Folyosó

to: Ray

Beugrottam a kedvenc orvosomhoz a legutóbbi vizsgálatok eredményeiért, amik egyre biztosabbá teszik az előzőleg felállított diagnózisát, aminek a családi kórtörténetem és egyéb "kutatások" után már kétség nélkül kijelenthető, miben szenvedek, de még nem kell a leépüléstől vagy mástól. Micsoda megnyugtató egy olyan férfi szájából hallani, akibe néhány találka után belezúgtam, mint egy tinilány egy krimi vagy kórházas sorozat férfi főhőseibe.
Kijöttem a neurológiai ambulanciáról, de még teszek egy kis kitérőt az egyik édességautomata felé, amit errefelé pillantottam meg. Jelenlegi álláspontom az, hogy nem mesélek senkinek erről, ehhez tartom magam ugyan, de egyre rosszabbul érzem attól, hogy hazudozom a hogylétem felől. Kényelmi okokból belegyömöszölni próbáltam a nálam lévő három vagy négy orvosi papírt sikertelenül, ezért végül továbbra is a kezemben maradtak. Elém verekedte magát egy fura kinézetű fickó, aki mormogott magában mint valami mágus, én pedig felvont szemöldökkel figyeltem mit csinál. Nem tűnik egyébként agresszív embernek, viszont nincs jó kedve az már tuti. Nos, igazából tudok várni, itt a folyosón már kicsit jobb lenni, nem érzem annyira a fertőtlenítő szagát. Feledhetetlen, mint ha több ezer méter magasban lennék, csak ez nem annyira fantasztikus élmény.
A jobb kezem enyhén remegni kezdett, legalább egy csöppnyi endorfint magamba tömök, az éhség elnyomására, mert ma még semmit nem kajáltam. A csokipapírt kidobtam a legközelebbi szemetesbe, majd pedig mint aki tudja, hova tart, elindultam megkeresni a liftet vagy a lépcsőket, de másfelé keveredtem... Egy ajtó kinyílt, nem tekintettem felfelé, csak figyeltem a padlózat mintáját és azt követve sétáltam, viszont ez az élményem után felpillantottam, azt hittem eláll a szavam. Oh, shit.
- Ray?
Mintha csak egy stop tábla lenne előttem, megálltam előtte. Nyeltem egy nagyot, nem számoltam azzal, hogy összefutok valakivel itt bent.
- Hogy van a vállad? Na, meg persze, Te hogy érzed magad?
Érdekes lesz ez, de azért illik rákérdezni, mert látom, ő is nemrég végezhetett dokinál vagy most várja a során, én abban biztos vagyok, hogy én végeztem itt.

A kontrollellenőrzésen elhangzott, hogy a jelenlegi fájdalomérzet mellett még adnak két nap haladékot, mielőtt újból be kell jönnöm egyeztetésre a fizioterápia miatt. Az orvos szavaira jó betegként csendben, finom mosolygással az arcomon figyeltem, időnként egyetértően bólogattam, mintha valóban osztanám a véleményét, teljes mértékben elfogadnám a kötelező instrukciókat. Mindezt azért, hogy mielőbb megkaphassam a receptet az újabb adag fájdalomcsillapítókért, amit rögtön a konzultáció után kiváltok a földszinten lévő gyógyszerelosztóban. Az otthoni dobozban már csak két pirula van, amivel épp kihúzom a mai nap hátralévő részét, de holnapra már nem elég. Négy napja sokkal intenzívebben jelentkezik a zsibbadó, nyakamra is áthúzódó fájdalom és ez jelentősen megnehezíti mind az alvást, mind a számítógépen végzett munkát, ezáltal a koncentrációs képességeim sincsenek a toppon.
Kíméletesnek kell lennem, kerülnöm kell a megterhelést és ha erősödik a fájdalom, akkor a gyógyszer mellett érdemes ismét rögzíteni a karomat. Ez az, amit nagyon nem szeretnék. Kifejezetten nehezen viseltem a kórház utáni napokban is, vélhetően a tudattól, mi szerint csak izomszakadásról van szó és volt már rosszabb is, az mégsem járt ennyi kellemetlenséggel, kényelmetlenséggel.
- Rendben, akkor két nap múlva ugyanekkor dr. Harlan és köszönöm! – kézfogásra tartom a kezemet, hogy azt követően biccentéssel búcsúzzak el tőle, mielőtt kilépnék a rendelő ajtaján. A kapott dokumentumokat menet közben félbehajtottam és a kilincs lenyomását megelőzően beleraktam a táskámba. A vállszíjat igazítom meg a sérülést nem szenvedett felemen, csak egy kisebb, halk sóhajba tömörítem az elmúlt negyed óra történéseinek fáradalmát és pont időben veszem észre a vakon törtetőt, hogy félreforduljak, mielőtt esetleg túl késővé válna megállítania a lépteit. Fájdalmas lenne.
A lefelé tekintés miatt jobban látott kobaktető alapján nem ismerem fel rögtön az illetőt, de a megtorpanásakor, a hangja hallatán már nem jelent gondot beazonosítani a Donovan lányt. Hozzá hasonlóan meglepetésként ér, hogy pont itt botlok bele, de nem kellemetlenként.
- Teljes valómban – szia! – teljes, kissé leharcoltnak érzett, de büszke valómban.. Kedv tekintetében nagyjából ugyanúgy, mint máskor; a vonásaimra a megpillantásakor odaköltözött egy viszontlátó mosoly, ami nem bizonytalanodik el, akkor sem, ha a gondolataim közé már elkezdte magát befészkelni a kérdés az ittlétére vonatkozóan.
- Megmaradok, ha az orvosi utasításokat betartom és nemsokára elkezdem a fizioterápiát. Köszönöm a kérdést! Ezt leszámítva minden rendben, teljesen jól vagyok. Nincs okom panaszra. – ami nem teljesen igaz, de tisztában vagyok vele már-már aprócseprő ügyről van szó, ha az otthonlét heveny unalmáról van szó, melyet szép lassan elkezdtem megtörni a klubba történő, rövid látogatások sorával. Vagy a máshova történőkével.. Nem az én műfajom a gubbadó várakozás.
- És te, hogy vagy? Ugye minden oké? – az utolsó kérdésnél némi, közel sem túlzó aggódással a tekintetemben bökök a nála lévő papírok felé és elhagyom annak a feltételezését, hogy baj lenne. Nagyon remélem, hogy nincs. Ahogy áttúrom az emlékeimet se tőle, se a nővérétől nem hallottam az eset ellenkezőjére utaló jeleket vagy utalásokat és tudom ez nem jelent semmit, de azt sem, hogy igen. Összegezve; nem gondolok feleslegesen többet abba, hogy itt futottunk össze, akkor sem, ha a helyszín a szokatlanok közé tartozik.

Azt nem mondanám, hogy annyira rosszul érintett volna az, hogy valakivel összefutok itt a kórház folyosóján, akit jól ismerek, mert bár nem akartam, hogy itt lásson bárki, de ettől függetlenül valahol mélyen örülök, hogy ez a személy Ray és nem valaki más. Nem mintha neki el akarnám újságolni, hogy pontosan miért vagyok itt. Mosolyog, akkor én sem hagytam ki ezt a pici vidám jelenséget, a lényemből kifolyólag én folyton mosolygok, így egy hatalmas súllyal a lelkemben és szívemben is képes vagyok őszintén szélesre húzni számat, elfelejteni fél pillanatra, hogy milyen nagy problémával küzdök meg.
- Nem is köszöntöttem neked, csak rád támadtam... szia!
Tudom, nem volt egyszerű neki sem az utóbbi időszak, és nem nagyon szeretném megtudni, miféle fájdalmai lehettek és vannak is jelenleg, mert nem egyszerű zúzódása van. Ez komolyabb annál, és bizonyára utálja már az otthonlétet, mert az a Ray, akivel régen kajak-kenuztunk meg kempingeztünk, az száz százalék, hogy ezt a pihenést alig bírja.
- A gyógytorna segíteni fog, lehet üvöltözni fogsz, mikor hosszú idő után mozdulatokat kell tenned majd, viszont megéri, hogy hamarabb jól légy. Nem mintha én akkora nagy tapasztalattal rendelkeznék ebben, sohasem volt ilyenre szükségem. Gondolom már unod az otthonlét nyugalmát, unalmát. Igazam van? - elnevettem magam az utolsó szavaim után.
A nálam lévő papírokra bökött, sok minden ott van, amit jó lenne egy 'delete' gomb lenyomásával a föld felszínéről eltüntetni. Nem jó tudni, mi vár rám. Ekkor jött a várva kérdés tőle, amire számítottam, mert ha már kitárgyaltuk az ő helyzetét, az enyém következik.
- Persze, persze... Jól vagyok, ezek csak ilyen kiegészítő vizsgálatok, ellenőrzések. Még lesz egy-két ilyen a közeljövőben, aztán már csak éves vagy kétéves felülvizsgálatokkal zaklatnak majd. - Próbálkoztam azzal, hogy ne látszódjon rajtam a furcsa és zavart viselkedésem, nem tudom, mennyire volt jó az álcám, de mivel Ray ismer, tán lehet feltűnt neki valami. - Kissé még bennem van a tegnapi repülés élménye, volt egy kisebb vihar a hazafelé úton, de szerencsésen túljutottunk rajta. Akkor ott higgadtan kezelem, itthon már nem annyira. - rögtön olyan dolog felé tereltem mondatomat, ami igazság, csak ne kelljen beszélnem többet erről itt.
- Merre tartasz? Csupán nem szeretnélek feltartóztatni, de nincs semmilyen más dolgom, de ha neked van valami... Nem szeretnélek zavarni. - azonnal rákérdeztem, mert holtbiztos, hogy még van valami intézni valója, és én pedig ebben akadályozom őt, bár mintha picit kezdenék lehiggadni. Mély levegőt veszek, s mosolygósabb "szmájlira" váltottam.

Változatlan arckifejezéssel kezdek fejingatásba az elsőként elfeledett köszöntés miatt megejtett szabadkozás hallatán. Nem teszem szóvá, ismer annyira tudja; nem számít. Egy rövid, néma integetéssel zárom a kört és a kérdésére válaszolást csak egy kisebb sunyítással kurtítok meg, mert felesleges aggodalomra egyáltalán nincs ok a véleményem szerint. Legfeljebb nekem lesz a négy nap múlva bonyolítandó üzlet miatt.
- Csak egy kicsit, de minden rosszban van valami jó.. Végre kihasználom a Netflix előfizetésemet. – ..kicsit, végre. Finoman nyomom meg mindkét kifejezést. Sose voltam híres a sorozatkövető, sőt. Hozzá hasonlóan emiatt is keveredik kedélyes él a napos oldal megállapításakor. - Az üvöltés lehetőségét, pedig ne előlegezzük meg említés szintjén se, a fájdalomküszöböm kicsit máshol helyezkedik el szerencsémre. – gesztikulációval kísérem a szavaimat, egyik szintről a másikra, méghozzá feljebb teszem az egyenesen tartott tenyerem. - A kellemestől távol fognak állni az órák, de szeretném én is, hogy hamar helyre jöjjek, szóval.. Hősiesen elviselem. – nem mellesleg szerényen körítem heroizmusom egyik lépcsőfokát. Jár a jog, bizonyos tekintetben harci sérültnek számítok. Az egészségügyi állapotom, a random összetalálkozás helyszínének apropóján viszont muszáj vagyok ráterelni a szót, mert az oldalamat diszkréten fúrni kezdte ő miért tartózkodik a kórház épületében. Nem teszem hozzá, hogy amennyiben rám tartozik, mert teljesen az ő döntése elmondja-e vagy sem. A döntést mindkét esetben tiszteletben tartanám, ha nem is szívesen. A kiegészítő szónál éberebbé válik a tekintetem, első sorban nem is a minimális frusztráció tűnik fel. Az sokaknál normális, végeredményben.
- Megértem, valahol és valamilyen formában kiütközik az emberen mi történt vele, ha a helyszínen ezt a kötelességtudata el is nyomja. Különben hogy szoktátok kezelni az ilyen helyzetet? Sose kérdeztem még. ..és a kiegészítő vizsgálat is emiatt van? Már bocs, ha faggatásnak érzed. Csak remélem semmi komoly. – hozzáteszem a biztonság kedvéért, mert nem áll szándékomban erőltetni, kényelmetlen helyzetbe hozni, ha nem szeretné tovább fűzni a témát. A kezemet előzetes válaszként tartom fel, jelezve számára; nem, nem zavar. A feltételezésért kedélyesen fújom ki a levegőt.
- Nem zavarsz, csak ezt a receptet kell kiváltanom és ennyi. Az előző mindjárt elfogy. – meglengetem a papirost. - Mit szólsz mondjuk egy kávéhoz? ..vagy ebéd? Lassan már ebédidő lesz. – a karórámra tekintve realizálom a dolgot. - Csak ne itt, azt hiszem mára betelt a kórházban töltött órák kvótája. – nekem bizonyosan és sejtésem szerint ez rá is igaz lehet.