KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Megosztás

Wright Park

Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Wright Park
Wright Park EmptySzer. Dec. 20, 2017 10:33 am
 



 

Wright Park Tumblr_p1962bojEN1vambubo3_r1_500
Vissza az elejére Go down
Zeena Grimes
Zeena Grimes
Inaktív

Avataron : Ana de Armas
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Wright Park
Wright Park EmptyHétf. Jan. 15, 2018 8:11 pm
 



 

Belegondoltál már, hogy mi történik, ha egy bizonyos ponton valamit másképpen csinálsz? Ha egy bizonyos ponton nem arra mozdul a lábad amerre eredetileg tervezted? Ha félrefordítod a fejed, amikor a szembe érkező barna orkán kabátos alak rád mosolyog és irányt változtatva a nagy tölgyek kopár ágai között megbújó kis tisztás felé indulsz? Belegondoltál már, hogy a pillangó effektus egy bizonyos napon, egy bizonyos pillanatban téged is utolér, és egy adott másodperc örökre megváltoztat mindent. Mindent….és az egyik ilyen szárnycsapásba éppen csak bele nem halsz….

Mit tudtam Tacomáról? Tulajdonképpen semmit, azon kívül amelyet az internet zegzugos világából sikerült kimazsoláznom. Ha valaki, hozzám hasonlóan egyetlen helyen éli le az életét már az nagy dolognak számít, ha egyáltalán a város határát átlépi. Emlékszem az első utazásra alig hat évesen a mamával. Én akkor állítottam, hogy Madison után minden városnak más és más az illata és ehhez ma is tartom magam. Ugyanakkor mindezek után legalább tíz évnek kellett eltelnie, hogy egy újabb utazásra adjam a fejem. Gondolatban és az internet segítségével bejártam én már a fél világot, de valójában alig pár helyen fordultam meg. Nem mintha nem vágytam volna rá, csak egyszerűen tisztában voltam azzal, hogy egyedül nem igazán boldogulok.
Aztán pár éve valahogyan gyökeresen megváltozott a gondolkodásom. El akartam engedni anya kezét, szerettem volna én élni a saját életemet, szerettem volna megtudni miképpen boldogulok, ha ő nincs a hátam mögött, ha nem kapok segítséget, ha nekem kell érvényesülnöm a világban. Persze mielőtt elköltöztem, biztonságot adó címeket kaptam, embereket, akik segíthetnek, rokonokat, rég elfeledettnek hitt barátokat, családtagokat. A világ nagy, de ott vannak benne ők, akiknek egy része biztosította a mamát arról, hogy ha úgy adódik ők ott lesznek nekem. Aztán már a megérkezésem után éreztem, hogy mennyire elveszett vagyok. Hogy a jó pár telefonszámból csak néhány volt aki valóban fel is vette, még kevesebb aki hajlandó volt segíteni. Rá kellett volna ébrednem, hogy a világ nem olyan jó mint amilyennek én látom, hogy az emberek alapvetően nem csak jószándékok apró kis részecskéiből állnak, hanem az eredendő gonoszság, a számítás, a másik kihasználása iránti vágy éppen úgy felüti a fejét a lelkükben. Burokban éltem mindezidáig, a csendem védelmező burkában, hova csak anyám puha keze ért el, és ahol annak szentelhettem az időmet amivel szerettem foglalkozni.Itt, nem sokkal a megérkezésem után már számolnom kellett a költségekkel, a számlákkal...mindennel amire idáig a mamának volt gondja, nekem pedig nem. Naivitásom és a világról való ismereteim hiánya sok helyen okozott kellemetlen perceket, ideges ügyintézőket, haragos boltosokat. Az emberek alapvetően mintha kevésbé lennének toleránsak, mintha minél hamarabb meg akarnának szabadulni tőled, ha kiderül, hogy nem hallod őket. Pedig nem vagyok kevesebb náluk, egyszerűen csak más.
Rózsaszínnek és védelmezőnek álmodott kis világom tündérfalai mögött nem vettem észre, hogy semmi sem az aminek látszik, és mint egy szép álomból felébredve csapott arcul többször is a valóság. Óvatosabb lettem, ám nem adtam fel a reményt, hogy ha kevesen is, de vannak még olyanok, akik nem várnak cserébe semmit egy apró jó cselekedetért, akik elfogadják ha kapnak, de nem követelnek. Tőlem millió mázsányi szeretetet akár, mert ragaszkodásom nem ismert határokat. Annak aki megérdemelte.
Szóval mit tudok Tacomáról? Azon kívül amit már elmondtam még annyit, hogy itt található az a viszonteladó, aki színezett üvegtömbökkel foglalkozik, és talán három ilyen van rajta kívül még az Államokban. És itt lakik Bob bácsi, anyám másodvonalbeli unokatestvére, aki arról volt híres a családban, hogy kitagadták, mert fekete bőrű nőt vett el. Amiben alapvetően semmi különös nem kellene legyen a mai felfogás szerint, csakhogy Bob bácsi a nejét Rosalind-ot még a hatvanas években vette el, a Dixie egyik államában, Georgia-ban. Ez pedig akkoriban felért a családnak egy arcul csapással, így aztán a família és a város haragja elől északra menekült és meg sem állt egészen Seattle-ig, majd később a Tacoma hegyig.
A kihúzott nevek a listámon gyarapodtak, a bekarikázottak pedig háromra csökkentek azok közül akik hajlandóak voltak velem találkozni, és még segítséget is nyújtani. Az egyikük Bob bácsi volt. Sem ő, sem a családja nem ismertek, és anyával is csak azért tartották a kapcsolatot, mert a sok rokon közül szinte az egyetlen volt, aki nem tagadta meg őket. Szóval egy világoskék üvegtömb megvásárlása, és Bob bácsi miatt jöttem Tacomába. A problémák elkerülése végett busszal tettem meg az utat.
Egy remek háromfogásos ebéd, egy lehetetlenül mennyei meggyes pite, egy sikeres üzletkötés után még egy sétát terveztem a Wright Parkban, mielőtt Bob bácsi idősebb fiának, szíves felajánlását, hogy hazafuvaroz, el nem fogadtam. Megmagyarázni nem tudom, tán soha nem is fogom tudni, hogy miért akartam odamenni. Talán, hogy egy készülő egész falas képhez keressek motívumokat, talán csak vágytam a park magányára, vagy a benne tovafutó emberek csendes társaságára. Talán leülni vágytam volna egy padon, mélán megtámasztva a karomat a támlán, ráhajtani a fejemet és számolni az égboltra kúszó felhőket. Talán egyszerűen úgy éreztem,hogy ha már itt járok nem mehetek el csak úgy. Bob bácsiék kedvesen engedték, hogy lerajzoljam őket, és ígéretet tettem, hogy apró agyag miniatűr formájában elkészítem a családot. Mindig betartom az ígéreteimet.
Fázósan fűztem össze magam előtt a karomat. Bordó kabátom felett egy hófehér sál tekergett át többször a nyakamon. Arcomat pipacs színre festette a hideg, kitartó és szinte állandó vendég mosolyom odafagyott. Vállamon egy régi táska himbálózott. Millió féle kocka alakú szövetből varrott, mások számára tán értéktelen holmi. A különlegességét az adta, hogy édesanyám készítette a huszadik születésnapomra folttechnikával és mindegyik kis kockája egy-egy gyermekkori holmimból készült. Egy tekercs vázlatpapír kandikált ki belőle, és így baktattam végig a sétáló ösvényen, amikor….

Belegondoltál már abba, hogy mi történik, ha egy mozdulatod másképpen ejted meg? Ahol el kellett volna fordulni, de én nem tettem. Nem indultam a kocogó, ciklámen ruhás nő után, csak mert távolabb, a fenyőliget irányában valami megcsillant a fák között, ami magára vonta a figyelmemet. Odakaptam a fejem, és a lépteim a továbbiakban egyenesen haladtak. Én pedig...ha lett volna hallásom, talán felfigyelek arra, hogy követni kezdenek. De nem hallottam a murván és köveken csikorduló lépteket, nem hallottam, hogy valaki zihálva veszi a hátam mögött a levegőt, készen arra, hogy lecsapjon.
Hátulról ért a támadás, a meglepetés teljes erejével. Kezemből kitépve a táskát csavart egyet a csuklómon, mire én a táska felé kaptam és próbáltam azt visszaszerezni. Minden erőmet beleadva küzdöttem érte...mintha az a táska én lettem volna...a teljes életem. Nem volt benne semmi értékes, vagy olyasmi amit nem lehetett pótolni. Ha kéri odaadtam volna bármit, csak a táskámat nem. De nem kérte. Sikoltani próbáltam, mire a csípőm környékén egy szúró fájdalmat éreztem, és a hang legbelül siklott el torkom néma rejtekében. Egy szürke kapucnis fejet láttam, szürke kabátban és hófehér sportcipőben elfutni, aztán már nem tudom. Kezem a csípőmhöz kapott, és amikor lepillantottam a bordó kabáton egy absztrakt folt rajzolódott ki. A világ egyetlen fényes pontban koncentrálódott körülöttem. Nem hallottam semmit, csak érzékeltem dübörgést magam körül. Hirtelen kabátok szállingóztak körülöttem, és egy nő puha keze simult hűvös de verejtékezni kezdő homlokomra. Összeszükült szemekkel pillantottam fel, és az ajkai tisztán formálták a szavakat.

- Leszúrták. Hívjon valaki mentőt! Rendőrt! Segítseneeeeeek!

Én meg lassan pislogtam, egy szót sem szóltam, nem is tudom, hogy beszéltek e hozzám. Csak a táskámat akartam, a színes szövettáskát.
Vissza az elejére Go down
Quentin Marshall
Quentin Marshall
Igazság- és hadügy

Avataron : Charlie Hunnam
Kor : 43

TémanyitásTárgy: Re: Wright Park
Wright Park EmptyHétf. Jan. 15, 2018 9:35 pm
 



 

Hosszú nap és hosszú műszak után vagyok és semmi másra nem vágyom, csak egy zuhanyra otthon, ami kiadósabb annál, amit a melóhelyemen vettem, hogy ne szó szerint a teljes műszak bukéjával kelljen hazamennem. Na meg egy üveg jó hideg sör és a csendes ház, más nem is kell. Madox valószínűleg úgyis kettétöri majd az elképzelést valamilyen változatos formában, de most már legalább megint kezd önmaga lenni és nem csak árnyéka egykori jól megszokott és az ember agyára menő komiszságának. Sose gondoltam volna korábban akármikor is, hogy egy kutya is képes lenne a depresszióra, de ez az átokfajzat megmutatta, hogy valójában de. Jó néhány aggodalmas napot szerezve nekem, arról nem is beszélve, ami azt követte. ..de akármennyire is egy szörnyű kutya, mégis kivakart a szarból, amikor szükségem volt rá, ezért a minimum az volt, hogy én is megpróbálom ugyanezt vele. Akkor is, ha az eredménye nem lesz más, mint jó pár alattomos bokán harapás. Komolyan mondok, ha nem lenne minden nadrágom abban a tájékban lyukassá téve ezután, még hiányozna is.
A vállamra vetett táskában lapul az egyenruhám, a szolgálati fegyveremmel együtt, amit naponta hazahordok, megszokásból. Odaát se adogattuk le folyamatosan, mert az életünk múlt a viselésén éjjel-nappal. Hiába jöttem haza három éve, vannak dolgok, amiket nem szívesen változtat meg az ember, ha már előtte majd' egy évtizedig a mindennapjai része volt.
A kocsim éves ellenőrzésen van, ezért ma kivételesen gyalog és tömegközlekedéssel vagyok kénytelen hazajutni. Nem mondhatni, hogy szétvetne a boldogság, tekintve amennyire kedvelem a tömeget. Félúton a dugóba ragadt buszról ezért is szabadulok le inkább és döntök úgy, hogy a Wright parkon keresztül vágva szállok át egy villamosra inkább.
A belém futó kapucnis fickó már első látásra is furcsa, de sajnos csak ennyi még nem lenne elég ahhoz, hogy bizonyos figurákat kivonjunk a forgalomból így vagy úgy. A korábbi támadó jelenetről pedig lemaradtam, nem figyelmetlenség okán, hanem, mert nem voltam ott.A sunyi képe, a kapkodó mozdulatai, hogy szinte keresztül esik rajtam, viszont azonnal felkeltik azt a bizonyos hatodiknak is titulálható érzéket, aminek azt is köszönhetem többek között, hogy még mindig élek… Az ezt követő segélykiáltás pedig csak a ráadás. A döntés egyszerű; vagy a fickó után iramodok vagy a sebesültön segítek és nem nehéz a választás. Ezek a patkányok előbb-utóbb úgyis mindig felbukkannak.. A pánik hangjaiból viszont egyértelmű lesz a döntés és a mostanra vértócsában fekvő mellé érek.
- Hívta valaki a mentőket? – a körülállóknak szól a kérdés elsősorban, akik mélyen hallgatnak a szörnyülködő sopánkodások közepette. A vérzés helyét felismerve és a nőt úgy fordítva, hogy hozzáférjek, a kezemet automatikusan a seb lokalizálására teszem, erősen rányomva a tenyerem a ruhaanyag alatt megbúvó húsra. Ha van valami, amit megtanultam odaát, akkor ez az egyik; a vérzés lelassítása életet ment.
Szabad kezemmel a dzsekim belsőzsebéből halászom ki a mobilom és ütöm be a 911-et. A kicsöngést jelző hang és a vészhelyzet után érdeklődő diszpécser bejelentkezése után gondolkodás nélkül darálom le a hívás okát.
- Itt Marshall LCDR a USCGtől. – a jelvényszámom levegővétel nélkül darálom végig. - Azonnal mentőt és rendőrt kérek a Wright Park dél-keleti bejáratához; ismeretlen okból szúrt csípőseb egy 20 év körüli női áldozaton. – a többi később is ráér, ezért a hívást bontom, amint megbizonyosodom afelől, hogy küldik a megfelelő embereket.
- Ne aggódjon, minden rendben lesz. Már úton van a segítség. – a sérültnek szólnak már ezúttal a szavaim, azt viszont egyáltalán nem feltételezem, hogy nem hall esetleg és közben a táskából halászok ki egy törölközőt, amit a tenyerem helyett nyomhatok a sebre azért, hogy csökkentsem a vérzést..
Vissza az elejére Go down
Zeena Grimes
Zeena Grimes
Inaktív

Avataron : Ana de Armas
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Wright Park
Wright Park EmptyKedd Jan. 16, 2018 9:10 pm
 



 

Én hiszek abban, hogy minden történésnek van miértje. Van valami ami miatt éppen akkor és az esik meg velünk ami. Hiszek ebben,talán ostobaság, és még akkor is hiszek, ha soha nem derül ki bizonyos esemény valódi célja. Hogy ennek, ami itt történt velem mégis mi lehetett arról egyelőre fogalmam sincs. Most még próbálom feldolgozni, próbálom megérteni, és próbálok válaszokat találni arra, hogy miért? Miért éppen ő, és miért éppen velem? Hogy két embert adott pillanatban miért mos ugyanarra a helyre a sors, hogy miért lépnek be a képbe mások, és miért kuszálódik össze az életünk néhány percre, amikor élet és halál van a terítéken. Annyi gondolat kavarog bennem mindezekről, pedig csupán vészesen egyszerűen igyekszem szabályosan venni a levegőt, igyekszem nem tudomást venni arról, hogy a csípőmnél feszítő és égető érzés uralkodik el, hogy a forróság altájékon úgy terít be, mint a völgybe lehömpölygő lávafolyam. Nem tudok másra gondolni, csak arra a percekkel ezelőtti csillogásra a fák között, arra a furcsa, talán nem is evilági dologra, amely magára vonta a figyelmemet, és amelynek okán lépteim egészen más irányba vezettem, mint ahogyan eredetileg kellett volna. A női kéz, mely a homlokomra simul lehetetlenül selymes és lehunyva egy pillanatra a szemeimet újra otthon vagyok. Anya mosolyába burkolózom, megmerítkezem a pillantásában, kezének semmihez sem fogható finomságában, amelybe durvaságot csak azok az évek csempésztek, amikor apa elhagyott bennünket. Akkoriban még éjszakai vagonpucolást is vállalt,három munkahelye volt egyszerre, én pedig szégyenkezve gondolok vissza arra, hogy sosem kérdeztem meg, miből van marhabélszín az asztalon vasárnaponként. A valóság vértől ázottan ránt vissza, minduntalan figyelmeztet, hogy körülöttem néhány ember, kik megállnak és tovább indulnak, némelyek ott maradnak. Csak a nő állandósul, ő nem mozdul mellőlem, érzem ujjaival kisimít pár tincset verejtékezni kezdő homlokomból. A sálja olyan mint az alkonyi égbolt tengernyi színe amelyet a vörösbordó ölel körbe, és az arany szálak a búcsúzó napkorong sugarainak sóhaját juttatják eszembe. Barna haja loknikban omlik a vállára, aggodalomtól barázdált szép arcán felejtem sokáig ködössé váló tekintetem. Az ajkainak mozgása sürgető, és szinte tapintható benne a félelem. Engem félt. Ismeretlenül is. Azon gondolkodom,hogy talán van családja? Gyermekei? Unokája még biztosan nincs, ahhoz még túl fiatal. Anyára emlékezet, csak ő nem így öltözködik. Szólnék hozzá, de csupán a levegőt sóhajtom ki ajkaim közül. Dermedten markolok bele tündérkék kabátjának ujjába. Milyen az a tündérkék? Mint átmenet az éjszakai és a trópusi égbolt között. Mintha az utóbbi szerelmét bújtatta volna bele az előbbibe.Önmagát sóhajtva újra meg újra. Mások egyszerű és profán módon színátmenetnek hívnák. Elnehezült a szemhéjam, de nem engedtem lecsukódni, mert akkor végleg elveszítem a kapcsolatot a külvilággal,így is pusztán a nő testének rezdüléseiből tudtam mi történik körülöttem. Jobban mondva csak annyit, amennyit ő lereagált. Például egy férfira förmedt, éreztem amidőn megfeszülnek az izmok a testében, a hangjának rezgése ezerszeresen vibrált vissza az ujjbegyeimbe. Nem tudom mit mondhatott neki, de a férfi egyszerűen tovább állt. Voltak még ott mások is, de alakjuk összemosódott egyetlen színes folyammá, amely őrülten lassan hömpölygött körülöttem. Forogtak az emberek, a fák felettem körtáncot jártak a téli délutánban, és az égbolton újra gyülekeztek a havat ígérő szürke fellegek. Elmosolyodtam és arra gondoltam milyen érzés lehet megérinteni egy ilyen felleget? Kezem erőtlenül mozdult, hogy a gondolatot tett kövesse, de aztán a nő, az a szép nő, aki az ölébe vont megállította a mozdulatot. Lomhán pislogtam rá. Ajkáról tisztán csorogtak le a szavak.
- Ne mozogj! Jönni fog segítség.
Hittem neki, és a kezemet hagytam magam mellé esni. Eddig senki nem térdelt mellém a barna loknis asszonyon kívül, most mégis erősebb a fuvallat, amely az arcomat éri. Frissebb, ugyanakkor erőteljesebb, határozottabb illat.Mint a vakok, én is igyekszem sokszor az emberek illataiból tájékozódni. Sokan azt gondolják, hogy a siketeknek pusztán a látásuk kifinomultabb, de ezen vélekedéssel ellentétben bizton állíthatom, hogy a szaglás is éppen olyan élessé válik. Ahonnan Isten elvesz….ott más módon ad. Bár azt hiszem Isten tőlem eddig csak elvett, és nagyon keveset adott vissza.Oldalra kell pillantanom, és egy szakállal bélelt állat látok ameddig felpillantok. A szája mozog, kérdez valamit de ha minden igaz nem tőlem. Nézném az ajkait, de még lassan emelkedik a fejem.Szédülök. Nem hallom a nőt amikor válaszol, de érzem, hogy beszél a férfihez. Ha hallanék, akkor tudnám, hogy beszélgetni kezd vele.
- Nem tudom, hogy hívták e. Nálam még egy mobil sincs, csak kiugrottam a parkba sült gesztenyéért a kisebbik gyereknek.- de talán nincs is szüksége magyarázkodásra, és valószínű a férfi sem várja el, ő azonban érzi, hogy valahogyan el kell mondania miért csak így segít. Mert nem tudott engem itt hagyni...gyerekei vannak. A nagyobbik talán annyi idős lehet mint én...talán fiatalabb.
Most érek el oda, hogy a férfi arcát is megnézzem. Szemeimben a bizonytalanság és a rettenetes fizikai fájdalom tükröződik. Vöröses kontúrban úsznak a kék íriszek. Mozduló ajkait figyelem, és hirtelen roppant érdekesnek találom, hogy az arcszőrzete szinkronban mozog.Pár szó megragad bennem.
~Marshall….LCDR…szúrt csípőseb…~
Próbálom értelmesen összerakni a szavait, de egyelőre sokkal nagyobb energiát emészt fel, hogy a tudatomnál legyek. A felismerés oly erős, amikor rádöbbenek, hogy Bob bácsiék várnak vissza haza, hogy tudom az útvonalat, mert leírták nekem, megvannak a jegyeim is...rajtuk kívül senkim sincs. Tacomában biztosan. És még azt sem tudom megmondani, hogy Robert Lockwood hol lakik pontosan.
A férfi elfordul, és a vállának mozgásából úgy veszem ki mond valamit nekem, amit nem látok, éppen ezért nem is “hallom őt”. Kezével a táskájában keresgél, és csak az utolsó két szót sikerül elcsípnem mondanivalójából.
“...van a segítség”
Ekkor fordul vissza, és szeretném megkérdezni mit mondott előtte, vagy kérdezett esetleg valamit, amire válaszolnom kellene, de nem tudok. A beszéde kicsit nehézkesebb, tekintve, hogy az arcszőrzetének mozgása gyakorta elvonja a figyelmemet, és pontosan ezért némelyik szó elég nehezen érthető a számomra. Csak ekkor veszem észre, hogy a tenyerével szorítja a sebemet. A fájdalom már mindenhol lüktet bennem, lassan kezdem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal.
Ha hallanék….ha hallanék, akkor érteném, hogy a nő, akinek az ölében fekszem félig, hozzám beszél. A hajamon simít át  a kezével, én meg csak belehajolok a mozdulatba. Olyan jó ez most így.
- Ez az úr úgy látom érti a dolgát elvégre egyenruhás, szóval szerencséd volt kislány. Reméljük szerencséd is marad. Beszélj szépen hozzánk, halljunk, hogy tudatodnál vagy! Mi a neved? Tacomai vagy?- nem teszek eleget a kérésének, mert nem hallom őt, ellenben kíváncsi, bár meggyötört ábrázattal figyelem a férfit, az ajkain csüggeszkedő pillantásokkal.
- Maga egy igazi marshall?- kérdezem hirtelen, mert érzem, hogy belül egyre erőteljesebb a forróság, hogy ha nem teszek valamit, ha nem beszélek, másodperceken belül elönti tudatomat a jótékony sötétség, és elveszítem végleg a kapcsolatot a külvilággal. Velük mindenképpen. Felszisszenek amikor a kezét elhúzva a törölközőt helyezi a csípőmre. Véráztatta kabátomat már nem is figyelem, ahogyan minden másról megfeledkezek egy időre. A világ leszűkül jelenleg a jéghideg és dérrel borított fűre, a nőre, akinek az ölében fekszem és a férfira, aki mentőket hívott.
- LCDR azt mondta…-ismétlem meg az ismeretlen fogalmat, aztán köhögni kezdek, egyre erősebben, mígnem szám sarkában egy apró vércsepp meg nem jelenik. Nyúlnék oda a kezemmel, de mintha ólmot viselnék benne, mozdulatlanul hever mellettem. Nem tudom megemelni. Kétségbeesett pillantásokkal nézek a férfira. Mi történik velem?
Vissza az elejére Go down
Quentin Marshall
Quentin Marshall
Igazság- és hadügy

Avataron : Charlie Hunnam
Kor : 43

TémanyitásTárgy: Re: Wright Park
Wright Park EmptyCsüt. Jan. 18, 2018 11:17 pm
 



 

Rövid, morranásba forduló szusszanással konstatálom, hogy az itt ténfergő bámészkodók közül senkinek sem jutott eszébe mentőt hívni. Nem nehéz erre az általános következtetésre jutni, amikor egyetlen nőn kívül másnak még csak eszébe se jut válaszolni se, de a szájtátást azt remekbe szabottan folytatják, mintha csak kötelező volna. Az eszem megáll.
Röviden letudom a dolgot, szinte csak morogva darálva le a lényeget a telefon túl végén lévő diszpécsernek. Higgadt maradok, hidegvérrel teszem a legjobb tudásom szerint, amit ilyenkor kell. Segítséget hívtam, most már csak a vérzést kell csillapítani, amíg a mentő ide nem ér. Olyan nagyjából 3-5 percig maximum. Utána viszont már nem az én dolgom lesz ugyanez, ellenben beszélhetek a rendőrökkel, személyleírást adva a fickóról, arról nem is beszélve, amit a jelenleg is zajló jelenetről el tudok majd mondani. Ennyit arról, hogy egy egyszerű estére vágytam, meg arra a hideg sörre a hűtőmből.
A törölközőt kivadászom a táskámból, egy kézzel ügyeskedve. Az egyenruhám az alatt van, még szerencse, hogy nem fordítva pakoltam be a dolgaimat, akkor valószínű még mindig viaskodnék a textil tömeggel. A sebre szorítom az anyagot és bár a megnyugtatás nem az én asztalom, azért igyekszem nem jobban halálra rémíteni a szerencsétlen lányt, aki valószínűleg így is teljes frászban van a fájdalom mellett, ami mostanra valószínűleg minden porcikájába otthonosan befészkelte magát.
Az ismeretlen járókelő gesztenyés asszony szavait a magam részéről reakció nélkül hagyom. Amíg nem nekem kell pofázni, addig számomra éppen megfelelő. A sérült mellett térdelek és még erősebben nyomom az anyagot a sebre, amiből úgy látom, hogy talán most már kevesebb vér szivárog. ..vagy legalábbis lassabb festi meg a törölközőt vörösre. A vér fémes szaga kéretlenül kúszik az orromba. Jól ismerem ezt és nem, nem hiszem, hogy hozzá lehet szokni valaha is. Nekem hosszú évek alatt nem sikerült.
A hozzám intézett kérdés csak abból a szempontból furcsa, hogy szerintem abszolút nem releváns jelen helyzetben.
- Az. Hamisítatlan. – feltételezem, hogy inkább rangként értette a megnevezést, én azonban nem akként válaszolom meg a kérdést. Valószínűleg erre az egészre nem fog emlékezni a sokk miatt, nem nagyon számít mit mondok.
- Az a rangom hivatalos rövidítése. Korvettkapitány vagyok. – feloldom a négy betűből álló „szót”, mégis mit jelent, de levegőt venni se nagyon marad időm, amikor a földön fekvő vért kezd felköhögni.
- Semmi baj, a mentő mindjárt itt van. Már hallani a szirénákat. Csak egy kicsit tartson még ki, rendben?! – az feltűnt, hogy van valami kis ismeretlen akcentusa vagy nem is tudom, szokatlanság abban, ahogy a szavakat ejti, de amennyi a bevándorló ebben az országban, a világ bármely pontjáról érkezhetett.
A fejemet abba az irányba forgatom, amerről a segítséget várjuk. Igen, a szirénák határozottan egyre közelebb visítanak, ami azt jelenti, hogy most már tényleg csak rövid másodpercek kérdése és itt lesznek. ..és valahogy most mégis, azok a rövid másodpercek, sokkal hosszabbra nyúlnak érzésre. Kicsit csipkedhetnék magukat jobban is.
Vissza az elejére Go down
Zeena Grimes
Zeena Grimes
Inaktív

Avataron : Ana de Armas
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Wright Park
Wright Park EmptyPént. Jan. 19, 2018 9:04 pm
 



 

Sajnos vagy sem, a természet nagyon rossz fájdalomtűrő képességgel ajándékozott meg. Mindezt már akkor tapasztalhattam, amikor hat évesen elvágtam az ujjam, pedig csupán egy vajazó kés volt, majdhogynem tompa mint a bot, nekem mégis sikerült felsérteni vele apró kis mancsomat. Órákig zokogtam, pedig anya már ragtapaszt is biggyesztett rá, noha a seb alig volt nagyobb egy felszíni karcolásnál. Később persze jöttek a komolyabb sérülések is, melyekkel ugyanúgy együtt járt a fájdalom és én azokat is rettenetesen nehezen viseltem. Bár Madisonban nem túl magas az egy főre jutó bűncselekmények száma, én azon kevesek közé tartoztam akik megúszták komolyabb attrocitások nélkül. Néhány iskola utáni piszkáláson kívül, amelyben leginkább hallás hiányommal szórakoztak a felsőbb osztályokba járó lányok, nem nagyon ért támadás. Köszönhető ez annak is, hogy meglehetősen óvatos és félénk vagyok. Ha egy mód van rá, a lehetőségét is kerülöm annak, hogy valami baj történjen. Persze az ember időnként sikeresen magához vonza a bajt, ha akarja ha nem.
Mikor elhagytam a szülővárosomat volt bennem persze nem is kevés félelem, hogy egy idegen helyen, egy jóval nagyobb városban mi lesz majd velem, ha megtámadnak, ha óhatatlanul belecseppenek egy bankrablásba, vagy elüt egy autó az óriási sugárút valamelyikén. Ez utóbbinak főleg azért volt veszélye, mert még csak nem is hallottam volna ha hirtelen jelenik meg a semmiből. Ahogyan a fickót sem hallottam, aki nem tudni mióta követhetett. Számára ez volt az igazán feltűnés mentes, mert az ösztöneim sem ébredtek fel azt illetően, hogy jelezték volna a rám leselkedő veszélyt. Anya nem egyszer mondta, hogy én sok szempontból is könnyebb célpont vagyok másoknál, és vannak emberek akik erre ösztönösen ráéreznek. A szürke kapucnis ilyen lehetett. A vaduló, sűrűn kapkodott lehelete még mindig olyan, mintha jéggé dermesztett késsel kapirgálnák a nyakam vékony bőrét. Szinte sért és fáj egyszerre az emléke is az elmúlt pillanatokból. Persze az is lehet, hogy a testemet egyre inkább eluraló, mindent felemésztő fájdalom tompasága erősíti fel mindezeket bennem. Szakadozottan vagyok itt a jelenben, és egyre többször elkalandozok valami megnyugtató emlékfoszlány ölelésében. Mozdulatok rántanak vissza, hol a nőtől akinek az ölében fekszem, hol a férfitól, aki előttem térdel és segíteni próbál. Ezerszer szökne le ajkamról a hála, de helyette csak arra koncentrálok, hogy ne érezzem a vér fémes ízét a számban, hogy ne legyen egyre kegyetlenebb a csípőmet körbeölelő forróság, amelyben lassan megmártózom. Elernyedt izmokkal fekszem, miközben kék íriszeim a férfi ajkait fürkészik,minden kimondott szavára különös gondot fordítva. Ha mozdul az arcszőrzet ezzel párhuzamosan koncentráció gyanánt az ajkaim elnyílnak egymástól és magamban játszom le, mint egy csak nekem gyártott magnetofonon a hangját. Elképzelem milyen lehet. Mély...vagy talán nem is annyira. Inkább olyan mintha az északi sarkon dúdolna a téli szél, egy enyhébb reggelen. Beférkőzve a hó alá, símogatva a jégsipkákat.
Fejem imbolyog a nő ölében, és nem kell hátranéznem, hogy tudjam beszél. Gyaníthatóan nem hozzám, hanem a férfihoz, aki a sebem ellátásával van elfoglalva. Megkérdezném, hogy milyen állapotban vagyok, de azt hiszem a válaszra nem vagyok még felkészülve. Csak túlélni….túlélni az egészet, erre gondolok. A pillantása, majd az ajkára rajzolódó grimasz azonban amelyet észreveszek, amely nem kerüli el a figyelmemet elég beszédes. Mégsem erről kérdezem, nem arról, hogy mennyire mély a szúrás, hogy milyen a sebem, hogy mennyi esélyem lehet, hogy vajon lenne még időm bármire? Tulajdonképpen buta apróságok kavarognak bennem...olyanok amelyek minden bizonnyal mindenkiben megfordulhatnak, aki sok vért veszített, és a tudata lassan ködösül...mindeközben azt gondolja, hogy talán ezek a percek az utolsók. Eszembe jut amit szerettem volna még csinálni, eszembe jut, és szinte valamiféle elborzasztó humorral ötlik fel, hogy egyetlen vágyam volt egész életem során, még bakancslistát sem írtam...és lehet az a vágyam sem teljesül.
- Nagyon sápad, egészen falfehér. Sok vért veszíthetett. Maga szerint mennyi az esélye, hogy túléli? Egek, tiszta forró a homloka!- a nő felettem rövid mondatokkal aggodalmaskodik, és szavait az általam marshallnak titulált férfihoz intézi. Az egészből én csupán a homlokomra simuló kezét érzem. Pilláim elnehezülnek, cserepessé váló ajkaimmal valamiféle mondanivalót formálok, de pusztán egy sóhajtással veszik el egy ködpamacs képében az ajkaim előtt. Nyelek egy nagyot, de akárha egy marék homok lenne. Nehéz a beszéd…
-Egy valódi korvettkapitány. Amindenit!- lelkesedésem inkább csak a mosolyban látszik, amelyet erőtlenül de őszintén vonszolok akarattal az arcomra. Pislogok egy hosszút, eszembe jut Whitman
-* Ó kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el.- lassan szavalom a versrészletet, néha gurgulázva, néha dadogva ejtve ki a szóvégeket, időnként beleköhögök a szavakba, néha akarattal nyelek, már ha lenne mit.Helyette csak levegőbuborék jut el a torkomba, amelynek a vértől erős, fémes íze van. Ha csendre intene, egy néhány másodperc után akkor is folytatnám, amíg be nem fejezem, bár a végén szinte már annyira halkan ejtem ki a szavakat, hogy pusztán a férfi hallja azokat.
- Mit mondott?- tudakolja a nő felettem, de ezt szintén nem hallom, csak arra tudok gondolni, hogy a keze hűvöse valamennyire tompítja lüktető halántékom, és lassan elandalít. Aludni szeretnék. Az álom úgy ér utól, oly hirtelen és a semmiből érkezve, hogy csak azon kapom magam, hogy értelmes szavakat nélkülöző, motyogó ajkaim lassúlón nyílnak és záródnak.
Hiába mondja, hogy hallani a szirénákat...ezen mondatánál egy aprócska mosolykezdemény üt tanyát ajkaimon és erőtlenül bár de bólintok.
- Az...az jó, az nagyon jó.Közelről hallja őket?- teszem fel a magam számára egyszerű kérdés, amely tán neki kissé furcsának tűnhet. Nem tudom mozdítani a fejemet, a kezem még mindig ernyedten hever mellettem.
- Kapitány…-megmondani nem tudnám miért ragadt meg bennem ez a szó a versrészletből, de mivel a nevét nem tudom, hát így kezdtem el szólítani.
- Nem...nem tudom megmozdítani a kezem.- rekedt suttogásom egy újabb apró köhögésbe fullad. Alig tíz perc telhet el, nekem viszont örökkévalóságnak tűnik az idő, mikor először kapom fel a fejem egy nagyobb légáramlatra amely a lábszáramat csiklandozza.A föld gyengéden dübörög körülöttünk egészen sugár alakban. Futva közelednek...valakik.
Újabb két ember guggol le elém, az egyikük egy kedves arcú, késő negyvenes asszony, természetellenes szőkére festett hajjal, amely mégsem zavaró, mert az arca tele van jóindulattal. A másik egy mackós, kissé testesebb harminc körüli férfi, akinek szája folyamatosan jár...rágózik. Így még nehezebben értem, hogy mit beszél. Egyelőre hatalmas szemekkel igyekszem mindkettejüket nézni felváltva, de a teljes beszélgetést rajtam kívül mindenki érti valószínű.
- Na nézzedmán! Marsahall! A központban mondták honnan a bejelentés, de a’sztem a diszpécser szórakozik. Na nézzük mink van! Közben mondhatod mivel állunk szembe! Layla ha csinálod a sérülést, én intézem a többit. Hölgyem, kérem álljon odébb, megmérném a vérnyomást és rakok a kisasszonyra egy kis dúsított levegőt. Layla hogy állunk?
- Hát Tony, ez...én nem tudom mivel szúrták meg, de úgy szétroncsolták a területet, hogy alig látok valamit a vértől.A törölközőt te raktad rá?-nézett fel a segítőmre a kedves arcú nő, majd elismerően biccentett.
- Jó kis nyomókötés. Van amit sosem felejt el az ember, nem igaz? Tony, hogy állsz?
- Vérnyomás alacsony, 90/60, pulzus 48. Kisasszony, most felteszem önnek a maszkot, amíg a kolléganőm és én előkészítjük, hogy szállítható legyen, rendben?
Folyamatosan beszélnek és nem tudom, hogy éppen ki és kinek...mintha egy óriási piac közepén lennék, és egybemosódna minden. Zavarodottan nézek körül, szinte kétségbeesetten nyújtanám a kezem a Kapitány felé, de nem mozdulnak….csak ujjaim markolnak kétségbeesetten a levegőbe, ameddig a kézfejem fel tudom elmelni. Nem válaszolok a mentősnek, csak tátogok, mint a partravetett hal.
-Hallja amit mondok? Kisasszony! Hahóóóó!
-Kapitány, ne hagyjon itt!
Félek. A szemeim riadalmat tükröznek.

*Walt Whitman: Ó kapitány,kapitányom!
Vissza az elejére Go down
Quentin Marshall
Quentin Marshall
Igazság- és hadügy

Avataron : Charlie Hunnam
Kor : 43

TémanyitásTárgy: Re: Wright Park
Wright Park EmptyPént. Jan. 19, 2018 10:01 pm
 



 

Nem akarom az idegen, gesztenyés asszonynak odamorogni, hogy remek a megállapítása, miszerint a földön fekvő valószínűleg sok vért veszített. Egy nő esetében nagyjából 4-5 liternyi van a testében, ez alapján a betonon lévő ragacsos mennyiség eléggé sok, látom én is. Mégis befogom a szám, mielőtt még azon bármi kiesne, mert nem célom még jobban a frászt hozni a sérültre és másnak sem kellene. Élesen villan a tekintetem a mindent kikotyogni kényszerülőre.
- Nem vagyok orvos. – ezzel pedig úgy hiszem választ adtam arra, hogy szerintem túléli-e vagy sem. Halvány gőzöm sincs. Ha nagyon tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy igen, mert a mentők mindjárt itt vannak és hacsak nem főütőeret ért a penge – aminek igen kicsi az esélye, mert akkor már egyértelműen nem verne a szíve szerencsétlennek –, nem fog kivérezni pár perc alatt. Az emberi test szívósabb, mint sokan gondolnák.. Találgatásokba azonban nem vagyok hajlandó belemenni, ez a helyzet.
Nem feltételezem, hogy hallotta a sebből vérző a rangomra tett kiegészítést, így mikor abba kapaszkodva szólal meg, csak bólintok egyet röviden. Az vagyok, korvettkapitány, ahogyan arról alig pár másodperce tájékoztattam. Sok hozzáfűznivalóm így nem akad. Nem úgy, mint a folytatáshoz.
- Szerintem inkább tartalékolnia kellene az erejét. – verselés helyet.. Nem ismerem, nem vagyok se a testvére, se más egyéb rokona vagy hozzátartozója, hogy erélyesebben szóljak rá, nem feltétlen erre kellene az energiáját fecsérelnie, ezért a továbbiakban nem figyelmeztetem még egyszer.
A nekem szegezett kérdésre a fontoskodó nő részéről csak megrázom a fejem. Nem lényeges, pláne nem ebben a szituációban. Azt viszont igen furcsának találom, hogy a megszúrt nő nem tudja milyen közelről hallani a szirénákat. Összeráncolódó szemöldökkel ellenőrzöm a fejét, nem érte-e ütés, majd pedig a füleit is, sérülés után kutatva. Azonban hiába keresem, nem látok semmit sem.
- Közelről. – mordulok ismételtek a bajszom alatt. Csak halvány gyanúm van arra, hogy nem jól vagy egyáltalán nem hall, de persze koránt sem biztos, hogy jó irányba gyanakszom, rákérdezni pedig biztosan nem fogok.
- Sss.. nem lesz baj. – nyugtatom újra és megint körbepillantok, hátha meglátom végre a felmentősereg érkezését. ..és valóban. Hamarosan megérkeznek, azonban az ezt követő jelenet lejátszódása nem kis fejtörést okoz. Konkrétan halvány gőzöm sincs, hogy ki ez a két alak, nem úgy, mint nekik. Láthatóan pontosan tudják, hogy ki vagyok, ez pedig a legkevésbé sem tetszik vagy nyugtat meg, annyit ugyanis nem dolgozom össze a mentősökkel, hogy ez az egész értelmet nyerjen. Némán hallgatom végig a teljes szövegelést, egyre inkább összefeszülő állkapoccsal és megmerevedő arcizmokkal. A törölközőre vonatkozó kérdésre bólintok egyet röviden, a folytatást viszont már megerősítés nélkül hagyom. Azokról az időkről senkinek sem beszélek – a dilidokit leszámítva, de őt meg köti a titoktartás – és nem is nyilvános információ, hogy hol szolgáltam a parti őrség előtt, pláne nem civilek számára.
Felállok a sérült mellől, hogy a mentősök jobban hozzáférjenek és tehessék a dolgukat. Nekem amúgy is a zsarukkal kell majd beszélnem és most már ők is itt nyüzsögnek, legalábbis a park bejárata felől látszódó kék-piros fényeknek köszönhetően ezt a következtetést sikerül levonnom.
Azonban  mielőtt a kollégákkal sikerülne beszélnem, a sérült nő vonja magára a figyelmem. - Beviszik a kórházba, ahol megfelelően ellátják. Ne aggódjon. – továbbra sem célom megijeszteni vagy rá hozni a frászt. Be úgysem mehetek vele, mert mentővel csak közeli hozzátartozó utazhatna, , ami nem vagyok, az pedig szintén nem elhanyagolható tény, hogy alig pár perce láttam életemben először.
(…)
A rendőröknek elmondtam, amit tudtam – nem volt valami sok –, a krízishelyzet pedig szépen elhárult. A park ezen részéről lassan eltűntek a villódzó fények és visszaálltak a dolgok a normál kerékvágásba. Nem maradt hát más dolgom, mint hazamenni a kutyámhoz és kialudni végre a napot, ami jól elcseszettre sikerült a végére. Azonban..
..azonban magam sem tudom miért, de a kertvárosba vezető villamos helyett egy teljesen más irányba induló buszra szállok fel végül, arra, amelyik a kórház felé megy. A nővérpultnál érdeklődöm a behozott páciens felől, nem titkolva, hogy ott voltam, amikor a mentő érte jött és én szorítottam le a vérző sebét, viszont az állapotáról érthető okokból ugye felvilágosítást nem adhatnak. Azt azonban elmondják, hogy még a műtőben küzdenek érte az orvosok. Ezt tudomásul véve teszem le magam végül a váróban. A telefonom nyomkodása közben, ki tudja mennyivel később szól a nővér, ha már úgyis itt vagyok, pár perce bemehetek az időközben a szobájába szállítotthoz. Bólintással veszem tudomásul és indulok el az említett szoba irányába, jóval a látogatási időn túl. Felébreszteni azonban nem akarom, így az ajtóban állok meg és onnan figyelem, felébredt-e már.
Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Re: Wright Park
Wright Park EmptyKedd Jan. 23, 2018 3:38 pm
 



 





játék vége




Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Wright Park
Wright Park Empty
 



 

Vissza az elejére Go down
Wright Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Park
» Westlake Park
» Luna Park
» Cal Anderson Park
» Park (Egyetem)

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Tacoma
 :: 
Város
 :: 
Városközpont
-
Ugrás: