HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Williams lakás

Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Williams lakás
Szer. Május 23, 2018 8:49 pm
 



 















Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Lucas Greenberg
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Nikolaj Coster-Waldau
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Williams lakás
Csüt. Május 24, 2018 9:18 pm
 



 

Nagy valószínűséggel életem során többször ébredtem fejfájásra s egyéb fájdalomra, mint arra, hogy minden rendben van, vagy a sokat ajnározott madárcsicsergésre. Ha őszinte akarok lenni, egy madárcsicsergős ébresztőre minden bizonnyal válogatott szitkokkal és némi „baszódj meg a jókedveddel együtt” hisztivel egybekötött cipő, könyv, újság- vagy joghurtospohár dobálással válaszoltam volna. Előbbi kettő most sem áll távol tőlem, ahogy lassan, hasogató fejfájásom és sajgó csontjaim teljes tudatában lassan nyitogatni kezdem a szemem; a falak sötét színe pedig fájóan egyértelművé teszi, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kell. Nem otthon. Az orrom lüktető görcse mit sem jelent ahhoz a bűntudathoz képest, amely hirtelen mintha becementezné magát a gyomrom mélyébe, hogy még mélyebbre rántson a kétségbeesés és félelem gödrébe. Mit tettem Divel? Ez az első gondolat, ami beugrik; mert életemben először tényleg jól akartam csinálni valamit, Vele, ahogy egy rohadt igazi kapcsolathoz illik, és tartottam is magam. [s]Már leszámítva azt a kilengést…[/s] Bedrogozhattak, csak erre tudok gondolni, mert magamtól…! Nem, magamtól biztosan nem.
Aztán megmozdulok, és érzem, hogy valami (valaki) mögöttem is mocorogni kezd. Ami viszont fontosabb, az az, hogy érzem magamon a nadrágom. Ami nem feltétlenül megszokott egy kósza egyéjszakás kalandot követően. Nem feltétlenül szükséges persze levenni, de legalább kigombolni igen, én pedig elég élesen érzem, hogy a nadrágom öve szorosan a csípőmbe vág. Tulajdonképpen ez majdnem jó jel. De akkor miért fáj mindenem…?
Aztán eszembe jut. Nagyrészt. Mintegy film képkockái vetődnek elém a tegnapi történések, apró, szinte lényegtelen részletek; hogy az utcának vizelet- és koszszaga volt, az ideges izzadtság jeges cseppnek érződött a halántékomon, a mosolyom sem tudtam egyenesen tartani… A döbbent felismerés Nick szemében.
De így legalább már tudom, hol vagyok.
A realizációval pedig a fájdalom újult erővel tér vissza, ekkor pedig már nem tudom elnyomni a mélyről feltörő, morgó hangot, vagy még inkább hördülést. Erőt veszek magamon, hogy kézfejemmel eltakarjam a fénysugarakat, amik egyenesen az én, a saját személyes pupilláim döfködik az ablak előtti vékony függönyön áttörve. Közepesen vagyok csak tudatában a ragtapasznak, ami a szemöldökömet és a halántékomat fedi, valamin a csípő horzsolásokkal a tenyeremen. Vajon jobb, ha nem emlékszem konkrét dolgokra? Például arra, hogy kötöttünk ki az ágyában…?
Sután fordulok félig hátra, megcsavarva a derekam. Jobban sajog, mint általában. Arcizmaim masszírozó ujjaim mögül próbálom kivenni a nő idegesítően világos alakját a másik oldalon. – Nick…? – Hangom recés és éles, mintha egész éjszaka kiabáltam volna. Ekkor tudatosul csak bennem a száraz érzés a számban, a nyelvem szinte a szájpadlásomhoz ragad, és valami meghatározhatatlan, de egyértelműen rossz íz ül a hegyére. – Szerintem még sosem örültem neked… – Felesleges hozzátenni, hogy ennyire, mert eddig igen ritkán örültem csak. Legalábbis, ezt igyekszem elhitetni magammal. – Nappal van, vagy fényszórók előtt élsz…?
Vissza az elejére Go down
Nicole Williams
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Charlize Theron
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Williams lakás
Pént. Május 25, 2018 10:30 pm
 



 



Az, hogy tényleg, és komolyan megijedtem, amikor megláttam Lucas Greenberget szétverve, az arcára száradt vérrel, zúzódásokkal, friss sebekkel, és horzsolásokkal, az nem kifejezés. Úgy jött ide, a lakásomba, hozzám, mint egy űzött vad. El kellett volna küldenem, főleg azok után, amit az erkélyen mondott nekem, amit a fejemhez vágott akkor, ott, vagy amúgy, minden másért cserébe ezt érdemelte volna. Grátiszba pedig az is eléggé hamar kiderült, elmondta, hogy voltaképpen miféle üzletekbe bonyolódott, ilyen-olyan sötét-, rosszarcú alakokkal – a maffiával. Minden észérv, minden racionális gondolat arra sarkallt, hogy elküldjem, azt kellett volna tennem.
Csak az a volna ott ne volna...
Mert persze, én, hülye barom, beengedtem. És nem is csak beengedtem, hanem hagytam, hogy használja a fürdőszobát, hagytam, hogy összevérezze a törölközőt, hagytam, hogy a kanapémon üldögéljen, míg én minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam abban, hogy lelépjen – ki tudja, hová, és nyilvánvalóan autóval -, és még nagyobb baj legyen, mint, amekkora már eleve is volt. Szóval, jobb ötlet híján elláttam a sebeit, már, amennyire tőlem-, és az adott körülményektől telt, adtam neki pár fájdalomcsillapítót – olyanokat, amik kompatibilisek egymással, és nem úgy hatnak az emberre, mint egy lórúgás -, és vodkával ugyan kínáltam, de azt a gyógyszerek után már nem tartottam olyan jó ötletnek, és lefektettem. Az ágyamba. És ebben az ágyban még nem aludt férfi, mert, ha valaha ide is hoztam férfit, ebbe a lakásba, az én, saját lakásomba, amit nem a szüleim vettek-, és újíttattak fel, hanem én, én egyedül, soha nem aludt itt egyikük sem.
Csak Luke. És Ő is csak aludt.
Én pedig titokban, a tudta nélkül, amikor már bőven szürke, álomtalan álomba merült, legurítottam egy vodka shotot. Na, jó, hármat; pár óránként. Mert bizony nem sokat aludtam, nem mertem aludni, hiába voltam iszonyatosan fáradt. E helyett a neten olvasgattam mindenféle, riasztó cikket az agyrázkódásról, és annak következményeiről, szövődményeiről, és úgy döntöttem, hogy az lenne a legjobb, ha óránként felébresztem a férfit. És hallgatom, ahogy veszi a levegőt.
Aztán, valamikor éjszaka, a hajnal első pár órájában, már nem bírtam tovább; felvettem a fekete pólómat, amiben alszok, meg egy rövidnadrágot, és jobb híján – nem kifejezetten alvásra tervezték a kanapémat, jobb, ha ennyiben maradunk -, befeküdtem Luke mellé. Ő az ágy egyik szélén, én a másikon. Előtte beállítottam a telefonomat, hogy egy óránként csörögjön.
És megrettentem, amikor, még a telefon csörgése előtt, szerencsére, arra riadtam fel, hogy egészen közel vagyok hozzá, túlságosan közel: mellem a mellkasának préselődött, arcomat a nyakába fúrtam. És, mintha izzó vas volna, húzódtam el tőle, és fordítottam neki hátat. Aztán, menetrend szerűen, felébresztettem.
(...)
Talán a morgásra, talán a mozgásra, talán a nevem hallatára ébredek – vagy mindre -, egyszerűen tudatomnál vagyok. Úgy érzem magam, mintha nem csak simán másnapos lennék – nem, mintha három vodka shottól berúgtam volna -, hanem egyenesen részeg.
- Mhm... – ennyit tudok kipréselni magamból először, még csukott szemekkel, kinyújtóztatva elmacskásodott tagjaimat. – Igen? – a hátamra fordulok, és erőt veszek magamon, hogy kinyissam a szemeimet; iszonyatosan égnek. Nem nézek Luke-ra, csak a plafonra.
Aztán nevetek. Keserédesen.
- Tudom, hogy fáj kimondani – forgatom a szemeimet, felvonva egyik szép ívű szemöldökömet, még mindig mosolyra görbült ajkakkal. – De nincs mit köszönnöd – kacsintok rá, de csak a szemem sarkából nézek a férfire. Aztán kérdését hallva, a választ nem tudva, a kezembe veszem a telefont, és feloldom, hogy lássam, mennyi az idő – meg, hogy kikapcsoljam a következő ébresztőt, mert, ha még egyszer meghallom az idegesítő hangját, akkor instant agyvérzést kapok. – Hat óra múlt, tizenkét perccel – felelem.
És nincs kedvem felkelni. De megteszem.
- Főzök kávét – jelentem ki. – Szoktál reggelizni? Vagy most éhes vagy? – nem, mintha Michelin csillagos séf volnék, de azért valamit csak-csak össze tudok ütni...


▲ dream ▲ 596
Vissza az elejére Go down
Lucas Greenberg
avatar
Szolgáltatók

Avataron : Nikolaj Coster-Waldau
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Williams lakás
Vas. Május 27, 2018 9:32 am
 



 

Nem életidegen tőlem az őrült és heves döntések meghozása, így tulajdonképpen annyira mégsem illene meglepődnöm Nicole láttán, mint amennyire tettem. Ahogy lassan formát kaptak a színes foltok, mélységet és funkciót, halovány emlékképek villantak fel; foszlányok, nem több, és csupán tovább kavarták az egyébként is kusza valóságot. Majdnem biztos vagyok benne, hogy mikor elaludtam – vagyis, mikor sokadjára elaludtam, Nicole ugyanis képes volt óránként felkelteni valami túlzott női félelemmel vegyes diktátori piszkálódás okán – még egyedül voltam. Nem is hiszem, hogy egyébként képes lettem volna elaludni, minden fájdalmam és fáradtságom, vagy a testemben dolgozó alkohol és fájdalomcsillapítók ellenére sem.
Akarva-akaratlanul olvad gondolataim masszája közé egy kirívó emlékkép – az irodáról, lezserül arrébb söpört pauszokról, heves, már-már fájdalmas csókokról és Róla –, és csak azért nem pattanok fel, mert az öltözékem bizonyosságba ránt. Csak feküdtem. Aludtam. Majdnem meghaltam. Egy tipikus kedd, de semmi olyan, ami miatt ne tudnék kevésbé Di szemébe nézni, már persze az ok-okozati összefüggések elejét leszámítva. Arról nem tud semmit; és nem is fog, ha rajtam múlik.
Mit köszönjek? – morgom, próbálva koherenssé formálni a mondatokat, és nem hagyni, hogy kiszáradt nyelvem a szájpadlásomhoz ragadjon. – El akartam menni. Nem hagytad. Tulajdonképpen… Ez itt egy emberrablás. – És ha nem érezném úgy, hogy a nem létező gyomortartalmamtól is meg szeretne fosztani a saját testem és fájdalmam, még idéztem is volna az ominózus Elrabolva filmek valamelyikéből, tökéletesen utánozva Liam Neeson hangját. Most képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok önmagam lenni, ami elég kellemetlen, mert más pedig ritkán lehetsz. Próbálom nem túl feltűnően bámulni Nicole-t sem; nyilvánvalóan sosem láttam még munkán kívül ennyire… könnyedén. Kócosan, meg minden. Egy darabig arról is meg voltam győződve, hogy úgy alszik, mint a vámpírok, vagy teljes irodai felszerelésben, kosztümben dől be, mint valami múmia, és a reggel hat óra egyszerűen életre kelti.
Hat óra?
Az még az előző naphoz tartozik – dörmögök szenvedő sóhajjal. Hat óra, még mit nem! Hét előtt sosem kelek fel, akkor is csak azért, mert nyáron néha olyan fülledt meleg tud lenni, hogy képtelen vagyok később futni. A munka is csak kilenckor kezdődik, ki az, aki magától felkelne hatkor, csak úgy…? Óvatos mozdulatokkal, a gyomrom fel nem kavarva fordulok át a másik oldalra, orrom a párnába nyomódik. Valószínűleg azt a felét foglaltam el, amin ő szokott aludni; átitatta az illata. Nem mintha különösebben szaglászni szoktam volna, de ha épp veszekszünk valamin odabent, ő pedig hirtelen fordít nekem hátat, naponta néhányszor arcon csap a hajával. Bár szívesen visszaaludnék, de ezzel az orromban túl… intim lenne.
Kénytelen vagyok kinyitni a szemeim és kényszeríteni magam a fókuszálásra, az éberedésre. – Ismered Di-t. Szerinted hagyná, hogy tápláló reggeli és bőséges fehérjebevitel nélkül induljak el? – kérdem, a szavak egyelőre még lassan törnek elő belőlem, az álom maradéka nehezíti őket. Végül összeszedem magam, és egy nagy lendülettel felülök, átvetve a lábam az ágyon, a lendület magával visz. Néhány másodpercig kénytelen vagyok a szélén ülni, a felkavarodó gyomrom miatt. A fájdalom is újult erővel tör tagjaimra; mintha eddig csak a gravitáció húzta volna őket az ágy puhaságába. Kezeimmel az arcomat gyűröm, az egyik kezem bütykein érzem, felszakad néhány horzsolásnyom. – Mozzarellás lapos kifli, sajtos bundás szelet tejfölös salátával, tojáskrémmel, téli turmix, áfonyás palacsinta juharsziruppal… – Megkordul a hasam a felsorolásra; mely, a félreértések elkerülése végett, általában egyazon napon szokott az asztalra kerülni, mert Di valamiért baromira ráér, és sokkal, sokkal több energiája van reggel, mint nekem. Annyira meg szokott tömni, hogy ebédre rendszerint csak kettő-három körül lesz kívánalmam.
Az ágy szélén maradok, próbálva összeszedni magam, míg Nicole valószínűleg kimegy, megjegyzésekkel tarkítva vagy sem. Tekintetem a mobilomra vetül, ami az ágy mellett hever a földön; valószínűleg az éjjeliszekrényen volt, vagy talán a zsebemben, de levertem. A képernyője sötét, de sikerül bekapcsolnom, az akku pedig majdnem félig töltöttséget jelez; nem emlékszem, de úgy sejtem, én kapcsolhattam ki. Nem meglepő; tizenkét nem fogadott hívás és harminc üzenet, néhány SMS-ben, néhány Messengeren, mind Ditől. Ujjam a neve felett lebeg, csábít, hogy felhívjam… Végül mégis ismét kikapcsolom. A fürdőszobáig vonszolom magam a folyosó végén, arra még emlékszem, hol van; kiöblítem a számat és megmosom az arcom. A tükör tanúbizonyosságot tesz arról, amit egyébként is tudtam, hogy borzalmasan festek, az arcom betegesen fehér, már ott, ahol nem borítja vörös horzsolás vagy liluló véraláfutás. Az egyik széle már sárgul; gondolom, az jó. A ragtapasz alatt nem látom a felnyílt szemöldököm vagy homlokom sebét, de nem is vagyok kíváncsi rá.
Végül kicsoszogok a konyhába, és leülök a pulthoz, a megerőltetéstől némileg remegő kezem az ölembe ejtve. – Beszéltél Divel…? Nagyon sokszor keresett. Nem tudom, hogy magyarázzam meg neki.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Williams lakás
 



 

Vissza az elejére Go down
Williams lakás
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Otthonok
 :: 
Lakások (Belváros)
-
Ugrás: