12th Ave

Gondolkodom, miközben nézzek ki az irodám ablakán. A városra nézz, az emberek nyüzsögnek az utcán, már innen az 5. emeletről is úgy néz ki, mintha egy hangyaboly kellős közepét nézném. Az autók elsuhannak a gyalogosok mellet, nem is törődve az ott létükkel. Vajon mennyi nem törődömségből lett baleset? A napsugarai megcsillannak a felhőkarcolókon. Gyönyörű látvány. Ugyan kettő gyönyörű nagy városban nőttem fel, de mindenhol sokkal halványabban csillant meg a
Felpillantok az ablakból, egyenesen az órára nézzek. Késik. Már fél egy van és délre volt időpontja. Nem vagyok meglepve. Egy elég fura, összetett személyiségről van szó a menedzsmentje szerint. Még szerencse, hogy mára direkt lemondtam az összes páciensem, mikor felkértek erre a munkára. Nincs sok dolgom, nem kell megoldást találnom a problémáira, csak egyszerűen egy jelentést kell írnom. Még az is elképzelhető, hogy pár szón kívül hozzá se kell szólnom, ha elég sok információt oszt meg velem. És remélem, hogy így lesz, mert semmi kedvem nincs ahhoz, hogy harapófogóval húzzam ki belőle az információkat. Bár sokat kértem miatta, és szó nélkül kifizetek, gyanúsnak kellene lennie.
Nem tudok róla sok mindent, csak annyit árultak el, hogy rock sztár, de többet nem mert kinyögni a menedzsere. Nem tudom, mit csinálhatott, hogy csak jellemzést kell róla írnom, de biztos vagyok benne, hogy nem a sztárság ment az agyára.
Felállok a kényelmes műbőr fotelemből, és egészen a könyvespolcnak álcázott hűtőhöz sétálok, ami éppen a mai ebédemet rejti. Most raktam bele fél órája, még akkor reménykedtem benne, hogy már ilyenkor eszek. Látva, hogy nincs itt és bizakodva, hogy még legalább tíz percet késik, elkezdem enni, a salátámat a grillezett csirke mellel. Egészséges életmódod kéne folytatni, erre utal az ebédem is. Viszont valljuk be, olyan jó megenni egy doboz fagyit, vagy mikor egy nehéz nap után haza ér az ember, bedőlni az ágyba.
Miközben eszek folyamatosan az óra és a laptop képernyője között jár a szemem. Ha ma nem ő lenne az első és egyben utolsó páciensem, régen lemondtam volna az időpontot, de nem tudok mit csinálni, ez van és kész, meg fizetnek ezért a munkáért is.
Két falat között leveszem a fekete blézeremet és a fotel háttámlájára terítem, így már látszik a fekete ing ami alatta van, ami pontosan jól paszol a fekete farmerhez és a szintén fekete magassarkúhoz. Nem gyászolok senkit, egyszerűen csak nem volt kedvem színeket felvenni ma.
Rá nézzek a barna faajtóra és várom a csodát, hátha még ma ide ér.

Elhalva lassul meg az autó.. Megállunk.
A sofőr rám néz, én nem mozdulok.

- Megérkeztünk... Uram.. - a szemébe nézek. A visszapillantóban, elszégyelli magát.
Elvigyorodok.
Vissza ki, az ablaküvegen nézek.
Kifele...
A sok kis repdeső bogár... Csak fel és le.. Szaladgálnak, mintha csak az életük múlna rajta...
És ez így is van...

Elvigyorodok ahogy kitépem az ajtót. Lassan nyílik ki, a kapucnit a fejembe húzom. Köpönyeg... Mi más is adhatna védelmet ezen a napfényes napon, és egyenesen az üvegajtó felé lépkedek.
Betolom.
Irány a lift.. Majd még ketten szállnak be.
A kapucnit a fejembe húzom.  
Megbámulnak.
Kilesek.

- BÚ! - mondom a csodás kis szőkeségnek, felismer. Elvigyorodik.
De közben csengetnek, engem meg hív az esküszó.
Kilépek, belövöm a pultot.
Odalépkedek, és jelzek.
Elég ha a szemeibe nézek, elmosolydulok.
Iránymutatást kapok, de a lányt nem várom meg. Elindulok..
És kopogás nélkül lököm be azt az ajtót.

- Nyami..

Megijedek, mikor belép a páciens az ajtón. Lerakom az ebédem az előttem lévő dohányzóasztalra és felállok a fotelből.
- Lana Woods.
Nyújtom felé a kezem. Végig mérem a tekintetemmel. Már a megjelenéséről lehetne két oldalt írni, illetve arról, hogy vajon miért öltözködik így. Sötét a ruházata, már-már úgy nézz, ki mintha vámpír lenne. Biztos vagyok benne, hogy nem szereti az emberek, lehetséges, hogy antiszociális. Amit mondjuk, nehezen tudok elképzelni, egy rock sztárnál, de bármi előfordulhat.
- Nyugodtan foglaljon helyet.
Mutatok a velem szemben lévő kanapé felé. Felveszem az ételhordót, rápattintom a tetejét, majd elindulok visszarakni azt az álcázott kis hűtőbe.
- Azt gondolom, pontosan tudja, hogy mire kért meg a menedzsmentje. Én viszont nem tudom, hogy miért kért meg.
Mondom, miközben visszaülök a fotelba és a kezembe veszem a jegyzetfüzetem és egy tollat.
- Elmagyarázná nekem!?
Komoly arccal hallgatom minden egyes szavát. Sok mindent le lehet szűrni majd a válaszából.

"Lana Woods"

Hallom, de az a vöröslő hajzuhatag magávalragad!
Elragad a szín.. az esés.. a pompa... Buja képzeletem megrészegült mosolya, mégis szélesre áll a jókedvem.
Egy kéz nyúl felém, az övé. A hamvas bőrére nézek, érte nyúlok.. végigsimítom.. Lassan, és azonnal ellepnek az érzések.
Az ajkamhoz húzom.

"Nyugodtan foglaljon helyet."

Folytatódik a jelenet, az általa említett kanapé felé nézek, és lassan megközelítem.
Lerakom magam..
Elkényelmesedem, csak úgy széttárt karokkal csúszva a támlára süppedős gödrében, és mindvégig.. egy percre sem eresztem az alakját. Amint halad.. tökéletesen végignézem.
Kinek kell eltérő érzület?

Beszél... Aztán, és én hallgatom. Még akkor is, amikor visszafordul a színtérre, és ő is elhelyezkedik. A szemeim végigsimítják ahogy a székbe feszül a testének íve..
Aztán elmosolydulok. Csakis vissza a szemeibe, tőlem kér megváltást? Hát csapjunk a közepébe!

- Amennyit én tudok.. vagy legalábbis amit Peter kötött a lelkemre hogy vannak olyan gyarlók.. akik kétségbe vonják a művészetem. - És mosolygok. Egyenesen a szemeibe. Hogy miért? Mindketten tudjuk hogy ez csak színészet... hisz színház az egész világ, és színész benne minden átkozott ember.
Kiváltképp a pénz(éh)esek..!

Megcsókolja a kezem. „Igazi úriember”, gondolhatnám.  Ám nagyjából látom a szándékát. Ha nagyon naivan nézném , még akkor is jó benyomást akar tenni. De sosem voltam egy túl naiv ember, főleg páciensekkel, vagy híres emberekkel. Sokat tapasztaltam és túl sok tanulmányt olvastam már végig a témába.
Vissza helyezem magam a kényelmes ülőalkalmatosságba. Végig a szemébe nézzek, és úgy írok. Csak néhány szót. Sötét színek, „jelmez”, kézcsók , antiszociális?  Ezeket csupán emlékeztetőnek írom fel csak, hogy eszembe jusson majd délután, mikor írom a jellemzést.
Művészet? Mostanában mindenre ráhúzzák a „művészet” szót. Vajon művészet lenne az amit csinál? Lehet kicsit utána kellet volna járnom, hogy pontosan mit csinál.
- Ne haragudjon meg a kérdésem miatt, de pontosan mivel is foglalkozik?
Újabb szó kerül a papírra: művészet.
- Nem gondolja, hogy a művészet mindenkinek mást jelent? Önnek ezt jelenti, másnak meg a absztrakt festményeket a galériák falain.
Nekem sem feltétlen a zene jut először eszembe a szó hallatán. És biztos vagyok benne, hogy ez mindenkinél változó. Tehát a művészet jelentése relatív.
Föntebb csúszok a fotelbe, hogy jobban kitudjam magam húzni, majd keresztbe rakom lábaim.

"Ne haragudjon meg a kérdésem miatt, de pontosan mivel is foglalkozik?"

Hosszú mosoly húz szét a képemen. Amolyan igazi.. mindenre felkent.

- Meglep.. hogy nincs tisztában vele... - és mosolygok. Tovább. Egyenest a szemeibe. Hogy miért a visszaértelmezett kérdések? Játék.. Játék az egész világ, és örökös kedvemre való az efféle.. Hát miért pont most ne játszadoznék??
Amikor újra kérdez.

Elmosolyodom.. megint.. és hátrahagyva a kényelmes ismérvet, előrébb húzódom. Megtámaszkodom.. A térdeimen(könyékkel)... És ahogy továbbra sem engedem a szemeit, újabb mosoly köszönt fel a képemre.

- A művészet az örök vágy... Valami megfoghatatlanra.. Valami kellemes, ami gyönyört kelt... Amit én adok, az az emberek legsötétebb fantáziájában rejtőzik. Álmokat adok! Olyan titkos sejtelmeket amit csak a hálószobák belső sötét falai rejtenek. Ön.. nem így gondolja? - és mosolygok. Továbbra is tartva a szemeit, ahogy lassan.. újra felemelkedem. A hátam újra, a háttámlán támaszkodik meg. De egyetlen pillanatra sem engedem a szemeit, csak tartom... kivéve amikor újra ívet vált a teste, a lábai pedig kereszteződve fűződnek.  
Megint elmosolyodok..

- Sajnálom, nem lehetek minden páciensem életével tisztában .


Zavar a mosolya, fura, hogy pont itt, ezen a kanapén mosolyog. Az emberek félni szokta, vagy szomorúak. Minden esetre, nem élvezik a helyzetet, hogy itt lehetnek. Újabb szó kerül fel a lapra: mosoly. Olyan mintha játszana velem, sokan megpróbálták már, de nem igazán sikerült ez senkinek sem, így újra elkezd járni a kezem: játék.

- Tehát megtisztelne, ha válaszolna.

Persze tudom az alapokat, de csak annyit amennyit kötelező volt a beszélgetés előtt. Nem az a célom, hogy az egész élettörténetét kiderítsem, csupán annyit, hogy eldöntsem, hogy minden rendben van-e odabent.

- Mint mondtam a művészet az én szememben relatív. Maga így látja. Én viszont másképpen.

Csak egy pillanatra állok meg a mondandómba, míg biztosra megyek, hogy elakarom mondani.

- Számomra a művészet nem más, mint emberek alkotásai,
amiket az alkotójuk szépnek talál.

Végig figyelem a testtartását, ahogy előredől, majd vissza. Egyáltalán nem fél, sőt megmerem kockáztatni még azt is, hogy élvezi a helyzetet. Úgy tűnhet számára mintha ő irányítana, pedig egyáltalán nincs így. Nem engedem kicsúszni a dolgokat a kezemből.

- Akkor tehát rá térhetünk a lényegre.
Egyik szemöldököm felhúzom és egy halvány féloldalas mosoly rajzolódik az arcomra.

- Kérem meséljen magáról.

"Sajnálom, nem lehetek minden páciensem életével tisztában"

Nosss.. ha nem... az külön élvezet. De persze mindez csak a fejem útvesztőiben létezett, mégis.. én hajlamos voltam szabadonengedni.

"Tehát megtisztelne, ha válaszolna."

Nemadja fel.. Én meg szeretem a kitartó nőket. Elmosolyodok.. valamikor ekkor van hogy előre engedek, és kiváltképp a szemeibe beszélek... Csakis a szemeibe...

- Ha nem volt elég beszédes amit az imént vázoltam, Kisasszony.. talán nem kéne ezt forszíroznunk többet.. - és elmosolyodom. Csak könnyen.. egy percig sem célom hogy akadékoskodjak vagy ellenkezzek, ám ha valaki vak.. értetlen, nehéz gyökereket ereszt... Sűrű és szilárdan ágaskodó, MEREV... Igen, épp valami ilyesmit érzek. Hosszan mélyre húz a sóhajom.
Aztán megadom magam, újra a háttámlára térek, és ahogy az egyik lábam nekem is  keresztbe fut a másikon, vele ellentétes karom, végigfut kiterítve a pamlagon.

- Mire kíváncsi? - és félrerándul a fejem.

Hogy hagyom vagy engedem?? Csak a legszükségesebb mértékig, tessék csak, kérdezzen! Majd meglátjuk hogyan mutatják magukat a válaszok...

Beadta volna a derekát? Nem, nem hiszem, csupán csak engedett egy kicsit. Meglátjuk meddig enged, feszegetem egy kicsit a határokat.

- Kezdjük az elején.

Csapom össze a két tenyerem, és egy egyest írok a papírra.

- Tehát akkor miért is küldték ide?

Felírom a kérdést is. Újra itt járunk, és addig nem is fogunk tovább lépni, míg nem ad rá egy normális választ.

- És ha lehet most a tényleges okot ossza meg velem.

Egyre kimértebben viselkedek vele. Egészen addig fogok így tenni, míg akadékoskodás nélkül nem válaszol minden kérdésemre. Nem fogok bele menni a magán életébe... nagyon. Csupán csak amennyire kötelező. Hisz nem kell felderítenem minden kis lelki sérülését amit a múltban elszenvedett. Nem is hiszem,, hogy hagyná magát. Őszintén én sem feltétlenül hagynám, hogy minden kis, a tömeg által  abnormálisnak ítélt, dolgomat felderítsék és szembesítsenek vele, hogy nem vagyok normális. És pont ez az ami miatt nem akartam pszichiáter lenni.

Kíváncsian várom a válaszát, miközben a kezem írásra készen tartom a papírlap felet. Pozíciót kell váltanom. Megcserélem a lábaimat, most a bal lábam kerül felülre, és a jobb alulra. Kicsit előrébb csúszok a derekammal, hogy jobban megtudjam támasztani a vállaimat a háttámlán. Majd csöndben várok, miközben a szemébe nézzek.

" Kezdjük az elején."

Az összecsapó tenyerek... mosolyra gerjesztenek, mégsem engedem. Elnyelem.. Mélyen... a feneketlen tátongó űr NYÚL.. üregében, mégis mindvégig szakadatlanul figyelem. Minden rezdülését. Minden... mozdulást..
Még akkor is, amikor újra beszél, engedem magam, elmosolyodom.

"És ha lehet most a tényleges okot ossza meg velem."

A mosolyom most mééég szélesebb. Hosszabb... Nevezze ki-minek nevezze, a biztos, hogy keresztbevágja a sóhajom. Egy beletörődő. Nem-ellenkező. Hogy csordultig beleegyező?? Az talán mégsem. De ez a nőő... Újra végigfut rajta a szemem, pláne amikor pozitúrát vált.. Pozíciót. Előrébb törekszik a csípője... A szituáció ANNYIRA mindegy...!

- Azért küldtek ide.. mert egyesek úgy vélik, egyes hitetlenekben visszatetszést kelt az... amit művelek. - egyenest a szemeibe. Még mindig nem engedem.
Lássuk, Szépség... mi az amit tudsz... És főként mire mész velem!

Sóhajtok egy nagyot és felhúzom a bal szemöldökömet, úgy nézzek Troy szemébe. Ez nem válasz, ugyan azt mondta el mint az előbb. Most konkrét dolgot írok le a papírra: " Játszik velem. Valószínűleg próbára teszi a tűrőképességem. Kérdésem elől kitér. Valamint nagy valószínűséggel nem érzi magát bűnösnek, azért nem árulja el a konkrét okot."

Miközben írok egyszer-kétszer rá pillantok. Mint, hogy ha valamit a külsejéről írnék le. Pedig csak a reakciójára vagyok kíváncsi, meg, hogy még is, hogyan viselkedik, mikor nem tartjuk a szemkontaktust.

- Azt hiszem, hogy maga pontosan tudja, hogy megint ugyaz azt válaszolta mint az előbb, csak átfogalmazta.

Ha játék akkor legyen játék. Konkrétan rákérdezek.

- Akkor arra válaszoljon, hogy mért nem hajlandó a kérdésre válaszolni? Talán fél?

Talán felkapja majd a vizet, hisz innentől fogva úgy kezelem mintha félne. Így talán kitudom belőle húzni azt amit akarok.

- Nyugalom, nem kell félnie. Tudja nagyon sok mindenki szenved különféle betegségekben. De ezek az emberi értékekből nem vonnak le.


Mondom mielőtt még válaszolhatna, na meg aztán előveszem azt a hangsúlyt amit akkor használok ha valaki nagyon fél.

- Ja meg persze ott van az orvosi titoktartás is.

Kacsintok egyet. Persze ezt is csak akkor szoktam használni mikor valakit megakarok nyugtatni. Ám ebben a helyzetben egyáltalán nem ez a célom. Csak játszok vele, ugyan úgy mint ő velem. Néha muszáj belemenni a buta kis játékokba, ahhoz, hogy a vizsgálat eredményes legyen.

Körbenézek.. Csak szabadon.. körül, miközben firkálgat abba az izébe... Nem hat meg... Kifejezetten.. nem érdekel, bármi is az amire képes, vagy akar tőlem, csakis az újrapillantására válaszolok. A szemeimmel...
Újra elmosolyodok.

- Ön pedig ugyanazt kérdezte.. - megemelkedik a szemöldököm, de csak az egyik. Kihívom?? Még talán azt is. Ügyesen eljátszadoznék vele.. kedvemre.. és nem csak efféleképpen.
De a kislány érthetetlen...

Nagyot sóhajtok... de egy percig sem nyugtalanít a szituáció. Kellemes... Kellemes a hideg.. a hátam mögül gyengén rám libbenő párás levegő éle... a szín.. a nyugalom.. a csend körül... És még ez a hitetlen leányzó is velem szemben, mégis csak figyelem, amikor újra kérdez.
És amikor kacsint...
.. szélesre húz a mosolyom...

Hosszúra nyúlót sóhajtok.

- Tudja.. kisasszony.. - lököm aztán fel magam, csak lassan.. előre fel.. és ha nem mozdul.. ha állja a pillantást, lassan elindulok. Nem felé... inkább őt körbekerülve. Tágan... Csak végigszemlélem a szobát.. végig a bútorokat.. a falat, a festést.. egész közelről kémlelve, akár a képeket. És még a polcokon elhelyezkedő könyveket is.. ha akad. Nem is számít, bármi megfogja a pillantásomat..

- A félelem olyan egy eltúlzott szó... - nem a szemeibe beszélek, inkább a falaknak. A tárgyaknak előttem. De biztos vagyok benne hogy minden szót figyel. - Sokan bármit megmagyaráznak vele, vagy csupán magyaráznak. - elmosolyodom. Nem láthatja. - De tudja a félelem belső tulajdonság.. Elemi... Megtelepszik.. MÉLYEN! Csak rág.. rág.. aztán kimutatja a foga fehérjét. Kiteljesedik.. Rettegésé.. - újabb mosoly, még mindig nem a szemeibe. - Az egyetlen ami végezhet vele az a megszűnés.. A létezésé... - rövid ideig hallgatok. Talán valami érdekeset találok. Tüzetesebben is megszemlélem.. - Vagy ha kiírtja az élvezet.. - és ekkor fordulok csak vissza a szemeibe. Akárhol is van, ül.. már nem ül.. hívja a biztonságiakat vagy akár fél... Vagy nemfél. Egyszerűen csak ugyanazt teszi amit én a környezeten. 'Megszemlél.'
Akárhogy is, érdekel a cselekedete.
Minden percében érdekel..
Kiismerem.
Megfejteném...

Minden pillanatot élvezek vele.

- Az lehet... Viszont pontosan tudja, hogy szükségem van a válaszára.

Kimondtam azt amit nem akartam, hogy muszáj válaszolnia, különben nem fogunk végezni még holnap reggel sem.

Kezdem úgy érezni, hogy ő játszik velem és nem én vele, hogy kezd kicsúszni az irányítás a kezeim közül. Talán csak hagynom kéne magam, hagy sodorjon magával az esemény? Nem, nem hagyhatom. Nem hagyhatom, ő irányítson, hogy ő mondja meg mit kérdezek és mit írjak le. Ez most csak arról szól, hogy írjam meg azt a jellemzést, hogy megkapjam a pénzt. Semmi másról, csak ezekről. És még sem hagyhatom, hogy ennyire könnyen befolyásoljon.

Kíváncsi vagyok, hogy még is mit reagál arra, hogy úgy viselkedek vele, ahogy. Végig a szemébe nézzek és követem minden mozdulatát. Míg nem egyszer csak háttal van nekem. A falat bámulom, miközben minden szavára figyelek. Csak hallgatok, nem vágok közbe. Újra írok: Nem fél. Sokkal bonyolultabb és okosabb mint amilyen elsőnek tűnik. Tipikus művész lélek.

Vissza fordul, újra fel veszem vele a szemkontaktust, miközben ugyan úgy ülök a fotelbe, szinte mozdulatlanul.

- Talán pszichológusnak kellet volna mennie.

Nem viccnek szántam mint inkább javaslatnak.

- De teljességgel igaza van. A félelem, ahogy ön mondta, ösztönből jön, és lételemünk. Az emberek szeretnek félni, hisz mi másért néznének horror filmeket. De teljesen más ez a "mesterséges" félelem, mint az ami legbelülről jön. Ami belülről jön az nem múlik el hirtelen. Mint ahogy ön mondtam, néha ténylegesen tarthat az ember haláláig.  

Igaza van, minden egyes szava igaz, és teljesen jól látja a dolgot. Ám még mindig nem haladtunk egyről a kettőre, ugyan sok mindent megtudtam róla, ami fontos. De a lényeget még mindig nem.

- Ha ennyire okos, akkor biztos tudja azt is, hogy vannak olyan emberek akik nem tudják, hogy félnek... Illetve nem ismerik be maguknak. Ezek az emberek elnyomják magukban ezt az érzést. Ám előbb utóbb úgy is, szembesülni fog vele. És a szembesülés nem lesz valami kellemes érzés, aminek súlyos lelki következményei lehetnek.

Beszédközben az arcomon a legnagyobb komolyság látszik. Felállok a fotelből, majd oda sétálok az ablakomhoz.

- A félelmet le kell győzni, különben megnyomoríthatja az embert, mint lelkileg, mint fizikailag.

Bámulok ki az ablakon, figyelem az alakokat az utcán, ahogy sétálgatnak, beszélgetnek és még az ég tudja, hogy mit csinálnak.

- Nem így gondolja?

Fordulok vissza felé és egyenesen a szemébe nézek.

"Az lehet... Viszont pontosan tudja, hogy szükségem van a válaszára."

Okos... ez az első ami szemenragad.. Vagy csak jó megfigyelő... Mégse játszom piszkosul, a játék az játék... akkor él ha élvezed, és én.. megtanultam minden percét felhasználni...

A kör, az ív.. a végigsétált méterek, mind szituáció. Tanulmány... Tapogatózás?? Kereslet.. Amikor viszont végzek, újra vissza(térek) a szemeibe. Kíváncsi vagyok hogyan szegez nekem.
És szegez!

" Talán pszichológusnak kellet volna mennie."

Elvigyorodom. Nem játszom, most valódi, zsigerből jövő közeg. Aztán mosollyá szelídül, majd vékony csík a szemem helyén, és vele jön egy gondolat.

- Akkor hova lenne az Ön munkája??

Hogy valóban kérdezem..? Hogy komolytalan?? Nem foglalok a kérdésben helyzetet, mégis tetszik a reakció. Szóval beszél... ecsetel.. fejteget, és én mindvégig csak figyelem. Az ajkait... a testét... a domborulatokat, egy percig sem közelítem, csupán legeltetem a szemeimet.
Jóleső egy érzés...
Egész addig míg fel nem áll.
Minden ízében követem, egy percre sem tévesztem szem elől.. A hátát.. a még mindig ragyogó haját, ahogy megcsillan a beszökő napfényben, és még a fenekét is. Szépséges...
Aztán mégiscsak másképp cselekszek.

Megközelítem, nem tudom érzékeli e.
A lépteim suhannak... mint a törtető Médiában, egy Vámpír lehelete...
Aztán amikor fordul... már ott vagyok mögötte. Közel.. A közelében... Ameddig csak engedett, és onnan nézek a szemeibe.

Elmosolyodok...

- A félelmet meggyilkolni kell.. - és mosolygok. Hogy alattomosan? Egy percig sem. Csupán szabad... és felszabadult lélekkel, ami sosem öl vagy követel. Amit adnak.. elfogad. Amit el kell vennem... az sosem érdekelt. De mégis.. ez a kis eszmecsere... Mondhatom hogy zsigerien felpezsdíti a véremet.
És egészen másféle pezsgés ez...

- Feltalálnám magam.
Hogy inkább csinálnék valami egészen mást? Igen, mi több legszívesebben most rögtön felállnék és keresnék más munkát. De az élet nem ilyen, ezt tanultam és talán az egyetem végére meg is szeretem. Mondjuk nem mondhatom, hogy nagyon utálom a munkám, de nem ez az állom melóm. Ami csupán csak annyiban mutatkozik meg, hogy sokkal kevesebb türelmem van az emberekhez és azoknak az értetlenkedésükhöz.

Öntöm magamból a szavakat, mintha kötelező lenne. Pedig nem így van, csöndben jegyzeteléssel kéne töltenem az időt, néha egy-egy kérdést feltéve. Beszédközben felállok és kinézzek az ablakon. Beszélek és beszélek, éppen azt ecsetelem, hogy le kell győzni a félelmet.

Végeztem, kíváncsian fordulok hátra, várva a válaszát. Ám a kíváncsiságom helyét hamar átvette a meglepettség egy csipetnyi félelemmel megfűszerezve. Itt van közel hozzám, olyan közel, hogy hallom a légzését, pedig nem zihál vagy nem veszi hangosan a levegőt. Az íróasztalomon van egy irányító, amin pedig egyetlen egy gomb található. Elindul felé a kezem. Ha megnyomom azonnal rohannak fel a biztonságiak, ha nem teszem, lehet, hogy bántódásom esik. Támadtak már így rám, csak kis híján múlt az életem. A másodperc tört része alatt döntök. Megáll a levegőben a kezem, majd egyenesen a szemébe nézzek. Egyik szemöldököm felhúzom.

- Fogalmazhattunk így is.

A megdermedt kezemmel immáron a kanapé fotel együttes felé mutatok.

- Kérem, foglaljunk újra helyett.

Megérintem a vállát, de csak annyi időre, hogy elfordítsam. Felkapom a gombot az asztalról majd megelőzöm a férfit és leülök a fotelbe. A gombot lehelyezem a  melletem lévő kis fa asztalkára, biztos ami biztos alapon. Lábaimat keresztbe rakva hátradőlve ülök.

Ha leült, ha nem, elkezdek beszélni.

- Van egy játékom számára. Én kérdezek valamit Ön ŐSZINTÉN válaszol. Aztán maga kérdezhet valamit. Lehet az bármi, őszintén fogok válaszolni. De fontos, hogy ne adjunk kitérő válaszokat.

Megállok egy pillanatra. Mi van ha nem megy bele a játékba? Itt fogunk ülni egész este, vagy csak egyszerűen bele írom a jelentésembe, hogy nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre.

- Ha belemegy ha nem, jobb ha tudja, hogy úgy is megfogom kérdezni ezeket magától. És ha nem válaszol tisztán egyikre sem, akkor kénytelen vagyok azt írni a jelentésbe, hogy nem hajlandó válaszolni... Ami még a karriere végét is jelentheti, nagyon extrém helyzetbe...

Vajon válaszolni fog, vagy megijedt? Nem tudom, nem tudhatom, még nem. De remélem, hogy ez majd hatni fog rá.

- Tehát ha benne van a játékban kérem, őszintén, kitérő válasz nélkül válaszoljon. Miért küldték ide?

Kíváncsi vagyok, hogy válaszol-e, vagy sem.

Feltalálná magát... Kecsegtető ígéret, mégis.. az azt követő sokkal inkább lekötelez, így hajlamosít inkább a részletekkel törődnöm. Amíg újfent beszédbe nem kezd, csak fél szemmel figyelem, sokkal inkább teljes fülekkel, és amint az ablakhoz lép, hagyok időt, csak az utolsó dialektusoknál követem.
Csak mert így diktál az elme.

Nem tekintek el a mozduló kéz fele. De érzem. Nem akadályozom. Nem lépek elébe, ha fél.. ha retteg... a félelem őrjítő erély! Mégse lépek tovább, egyetlen lépést sem. Csakis innen kémlelem, és még akkor is amikor kéz érint a vállam tövén, nem hagyom magam, csak lassan odafordítom a fejem.
Aztán elmosolyodom.

De nem mondok semmit. Egy szót sem. Csak döntök... lassan irányba fordítom a testemet, és elindulok vissza, a korábbi hely felé.
Nem kellemetlen... mégis jobban szeretem ha mozgásban az eszme, ha pezseg a vér, ha az intuíció feltörekvő szele kellő táncot jár az alkotás üzenetével, mégis kényelembe helyezem magam. Leülök. Őt követve pedig, egyik lábam lassan átfut a másik fölött. Figyelek...

Aztán elhangzanak azok a szavak. Kedvemre vallanak, talán el is mosolyodom. Igen, biztosan. Hogy őszintén?? Hisz én eddig is őszintén beszéltem, de legyen. Halljuk a számára játszó őszinteséget.
Végigfut a kanapé háttámláján kinyújtózva a jobb kezem.
Kényelmes vagyok.

És nagy levegőt veszek...

- Azért vagyok itt... mert azok, akik birtokolják a pénzeket, nem nézik jó szemmel azt, amit az embereknek adok. - ez nem hazugság... Egy pillanatig sem. De csak rövid ideig hallgatok. - Ők azt mondják, ez a világ még nem készült FEL.. ahhoz hogy továbblépjen.. Hogy túllépjen az anyagi léten, és meglássa azt, amit az elme határai elrejtenek... Mind.. nagyképű seggfej..! - és itt elmosolyodok. - A dollár hatalmának foglyai... Egy olyan világé, ami nem lát túl.. a fizika megszabott korlátain, hitetlenek... Akik képtelenek felfogni az általunk megélt életet. Képtelenek megélni a művészetet.. - és elmosolyodom. Újfent.

- Esetleg másképp is átfogalmazzam? - hogy szórakozom e vele?? Meglehet. Lehet hogy szórakoztat a korlátolt természete, de mégis élvezem minden cseppjét. Az időnek. Mert ha itt kell töltenem, ne veszítsünk el egyetlen percet sem. Az élet olyan lehetetlenül rövid...

Felsóhajtok. Ugyan ott vagyunk, a nagy semmin.Talán nem voltam elég világos? Abban biztos vagyok, hogy a válasz őszinte, viszont kitérő válasz. Kezdenek az indulatok elszabadulni bennem. Tudom jól, hogy ha kinyitom a számat, nem fogok tudni nyugodt hangnemben megszólalni. De még is megteszem, szólásra nyitom az ajkaim.

- Tudja, annyiszor körbe magyarázta már nekem a dolgot. Értem én, hogy mindenkit zsarnoknak talál és megakarják önt akadályozni abban, hogy terjessze a művészetét. Amit talán nem is értenek. De tudja most már örülnék annak, hogy ha azt válaszolná amit hallani akarok.

Csöndben maradok, de nem sokáig. Veszek egy nagy, mély levegőt. Immáron sokkal türelmesebben, nyugodtabban folytatom a mondandóm, mint az előbb.

- Nem, nem kell, inkább én teszem meg ezt a kérdésemmel.

Újabb mély levegő, immáron sokadjára a beszélgetésünk alatt.

- Fussunk neki még egyszer. Milyen cselekedete volt, hogy ide küldték hozzám?

Remélem végre válaszol. Nem tudom, hogy nem értette-e a kérdésemet, vagy látni akart-e meddig bírom idegekkel, de egy biztos, nem bírom már sokáig. Amúgy simán lehet az is, hogy egyszerűen csak játszik velem, semmi ilyen szándéka nincs.

- Remélem most felfogta a kérdésem, és ha végre úgy válaszolna rá ahogy akarom, akkor talán ön is feltehetné végre a sajátját.

Amit hallani akar.... - idézem vissza.
Elmosolyodom... De hogy csak a fejemben, a szavai által játszott képben, vagy valóban is kiütközik az arcomon, azt nem tudom.
"Amit hallani akar..." A nők követelő természete... Ha nem úgy játszik a világ, ahogyan azt megköveteli a képzelete, máris elutasít mindent.
Újra elmosolyodom... Most valóban, egy pillanatig sem ítélkezem, csupán ismerős. Ismerős szavak... a vakvilágba kergetett nézetek, és egyéni látásmódok. Soha.. senki, nem ért meg senkit. Mindent... A mindenséget, a komplex és kevert világi létet, ugyan hogyan magyarázd meg egy hitetlennek...??

Ezek a szavak játszanak a fejemben, amikor megint kérdez. Vagy inkább beszél. Újra rá emelem a tekintetem, halovány fénysugár.. az az, ami felüti a fejét, de aztán a sárba is tapos mindent.
Nagyot sóhajtok.
Most.. először kezd untatni ez az egész, mintha egy lejárt és folyton újrakezdett lemezt pörgetnék, és én nemszeretem ismételni magam.
Nem is szoktam.
Ezért teljesen másképp állok a tényhez.

- Ön.. minden páciensének ilyen keménykezűen vezényel?? - csak résnyire húzom, gyanakodón a tekintetem. Hogy kényelmetlenné vált volna?? A légkör?? Egy cseppet sem. Csupán időpazarlásnak tartom az itt eltöltött perceket, ha az eszmecsere nem folyik tovább. Ha megáll... Ha az itt felszabaduló eszme, nem cserél gazdát, csak diktál. Hát hogyan ismerhetnénk meg így egymást...?? Hát hogyan érthetné meg... az emberiség a különbözőség fogalmát, ha egyszer csírájában fojtja meg?
Az idő pörög... Csak mellékcselekvésként az órámra nézek, ami azt írja alig 20 percig kell jelen lennem.
Addig még csak jutunk valamire/merre!

Ledarálom a mondandóm, majd miután befejeztem, olyan mintha az összes feszültség eltűnt volna. Hogy ténylegesen eltűnt? Nem tudom, viszont az biztos, hogy ez kellet. Nem mondhatom ki mindenkinek ilyen nyíltan és/vagy ilyen hangnemben a gondolataimat. Azokat az igazi gondolatokat, ami a feszültségről szól. Hogy nem akarnak nyíltan beszélni a páciensek. Pedig kéne, kéne, mert csak így tudok segíteni. Troynak is csak így tudok segíteni, ha tudom, hogy még is mi a fenét csinált. Mert nekem semmilyen ilyesmi információt nem adtak át. Nem tudom, hogy azért-e mert nem akartak el ijeszteni, vagy azért mert kíváncsiak voltak, hogy nekem elmondja-e. Hát nem mondta el.
Hosszabb idő után újra írni kezdek. „ Hosszú idő után sem hajlandó a kérdésemre egyértelműen válaszolni. Megpróbáltam vele játszani, de ebben sem volt partner. Éppen ezért hagyom, megpróbálok más kérdést feltenni neki, hátha arra egyértelmű választ ad.”
Felnézek a füzetből és nézzem a reakcióját, majd rá pillantok a falon lévő órára. 20 perc. Már csak 20 perc van hátra a beszélgetésből. Nem vagyok benne biztos, hogy be tudjuk fejezni, ami azért gond, mert akkor nem adhatom ki a papírját.
Rá pillantok, míg beszél.
- Nem. Általában nem szoktam.
Nyelek egyet.
- Csak akkor szoktam ennyire „keménykezűen” bánni a pácienseimmel, ha látom, hogy nem ijednek meg attól, hogy ily módodon mondom ki az őszinte véleményem nekik.
Ki hangsúlyozom az őszinte szót. Ritkán mondhatom ki a pácienseknek a véleményem. Csak tanácsot adhatok és semmi többet, vagy ugye bár gyógyszert írhatok fel nekik.
Az ezredik mély lélegzet vétel következik.
- Be kell látnom, hogy úgy sem fogja azt csinálni, amit akarok. Úgy, hogy lépjünk tovább. Gondolom nincs ellenére.
Jó akkor nem így állok neki. Talán nem szabad úgy érezni, hogy egy pszichológussal beszél.
- Beszélgessünk! Mondjon bármi témát.

"Nem. Általában nem szoktam."

A hangja más kezekben mennyei manna... Az enyémekben csak vészjósló gépezet, mégis.. egy pillanatig sem hagyom veszni még. Figyelem.. Minden egyes percét. Zárványát és lüktetését, és nem engedem hogy kiközösítsen.
Míg el nem unom, nem.
Aztán mégis folytatja tovább.

"Csak akkor szoktam ennyire „keménykezűen” bánni a pácienseimmel, ha látom, hogy nem ijednek meg attól, hogy ily módodon mondom ki az őszinte véleményem nekik. "

Elmosolyodom. Talán... Belső mosoly késztet erre, ám nincs vége, úgy tűnik nem végrendelkezett, csak folytatja tovább, én meg figyelem a perceket.

"Be kell látnom, hogy úgy sem fogja azt csinálni, amit akarok. Úgy, hogy lépjünk tovább. Gondolom nincs ellenére."

Benne vagyok... Már éppen kérni akartam erre, a követelés annyira nehéz. Mégis, a következő szövege...

"Beszélgessünk! Mondjon bármi témát."

.. egy valódi, kiütköztethetetlen mosolyt csal a képemre.
Lesajnáló volna? Egy cseppet sem. Csupán rajtakapott érzéklete a ténynek, hogy ugyan.. nem én akartam itt beszélni.
De rajtakapok az alkalmon.

- Mondja... milyen színű bugyit visel..? - dőlök előre, csak teljesen veszélytelenül tapintva rá a tényre, nem fürkészem és nem méregetem. Nem adok válaszokat, kitérőeket, alternatív, vagy éles magyarázatokat, csupán egy kérdést intéztem. Ha kapok... mehetünk tovább, választ, ha nem, újra kérdezek. Majdcsak kijutunk valahová... Épp ez a játék lényege.

Ki fejthetné meg a mindenséget!

A feszültségem eltűnt mint kámfor, volt, nincs. Így újra a feladatomra koncentrálhatok. Bár már belefáradtam. Nem adja magát túl könnyen, ezért is gondolom úgy, hogy hagyjuk. Ha kiadja magából kiadja, ha nem akkor nem. Azért még reménykedem benne, hogy elárulja és kiadhatom a jellemzését.

Ha kiadhatom soha többet nem kell látnunk egymást. Nem kell vissza jönnie. Viszont ha nem adhatom ki, akkor kell még alkalom. Már pedig én addig nem adom ki, míg nem töltöm ki a jellemzést teljesen.

Miközben beszélek végig figyelem a reakcióját. Minden egyes izom rándulását észlelem. Ahogy magyarázok, egy minimális halvány mosoly ül ki az arcára egy pillanatra. Nem tudom, hogy azért-e mert szórakoztatja az ahogy szenvedek, vagy csak azért mert így tartja kedve.

Befejeztem a mondandóm, már csak az ő reakcióját várom.

Újból elmosolyodik, de ezt most jól láthatóan teszi. Ebből tudom, hogy készül valamire. Valószínűleg valami olyan kérdést szán nekem, amit nem minden kapok meg.

Meglepődök, de igyekszem nem mutatni. Inkább csak félszemöldököm felhúzom, és egy minimális félmosolyra húzódik a szám. Előrébb csúszok egy kicsit a fotelba, majd én is előre hajolok.

- Tudja, ha akarnék se adhatnék ki illyes fajta információkat.

Eszem ágába sincs ilyen dolgokat kiadni, nem csak neki. Bár mit ne mondjak, izgalmas lehet belegondolni abba, hogy ebből a (szigorúan) csak beszélgetésből mi sülhet ki. Talán ezen való gondolkodásom ki is ült az arcomra, mivel még mindig előre hajolva ülök és a szemébe nézzek.