Még jó hogy Connie tarsolyában mindig van egy remek ötlet. Ha nem jött volna a kis házzal, amit még anno kinéztünk magunknak, akkor most valami emeletesben nézelődnénk. A kutya miatt nem lenne megfelelő. Szóval az, hogy a tesókhoz is közel voltunk, meg a kilátás is remek, nem volt gondom vele. A kórházhoz is elég közeli választás. Bár ne kellene kórházban töltenem jó pár napot, bár már megkaptam az időpontot pár vizsgálatra, igaz műteni a doki még nem akar. Meg is értem, én sem műteném meg magam. Elég közel van a baj a látóideghez, szóval alaposan fel kell rá készíteni az embert. De hogy ne mindig csak a bajt lássa az ember… - Tudtad, hogy egy új étterem nyílt a közelben? Sőt, még rendelni is lehet tőlük online és ki is szállítják? - tettem fel a kérdést, hogy beléptem a nő után a házba és nem tudtam nem körülnézni, szóval ez volt az első dolgom, no meg hogy szabadon eresszem a póráz fogságából Galahad-ot. Hogy aztán rendetlenséget tegyen egy pillanat alatt. Igaz csak egy hónapra illeszkedünk be vagy másfél hónapra, mégis úgy érzem, hogy hazaérkeztem. Többet kéne itt maradni, a tesókkal megint ellenni. De írország is haza vár, ott is összeismerkedtem jó pajtikkal. - Fantasztikus. - mosolyodok el, hogy Connie karja után kapjak és magamhoz húzzam. Hogy a szemeibe tekintsek, hiszen tökéletes ez a ház, de a legtökéletesebb ő maga. Tökéletesebbet nem is lehetne. Igen ám, de ahogy megcsókolnám a kutya elrobog mellettünk, ezzel megakadályozva a szenvedélyt kettőnk között. No nem a kutya miatt nincsen még gyerek. Vagyis nem tudom, most még nem, majd lesz. Ennyi idősen bele kellene már vágnunk, mert később már rizikósabb lesz. arra figyelek fel, hogy serceg valami mögöttem, ismerős a hang…olyan mintha… - Galahad! - fordulok is meg, mire a pajti teljes figyelemmel kísér, csak befejezi a műveletet, én pedig csak szigorú tekintettel mérem végig a pisi foltot a padlón. - Remek. Elvileg szobatiszta vagy nem? Hol az a jó modor pajti? - szidom meg, de mintha a falnak beszélnék ott is hagy, szóval visszafordulok a feleségem felé. Kissé meglepetten persze. - Öhm, izé… azt ott feltakarítom. - bólogatok hevesen, no meg mutogatok a pisire is, hogy miről van szó, na nem mintha vak lenne. aztán magamhoz húzom egy csókra. Ki kéne pakolnunk, de nem visz rá semmi, inkább az asszony puha csókját élvezem. Körül akarok nézni a házban, meg kajálni is kéne valamit, ha már az első utunk úgyis a kórház volt.
Magának az utazásnak a gondolata némi izgalommal, és még több idegességgel töltött el, már kezdettől fogva. Nem volt kérdés, hogy Hans-szal tartok-e, hiszen ez magától értetődő. Ő is követett engem Európába, így én most jöttem vele haza, Amerikába. Az azonban határozottan bosszantott, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz velünk ezek után. Hogyan fognak alakulni a dolgaink, mit fognak szólni a többiek, és egyáltalán meddig maradunk. Az egész annyira kilátástalannak tűnt, és az én fejemben megannyi kérdés vetődött fel újra és újra, hiába próbáltam pozitívan hozzáállni a kialakult helyzethez. Gondolataimból Hans hangja zökkentett ki, ami valahonnan nem messze mögülem szólalt meg. Egy ideig csak bámultam a ház belsejét némi elégedettséggel, és annál nagyobb idegességgel. Kezeim között egy dobozt tartottam tétován, mintha nem tudnám, hogy mit akarok kezdeni vele. Oké, már hosszú évek óta most éreztem magam először egy kicsit elveszettnek, de azt hiszem, hogy csak az aggodalom szülte ezt a roppant kellemetlen érzést. - Hm? – kérdeztem vissza zavartan, hátrapillantva a vállam felett. – Nem, fogalmam sem volt róla! – ráztam meg a fejemet tagadóan. – És azt sem értem, hogy te mégis honnan tudod, mikor alig öt perce lakunk itt. – ajkaim szolid mosolyra húzódtak, ahogy a fal mellé pottyantottam a dobozt, és szembe fordultam azzal a férfival, aki jelenleg a világon a legfontosabb volt nekem. És akiért bármit megtettem volna, csak azért, hogy jobban legyen. Kár, hogy nem sikerült még kiásnom egy csodalámpát, hogy kívánhassak legalább egyet. - Nem feltétlenül az én érdemem! Én csak elmondtam a határozott elképzeléseimet arról, hogy mit szeretnék… - magyaráztam lelkesen, hogy aztán némiképp vidámabb nevetés szökjön ki az ajkaim között a hívogató mozdulatsorra reagálva. – Hé! – kiáltottam fel látszólag felháborodva, ám mégis hagytam, hogy magához húzzon. Sőt, amennyire csak tudtam, olyan közel húzódtam hozzá, két tenyeremmel pedig a mellkasán támaszkodtam meg. Kellett most ez a bensőséges pillanat, éreznem kellett, hogy itt van, él, és emlékeztetnem magam arra, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Az is rendben lett volna, ha a felém közelítő ajkakat megérezhetem a sajátjaimon, de ha az embernek van egy hatalmasra nőtt kutyája, aki meg van győződve arról, hogy ő ember, ez szinte lehetetlen feladatnak tűnt. - Szerintem féltékeny rád! – állapítottam meg kuncogva, ezzel fedve el a pillanatnyi bosszúságomat. Az azonban nem váratott sokat magára, amikor nekem is sikerült beazonosítanom a hangot. – Galahad! – szinte egyszerre, kórusban szóltunk rá a nagyra nőtt házi kedvencünkre. – Ezt nem hiszem el… - lemondóan túrtam bele a hajamba, ezt követően pedig ráztam meg a fejemet. – Jó, én meg ezt… - nem tudtam befejezni a mondatot, de nem is bántam. Nem volt fontos, csak az a kellemes érzés, ami lassan szétáradt a testemben Hans csókjától. Egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, míg a másik tenyerem az arcára simítottam, hogy aztán a hajába túrjak bele afféle birtokló mozdulattal. Léptem egyet hátra, majd még egyet, amíg a hátam neki nem feszült a mögöttünk húzódó falnak. - Meg kellene majd néznünk a hálószobát is, ezt a dobozt úgyis oda szántam! – dünnyögtem halkan, még mindig olyan közel maradva hozzá, hogy beszéd közben az ajkaim súrolták az övéit. – Galahad pedig megismerkedhetne az udvarral, ha már van. Nem túl nagy, de ideig-óráig még neki is megfelelhet. – orrommal incselkedve dörgölőztem az arcához, ajkaimon mosoly pihent.
Kezdőlap 
Tárgy: Konyha & étkező (Wagner-Cavanaugh ház)
