és azon valakiknek a szerettei benn lennének egy ilyen karanténban, majd nem azt helyeznék előtérbe a döntéshozatalkor, hogy minél biztosabb legyen a szeretteik életben maradása és biztonságba jutása? Ugyan, ne legyünk naivak. Személyesen magának adnák parancsba, hogy ezt és ezt a személyt hozza ki onnét. És maga követné a parancsot, és kihozná őket, nem törődve vele, hogy ez mennyire veszélyes az ország többi lakójára, mert parancsba kapta. Azt hiszi, ez arról szól, mi veszélyes és mi nem, az országra, ránk nézve? Nem, ez arról szól, hogy egy magamfajta az asztalnál ülőkhöz képest senki, és ebben a felállásban az a parancs, hogy az én szeretteim bent maradnak, én pedig kint. Pedig ők épp úgy lehetnek egészségesek és én épp úgy lehetek beteg, mint bárkinek a bárkije, csak ebben a játszmában nem ez a döntő érv - feleltem, érvelve a magam véleménye mellett, pedig láttam rajta, hogy nem győzhetek. A távolba pillantottam, szememmel követve az ő mozgását, láttam, hogy az orvos már közeleg.
- Nem fogom ennyiben hagyni. Addig fogok próbálkozni, míg csak lélegzek. Elhiheti, nem vagyok az ország ellensége, nem vagyok, soha nem voltam, és nem is akarok az lenni, de ez csak azon áll vagy bukik, hogy mi történik odabent a fiammal, és a talajra esküszöm, amin most áll, hogy ha valamiben, abban biztos lehet, hogy az nagyon rossz lesz mindenkinek, ha neki baja esik odabent - mondtam elkeseredetten, még mielőtt az orvos odaért hozzánk. Tudom, nem fog neki tetszeni, akár kimondja, akár nem, hisz mégiscsak katona, és nem, nem akarom én sem, de az Úr kegyelmezzen meg annak, aki miatt elveszthetem a fiam. Amikor a feleségem vesztettem el sem voltam egészen épelméjű utána, jobb bele sem gondolni, mi történhetne, ha Mateóval történne valami, vagy esetleg Selenával. Én sem tudnám megjósolni, nem még bárki más.
Az orvos befutott, és némi szűkszavú diskurzus után - amiben megtudta mekkorát estem -, elkezdte megvizsgálni a lábam. Tulajdonképpen oda sem figyeltem rá. Nem érdekelt, miként veszi le a cipőm, vagy tűri fel a nadrágom, hogy megvizsgálja a bokám, és rövidesen kijelentse, hogy véleménye szerint biztosan eltört. Csak egy szisszenéssel jelzem ellenérzéseimet, a tapogatására, de egyébiránt nem foglalkozom vele. A fejemet töröm. Elkeseredetten és kilátástalanul mérlegelve jövőbeni lehetőségeim sok mindentől függő hosszúságú listáját. Tanácstalan vagyok, mégis tudom, hogy nem nyughatok, mert tudom, hogy nem bírom ki Mateo nélkül, és Selenát is vissza akarom kapni!