Állatkórház

Tárgy: Re: Állatkórház Hétf. Jan. 01, 2018 6:36 pm

Madoxra második napja nem lehet ráismerni. Nem egy jó kutya, a jeleket nem abból fedeztem fel, hogy nem hozta reggel be az újságot – sose szokta –, nem pitizett extra kajáért – csak elveszi, ami kell neki, a pitizéssel nem fárad –, nem maradt el a kézfejnyalogatás – még sosem csinálta – vagy a körülrajongó körbefutkározás hiánya – csak akkor szoktam keresztül esni rajta, ha éppen megszívat valami miatt –, hanem, hogy már nem harap a bokámba, nem csórja el az ebédemet és nem csinál a bejárati ajtó elé, pont mielőtt kiengedném a szabadba, hogy elvégezze a dolgát. Egész olyan, mint egy normális eb, jól viselkedik, nem harap a lábamba unos-untalan, nem kell utána feltakarítani és alapjában véve nem keseríti meg a napomat. Egyértelmű, hogy elromlott, hogy valami baja van, hogy nem oké, nem érzi jól magát. A szabadnapomat így arra használom ki, hogy felnyalábolom és irány vele az állatorvos. Az, akihez akkor is vittem, amikor az utcán megtaláltam és elvileg teljesen másképpen képzeltem még a kettőnk közös történtét.
Nem akartam volna kutyát magamtól. Ilyet meg aztán főleg nem, mert ha csak fel kell sorolnom, hogy mi a gond vele, akkor mindenki menekülne tőle. Aztán rájöttem, hogy emberként én sem vagyok más. Nyilván nem abban az értelemben, hogy másokat harapdálok vagy becsinálok, de ahogy ez a szerencsétlen dög, úgy én sem illek bele az elképzelt keretekbe. Nem vagyok olyan, mint mások, nem tudok a rózsaszín álmok között létezni és úgy tenni, mintha a világ éppen úgy volna jó, ahogy van. A halál és pusztítás, a szétszaggatott emberi testek, a veszteség mindennapossága megváltoztatott odaát. Nem olyan vagyok, mint amilyennek mások látni szeretnének és fogak helyett a szavaimmal marok. A mogorvaságommal, azzal, hogy nem tudok mézes-mázos lenni vagy rohadtul nem érdekelnek mások csip-csup kis ügyei. ..és még csak a társaságukra sem vágyom az érdektelen személyeknek. A legtöbben inkább kerülnek el szívesebben, semmint, hogy két percnél többet egy légtérben kelljen tölteniük velem. Kivéve ezt a kutyát, amelyik nálam maradt és lelkesen harap bokán akár naponta többször is, ki tudja milyen oknál fogva. Talán csak így tudja magát kifejezni. Mindegy, nem filozofálok rajta naphosszat, de ha már úgy alakult, hogy egymás nyakán ragadtunk, akkor nem akarom, hogy csakúgy kimúljon. A jelek pedig azt mutatják, hogy nincs jól és efelől csak megerősítést kapok, amikor ellenkezés nélkül hagyja magát bepakolni a terepjáróba. Irány, az állatorvos.
Azzal azonban nem számolok, hogy a váróteremben olyasvalakivel futok össze, akinek a látványára noha hónapok óta vágytam, felhívni nem nagyon sikerült. Leszámítva azt az egy alkalmat, miután elment. Nem hibáztatom, hogy lelépett, más is ezt tette volna a helyében. Ettől azonban még nem könnyebb a dolog.
Kicsit sem.

Tárgy: Re: Állatkórház Hétf. Jan. 01, 2018 9:21 pm

Az emberi kegyetlenség nem ismer határokat, erre számtalan példát fel lehetne sorolni. De az a legaljasabb, mikor valaki/valami olyan felett gyakorolják a hatalmukat, aki/ami nemhogy ártatlan, de mindenek felett védtelen is velük szemben.
Az elmúlt fél évben álmatlanság gyötör, így nem esik nehezemre, hogy minden nap már napfelkeltekor a menhelyen legyek. Ma viszont hiába indulok akkor, amikor szoktam, az utam mégse arra visz. Útközben ugyanis észreveszek egy kutyák, aki az árokparton fekszik. Gondolkodás nélkül félrehúzódom és leparkolok a közvetlen közelében, hogy miután a vészvillogót felkapcsolom, kiszálljak a bajba jutott állathoz. Először megnézem, szuszog-e még, de mikor látom, hogy meg-megemelkedik a mellkasa, enyhén nyugodtabb szívvel megyek oda hozzá. Amint észrevesz, morogni kezd rám, kicsit még a kezembe is belekap, de engem ez sem tántorít el attól, hogy segítsek rajta. Gondolom védekező mechanizmusként teszi mindezt, hisz amilyen állapotban itt fekszik, kétlem, hogy eddig jó tapasztalata lett volna az emberekkel. Figyelmes leszek egy kisebb vértócsára a mellső lába alatt, így a folytonos morgás ellenére a lehető legszakszerűbben igyekszem felemelni, hogy aztán minél előbb a kórházba vihessem.
Jó pár évet lehúztam az állatkórházban, még kezdő állatorvosként, így régi ismerősként köszöntenek ott. A sérült kutyát azonnal kiveszik a kezeim közül és már rohannak is vele az egyik hátsó műtőbe. Ugyanúgy, mint az embereknek "való" kórházban, úgy itt is van recepciós pult, ahol a betegfelvétel történik és szerencsémre pont egy olyan lány dolgozik ott, akit jól ismerek. Lindsay láttán még a kedves, szociális arcomat is előveszem, mialatt odasétálok hozzá.
"Ha már itt vagyok" alapon pedig még szívességet is szeretnék kérni, akkor bizony muszáj lefutnom az általam rettenetesen gyűlölt bájcsevej köröket. De úgy tűnik, jobban megy, mint gondoltam, hisz Lindsay minden szó nélkül kisegít egy eldobható műtős felsővel, hogy a behozott kutya által összevérzett pólómat lecserélhessem. Ezt egy rövid, ugyanakkor barátságos mosollyal hálálom meg, s el is bújok a kávéautomata mögé, hogy átcseréljem a felsőmet.
Először azt tervezem, hogy elmegyek a menhelyre, s csak később jövök vissza a műtőben lévő kutyáért, de épp akkor érkezik meg a gyógyszerszállító, így maradni kényszerülök. A menhely gyógyszerkészletét mindig az állatkórház közreműködésével rendelem meg, révén, hogy "tevékenységet nem aktívan folytató állatorvos" címkével megbélyegeztek, egyedül az én aláírásom semmit se ér a recepteken. Emberhiány miatt Lindsay-nek kell kimennie, hogy tételesen is átvegye a szállítmányt, én pedig a kölcsönös segítségnyújtás jegyében addig beállok az ő helyére.
De ezt a lehető legrosszabbkor teszem.
Az ajtón akkor lép be a múltam legsötétebb árnyéka, akit azóta az incidens óta képtelen vagyok kitörölni a fejemből. Szinte most is érzem, ahogy a lapockám a falnak nyomódott, majd az ujjai a nyakam köré fonódtak. Nem vagyok egy félős kislány, hiszem, hogy meg tudom védeni magamat, de soha életemben, senki sem ijesztett rám annyira, mint azon az éjszakán ő. Pont ő, aki iránt egyébként gyengéd érzelmeket tápláltam.
Elkapom Lindsay karját, mielőtt még eltűnne, olyan hazugsággal bírnám maradásra, hogy nem emlékszem már a betegfelvétel folyamatára, így muszáj neki csinálnia, de nevetve legyint. Egyértelmű, hogy tudja, hazudok.
Jó, nem baj, megoldom. Csak Quentin kezébe nyomok egy kitöltendő űrlapot, majd felviszem az adatokat a rendszerbe. Még csak beszélnem sem kell vele. Lindsay, mintha olvasna a gondolataimban, a kabátját véve megjegyzi, hogy nincs több űrlapkitöltés. Elfehéredve, ijedten nézek rá, de ő ismételten csak elmosolyodik. Megnyitja a használt programot s azzal int is Quentinnek, hogy jöjjön oda, ő pedig rohan is a gyógyszer-szállítóhoz.
- Az alapadataitok kellenek. Név, születési idő, lakcím... mindkettőtöké. - ellenkezést nem tűrő, hideg hangon közlöm vele, fel se nézve rá a monitor mögül, már abban az esetben ha addigra odaért hozzám és valóban ő áll a pult túloldalán. Egyedül abban bízom, hogy Madoxnak nincs semmi komoly baja, mert ahogy a gazdája, úgy ő is hamar belopta magát a szívembe. Csak négylábú barátunk nem utáltatta ki onnan magát.

Tárgy: Re: Állatkórház Kedd Jan. 02, 2018 9:23 am

A forgóajtó jellegű jelenet kicsit furcsa, az meg pláne, hogy az egyetlen recepciós akkor megy ki, amikor mi meg be. Bár lehet a legutolsó látogatásunk óta már más is a pultban áll. Mindegy, valami valahogy majd lesz. Aggódni egyáltalán nem aggódom vagy legalábbis nem amiatt, hogy nem lesz, aki ellása Madoxot meg csinálja az adminisztrációt, amit kell. A kutya állapota már több okot ad a nyugtalanságra, amit viszont nem vagyok hajlandó kimutatni másoknak, ahogyan nagyon mást sem.
Még Lindsay után pillantok és csak ezt követően haladunk a pult felé, karomban a bágyadt és kedvetlen kutyámmal. Az ismerős hang után most már az ismerős alak is a szemeim elé kerül. Még Madox is megemeli a fejét, amit hamarosan vissza is ejt a karomra. Torok köszörülve állok meg végül a pult előtt, a soromra várva, ha esetleg más is lenne ott.
- Nem tudtam, hogy itt dolgozol. – az orrom alatt morogva jegyzem meg. A felsője az itteni uniformis és tudva azt, hogy ért is hozzá, nem nagyon maradt másra következtetni.
Halkan szusszanok egyet, mert a kérdésekre, elvileg ő maga is tudja a választ. Bár fél év hosszú idő, talán elfelejtette azóta. Főleg, ha mondjuk meg is erőltette magát ilyen irányban.
- Madox a kutya neve, találtam, úgyhogy a születését nem tudom, de úgy hat éves lehet az állatorvos szerint. A cím a régi. – ahogyan a nevem sem változott és az sem, hogy mikor születtem. Nem sorolom fel, éppen elég, hogy azokat elmondtam a karomban tartott ebről, amit szintén tudott eddig is.
- Valami nincs rendben vele, jó lenne, ha valaki rá tudna nézni. – az eddig tapasztalt hideg, rideg előadásából nem feltételezem, hogy hajlandó lenne másról is beszélni vagy lenne még közös témánk, így inkább a tárgyra térek, nevezetesen arra, hogy mégis mit keresünk itt.
Igazítok egyet Madox fogásán, mert nem egy kis darab dög, sétálni meg nem igazán hajlandó, úgyhogy jobb híján tartom a több tíz kilójával együtt. Hagyja magát, ami alapból eléggé gyanús, mert nagyon nem egy öleb és egyáltalán nem viseli jól a babusgatást, ezt meg aztán főleg nem. Most viszont csak pislog és olykor szusszan egyet. Ebből mondjuk tudom, hogy még él, de ha lehetséges, szeretném visszakapni a bokaharapdálós formájában. Fura lenne, ha a nadrágjaim eztán nem volnának lyukasak abban a magasságban megállás nélkül. Ennyire nem is akarok még előre szaladni, inkább megvárom a következő kérdést vagy kérdéseket, ha vannak, lesznek még egyáltalán.

Tárgy: Re: Állatkórház Kedd Jan. 02, 2018 12:29 pm

Fél év nem elég idő ahhoz, hogy az ember elfelejtsen bizonyos dolgokat, főleg nem olyanokat, amelyek egykor az ő életének is szerves részét képezték. Nem reagálok a morgolódására, mert felesleges. Semmit sem kell elmondanom vagy éppen megmagyaráznom neki, így az, hogy a körülmények fényében azt hiszi itt dolgozom, hidegen hagy.
A billentyűzetet püfölve írom be az adatait a gépbe, azokat is, amiket nem mondott ki hangosan. A saját nevét, a születési idejét, még a lakcímét is, hisz én hülye minden ilyesmire emlékszem. Mert bármennyire is igyekeztem, nem sikerült elfelejtenem ezeket. Még a címet sem, hisz az ideiglenes lakcímkártyámon nekem is pontosan ugyanezek az adatok szerepelnek, köszönhetően annak, hogy több hónapig ott éltem én is. Az enter leütése után már be is kerültek a rendszerbe, így leültethettem volna őket a váróban, de korábbi fogadalmam ellenére nem voltam képes a monitoron tartani a szemem. Tekintetem lassan kúszik fel Madoxra és ahogy meglátom a bágyadt tekintetét, összeszorul a szívem.
Kisétálok a pultból és határozott lépésekkel indulok meg a vizsgálók felé. - Egyébként nem dolgozom itt. - vetem oda neki, tudom is én miért, majd megnyomom a gombot, hogy a fotocellás ajtó kinyíljon előttem. Nem hívom őket magam után, így remélem értenek a célzásból és várnak ott, ahol éppen hagytam őket.
Több percbe telik míg végigjárom a vizsgálókat, szabad orvos után kutatva. De kettő a műtőben van azzal a kutyával, akit én hoztam be, a másik kettő meg elfoglalt, így a kórházvezető főállatorvos mutat az egyik vizsgáló felé és mondja, intézzem el nyugodtan. Habozásomat ő félreérti, azt hiszi nem bízom a szakértelmemben. Ugyan. Igen is bízom a tudásomban, csak éppen nem akarok Quentinnel egy légtérben, zárt ajtók mögött tartózkodni, érthető, ám nem publikos okokból kifolyólag. Azt mondja, ha nem látom el, várniuk kell. Jó, nekem édes mindegy, mennyit kell várniuk. Ezzel az üzenettel megyek ki vissza a váróba, de végignézve Madoxon, elfog a rosszullét. Imádom azt a kutyát, bármi is történt köztem és a gazdája között. Ha pedig miattam kerül rosszabb állapotba, azt sohasem bocsátanám meg magamnak.
- Gyertek. - fújom ki a levegőt, miközben nyitva tartom nekik az ajtót, hogy beléphessenek a folyosóra, ahonnan a vizsgálótermek nyílnak. Besétálok az egyikbe, bízva abban, hogy ezúttal követnek ők is. Az ajtót ugyan becsukom magunk után, de az üvegen csüngő rolót ahelyett, hogy elhúznám, mások ne lássanak be ide, inkább felhúzom. Ha már zárt ajtók mögé kényszerülök pont vele, akkor legalább az ajtón lévő üvegen belássanak a itt dolgozók.
- Tedd le ide. - mutatok a vizsgálóasztalra és amint Madox rá kerül, közelebb lépek hozzá és megsimogatom a fejét. - Szia pajti. - suttogom neki, ahogy sötét, szomorú szemeibe nézek, s egy pillanatra ellépek tőle. A nyakamba akasztok egy sztetoszkópot, a kezembe fogok egy kis zseblámpát és már újra ott vagyok a kutya előtt.
- Mik a panaszok? - kérdezem Quentintől, továbbra is kizárólagos figyelmet fordítva Madox felé. Belevilágítok a szemébe, megvizsgálom a pupilláit, majd a mellkasához illesztve a sztetoszkóp végét, meghallgatom a szívverését. Ahogy nyalogatni kezdi a mancsait, automatikusan hajolok közelebb, hogy szemügyre vehessem, van-e valami seb a lábain, de semmit sem látok. - Mióta nyalogatja így magát? - érdeklődöm, ahogy tovább figyelem Madox cselekvését. Nincs seb a lábán, ha óvatosan megnyomom a mancsait, nem húzza el, tehát nem fájlalja. A kutyák pedig nem csak akkor nyalogatják vagy harapdálják a testrészeiket, ha fáj nekik. Akkor is ezt teszik, ha nyugtalanok és saját feszültségüket igyekszik oldani és könnyen lehet, hogy Madox esetében is ez áll fenn.

Tárgy: Re: Állatkórház Kedd Jan. 02, 2018 2:50 pm

Kivárom, amíg pötyög, nagyon más választásom úgy sincs. Meg egyébként se rohanok, az aggodalmam is maximum abban nyilvánul meg, hogy összeszorítom az állkapcsom. Mások észre se szokták venni, mert nem ismernek, nem tudják. A nyugalom így csak látszólagos, a feszültség hiába élő és vibráló. Nekem. Nem nekik. Persze a szemben állónak feltűnhet, ismer vagy ismert annyira. Mondjuk rám se bír nézni, úgyhogy talán észre sem veszi. Mindegy, nem érdekes.
Rövid biccentésbe torkollik az eredetileg bólintásnak induló tudomásulvétel arra nézve, hogy nem itt dolgozik. Nem értem a dolgot, de nem tartozik beszámolóval és van egy olyan sejtésem, hiába kérdezném, választ úgysem kapnék rá. Egyikünket se fárasztom hát ezzel, nincs értelme.
Mivel nem tudom hová megy vagy miért, egyelőre nem mozdulok Madox-al. Feltételezem, ha van valami majd szól, addig azonban megvagyunk mi itt is. A kutya erőtlenül, de nyitott szemekkel pislogva körbe, én meg a karomban fogva továbbra is. Ha jobban lesz, lehet diétára kell fogjam, mert nem egy könnyű darab, főleg nem ehhez.
Amíg Shay elvan és teszi, amit tesz, legyen az bármi is úgy, hogy nem dolgozik itt, addig én várok, maradva a helyen, ahová sikerült lecövekelni a pult előtt, de csak addig, míg a hívásra való felszólítást meg nem hallom. Előbb még a jobb vállam felett hátra is nézek, hogy ez most valóban nekünk szólt-e vagy valaki másnak, de úgy tűnik valahogy mégiscsak sikerült kiérdemeljem, hogy egyáltalán szóra méltasson. Haladunk. Azt hiszem.
Egy röviden morgott jó után indulok meg Madox-al a kezeimben a nő után, aki még mindig túl sokat jelent az eltelt hónapok ellenére is. Ha akarnám se tudnám nem észrevenni, hogy mennyire tartja a távolságot vagy, hogy a vizsgálóba lépve a rolót nem lehúzza, hanem pont az ellenkező irányba, hogy jól be lehessen látni. Elhúzom a szám, amíg leteszem a kutyát.
- Kimenjek? – Madox ismeri, nem aggódom, hogy baj legyen és talán akkor nagyobb biztonságban is érezné magát. Itt bent legalábbis semmivel több hasznom nincs, mintha odakint lennék és akkor legalább Ő megnyugodna.
- Kedvetlen, bágyadt és nem megy az agyamra. Harapni sincs kedve, már tegnap óta ilyen. Nem evett, inni viszont ivott valamennyit. – hát ennyi nagyjából, amit el tudok mondani arról, hogy milyen panaszai vannak. Megvakarom a füle tövét, ezt az egyet normál állapotában is elviseli általában. Amikor jó napja van. Többnyire elviseli..
- Eddig nem csinálta vagy csak nem láttam. – ráncolom össze a szemöldökeimet, mert egyáltalán nem rémlik, hogy ez is a listán lenne ami a kutyámban mostanában szokatlan. Mindenesetre lehet új tünet is vagy passz. Annyira nem értek a kutyákhoz, ez a példány is csak véletlenül ragadt a nyakamon. Jah, az életnek jó humora van, ha úgy ragaszkodsz egy ebhez, amit valójában nem is akartál. Legalábbis nem magadtól.

Tárgy: Re: Állatkórház Kedd Jan. 02, 2018 5:27 pm

Kereken száznyolcvan napja annak, hogy végleg kisétáltam az életéből azon a bizonyos vasárnap reggelen. Nem hagytam hátra se búcsúlevelet, se semmit, mert nem gondoltam, hogy szükség lett volna bármire is. Ami történt, megtörtént és a múlton nem lehet változtatni. Elhiheti pedig, hogy legszívesebben kitörölném az emlékeim közül azt az éjszakát. De nem tudom. Száznyolcvan napja nem tudom és megelőlegezem magamnak azt, hogy soha nem is fogom tudni elfelejteni, hogy mi történt. Találkozni vele pedig végképp nem akartam. Se most, se később. Ő volt az utolsó, akivel bármilyen kapcsolatot megpróbáltam kialakítani és csúfos kudarcot vallottam, ezért úgy döntöttem felhagyok ezzel. Nem kell nekem szerelem, nem kell nekem közös élet senkivel sem. Maximum csak a kutyáimmal, lehetőleg fent a hegyekben, ahol senki sem zargathatja a nyugalmamat.
Ó, az édes nyugalom, amiről hosszú hetek óta álmodozom! Merthogy a mostani helyzetet se mondanám éppen békésnek, tekintve, hogy a vérnyomásom az egekben van, a szívem pedig a torkomban dobog. Vissza kell fognom magam, hogy kérdését hallva ne küldjem el egyből melegebb éghajlatra, de a kutyára pillantva szívtelenség lenne ezt tennem. Ez van, ha az állatok nyugalma jobban érdekel, mint az embereké... - Ne. Madox-nak szüksége van rád. - el se hiszem, hogy valóban maradásra biztatom, de igyekszem a kutyával foglalkozni és nem vele, így talán könnyebben átvészeljük ezeket a perceket. Arra viszont túlságosan is figyelek, hogy mikor Quentin Madox-hoz nyúl, még egy apró érintésre, véletlenül se érhessen hozzám, miközben én tovább vizsgálom az ebet.
- Az orra hideg és nedves, úgyhogy nem lázas. A pupillái szépen reagáltak a fényre, az ínyével sincs semmi gond, a fülei is tiszták. Úgy tűnik semmi fájdalmas, komoly baja nincsen. - hadarom el Quentinnek, amit eddig megállapítottam Madox állapotáról, a mondatom végén még egy óvatlan pillanatban fel is nézek rá. És akkor üt csak igazán szíven a felismerés, miszerint nem csak a történteken, de még rajta se vagyok túl igazán. Ez pedig felbosszant és elszomorít.
- A kutyák többnyire akkor nyalogatják a mancsaikat, ha egy sebet akarnak kitisztítani, máskor legfőképp azért csinálják, hogy megnyugtassák saját magukat. Ezért első ránézésre azt mondanám, hogy Madox depressziós lett. Akár valami olyan miatt, ami ezen a héten történt, akár régebbi ok miatt, ami mostanra tudatosult benne. Elvitted valami olyan idegen környezetbe, ahol nem érezte jól magát? Vagy hazavittél másik állatot? Esetleg járt nálad olyan vendég, akihez rosszabbul viszonyult? - azt már meg sem említem, hogy a fél évvel ezelőtti incidens is könnyedén kiválthatta Madox-ból ezeket a tüneteket, mert nem akarok arra gondolni, hogy mi történt akkor. És mondjuk azért most, mert Quentin hazavitt valami új nőcskét, aki végképp nem volt szimpatikus Madox-nak.
Leülök a székre és közelebb húzom magam a kutyához, hogy míg a fejét simogatom a szemeibe nézhessek. - Mi baj van, hm? Nekem elmondhatod. - mosolygok rá, mire ő megemeli a fejét és pár másodpercig mozdulatlanul mered a szemeimbe, hogy aztán visszategye a fejét az asztalra.
- Azért veszek tőle vért, hogy azt megvizsgálják és hívok valakit, aki készít egy ultrahangot, hátha esetleg megevett valami olyan tárgyat, amit nem kellett volna. - talán ha az ultrahang kimutat valamit, akkor a depressziót kizárhatjuk. De ha Madox mégis depressziós, akkor Quentinnek alaposan meg kell erőltetnie magát ahhoz, hogy visszakaphassa a kutyáját és már most megmondom, az nem lesz könnyű menet.
Kiveszek a szekrényből egy kis üvegcsét, a következő percben pedig már meg le is fertőtlenítem és meg is szúrom Madox karját, hogy vért vehessek tőle. Amint a kis üveg megtelik, arrébb helyezem azt és egy gézlapot helyezve a hegre, egy géztekerccsel körbetekerem a karját, kis kötést készítve neki ezzel. Megvakarom a füle tövét, dicséret gyanánt, majd szó nélkül kisétálok a vizsgálóból és keresek valakit, aki az ultrahangot elkészítené.

Tárgy: Re: Állatkórház Kedd Jan. 02, 2018 8:35 pm

Egyetlen szavába kerülne és nem többe, kimennék. Tudom, hogy nem érzi magát biztonságban velem és nem is ok nélkül. Azaz, hogy magamtól sosem bántanám és korábban sem akartam és most már segítséget is kapok ahhoz, hogy úrrá legyek a problémámon. De ez gondolom édeskevés. Magamra hagyott és ezért egy cseppet sem tudom hibáztatni. Ha tehetném, én is ugyanezt tenném. ~~Elvégre kinek van szüksége egy emberi roncsra?!~~ ..de mégsem küldd, hiába ajánlom fel. Maradok hát, kénytelen-kelletlen, inkább Madox miatt. Egy bólintással veszem tudomásul a dolgot, nem megyek ki.
Feltűnik, hogy elhúzza a kezét, pedig nem volt szándékomban megérinteni. Képzelem mennyire akarná, ha egy légtérben is nehezére esik megmaradnia velem. Nem kell kimondania, látom. Érzem. Tudom.
A felsoroláshoz nincs mit hozzátennem, tudomásul veszem, hogy mi az ami rendben van a kutyával, csakhogy a bajt pont az jelenti, ami nincs rendben. Ami nem olyan, mint máskor lenni szokott. Ami viszont ezután következik, attól elkerekednek a szemeim. Nem feltűnően, nem nagyon, de a fene se gondolta volna, hogy egy ebnél is diagnosztizálnak olyasmit, amit most említett meg.
- Depresszió? – reszelős hangon ismétlem utána, mint aki nem jól hallotta, amit hallott. Ha nem ismerném és tudnám, hogy teljesen komolyan gondolta, most azt hinném, hogy csak viccel velem. Még ilyet.. ki hallott már arról, hogy egy kutya is lehet depressziós. Hát eszem-faszom megáll.
- Nem vittem idegen helyre és nincs másik háziállatom. – ezt a kettőt máris kizárhatjuk, mert az életünk nem változott. Valójában semmiben sem az elmúlt napokban, kivéve talán azt, hogy;
- Vendég sem járt nálam, viszont összeszedtem a nálam maradt cuccaidat, mindet és kiraktam a fészerbe. A héten akartam postázni, de aztán Madox nem volt jól. – olyan természetességgel közlöm mindezt, ha az időjárás lenne éppen a téma. Már régen meg kellett volna csinálnom és kipakolni, ami nálam maradt, így is túl soká vártam vele, de eddig nem ment. Meg nem is akartam. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy pont a kutyám fogja a szívére venni, hogy végre véglegessé teszem azt, ami már fél éve az.
Madox persze tökéletesen alakítja a drámakirályt, főleg, ahogy a hosszas szemkontaktus felvétel után visszateszi a fejét az asztalra.
- Jó, az jó lesz. Kösz. – valahogy hihetetlennek tűnik, hogy a kutyám depressziós legyen. Ezért is örülök annak a labornak, mert biztosra veszem, hogy van valami más is a háttérben. Kell, hogy legyen. Egy ennyire nem szociális kutyát, amelyik folyamatosan harap, nem viselheti meg fél évvel később az ennyire, hogy kipakoltam az exem cuccait. Az egész elég értelmetlennek tűnik.
Megint megvakargatom a füle tövét, amikor végül vért vesz tőle a szemben lévő, mindezt úgy, hogy a gyanúja se merüljön fel; a mozdulattal esetleg meg akarnám érinteni a nőt is, nem csak az ebet.
- Shay.. – mielőtt kimegy, bízom abban, hogy ennyivel még visszafordíthatom az ajtóból. - ..aggódnom kellene? Madox miatt. – aggódom így is – úgy is, csak az a nem mindegy, hogy most tényleg valami komoly dologról lehet szó vagy sem. Vagy egyáltalán, hogy mekkora a baj..

Tárgy: Re: Állatkórház Szer. Jan. 03, 2018 12:13 am

Próbálom elfelejteni azt az egy évet, amit együtt töltöttünk, csak épp olyan meghatározó része volt az életemnek, hogy sokkal nehezebben megy, mint arra számítottam. Azt hittem a történtek miatt majd könnyen megy. De tévedtem. Mert hogy az a kellemetlen igazság, hogy a mi kapcsolatunkban minden jó volt, leszámítva persze a befejezést. Hasonló életfelfogásunk van, nem becézgettük a másikat, az emberek, ha együtt láttak minket, akkor nem kaptak tőlünk hányingert. Körülöttünk nem lebegett rózsaszín felhő, mégis sokkal igazabbnak és tisztábbnak éreztem az érzéseimet iránta, mint előtte bármikor. Ezért nem működik olyan könnyen a delete gomb.
Nem ismétlem önmagam, ő is jól hallotta, hogy depressziót mondtam és igen, állatoknál is előfordul. Sorolja, hogy milyen változások álltak be vagy inkább nem álltak be az életükben. De amint megemlíti, hogy összeszedte a cuccaimat, megtorpanok egy röpke pillanat erejéig. Arra már rá sem kérdezek, miért csak most lépte ezt meg. S talán nagyképűen hangzana, ha rá vágnám, miattam funkcionál másképp a kutyája, de az igazsághoz mégis ez járhat a legközelebb. Attól, hogy a kutya nem látott, az ott maradt dolgaimon keresztül érzékelte a jelenlétemet. Az pedig, hogy Quentin hirtelen összepakolt mindent, Madox-nak is egyértelművé tette, hogy a másik, "fogadott" gazdája tényleg nem tér már vissza.
Mikor megköszöni a segítségemet, csak egy bólintással felelek. Nem beszélek többet, mint amit feltétlen szükségesnek ítélek meg. A levett vér fioláját magammal viszem, de előtte ráragasztok egy, az azonosításra szolgáló vonalkódot, majd ugyanazt ráragasztom Madox lapjára is. Épp nyitnám ki az ajtót, amikor meghallom, ahogy a nevemen szólít. Libabőr fut végig rajtam, s habár nem akarok, mégis visszafordulok. Kérdését hallva legszívesebben száz dolgot a fejéhez vágnék, tudatosítva benne, hogy mi miatt kellene aggódnia, de tartva ezúttal Quentinnel is a szemkontaktust rájövök, hogy ezt nem tehetem.
- Lazítanod kellene inkább, mielőtt még szétroppantod a saját állkapcsodat. - jegyzem meg végül, utalva ezzel arra, hogy az idegességét és az aggódását előlem nem tudja elrejteni. Egy pillanatra a földre nézek, majd vissza a tőlem két méterre álló férfira. - Madox-nak nem lesz semmi baja. De ha depressziós, akkor... az egész embert kíván, Quentin. Jobban kell törődnöd vele. Szeretgetned kell, simogatnod, beszélned hozzá és ha kell órákon át mellette feküdni a földön, hogy tudja, ott vagy vele. Még akkor is, ha eddig nem ilyen kutya volt. Aztán ha túl lesztek a nehezén, majd egyik reggel arra ébredsz, hogy épp ketté készül harapni a bokádat. - ezzel pedig ki is sétálok a vizsgálóból. A vért leadom a laborban, sürgős címkével ellátva, majd kerítek egy asszisztenst, aki hajlandó megcsinálni az ultrahangot. Vagy legalább segíti betolni a szerkezetet abba a vizsgálóba, ahol a fiúkat hagytam.
Nem sokkal később vissza is érkezem, nem csak a szerkezettel, de még egy asszisztenssel is felvértezve. De amint Caroline közelebb lép Madox-hoz, a kutya morogni kezd. Talán nem épp a világ legszociálatlanabb kutyájához kellett volna behívnom az első munkanapját töltő fiatal asszisztenst. Ahogy viszont én lépek közelebb a kutyához, úgy a morgás is abbamarad. Ezek után még tényleg kérdés lenne, hogy mi baja?
Caroline bekapcsolja a monitort, én pedig a vizsgálóbot fejét Madox hasához illesztem és pontról-pontra, centiről-centire végighúzom rajta. - Teljesen tiszta, nem látok semmi elváltozást, semmi olyat, ami nem illene ide. - bólintok Caroline-nak, aki ezután arrébb húzza a készüléket, ő maga pedig kisétál. Ezután felnézek Quentin-re és hosszas gondolkodás, pár mély lélegzet múltán megszólalok.
- Ha a vérképe is rendben lesz, akkor csak depressziós lehet. De szerintem már most elkezdhetsz barátkozni ezzel a gondolattal. - megsimítom Madox fejét és folytatom. - A kérdés az, hogy miként akarod meggyógyítani? A könnyebb vagy a nehezebb utat választva? A könnyebb szerint felírnak neki gyógyszereket, amiket meg kell etetned vele. A nehezebb az, amire korábban már utaltam: extra törődés és szeretet. Apró trükkök alkalmazása, ami felidézi benne a régi időket. - akaratlanul is eszembe jut, mikor elmentünk hármasban horgászni. Vagyis... Quentin horgászott, mi Madox-szal pedig a vízben játszottunk. Akkor igazán boldog kutya volt, annak ellenére is, hogy tudta, éjszaka nem jöhet be hozzánk a sátorba.
Igazából már semmi keresnivalóm nem volna itt, de valami miatt nem tudok kisétálni az ajtón. Akkor, azon a vasárnap reggelen ment, most azonban mégsem.

Tárgy: Re: Állatkórház Szer. Jan. 03, 2018 10:54 pm

Feltűnik az a bizonyos megtorpanás, de betudom annak, hogy inkább csak képzelődtem, semmint valóban láttam. Elvégre miért is akadva fenn azon, hogy hat hónap múltán kitakarítottam a házamat? Ő hagyott ott, eddig se kellett volna halasztanom az egészet, de az agyturkász szerint itt volt az ideje. Nem kedvelem a pasast, de azok után, amit a velem szemben lévővel tettem, be kellett lássam, hogy segítség kell és követem a tanácsait. Nem akarom, hogy még egyszer, hogy valaha is megismétlődjön az, ami akkor megtörtént. Szégyellem, végtelenül szégyellem és ezen az sem változtat semmit, hogy még most sem emlékszem egyetlen momentumára sem az esetnek. Csak a lila foltokra, amelyek a nyaka körül keletkeztek a bőrébe égetve hetekre azt a pokoli néhány másodpercet. Ma már nincs nyoma, látható legalábbis, de ettől még olyan mélyen sebezte meg, amit tettem, hogy most is alig mer rám nézni, egy légtérben megmaradnia velem, egyáltalán a tényt elviselni, hogy itt vagyok. Nem kell mondani, látom rajta és ezt sajnos egészen biztosan nem csak képzelem.
Halkan szusszanva konstatálom, hogy feltűnt neki az állkapocs feszegetésem. Másnak nem szokott, soha. Vagy nem említik, mindegy is igazából. Egy bólintással tudom le, hogy mit kellene tennem, de ettől még nem tudom lazábban venni Madox állapotát. Borzalmas egy kutya, tipikusan az a fajta, akit senki sem kívánna magának, de én már megszoktam, hogy velem van. Okot ad reggel felkelni és célt a napoknak az ellátása. ..és, ha más nem is, legalább jó csendes társ, ami aranyat ér a meló után hazaérve mindennap. Lehet, hogy nem vagyok egy kutyaszakértő, de róla gondoskodom ~~és ő is rólam~~.
- Értem. ..és kösz. – reszelősen darálom a rövid szavakat. Hogy mennyire vagyok egész ember, az persze kérdéses, de amit tudok, azt megteszem. A boka harapdálásával ez a dög tart egyben és amikor szükségem volt rá, akkor tette a leginkább. Most rajtam a sor, hogy ugyanezt megtegyem érte. Megint megvakargatom a füle tövét, mire tőle egészen váratlan módon a kezembe harap, de puhán. Nem a harapás a szokatlan, hanem, hogy úgy csinálja, ne fájjon. Tényleg maga alatt van.
Amíg magunkra hagy bennünket, nem sokat szólok, leginkább semmit, mi így szoktuk, de itt vagyok mellette és ez úgy látszik megnyugtatja. Valamennyire engem is.
Arrébb állok, hogy ne legyek láb alatt, amikor visszatér többedmagával és a szerkezettel Shay. Madox morgását jól kezeli, én meg nem szeretnék útban lenni, így csak a mellkasom előtt összefont karokkal várom, hogy megtudjam van-e valami egyéb baja is a kutyának.
- A vérkép eredménye mikor lesz meg? – vetem közbe, mert nem mellékes infó ez, tudni szeretném, mikor kell érdeklődjek és egyáltalán akkor, hogyan tovább lesznek a dolgok.
- Ha nem muszáj, nem tömném tele gyógyszerrel. – ez persze nem jelenti azt, hogyha kell, akkor nem teszem meg. Madox az első ebben és nem a lustaság miatt kerülném el a kemikáliák alkalmazását, hanem, mert én sem kértem a gyógyszereket. Teszem, amit a pszichomókus mondd és beszélek arról, amiről senkivel sem, igaz keveset, sokkal kevesebbet, mint szeretné, de megteszem, amit tudok. Egyelőre csak ennyi megy.
- Vissza kell hoznom valamikor? Ha nem akar továbbra se enni, akkor mi a teendő és mikor? – azt se tudom mennyit lehet várni ezzel, egy napja már nem fogad el kaját, vizet szerencsére igen, a kiszáradástól így még nem kell tartanom talán.

Tárgy: Re: Állatkórház Vas. Jan. 07, 2018 12:31 pm

Madox mindig is élettel teli, öntörvényű kutya volt. Ő szerette azt próbálgatni, hogy vajon fel tud-e engem úgy borítani, hogy az éppen főzött étel a konyha padlóján landoljon és onnan felehesse azt. Vagy hogy szét tudja-e tépni az újságot, mielőtt belelapozhattam volna. De olyan is volt, hogy lesben állt a fürdőszoba előtt, hogy amint kisétáltam onnan, a törölközőmért vívjunk ádáz harcot. A legtöbben rossz kutya jelzővel illetnék, de én imádtam, amiért ilyen különleges és a maga nemében őrült volt. Most azonban, árnyéka volt önmagának és ez a kép, a legyengült, szomorú kutyáról egyre jobban kezd beégni az agyamba. Bármit, tényleg bármit megtennék azért, hogy újra a régi legyen, még akkor is, ha ehhez meg kell barátkoznom Quentin közelségével. S még akkor is, ha tudom, többet úgyse fogom élvezni a reggeli bokaharapdálásait.
Túlságosan kusza érzések kavarognak bennem, s ezek felett nem is igazán tudok zöld ágra vergődni. A kezeim remegnek, ez bizonyítja azt, hogy mennyire elfojtom az idegességemet. De ugyanakkor így, hogy megtartjuk Quentinnel azt a bizonyos pár lépésnyi távolságot, így mintha valamivel könnyebb volna elviselni, hogy egy szobában tartózkodunk. Szeretném azt hinni, hogy szándékosan nem tudna ártani nekem, de egyelőre nem tudok ilyenben bízni. Viszont közben látni, hogy mennyire aggódik Madox-ért, hogy miként vigasztalja őt... némi nyugtató hatással van rám is. Még mindig emlékszem az első találkozásunkra, amikor a kutyatápok előtt értetlenül álldogált. Morgolódott, mert nem akarta a kutyát, de mégis a nyakán maradt. Most viszont, ahogy ott áll mellette, valahogy el se tudnám képzelni e nélkül a lökött eb nélkül.
- Két órán belül meglesz, ráírtam az üvegre, hogy sürgős. - itt amúgy se tart annyi ideig a vér vizsgálata, mint az embereknél egy kórházban, kiindulva abból is, hogy mennyivel kevesebb a páciensek létszáma.
Bólintok, mikor kijelenti, hogy inkább nem tömné tele gyógyszerrel Madox-ot. Jó döntés. Persze vannak olyan esetek, mikor a gyógyszeres kezelés elengedhetetlen, de első körben anélkül kell megpróbálni szerintem is. És igazán örülök annak, hogy Quentin is így gondolja.
- Ha látod rajta, hogy kicsit sem javul az állapota, sőt, esetleg romlik, akkor hozd vissza, de akkor több, mint valószínű, hogy kapni fog gyógyszereket. De azért ne sürgesd, várj pár napot, mert ha depressziós, akkor az nem fog elmúlni neki egyik pillanatról a másikra. Én azt mondom, lehet nem ártana neki, ha most kapna egy infúziót. Az ad neki egy kis erőt, mert tele van vitaminokkal, azután lehet még az étvágya is megjön. - megvárom, míg beleegyezik abba, hogy adhatok-e Madox-nak infúziót. Más körülmények között lehet meg se várnám a válaszát, de nekem erre most szükségem van. És arra is, hogy ő is ugyanígy kérdezzen, mielőtt bármit csinálna. Így legalább elkerülhető az, hogy féljek, mert ismerném, tudnám, hogy mi lenne a következő lépése.
- A lényeg, hogy túl zsíros és fűszeres ételeket ne adj neki. Csontokból is most inkább a kisebbeket, amiket könnyebben el tud rágni, amíg még így gyengélkedik. Kicsit melegítsd fel neki az ételt, mert akkor jobban érzi majd az illatát. És darabold fel jobban, terítsd szét neki jobban. Ilyen trükkök alkalmazhatóak, hogy meghozd az étvágyát. - magyarázom neki azokat az apró praktikákat, amikkel az állatok számára is kívánósabbá lehet tenni egy-egy ételt. - Tudsz húslevest főzni? - érdeklődöm, mert ilyen helyzetben, a húsleves talán a legjobb megoldás lenne. Levessel több tápanyagot tudna magához venni, abból talán még a húst is kienné, így én ebben látom leginkább a reményt.
Újra megállok az ajtóban és onnan fordulok vissza Quentinhez. Hiszen ha az előbb belement az infúzióba, akkor elmegyek érte, ha nem kérte, akkor pedig a búcsúzásnak jött el az ideje.
- Quentin? Ha Madox-szal bármi baj lenne vagy csak furcsán viselkedne, akkor felhívhatsz. A számom nem változott. - meglep, hogy egyáltalán felajánlom ezt neki, de látom rajta, hogy nagyon aggódik a kutyáért, én is aggódom érte, így valahogy mégis magától jön ez az ajánlat.

Tárgy: Re: Állatkórház Vas. Jan. 07, 2018 7:54 pm

Feltűnik a remegése és pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Mégsem tudok tenni ellene, megvigasztalni vagy megnyugtatni vagy akármilyen más módon segíteni neki, mert tartok attól, hogy az elfojtott idegességének pont, hogy én vagyok a kiváltója. Lenyelem a kellemetlen érzést, ami valójában a torkomon akad, jókora masszív gombócot okozva ezáltal a gigám magasságában, ami fájdalmasan moccan fel-alá a nyeléstől.
Újabb bólintással veszem tudomásul, hogy néhány órán belül meglesz a vérvétel eredménye és valamivel csak többet tudok majd meg Madox állapotáról. Mindegy, hogy újabb gondot fed majd fel az eredmény vagy éppen, hogy kizár majd minden más egyebet, a lényeg, hogy biztosan tudni fogom mi a gond és ahhoz képest tudok gondoskodni a kutyámról.
- Értem és rendben. – figyelni fogom az elmondottak alapján, lehetőleg elég időt hagyva neki arra, hogy bármi is változzon, ha tényleg az a baja, hogy maga alatt van.
- Persze, kapjon, ha úgy véled jónak. – nem ellenkezem az infúzió miatt, még egyet is értek vele. Ha ez kell Madoxnak, akkor ez kell és semmiképpen sem szeretnék annak az útjába állni, hogy jobban legyen. Mi több, a cél éppen az lenne, hogy minél előbb visszakapjam azt a dögöt, akit mindenki más inkább kivágna az otthonából, semmint, hogy megtartsa.
Apró bólogatásokkal veszem tudomásul, amit az etetésével kapcsolatban tanácsol és már most tudom, hogy mindegyiket meg fogom fogadni. Melegítek, kisebb csontokat adok, nem fűszerezek túl és így tovább.
- A konzerv is jó? – mármint húslevesből, mert magamtól csakúgy nem biztos, hogy jó ötlet lenne nekiállnom kotyvasztani. Egyedül élek, úgyhogy el tudom látni magam és a kutyám is, de ez nem foglalja magába, hogy a fakanállal is különösebben jól bánnék. Persze a félkész és konzerv cucc vagy amihez egy, max két hozzávaló kell, azt még megoldom, de másra inkább nem vállalkoznék. Nem megmérgezni akarom Madoxot vagy akár magamat…
A nevem elhangzására felkapom a fejem és a tekintete után kutatva nézek rá a kutyám mellől, igencsak kérdőn szalasztva a homlokomba a szemöldökeimet. Ötletem sincs, hogy mit akarhat még mondani, de egyetlen másodpercbe alig kerül és máris kiderül.
- Kösz. – dörmögöm a bajszom alatt, kicsit talán kétkedve, de ez azt hiszem nem igazán hallatszódik ki. - Úgy lesz, hívni foglak, ha baj lesz. – toldom még meg az előbbieket, inkább csak azért, hogy elkerüljek egy esetleges nem kívánt jelenetet. Másodsorban pedig így is gondolom, ha már felajánlotta, akkor nem fogok kétszer is gondolkozni azon, hogy szóljak neki, ha a dolgok rosszabbra fordulnának. Remélem nem fognak.

//Részemről ez lenne a záró, nagyon szépen köszönöm a játékot, rendkívül élveztem! Állatkórház 1139198741

//

Tárgy: Re: Állatkórház Vas. Ápr. 01, 2018 10:50 am

játék vége