HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Betegszobák

Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Betegszobák
Csüt. Dec. 21, 2017 10:40 am
 



 



Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Zeena Grimes
avatar
Inaktív

Avataron : Ana de Armas
Kor : 24

TémanyitásTárgy: Re: Betegszobák
Vas. Jan. 21, 2018 9:53 pm
 



 

// folytatás a Wright Park-ban történtek után//

Szokatlan illatok kúsznak a kellemes melegbe. Vegyszer, olcsó szappan, fertőtlenítő.Szemeimet nem tudom kinyitni, elnehezült szemhéjamon a boldog felejtés, és tudatlanság ver tanyát. Megmerítkezem benne, és úgy érzem akár egész hátralévő életemben képes lennék ebben az állapotban lebegni. A fizikai fájdalom egy időre megszűnik. Feledni vágyom az éles fényeket, a tengernyi ember körülöttem felverődött dübörgését, simító kezeket, óvatlan mozdulatokat, mellyel sokadszor is felidéztették velem, hogy mi történt pontosan. Nem akarom tudni...azt akarom, hogy az agyam egy hátsó rekeszében tárolja el az egészet, mintha itt sem lettem volna a városban, mintha meg sem történt volna velem ez a baleset. Persze mindez csupán bennem játszódik le, az agyam kitartó tagadásában, ám jól tudom, hogy az események következmények nélkül nem maradhatnak.
Mikor tudatosul először benned a saját halandóságod? Mikor van az a pillanat amikor rádöbbensz: bármelyik másodperc lehet az utolsó. Mondd, olyankor mi az első és az utolsó gondolatod? Abban a tized másodpercben, amikor még bizonytalanul vagy jelen az életben, de fekete karmaival már a halál csalogat virgoncan?
Körülöttem kitölthetetlen csend, csak az illatok változnak, az emberek érintései, lehunyt szemeimen túl a világ felpörög, és szinte egy emberként küzd azért, hogy életben maradhassak. Küzdök, de kizárom magam. A része vagyok, benne vagyok, de nem tevékenyen. Testem megadta magát a vérveszteségnek, és azt sem tudom pontosan megmondani, hogy amikor először tudatomra ébredek, amikor először jut el hozzám egy idegen hely atmoszférájának lágy érintése, hogy mégis mi történik velem, hol vagyok.
Tacoma….rémlik valami...Bob bácsiék, a házuk, az ebéd az óriási mahagóni ebédlőasztalnál...sárga rózsák a vázában...Wright Park...a fák komor ágainak kopaszsága...a hóval kecsegtető égbolt...a szúró fájdalom...a forróság...a gesztenyeillat….egy nő kezének megnyugtató puhasága...a férfi...a Kapitány….aztán a világ egyetlen apró pontocskává zsugorodik, és én elveszni látszom benne. Tajtékzó jelenem tengerében csupán egyetlen jelzőfény, csak ő ott előttem, akinek bizalmat szavaztam, és akibe kapaszkodtam. Aztán nem tudom mi történt. Arcom hirtelen hűs fuvallatba merítkezett és amikor a szemeim lehunytam többé ki sem akartam nyitni. Süllyedtem egy ismeretlen világba, amely úgy vonzott magához, olyan édesen. Csak nekem hallható gyönyörű hangokkal. Ott akartam lenni. Én ennyit érzékeltem belőle. Mindeközben a rideg valóságban, a hangok között, az emberek között orvosok küzdöttek értem. Rengeteg vért veszítettem, és amúgy sem túl erős szervezetem ezt nehezen volt képes feldolgozni. A sebem nem volt alapvetően nagy és súlyosságát csupán az adta meg, hogy szétroncsolódott a terület. Szerencsém volt, azt mondták, ha hallom akkor minden bizonnyal elmosolyodtam volna. Nekem sosem szokott szerencsém lenni.
Kezem kinyújtom, ujjaim táncolva érintik meg a durva, keményített ágyneműt. Körülöttem időnként felkavarodik, majd elül a levegő. Valaki járkál itt benn. A szemhéjamon át érzékelem a kinti világot, a mesterséges fények úgy vibrálnak mint megannyi piciny fáklya ki nem húnyó lángjai. Erőszakkal tartom vissza, hogy kinyissam a szemeimet, végül mégis győz a kíváncsiság, és lassan kezdem feltérképezni pillantásommal a körülöttem megszülető jelent. Hatalmas ablakok a bal oldalamon. Szalagfüggönyök sárgállanak kihúzva, engedve be az esti város megannyi színes fényét. Gépek vesznek körül ezen az oldalon, valamiféle megfigyelő monitor lehet, a  rezgésből ítélve hangja is van minden bizonnyal. Már éppen fordulnék jobbra, az ajtó irányába, amikor látómezőmbe sétál egy fiatal nő. Valahonnan a hátsó részről jöhetett, lépteit nem hallhattam. Széles mosollyal ajándékoz meg, majd a monitorokat szemrevételezi. Legnagyobb meglepetésemre a kezével jelelni kezd, és azt próbálja elmagyarázni, hogy minden rendben volt az operációnál, nincs okom aggodalomra. Hála a gyors segítségnek, és annak a két embernek, akik mellettem voltak. Emlékeimből felidézem a gesztenye illatot és a puha kezeket, valamint a táncoló arcszőrzetet, meg Whitmant...a Kapitány.
- Tudok szájról olvasni. Csak lassan mondja. Igaz...néha kihívás hadaró embereket megérteni.- alig tudok beszélni. Szinte összeszáradtak cserepes ajkaim, melyeket a nővér -mert az volt, az egyenruháját most már teljes pompájában megcsodálhattam- egy apró kis asztalról felemelt nedves kendővel töröl át. Hálásan sóhajtok.
- Majd még visszajövök, a többi beteget is el kell látnom.- mondja immáron, egy piciny mosoly közepette táncoltatják meg érthető kerekséggel ajkai a betűket.
- Szüksége van esetleg valamire?- a fejem rázom meg. Amire szükségem lenne, az itt úgysincs...ami meg kellene...ki tudja meglelem e valaha? Szőke, vidám kunkori fürtjei lebbennek amikor sarkon fordul, magához ölelve jó néhány mappát távozik a szobából. Utána nézek, fejem enyhén mozdítva meg, és csak egy lágy pillantással búcsúzom tőle. Ideiglenesen. Látom az ajtónál megtorpanni, majd néhány pillanattal később, amikor végül kilép valaki mást is látok ott. Nem tudom mióta lehet itt, ahogyan azt sem, hogy mit keres itt. Összeszűkülnek szemeim, úgy kutatok az emlékezetemben, hogy felidézzem az ismerősnek tűnő vonásokat….aztán rájövök...a felismerés pedig egy piciny boldogság ragyogást kölcsönöz betegen sápadt arcomnak.
- Kapitány!- öröm csendül a hangomban, még ha oly erőtlen is jelenleg. Nem próbálkozom meg felülni, csupán ujjaim markolják gesztus gyanánt a paplant, de úgy maradok. Nem is tudnék mozogni, mert a forró fájdalom azonnal elöntene. Azonban a kezem mégis megemelkedik, és finom, vékony ujjaim invitáló mozdulatot téve hullámoznak nem sokkal a paplan felett. Hagyom, hogy elfogadja a néma hívást, és ha néhány lépést tesz a szobába, fejemmel az ágy előtti szék felé intek, hogy üljön le nyugodtan. Persze ha nem fogadja el, abban az esetben állva marad.
- Köszönöm- ebben az apró szóban benne van minden. Hogy ott volt, hogy segített, hogy nem hagyott magamra, a mentősök érkeztéig ott volt...aztán a többire már csak haloványan emlékszem...a világ egyetlen óriási fekete masszává változott a szemeim előtt. És köszönöm, hogy itt van. Nem is értem miért. Bár megkérdezni nem akarom. Talán nem is mondaná, meg lehet nem is fontos. Nehéz a beszéd, pedig nagyon belekezdenék. A nyugtatók hatására azonban még kába vagyok, így valahogyan tudatom legmélyéről előbányászott ösztöneimbe kapaszkodom, és kezemet megemelve jelelve adom tudtára
~Örülök, hogy itt van~
Nem vagyok benne biztos, hogy érti a jelbeszédet, de az igazság az, hogy nem is nagyon gondolkodom most efelől. Csak jön magától a mozdulat. Ujjaim szinte maguktól mozognak, majd hullanak le a párnára, végül ismét megemelem a kezem és egy kérdést teszek fel, szintén jelelve.
~ Mi hozta utánam?~
Nyilván tudni akarta, hogy jól vagyok. Egyszerű válasz.Nem is tudom várok e rá választ. Azt meg főleg, hogy egyáltalán értette e a jelbeszédet. Én hirtelen fel sem fogtam, hogy így kezdtem kommunikálni. Nekem ezt természetes volt. Így is, úgy is a csend foglya vagyok.
Vissza az elejére Go down
Quentin Marshall
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Charlie Hunnam
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Betegszobák
Szomb. Jan. 27, 2018 6:37 pm
 



 

Amíg nem tér magához, addig eszemben sincs zavarni vagy beljebb tolakodni a szobájába. Jó nekem itt is, az üveg ajtó sarkában állva. Ha már tudni fogom, hogy jól van, nincs tovább dolgom itt, végre hazamehetek és tehetem azt, amit eredetileg is elterveztem, még azelőtt, hogy a kezemet vörösre festette volna valaki vére, amit azóta a mosdóban úgy-ahogy, de lemostam. Ez persze már nem mondható el a rögtönzött nyomókötésként használt törölközőről, ami végül a szemetesben végezte.
A nővérre először fel sem figyelek. Leköt a telefonomon olvasott és görgetett információ halmaz sora, a beszélgetés pedig amúgy se túl hangos(?), ezért nem tűnik fel. Csak valamikor akkor nézek fel, amikor a kórházi dolgozó elsuhan mellettem, de ekkor is inkább ráfigyelve, semmint a sérültre. Az ágyban fekvőre később vetül a tekintetem, beljebb azonban egyelőre még mindig nem lépek. Jó nekem itt az ajtóban. Egyébként sem tartozom az ismerősei közé vagy ilyesmi, hogy bármi jogom legyen a küszöböt átlépni.
Amikor a rangom felét említi, akkor emelem rá kékjeimet és a hívogató mozdulatra lépek beljebb, valahol az ágy vége környékén megállva és letáborozva.
Egy bólintással tudom le a megszólításomat, többet aligha tehetnék hozzá, kijavítani pedig nem áll szándékomban. Majdnem elvérzett ott a parkban, nincs azaz épeszű szerintem, aki ebben a helyzetben felelősségre vonhatná, hogy csak a felét hallotta/jegyezte meg annak, ami ott elhangzott.
A mutogatáskor viszont összébb vonódnak a szemöldökeim. A kiképzésünk része volt ugyan az alapvető jelek elsajátítása – katonai értelemben –, hogy szavak nélkül is kommunikálhassunk egy-egy bevetés sorár, de ez maximum arra korlátozódik, hogy hány fegyveres merre látható és, hogy milyen módon történik a leszedésük/hatástalanításuk. Más egyébre azonban nem terjed ki a tudásom.
- Bocsánat, de fogalmam sincs, hogy mit szeretne. Hívjam vissza a nővért? – ajánlom fel, a vállam felett kifelé bökve a hüvelykemmel. Feltételezem, hogy akar valamit, ilyen módon azonban hiába közli velem, sokra így nem fogunk menni egyáltalán. Most azonban már világossá válik, hogy miért találtam furcsának vagy inkább akcentusnak, ahogyan a parkban beszélt hozzám. Azt hiszem más esetben az életben nem jöttem volna rá, hogy arról van szó; nem hall.
A válaszára várok és közben összefűzöm mindkét karom a mellkasom előtt, ahogy kis terpeszben állva cövekelek le végre az ágya lábánál, lehetőleg nem útban senki számára, aki esetleg belibbenne a kórházi személyzet tagjai közül.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Betegszobák
Csüt. Márc. 22, 2018 11:56 am
 



 





játék vége






Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Betegszobák
 



 

Vissza az elejére Go down
Betegszobák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Tacoma
 :: 
Város
 :: 
MultiCare Tacoma General Hospital
-
Ugrás: