HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

202-es kórterem

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: 202-es kórterem
Szer. Márc. 23, 2016 1:53 pm
 



 



A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:55 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szer. Márc. 23, 2016 2:02 pm
 



 


thomas & caitlyn


Ma valahogy különösen szép idő virradt Seattle-re, ami annyira nem is volt megszokott, éppen ezért engem is meglepett. Bekah szobájának ajtaja zárva volt, az öcsénk pedig hangosan horkolva aludt a takarója alatt. A lakás többi részén átfuttatva a pillantásomat megállapítottam, hogy se apa, se anya nincsen itthon. Eltűnődhettem volna azon, hogy vajon merre járhatnak, de inkább úgy gondoltam, nem foglalkozom velük. A pár nappal ezelőtt történtek túlságosan megviselték mindannyiunkat lelkileg, így talán nincsen másra szükségünk, csak arra, hogy kicsit egyedül legyünk. Amiatt pedig már nem idegeskedem, hogy egyik, még iskoláskorú "kis"testvérem sincsen a gimnázium falai között, helyette mindketten a legédesebb álmukat alusszák a szobáikban. Hibáztathatnám a szüleim furcsa gyereknevelési módszereit, de valahogyan én is felnőttem és mivel nem lettem selejtes, ebből arra következtetek, vannak dolgok, amiket jól csináltak. Ám lehet nekik van igazuk, s éppen azzal tesznek jót, hogy a történtek után pár napig Bekah-t és az öcsémet se zaklatják az iskola gondolatával. Nekem azonban nincs kedvem továbbra is a lábamat lógatni itthon, amúgy is jelenésem van a kórházban. És bevallhatom őszintén, a jelen helyzetben még talán szívesebben is vagyok ott, mint idehaza.
A kórház előtt szerencsémre most nem tolonganak se lesifotósok, se újságírók, így még arra is esélyt látok, hogy a főbejáraton át tudjunk majd távozni. Ez persze sokaknak nem nagy szó, de a családom társadalmi helyzetét figyelembe véve, nekem ez egy valóságos csodának számít. Ahogy a hatalmas aulában sétálok Thomas kórterme felé, automatikusan, újra lejátszódnak a történtek a lelki szemeim előtt. Látom, ahogyan az én hibámból leesik a lépcsőn, a pillanatot, mikor úgy maga alá gyűri a lábát, hogy szinte élesen hallom, amikor eltörik a csontja. Majd ahogy az éjszaka közepén berohanok vele a kórházba. A székre nézek, ahol négy és fél órán keresztül ültem, mire hajlandóak voltak elárulni, hogy pontosan mi a diagnózisa és hogy felépül-e. Aztán másfél napig, szó szerint kerülgettem a kórházat, mire végre valahára összeszedtem a bátorságomat és meglátogattam. Jót nevettünk mindkettőnk bénázásán, ám bármennyire is felszabadult és nyugodt voltam abban a pillanatban, mégis összerándul a gyomrom minden alkalommal, amikor eszembe jut, hogy miattam került kórházba.
Egyet végigsimítok eperszőke tincseimen, mielőtt bekopognék az ajtón és belépnék a kórterembe.
- Az autója előállt. - Mondom vicces hangsúllyal, még egyet pukedlizek is előtte, majd kínos mosoly jelenik meg az arcomon. Akárhányszor csak ide jövök, mindig kényelmetlenül érzem magam, hülyeségeket beszélek, valósággal lefagyok, mintha elveszíteném a józan eszemet. De mindezt betudom annak, hogy rosszul érzem magam amiatt, hogy én juttattam őt ide és ezzel el is engedem a kettős érzelmeimet.
- Szia. - Viccet félretéve, mosolyogva köszönök neki, közben pedig az arcát fürkészem, hogy kiderítsem, vajon miként érzi magát. Mondjuk egyszerűbb lenne, ha inkább megkérdezném tőle, tehát hajrá. - Hogy érzed ma magad, ezen a csodálatos, napsütéssel indult, most viszont szakadó esőbe mászott borús délelőttön? - Általában akkor cifrázom körbe ennyire a mondataimat, ha ideges vagyok, s bármennyire szeretnék haláli nyugalommal itt tartózkodni, úgy tűnik, nem megy.
- Megkaptad már a zárójelentést vagy várunk még valamire? - Legszívesebben abban a pillanatban eltűntem volna a helyszínről, hiszen az egész légkör állandóan arra emlékeztetett, hogy miattam történt ez az egész. Thomas ugyan nem haragszik rám, én mégsem tudom nem okolni magamat. És valószínűleg fogom is, míg le nem veszik róla a gipszet.
Újabb kérdéssel bombáznám, de akkor belép egy fiatal rezidens, maga előtt tolva egy tolókocsit. Felvont szemöldökkel, érdeklődve nézek Thomasra. Nekem kellene kitolnom őt a kórházból? Már most halálra rémülök ettől a hírtől, bár annyira béna még én sem vagyok, hogy kiborítsam szegényt ebből a kocsiból. Viszont talán egy mankónak mindketten jobban örülnénk, de persze ennek a véleményemnek nem adok hangot, hiszen igazából semmi közöm hozzá. Majd Thomas szervezkedik. Ha pedig kell, akkor örömmel kitolom őt a kocsimig - na meg persze extra óvatosan, ügyelve minden apró hibára a padlón. Nehogy megint miattam valami baja essen, mert akkor azt már tényleg sose bocsátanám meg magamnak. Már így is elég bajt okoztam neki, ennél több nem kell.

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szer. Márc. 23, 2016 8:40 pm
 



 

Caitlyn & Thomas


Egy kicsit izgultam. És igazándiból fogalmam sincsen, miért, hiszen alig ismertem ezt a lányt. Nem sokat tudtam róla, mindössze azt, hogy Caitlyn-nek hívják, gyönyörű szemei vannak, igazán csilingelő a kacagása és szereti más emberek orrára vágni az ajtót. Na jó, ez utóbbi lehet kicsit túlzás, de valahogy ez is automatikusan jött a felsorolásban. Nem szeretnék előtte többet bénázni, bár tekintve, hogy az egyik lábam használni sem tudom, ráadásul tök nehéz a gipsz miatt, ez minden bizonnyal elkerülhetetlen és jól be fogok égni előtte. Bár tekintve az első találkozásunk ez talán annyira már nem lesz mérvadó, mert az, hogy néhány nappal a baleset után bejött hozzám, ráadásul ma haza fog furikázni, egyértelműen azt mutatja számomra, hogy azért csak nem tart olyan idegesítőnek és kiállhatatlannak. Ilyenkor mondjuk felszólal a pesszimista énem, hogy biztos csak jóvá akarja tenni a balesetet, hiszen lényegében miatta zúgtam le a lépcsőn, aztán majd utána szépen eltűnik. Ekkor viszont az optimista gondolataim szökkennek előtérbe, hogyha van lelkiismerete, akkor már rossz nem lehet, nem igaz?
Gondolkodásom közepéből maga a szóban forgó lány megjelenése szakít ki. Már szerencsére mindent összepakoltam, úgyhogy nem volt már más teendőnk, mint végre elindulni. Másra sem vágytam jobban. Félreértés ne essék, imádtam a kórházat, csak azért teljesen más orvosként és betegként itt lenni. Míg az előbbit imádtam, addig az utóbbiból hamar elegem lett. Remek volt az ellátás, a rezidens társak elég gyakran meglátogattak, de úgy itt lenni, hogy nem melózhatok azért elég szar egy helyzet. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Cait megérkezett, én pedig levakartam a képemről a széles vigyoromat az első megszólalását hallva, hogy egy apró biccentéssel vegyem fel a magam szerepét.
- Köszönöm, hölgyem, igazán kedves kegyedtől - nem esett nehezemre a bohóckodás, még akkor sem, ha ez tulajdonképpen komoly "nyitány" volt. Aztán persze hamar visszatér a fülig érő vigyor, nem vagyok jó ebben a túl komoly ábrázatban.
- Szia, Cait - köszöntöm aztán én is. A hosszú kérdés nem szokatlan számomra, mármint semmi gyanúsat nem találok benne, hiszen én is elég sokat jártatom a számat olykor, így mindössze csak mosolyogni tudok rajta. - Köszönöm kérdésed, egészen kellemesen érzem magam ezen a csodálatos, napsütéssel indult, most viszont szakadó esőbe mászott borús délelőttön - szélesedik a vigyorom. Nem tudom megállni, hogy ne ismételjem el a cifra mondatot, ha már olyan szépen megfogalmazta, de semmi bántás nincsen benne, ez számára is egyértelmű lehet, ha az arcomra néz. - A lábam nem fáj annyira, elég sok fájdalomcsillapítót kaptam, hogy elviselhető legyen a dolog, úgyhogy készen állok az indulásra! - csapom össze a kezemet és már másznék is ki az ágyból, hogy szavaimat tettel is igazoljam.
- Nem, már mindent megkaptam, szegény nővérnek az agyára mentem, úgyhogy ő is örül, hogy megszabadulhat tőlem - nevettem fel röviden. Nyilván más az ő szemszögükből is, ha dolgozom, vagy lábadozom a kórház berkein belül és gondolom az előbbit ők is jobban díjazzák.
A nagy mászásban azonban megakaszt a belépő rezidens, a tolókocsi láttán pedig elképedek, nem igazán szeretnék beleülni, ami azt illeti.
- Öhm, Chad, ugye ezt nem gondoltad komolyan? - kérdezem a sráctól, hiszen ismerjük egymást, de remélem nem csak azért hozta, hogy kicsesszen velem.
- De, Thomas, nagyon is komoly, nem szabad megerőltetned a lábadat, de ezt bizonyára nem kell neked magyaráznom. Pakold át ide a hátsódat, aztán a bejáratnál majd megkapod a mankóidat - nem teketóriázik sokat a srác, én pedig hiába ellenkezem, nincs más választásom, kénytelen vagyok átülni a székbe. Pompás.
- De aztán senki nem csinál rólam fotót, vili? - nézek hunyorítva a srácra, mire ő csak nevetni kezd, majd közli Cait-tel, hogy indulhatunk, majd ő kitol a kórházból, mégse a hölgynek kelljen "cipekednie". Kiérve a parkolóba már csak az iránt érdeklődik, hogy merre tovább, melyik autót is kell becélozni, majd amint elértük a célállomást, odaadja a mankókat és utunkra enged.
Elég furi mankóval járni, a saját két lábamban is képes voltam megbotlani, akkor most mi lesz, amikor három is lett belőle? Mindenesetre a kocsiig elügyeskedem magam valahogy és csodák csodájára egyszer sem esek pofára.
- Mondd csak, Cait, azért ugye nem tervezel elütni, vagy rám csapni az ajtót? - nézek a lányra vigyorogva, mert egy ilyen megjegyzést bizony kár lenne kihagyni. De csak úgy, mint odafent, ennek sincsen bántó éle, sokkal inkább csak cukkolni kívánom.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Csüt. Márc. 24, 2016 2:29 pm
 



 


thomas & caitlyn


Mielőtt elindultam volna a kórházba, a sarki újságárusnál végiglapoztam az összes szennylapot, hogy lássam, vajon melyikben vádolnak meg emberöléssel, de meglepetésemre egyik sem cikkezett arról, hogy nekem köszönhetően zúgott le Thomas a lépcsőn. Sőt, mi több, az az éjszaka mintha teljes egészében a feledés homályába süllyedt volna. Egy apró cikk se szólt arról, hogy Tobias után kutattam volna a szórakozóhelyeken, ahogy arról sem, hogy valósággal elmenekültem a fotósok elől.
Mivel Thomas nem tűnt annak a pereskedős típusnak és már akkor megbocsátott, mikor először meglátogattam, így más miatt kezdtem aggódni. De az aggódás nem is igazán fejezi ki az érzelmeimet, inkább rettegtem. Féltem attól, hogy rájön, ki is vagyok igazából, akkor egy elkényeztetett libát fog látni bennem, ezt pedig nem akartam. Ő az első ember az életemben, aki nem tudja, hogy a bizonyos Wayner Enterprise örökösnője vagyok és aki nem azért próbál meg kedves lenni velem, hogy közelebb kerüljön az apámhoz, ezzel pedig egyenes útja nyíljon az üzleti világba.
Mondjuk ez a helyzet azért valóban más, ez igaz. Itt nekem kell kedveskednem, hiszen szegény srác miattam került most kispadra, s ki tudja mennyi ideig kell kényszerpihenőn dekkolnia. De esküszöm, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne érezze azt, mennyire szar is ez a helyzet. Tény és való, hogy jóvá akarom tenni a tetteimet, de Thom eléggé megkönnyíti a helyzetemet, amiért igazán hálás vagyok. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha egy idegbeteg őrültet sikerült volna lerepítenem a lépcsőn... Körülbelül szolgaként ugrálhatnék körülötte, annyi szent. Kedves és vicces új ismerősömből viszont nem bírom kinézni azt, hogy bárhogyan is megpróbálná romba dönteni a hírnevemet.
Furcsa lenne az a kijelentés, hogy szeretek itt lenni? Igen, minden bizonnyal az volna. Viszont annyi baj történt most otthon is, hogy külön jól esik kiszabadulni abból a környezetből és kicsit lágyabb vizekre evezni. Thomas mellett nem idegeskedem annyit, pillanatnyilag el tudom felejteni a problémáimat és csak azzal törődöm, hogy ő mihamarabb felépüljön. És nem csupán azért, mert miattam került ilyen állapotba.
Elnevetem magam, mikor elismétli az időjárásra vonatkozó kijelentésemet. Hiába, én a napsütésért vagyok odáig, ám ez Seattle-ben annyira nem éppen megszokott. Itt örülhetünk, ha nem borús az ég vagy nem esik az eső.
- Aw, akkor azért vagy ilyen! Be vagy drogozva... - Úgy beszélek hozzá, akár egy kisgyerekhez, hangom csilingelő, a mosolyomat pedig sehogy sem tudom eltüntetni az arcomról, igaz nem is szeretném. Bár kicsit mégis sikerül, mikor észreveszem, milyen lendülettel akar leszállni az ágyról. Reflexszerűen közelebb lépek hozzá, majd megtorpanok, amikor újra megszólal. - Téged még a törött bokád sem állít meg abban, hogy intézkedj, mi? - Mosolygok, miközben viccből égnek emelem a tekintetem, mintha komolyan becsmérelném, hogy nem tudott a fenekén ülve várni, hogy megkapja a papírjait. Szokásom túlaggódni bizonyos dolgokat, s habár Thomas-t nem ismerem régóta, ettől függetlenül irányába is kezdett eluralkodni rajtam az aggódás. Mosolyogva figyelem a Chad és Thomas között folyó beszélgetést, majd mikor végre kis betegünk beadja a derekát és leül a székbe, én kezembe fogom a zárójelentését, Chad pedig felemeli a táskát, amibe Thom korábban összepakolta a cuccait.
- Pedig én pont most akartam megörökíteni ezt a pillanatot. - Villantom oda Thomasnak a telefonomat, ajkaimat lebiggyesztve, amiért nem engedi, hogy tolószékes fotó készüljön róla. Egyébként teljesen más okból kifolyólag volt a kezemben a telefonom, de valamiért jól esett cukkolni őt.
Mire az autóhoz érünk, a szakadó eső kicsit alább hagy és éppen csak szemerkél, aminek kifejezetten örülök. Kicsit nehéz lenne esernyőt tartani mindhármunk feje fölé, főleg úgy, hogy közben Thomas a mankóival ügyeskedik. Chad-nek megköszönjük a segítségét, majd ő el is tűnik a tolókocsival együtt, így újra ketten maradunk. Épp kinyitnám az ajtót, de csak addig jutok, hogy a riasztót kikapcsoljam, mert megint támad egy csodálatos beszólása a fiúnak. - Most, hogy mondod... Amint látod ez már egy nagyon régi autó és eléggé szorul a hátsó ajtaja. Szóval jó erősen meg kéne rántanod, hogy biztosan kinyíljon, csak vigyázz, nehogy megüsd vele magad. - Belemegyek a játékba, sőt, a legutolsó kijelentésemhez még ál-aggódás is párosul. Viccelődök vele, amit persze az első mondatomnál már ki is szúrhat, hiszen bárminek nevezhetjük az autómat, de réginek aztán semmiképp. Mennyi idős is lehet valójában? Ó, meg van. Úgy három hónapos.
Egy kis hatásszünet kivárása után kinyitom neki az ajtót, hogy beülhessen és persze segítek neki, amennyiben igényli. - Na szállj be. Arról pedig nem nyitok vitát, hogy miért nem ülhetsz előre. A bokádnak az a legjobb, ha vízszintesen pihen, nem pedig lóg a nagyvilágba. Egyébként ott egy párna, nyugodtan tedd a lábad alá. - Elveszem tőle a mankóit, s beteszem a csomagtartóba, a táskájával és a nálam lévő papírjaival együtt; majd becsukom nála is az ajtót, persze csak azután, hogy kényelembe helyezte magát, aztán beülök a volán mögé. Táskámat ledobom az anyósülésre, bekötöm magam, majd hátrafordulok Thomas-hoz. - Kényelmesen ülsz, nem fáj a lábad? - És igen, megint aggodalmaskodom, de hát ez vagyok én.  - Na és hova vigyelek? Nem vagy éhes vagy szomjas? Bárhol megállhatunk útközben... - Beindítom a motort és elindulok, hogy míg elárulja, hova menjünk, addig legalább a parkolóból kikecmergünk.

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Vas. Márc. 27, 2016 3:22 pm
 



 

- Mégis mit takar az az "ilyen"? - kérdezek vissza továbbra is szélesen mosolyogva, mert azért nem mindegy, hogy mire értette. Ha nagyon cukkolni akarnám, akkor mondhatnám, hogy nekem legalább van mentségem, de neki? Ismerni azonban sajnos még nem ismerem eléggé, hogy be merjek dobni egy ilyet, azt pedig nem szeretném, hogy megbántódjon egy erősebb viccemtől, kár lenne, ha ilyen miatt csapná az orromra az ajtót. Képletesen, persze. Úgyhogy inkább megtartom magamnak ezen gondolatomat és inkább válaszolok neki arra, van-e még valami elintéznivalónk.
- Hát, nem éppen olyan egyén vagyok, aki képes sokáig megülni a fenekén, már így is csoda, hogy ezt a néhány napot kibírtam - ez az igazság, sajnos nem egy nyugodt természet vagyok. - Amúgy meg nem intézkedtem, csak az állandó pörgésemtől szegény nővérek is hamar kikészülnek, úgyhogy nekik is jobb, ha inkább otthon folytatom a lábadozásomat - nevetek fel röviden, mert ez azért így nem igaz. Tök jól elvoltam a nővérekkel egyébként, furcsa volt ugyan másik oldalról megismerni őket és nem mint orvos szólni hozzájuk, de egészen új tapasztalat volt, ami úgy vélem, a hasznomra fog majd válni.
Aztán érkezik Chad, meg a szék, nagy nehezen pedig sikerül rávenni, hogy beleüljek abba, Cait megjegyzését hallva azonban csak egy megjátszott morcos pillantás jut neki.
- Meg ne próbáld, mert inkább hazabuszozok, aztán emészthet a bűntudat! - nem gondolom komolyan a szavaimat, remélem ő sem fogja annak venni, mert már elégszer elmondtam neki szerintem, hogy nem haragszom rá a történtek miatt, bízom benne, hogy nem is őrlődik már emiatt.
A kocsihoz érve elköszönök Chad-től, aki jobbulást kíván és, hogy minél előbb jöjjek majd vissza, de akkor már a gipsz nélkül. Megköszönjük a segítségét, aztán kettesben maradunk a szemerkélő esőben. Milyen mázli, hogy nem szakad, szívás lenne most ebben a helyzetben.  
- Ahha, hogy aztán eltörjem a másik lábamat is? Vagy esetleg a kezemet? Nem tudom, melyik volna rosszabb - nem zavar egy cseppet sem, hogy belement ő is a játékba, sőt! - Egyébként meg ha mögém állsz és elkapsz, ha borulok, akkor ezer örömmel megrángatom azt az ajtót - íme az én visszavágásom, hiszen ha borulok, akkor nem tudom, képes volna-e megtartani, akkor meg igazán érdekes lenne, ha őt is magammal rántanám. Bár a világért sem szeretnék kárt okozni benne, szóval jobb a békesség alapon átengedem neki az ajtónyitást.
- Elöl valószínűleg el sem fért volna a hatalmas lábam, úgyhogy jó lesz itt - nem ellenkezem, minden szó nélkül beülök hátra, hogy aztán feldobhassam a lábam az ülésre, ezáltal oldalasan ülve le. Kicsit macera így bekötni magam, de már csak az kéne, hogy miattam kapjon bírságot, úgyhogy megoldom.
- Kényelmesen ülök, köszönöm. A lábam pedig fájni fáj ugyan, de nem a kocsid miatt, úgyhogy ne aggódj, megleszek - mosolygok is mellé, tényleg nem kell, hogy aggódjon azért, amiért nem is kellene. Egy bokatörés nem éppen sétagalopp, úgyhogy jó időbe fog telni, mire rendbe jön, tudom jól.
- Valami kajaszerűséget felszedhetünk útközben, mert a kórházi koszt nem éppen a laktatóságáról híres, de inkább otthon együk meg, nem szeretnék többször ki-beszállni, mint amennyiszer feltétlenül szükséges - legyek bármennyire is férfi, a fájdalom az fájdalom, nem bolygatnám azért a lábam, hogy beülhessünk valahova kajálni, otthon amúgy is kényelmesebb, csendesebb is, sokkal jobbak a lehetőségeink a nyugodtan való beszélgetésre. Már amennyiben nem hagy majd faképnél, amint hazafuvarozott.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Hétf. Ápr. 04, 2016 11:13 pm
 



 


thomas & caitlyn


Kérdésére felvonom a szemöldökeimet, kicsit megdöntöm a fejem és széttárom a karjaimat, mutatva ezzel, hogy az "ilyen"-t nem lehet szóval jellemezni, úgyhogy inkább végig kellene néznie magán.
- És otthon lesz ki segítsen? Mert nem kellene nagyon megerőltetned magad... - Lehet megint túlaggódom a helyzetet, de nem tehetek róla. Ilyen az, ha valakinek van két kisebb testvére, akaratlanul is átszáll rá az óvó-védő mechanizmus, még akkor is, ha Thomas-t csupán a baleset napja óta ismerem. - Amúgy a számomat tudod, szóval bármikor, bármire van szükséged, csak írj vagy hívj. Komolyan mondom. - Nézek rá komoly tekintettel, hogy tudatosítsam benne, tényleg nem viccelek. Tudom, hogy elég furcsa körülmények között ismerkedtünk meg, az én lelkiismeretemből kiindulva pedig életem végéig bánni fogom, hogy szegénynek ennyi fájdalmat és problémát okozok. Így szerintem alap, hogy ott segítek neki, ahol csak tudok, legalább addig, míg be van gipszelve a lába. Azt, hogy utána mi lesz, majd meglátjuk.
A morcos pillantását nem veszem be és habár nehezen engedem el a fülem mellett a bűntudat szócskát, veszek egy mély levegőt és odahajolok hozzá. - Thomas? - Hangom lágy, szinte suttogok, kezemet pedig a vállára helyezem. - Nem tudnál felszállni a buszra. - Megpaskolom a vállát és elnevetem magam, bár nem hiszem, hogy komolyan vette a sértésemet, ami jó, hiszen vicceltem csupán.
Nem tudom, Chad vajon mit gondolhat rólam, remélem valamennyire ő is érzi, hogy Thomasszal csak ugratjuk egymást. Bár amikor elhagyjuk az épületet, akkor már nem is Chad miatt aggódom. Félek, hogy bármelyik pillanatban itt teremhet egy fotós és elronthat mindent, de mindezt próbálom palástolni, hogy a fiúk semmit se vegyenek észre pillanatnyi zavaromból.
Miután Chad elment, Thomas pedig feltette költői kérdéseit, lebiggyesztett ajkaimmal, sajnálkozást színlelve figyeltem rá. Bár nem szeretnék abba belegondolni, hogy miattam még több csontja törik, úgyhogy el is kellene terelni erről a témát, ám mielőtt megtenném, ő már jön is az újabb viccelődésével.
- Persze! Amilyen szerencsések vagyunk én is eltörném a bokám. Gondolj bele, milyen jó lenne összefutni a belvárosban... A két bicebóca beül egy kávéra. - Nevetgélek, ahogy elképzelem magam előtt a jelenetet. De úgy vagyok vele, hogy inkább vigyázzunk rám, mert amíg nekem nem esik bajom, addig Thomasnak is tudok segíteni, illetve furikázni őt ide-oda. Törött bokával nem menne.
Amikor már a kocsiban ülünk és ő nyugtat, hogy ne aggódjak, automatikusan mosoly húzódik a számra. Persze, mintha ezt egy szóra abba tudnám hagyni. Mintha neki egy szóra elmúlna a fájdalma, a lába pedig a régi lenne. Szép is lenne, ha így működnének a dolgok, bár, igazán tudnám díjazni.
- Hú, tudok is egy jó helyet! Feltéve, ha szereted a hamburgert és a sült krumplit. De most ne a McDonalds-os kosztra gondolj, azoknak semmi tápértéke nincsen. Itt kábé akkora hamburgert kapsz, mint amekkora a fejed, tényleg hús van benne, friss saláta, sajt, meg amit csak kérsz bele. A sült krumpli meg valami isteni! - Oké, azt hiszem sikerült túlságosan is elragadtatni saját magamat, holott sose beszélek ekkora odaadással az ételekről. Amíg viszont a válaszára várok, kifordulok a kórház parkolójából és végre útnak is indulunk. Remélem tetszeni fog neki az előbbi ötletem, bár mint minden amerikai nagyvárosban, itt is egymást érik az éttermek, úgyhogy nem hiszem, hogy nehezen tudnánk beszerezni valami ehetőt.
- Szerinted a családod meglincsel majd azért, amiért miattam törted el a bokádat? - Nem tudom, honnan jött a kérdés, így csak úsztam az árral. De aztán gyorsan folytattam, persze azért azt hagytam, had válaszoljon az előző kérdésemre.
- Egyébként van már délutánra valami programod? Csak mert én igazán nem szeretnélek feltartani... Ha dolgod van, vagy megy hozzád valaki látogatóba, akkor hazaviszlek, megvárom míg biztonságban bejutsz a lakásodba és már ott sem vagyok. - Nem akartam, hogy úgy érezze, ráerőltetem magam. Én örültem volna egy kis beszélgetésnek, sőt, kifejezetten jó lenne megismerni őt, biztonságos környezetben, ahol nem kell attól tartanom, hogy megint bajba sodrom.

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Vas. Ápr. 10, 2016 8:30 pm
 



 

- Majd a mankóimra támaszkodom - vontam meg a vállam. - De a szomszéd néni nagyon segítőkész, ha meglátja, hogy így járkálok, tuti minimum főzni fog rám - szélesedett a vigyorom, mert Mrs. Graham rettentő segítőkész lélek. Amikor egyszer meg voltam fázva, hozott át levest, meg mindig kérdezősködik irántam, úgyhogy tuti most sem hagyna elkallódni. Egyébként senki más nincsen otthon, ez bizonyára Cait számára is egyértelmű lesz a szavaimból. Már egy ideje nem a szüleimmel élek, más meg nincsen, akivel megoszthatnám a lakásomat, bár egy lakótársra már gondoltam, de egyelőre csak gondolati szinten mozog a dolog. - Rendben, köszönöm, igazán kedves tőled - szelídült a mosolyom némileg, ahogyan rá tekintettem. Tényleg kedves volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, valószínűleg élni is fogok vele, férfiúi büszkeség ide, vagy oda. Minél hamarabb szeretnék felgyógyulni, ahhoz pedig jó sok pihenés kell, ebből fakadóan segítségre is szükségem lesz, ha mondjuk le kell ugranom a boltba.
Csak a szemöldököm szalad a homlokom közepére, ahogyan a nevemmel kérdez, egyelőre nem tudom hova tenni ezt a bizalmas jelenetet, a suttogás, a vállamon pihenő keze.. Mire készül? Aztán a választ hallva kénytelen vagyok grimaszolni egyet, egy prüszkölős nevetéssel nyugtázva az elhangzottakat.
- Haha, nagyon vicces - nézek rá. - És ne aggódj, megoldanám, már elég menő buszok járnak, nincs az a sok lépcső, alacsonypadlósak, fel tudnék rá ugrani - a csomagomról pedig inkább nem beszélek, de mivel valószínűleg úgysem szaladnék el előle, ezért megmarad a vicc szintjén ez az egész buszozós téma.

- Érdekesen néznénk ki, az tuti! - nevettem vele együtt, mert az én lelki szemeim előtt is megjelent a kép. - De jó eséllyel te csak a kezed, vagy szimplán valamelyik ujjad törnéd el, akkor egész jól kiegészítenénk egymást - fűzöm tovább a helyzetet nevetős hangon. Eszem ágába sem jutna egyébként, hogy tényleg megcsináljuk, nem kívánok neki ilyesmit és nem azért, mert így legalább ő tud nekem segíteni, úgy pedig nem igazán menne. Szimplán csak nem túl kényelmes gipszben járkálni, vagy egyáltalán több hétig úgy létezni. - Törted már el amúgy valamidet? - érdeklődöm kíváncsian, mert azért nem mindegy, van-e viszonyítási alapja, vagy nincsen.
- Naná, hogy szeretem! Bár a mekissel sincsen semmi bajom, bár tény, hogy nem attól fogok kicsattanni az egészségtől. Szóval áldásom adom arra a szuper helyre, aztán meglátjuk, ugyanarra gondolunk-e, vagy sem - igen, én is ismerek egy ilyen helyet, bár lehetséges, hogy nem ugyanarra gondolunk. Ez egy kis büfé az egyik sarkon, meglehetősen lepukkantnak tűnik, ennek ellenére viszont finom a kaja, de… valahogy nem nézném ki Cait-ből, hogy ilyen helyen lakmározzon. Aztán persze ki tudja, lehet majd jól meglepődök. - Máris megkordult a gyomrom - fűztem össze karjaimat a hasam előtt, mintha ezzel képes volnék megnyugtatni kicsiny pocakomat.
- Nem hiszem. Anya eléggé aggódott, de neki nem mondtam el, hogy egy lány miatt estem le a lépcsőn. A húgaim csak gratulálnának neked, a nővérem meg nincsen a városban, úgyhogy ha akarna, se tudna meglincselni, bár az meg már más kérdés, hogy ő inkább csak nevetne rajta - adok egy kicsit bővebb beszámolót, mint azt talán várta volna. Csak utólag kapok észbe, hogy tulajdonképpen be is mutattam a családomat, bár ez még igencsak kevéske információ róluk, de ha már én meséltem, talán ő is megteszi. - És a te családod mit szólt hozzá, hogy kórházba juttattál néhány napra egy ártatlan, szegény fiút? - kérdezem nevetős hangon, nyilvánvalóan túljátszva kicsit a szitut. Nem tehetek róla, vicces húzni az agyát, ha meg már sok lenne, akkor valószínűleg úgyis szól, hogy hagyjam abba.
- Nem, dehogy! - vágom rá szinte egyből, lehet kicsit gyorsabban is, mint azt normál esetben tettem volna. - Nem szeretnélek kirúgni, tényleg nincsen semmi programom az estére. Hogy is lenne? Legalábbis remélem, hogy a haverjaim nem szerveztek valami idióta „Isten hozott itthon” partit, mert akkor ki kell majd mentened - nevettem ismét, próbálva oldani az előbbi kis hirtelen reakciómból adódó zavaromat.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Hétf. Május 09, 2016 8:27 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szomb. Júl. 09, 2016 8:26 pm
 



 

TO LEE

[még az intenzíven]


Steril környezetben vagyok, szóval azt hiszem a levegő tiszta és egyedül is maradtam egy rakás másik beteggel és dokival meg nővérrel. :'D
Magadat csempészd be, várlak. Már elment, de majd átadom neki. Jackie


Órákkal ezelőtt kaptam az smst, de akkor még itt volt Ron, miután elment pedig egy alvásra adtam a fejem, így csak később jutottam el odáig, hogy válaszolni tudjak. Dolgozik, tudom, hogy szolgálatban van és azt is, hogy értesítették – nem csak a telefonos üzenetből, hanem, mert Ron említette, hogy szóltak a munkahelyemre és biztos vagyok abban, hogy a parancsnok szólt Leenek –, és nem is várom el, hogy csapot-papot otthagyva rohanjon miattam. Bőven ráérek és sajnos úgy is néz ki, hogy jó ideig nem megyek még sehová innét, akármennyire is szeretnék.
Az üzenet elküldése után pedig azt teszem, amit az elkövetkezendőkben még nagyon sokat fogok; unom magam, pihenek és olykor bealszok. Utóbbit a nagy mennyiségű gyógyszernek és fájdalomcsillapítónak köszönhetően, amit mondjuk nem bánok, így is kevesebb lesz az unalom, meg azaz idő, amíg azon agonizálhatok, hogy ágyhoz vagyok láncolva. Meg persze így gondolkodni se marad lehetőségem, ami viszont kifejezetten áldásos, mert akármennyire sem szoktam sokat agyalgatni és lelkizni, attól még nem vagyok kőből és túl sok minden történt, amit valahogyan kénytelen leszek feldolgozni. Csak a hogyan elég kérdéses még.

- Szia. – ébredés után, halvány, de jól kivehető mosollyal az ajkaimon köszöntöm, amikor már meglátom.
- Itt vagy... – állapítom meg a kész tényeket és felé nyújtom a kezem. Kell az érintése, egyszerűen csak kell.
- Tudom, csak a baj van velem. – jegyzem meg, ismételten csak némi humorral próbálva elütni mindennek az élét, mert tudom, ha van, aki előtt képes leszek összezuhanni, az Lee lesz. Mert sokszor úgy érzem, jobban ismer, mint én magamat és, mert bízom benne. Nem is sejti, hogy mennyire...


Vissza az elejére Go down
Leander Niffenegger
avatar
Polgárság

Avataron : Jack Falahee
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szomb. Júl. 09, 2016 8:45 pm
 



 

Jackie és Lee
Végeztem a dolgomat és közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy milyen tragikus okai lehetnek annak, hogy nem válaszol. A bázisra visszaérve szinte rettegve vártam, hogy apám megint beinvitáljon magához, vagy egyszerűen csak később megjelenjen a lakásomon, de nem történt ilyesmi. Nyugodtnak nem mondható, de mégis amolyan csendes állóvizes időszak köszöntött rám arra az időre, amíg meg nem csippant a telefonom. Ha baj lenne, akkor apám újsütetű nője szólt volna. Mert valami elcseszett okból kifolyólag az a mániája, hogy romantikus vonulata van az érdeklődésemnek. Persze! Mert ha ő szerelmes - az apámba - akkor nekem is nyilván szerelmesnek kell lennem a dögös kolléganőmbe. Hogyne! Mintha egyéb opció teljesen elképzelhetetlen lenne..
Az ágya mellett kötök ki, ha alszik, akkor is. Így mire rám emeli tekintetét, már túl vagyok az első sokkon, amit a gépek látványa okoz. Emlékszem, amikor én feküdtem egy kórházi ágyon feketére sülve, semmire sem vágytam kevésbé annál, semmint hogy sajnáljanak. Éppen ez az, ami miatt mosolyogva és nem kapkodó idegességgel nyúlok Jackie keze után. Elég, hogyha én tudom, mi játszódik le a bensőmben. Ha ő megadta nekem azt az örömöt, hogy nem láttam rajta aggodalmát, miközben velem volt, amikor hámozták le rólam az elhalt bőrt és én üvöltöttem a fájdalomtól, mint egy nyápic kölyök, akkor az a minimum, hogy én is a könnyedség látszatával kezelem a helyzetet.
- Nézd a jó oldalát. Te legalább nem vagy ocsmány és nem kell átszabják az arcodat, vagy egyéb részeid. Mondjuk most nem hívnának el címlapfotózni, de azért annyira nem gáz a helyzet, ne aggódj. - megérdemel egy kacsintást is a végére és egy cirógatást hüvelykujjammal a kézfején.
- Ez így igaz, csak a baj. De legalább nem műszak közben adtad ezt elő, így nem nekünk kell lepapírozni. Van haszna is. - morbiditásért nem megyek a szomszédba.
- Egyébként úgy vagy, ahogy kinézel, vagy jobb.. esetleg rosszabb? - kérdezek óvatosan. Ebben a fajta kapcsolatfelvételben nem igazán vagyok jó. Vagy belekérdezek abba, amibe nem kéne, vagy érdektelennek tűnök. De Jackie legalább szokva van már hozzám, szóval annyira nem mehet félre a dolog talán.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szomb. Júl. 09, 2016 9:24 pm
 



 

Ujjaim az övéire fonódnak és hálásan pillantok rá, amiért itt van.
- Azért te sem panaszkodhatsz. – sok műtéten esett át, de a sebésze nagyon is a szakterülete csúcsán áll, mert most is pofátlanul jóképű, ahogyan a tűzeset előtt is az volt, ami miatt annyi operáció várt rá akkoriban, mikor ő feküdt az egyik ilyen ágyban és én voltam mellette.
A hangom most sem valami határozott, de legalább van, akkor is, ha csak halvány lenyomata az egyébként szokásosnak.
- Akkor legalább van esélyem az ápolófiúknál. – szusszanva nevetem – inkább csak mosolygom – el magam, mert ha ennél több izmomat is meg kell feszítenem, akkor úgy érzem menten meghalok megint.
- Na látod, ebbe bele sem gondoltam. – gőzöm sincs kié lett a papírmunka nagy hányada végül, de talán ez most nem is lényeges, főleg, mert tudom, hogy ő is poénból mondta.
- Gőzöm sincs, hogyan festek, de… – megfordul a fejemben, hogy azt hazudom, jól vagyok, pedig egy fenéket vagyok jól.
Végül lebiggyed a szám sarka és nagyot nyelek, ahogy gombóc feszül a torkomba, és a sírás kezdi marni a szemeimet. Nem is emlékszem, hogy mikor sírtam utoljára… valamikor gyerekkoromban.
- ...nem vagyok jól. – rázom meg a fejem egyszer és nagyon röviden, miközben mély lélegzetet veszek, azt remélve, hogy az segít.
- Meghaltam... – nem tudom, hogy tudja-e, de kimondani koránt sem olyan, mint, ahogyan azt eddig elképzeltem. Nem tudom azt sem, hogy mások miként is élik meg azt, ha újraélesztik őket – pláne, ha kétszer is –, de ez nem olyasmi – még nekem sem –, amin csakúgy át tudnék lendülni. Egyelőre fogalmam sincs, hogyan kezeljem. Még túl friss, túlságosan sokkoló és hihetetlen is. Pedig a fájdalom, az eltört bordák a mellkasomban, az újraélesztéstől nagyon is valóságosak. Jobban, mint szeretném.
Felfelé fordítom a tekintetem, hogy vissza próbáljam pislogni a könnyeimet, de nem megy. Csak alá gördülnek. Odanyúlok és szétmaszatolom az arcomon őket, mintha sosem lettek volna.
- ...és élek. – egyes számban. Csak én, a gyerek pedig, akit talán megtartottam volna, nem.
- Milyen ciki már, nem igaz?! Tűzoltó vagyok és lőtt sebbel váltom meg a jegyem a kórházi wellnessre... – ütöm el morbid humorral – nem csak neki nem kell ezért a szomszédba mennie – az egésznek az élét, hogy ne legyek olyan, mint valami picsogó liba.


Vissza az elejére Go down
Leander Niffenegger
avatar
Polgárság

Avataron : Jack Falahee
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szomb. Júl. 09, 2016 9:52 pm
 



 

- Ha nagyon összeszeded magad, akkor biztos kiütöd a nyeregből azt a bányarémnek se való ápolónőt, aki együtt van szolgálatban velük. - mutatok ki diszkréten Jackiehez hajolva a kórtermen kívülre, ahol az előbb igen csúnyának aposztrofált - s amúgy tényleg az is, már az én ízlésemhez mérten mindenképp - nővérke sertepertél.
Borzasztóan hangzik, amit mond és bár megfogadtam, hogy nem mutatok semmi szánakozást, nem kívánva rossz érzést kelteni benne mindezzel, ettől még belül megszaggatnak a szavai.
- Kétszer. Tudom. Apám új nője megszegte egy kicsit a szabályokat és tájékoztatott. Biztos azt hiszi, hogy ettől majd jobban fogom kedvelni. - a megjegyzésem végére biggyesztett cinkosság csak púder. Csak álca, mert talán így jobb mindenkinek. Illetve nem, nem mindenkinek. Jackienek szeretném, hogy jobb legyen.
- Nincs miért szégyelld magad. Nem mondom el senkinek, vagy ha azt akarod, akkor szétkürtölöm a világnak. - hogy a könnyeire célzok, amiket le szeretnék törölni, vagy arra, hogy meghalt.. azt döntse el maga, ha ugyan számít egyáltalán.
- És élsz, igen. Ez a varázsszó. Mert bármi is történjen veled, mindenen túl tudsz lenni. Ez nem rossz dolog. Szarul hangzik, de tulajdonképpen adomány. A világnak szüksége van rád. Vagy ha a világnak nem is, hát két embernek biztosan. - kis szünetet tartok, mielőtt rákacsintanék. - Itt volt, ugye?
Nyilván nem kell ragozzam kire is gondolok. Próbálok terelni valamerre a könnyedebb vizek felé. Mert talán - ha mással nem is - ezzel segíteni tudok.

//Lusta voltam színezni, bocsiiiii //
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szomb. Júl. 09, 2016 10:12 pm
 



 

- Majd nagyon igyekszem. – szusszanok megint, az orrom alatt somolyogva, a mutatott ápolónőre pillantva, már amennyire így fekve sikerül meglesnem őt.
- És nem jött be, amire számított? – nem igazán kérdezem komolyan, inkább csak a szavaira reflektálok és hát a gyógyszerek is tompítanak rajtam, na meg a gondolataimra is erőteljesen rányomják magukat. És mégis, valahogy jobb érzés, hogy már tudja mi történt, hogy nem kell elmondanom, amire nem emlékszem, én is csak elmondásból értesültem róla. Eleve az egész eset, minden, ami a boltban történt, csupán emlékfoszlányok kavalkádjaként van a fejemben és lineáris sorrendben, mint máskor lenne.
- Nem, azt nem akarom. – amennyire megtartom a saját dolgaimat, annyira szeretném, ha minden, amit most lát és hall belőlem, az is inkább megmaradna kettőnknek. Nem vágyom mások figyelmére, nem akarom.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy disznóság, amiért mindig tudod, mit kell mondj. – szusszanok újra és hálásan tekintek rá a szavaiért. Mély levegőt veszek és határozottan bólintok egyet a kérdésre válaszul.
- Itt volt. És ott volt akkor is, amikor… az egész történt. – rá emlékszem. Élesen és pontosan. Arra, hogy a karjában tartott, ahogy beszélt hozzám, és arra is, hogy mit éreztem közben. Milyen furcsa is az emberi emlékezet, nem?! Valahogy nem a történtek fontosságának sorrendje maradt meg igazán, hanem apró pillanatok, momentumok, amelyek a teljes egész szempontjából nem annyira lennének lényegesek, nekem viszont azok.
- Rád hoztam a frászt? – gőzöm sincs, hogy az apja miként is tálalta a dolgot, de sajnálom, ha igen, ha megijesztettem esetleg, pedig nem akartam. Mert hát mégis ki az, aki betervez egy fegyveres bolti rablás során elszenvedett lövést?!
- Feküdj ide... – a kezemmel jelzem, hogy magam mellé gondolom. Kérem, és hálás volnék, ha megtenné, de eszemben sincs erőltetni. Egyszerűen csak jól esne…


//nem baj //


Vissza az elejére Go down
Leander Niffenegger
avatar
Polgárság

Avataron : Jack Falahee
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szomb. Júl. 09, 2016 10:45 pm
 



 

- Azért annyira ne igyekezz. Lehet, hogy árt a szépségednek. - vigyorodom el. Őszintén? Fogalmam sincs már, hogy miről is beszélek, a nagy fecsegés-tengerben a saját fonalamat is elveszítem, de amíg azt látom, hogy a mosoly leghaloványabb árnyéka csak, de ott világlik Jackie arcán, addig hajlandó vagyok ezt megtenni és addig semmi más nem érdekel.
- Nos, köszönettel is tartozom neki, meg nem is. Azért van még mit tanulnia az emberi kapcsolatokról. Lehet, hogy egyszer elmesélem neki, hogyha megdicsérte volna a frizurámat esetleg a bőrdzsekimet vagy a főztömet, vagy elmondta volna, hogy mennyire boldognak akarja látni az apámat, azzal talán jobban megkedveltette volna magát, semmint azzal, hogy közli velem közvetett csatornán, hogy a legjobb barátomat kétszer kellett a műtéte során újraéleszteni. - vállat vonok, mert így utólag olyan mindegy ez az egész és magam sem tudom miképpen gondolkodjam Patriciáról. Egyelőre maradjunk annyiban inkább, hogy sehogy nem gondolkodom. Csak úgy vagyunk, elég az.
- De ilyen disznónak szeretsz, nem igaz? - nevetem el magam. Tulajdonképpen jó ezt hallani, mármint azt, hogy valami haszna van annak, hogy jártatom a szám. Mert bár koránt sem hiszem azt, hogy mindig tudom mit kéne mondani, legalább igyekszem, s ha célt találok, az is valami.
- Törődik veled. - vonom le a következtetést, mely talán nyálasan hangzik és Ron ismeretének hiányában lehet, hogy elrugaszkodott, de így gondolom. Mosolyognék is, ám a kérdése ajkaimra fagyasztja azt.
- Emlékszel arra, mi volt az első mondatod, amikor magamhoz tértem a tűz után? - sosem fogom elfelejteni, s szerintem ő sem. És azt hiszem ez éppen helyénvaló kérdés, mert így legalább odázhatom azt, hogy elmondjam mi is futott át a fejemen akkor, amikor apám közölte velem a történteket.
- Remélem nem fekszem rá valami életmentő csőre. Ha sípolni kezd ez a masina - bökök fejemmel az életfunkciókat figyelő ketyerére - és a nővérkék kidobnak innen, az csakis a te hibád lesz. - pimaszkodom vele, maradva a tettetett játékosságnál, miközben nagyon óvatosan mellé heveredek. A kabátomat a székre terítem, ahol eleddig ültem, nem kell az most ide.
- Egyébként azt hittem azt akarja bejelenteni, hogy megnősül. Ehhez képest az, hogy téged lelőttek.. - maga volt a pokol.
Nem folytatom, csak hümmentek egyet. Kisimítok arcából egy kóbor hajtincset.
- Emlékszel rá, vagy csak mesélték? - a halálközeli élményére gondolok, de nem merek ennél korrektebbül rákérdezni egyelőre.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szomb. Júl. 09, 2016 11:15 pm
 



 

- Ennél jobban? – vonom feljebb a szemöldököm a megjegyzést hallva. Mert hát legyünk őszinték, nem festhetek valami jól, főleg, ha abból indulok ki, ahogyan érzem is magam. Meg egyébként a körítés, a kórházi ágy, meg a csipogó gépek… szóval azt hiszem ennél rosszabb már nem lehet.
- Nem volt nálam a telefonom. Más sem. – talán logikátlannak tűnhet a válaszom és nem ismerem az apja barátnőjét ahhoz, hogy mellé álljak vagy ellene legyek, de tény, ami tény, magamtól nem tudtam volna szólni, csak jóval később. Igaz, Ron értesítette a munkahelyem és ezek szerint ez a Patricia is igyekezett hírt vinni, pedig mindketten megtehették volna, hogy megfeledkeznek bárkit is értesíteni. Nem mintha olyan nagyon sokakról lenne szó, mert a két fő, aki ebbe beletartozik… nos az egyik velem volt, a másik meg itt van és ezzel be is zárult a kör.
- De igen. – újabb halvány, de annál őszintébb mosollyal tekintek rá. Tényleg úgy szeretem, ahogy van.
Érthetetlenül irracionális módon melenget meg az a két kimondott szó, hogy Lee szerint Ron törődik velem.
Lassan bólintok egyet a kérdést hallva, hogy aztán elismételjem mi volt az első mondatom, amivel illettem. Rajtam volt a koromtól mocskos és füsttől bűzlő tűzoltó gúnyám és nem voltam hajlandó addig elmozdulni a kórház folyosójáról, míg magához nem tért.
- Az átkozott jóképűséged sem ment meg attól, hogy megfojtsalak, ha elpatkolsz. – másnak ez egészen biztosan oda nem illő lett volna. Én mégis ezt találtam mondani, mert igenis a frászt hozta rám és nem akartam elveszíteni.
- De mentségemre legyen mondva, utána megvallottam, hogy szeretlek. És, hogy dinka vagy. Azt hiszem... – sok mindent mondtam neki, így a folytatás már nem annyira élesen van meg. Az érzés viszont mélyen belém ivódott. A félelem, amíg odakint várakoztam és a megkönnyebbülés, amikor közölték, hogy végre stabil az állapota.
- Vállalom, csak gyere már. – más esetben most egészen biztosan nyelvet öltenék rá és most is csak azért nem csinálom, mert létezni is nehéz. Basszus.
Ahogy mellém fekszik, odabújok hozzá a lehető legkevesebb mozgással.
- Ha mégis megnősül, elviszel az esküvőre? – lehunyom kicsit a szemeimet. Nem alszom, nem is akarok, csak egyszerűen jól esik most így.
- Döglesztően festek miniruciban és magassarkúban. – komolytalanul és teljesen lényegtelenül jegyzem meg.
Ahogy kisimítja azt a bizonyos tincset az arcomból, megint rápillantok és némán megrázom a fejem.
- Nem sok mindenre. A boltra igen, arra is, hogy… fogjuk rá, hogy közöltem Ronnal, esetleg megtartanám a gyereket. Aztán ki akartam menni és innen már csak részletek vannak meg. A lövés hangja, a vér, Ron arca… A többit az orvos mondta el. – nem, nincs más emlékem az egészről. Azt is mondták, hogy ez ilyenkor még normális és később majd több minden fel fog rémleni, egyelőre azonban nem emlékszem másra.


Vissza az elejére Go down
Leander Niffenegger
avatar
Polgárság

Avataron : Jack Falahee
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szomb. Júl. 09, 2016 11:44 pm
 



 

- Sose feledd, mindig van lejjebb. És feljebb is, ha már itt tartunk. - kacsintok oda.
Érzem én, hogy valami félremegy abban, amit mondok. A közvetett csatornát apámra értettem, neki kellett szólni és nem Patricia szólt, de végülis mindegy, amit Jackie mond az alapot ad arra, hogy megint csak elvicceljem az egészet és ne akarjam annyira komolyan venni, amennyire nem kellene. Vagyis épp, amennyire kellene, csak nem akarom, mert ahogy mondtam, mindig van lejjebb és a támasza akarok lenni, nem az, aki lehúzza valami olyan mélységbe, ahonnan nincs visszaút. Én már csak tudom hol van az.
- Látod ez nagyon sajnálatos. Fel kéne találni az intelligens telefont, ami körbehívja az életveszély hírével az összes közeli ismerőst. Bár, ha jobban belegondolok velünk nem sokra mennének, ha hívásonkénti díjjal kéne kaszálniuk. Elég szegényesen kiterjedt azok köre mindkettőnk életében, akik fontosak nekünk. - némi kesernyés önirónia van a hangomban, de épp csak egy hangyányi, magam sem veszem észre, mert ha megtörténne, akkor nyilván befognám a szám, mielőtt esélyt adnék Jackienek arra, hogy észrevegye. Mert hát na.. imádom, de nem hiszem, hogy arra hivatott, hogy csak én legyek neki. És csak Ron. Az életet nem lehet ilyen kevés lábra állítani.
- Áucs. Ez másodszorra is fájt! - tettetem a sértődöttet, mielőtt elnevetném magam. Könnyebb így a komoly témák mezején. - Nos, mondjuk úgy, hogy a jóképűséget cseréld ki szépségre és talpraesettségre, s tedd hozzá a végéhez, hogyha esetleg nem sikerül megfojtsalak, akkor addig üldözlek a szeretetemmel, amíg abba bele nem halsz. Viccen kívül, Jacks, én.. bocs, hogy ezt mondom, de atomjaimra estem volna, ha elveszítelek. Persze lendüljünk túl ezen és megígérem, hogy nem fogod ezt a nyálat hallgatni soká, de te vagy a legjobb dolog az életemben úgy, hogy nem köt hozzád vérrokonság, szóval légy oly' kedves és ne ölesd meg magad vagy ha mégis elő kell forduljon, legalább hadd legyek ott veled egy bevetésen. Hadd köszönjek el.
Tudom, hülyeség, hisz a halál nem kívánságműsor. És tényleg, ahogy ígértem itt és most abba is hagyom, mielőtt hangom árkot karcol kettőnk közé. Nem akarom terhelni, nem akarom, hogy gyengének lásson és ezzel gyengévé tegyem. De tény, hogy ő az én horgonyom. És fogalmam sincs mi lenne velem nélküle.
- Te is dinka vagy. És nagyon szeretlek. És kiengesztelhetsz, ha behozzák azt a zöld zselét és nekem adod a részedet. Tudod, hogy mennyire szeretem! - hiába, volt időm hozzászokni a kórházi koszthoz. És a zöld zselé tényleg finom. De amúgy természetesen csak hülyülök vele.
- Remélem, hogy az a miniruci fekete. Hiszen ha oda elmegyünk, akkor temetünk. Apám józan ítélőképességét. Természetesen talpig szexiben. - vigyorgok rá. Óvatosna helyezkedem el mellette, hagyom, hogy hozzám bújjon és a lehetőségekhez képest igyekszem a legstabilabb és legkényelmesebb párnája lenni.
- És.. - mi van a gyerekkel? kérdezném, de csak egy ésig jutok. Még idejében módosítok az éledő kérdésemen. - ..legalább valami könnyes egymásra találásban volt részed, amikor felébredtél és itt találtad őt? Olyan rég néztem szappanoperát. Kérlek mondd, hogy romantikus volt a történetetek..
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Vas. Júl. 17, 2016 10:34 pm
 



 

- Pedig már épp kezdtem volna örülni... – szusszanós somolygás jelenik meg az orrom alatt, de az egész csak pár röpke pillanat erejéig tart, mert nem kényelmes, ahogy az izmok a hasfalamban feszülni kezdenek.
- Igen, ez valahogy így van. Vagyis… pontosabban, tökéletesen így van. – inkább csak magam elé ejtett megjegyzés a részemről a válasz. Tényleg nem rúg túlságosan nagyra – valójában kicsire sem – azon személyek száma, akiket ilyen esetben értesíteni kellene, ha rólunk van szó. A magam részéről csak két ilyen ember van az életemben és amennyire szomorú és szánalmas ez, pont annyira természetes is a számomra. Nagyon régóta ilyen az életem és nem is tudom, hogy milyen volna, ha sokaknak kellene aggódnia értem. Azt hiszem frusztrálna a dolog.
- Sajnálom drágám, de akkor is így van. Ma is áll a dolog. – mosolyodok el halványan és megint ingerem támad arra a nyelvöltésre, amit végül nem kivitelezek, mert szó szerint létezni sem könnyű és fájdalommentes. És azt hiszem kezdem túllépni a napi kvótámat abban a tekintetben amennyi mozgás és mocorgást elbírok. Vagy amiről úgy vélem, hogy elbírom.
Aztán egyszerűen elhallgatok, ahogy tovább fűzi a szavakat. Nem tudok azonnal mivel válaszolni, nem lehetek elég frappáns vagy gyors, hogy elüssem a dolgok valódi élét, így hát hagyom, hogy belém fojtson mindent és ezzel együtt olyan súlyt adjon a pillanatnak, amire életem végéig emlékezni fogok és mindig egy hatalmas gombóccal a torkomban, ami jelen pillanatban is nyomja a manduláimat.
- Tényleg feltett szándékod, hogy megríkass, igaz?! – nem tehetek róla, mélyre szalad a szavaival, újra kilökve az összezuhanás szélére, pedig nem azt nem akarom. Kétségbeesetten kapaszkodok abba, amilyen általában vagyok, az a nő, aki kerüli a nagy jeleneteket, a drámát és minden olyan idegesítő tulajdonságot, amitől bárki falra mászna és a legtöbb nőben genetikailag kódoltan ott van.
Tudja, hogy szeretem, ezért nem mondom el még egyszer, ahogy azt sem, hogy én is így éreznék – éreztem – vele kapcsolatban, hogy pontosan ugyanezen mentem keresztül, amíg ő feküdt a kórházi ágyban. Tartok attól, ha kinyitom a számat, akkor széthullok, mint az ezernyi darabra hulló kristályszilánk, így inkább némasággal válaszolok, és közelebb húzódok hozzá.
- Különben is éveink vannak még arra, hogy mindenféle dolgokat mondjunk egymásnak, úgyhogy tegyél le arról, hogy bármikor is elköszönj tőlem. – nem, mi nem így éljük a mindennapokat. Sosem lehet tudni melyik alkalom lehet az utolsó, nem úgy dolgozunk, hogy ez határozza meg az életünket, vagy a riasztásokat, a mentéseket és oltásokat és nem akarom, hogy ez most változzon meg. Vagy akármikor is a közel- vagy távoli jövőben.
- Tiéd az összes zöld zselém. – végül csak kibírom, hogy ne picsogjak kis híján csak. Úgy tűnik lassan, de nagyon is biztosan megint önmagam leszek – akkor is, ha a szervezetemnek még nem sok ideje volt felfogni azt, hogy mi is történt –, mert azt a zselét sosem szerettem és most sem.
- Nagy részben fekete. – kicsit helyezkedek, alig-alig mozdulva, hogy a legkisebbre csökkentsem a fájdalmat, de mégis jobban odafészkelődve hozzá.
- El kell keserítselek. Nem volt se könnyes, se nyálas… – sorolom fel az általam szappanoperásnak ítélt jelzőket, ahogy belekezdek, aztán egy rövid időre elhallgatok, ahogy felidézem az egészet.
-… inkább volt… olyan… igazi, valóságos. Gőzöm sincs, hogy fogalmazzam meg neked. – ahogyan arról sem, hogy mit is meséljek neki ezzel az egésszel kapcsolatban és nem azért, mert meg akarom szűrni mit is mondjak el. Egyszerűen csak… csak én sem gondoltam végig.
- Kértem, hogy maradjon. Maradt. Ténylegesen maradt. – ez talán bután hangzik, de akkor is így tudom a legjobban leírni. Nem csak fizikailag volt jelen és ez nekem sokat jelent(ett).
Kicsit megint csendben maradok mielőtt újra megszólalnék.
- Köszönöm, hogy vagy. – nem csak azt, hogy itt, hanem minden lehetséges módon...


Vissza az elejére Go down
Leander Niffenegger
avatar
Polgárság

Avataron : Jack Falahee
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Hétf. Júl. 18, 2016 9:17 pm
 



 

Egy ne örülj és egy vigyor elhagyja a számat, nem ragozom túl, mert a végén még halálra röhögtetem és semmi sem állna tőlem távolabb annál, semmint hogy fájdalmat okozzak neki. Le ugyan még nem lőttek soha, de hevertem már úgy kórházi ágyon, hogy minden moccanás fájt. Tudom, hogy mi a seattle-iek istene ilyetén.
Aztán persze a jó hangulatnak és a könnyedségnek hamar sikerül búcsút mondjunk, hála nekem. Nem is lehetnék kaz már biztos. Mondjuk tény, hogy ő kérdezte, szóval a sár - ha ez sár egyáltalán - az övé, nem az enyém. Igaz, ami igaz, talán fogalmazhattam volna kicsit másként is. Ám úgy azt hiszem kevésbé lett volna konkrét - és ütős - és azzal a tartalommal teli a megjegyzéshalmom, amivel meg akartam tölteni.
- Most, hogy mondod! Lehetne ez a következő újévi fogadalmam. Ríkasd meg Jacqueline Collinst legalább egyszer minden hónapban. Aztán emelhetném a tétet kettőre, háromra.. - függőben hagyom, nevetés ízével telik meg a szám, de nem kacagom el, pláne azért, mert a gombócok nem csak az ő manduláira ülnek rá. szinte érzem, ahogy rokonává válok ebben a torokszorító hasonlóságban.
- Remélem is, hogy még vannak éveink. Én már ráncos vagyok - a hátam meg a mellkasom mindenképpen olyannak néz ki, pedig az nem ránc, hanem az égési sérülések miatt megváltozott bőr, de esztétikailag nem sokkal jobb - sőt - a ráncoknál. - de téged is szeretnélek ráncokkal látni. Épp csak vénségráncokkal és nem olyanokkal, mint az enyémek. Tudod ez unikális, nem szeretném, ha utánoznál, egos vagyok a vedlett bőrömre. - vigyorgok rá. Túl vagyok már azon, hogy lelki problémát gyártsak abból, hogy megégtem. Én választottam azt, hogy nem vetem alá magam több plasztikai műtétnek, jó ez így. Legalább tudom, hogy mit és miért tettem. Bár hiábavaló volt, de az én választásom. És mindig igyekszem úgy élni, hogy ne kelljen másokat hibáztatnom semmiért. Vállalom a felelősséget a tetteimért.
- Nagyon helyes! A zselémaffia-szervezet vezetője ezennel elégedetten fogadja ezt az ígéretet Miss Collins. - kacsintok rá, majd odahajolok hozzá finoman és egy csókot nyomok a fejbúbjára. Tényleg nem tudok másként gondolni rá, semmint legjobb barátként, testvérként ha úgy tetszik. Éppen ezért nem érzem úgy, hogy ez a gyengéd gesztus bármikor félreértésekre adhatna okot bárkinek.
- És milyen még, ha nem fekete? Csak, hogy tudjam milyen színű inget kell beszerezzek hozzá, hogy illő legyek az öltözékedhez. - fűzöm tovább ezt is. Bár balgaság és olyasmi, amiről nem kéne beszélni, mert nem is létező dolog - és remélem sose lesz az - attól még a divat kevésbé kényes kérdés, mint a lehetséges halál. Akárkié is legyen.
- Nos, azt hiszem kezdem megkedvelni a fickót. Bár azért még ott nem tartunk, hogy rajongjak érte, de ha tényleg maradt és ez azt jelenti, hogy hajlandó arra adni a fejét, hogy azt adja meg neked, amit érdemelsz, amire talán még magad sem tudod, hogy vágysz, akkor az határozottan piros pont. Hm, mondták már mennyi ideig kell itt rostokolj? És hova mész haza innen? - szívesen ápolom, ha hozzám jönne haza, de van egy olyan érzésem, hogy a tényleg maradó felé orientálódna inkább. És remélem, hogy teheti is. Dögöljek meg, ha nem őszintén remélem, de komolyan!
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Kedd Júl. 26, 2016 3:35 pm
 



 

- Azért ennyire ne éld bele magad. – öltök rá nyelvet és fáradtan – nem miatta, hanem attól, ahogy egyébként érzem magam – mosolygok rá. Vettem a poént és bár szeretnék rá érdemben reflektálni, nem megy úgy, mint máskor általában.
Nem, egyáltalán nem jellemző rám a bőgés és nem is szeretném, ha bármikor is az lenne, mert remekül megvagyok nélküle. A viccet és a talán cseppnyi iróniát viszont értem és kifejezetten értékelem is.
- Azok nem ráncok. Tényleg megint lefolytassuk ezt a vitát? – a kérdésem nem komoly a legkisebb mértékig sem. Mondjuk úgy, hogy sosem értettünk egyet az úgynevezett ráncait illetően – azok hegek, mondom én mindig –, de vitáig sosem fajul a beszélgetés. Miért is fajulna?!
- Hát jól van, egye fene, belém lyukat lőttek, az is elég unikális. Megteszi egyelőre ez is. – senki nem mondta, hogy nem morbid a humorom olykor és most azt hiszem határozottan elbírjuk mindketten, a témát tekintve.
- Megérjük még, hogy a hamut is mamunak mondjuk, meglátod. Kérdés élvezni fogod-e, ha vénségemre félsüketen a füledbe kiabálok majd... – engedek meg még némi humort. Nem a legjobb – én is tudom –, de telepumpálva egy csomó gyógyszerrel ez már csak ilyen.
Egy újabb mosollyal konstatálom a zselé kérdést és lehunyt szemekkel fogadom a fejbúb-csókot, amit kapok tőle. Számomra is természetes ez tőle és a közelsége is, ami most kifejezetten jól esik.
- Bézs. Azt hiszem… elég régen nem szedtem már elő… valami világos szalag van a derekán. Ja és szemtelenül kivágott elöl-hátul. Ha jól rémlik, te választottad nekem. – próbálom magam elé képzelni az ominózus rucit, de igazság szerint amilyen ritkán van rajtam, nem tudom már, hogy milyen is minden részletében. Hát nah, a ruhák és cipők meg egyéb göncök világát sosem éreztem magaménak, az öltözködés nem köt le. Csak felkapom, amit általában találok és tiszta és kényelmes.
És nem merek rá megesküdni, de talán tényleg Leet sikerült elrángatni magammal, mikor szükségem volt egy elegáns ruhára, de egy darab nem volt a szekrényem mélyén. Megvettem az elsőt, amire azt mondta, hogy jó lesz.
- Te tényleg nem kedveled őt. – szusszanok egyet az orrom alatt somolyogva.
- Szóval ez most nagy szó tőled. – illetve több szó is, tekintve, hogy hosszabban fejtette ki, szerzett néhány jó pontot a szemében.
- Majdnem megmondtam neki, hogy... – félbe hagyom a mondatot. Gyakorlatilag elég sok mindent említhetnék itt meg, egy részét már sosem fogom, ami pedig a másik felét illeti… gőzöm sincs.
- Állítólag hetekig, gyakorlatilag, ameddig bírom. Hisz ismersz, ha tele lesz a kiscsizmám, megtalálom a módját, hogy kiszabaduljak és nem tudom még. – ha rajtam múlna, akkor már mennék, nem szeretek kórházban lenni. Persze, ki szeret?! De én még annyira sem, mit amennyire más elviseli, legyen akármekkora is a fájdalom. Zavar, hogy ennyire elesettnek érzem magam...


Vissza az elejére Go down
Leander Niffenegger
avatar
Polgárság

Avataron : Jack Falahee
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Kedd Júl. 26, 2016 4:10 pm
 



 

- Nem emlékszem, hogy valaha vitáztunk volna rajta. Egyszerűen csak eltoltuk az álláspontjainkat és nem közelítettük azokat egymáshoz. De persze, ha ki akarod húzni a gyufát.. - telik meg kisfiús játékossággal a hangom. Kicsit olyan ez így, mintha gyerekesen évődnénk egymással, s épp ettől szép. Mert elveszi az élét az egész kórházas dolognak és mindannak, amit mondjuk úgy, hogy saját nyomorunknak tekinthetünk.
- Látod-látod? Mindennek van jó oldala, csak meg kell találni. Bár a zsaruk előtt ne hangoztasd ezen különlegességedet, tartok tőle, hogy kiröhögnének vele. Szerintem ők jóval ementáli sajt-szerűbbek nálad. - utalok ezzel arra, hogy a rendőröknél a lelövődés éppen olyan átlagos dolog, mint nálunk az, ha valamelyikünk megég. Persze nem lehet mondani, hogy ez munkaköri követelmény, de biztos vagyok abban, hogy Jackie érteni fogja a poént.
- Hogyne! Hogy aztán én is félsüket legyek? - tettetek felháborodást, mintha bármennyire is hinnék abban, hogy megérjük azt az öregslgi sketülést. Vagy éppen mint aki félti a füleit és a hallását. Viszonyítás kérdése az egész. A lényeg a kedvesen piszkálódó hangszín, semmi más.
- Ja, hogy az! Emlékeim szerint az egy nagyon is szép darab. Volt már rajtad egyáltalán, vagy megették a molyok az árcédulával együtt? - froclizom. Emlékeim szerint én még nem láttam a próbafülke-előtt óta abban a göncben, de ha már itt tartunk, egyszer elviszem színházba, s akkor felveheti. Az apám esküvőjének Damoklész-kardját inkább szeretném elfelejteni. Az kéne még, hogy én vonzzam be őfelsége nősülését. Jézusom, isten őrizzen tőle!
- Nem mondhatom, hogy nem kedvelem, hiszen nem is ismerem, de mondjuk úgy, hogy nem indított jól ezzel a viselkedési cécóval. Ám mindenesetre most eléggé jó arcnak tűnik az elmondásod szerint, szóval.. - függőben hagyom, hiszen nem akarok rontani a helyzeten. Összességében semmi bajom nincsen Ronnal akkor és csak akkor, hogyha Jackiet boldoggá teszi. De ha bántja, akkor valóban kicsit sem fog nőni a népszerűségi indexe nálam.
- Hogy mit? - kérdezek rá inkább finoman, semmint hogy találgassak. Még mindig hiszek abban, hogy a dolgokat jobb kimondani, tehát a félbehagyott mondat létjogosultságát nem vagyok hajlandó elfogadni. Maximum ha lehűt, hogy hagyjuk a témát.
- Csak ne nagyon akarj elhussanni innen, mielőtt teljesen egészséges nem leszel! Világos? - vonom össze szigorúan szemöldökeimet. Ilyenkor - bár nem vagyok tisztában ezzel - egészen olyan vagyok, mint az apám.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Kedd Júl. 26, 2016 4:52 pm
 



 

- Jelen esetben eltekintenék tőle, azzal, hogy még visszatérünk a kérdésre. – annyi játékosságot csempészek a hangomba, amennyit csak tudok, de sajnos igen vérszegényre sikerül a dolog. Tényleg nem vagyok önmagam jelen pillanatban és tartok attól, hogy egy ideig még nem is leszek. De legalább próbálkozom…
- Ezt majd igyekszem észben tartani. – kihallatszódik a szavaimból a jó kedv és az, hogy igen, értem a poént ismételten. Amúgy meg igaza van, nyilván a zsaruk lyuggatják magukat, mi meg roston sülünk, amikor nem vigyázunk vagy csak éppenséggel úgy alakul. Ahogyan nálunk, úgy nyilván náluk sem minden alakul minden a tervek szerint. Mi több, általában az élet szereti átírni azt azt a bizonyos forgatókönyvet.
- Szolidaritás barátom, szolidaritás. – kuncogom el magam és meg is bánom, mert ez még mindig fájdalmasan érint, szó szerint. Mármint maga az izmok feszülése. Nem, én sem igazán hiszek abban, hogy megérjük az igazán vén kort.
- Héé! Az árcédulát leszedtem róla! – álméltatlankodok, komolytalanul. Amúgy is, valami rémlik, hogy fel is vettem és akkor nyilván leszedtem róla az árcédulát. Azt hiszem…
- Nem gyakran viselem, nem járok olyan helyekre. – tudom le ennyivel a dolgot és ezen nincs is mit tovább ragozni. Ha van valaki, aki nagyon is jól tudja, mennyire nem az év világom puccba-parádéba vágni magam, akkor az a mellettem fekvő férfi.
- Miért, szeretnéd? – mármint megismerni és a kérdés kicsit hirtelen és át nem gondoltan érkezik tőlem, szó szerint csípőből.
A félbehagyott mondatra, ahogy rákérdez, nem válaszolok azonnal, de nem azért, mert nem akarok, hanem, mert át kell gondoljam, miként is fogalmazzam meg.
- Hogy nem csak nem közömbös a számomra. – szusszanok halkan és ettől rettentően bután érzem magam, főleg, hogy korábban még sosem fordult elő velem ilyesmi senki kapcsán. Legalábbis nem ebben az értelemben.
- Most pont úgy nézel, ahogy az apád szokott, amikor mérges ránk. – jegyzem meg, eleresztve a fülem mellett azt, hogy addig kell maradnom, amíg teljesen fel nem épülök. Amint képes leszek a két lábamra állni, nem hiszem, hogy tovább maradok, nem tudnék. Nem csak azért, mert frusztrál itt lenni, hanem, mert addig nem tudom lezárni ezt az egészet, amíg ki nem kerülök.
- Mesélj inkább, mi újság van a fiúkkal? – vagyis a munkában, ahová még jó ideig nem térhetek vissza és ezt még meg sem említettem. Még egy ok, ami miatt minél hamarabb szeretnék kikerülni, vissza akarok menni dolgozni és nem az ágyat nyomni. Akkor is, ha jelen pillanatban létezni is fájdalmas...


Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Szer. Aug. 24, 2016 5:32 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Hétf. Szept. 05, 2016 5:52 pm
 



 

what doesn't kill me makes me wish i was dead
Már egy ideje, hogy megsérült a lábam, igazából már legalább egy hete, hogy kivették belőle a golyót, mégiscsak most sikerült átszállítani a seattle-ben található kórházba. Mindennek az oka az volt, hogy egy ideig tényleg nagyon gyenge voltam és valószínűleg végigszenvedtem volna az utazást, ezért a tábornokunk úgy döntött, hogy maradok a kis popómon, aztán majd egyszer átszállítanak, ha úgy hozza a helyzet. Persze valahol örültem neki, hogy ennyire fontos az állapotom meg minden, de azért az sem lett volna rossz, ha kevésbé tartanák szem előtt a helyzetem, ugyanis már elég régóta nem látat a feleségemet és a szüleim, s mivel egyke vagyok, csak az unokaöcsémet tudnám a testvéreim közé sorolni, de vele sem találkoztam már jó ideje. Sajnos most folyamatos szolgálatban voltunk, így nem tudtam leveleket fogandni, nem jutottam számítógéphez, mert Pakisztánban ilyesmire nem volt lehetőségem. Magam sem örültem annak, hogy pont ide közvetítettek ki, s annak ellenére, hogy nyílt erőszakos cselekedeteket nem követhettünk el, csak az egyenruhám miatt lőttek meg amikor szolgálatban voltam. Hogy ez mennyire érintett rosszul… Nos igazából semennyire, inkább hálát adtam az égnek, amiért csak a lábamat érte a lövés.
Tudtam, hogy az volt osztálytársaim és az egyetemi hallgatótársaim aggódnak értem annak ellenére, hogy valószínűleg most ők is fronton vannak, ugyanis hadügyet tanultunk mindannyian, mert annak idején úgy gondoltuk, hogy nem lesz szükségünk senkire az életben, ezért majd beállunk katonának. Persze aztán egyikőnk élete sem úgy alakult, mindannyian szerelmesek lettünk, megházasodtunk, és folyamatosan aggódunk egymásért, illetve azért is, hogy épségben kerüljünk haza, mert a mi helyzetünkben nem mindegy, hogy hazajutunk-e vagy sem.
Pont ezért vártam már tűkön ülve, hogy ma átszállítsannak a másik kórházba, és szerencsére ez megtörtént. Anyáék is hallottak már arról, hogy lesérültem, gondolom ebből kifolyólag meg már mindenki tudja. Nem is tudtam róla, hogy fél Szöul idecsődült a lövés hírére, de úgy voltam vele, hogy oké, ez van, de akkor ha már itt vannak várjanak egy picit, mert annyira azért még nem érzem jól magam, hogy egyszerre hatszáz ember sajnálkozását hallgattam. Úgy gondoltam, hogy mivel Hae Ri a feleségem, nyilvánvalóan neki kell először találkoznia velem, mert mindig hűségesen, tűkön ülve várt haza, és annak ellenére, hogy tudta mit várhat tőlem, könnyes szemekkel mondott igen a lánykérésen ,amit rendeztem neki. Innentől kezdve azt gondoltam, hogy neki lenne joga először találkoznia nekem, hiszen ő az új családunk része, mert biztos vagyok benne, hogy hamarosan szeretnék egy időre leszerelni és hivatalnoki munkákat végezni, mert már nagyon szeretnék gyereksírást és kacagást hallani a házban.
És igen, apropó gyermeki hangok, pont a két kicsivel jött be a drága asszonykám hozzám, amitől teljesen elállt a szavam. Nem is sejtettem, hogy az utolsó együttlétünkkel megfogantak ezek a drágák, és mivel kilenc hónapja láttam utoljára a Haerit, biztos voltam benne, hogy csak az enyémek lehetnek a csöppségek, meg amúgy is… Jobban bízok benne, mint bármelyik nőben ezen a földön.
Második embernek ki mást szemelhettem volna ki, mint a mindig vidám, és mindig vigyorgós Namjint, akinek teljesen véletlenül lett ugyanaz a neve, mint nekem, de mi mindig megmosolyogtuk ezt a dolgot és jó volt a kapcsolatunk, úgy tekintettem rá, mint a soha meg nem született öcsémre, így egyáltalán nem volt kérdés, hogy ő az a személy, akit másodjára szeretnék látni. Direkt ülve vártam, és kezemben tartottam egy könyvet – kár, hogy fejjel lefelé – hogy olvasást imitáljak, mert amúgy tök izgatott voltam attól, hogy újra láthatom. Szinte automatikusan kaptam oda a fejem az ajtóhoz, amikor az ki akart nyílni.
- Nahát, szia – mosolyogtam rá, és feljebb emelkedtem félig felé nyújtott karral, hogy megölelhessem. Azt hiszem ez bőven belefér, ugyanis már ezer éve nem láttam a fejét – Látom sok spenótot ettél, mert már majdnem olyan jóképű vagy, mint én.
Igen, mindvégig vigyorogtam beszéd közben, egyszerűen nem tudtam levakarni az arcomról a mosolyom. Nagyon boldog voltam attól, hogy láthatom már végre.
- És, mesélj, azóta találtál már valami jó nőt? – tereltem el a témát szándékosan, mert egyáltalán nem akartam arról beszélni, ami velem történt. Most nem. Még nem. Ez nem fontos, csak az számít, hogy életben vagyok.

661 szó | tag: Namjin-ah | borzalmas lett. :c | kórházi pizsama | Chen - Everytime
BY MITZI
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Kedd Nov. 01, 2016 8:26 pm
 



 





játék vége





Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
Hétf. Nov. 07, 2016 12:09 am
 



 


Felengedő, finoman körvonalazódó mosoly jelent meg mindeddig kissé feszült vonásaimon szavait hallva, végül engedte az andalítónak ígérkező kísértésnek.
– Megköszönném a csokoládét. – Beleegyező bólintással nyugtáztam a szavaimat ellenére annak a ténynek, hogy alapvetően nem különösebben voltam édesszájú és a napjára sem emlékszem, hogy mikor fogyasztottam utoljára. Kedveskedő, apró gesztus volt a részéről – tudatom mélyén valahol tisztában voltam ezzel, ugyanakkor akarva akaratlanul úgy ítéltem: megsajnált. Hezitáltam, talán nem okvetlenül; hirtelenjében az a kellemetlen érzetem támadt, hogy meg sem érdemlem. – Azt hiszem, hogy még egy kicsit várok vele, ha nem bánja. – Hallgatásba burkolózva vetettem egy utolsó pillantást a csokoládéra, majd az éjjeli szekrény felé fordulva gondosan elhelyeztem annak a szélére. Kívántam, még a gyomrom is megmordult érte, azonban szükségem van még egy kis időre, hogy ne a keserv ízű bűntudat rontsa el a finomság ízét. Tudtam, nagyon jól, hogy ez az önmarcangolás hiábavaló volt, azonban mégis szükségesnek éreztem vezekelni tulajdon bűneimért, s ha már máshogy nem akkor így igen; muszájnak – sőt szükségszerűnek – éreztem megvonni magamtól, hogy ne ítéljem meg úgy borzasztó cselekedetemet, hogy ilyen könnyedén el lehet intézni hiába voltam tisztában azzal, hogy azért adta, hogy valamelyest előhozza az étvágyamat. – Meglehet, hogy inkább vissza kellene adnom. – Vetettem fel a gondolatot. Vitathatatlan volt, hogy szerettem volna elfogyasztani, azonban ez az aggályokat szító belső gát egyelőre tiltotta. Képtelen voltam ezzel mihez kezdeni, hiszen nem Én irányítottam. Az életemben jelenleg nem voltam más, mint egy utas, akinek nem volt meg a hatalma, hogy behúzza a vészféket, amennyiben az szükséges lett volna.
Akarva akaratlan nevettem fel.
– Való igaz! A tányérok nem sétálnak csak úgy el, azonban… egyelőre én sem. – Ezt nyilvánvaló tények mutatták, amiket nem lehetett semmisnek nevezni. Elgémberedett tagjaimat nyújtóztatva kémleltem ki az ablakon; az idő zord volt ugyan, de kellemesnek tűnt és ezúttal nagyon szerettem volna egy sétát tenni – nem túlzottan kimerítőt, nem is túlságosan nagyot, hanem éppen akkorát, hogy a hűvös szellő segítsen tisztára mosni a fejemet, hogy képes legyek arra, amire már megannyiszor ezt megelőzően: újra kezdeni – vagy legalább is erőtlen kísérletet tenni. Az évszak ezen időszakát kedveltem a leginkább. Az ősz színei. A halál előszele. Az élet még lüktetett, azonban a zord sötétség látatlan nyomta az ember lelkére a bélyeget, megfakítva ezzel a ragyogást. A telet már gyűlöltem. A hideg közönyösségben pusztán a felmelegedés volt a szép; a kályha vagy forrócsokoládé olvasztó melege – a tudat, hogy hamarosan eljő a tavasz és a forróság előtt még van egy kevés idő. A szélsőségeket gyűlöltem. A hideg és a meleg – egyik sem kimondottan volt örvendetes; mindkettő kizárólag a rosszra emlékeztetett. Egyik sem volt túl jó, inkább… túlélhetőek voltak.
Figyelmesen, fájdalmasan valamint egyre inkább megfeszülő szívvel hallgattam a tragikus történetét, melynek minden egyes mozzanatát lélegzetvisszafojtva, lebilincseltem követtem nyomon éppen mintha csak könyvet olvastam volna és ahogy az lenni szokott általában ezzel egyidejűleg arcomra is szüntelenül kiült érzelmeim túlcsorduló áradata melyek között fuldokolva próbáltam meg a sorok között kutatva értelmet adni valódi mondanivalójának valódi értékéről, céljáról. A látszat csaló volt, hiszen első olvasatra túlságosan nyilvánvalónak tűnt. A felszínen értettem a súlyos hasonlóságot, ám… többről volt szó ennél, minthogy remekül megértettük volna egymást a nyolcéves kisfiúval. Amint elhallgatott és kérdezett, abban a pillanatban éreztem hirtelenjében soknak a történetet; nem annak sajnálatossága végett, hanem mert egy feledhető pillanatra úgy éreztem: képes vagyok Én is megtenni, amit a kisgyermek is. Alávaló irigység fúrta az oldalamat, mert képes volt túllépni a saját maga által felállított korlátokon, miszerint erős marad és nem okoz nehézséget az anyjának, hanem helyette… feladta és az igazság az, hogy nekem sem volt más vágyam, mint megtenni azt, amire Ő is képes volt; kiereszteni a mélyen benntartott fájdalmat, az elnyomottságot. Remegő szívvel, lélekkel szerettem volna megtenni. Magamból kikelve szerettem volna ordítani, zokogni… anélkül, hogy bárki is megítélne evégett – sohasem és nagyon kevesen merték a bátorságot venni maguknak ahhoz, hogy átlépjenek egy határt, mely felett évek fájdalma, elnyomása épült. A fal magas volt, végeláthatatlan. Azonban, a felettem tornyosuló fél építmény menedékét már jól ismertem – biztonságot nyújtott, ugyanakkor ellehetetlenített, mert nem láttam és nem tudtam, mi várt volna azon túl; megkönnyebbülés vagy szégyen? Az előbbi nem volt számomra több, mint szép köntösbe bújtatott bolondos álom, míg az utóbbi… kínok között emésztett volna fel, hiszen az a pont lett volna az, ahonnan ténylegesen szembe kellett volna néznem magammal és számtalan bukásommal. A fejezet hiába zárult volna le, mivel megalapozta volna a következőt. A visszatekintés a túllépést követően… más; elég volt, hogy a kezemen lévő nyomok szüntelenül emlékeztettek rá, azonban ez a borító volt és az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy milyen lett volna szembe nézni magammal egy tiszta lapról indulva, mely mögött sötét foltok éktelenkedtek. A tintapacák átütnek a papíron. Így sem voltam büszke egyetlen tettemre sem. Szégyelltem, ugyanakkor nem tagadtam volna le egyiket sem. Különösen kavargó érzés volt ez; nehezen megfogalmazható, mert egyszerre éreztem a gyámolító szégyent és a nevetséges kevélységet. Megragadtam az alkalmakat mindig, hogy újra kezdjem, mert az életem többet jelentett bármi másnál, ugyanakkor ezzel a gyalázattal élve is, de egyenes háttal és emelt fővel viseltem a bíráskodást, valamint az ujjal mutogatást.
– A félelem és a tudat az, ami gátat emel, hogy ne tegyem meg. – Suttogtam remegő hanggal. Voltak pillanatok, amik olyan közeliek voltak, azonban nem ragadtam meg és úgy éreztem, hogy egy újabb ilyen alkalom illant tovább. – A következmények. Az ítélkezés. Ha nem maga, más. Ha nem más, akkor Én magam. – Változtatnom kellett volna, hogy továbblépjek és új fejezetet kezdjek, ne szüntelen csak ugyan azt az alfejezetet játsszam el újra az időtlen idők végezetéig. – Továbblépnék, ha tudnék. Változtatnék, ha tudnám pontosan min. – Állandóan ugyan ott lyukadtam ki, s nem önhibámon kívül, azonban nem mertem és még mindig fogalmam sem volt, hogy miképpen kellene elindulnom egy másik úton – miképpen tüntethetném el a falat, mert egyetlen tanult és megtapasztalt sémát ismertem: ezt, amelyen most is jártam. Javulás, majd drasztikus romlás végezetül pedig a kórház. Ördögi spirál volt ez, mint egy csigalépcső. Ugyan az a korlát, ugyan az a fal, ugyan az a mozdulat. – Magamban tartom, nem beszélek róla… talán, sohasem tudtam túllépni egyik alkalmon sem, mert mindegyik élénken belém vájta magát; nyomot hagytak. Látom őket nap, nap után…
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: 202-es kórterem
 



 

Vissza az elejére Go down
202-es kórterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
 :: 
Kórtermek
-
Ugrás: