Las Vegas

Üvöltöttem volna, hogyha nem hivatalos minőségében jelenik meg előttem. Így csak álltam vele szemben a kórház folyosóján, épp csak kilépve a szobából, ahol megfigyelték az állapotomat és semmi mást nem mondhattam, csak azt, hogy igen, uram. Gyűlöltem. Rettenetesen gyűlöltem őt abban a pillanatban és bár hittem, hogy ez el fog múlni, az eltelő időben sem történt változás. Mert nem is történhetett. Csak két hét, „csak annyi”, de nyomaszt az otthon, nyomaszt hogy nem indulhatok el nap mint nap munkába és.. meg kell valljam, nyomaszt valami más is. Ez az a más, ami miatt fogtam magam és nyakamba vettem a kilométereket.
Hogy miért pont Vegas felé tartok? Ki lehet találni. Inni akarok, elsüllyedni, őrültnek lenni és talán olyan tenni, amit ötök életemben bánhatok. Mert most nem érdekel. Csak halad velem az út, odafigyelés nélkül közlekedem az utakon, s így esik meg az, hogy nem eszmélek időben.
Röhejes, de a megint lenne a helyes kifejezés erre. Megint megszivattam magam a figyelmetlenségemmel, s most ott vagyok, hogy a telefonom lemerült, így a GPSnek esélye nincs eligazítani. Jobbra is a kurva sivatag és balra is. De legalább az úton vagyok.
Őrültséget akartam csinálni, nem? Nos, akkor itt van, nesze nekem, elhagyom az autót, a lezárt járgány kulcsát a zsebembe süllyesztem, s nyakamba veszem a métereket. Nincs szükségem benzinre – egyelőre – hiszen a kocsi tankja félig van, így még csak azzal se mentegethetem magam, hogy el kell jussak egy kútig. Nem tudom hova akarok jutni, de valamiért úgy érzem, hogy indulnom kell egy irányba.
Ahhoz még nem vagyok elég ideje a sivatagban – főleg mivel az út mentén sétálok és nem a vad homokóceán gyomra felé, befelé - , hogy a kiszáradás jele legyen a mozgás megpillantása, így igencsak fennakad a szemem a tényen, hogy hallucinálok valamit. Vagy épp valakit. Nem tudom, hogy igaz-e, amit látok, így kieresztem a hangomat, hadd kapjak bizonyságot, ha éppen létezik olyan.
- Hé, ember! Kell egy fuvar?
Hülye kérdés. A kocsim mögöttünk van az út mentén, de csak tíz perce kutyagolok, lineáris vonalban. Addig csak vissza tudunk jutni gond nélkül, hogyha a válasza igenlő lesz legott. Ha egyáltalán van ott valaki s nem csak képzelem.
Apropó.. ha nem fog reagálni, visszafordulok. Kezd fejbe kólintani az igazság: tényleg nagyon hülye vagyok. Griffin megint azt hinné, hogy én.. pedig dehogy, most sem, ahogy akkor sem. Isten ments, odáig még nem süllyedtem lefelé, most egyébként is jobban vagyok.

//Bocsi hogy csak most

Nem tudom mire vélni a kérdést. Igazából a saját jelenlétemet sem, de ez mellékes, ezen túl kell lépni. A pipa sok mindent kihoz az emberból, hát belőlem a vezetés és az út Vegas felé jött ki. Meg ez a hülye sétálási mánia, holott merőben máshogy is megoldhattam volna a dolgokat. Illetve hát nem is volt mit megoldani. Mert nem történt baj, csak úgy nekiindultam, mintha tartanék valahová. Talán a sors vezetett épp ide?
- Legutóbbi tudomásom szerint igen.
Villantok egy kócos mosolyt az idegen felé. Közelebb lépdelek hozzá, majd megtorpanok. Az ösztönös megmentőkomplexusom szirénái bekapcsolnak, amint észlelem a furcsaságait.
- Már bocs, de rém szarul nézel ki.
Szalad ki a számon, mert hirtelen megdöbbenésemben nem is tudok mi mást mondani. Készenlétbe helyezkedem, hogyha el találna ájulni, akkor feléje nyúlhassak, felnyalábolandó őt.
- Visszavonom a dolog kérdő jellegét. Azt hiszem neked tényleg kell egy fuvar.
Hangsúlyozom ki a kell szócskát.
- Mi lenne, ha itt és most leülnél? Ott a kocsim, idegurulok vele. Öhm.. aztán ha már odabent leszünk, igazán elmesélhetnéd, hogy - hol a picsában van erre a legközelebbi kórház?
- mi történt veled. Jah, amúgy talán nem ez a megfelelő idő, de hogy mégse egy idegen legyek: a nevem Lee.
És igen, mielőtt elindulnék vissza a kocsihoz, még várok valamire. Nem is tudom. Megerősítésre.. vagy a nevére talán?