HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Family portrait 2016

Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Avataron : Kevin McKidd
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Family portrait 2016
Vas. Szept. 17, 2017 5:57 pm
 



 


Kate & Sigmund

2016. eleje - Sarah A. Mallors balesetének napja, a műtét(ek) után

Tudtam, hogy mit csinálok. Levetve a vérmocskos inget, belebújva a műtősruhába, magamra véve az orvos szerepét az apáé helyett helyére billent a világom. Be kellett mennem arra a műtétre, mert legalább műtő volt, ha nem is a lányomé, de az érzést megadta. És hagyta, hogy a víz felszínén maradjak, s ne merüljek alá a kétségbeesés mocskába. Tőlünk alig pár méterre történt minden. Nem beszéltem Tristannel, csak olvastam a jelentését. Tudtam, hogy mit csinált. Tudtam, hogy jól csinálta, de mindez aligha volt elég ahhoz, hogy nyugodtságom megtartsam addig, amíg a feleségem a kórházba ért.
Felhívtam, mert így kellett tennem, de ő nem vette fel, hát én meg nem vártam rá tovább. Műtöttem és most egyszerre érünk Sadie kórtermének ajtajához. Eszemben sincs beereszteni oda őt.
- Azt mondtam, hogy nem tehetem! - tagolom el újra, hiába kiabál velem. Nem először teszi, s én nem először nem hagyom, hogy érvényesítse rajtam az akaratát. Olyan csata ez, amit gyakorta vívunk, éppen csak más színtéren. Megragadom a karját és elhúzom az ajtóból. Remélhetőleg nem fog nekilátni jelenetet rendezni a kollégáim előtt. Mindenki tudja, hogy ki ő. Majdnem mindenki tudja, hogy mi történt. Gyorsan terjednek a hírek errefelé.
Megölelem, ha hagyja, de csak lenyugtatásképpen. Robotnak érzem magam és a mozdulatom is olyasmi lehet mindannak ellenére, hogy tényleg vigasztalni szeretném őt. Mert szeretem. Mindattól függetlenül, amit hisz rólam, fontos számomra, s nem vonnám vissza az oltárnál neki tett ígéretem.
- Elmondok mindent, de nem itt. Gyere velem az irodámba. - ez már kérés, nem parancs, de lágyság mégsincs benne. Szinte távolról hallom a saját hangomat. Tudnia kell, hogy mi van a lányunkkal, s én pedig tudni szeretném, hogy mi történt vele. Valamint azt is, hogy mi történt még ma, amiről nem tudok. Ugyanis Sadie nem felelőtlen. S tudom, hogy az anyja volt az utolsó, akivel telefonon beszélt.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Katherine Broughton
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Gillian Anderson
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
Hétf. Szept. 18, 2017 8:08 pm
 



 


Sigmund & Kate


Már a mentőket hívták, amikor én a volt férjemet, Sigmundot hívtam. Szinte azonnal felvette a telefont, és egyszerre kezdtünk el beszélni, de hamar a torkomra forrott a szó.
Aztán, bármiféle gondolkodás vagy hezitálás nélkül elhagytam az őrsöt. Hiába próbáltak megállítani a kollégáim, a főnököm; nem hagytam. Nem várhattam. Meg, különben is, tudtam, ha megérkeznek a mentősök, nem szabadulok, mert ők nem félnek tőlem eléggé, hogy elengedjenek, hogy hagyják, hogy autóba üljek, hogy végignézzék, amint őrült módjára, fékeveszetten, ámokfutásba kezdjek a városban, egészen a kórházig.
Egy örökkévalóságnak tűnt. A portán páran észrevettek, utánam is kiabáltak, de a hangjuk... csak elhaló hangfoszlány, mely légüres, éteri térbe vesz. A szívem vehemensen kalapál bordáim alkotta ketrecében, hevesen pumpálja a vért az ereimbe, a fülembe.
Ezüstszőke tincseim vértől csatakosak, bőrömre ráalvadt a vér, groteszk, vörös maszkot vonva arcomra. Nem hagyom, hogy megállítsanak, kikerülöm az utamba állókat, megállíthatatlan, megzabolázhatatlan vad módjára haladok végig a makulátlan, fehér folyosókon.
Most biztosan azt hiszik, hogy megőrültem, hogy őrült vagyok.
És, talán, így is van.
Őrülten dühös vagyok, őrülten aggódok, őrülten rettegek, őrülten kétségbe vagyok esve és őrülten félek.
- Engedj be, Sigmund – próbálom kikerülni a férfit, de nem hagyja, én pedig nem hagyom magamat. Nem érdekel, hogy mit gondolnak az ismerősei, a munkatársai, a beosztottjai: kiabálok, rárivallok, rázúdítom a fájdalmat, a félelmet.
Kezeit le akarom rázni magamról, ki akarok bújni ujjai alkotta bilincsből, egy lépést teszek hátra, aztán egy erőteljesebbet előre.
Vérem a műtős ruha anyagába szivárog, bemocskolva a férfi felsőjének matériáját. Ölelésében is reszketek, arcomat a mellkasába fúrom, az anyagba marok; legszívesebben széttépném, minden gond és baj okozója a ruhadarab. De a férfi, mögötte... a mentsváram, az utolsó bástyám, ha nem az egyetlen, ha nem az örök.
Vetek még egy utolsó, lemondó pillantást a zárt ajtóra, mely mögött Sadie fekszik, és arra gondolok, hogy mennyire bosszant, és milyen dühös vagyok amiatt, hogy egy kibaszott faajtó megállított abban, hogy a sérült lányomhoz jussak. Mégis követem Sigmundot a jól ismert irodába, leveszem a kabátomat, melyet az egyik szék támlájára fektetek, karjaimat összefonom mellkasom előtt. Amikor becsukja az ajtót, azonnal elfog egy olyan érzés, mintha valamiféle vérszomjas bestia volnék, akit ketrecben kell tartani, máskülönben irányíthatatlanná válik. És ettől csak még idegesebbé válok.
- Mi történt? – szegezem neki a kérdést, letörölve egy gyötrelmesen lassan csordogáló vércseppet arcélemről.


▲ Music: Smoke ▲ Words: 375
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Avataron : Kevin McKidd
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
Vas. Szept. 24, 2017 12:18 pm
 



 

Minden család életében vannak olyan napok, amelyekre nem szívesen emlékeznek vissza, de azt hiszem, hogy ilyesfélét álmomban sem hittem volna, hogy magunkénak mondhatunk majd valaha. Nyilván senki sem kívánja a gyermeke balesetét, de orvosként azért tudtam, hogy bármi megtörténhet. Ám tudni és számolni vele nem ugyanaz. Ahogy élni így tovább szintén nem.
Feszült vagyok, robbanni tudnék, de fegyelmezem magam. Nem csak azért, mert a munkahelyemen nem kellene jelenetet rendezzek, hanem azért is, mert nagyon jól ismerem azt, amikor elveszítem a kontrollt. Nem akarok megint visszaesni oda, ahonnan 18 évvel ezelőtt kimásztam, de tény, hogy ölni tudnék egy italért.
A feleségem látványa sem javít semmint az idegállapotomon. Tudom, hogy a munkája veszélyekkel jár - és akkor még az enyémmel és az én munkamániámmal van a baj, hát persze - de ettől még nem komfortos érzés olyannak látni az arcát, amilyen. Kifejezném a törődésemet irányába, ha nem azon kellene vívjak vele, hogy visszatartsam a bemeneteltől.
- Eszemben sincs! - egyértelműsítem, hogy innen nincs tovább, ezt a békát le kell nyelje, s ha nem megy szavakkal, hát tettel fogom távol tartani őt. Öleléssel, kezdetnek. De nem az érzelgős fajtából, hanem a szinte már erőszakosból. Mert magam sem tudom, hogy mit teszek. Szinte kívülről - se - látom önmagunk.
Az irodába érve becsukom magunk mögött az ajtót, s azonnal a szekrényhez lépek, hogy egy elsősegélydobozt vegyek elő belőle. Feltett szándékom az engedélye nélkül megvizsgálni az arcát. Addig is, amíg a szakmai rutinnal kötöm le magam, talán kevésbé vesztem el az eszemet.
- Autóbaleset. - állok meg előtte, s nyúlok állához, hogy az irodai mennyezet lámpájának fénye felé fordíthassam arcát. - A barátaival utazott, nekicsapódtak egy fának. Ki kellett vágjuk a kocsiból.
Nem bírom kimondani, hogy mi a végleges diagnózis. Lassan, szinte szárazon tagolom a szavaim, s a lehető leglassabban adagolom azok információmorzsáit. Ez nem megy úgy, mint egy ragtapasz letépése.
- Mi történt az arcoddal?






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Katherine Broughton
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Gillian Anderson
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
Vas. Szept. 24, 2017 1:02 pm
 



 


Sigmund & Kate


Szeretem tudni a dolgokat. Szeretek mindenről tudni. Nem sejteni, nem találgatni és tippelgetni, hanem logikus észérvek alapján felállítani a lehetséges, elkövetkezendő dolgokat. Ma több olyan dolog is történt, amire nem számítottam. És ez nem tetszik, nagyon nem, mert nem vagyok hozzászokva ahhoz az érzéshez, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. És most éppen ez történt. Az én szigorú, szabályos, szabályozott életemben egy szívdobbanásnyi idő alatt eluralkodott a káosz, és a katartikus kiszámíthatatlan vette át az irányítást.
Erővel próbálok átjutni a férjemen, és szelíd erőszakkal feszülök a karjai alkotta béklyókba.
Az irodában figyelem, ahogy a szekrényhez lép, figyelem, ahogy elővesz egy elsősegély dobozt. A szemeimet forgatom. Már megint a munka, mindig a munka, a munka az első és a legfontosabb – abszolút nem lep meg, de indokolatlanul feldühít.
Hagyom, hogy az arcomhoz érjen, hogy a fény felé fordítsa, de opálos lélektükreimet nem veszem le róla. Amikor elkezdi, már lelki szemeim előtt látom az autót, mintegy gyűrött papírként. Aztán ez csak rosszabb lesz, amikor folytatja. Elképzelem az autó összezúzott, behorpadt testét, ahogy a fatörzset öleli körbe. Elképzelem a lányomat, és más, fiatal kamaszokat, amint eszméletlenül – ha nem halottan – ülnek a vértől mocskos üléseken. Szinte érzem a benzin, a füst, a vér szagát az orromban.
Könnyek marják a szememet.
- Bassza meg – suttogom magam elé, és megpróbálom elsöpörni a férfi kezeit, hogy letöröljem a kibuggyanni készülő cseppeket. Gyűlölöm, ha sírni látnak, és kiváltképp az gyűlölöm, ha Sigmund lát sírni. Gyűlölök gyengének tűnni – még a saját férjem volt férjem előtt is. – Túl fogja élni – szögezem le a nyilvánvalót, ezzel mintegy magamat is nyugtatva, lévén még bármi történhet. Akármi. – A többiek? – kérdezem.
Érzem, hogy eltitkol előlem valamit. Idegi szinten, a zsigereimben, a csontjaimban.
- Fel fog ébredni? – rettegek egy kétes választól, egy talántól, egy reméljüktől.
És csak ekkor kapom el fejemet.
- A francba is, Sigmund! – sziszegek. – Mit gondolsz? Kettőt találhatsz – de nem hagyom neki, hogy válaszoljon. – Megvert egy sorozatgyilkos – közlöm úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. De, egy olyan embernek, aki nap, mint nap egy kifeszített kötélen táncol, élet és halál között, akit bármikor megölhetnek, akit megpróbáltak már megölni, akit meglőttek már, annak egy szétvert arc, és pár törött borda gyanúja már mit számít? – Sadieről beszélj, és a balesetről, a következményekről.


▲ Music: Smoke ▲ Words: 369
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Avataron : Kevin McKidd
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
Vas. Nov. 05, 2017 7:21 pm
 



 




Egyikünk sem volt az a fajta, aki hagyta más által irányítani az életét. Egymásét sem próbáltuk meg soha, általában illettünk a másikhoz, mint borsó meg a héja. De csak általában. Aztán valahol ez elúszott, s most ott tartunk, hogy a feleségem válni akar, a lányom deréktól lefelé lebénult és ennek a két eseménynek jó eséllyel köze van egymáshoz, már amennyiben sikerült jól kiszedjem Sadie kásás beszédéből az utolsó hozzám intézett szavakat.
Dühös vagyok. Katere, Sadiere, Tristanre és magamra is. A rezidenst pedig meg tudnám ölni, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy teret engedhessek a tombolásnak. Csak úgy tudom megtartani a józan eszemet, hogyha most nyugodtan maradok. És nem csinálok patáliát sem a feleségem, sem mások előtt.
Fogom a dobozt, akkurátusan nyitom ki és máris foglalkoznék az arcával inkább, mint a helyzetben bármi mással. Könnyebb a felszínen maradni úgy, hogy egy olyan oldalra állok, amiben jó vagyok. Ha bosszantja ez őnagyságát, ha nem.
- Ez egy kicsit lehet, hogy csípni fog. - reflektálok a kiszaladt káromkodására, mellyel mélységesen egyet tudok érteni, ám ettől függetlenül nem merülök el a trágárság mocsarában. Elég, ha ő teszi, szívemből szól, ami azt illeti. - Hagyd! - szólok rá erélyesen, s hárítani igyekszem a kézmozdulatát. Előttem ugyan ne szégyellje már a könnyeit! Majdnem két évtizede ismerem, a kurva életbe, ezen már rég túl vagyunk. Büszkeség ide vagy oda.
- Túl. - igen, túl. Ebben - majdnem - biztos vagyok, s az a majdnem elég ahhoz, hogy el tudjam seperni a kételyt, ám arra nem, hogy a rossz gondolatok ne körvonalazódjanak bennem. Túléli, de hogyan? - Marcie súlyos fejsérülést szenvedett, a neurón van, még operálják. Az a fura hajú srác pedig a hátsó ülésen ült, szemtelenül szerencsésen megúszta. Pár törés. - vállat is vonnék, de nem lenne túlságosan orvoshoz való. Így is többet mondtam erről, mint amit kellett volna. Vagyis.. talán nem. Talán illene felhívjam a rokonaikat, hiszen ismerem őket. Ettől függetlenül a kollégákra bíztam az ügyet és inkább elmentem - bemenekültem pontosabban - műteni addig, amíg Kate ideért. Őt sem értesítettem. Egyszerűen.. nem voltam hozzá elég erős.
- Felébred, legalábbis a leletei jók. Nem sérült az agyállomány. - az legalább nem. De ezt hozzá nem teszem.
Felmorranok, amint ezt a kitalálósdit játssza velem. Csípőset szólnék oda, ha szóra nyitnám ajkaim, így hát nem szólalok meg, csak befejezem a sérüléseinek fertőtlenítését. Addig is nyugtatom magam. Méghogy az én munkám káros a házasságunkra. Íme itt az élő példája az anyai felelősségteljességnek. Hát hagyjuk is.
- Paralízis deréktól lefelé. Megsérült a gerincvelő, a tudomány jelen állása szerint az állapot nem visszafordítható.
Szinte dacosan, nyersen vetem oda, válaszul a francba-ra és az egyéb felvonultatott nyalánkságokra. Pedig finomabban is közölhetném. Elvégre mégis a lányunkról van szó. De én már csak így kezelem a nehéz helyzeteket. Nem éppen lelkileg érzékenyen.
- Mikor beszéltél vele utoljára?






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Katherine Broughton
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Gillian Anderson
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
Szer. Dec. 27, 2017 3:01 pm
 



 


Sigmund & Kate


Nem szeretem, amikor Sigmund ezt csinálja; amikor lekorlátoz, amikor irányítani akar. És most pontosan ezt csinálja: nem enged be a lányomhoz, és az irodájába kísér. Nem értem meg, és nehezen fogadom el, hogy egyszerűen nem mehetek be Sadie kórtermébe, még akkor sem, ha az anyja vagyok, és még úgy sem, hogy Sigmund a férjem – egyelőre. Mert ennek hamarosan vége. És ennek a rémálomnak is vége lehetne. Azt kívánom, hogy bárcsak ez az egész, ez a mai nap, ez a pillanat, ne volna más, csupán egy lidércnyomás. Persze, tudom, hogy nem az. És azt is tudom, hogy nem csinálhatom vissza, bármennyire is akarom.
Valósággal érzem Sigmund tehetetlen dühét. Én is ugyanezt érzem.
És csíp. Tényleg csíp, de visszafogom, lenyelem az ajkaimon kiszökni akaró szisszenést. Talán csak arcizmaim rezdülnek finoman.
Fáradt vagyok és félek; még soha nem féltem ennyire. Akkor sem, amikor egy túszejtővel tárgyaltam, akkor sem, amikor gyilkosok után rohangáltam, akkor sem, amikor fenyegető leveleket kaptam, sőt, akkor sem, amikor pár évvel ezelőtt meglőttek, sem soha máskor. Soha ezelőtt nem rettegtem ennyire, mint most. Mert mindig ott voltam Sigmundnak és Sadie-nek, egy fegyverrel, tele tárral, mintegy pajzsként, oltalmazó végvárként. De most nem elég, hogy erős vagyok, hogy rettenthetetlen vagyok, hogy bármit megtennék a családomért – ölnék értük, meghalnék, ha ők élhetnének -, most ugyanis tehetetlen vagyok.
Mivel hárítja a kézmozdulatomat, amivel a könnyeimet törölném le arcomról, lemondó, ideges kis sóhajt hallatok.
- Rendben – nyugtázom, erőtlenül bólintva. Hiszek neki, de tudom, hogy van valami, amit nem mond el. Érzem, zsigeri szinten, az idegeimben. Míg a kérdésemre válaszol, a vonásait fürkészem, és ki nem mondott válaszok után kutatok lélektükreiben.
- A szüleiket felhívta már valaki? – kérdezem, mintha csak az én dolgom volna, pedig valójában nem sok közöm van az egészhez, hovatovább, semmi, de semmi közöm nincs hozzá.
Iszonyatosan zavar a csend, és a férfi hallgatása, hogy minden egyes szót, minden, apró információt már-már harapófogóval kell kihúznom belőle. Ha minden rendben lenne, nem így tenne.
Bólintok az újabb kijelentésre, de nem mondom ki, amire gondolok, hogy ez jól hangzik, jobban, mint a semmi, jobban, mint, hogy kómában marad, valahol az élet és a halál mezsgyéjén, viszont érzem, hogy nincs vége, hogy van egy bizonyos ’de...’, amiről még nem esett egyetlen szó sem.
Még engem is meglep és meghökkent a kijelentés maga, mint olyan, és a hideg közöny, amivel a férjem mindezt tálalja. Tudom, hogy nála ez afféle biztonsági mechanizmus, de míg ő nyersen, szinte vakkantva adja át az információt, én ledermedek.
- A lányunk nem fog tudni többé lábra állni – keserűen, reszketve vonom le a konklúziót -, és te ezt ilyen nyugodtan kezeled. Elmész te a francba, Sigmund – sziszegem, és megpróbálok eltávolodni tőle, fájó közelségétől. Arcomat kezeimbe temetem, és győzködöm magamat, hogy az érdektelensége csupán egyfajta önvédelem. Hangtalanul zokogok. Némán. Pedig legszívesebben ordítanék, hogy az egész világ érezze a fájdalmamat. Sadie nem ezt érdemelte, nem, ez igazságtalanság. Hirtelen eszembe jut egy csomó minden, Sadie-ről, ahogy futkározott a játszótéren, vagy az állatkertben, ahogy az eső elől futottunk egy kapualj oltalmába, vagy, ahogy együtt táncoltunk a nappaliban, vagy, amikor hógolyóztunk, és a hóban játszottunk, és hóangyalt csináltunk.
Kate, a lányod él, és ez a legfontosabb – mantrázom magamban rendületlenül, de nem hiszem, hogy ez Sadie-t vigasztalni fogja.
Valamin, valamiben meg kell támaszkodnom, bele kell kapaszkodnom valamibe, mert egyszeriben úgy érzem, hogy kicsúszott a talaj a lábam alól, és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, hogy mit tehetnék, hogy mi lesz most, ha majd a lányunk felébred. Mit tehetnék?
- Ma este – felelem, és egy szívdobbanásnyi idő alatt rájövök, hogy ez az egész tulajdonképpen az én hibám. Egyedül az én hibám.


▲ Smoke ▲ 592
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Avataron : Kevin McKidd
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
Pént. Jan. 12, 2018 6:46 pm
 



 




Sok mindent nem szeret, amit csinálok és ezek nagy részéről tudok is. Mondta már nem egyszer, de nem változtattam a viselkedésemen. Nem azért, mert ne érdekelne, hogy Katet mi teszi boldoggá, sokkal inkább azért, mert alapvetően képtelen vagyok a változásra. Ilyenné formált az élet, ezt örököltem, így könnyebb.. nem tudom. Nem is keresem a magyarázatot, csak egyszerű tényként elfogadom (talán hibásan), hogy márpedig én ilyen vagyok és így is maradok.
Megsimítom szabad kezemmel az arcát ott, ahol végigsuhant izmain egy remegés, mint tó jegén a rianás. Csak egy pillanat az egész, ennyi kedvességet és közeésget engedek meg magamnak a sebellátás közben, de egyszerűen ennyit muszáj, ösztönből születik a mozdulat, mielőtt a professzionizmus visszahúzná a kezem, s más munkát adna neki a seb körül.
- Úgy tudom, hogy igen. Nem foglalkoztam ezzel. Szeretnéd,
hogyha utánakérdeznék?

Ezen a ponton valahonnan fejen ver a felismerés: nem is tudok szinte semmit a lányom barátinak szüleiről. A számukat is csak Kate mentette el, engem annyira sem érdekelt, mint egy konyhánkba szemtelenkedő hangya. Úgy voltam vele, hogy ezeket a feleségem tartja úgyis kézben, ő tartja a kapcsolatot velük és az én munkám mellé nem fér be, ellenben az övé mellé igen. Sose szégyelltem magam miatta, de most mintha egy kicsit mégis elszörnyednék belül egy pillanatra, mely szörnyülködést az egészsgügyis láda akkurátus elrakásába temetem. Mire visszafordulok Kate felé, már nyoma sincs az érzésnek.
- Valószínűleg nem. Bár így a műtét után nem sokkal ezt könnyelműség teljes bizonysággal kijelenteni, de szerettem volna, hogyha tisztán látod a dolgokat.
Meg egyébként is ismerhet. Sosem a dolgok pozitív oldalát világítottam meg előbb. Abból nagyobbat lehet csalódni ha nem úgy sül el, ez a megingathatatlan véleményem volt eddig is és marad eztán is az.
- Hogyha tajtékozva üvöltenék és úgy mondtam volna az arcodba, az sem változtatna semmin. Balesetet szenvedett, roncsolódott a gerincveleje, ez mind orvosi tény. Bármennyire is őrjöngjön a bennem élő apa,
ezt nem lehet másképpen tálalni. Hogyha más hangsúllyal mondtam volna,
azzal talán visszatekerhetem az időt?

Egészen eddig nem volt ingerültség a hangomban, de mire ennek a végére érek azért eljutok oda, hogy beleszúrjak egyet Katebe a szavaimmal. Szép is az, hogy az én helyzetkezelésemet leltározza, de abba miért nem gondol bele, hogy lehet hogy ahogy neki könnyebb kiakadni, úgy nekem könnyebb hideg álca mögött elviselni ezt? Örülnék, ha törődne valamennyit az én érzéseimmel is, s nem csak elvárná, hogy én tegyem azt az övéivel.
- És mégis.. mit mondtál neki?
Nem akarom letámadni azzal, hogy az említett fura hajú srác, akinek a neve megint nem jut eszembe, motyogott valamit valamiféle telefonhívásról. Nagyon remélem, hogy nem úgy van, ahogy gondolom.. ugye nem vesztek össze Sadie és az anyja a baleset előtt?








Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Katherine Broughton
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Gillian Anderson
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
Szomb. Jan. 27, 2018 4:48 pm
 



 




Bármilyen nehezen ismerem el önnönmagamnak, még most is szeretem Sigmundot. Nem változtat ezen a sok vita, és veszekedés, a kisebb-nagyobb csaták és harcok, amiket vívtunk, vívunk, sem a válás. Semmi. És ez iszonyatosan bosszant. De mi mást is tehetnék? Hogyan máshogy is érezhetnék? Ez – a szerelem, a tiszta, önzetlen szeretet – nem múlik el egyik napról, a másikra. Csak abban bízhatok, hogy egy nap még csak derengeni sem fog az érzés a lelkemben, hogy többé nem kísért már, hogy egyszer csak... elmúlik. Szép, csendben elillan.
Ezt persze nem tudhatom előre, de ebben bízok. Szörnyűséges lenne, ha mégsem így lenne.
Önkéntelenül hajtom egy pillanatra a fejemet a kezébe, amivel a friss, még vérző, nyílt seben simít végig. Azt hiszem, úgy gondolja, hogy alapvetően nincs szükségem erre: a lágyságra, a finom, puha érintésekre, mert olyan kemény vagyok, olyan rendíthetetlen, olyan hajlíthatatlan. De szükségem van rá. Az érintésre – az Ő érintésére.
- Megtennéd, kérlek? – kérdezem halk, karcos hangon, opálos lélektükreimet a férfire emelve. Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy Sadie barátainak a szülei is értesültek a balesetről, és, ha ők is itt lehetnének a gyerekeikkel. Persze, ők sem tudnának segíteni, ahogyan én sem tudok, de egy gyereknek szüksége van a szüleire, főleg egy ilyen helyzetben, akkor is, ha éppen nincs magánál, mert hiszem – hangozzék bármilyen naivan és elvontan, és rám nem jellemző abszurditásnak -, hogy megérzik, hogy itt vannak a szeretteik. Megérzik, hogy támogatják őket, megérzik, hogy várják őket, hogy nem engedik el őket olyan könnyedén.
Hülyeség. Hülye vagy, Kate, hülye...
Érzem, és látom, hogy Sigmund nem hisz a teljes felépülésben, és tudom, hogy ő csak nagyon ritkán téved, és azt is tudom, hogy, ha ezt mondja most, valószínűleg így is lesz. Hiszek neki, de ez nem mentesíti a bicskanyitogató semlegesség alól. Egy pillanatra elhiszem, hogy egy cseppet sem érdekli, de lerázom magamról az érzést, mert nyilvánvalóan nem így van. Egyszerűen... Sigmund ilyen. Tudom, hogy neki így könnyebb elviselni a tragédiát, a veszteséget, velem ellentétben, mert én legszívesebben ordítanék, és ezzel egyidejűleg a világra zúdítanám minden fájdalmamat.
- Nem. Igazad van, nem... – fordulok ismét felé, miután letöröltem arcomról könnyeimet. – Sajnálom – ingatom meg a fejemet, lesütve pillantásomat; a cipőm orrán nézem a saját véremet, a szemem sarkából látom a blúzomon is. Nem magyarázkodok, mert tudja, hogy a legtöbb, negatív változásra és hirtelen, villámként lesújtó problémára, katasztrófára – legyen az kisebb vagy nagyobb – így reagálok. Nem viselem jól az ilyesmit, pláne nem, ha Sadie-ről, vagy róla, a családomról van szó; ezt is tudja.
Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy mit tehetnék. Olyan feleslegesnek és haszontalannak érzem magamat; tehetetlennek. És gyűlölöm ezt az érzést.
Szükségem van Sigmundra, de már... azt sem tudom, hogy hogyan közeledjek hozzá, hogy egyáltalán közeledjek-e, hogy nem lesz-e ettől csak még sokkal, sokkal dühösebb. Ezért hát egy tapodtat sem mozdulok, három lépéssel tőle, egyenes gerinccel állok, rám jellemző, makacs, büszke tartással – pedig egész testemben, egész lényemben reszketek.
- Azt, hogy menjen haza, mert pár óra múlva én is hazamegyek, és beszélni akarok vele – kezdek bele, pedig talán nem is kellene felesleges felvezető köröket tennem. – Tudta, vagy megérezte, hogy valami nincs rendben – Sadie ilyen, főleg, hogy eléggé szoros a kettőnk közötti kötelék. – És... kihallgatásra kellett mennem, és nem akarta annyiban hagyni, és elmondtam neki, hogy el fogunk válni – hibásnak érzem magamat, az is vagyok, és tudom, hogy Sigmund is éppen ennek fog látni engem, szóval nagy levegőt veszek, a tüdőmben tartom, és felkészülök a csapásra, amit a férjem mérni fog rám.
Megérdemlem.


▲ smoke ▲ 567


A hozzászólást Katherine Broughton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 15, 2018 3:50 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Avataron : Kevin McKidd
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
Vas. Feb. 11, 2018 3:15 pm
 



 




Bólintok, s már nyúlok is a telefon után, hogy a kórházi recepciót tárcsázzam rajta.
- Itt Dr. Sigmund Mallors! Információkra lenne szükségem a mai napon behozott autóbalesetes diákokról. A szüleiket elérte valaki?
- Igen, Dr. Mallors, úton vannak a kórházba mindegyikük szülei. Szeretné, hogyha szólnék, amint megérkeztek?
Eltartom a fülemtől a telefonkagylót, befogom a mikrofonját, s Katehez intézem a kérdésemet.
- Szeretnél találkozni velük, hogyha ideértek? Szóljanak fel a recepcióról, ha ez megtörtént?
Annak fényében, hogy mit mond a feleségem megválaszolom a nővér kérdését, majd a segítségét megköszönve bontom a vonalat, s figyelmemet újra Katenek szentelem.
Kérdőre von én meg megválaszolom, ahogyan tőlem megszokott. Tudom, hogy érzelmesebben is tálalhattam volna, hiszen mégis csak a lányunkról van szó, de egyszerűen képtelen voltam rá. Már csak azért is, mert a szigorú tényekhez ragaszkodva sikerül megtartani a józan eszem, s nem jutok oda megint, hogy magamból kikelve tajtékozzak a folyosón a betegek riadalmára.
Sajnálkozására elönt a szégyen és a szánakozás. Legszívesebben magamhoz ölelném, hogy lecsókoljam ajkairól a szomorúságot, de valahogy nem érzem úgy, hogy megtehetném, éppen ebből kifolyólag csak egy cirógatás az, melyet megengedek magamnak orcája ép felén, majd szinte szégyenlősen húzom vissza a kezemet, hogy inkább az íróasztalomon támaszkodjak meg vele magam mögött, ahogy testsúlyomat is ráhelyezem a bútordarabra.
- Nincs semmi baj. - karcolom kettőnk közé, s bár ebben a helyzetben a semmi baj nagyon is erős túlzás, mégis.. mi mást mondhatnék? Feltételezésem szerint érteni fogja, hogy a kettőnk beszélgetésének kontextusában gondolom ezt s nem a Sadieval történetk miatt.
- Hogy mégis mit csináltál?! - kerekednek el a szemeim hirtelen támadt hitetlenségemben. Azt se veszem észre, hogy felemelem a hangomat, s ellököm magam az asztaltól, csak arra eszmélek, amikor már hátam mögött összekulcsolt kezekkel fel s alá mászkálok Kate előtt, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
- És ezt mégis mikor akartad nekem is elmondani?
Az addig rendben van, hogy én se vagyok hülye, s egy ideje beszélgetünk ennek a lehetőségéről, de arról nem volt szó, hogy el fogunk, csak arról, hogy lehetséges a dolog, ha ez így folytatódik. Úgy érzem, hogy fuldoklom a saját keserű mérgemben és legszívesebben faképnél hagynám, de mégsem teszem. Mert a lányunkra gondolok, s arra, hogy milyen szájízben zajlott az utolsó beszélgetésük. És ennek kapcsán megsajnálom mindkettőjüket.
- Az őrzőben van. Szeretnéd látni őt?
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Family portrait 2016
 



 

Vissza az elejére Go down
Family portrait 2016
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Hajrá Vasas örökké !!!

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Alternatív :: 
Temetetlen múlt
-
Ugrás: