HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Crystal Dawson Irodája

Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Crystal Dawson Irodája
Hétf. Jan. 22, 2018 8:52 pm
 



 



Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Crystal Dawson
avatar
Oktatás

Avataron : Cobie Smulders
Kor : 27

TémanyitásTárgy: Re: Crystal Dawson Irodája
Vas. Jan. 28, 2018 11:15 pm
 



 



Alden & Crys












Ha azt vesszük a féltés, a szerelem, a gyűlölet, az aggodalom, a fájdalom, a félelem egyetlen kútfőből merítkezik, mely legbelül a lelkünk legmélyén szabadul fel, és meglehet az összeset egyetlen ember képes kiváltani. Tulajdonképpen akár egyszerre is, adott pillanatban. Mióta Aldent ismertem, úgy sétálgatott érzelmeim millió árnyalatán, ahogyan a festő ecsetje mártózik meg egyik vagy másik színben a palettán. Csak ő tudott igazán feldühíteni, ahogyan csak ő tudott bolond kamaszos szerelmet ébreszteni bennem és megint ő volt, aki után a végsőkig sóvárogtam, majd megint ő, akit féltettem, aki miatt megveszekedett módon aggódtam. Mondhatnánk, hogy ezek pusztán anyai énemből fakadnak, hogy csupán azért van ez az egész, mert Lili születésével oly ösztönök is a felszínre kerültek, melyek létezésével még csak tisztában sem voltam korábban, de ez nem volt igaz. Nem úgy tekintettem erre a fiúra, ahogyan a normális ész diktálta, még akkor sem ha jól tudtam, hogy helyenként pofátlanul vissza is él vele. Annyiszor de annyiszor véget akartam vetni valami olyasminek, ami tulajdonképpen még el sem kezdődött,ő pedig ezerszer erősebben állította, hogy bolond vagyok, mert hagynám a lehetőséget kisétálni az ajtómon. Pimasz vigyora mögött megrezdült a ragaszkodás, ahogyan kapaszkodott belém, az érzésbe, amit tőlem érzett, és én is úgy függeszkedtem mindenen amit ő jelentett nekem, mintha ez lenne az egyetlen amivel túlélhetem a mindennapokat. Tulajdonképpen nem is járunk messze a valóságtól. Azzal, hogy jelen volt, ahogyan megéreztem annak a lehetőségét, hogy másképpen is lehetne, hogy a szürke hétköznapokat másmilyenné is lehetne tenni, hogy végre kiszakadhatnék abból a közegből, amelybe a kezdetek óta bele sem illettem, valami olyasmi indult meg az életemben, amiről korábban még csak álmodni sem akartam. Évek óta visszafogottan éltem, évek óta ugyanazokat a szokásokat aggattam magamra, évek óta ugyanúgy szerettem, jobban mondva nem szerettem...évek óta minden olyan volt, mintha az előző nap lenyomata lett volna. Ebbe hozott színt és pezsgést a fiatalságával, a buta kis semmiségeivel, az önző szerelmével, a bolond ragaszkodásával, és mindazzal amiről állítottam pusztán a test egy felfoghatatlan kémiájának kicsapódása. A vágyak születése, ifjonti szenvedély valami iránt, aminek ő többet tulajdonít mint kellene. Aztán...egy napon mindez megszűnt. Mintha a levegőt zárták volna el….mintha tüdőmbe nem csepegtette volna minden sóhaját a jelenlétének, mintha megszűntem volna abban a pillanatban olyan valóságosnak lenni. Persze felfoghattam volna úgy ahogyan mindig is akartam, de addigra már késő volt. A szerelem magával rántott, és minden érzést egyszerre éltem meg. A hiányát is. Ezt a leginkább.
És most itt van. Próbálom úgy tekinteni, mintha egy régi diákom bukkant volna fel ismét az előadásomon, mintha a jelenléte egy korábbi, törvényszerű és megmagyarázható távollétből adódna...próbálom, de nem megy. Mert ő nem csupán az egyik diákom, ő Alden. Mindennel együtt amivel itt ül most előttem, mindennel amit érzek, mindennel ami hiányzott, és ami most itt van, csak ki kellene nyújtanom érte a kezemet.Mégis visszafogom, a tanítás eszméje mögé rejtőzöm, akárha egy védelmet adó páncél lenne, mi mögé még ő sem lenne képes átjutni, de tudom, hogy hamarosan bomlani fog ez a védelem, és én leszek aki próbára teszi. Eleve vesztes csatába gyalogolok bele, de nem foglalkozom most ezzel. Csak azt akarom, hogy itt legyen, hogy az időt erőszakosan markoló ujjaim közé feszítsem a perceket, és megtartsam benne már csak azt ahogyan jelen van. Tudom, hogy képtelen lenne felfogni mit is teszünk pontosan, ő egyszerűen csak meg akarja élni,át akarja élni, meg akar hempergőzni az érzésben, mint a nyári nap sütötte forró tengerparti homokban...csókokat akar, érintést...csak újra érezni...de nem, ezt nem ő akarja! Ezt én akarom.
Szavak. Ostoba módon szavakkal fedem a nyilvánvalót, ahogyan üvöltenék vele, mert a hiánya pokoli volt, aztán a következő pillanatban arról suttognék, hogy mennyi álmomban volt jelen, hogy sosem szűnt meg létezni bennem. De nem teszem...tán még ma nem is fogom. Tán akkor sem, amikor az irodám ajtaja kettőnkre záródik, és úgy fagy meg a levegő a ki nem mondott szavaktól, a meg nem tett cselekedetektől, a megálló érzelmektől ebben a tapintható csendességben...a kettőnk csendjében.
Most még hergelem, nekitolom a házasságomat, a boldogtalanságomat, amire ő döbbentett rá, a bűnt, amelyet miatta követek el, a lelkiismeretem összes haragját, hogy aztán csomagolja vissza és dobja el a fenébe! Nincs rá szükségünk, mi másra lenne szükségünk, mint egymásra? De nem...még mindig nem. Visszatartom magam, mert rá kell döbbennem valamire, miközben Szókratész gondolatait szedjük ízekre: addig toltam el magamtól, míg végül megtette...és a távolság hozott még magával mást is. A nélküle eltöltött idő hézagait a társadalmi elvárások töltötték ki. Szeretem, de tudom,hogy nem lehet. Mennyire triviálisan csöpögős mondat, mennyire ostobán egyszerűen hangzik, mennyire egy ponyvaregény lapjaira kívánkozik, de megélni sokkal rosszabb. Ott lenni ebben a képtelen helyzetben sokkal felkavaróbb, semmint azt gondolni, hogy ez pusztán csak egy elcsépelt gondolat.
Csendesen hallgatom végig a gondolatait, ajkaim tökéletesen egymáshoz záródnak, noha az egyik pillanatban mintha megremegne a húsa...azon kapom magam, hogy a szavait alig, ellenben a szája mozgását olyan kitartóan figyelem, mintha jelen pillanatban semmi más nem létezne a számomra, csak azok az ajkak….édesistenem! El fogok kárhozni. Megrázom a fejem, és egy mosolyt erőszakolok arcomra, bólintva egy aprót, kutakodok valami válasz után. Pedig ott van, már a nyelvem hegyén egyensúlyozik, hogy egyetlen kijelentésére rávágjam:
“És szeretnél a férjem helyében lenni?”
- Nem, ő valóban nincs itt, hogy nyilatkozni tudjon. Ellentétben önnel, Mr Turner. De ha itt lenne minden bizonnyal azt mondaná, hogy az a bölcs ember aki tudja, hogy jó felesége van. Persze itt inkább azon van a hangsúly, hogy mit jelent jónak lenni. A jó fogalma elég tágan értelmezett….nos!- csaptam össze a két tenyeremet és körbepillantottam a termen.
- Legyen ez egy apró kis esszé témája. “A jó fogalma az emberi kapcsolatokban”. Kérem szedjék össze róla a gondolataikat, és mához két hétre egy húsz oldalas iromány formájában juttassák el hozzám. Minden beadott írás pontokat ér, a legjobbaknak pedig megelőlegezem a belépő dolgozat megírásának elhagyását a záróvizsgához. Mr Turner...- pillantottam a tanítványomra átható, huncut kék szemekkel, igyekezve legalább a látszatát a hivatalosságnak megőrizni.
- ...akár ön is versenybe szállhat nálam. A legjobb írás kategóriában.
Komolyan gondoltam amit mondtam, ahogyan az elküldött üzenetet is. Várom, hogy válaszol, hogy felugrik a kis boríték a képernyő sarkán, de nem...válasz nem érkezik, pedig nem kerülte el a figyelmem, mennyire alaposan nézte meg a telefonját. Nem róvom fel neki, ugyanakkor minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy az órát mihamarabb befejezzem.
Szinte ólomlábakon halad az idő, mire végül a csoportot útjára bocsátom, én pedig elsőként távozom az irodába egyedül. Ez nem hivatalos találkozó lesz, ugyanakkor nem szeretném, hogy bárki is együtt lásson belépni bennünket. Nevezhetjük elővigyázatosságnak. Nyitva hagyom az ajtót, én pedig az asztal mögé lépek, és a laptopomat alvó üzemmódba állítom, elrendezek néhány fel nem bontott levelet, pár szakmai folyóiratot, két kimutatást a tanulmányi osztályról, ami tömény statisztika és még ma le kell adnom. Sóhajtva teszem az elintézendők közé, amikor halk léptek koppannak a kemény hajópadlón, és amikor felnézek, megpillantom őt az ajtóban. Ajkaim elnyílnak egymástól, fáradt tekintetemben, mintha valamiféle apró fény gyulladna csupán attól, hogy látom. Töltekezem vele...erőt ad nekem, erőt amit minden alkalommal visszavesz. Mert vissza adom…bárcsak egyszer nálam maradna, ahogyan ő is. Bárcsak….bárcsak...
Felsóhajtok, és az ajtóra mutatok.
- Ha bejöttél csukd be kérlek magad után! Aztán foglalj helyet!- nyelek egy nagyot. A hangom még mindig a teremben használt hivatalos éllel csendül és egy tapodtat nem mozdulok el az asztal védelme mögül. Mert mi történne, ha akár egy lépést is tennék?
Belezuhannék, belebolondulnék, beleőrülnék...beleszeretnék...ezredszer is...milliomodszor is akár.
Ujjaim támasztékul nyitom szét az asztallapon, és láthatóan nehezen ejtem ki a szavakat, mert amit szeretnék az valami egészen más.
- Alden…- a neve az első ami elhagyja ajkaim, mikor becsukódott mögötte az ajtó, de még nem jött közelebb. Elhagyom a Mr Turner megszólítást, simogatón mondom ki de érezhető düh is vegyült bele.
- A pokolba veled, Alden! Tudod, hogy….- közelebb indul én pedig elhallgatok, de csak egy pillanat erejéig, mert megérzem közeledő jelenlétét. Annyira valóságos, megfagyok a távolságban. Akarom.Őt.
-...tudod, hogy...mégis mi volt ez az egész? Lezártuk? Elkezdtük? Én már nem tudok semmit.- rázom meg a fejem, és még mindig nem mozdulok. Védelmem: a szavaim és az asztal. Ha közelebb jön, ha csendbe borulunk elveszek. Talán el is akarok veszni.





Vissza az elejére Go down
Crystal Dawson Irodája
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Seattle University
-
Ugrás: