Magánkórterem

...

Az éj leple alatt osonok, mint egy bűnöző. Tulajdonképpen nem állok messze az igazságtól, az vagyok, priuszos, ezt sose mosom le magamról, hát jobb lesz, ha tudomásul veszem, illetve megszokom.
Nem kellene itt lennem. Már akkor tudtam, hogy a lehető legrosszabb ötleteim egyike ez, amikor felkaptam otthon magamra a fekete trikót a szintén éjszín nadrághoz, rá a fekete, kapucnis pulóvert, majd pedig a bakancsom befűzése után fejembe nyomtam a sötét kapucnit. Vörös tincseimet szoros lófarokba rejtettem, nehogy bármelyik fürtöm kikandikáljon és eláruljon, majd a nyakamba csavart sálba rejtettem arcomat orromig, így vajmi kevés felismerhető felületet hagyva magamon. Szóval tudtam, hogy rossz ötlet, mégis elindultam, mert nem bírtam ki, hogy meg ne látogassam. Legalább egyszer szerettem volna átverekedni magamat az őt védelmezők falán, hogy láthassam. Mert a bűntudat nem hagyott nyugtot nekem.
- Teljesen hülye vagy. - morgom az orrom alatt, megállva a kórház előtt. Hiszen basszus, ide nem lehet csendben osonni, itt van éjszakai ügyelet! Remek. Ezt erősen elkalibráltam.
Felriadok egy hangra, ami keresztül hasítja az alapvetően csendes parkolót felém.
- Dr. Devonshire, hogyhogy itt? Ilyenkor már nem szoktak betegei lenni.
Legszívesebben a homlokomra csapnék, hogy mekkora idióta is vagyok. Hiszen a nagy szemlélődésemben hátralöktem kapucnimat, így téve közszemlére arcomat. És egyébként meg hogy is nem jutott eszembe, hogy Marlyt itt ismerik?
- Most egészen más ügyben vagyok itt. Szép estét! - veszem fel Marleigh hanglejtését - ismerem, nem felejtettem el attól, hogy egy éve nem hallottam - majd mosollyal intek a számomra ismeretlen alaknak, s elindulok befelé. Nem nagyon kell kutakodjam, a magánkórtermek helyét ismerem, voltam már lakójuk egy alkalommal, amikor egy rosszul sikerült meccs után a szponzorom hozott kórházba és ő állta a gyógykezelésem számláit.
Tartok tőle, hogy posztolnak az ajtóban, de egy szekrény sincsen ott. A kapucnit azért visszavettem még a liftben, jobb a békesség alapon.
Halkan nyílik és még halkabban csukódik mögöttem a kórterem ajtaja. Belülről nem zárható ez a szerencsétlen szoba, így jobb híján masszív gyomorideggel drukkolok azon, hogy senki ne találjon bejönni, amíg itt vagyok.
Félhomály van, csak a gépek ledjei adnak némi világosságot, ide nem ér be a kinti ügyeleti fény, kell hát pár szívdobbanásnyi idő, míg a szemem hozzászokik a sötéthez. És amint ez megtörténik, s megpillantom őt, torkomba ugrik elszorult szívem.
Nem én voltam - zokognám kézfejére hajolva, ám mégsem ragadtatom el magam. Csak csendben az ágy mellé sétálok, hogy közelebbről láthassam.
Rossz ötlet volt. Még mindig tudom. De mégsem vagyok képes itt hagyni őt..

Az alagút fényes volt, és a hang, amely hívogatott, annyira meggyőzőnek tűnt, mintha egy hajósok elcsábítására szakosodott sziréné lett volna.
Megpróbáltam bezárni a fülem, de a hang körülfolyt, semmit sem tehettem. Valami húzott felfelé a lábfejemnél fogva, mintha valami óriási porszívót szereltek volna fel az alagút másik végében. Kinyújtottam a kezem, szétterpesztettem a lábam, de semmit sem segített. Nem lassultam le és nem álltam meg.
Ráadásul erőm sem volt túl sok. Egyre feljebb jutottam, olyan gyorsan emelkedtem, hogy beleszédültem. A szememet bántotta az egyre erősebb és fehérebb fény, aztán egyszer csak vége lett mindennek. Kiértem az alagútból összegörnyedve. Arra számítottam, hogy fájdalmat fogok érezni, de csak fehér, vattaszerű puhaságot éreztem és homályt, nagy homályt. Valami hiba történhetett, nekem nem kellene itt lennem. Ez nincs így rendben. Úgy éreztem, beleolvadok a homályba, eltűnök, és nem marad semmi a Szenátor fiából.
Mert én csak a Szenátor fia vagyok és nem John.
Tehát nincs menekvés?
Azon gondolkodtam, mi mindent fogok csinálni ha majd jobban leszek, de csak ámítottam magam. Az imáim ellenére sosem fogok többé nevetni, futni és beszélni. Sosem fogok veszekedni az öcsémmel, nem megyek be a városba a barátaimmal és nem flörtölhetek.
Anyám a baleset utáni néhány éjszakán az ágy melletti széken aludt. Most már hazajárt, de látszott rajta, hogy nem alszik túl jól, mert néha egész korán bejött, jóval korábban, mint szükséges lett volna.
Ízig-vérig nő, és ezt még én is beláttam, belátom.
Hallottam őt, mindig köszönt. Mindent tökéletesen érzékeltem magam körül - a puha lepedőt, a gépek zúgását.
Nem is emlékszem, milyen a nevetés hangja. Anya zokogása minden más hangot elnyomott. Tudtam, hogy a szíve már összetört. Hiány. Hiányzik minden, még az is, ami kihozott a béketűrésemből, vagy zsörtölődésre késztetett. Olyan lehettem, mint egy viaszbábú. Kérdéseket tettek fel az orvosok, nyaggattak és a szemembe világítottak. Amikor ők nem voltak, akkor a családom volt jelen. Az elmúlt hónapokat azzal töltötték, hogy különféle dolgokról meséltek nekem. Mintha a szavak csókok lettek volna, amelyek meggyógyítják a bajt és mintha tudták volna, hogy úgysem tudok menekülni, miközben beszélnek hozzám. Nem is itt kéne lennem, hanem valahol a hegyekbe... nyaralni... olyan rég csináltam.
De még arra sincs időm mostanában, hogy levegőt vegyek.
Fáj a lelkem. Halljátok? Ez már eljut hozzátok?
Érzékeltem, hogy valaki az ágyam mellett állt.
Magával rántott minden... az eltelt napok fájó súlya, az elhamvadó hónapok édes emlékei, és a jelen, amiben a szív megnyugodni látszik, amiben az elme zsongása letisztul lassacskán... Pedig már azt hittem, ennyi volt...

Amennyire halkan csak képes vagyok rá, olyan halkan veszem a levegőt, mintha csak attól félnék, hogy felébresztem vele. Valójában viszont, ha csak ezen múlna az ébredése, akkor úgy zihálnék, mint egy egész futóversennyi ember. Egyszerűen elfogadhatatlan a számomra az, hogy itt fekszik, hogy nem néz rám, hogy nem moccan és nem tud lekapni a tíz körmömről azért, mert beosontam ide. Éppen oly elfogadhatatlan, mint amennyire elviselhetetlen a tudatlanság, amiben több, mint egy éve létezem. Éppen előtte való nap beszéltünk egymással. Összefutottunk egy kávézóban és bocsánatot kértem tőle, amiért az esélyen nem árultam el a nővéremnek, hogy ismerem őt. Emlékeim szerint - melyekkel kapcsolatosan nem vagyok már koránt sem biztos abban, hogy nem koptak meg - azt mondta, hogy nem haragszik rám. Akkor mégis miért? Hogy tehette ezt a családommal? Hiszen tudta, tudnia kellett, hogy Callie kicsoda. Vajon mi vihette rá arra, hogy molesztálja a nővéremet, azt a nővéremet, akiről azt sem tudtam, hogy tud akkorát ütni, hogy annak ilyen vége legyen..
- Hé.. - nyúlok a keze után, óvatosan, nehogy eltörjem valamiét. Haragszom rá, fel akarom pofozni, mert amennyire Caleigh azt hiszi, hogy nem hittem neki - s abban a helyzetben valóban nem is hittem - úgy most Johnnak sem hiszek. Egyiküket sem tudom magamban felmenteni, mindketten bűnösök, s a legnagyobb bűnük az, hogy nem ismerem a titkukat. Tudni akarom, hallod? Kelj fel és mondd el mi volt az az egész?
- Hallod a hangom, ugye? - lábammal kanalaznám magamhoz közelebb a széket, ami az ágy mellett áll, de eszembe jut, hogy nem zajonghatok, ha azt akarom, hogy ne dobjanak ki vagy csukjanak le megint. Nem lehetnék itt, végzés van ellenem, távoltartási, olvastam, láttam, aláírtam. Én mégsem bírtam magammal, hát ha valami történik azt csak magamnak - ezúttal legalább csak magamnak - köszönhetem.
Eleresztem a kezét, felemelem a széket, majd halkan teszem odébb, hogy az ágyhoz közelebb legyen. Szembehelyezkedem az ajtóval, hadd lássam a sziluetteket odakintről beszűrődni. Nem akarok meglepetést.
- Tartoztok nekem az igazsággal. - vetem oda dacosan, levetve magam a székre. Amennyire gyengéd voltam vele az előbb, most éppen annyira vagyok hideg, rideg.
- Egyáltalán nem tudom minek vagyok itt! - pattanok fel a székről, hogy itt hagyjam őt, kegyetlenül nem véve tudomást arról, hogy milyen az állapota. Úgy érzem magam, mint egy őrült, s a reakcióim is ezt támasztják alá. Hiszen hinni akarom, hogy nem ő volt, de ha ez igaz, akkor a nővérem a rossz, márpedig azt is hinni akarom, hogy a nővérem sem hibás. Hogy a jó életben keveredünk ki innen?
Bűntudatom van, pedig nem is tettem semmit. Fojtogatón telepszik rám az érzés, moccanni sem tudok. Arra se vagyok képes, hogy a könnyeket letöröljem arcomról, melyek előtörnek belőlem. Mennem kellene, balgaság volt idejönnöm, tudom. Mégsem moccanok, csak a gépek csipogó hangjának aláfestőzenéjére omlok össze belül. Mert hiába tudtam, hogy mi van vele, látni más. És így, hogy itt vagyok, mindegy ki tette ezt vele, úgy érzem: én vagyok a hibás. Mindenért. És gyűlölöm mindkettejüket azért, mert ezt érzem miattuk. Mondjátok, mivel érdemeltem ki ezt?

Hangulatzene

Miközben egy egész világ tombol bennem, van egy apró fény, amely kitűnik a kavargó sötétségből. Egy fény, mely vonzza a tekintetet, s melyhez egyre közelebb húzódsz, akaratlanul is. Ezt teszem hát én is.
Ez a fény számomra az, amelybe most oly őrülten kapaszkodom. Érzem a női hang tulajdonosának meleg, puha kezét az enyémen pihentetve. Hallom őt, de mégsem reagálok, csak figyelek, erősen rajta van minden érzékem, de meg sem moccanok.
Arcok, képek, nevek helyek, események, ezek táncoltak a fejemben, mintha felböföghetnének valamiféle megoldást, ami úgysem létezik, ez pedig még őrjítőbbé teszi a gondolatvihart.
A vérem elképesztő sebességgel zubog az ereimben, egyre gyorsabban, s ezzel egyenesen arányosan testem hője rohamosan emelkedik, de ebből én vajmi keveset érzékelek. Saját magammal vívok harcot, s az elmémmel.
Olyan láthatatlan csata ez, amiből a másik fél nem láthat semmit. A gondolataimat, valami furcsa, újszerű dolog lengte körül, mely eddig alig bukkant fel életem során, s most, ebben a pillanatban gondolataim minden szegletét bejárták... nem mondanám félelemnek, mert nem féltem, de nem mondhatom azt sem, hogy nyugodt vagyok, inkább izgatott vagyok, de eközben, egyszerre remegek is... Nem értem azt, ami éppen uralmába kerít... milyen érzés ez?
Olyan, mint a félálom, vagy az ébredéshez közeledés. Tompán elér a külvilág, érzed, hogy valaki mászkál körülötted, hozzád szól és mindjárt felkelt, mert új nap kezdődik, neked pedig a részesévé kell válnod, mégis inkább a párnába fúrod az arcod és álmodsz tovább. Egy kicsit. Csak egy kicsit tovább.
Ilyen érzés ez az egész kavalkád.
Nincs kiút?
Hát akkor csinálok, vagy keresek.
Nem nagy ördöngösség a dolog.
Ígérgetni mindenki tud, nagyon is tisztában vagyok vele, ahogyan azzal is, hogy megtartani már jóval kevesebben képesek az adott szavuk. De ez nem ígéret volt... Ez kijelentés volt!
Akarat! Szándék. Nem fogom hagyni, hogy még többet és tovább itt raboskodjak!
Nem fogom hagyni, érted? Nem fogom…
Testem minden egyes porcikáját átjárja az újdonsült ismeretlen érzés, melyhez hasonlót még csak nem is tapasztaltam korábban soha sem. Ébredj. Ébredj már a francba is. Gyerünk! Nem hagyhatom ezt… nekem, nekem nem itt a helyem. Menj! Indulj!
Visszatartott lélegzettel hagyom végigcsurogni az élmény okozta zsigeri elképedést a gerincem mentén. Tekintetem lassan nyílik és amerről a hangot véltem hallani arra pillantok. Jó munkához idő kell. A rosszhoz meg még több. Látom, amint mozdul… menni akar. Mintha gyomron vágtak volna egy kamionnal. Még a gondolataimra sem vagyok képes összpontosítani az érzelmek alatt, csak azt tudom, hogy fáj… gyorsan mozdulok és a keze után kapok. Megragadom és el sem eresztem. Hosszú másodpercekig csak meredek magam elé, mintha nem is őt nézném. Csak az árnyakat. Még idő kell. A cső is, ami a számban pihen… Mély levegőt veszek, és lassan fújom ki azt.
A világ egy pillanatra kifordul a helyéről, de csak egy pillanat az egész. Ahogy megláttam a nőt, az engem felfalni akaró sötétség mintha visszahúzódott volna, s a megcsillanó kis fény, melyet az újra ébredező elmém és testem sikere okozott visszahozta a valódi énemet. Olyan izgatottság volt bennem, melyet nem értettem, mégis testem minden szegletét elérte, s a vágy, mely a folytatásra késztetett, csak nőtt.
Muszáj volt körbenéznem előbb, s most először tudatosult bennem, hogy vissza csöppentem.
Ennek ellenére nem szólok semmit - mintha tudnék bármit is -, nem teszek semmit. Nem siettethetem a dolgokat.
A felgyülemlett kérdések áradatát nem zúdíthatom rá.
Ez mind a bennem tomboló adrenalin műve csupán, és az, hogy remegnek az ujjaim az izgalomtól.

Amikor kicsik vagyunk, sok mindenre megtanítanak bennünket a szüleink. Próbálnak felkészíteni arra, mi is vár majd az életben, hogy miképpen kezeljük majd a tapasztalatainkat, mégis eljön az életünknek az a pontja, amikor rájövünk, hogy semmit sem érünk ezzel az információhalommal. Nem vagyunk képesek megérteni a világot, csalatkozunk magunkban, a szüleink tanításában, az életben, mindenben. Nem tudom, hogy nálam mikor jött el ez a pillanat, de ahogy itt ülök, állok, fel-felpattanok az ágya mellett, egyre biztosabban érzem, hogy már rég túl vagyok rajta.
Nem készültem fel arra, amit el kell fogadnom, amit meg kell értenem. Figyelem őt, gyűlölni akarom, azért jöttem ide, hogy ezt megtegyem, de nem születik meg bennem az érzés. Ugyanannak a férfinak látom, aki akkor volt, amikor megismerkedtünk, az a kép van előttem, ami először elmémbe kúszott róla és a mindenható a megmondhatója csak annak, hogy ez mennyire zavar.
Hiszen a nővéremet köpöm szembe, hogyha nem változik meg bennem az egész. Változnia kell, alakulni, a pozitívnak negatívba fordulni, de.. nem.
A gépek csipogásának megváltozó hangjára eszmélek, szapora szívverései és vérnyomásának tombolása döbbenetem aláfestőzenéjévé változik. Nem, az nem lehet! Hogy pont előttem, pont itt, pont így?
Ujjam anélkül siklik  a nővérhívó gombjára, hogy végiggondolnám mit teszek. Hogy is volt? 100 méter? Nem tudok, s nem is akarok olyan messzire menni. Csak feltartott kezekkel lépek el az ágytól, utat hagyva a szobába csődülő kórházi személyzetnek.
- Ne haragudj.. - suttogom felé, bár fogalmam sincs, hallja-e egyáltalán. Semmit sem tudok a protokollról, s arról sincs fogalmam mikor fognak innen kihajítani. Azt viszont nagyon is jól tudom, miért kérek bocsánatot. Tőle, Caleightől, Marleightól, Annától.. mindenkitől.
- Mi történik vele? - sürgetem az orvosokat, ápolókat a válaszadásra. Amíg van lehetőségem, addig kell tudnom, bár semmi közöm hozzá, ezzel tisztában vagyok. Mintha a visszajött szó zsibogna hallójáratomban, de őszintén? Semmit sem tudok biztosan azon kívül, hogy a pokolba kívánom önmagam.

Azt hiszem, az ilyen esetekben más is e képen cselekedne, hisz emberi tulajdonság, hogy képtelenek vagyunk nemet mondani a kíváncsiságunknak, ha valami kibillent minket a nyugodt állapotunkból. Automatikusan szembenézünk az ismeretlennel annak reményében, hogy az semmi veszélyt nem tartogat számunkra, bízunk abban, hogy a látványa megnyugtat minket, de ha mégsem ez történik, akkor azzal próbáljuk engesztelni magunkat, hogy a tudatlanság szította feszültség nagyobb lett volna bennünk, ha továbbra is háttal álltunk volna neki. Az élet csalfa játékai néha képesek félrevezetni az embert és elhitetni vele azt, hogy letért a jó útról, ezért pedig bűnhődnie kell.
Próbálok az emlékekbe kapaszkodni. Próbálok még azért küzdeni, hogy ne ezen az ágyon aludjak még pár napot. Hogy ennél kevésbé gyászos véget érjen az életem és próbálom felidézni a kórházba való száguldás közbeni képeket. Az ijedtségnek és az idegességnek köszönhetően az agyam nagy löketekben küldi a véráramlatomba az adrenalint, amitől a szintje magasan az egekbe szökik.
A lányt figyelem miközben felemelt kezekkel hátrál el tőlem. Hirtelenül elfelejtem befejezni a gondolatomat, amikor meghallom a mondatokba formálódott szavait és nagyot nyelek, amint azok eljutnak a tudatomig.  Majd egyre több fehér ruhás lesz idebent. Kissé összezavarnak.
Noha ébredés után pár percembe telik, mire úgy istenigazából magamhoz térek a kásás álomból. Kétségbeesetten pillantok a doktorra, a doktorról az ápolókra, róluk pedig az őrökre, akik a lányhoz mennek. Lassan a cső is kikerül belőlem, alighogy kint van már szólalok is meg: - Hagyjátok… - rám pillantanak, de csak ennyit tudtam kinyögni, érzem ahogy pulzust, vérnyomást mérnek. Az egyik nővér telefonálni kezd.
Leszednek a gépekről és beadnak valami injekciót.
- Uram, mi a neve? Tudja a nevét? – érdeklődik a doki, miközben a szemembe világit, közben szétfeszítette a szemhéjamat.
Összevonom a szemöldököm - jellegzetes mozzanat: „hülyének nézel?" -, majd kinyögöm. - Goldberg… John Simons Goldberg.
Emlékszem, hogyne emlékeznék!
Elereszt, így először hunyorogni kezdek, majd pislogok egy sort, végül megdörgölöm a szemem körül a tenyeremnek élével.
Keresem a lány tekintetét.
A múlt képei a semmiből robbannak elő, majd szédítően gyors táncot kezdenek járni a fejemben. Anyám halk, reszketeg és bűnbánattal teli hangja még mindig jól hallhatóan cseng a fejemben. Emlékszem, ahogy keserűen azt mondta, hogy kudarcot vallott. Tisztában vagyok azzal, hogy a szerelem elvakít mindenkit - saját tapasztalatból is tudom - de a hátunkat tartó emberek pont azért vannak, hogy elmondják nekünk, ha valami nem stimmel. Valami történt… valami amit mindkettőnknek tudnia kell.
Szóra akarom nyitni a szám, aztán mégis a csend mellett döntök, és csak bámulom őt.

- Nem bántom, esküszöm nem fogom bántani! - szajkózom, mintha bármit is számítana. Nem hibáztathatok senkit azért, hogyha azt hiszi itt és most azért vagyok itt, hogy bevégezzem a művemet.
- Persze, hogy nem, Dr. Devonshire. Senki sem gondolt ilyesmire. - mosolyog rám az egyik nővér, s ahelyett, hogy megkönnyebbülnék a szavaitól - és attól, hogy Marleighnak hisz - csak még elveszettebbnek kezdem érezni magam.
A hangját hallva - na nem az orvosét - bukfencet vet a gyomrom. Nem is arról van szó, amit mond, hanem hogy egyáltalán mond valamit. Persze elmélkedhetnék azon, mennyire is örülök annak, hogy jó érzését fejezi ki felém, hogy engem akar védeni és megszabadítani a karhatalom erejétől, de őszintén szólva túl tompa vagyok ahhoz, hogy ez eljusson a tudatomig. Hátam mögé kulcsolom kezeimet, mint aki azt várja, hogy megbilincseljék, s közben egy pillanatra sem vagyok képes levenni a pillantásomat róla .
Hagynak, s én köszönettel tartozom. Valakinek, akiről fogalmam sincs, hogy tudja-e, az én lelkemen szárad a kómája vagy sem. Hiszen ő tudja, hogy ketten vagyunk, ismeri az ikremet. Én viszont nem tudom, hogy mit is gondoljak felőle, mert azzal kiegészülve, amit Callie mondott a dolog több, mint borzasztóan furcsa.
Tudom, hogy maradnom kellene ott, ahol vagyok, de nem bírok. Amint látok egy szemernyi rést az embermasszában, amint odébb mennek az ágy körül tobzódók én magam megragadom az alkalmat és visszafurakszom az ágy mellé. A keze után nyúlok, szeretném megérinteni, amíg még tehetem. Hallom, hogy valaki telefonál, s a "fia" szót is elkapom. Nyilván a családját értesítik, s ha ez így van, akkor nekem nem sokáig van itt keresnivalóm.
Nem akarok ragaszkodni a hazudott igazsághoz, de Calliet sosem fogom bemártani. "Nem akartam ezt tenni veled", mondanám, de amíg mindenki ki nem megy, addig nem szólok egy szót sem. Csak akkor veszek erőt magamon, amikor - ki tudja mennyi időnk van rá, így halk vagyok, de sietős - kettesben maradunk.
Nem veszek tudomást a kérdő "mit akar tőle egy gyermekpszichológus?" pillantásokról, lényegtelen információkként jutnak el hozzám az ilyesmik. Megsimogatom a kézfejét, majd hirtelen engedem el, ráébredve arra, hogy talán nem kellene ezt csináljam. hiszen az egy dolog, hogy nekem volt egy évem magamban felcsavarni az emlékek és az ismeretségünk lángját, de a neki? Nem akarok átlépni semmilyen határt.
- Nem akartam ezt tenni veled. - nyögöm ki végül. Száraznak érzem ajkaimat, ahogy szavaimat sem különben.
- Hales vagyok. Emlékszel rám? Ők a húgomnak hisznek, de az most lényegtelen. Meséltem, hogy ikrek vagyunk, négyen, de fogalmam sincs, hogy tudod-e még. Jaj, ne haragudj, nem akarok hozzád úgy beszélni, mintha itt sem lennél. Bocsánat. Én.. hivatalosan nem szabadna itt lennem. Távoltartási végzése van a családodnak a nevedben. Ellenem. Miattam.. miattam vagy.. így.
Utálok hazudni neki, de aki A-t mondott, az mondjon B-t is, s én döntöttem, amikor Caleigh helyett tartottam a hátamat. Nem törhetek meg. Most, most nem szabad. Mint ahogyan az "emlékszel mi történt mielőtt a nővérem megütött?" frázissal sem jöhetek elő. Semmilyen Calliet kihagyó formában sem, azt hiszem.

Próbálkozom. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne adjam fel, mégis úgy érzem, hogy a világ lassan túlnő rajtam is. Eleinte nem is tudom, hogy miről beszél, de szépen lassan összeáll a kép, emlékszem az ottani zavargásra is.
Minden, amit utána hallok tőle, sajnálatra ad okot. Sajnálom, hogy együtt tud velem érezni.
Nem felelek. Nem kapkodok. A velem kapcsolatos kérdésére nyúlok csak az arcomhoz. Szótlanul ám, de annál hevesebb bólogatásokkal próbálom a tudtára adni, hogy tudom. Nem ő tette, ebben biztos vagyok. Ő nem tenne ilyet… szeretem őt.
- Tudom. - nem, még a látszat kedvéért sem vagyok hajlandó elvetetni ezeket a dolgokat, de nem csak tőle: magamtól sem. Csak figyelem őt, valahogy hiányzott.
- Nincs semmi baj, Hales, nem a te hibád… - kezdek bele, figyelmen ívül hagyva (látszólag) mindent, amit eddig közölt velem. - Csak az áldozatai vagyunk a történéseknek... - sóhajtok, majd elmerengek az arcán, kezem mozdul, hogy óvatosan érintsem meg arcát. - Meddig voltam kiütve? - talán csak egy hónap. Fogalmam nincs mennyi idő volt, a gondolataim elég gyorsan jöttek és mentek, fel se tünt hogy milyen hosszú idő telhetett el azóta. A gondolataim pedig olyan összevisszaságban kavarognak, hogy jobbnak látom meg sem próbálni egyelőre a további kommunikációt. Kezem lassan siklott arcára, finom és óvatoskodó mozdulatokkal maradt az arcán, majd eresztettem el, helyeztem vissza le magam mellé a karom. Már ott van a gondolataim peremén, hogy visszakérdezzek, hogy jó, de akkor miért? A szemem felcsillan, de a kérdés odabent marad. Talán ő sem tudja. Nem tudják, de ha tudnák is, biztos nem osztanák meg velem. Az elhatározás azonban gyökeret ver a szívemben: minden rendben lesz. Nem tudom a mikéntjét, de úgy lesz, és talán nem is kell most mással foglalkoznom. - A távol tartási papírt meg töröltetem a francba. - nem ő a hibás tudom jól, ő képtelen lenne ártani nekem, mert nem adtam rá okot, senkit nem bántottam, hogy ezt tette volna. Azt hiszem!
- Amúgy miért vagy itt, ha van papírod? - érdeklődöm, mert azért igen csak érdekel, hogy miért is szegte meg a protokol ezen pontját, mert ez még több okot szül, még több papírral, végzéssel. Pláne akkor, ha kiderül, nem is a draz, kit korábban emlegetett az ápolónő.

Annyira könnyedén - mihez képest - közli velem, hogy tudja, hogy az szinte megijeszt. Nem szabad tudnia, nem szabad, mert ha ez tényleg így van, akkor Callie bajba kerülhet, s azt nem akarom! Menekülnék, futva távoznék innen, de mégsem moccanok egy tapodtat sem odébb.
- De, az enyém.
Makacskodom rekedten, s nem azért, mert mindenáron ahhoz ragaszkodom, hogy enyém legyen az utolsó szó. Egyszerűen mondanom kell valamit, mert ha nem teszem, akkor elhagyom a valóságot, s félek, hogy megnyílik alattam valami gödör, amiben örökre elsüllyedek.
Lejjebb hajolok, hogy közelebbről szemlélhessem arcát, s amint arcomhoz ér, hosszú pillanatra hunyom le szemeimet. Annyira nem fair az élet, annyira, olyan nagyon nem az!
- Egy évig, egy hónapig, négy napig és..
Ezen a ponton megrázom a fejem finoman, de kétségbeesetten.
- ..fogalmam sincs hány óráig.
Ahogy leereszti a kezét, utána nyúlok, hogy megérintsem, tenyere alá csúsztatom sajátomat, másik kezemet pedig kézfejére simítom, így fogva két tenyerem zárójelébe a kezét.
- Nem kell ezt tenned. Féltenek tőlem.
Egy elsóhajtott köszönöm üli meg hangom remegését. Nem akarok sírni, de annak már reszeltek, a börtönben magamra szedett erő a múlté már. Érzem, ahogyan az első sós csepp megindul arcomon, majd követi a többi is, vállam rázkódásának ritmusára. Elképesztően kínosnak találom, hogy éppen előtte zuhanjak meg, de a szégyen, az aggodalom, majd pedig az öröm olyan masszává olvadtak bennem, ami úgy látszik ilyen hatással van rám.
- Szerettelek volna látni. Azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem. Mindenért.
Zavartan harapom be alsó ajkamat. Kézfején nyugvó tenyeremet felemelem, letörlöm vele könnyeim, dacosan maszálva el arcomon a cseppeket.
- Nem tudtam, hogy nem te voltál, fogalmam sem volt arról, hogy csak félreértés az egész. Nem szabadott volna, hogy ez történjen veled.
Fűzöm tovább, egyelőre rejtve azt, hogy miért is jöttem el. Azért vagyok itt, mert szeretem, de mégsem illene ezt ebben a formában közöljem vele. Sok lenne, túlzás, a nem vágyott igazság. És válaszokat sem most kellene kérjek, azt hiszem.
- Hamarosan ki fognak rakni innen. Dr. Devonshire.. Marleigh.. ő a testvérem, gyermekpszichológus. Nem akarom bajba keverni azzal, hogy hazudok valamit az ittlétének okáról. De John..
Ezen a ponton homlokát simítom, mintha az elmúlt egy évet ki tudnám törölni belőle ekképp.
- hogy érzed magad?

Testemen cikázott fel s’ alá Halesem aggodalma, ami mellett az én már-már derűs nyugalmam legalább olyan ijesztő és érthetetlen volt, mint számomra az ő ijedtsége. Nyugodtnak kellene lennem, de bejött az, amit legkevésbé szerettem volna.
Kérdésemre hamar választ is kapok, amire egy kissé ijedtség fut át arcomon, meghűl egy pillanatra a vér is az ereimbe. - Értem. - egy év…. kiesett egy teljes év az életemből? Aszta, na ez amire pont nem számítottam és felkavart. Azt hittem csak 2-3 hónap és nem több, ez sokkolt kicsit. De próbálom adni a nyugodtat, nem megy, de próbálkozom.  A puha bőre melegsége nyugtató, ahogy óvón öleli át sajátom.
- Tudom… tudom, Hales. - mondtam csendesen, de ezen túl mindent visszanyeltem, ami ezzel kapcsolatban bennem volt. Nem érdekelt a tiltás. Legkevésbé sem. Eltörlöm, apró fecniket csinálok a végzésből és tűzbe dobom eme átkot. Sir, könnyeit látom, az elkeseredett harcost. Annyi mindent mondanék, nem tudom mivel kezdjem… legelőször magamhoz ölelnélek, mert fontos vagy nekem… De csak csendes figyelőként nézem végig a könnyeit és a harcát magával. Idő, az mindenre gyógyír, olykor már az sem elég.
Bocsánatomat kéri. Azt már akkor megkaptad, amikor nem is tudtál róla. Elveszi a kezét, sajátomat lassan fordítom, hogy tenyerem az övével nézzen farkasszemet és ajkaimhoz vonom a bőrét és hosszú csókot lehellek rá. Nem szabadna… nem, de akkor is.
Nem számít semmi.
Itt és most, ebben a szent pillanatban, semmi sem számít. Csak Ő és Én!
Dr. Devonshire  Marleigh, gyermekpszichológus… A testvére, egy iker. Ez meglepett, bár az ő családjától már nem kellene meglepődnöm azt hiszem. Kíváncsian figyelem ahogy megakasztja a mondatát, de nem folytatja, csak belekezd másba… Hatással van rám, ahogy az imént is, mégis mintha hiába mesélt volna el mindent, valami megrekedt benne, valami fontos. A kérdésére megint elfogott a nosztalgia érzése, ám mielőtt válaszolhattam volna, a saját gondolatom ebben megakasztott. Tudtam - az egész hozzám állása után mertem ilyesmit feltételezni -, mégis kimondva sokkal másabb.
Megerősített abban, hogy valamit tényleg jól csinálok, ez pedig momentán rengeteget segített.
- No para, élek, szinte virulok, csak... kicsit kótyagos vagyok ettől az egésztől, de sokkal többet nyertem annál, mint amennyit vesztettem. - megdörzsöltem az arcom. Lehet, hogy élből inkább egy hideg zuhanyt kellett volna vennem, az talán felrázott volna, ha csak rövidtávon is.
Egy ideje elkezdett foglalkoztatni valami, amiről persze senkinek se beszéltem. Mert minek? Lebeszélni most már nem lehet, magyarázkodni továbbra sincs ingerenciám, más utat pedig nem látok, akkor sem, ha van. - Hales. - mélyedek el hosszan a tekintete tengerében... - Ne hagyj itt. - maradásra késztetem, ne akarjon egyedül hagyni most.
Nincs két egyforma ember még ikrek szemszögéből sem, legfeljebb hasonlítanak itt-ott, de úgyis mindig van különbség, és ahol a különbség, ott az egyéniség.

El sem tudom képzelni mennyire szörnyű lehet megtudnia azt, hogy mennyi ideig feküdt itt magatehetetlenül. Nem kifejezetten arra vágytam, hogy én legyek a rossz hír hozója, de mégis valamiképpen megkönnyebbülök tőle. Hiszen ha már mindenki azt hiszi - azt is kell hinnie - hogy én tettem ezt vele, jogom van megmondani mennyi ideje mardos a bűntudat.
Örülök annak, hogy nem kérdez vissza honnan tudom ilyen pontosan az időt. Striguláztam minden egyes napot, bár nem klasszikusan a cella falába, de majdnem, ha azt nézzük, milyen korlátozottak voltak odabent a lehetőségeim.
- Mindenki aggódott érted, borzasztóan hosszú idő volt, méltánytalanul hosszú, de már vége, oké? - remegnek meg ajkaim beszéd közben. Mindennek vége, mondanám, de félek túl keserű lenne tőlem, s nem fokozni kívánom a megdöbbent kétségbeesését, hanem enyhíteni, így befogom a szám, s nem teszek semmi ilyesmit hozzá az egészhez.
Beleborzongok az érintésébe, a bőrömet érő csókjába. Gerincoszlopom mentén jólesőn glédába állnak a pihék, s bár könnyek mossák arcomat, ajkaim mégis beleremegnek egy mosoly kókadt árnyképébe. Nem tökéletes, nagyon vérszegény, nagyon bárgyú, de létező. Mert jólesik, el nem tudom mondani mennyire.
- Hogy érted azt, hogy nyertél? - fordulok felé elkerekedett szemekkel, némiképpen kétkedőn. El sem tudom képzelni mi lehet az, amit nyert, amitől több lett ebben a helyzetben. Hiszen elvett a családom egy évet az életéből - mindegy, hogy Callie volt-e vagy én, ikrek vagyunk, úgy aposztrofáltam magunkat mindig, mint egyetlen lelket négy testben - amit nem kaphat vissza semmiképp. Hát csodálta Callie egy percig is, hogy nem hittem neki? Ez a férfi nem szörnyeteg, mégis ő szenvedett és egyelőre fogalmam sincs arról, hogy ki miatt. A külvilágnak legalább van bűnbakja, de nekem? Nem tudom kit gyűlöljek - magamon kívül - zsigerből, s ez szétfeszít belül.
Szórakozottan simítom meg arcát, mintha csak ezzel szeretném kiűzni a kábaságot elméjéből. Amikor a nevemen szólít, pillantásomat az övébe kapcsolom.
- Igen? - kérdezek vissza hamarin - hiába, mindig ilyen voltam, könnyen más szavába vágó - majd elhallgatok, amint folytatja. Partra vetett halként tátogok párat, s közben ha szavakra nem is, de egy fejrázásra ösztönből születőn elragadtatom magam.
- Nem akarlak itt hagyni, de.. - folytatnám ismét azzal, amit már mondtam, ki fognak innen rakni. Ám nem törnek fel belőlem új szavak, inkább csak lábam mozdul, hogy az ágy mellől félretolt háromlábú, körülőkéjű kórházi széket magam alá kanalazzam, így telepedve le John ágya mellé. Kell ennél több bizonyíték arra, hogy nem megyek sehová?
- Nem hagylak itt, megígérem. Magamtól nem megyek el innen. Nyugodtan pihenhetsz, ha akarsz, én.. ha hagyják, itt leszek.
Óvatosan igyekszem fogalmazni, nehogy olyat mondjak, amit nem tudok betartani. Fejemben közben egymást kergetik a "mit is fogok majd mondani, ha a családja ideér?" hazugságok, gondolatok. Szégyellem értük magam előre is, de sehol máshol nem lennék szívesebben, csak itt. S ahogy mondtam - ha rajtam múlik - az ígéretemet nagyon igyekszem betartani. Ám nem akarom, hogy kifárassza magát. Ha még többet ártanék neki annál, mint amit már elszenvedett, sose bocsátanám meg magamnak.
Ismét tenyereim zárójelébe fogom kezét, simogatom kézfejét és lenyelem a masszív, súlyos kérdéseimet. Talán majd egyszer megkapom rájuk a választ, talán megtudom ki bántotta Calliet és mi vitte rá őt, hogy Johnt üsse meg. Egyszer talán elmondják nekem mi az, amiért leültem a büntetésemet. De az az egyszer nem ma lesz, ebben biztos vagyok.
- Hiányoztál. - szalad ki meggondolatlanul ajkaimon az elsuttogott vallomás. Megbánni sincs időm, visszavonni se. A jótékony félhomályban enyhén vöröslő arcéleim sem látszanak, ezért hálás vagyok.

Ragadd meg, vedd ezt magadhoz és ne engedd el, mert tudsz és kell is rá építened a jövőben. Mi döntünk, mert nekünk megadatott minden döntés szabadsága. Nem mondok le róla.
Sírunk, legalább úgy örömünkben, mint bánatunkban, a másik hiányának fojtogatásában, abban a boldog tudatban, hogy hamarosan ennek vége. Nem lehet vége… örökké magamhoz láncolnám… ha engedné…
Aggódtam és féltem, ugyanakkor tudni akartam, mert ha kivédeni nem is lehet, ami előttünk áll, attól még talán nem lesz olyan megrázó, ha kicsit felkészülhetünk rá. Legalább a váratlanság és a meglepetés sokkja elmaradhatna, ennek ellenére nem fogom Halesből harapófogóval kihúzni azt, amit esetleg esze ágában sincs elmondani, vagy nem meri, nem teheti.
Hallgatok, mert figyelem, mit mondd, majd hallgatok, mert nem tudok megszólalni.
A megkönnyebbülés felszabadítóan súlytalanná varázsol, és a következő pillanatokban nincs egyéb dolgom, mint élvezni kissé helyzetet...
Sajnálom, Hales, ha tudnád, mennyire szeretnélek kinevetni, jobban, mint ahogyan te azt szeretnéd, ám nem megy. Ne kérdezz tőlem ilyet, jól tudod mit nyertem ezzel. Itt vagy és nekem ez már elég. Látlak. Hallak. Érezlek. Nem álmodok.
Semmit sem szóltam, az egyetlen, amit hallhatott, a légzésem.
Viszonozom a szorítást kezén, erősen, de nem durván, némán súgva, hogy nem lesz semmi baj. Nem hazugság, csak reménykedés, mert ha ez sincs meg, akkor régen rossz. Ha nem hiszünk benne, hogy elkerülhető, ami ránk vár, tényleg feleslegesen küzdünk. Szeretném, ha segítene, ha elfeledtetne velem mindent, amire nincs szükségem jelenleg, üres kút akarok lenni, ami csak a frissítő vízre vár, ezt pedig tőle remélem, tőle várom jelenleg.
- Itt van a helyed mellettem. - meggyőződés, sziklaszilárd, megingathatatlan kijelentés ez.
Fogalmam sincs, miért, mitől van mindez, nem is érdekel, hiszen akkor sem találnék választ, ha igazán szeretnék, csak érzem és ez jó, mert a megfoghatatlanságában mégis biztos. Bonyolultságában egyszerű, nem hajt afelé, hogy próbáljam megfejteni, akár őt, akár ezt az egészet, csak engedem, hogy sodorjon.
- Ez nem történhet meg. Nem fog megtörténni. Ez csak egyetlen út. Biztosan van másik is, vagy ha még nincs, hát majd lesz. Ha arra volt mód, hogy visszatérjek, arra is van, hogy ezt kivédjük. - felelem és próbálok annyi nyugalmat adni neki, amennyi csak tőlem telik, már csak azért is, mert most nekem is van bőven. Majd lesz valahogy, mindig van valahogy. Adok neki időt, hogy lenyelje a könnyeit, tényleg nem volt elvárás a sírás, ne érezze kényszernek, se elvártnak.
Tisztán éreztem, hogy mi - pontosabban ki - kell nekem.
Szentimentális volt a gondolat, ami édesen duruzsolta bennem: milyen jó volna innentől mindig mellette megpihenni, akár egy fárasztó nap, akár egy élet után. Hagyni, hogy mellettem, rajtam pihenjen ki minden fáradalmat, hogy aztán feltöltődve vethesse bele magát az újabb dolgokba, szakadatlan elevenséggel.
Fáj. Mert nem kívánom senkinek azt az őrületet, ami az én elmémben tombol tornádóként, bár utóbbi időben egyre kevesebbszer, de az ördög sosem alszik.
Jó élet ez, mert akármi is árnyékolja be olykor, semmire el nem cserélném.

Nem, nem tudom mit nyert, fogalmam sincs róla. Talán csak azért, mert nem látok túl a családom szégyenén, a saját szégyenemen, mindenki bűntudatán. Viszont ha nevetne, az olyan zene lenne a füleimnek, amelyből tudnék töltekezni a kierőszakolt távollét óráiban. Én nem gondoltam volna, hogy eljutunk ide. Eszembe sem jutott, hogy ennyire felerősödik bennem valami, aminek éppen csak szikrái pattogtak azelőtt, hogy minden tönkrement volna. Hazudnék, ha azt mondanám: nem akartam. De igen, akartam, jobban, mint bármit, mert volt benne valami, ami már az első pillanatban megfogott. Viszont történt, ami történt, Callie elmondta azt, amit elmondott akkor és ott, s nekem el kellett volna felejtenem. Mégsem tudtam megtenni, egyszerűen nem ment. Mint ahogyan most meg saját magam önuralmának és lelkierejének megzabolázása nem megy.
- Hidd el nekem, nem így van. Vagyis.. részben nem. - sóhajtok bele a pillanatba. Szívesne helyeselnék, hogy tényleg itt a helyem, de hatalmas hazugság lenne. Tudnia kell az igazat, mert ez így szét fog tépni mindkettőnket, hamarosan. S ő már szenvedett eleget, nem érdemel többet, semmiképp.
- Nem tudjuk kivédeni, mert megütöttelek. Mert azt tettem veled, ami idejuttatott, s bár bizonyították, hogy baleset volt, a külvilág előtt nem tiszta a nevem. Én..
Elakadok ezen a ponton. Ha túl sokat mondok, akkor túlzottan sántítani fog a történet, ha pedig túl keveset, akkor meg az nem lesz megfelelő. Anélkül szeretnék kérdezni és válaszokat szerezni, hogy belekeverném a nővéremet, de tartok tőle, hogy az esélytelen.
- Valaki, aki éppen úgy néz ki, mint te.. bántotta a nővéremet. Calliet. Őt ismered.
Azt még mindig emésztem, hogy ketten vannak, nem tudok napirendre térni fölötte. hiszen sosem mondta, hogy ikertestvére lenne, s a nyilvánosság szerint is csak egy fia van a szenátornak. óvatosan fogalmazok hát, mintha okokat gyártanék magamnak arra, hogy miért bántottam őt, s közben semmire sem vágyom jobban, sem hogy kimondhassam végre valakinek: nem én voltam. Nem én tettem. Ártatlan vagyok.
Nem, erre soha nem kerülhet sor, amíg élek, ezt a titkot hordozom. Caleighért.
Alkarjaimat az ágy szélére fektetem, arcomat rátámasztom, így nézek fel oldalvást Johnra. Finoman cirógatom a kézfejét.
- Mindenki azt hiszi, hogy te akartad bántani, s hogy engem akartál bántani. Elég bonyolult..
Belesüllyednék a pillanatba, elmerülnék a közelségében és megpróbálnám mellette jól érezni magam, ám a hirtelen kivágódó ajtó és a becsörtető nő hangja megakaszt, felriaszt. Felkapom a fejem az ágyról, felegyenesedem, de nem szólok semmit. Kívülről sziklaszilárdan, belülről gyáván várom az elkövetkező hurrikánt. Ennek a nőnek az arcát a tárgyalásokról soha, de soha nem tudnám elfelejteni.
Még mindig John kezét fogom, nem eresztem el, hisz ígértem neki valamit, ám ebben a kézfogásban halványan, de megremeg kezem. A szégyen nagy úr, elmondhatatlanul az.

Ha azt mondanám, hogy rendben vagyok, akkor hazudnék. Persze ez cseppet sem meglepő, hiszen mégis hogy lehetne rendben valami, ami eltört? Még ha össze is ragasztom, mindig ott lesznek a hegek, amik nem hagynak majd nyugodni. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy már több darabot ragasztottam össze, mint amennyit mondjuk ébredésem előtt.
Ott lappang bennem a gyermeki kíváncsiság, az igazság utáni sóvárgás, érzésem szerint mégis az arcomra csapta volna a bejárati ajtót. Talán nem kellene érdekeljen, hiszen a helyzet jelen állása szerint pusztán két idegen vagyunk egymás számára, de én egyszerűen képtelen vagyok eképpen tekinteni a kapcsolatunkra. Nem menne! Soha. Ebben biztos vagyok.
Valaki, aki úgy néz ki, mint én. Óh, ha tudnád, hogy titkolnom kell előled a testvéremet, ő meg efelé császkálhat egy sapkában meg ki tudja miben még. De muszáj, mert ha meg tudná bárki is, akkor hatalmas problémák lennének. Sajtó, sajtó hátán…. utálom ezt az érzést…bárcsak… igen. Megszabadulnék az érzéstől.
Figyelem, ahogy elfekszik, ahogy engem figyel és mosolygok rajta. Olyan jó érzés őt újra látni…
- Nem bántanálak…. – a mondatom nem tudom befejezni, az ajtó nyílik, anyám tér be a nyugodt kis harmóniába, amit ezzel most megtépáz. Könnyes szemei érdeklődve pilláznak köztem és Hales között. - Megtennéd, hogy kint vársz egy kicsit? - kérdezem az idősebb nőt, aki kissé tétovázva de ki megy. Valószínűleg a testvérem is eljött...álruhában.  
Lassan feltornázom magam ülő helyzetbe és megemelem kezem, hogy Hales arcát simítsam meg újra és újra. Kósza tincsit tűröm el az arcából. Gyönyörűnek látom.
- Hales, figyelj rám. Ezt a hidat, mely kettőnk közt van...semmi és senki nem égetheti fel. -  felelem egyszerűen és őszintén. Méghozzá azért, mert minden bizonnyal szüksége lesz rá.
Nem akarom megnehezíteni a dolgát - legalább most az egyszer nem.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy nem éppen a legromantikusabb program, hogy a kórházban látogat meg, de igazán jó lenne elmennünk kettesben valamerre. Valami távoli kietlen vidékre, ahol csak mi ketten vagyunk....
Új erőre kaptam ebből a röpke, ám mégis meghatározó eseményből. Itt volt, s itt maradt, de anyám nem tűri őt meg. Itt legalábbis.

- Senkit sem bántanál.
Vallom meg neki azt, amitől inkább szégyenkeznem kellene. Hiszen ez a belé vetett bizalom volt az, ami miatt a nővérem elvesztette a hitét bennem, ami táplálta azt a vízbőséget, mely árral öntötte el a kapcsolatunkat. A John iránt érzett - mi is? - vakhit volt az, ami Callie elé helyeződött és úgy vélem ezt sosem bocsátja meg nekem. Bár, ha igazán szeret, ha úgy szeret, ahogyan én őt, akkor meg fogja érteni miért is nem hittem neki. Abszurd volt a feltételezés. És egyébként pedig.. életemben először voltam - vagyok - szerelmes. Ha nem beszélek róla, akkor is.
Megrettenek az ajtón belépő asszony láttán. Ezeket a könnyeket ismerem, az arcát is, a homlokán tobzódó ráncokat is, melyek egyre mélyültek a tárgyalások alkalmával. Élt bennem egy kép róla az újságok hasábjairól, de az a nő a múlté lett, miattam. Mindegy, hogy tényleg én voltam-e a hibás, vagy sem.
- Ne küldd el. Sokat szenvedett.
Beharapom alsó ajkamat, küzdök saját józan eszemmel. Mert ki kellene mennem, nekem kéne kimennem, de közben pedig semmit sem szeretnék jobban, mint itt maradni. Viszont nem lehetek önző, nem is voltam az soha. Nagy sóhajjal simítom tenyeremet John arcára, majd közelebb hajolva egy puszit helyezek oda, ahol az előbb simítottam orcáját.
- Ilyen kacifántos háttértöténetet úgysem tudnának még a regényírók sem írni. Viszont ígérj meg nekem valamit. Ne mondd el senkinek, amit hallottál. Callieről, s arról, hogy nem is te voltál. Biztos hülyének néznének, s én pedig nem szeretném a testvéremet hírbe hozni az üggyel. Épp elég kellemetlen, hogy a húga börtönben ült azért, mert kómába juttatta a szenátor fiát.. nem szeretném, ha kiderülne, hogy a történetbe szóbelileg ő is belekeveredett. Amúgy se volt ott..
Utálok hazudni. Nem tartom szépnek, de Calliet védtem eddig is, eztán is azt fogom tenni. Aztán ki tudja, egyszer talán Johnnal is őszinte lehetek.
- Hívd be, oké? Ha nem tép meg útközben, akkor kisiklom mellette. Bizonyára látni szeretne, én pedig.. visszajövök. Nem érdekel a papír, ahogy látod, engem nem kötnek a szabályok.
Fáradt mosolyt villantok rá, még egyszer megszorítom a kezét, majd elindulok kifelé a szobából. Ajkaimon van a ki nem mondott szeretlek. Nem, ennek még nincs itt az ideje. Ahogyan annak sem, hogy a családja eltűrje a jelenlétemet, tudom én.

//Részemről ez lenne a záró, de akár azonnal, amint tudsz írni szívesen kezdenék új játékba Rajongok érted! Köszönöm a játékot! //

Mia & James

- Na jó, az a kalap tényleg kelleni fog.
Nézem magamat a tükörben, és végigsimítok a kopasz fejbőrömön. Érdekesen festek, és még közel sem vagyok ahhoz, hogy megszokjam ezt. Világ életemben nem volt ilyenre alkalom, hogy ne lenne valami szőrzet a fejemen. Igaz, ami igaz, még nem is próbáltak megölni. Legalábbis tettlegességig nem fajultak a dolgok. Üres fenyegetéseket nap, mint nap kapok, azokhoz már hozzá vagyok szokva. Nem rémít meg engem túl sok minden, de nem fogom tagadni, mikor megláttam azt a pisztolyt a tömegből elővillanni, és látva a csövét felém nézni... hirtelen néztem egy nagyot, hogy mi a franc. Reagálni viszont nem volt már időm, olyan gyorsan történtek a dolgok. Egyik pillanatban még a feleségemet néztem, arcomon mosollyal, a következőben meg egy kicsit fordul el róla a tekintetem, aztán pedig teljes sötétség. Egészen néhány nappal ezelőttig.
Négy napja, hogy felébredtem. Mármint úgy, hogy nem egyből visszaaludtam, és fent tudtam lenni ébren több, mint egy percet. Nem érzem a toppon magam, de szerintem ezen senki sem fog meglepődni. Az is csoda, hogy ezt a két lövést túléltem. Az orvosok pedig próbálnak arra kötelezni, hogy maradjak meg a seggemen, és regenerálódjak. Na persze… Az ébredésemkor látták, hogy a légzés megy saját magam is, az azt követő nap már beszéltem, és mozgolódtam is volna. De akkor még nem mentek a komolyabb dolgok, mint két lábra állás, és úgy sétálás. Eléggé gyengének érzem magam még most is, de amilyen makacs egy dög vagyok, nem fogok visszamászni az ágyba, és ott fetrengeni napokig még. Egy az, Mia sem akarom, hogy így lásson, a lányom pedig pláne. Minél hamarabb haza akarok menni hozzájuk. Persze, bent vannak ők itt is, de utálom a kórházakat, akármennyire is támogatom őket. Ez a szag, ami körbelengi az egészet, egyszerűen hányingerkeltő. Az ablak is folyamatosan nyitva van, legyen akár negyven fok, akár húsz. Legalább valamilyen szinten jár a levegő. Annyiban egyet értek viszont az orvosokkal, hogy maradnom kell itt. Bármikor felléphet még komplikáció, akármennyire is közel két hete történt az eset. Inkább maradok itt, és térek vissza akkor már az „életbe”, mikor kutya bajom sem lesz. Most különösebben annyi gondom van csak, hogy még mindig gyengének, és álmosnak érzem magam, de nem fáj semmim. A hozzáállás sokat segít, én pedig minél korábban ki akarok kerülni innen. Na meg elég szívós egy anyaszomorító vagyok, erről tudnának egynéhányan tanúskodni.
Ruhákért hazaküldtem Miát, mert nem bírom ezt a kórházi felszerelést. Mondtam, hogy kutya bajom sem lesz. Mondtam, hogy hozzon legalább egy kalapot is, vagy sapkát, nem érdekel, milyen ócska. Nem bírom így nézni magamat.
Odahajolok a csaphoz, és megmosom az arcomat, aztán már megyek is vissza a kórtermembe… pfúj, ettől a névtől is az undor keringet... Az ablakom felé megyek, és nekidőlök a párkánynak, úgy tekintek le a parkolóra, keresve a kocsit. Nem kell sok, máris megpillantom, ezzel együtt pedig tudom, hogy Mia is itt van. Csak percek, pillanatok kérdése, hogy ideérjen.

-.James és Mia.-



Két nap lélegeztető gép, három nap teljes kóma, még három percekig tartó ébrenlét után azt hiszem, hogy köszi, szerintem egész jól megvagyunk. Vigasztaltam Jamest az elveszített hajáért azzal, hogy megmutattam neki a saját kopasz foltomat. Az egyik golyó engem is eltalál, és súrolta a koponyacsontot is a fülem felett jobb oldalon. Leborotválták a seb környékét, majd összevarrták. Leengedett hajjal nem látszik. Egy napig én is infúzióra kötve feküdtem agyrázkódás megalapozott gyanújával. Aztán mikor már megelégeltem, és kiszedtem magamból a tűt, hogy átcsoszogjak a férjemhez, az orvosok úgy döntöttek, hogy nincsen nekem semmi bajom, akár haza is mehetek. Lófaszt. Akarommondani: csudát! Túl rosszul voltam még ahhoz, hogy hazamenjek, de elég jól voltam ahhoz, hogy én gondoskodjak a férjemről.
Davies nyomozó azt mondta, és az orvosok se tagadták, hogy a kómás betegek talán hallanak valamit a külvilágból, felfognak különböző ingereket. Hát én stimuláltam az agyát rendesen olyan filmekkel, mint az Operaház fantomja –soha többet!!!-, Dirty dancing, Armageddon, Aludj csak, én álmodom, és amikor meguntam a sok idegesítő szemetet – kivéve az Amageddont, imádom Bruce Willist-t – ledaráltuk a Drót mind az öt évadát. A lényeg, hogy nem sokat mozdultam el mellőle, és akkor is csak a feltétlenül szükséges ideig maradtam távol. Elsősorban ablak nélküli szobát próbáltam szerezni, mert egy pillanatra se felejtem el, hogy aki megpróbálta megölni még szabadon jár. Mivel ilyen helység nincs, csak a hullaház, úgy a lehető leglehetetlenebb helyekre húztam át az ágyát naponta kétszer, az ablaktól minél távolabb. Veszekedtem ezen orvosokkal és biztonságiakkal, de jobb belátásra egyik se tudott bírni. Aztán futottunk egy kört az ápoló személyzettel is, mire belátták, hogy jobb rám hagyni a katéteres zacskók, az ágytál cseréjét, a mosdatást, és az etetést. Utóbbi esetben az orrszondán keresztül pumpáltam bele egy fecskendővel az úgynevezett ételt. Egyszer belenyaltam. Borzalmas keserű, gyógyszer íze volt. És miután James felébredt, mit mondott az orvos? Csak könnyed ételt ehet. Zselét és levest üresen.
Majd én azt jobban tudom...
Egy kisebb sporttáskával és egy nagy zacskónyi kajával térek vissza a kórházba. A szobájának ajtajába érve megáll bennem az ütő. A sporttáska kiesik a kezemből. – Mégis mi a jó francot csinálsz?! Gyere el az ablaktól! – lassan olyan hangszínen beszélek, hogy a fölött már csak a denevérek értenének szót velem, miközben hozzá sietek, és megpróbálom visszahúzni az ágyhoz azt a roppant tömeged, ami ’hál Isten megmaradt belőle. – Ki se heverted még az elsőt, hon’; lassíts már egy kicsit!
Ha sikerült elhúzni onnan, akkor egy huszáros vágással tűzokádó sárkányból megint Miává változok, és kislányos vigyorral nyújtom át neki a kajás zacskót. – Két szívrohamnyi baconos hamburger... –a harmadik az enyém- ...dupla sajttal, és stake hasábkrumplival. Loptam kést és villát hozzá. Essünk neki. -ellépek az ajtóhoz becsukni, és visszafelé hozom magammal a sporttáskát is. -Ha bejön egy ápoló, majd legyezem a salátalevéllel. - mutatok egy diszlájkot is az ajtó felé. -Van abban valami ravasz-sunyiság, hogy nem lehet belülről zárni ezeket az ajtókat.

Ahhoz képest, hogy majdnem meghaltam, egész, már-már túl jól viselem a dolgokat. Nem gondolkozom azon egyáltalán, hogy most majd bezárkózva fogok élni, és kerülni fogom a publikus beszédeket. Minek? Rövid az élet amúgy is, és nem akarom azt is félelemben leélni. Nem, közelről sem. Inkább kockáztatom az életemet, de akkor is, ki akarom élvezni az élet adta örömöket. Plusz, ha most a kómám alatt nem jött be valaki, és fojtott meg egy párnával, szerintem nyugodtan mondhatom azt is, hogy egyelőre visszafogta magát, akárki is próbált végezni velem. Az újságokat is el akarom olvasni, milyen dolgokat írhattak rólam. Kíváncsi vagyok, hogy már egyből halottnak tituláltak, latolgatták-e az esélyeimet a túlélésre, vagy egyéb. Bár szerintem Miától is nyugodtan megkérdezhetem, ha felér ide. Na de visszatérve, miért is nem aggódok. Vannak rosszakaróim, kinek nincsenek? Csak sokan nem ismernek személyesen, hanem csak a cseledeteimből, beszédeimből ítélnek meg. Lehet azt hiszik, hogy ez a félresikerült merényleti kísérlet majd bármitől is visszariaszt. Erre mondják azt, hogy álmodozni szabad.
Szemöldököm felhúzva pillantok hátra Miára, ahogy felcsattan. Aranyos az aggódása. Pont ezért szeretem. Néha olyan elviselhetetlen tud lenni, hogy legszívesebben a ruháival együtt dobnám ki a szűrét (na nem mintha fordítva ne lenne így), de ha kell, tud ő ilyen is lenni (a vice versa itt is él). És most nem csak az aggódásra gondolok.
Túlzottan nem kell rángatnia, megyek én magamtól is, arcomon féloldalas mosoly virít. Az ágyra viszont le nem fekszek, eleget döglődtem már az elmúlt napokban.
- Hát na, sokat voltál el, már aggódtam, hogy megléptél. Nem vagyok jelenleg a legdögösebb férfiegyed.
Persze mindezt humorral ízesítve mondom neki. Nem olyannak ismerem őt, aki a jelenlegi helyzetemnek köszönhetően csak úgy fogna csapot-papot, és elhúzná a csíkot. Habár való igaz, a hajamat sajnálom, de az is vissza fog nőni előbb, vagy utóbb. A szakállamon jobban látszik viszont, hisz bizonyos fokú borostára már ennyi idő alatt is szert tettem. Hosszú ideig, a pályám kezdetén még én is ápolt pofával jártam-keltem. Mondjuk kellemetlen volt, hogy konkrétan naponta-kétnaponta kellett borotválkoznom, hajamat pedig kéthetente-havonta vágatnom, mikor-mennyire nőtt. A szakáll-, és hosszúhaj növesztésem valahol az előző feleségem halálakor kezdődött el. Nem borotválkoztam hetekig, aztán pedig egészen megtetszett, így maradt. De persze még így is ápolom, tehát nem olyan, mintha egy rendezetlen bokor lenne az arcomon.
- Ah, hiányzott már ez. Másrészt bájos vagy, hogy ruhákért küldtelek haza, de kaját is hoztál.
Meg is fogom a zacskót, aztán leteszem az ágy melletti kis asztalkára, és nem soká pedig már nyúlok is a sporttáskáért.
- Hát igen, borzalmas, hogy nem lehet az embernek magánélete a kórházon belül…
Rázom meg rosszallón a fejemet, de aztán már rakom is fel az ágyra a táskát, és nyitom ki a cipzárt. Aztán már kezdek is ruhát keresni benne.
- Na, mik vannak itt? Remélem, hoztál valami fejfedőt. Megőrülök, hogy a fejemet huzat éri.

Értékelem, hogy újra humoránál van... – Szívem, ha jól berúgatsz és zacskót húzol a fejedre, sötétben így is nagyon jól megleszünk. - ... csakhogy az enyém is kezd visszatérni. Már amikor nem az ablaknál cirkál. Eszem megáll, mintha direkt hívná ki a sorsot még egy keringőre.
-Majd megmutatom neked milyen az, amikor tényleg bájos vagyok, ha látom, hogy ettél valami rendeset is. Örülj neki, hogy nem érezted az ízét annak a tápszernek amivel etettelek. – de magyarázhatok én bármit, ő már letette a kaját, átvette a táskát, és ruhák után kezd matatni. Melegítőnadrágot és pólókat hoztam neki, pár alsót és zoknikat, meg a Harvard-os baseball sapkámat, mert ez akadt előbb a kezembe. Én kétszer beleférek, gondolom akkor rá pont jó lehet.
- Davies nyomozó szeretne beszélni veled. És ideje nekünk is tárgyalni... bizonyos kompromittáló videó felvételről, ami megjelent rólam a neten. És az újságban. – persze, hogy volt valakinek öt másodperce az életéből arra, hogy levideózzon, ahogy elvisznek innen a rendőrök bilincsben, én meg hadakozok, mintha az életem múlna rajta. Mit mondjak? Bűn ronda vagyok... és mindenem tiszta vér.
- Bekerültél a hírekbe is. – pedzegetem a témát még tovább is, ha magától nem akar beszélni kezdeni. Csak azzal hozna zavarba egy pillanatra, ha felvenné a sapkát, mert abban ugye nem eszünk még kórházban sem, de akkor is csak levenném a fejéről, és folytatnám tovább. – Sokan még mindig úgy tartják, hogy idézem „őrült kurva vagy”, „ne öld meg, váljál el”, és a kedvencem: „téged kéne fejbe lőni”... a többi rajongód is ugyanezt üzeni nekem. Beleértve a választókerületed és a szomszédokat is. Felmentettek már a vádak alól, de jobb lenne, ha lassan te is megerősítenéd, hogy nem én lőttem. Tényleg, ki is volt az? – szúrópróba szerűen fogom feltenni neki a kérdést még nagyon sokáig, ha nem válaszol. Tudom, hogy tudja. Láttam rajta. Nem voltam magamnál az eset után annyira, hogy egyből megértsem, de már biztos vagyok benne. – Egyébként... szerintem a történelem legjobb kampánya lesz a tied ezzel a húzással. – Kiveszem a stake-es és krumplis műanyag tálat a zacskóból, azt bontogatom beszéd közben. Elrendezem az evőeszközöket is - a kést meg a villát beleállítom a húsba- aztán előveszem a magamnak szánt hamburgert. Ebben gombára cseréltettem a saláta levelet. Amíg ő öltözik, vagy beszélni kezd végre, én kiülök az ablakpárkányra majszolni a hamburgeremet, és közben próbálok úgy tenni, mint aki halál lazán kezeli az egészet, és nem rándul össze a félelemtől valahányszor hirtelen, éles hangot hall. A gerincem van acélból, nem az idegeim.

- Na szép. És én még azt hittem, nem a kinézetemért szeretsz!
Rázom meg a fejemet tettetett nemtetszéssel, de ismerjük már egymást annyira, hogy tudjuk, mikor szórakozunk a másikkal. Na meg az elmúlt napok eseményeit követően nem lehet minden csak szomorúság, melankólia, és lehangoltság. Amúgy sem a kedvencem, sok mindenre emlékeztet, amiket nagyon nem akarok felidézni.
- Hogy? Ne mondd, hogy megkóstoltad!
Szélesedik ki a mosoly az arcomon. Az elmondottak alapján csak erre tudok gondolni. Máskülönben hogyan tudná, milyen íze van? Bár szerintem evidens, hogy egyáltalán nincs jó íze, mégsem azt csinálták, hogy fogták a lasagne-t, beturmixolták, és úgy adagolták a szervezetembe. De amúgy egészségére Miának is.
A ruhák között matatok, kiveszek minden ruhadarabból egyet találomra, aztán a sapkát is épphogy felpróbálom, hogy egyáltalán jó-e rám. Nem szoktam túlzottan kalapokat sem viselni, csak nagyon ritkán. Most viszont, hogy nincs az a hajtömeg a fejemen, még inkább rápasszol ez a sapka is. Fura, mit ne mondjak. De aztán már veszem is le a fejemről, rádobva az ágyra.
- Beszéljen, mit tudnék mondani? Megpróbáltak agyonlőni, csak a merénylő volt egy balfasz.
Nem ejtettek a fejemre engem sem, tudom, milyen kérdések fognak majd elhangozni. De jelen helyzetben bőven be tudom adni a zavarodott kártyát is, ha nagyon akarom.
- Majd mondd meg neki, hogy azért szóljon ide, mikor beszélni akar. Én nekem a kommunikáció a világgal idebentről, ha már be vagyok zárva, nem nagyon megy.
Nem a szó szoros értelmében, de inkább szeretnek bent tartani még. A kompromittáló anyagon azért nézek, hogy miről beszélhet, de nem szólok semmit. Valószínűleg úgy is elmondja. Mikor a híreket hozza fel, csak megforgatom a szemeimet.
- Várható volt. Mit írtak? Legalább voltak olyanok, akik már-már halottnak könyveltek el? Szeretem az olyanokat meglepni.
Elég naprakész vagyok az esetek többségében, most viszont, itt, nem volt rá túl sok lehetőségem, hogy újságot olvasgassak. A TV-t pedig nem volt kedvem nézni egyáltalán.
- Ezek a seggfejek nem tudják, hogy te is megsérültél a lövöldözés közben? Vagy mit hisznek? Mindegy, ne válaszolj rá. Sok hülye van a bolygón, remélhetőleg a természet majd kiszelektálja az olyanokat.
Legyintek csak rá egyszerűen.
- Persze, persze, meg fogom erősíteni, csak néhány napig hadd legyen már egy kis nyugim. Lábadozás, meg mifene. Lényegtelen, hogy izgek-mozgok itt, erről nekik nem kell tudnia. Addig te is kerüld a sajtót, amennyire tudod. Mocskos kis piócák tudnak lenni. Bár nem kell szerintem taglalnom, elég sokszor átélted ezt már, mióta együtt vagyunk.
Az emberek meg azt hisznek, amit akarnak. Amint elbeszélgetek a nyomozóval, hogy mi volt, hogyan volt, úgy is az lesz valószínűsíthetően, hogy másnap már az újságban lehet olvasni róla.
- Nem tudom, ködösek az emlékeim az esetet illetően. Túl gyorsan történt minden.
Hazudok persze, hisz ismertem az elkövetőt. Alkalmaztam már én is, de nem akarok azokról az ügyeimről beszélni Miának. Egyelőre még semmiképp… Egy nap talán megtudja. De a hazudozás meg jól megy, szar egy politikus lennék máskülönben.
- Csakugyan? Miért gondolod így?
Ezt követően viszont már leveszem magamról azt a göncöt, amit rám aggattak, és belebújok a hozott ruhadarabokba. Sokkal jobb… Aztán pedig már nyúlok is a zacskóért, és veszem ki a hamburgert belőle. Jó nagyot beleharapok, hisz rég ettem már ilyen szilárd kaját. Az étvágyam pedig mindig is nagy volt, tudtam is tömni a pofámat rendesen. De közben edzettem is, így nem látszik meg.
- Ellie merre van?
Muszáj rákérdeznem az életem másik fénypontjára, hogy őt merre hagyta. Nem szívesen akarom, hogy így lásson, de egyben pedig ott van bennem az is, hogy másra sem vágyom, csak az ő és Mia társaságára.

-Jól hallom? A merénylő balfasz volt? Ezt mondtad? – Gondoltam, csak úgy nő módra hagyok számára egy kiskaput, hogy kijavítsa magát. Ha nem szaladgálok utána a nyakkendővel, agyonlőtte volna. Nem hős vagyok, hisz csak a puszta véletlen szülte, hogy én is odakeveredtem, és nem is erre akarok kilyukadni. – Csak azt akarom mondani, hogy ne becsüld alá, aki utánad indult. Még szabadlábon van, te meg életben. A helyében újra megpróbálnám. – ami pedig a kommunikációt illeti. – Itt a telefonod, és legközelebb hozok legalább egy táblagépet is. Totál kiment a fejemből, bocs. – Igaz, itt a laptopom, de azon dolgozok, szóval tabu, és különben is csak véletlenül hagytam itt.
Azért az egy kicsit meglep, hogy most mindent ennyire könnyedén vesz. Jó, hát annyi katéteren meg orrszondán töltött nap után lehet, hogy magát a fejlővést és a köré kerekedett cirkuszt csak jelentéktelen semmiségnek tartanám. Ismétlem, csak LEHET. Nem tudhatom az ő helyében hogyan kezelném a helyzetet, mert nem én dacoltam a halállal több ízben is. Csak... van valami fura ebben a nemtörődömségben. Nem vall rá. Ráncolom egy kicsit még a homlokomat, és csücsörítek is, ahogy ebbe belegondolok, de nem, eleget osztottam már az észt. Nem teszem szóvá.
Csak amikor az újságírókat szekálja, akkor érzem szükségét, hogy felszólaljak, de az is félig nevetve. Igen, ó James. – Az hagyján, hogy én min mentem keresztül miattuk, de te feleségül is vettél egy ilyen mocskos kis piócát. – ha elérhető közelben van, akkor halántékon csókolom, és végigsimítok a kopasz fején. Erős, vastag szálú haja van. Máris borostás a fejbőre. Gyorsan ki fog nőni a haja.
-James, ugye nem hazudnál erről nekem? – vissza kell kérdeznek arra, amit mondott az elkövetőről, és a ködös emlékekről meg a gyorsaságról. Aláírom, tényleg gyors volt. Csakhogy én láttam őt az utolsó pillanatokban. Én őt néztem, ő pedig a tettest. Tudom. Szóval megint lehetőséget kap arra, hogy korrigálja amit korábban mondott, de ha nem teszi, akkor is el fogom napolni a témát egy másik alkalomra.
-Azért lesz jó kampányod, mert szummázva: fejbe lőttek a nejed pisztolyával, a sajtó felfújta, te túlélted, miközben az asszonyt lecsukták, majd kiengedték, és elképesztő tempóban gyógyulsz. A héten jön ki két cikkem is. Kíváncsi leszek az olvasottságára. A negatív reklám is reklám. – most rajtam a sor úgy tenni, mint aki mindent olyan halál könnyen kezel, miközben ő öltözik, én pedig hozzákezdtem már a hamburgeremhez az ablakpárkányon ülve. Nem csak a kajától folyik össze a nyál a számban, a látvány se utolsó. Szeretem nézni, ahogy ezt-azt csinál, és igen, ha rajtam múlnak akkor egész nap járkálhatna félmeztelenül. – A Stake-et előbb hon’. Meg fog merevedni a hús és a krumpli is, ha kihűl, a hambikat viszont még mikrózhatom. – Esküszöm, máskor nem szoktam ilyen sárkány-mamis lenni. Még bennem az aggódás, és kicsit a harag is, de idővel el fog múlni, és azzal együtt én is visszaveszek az utasítgatásból. Remélem, mert én már kezdek kimerülni tőle, és nagyon, de nagyon utálni magam érte.
-Ellie később jön. Bement valamiért az iskolába. Valami előkészítőre jár. Csak nem hiányzik a szép természete? Amúgy csak jelzem, hogy a hercegnővel nem vagyunk egy véleményen a diétádat illetően. Szerintem edd meg amíg ide nem ér.

- Tudom, nem számított rá, hogy valaki az útjába fog kerülni, de akkor is, ha annyira képes lett volna rá, feltalálja magát. Egyébként meg köszönöm. Ha te nem vágsz annak az útjába, ki tudja, hol lennék most. Lehet koporsóban. A tényen viszont nem változtat szerintem.
Tárom szét a karjaimat egy kicsit. Tudja jól Mia, hogy ami a szívemen, az a számon. Na meg hozzátartozik az is valamennyire a dolgokhoz, hogy a merénylőt, aki próbált eltenni láb alól, én is azért nem alkalmazom már jó ideje, mert nem egyszer baszta el a dolgokat.
- Nem becsülöm alá, csak most mit siránkozzak? Élek, nem?
A csodás hajkoronámat mondjuk sajnálom, de hát ez nem olyasmi, amit ne lehetne pótolni. Vicces egy helyzet. Majdnem meghaltam, mégis a legnagyobb dolog, ami zavar, hogy a műtétekhez le kellett vágniuk a hajamat, és a szakállamat. A telefont időközben elveszem, és lerakom azt is valahova az ágyra.
- Ó… de legalább az én mocskos kis piócám vagy. Meg mit mondtak még? Az én őrült kurvám.
Arcomra újabb mosoly terül, mikor csókot nyom a fejemre. Jó azért azt tudni, hogy annyira sokat ez az eset nem változtatott. Egek, mennyit olvastam, és hallottam akkoriban, hogy Mia csak a pénzemért van velem, meg hogy általam ő is presztízst szerezzen. Egymás agyára tudunk menni, ez biztos, de attól függetlenül még szeretjük egymást. Efelől kétségem sincs.
- Soha.
Ugyanolyan lágy mosollyal mondom ezt, amilyenben korábban beszéltem. Nem akarom beavatni őt a piszkos ügyeimbe. Egyelőre semmiképpen. Kétségem sincs afelől, hogy megbízhatok Miában. Az életemet is rábíznám, ha szükséges lenne. De ez mégiscsak olyan dolog, ami nagyon kényes. Nem akarom, hogy a végén ebből akár neki, akár Ellie-nek gondja származzon. Hosszú ideje vagyok már ebben a bizniszben is, és tudom, miképpen vagyok képes a saját akaratom szerint alakítani a dolgokat az alvilágban. Mindezt úgy, hogy véletlenül se merülhessen fel a nevem. Alibim mindig van mindenre, és az is hozzátartozik, hogy rendkívül óvatos vagyok.
- Szóval akkor azért volt olyan ismerős az a fegyver. Az meg, hogy lecsuktak… hagyjuk, idióták. Inkább azt mondd meg, milyen cikkekről beszélsz.
Persze lehetett rá okuk, hogy bevigyék, de maximum csak, mint tanú. Vagy talán a merénylő fogta, és Mia kezébe nyomta a fegyvert? Mindegy, nem fogok ezen kattogni. Könnyen tisztára tudom mosni az ő nevét is, így felesleges aggódnom bármin is, ami ezzel kapcsolatos.
Ahogy rámszól, játékosan felemelem a kezem megadóan, arcomon egy félmosollyal. Aztán pedig, ha már annyira akarja, belekezdek a steakbe. Nekem aztán tök mindegy, mit eszek, amíg szilárd kajáról van szó, és húsról.
- Persze, hogy hiányzik. De mi baja is van a "diétámmal" kapcsolatban?
De kérése számomra parancs, és mohón kezdem el végre falni a steaket. Rég ettem már bármi hasonlót, most viszont különösen ínycsiklandozó az íze.

Elképedve nézek rá az „élek még” monológ után. Nem nagyon értem még hová lett az életösztöne, és mitől tűnt el, de igazán visszatérhetne belőle valamennyi mire kiengedik innen. Fordított felállásban már kaptam volna az ívet a felelősségről, a hozzáállásomban felmerült közöny kétes létjogosultságáról, és hasonlók. De most mégis mit tehetnék? Lehet, és REMÉLEM, hogy ez a könnyelműség olyasmi, mint az enyém: csak megjátssza, és valójában nagyon is komolyan veszi.
-A te őrült kurvád. – ismétlem a bőrébe vigyorogva. Igazából nincs kifogásom az ilyesfajta becézés ellen amíg aposztrofáljuk. Viszont, ami már a másik dolgot illeti... Most először kapom rajta, hogy a szemembe hazudott. Nem abból leszek biztos benne, ahogyan mondja, hanem amit ez után állít, hogy ismerős volt a fegyver. Nem lehetett neki ismerős, mert akkor vettem, miután kiköltöztem. Elszólta magát... viszont magamban megfogadtam, hogy most nem kezdem el baszogatni az üggyel kapcsolatban, tehát hiába piszkálja az önérzetemet a nyilvánvaló hazugság, tartom magam a fogadalomhoz, és már az ablakban ülve válaszolom meg a másik kérdést.
- Nem is az a lényeg, hogy miről szól, inkább a hogyan-ok számítanak. – felvirul a képem, mint a gyerekeknek karácsony reggel. A munkáról általában egyikünk se beszél, bár engem az nem zavar, ha már nyomtatásból kikerülve olvas. – Még nem meséltem, hogy pár hete elhívott vacsorázni a TS Times szerkesztője. Rákérdezett, hogy miért nem írok már nekik, ami abszurd, mert ők utasították vissza a cikkeket a szerkesztőváltás óta folyamatosan. Kibukott, hogy rendszerhiba állt a dolog mögött, amit még a méltóságában sértett elődje intézhetett el. Most hogy ezt tisztáztuk, ezentúl közvetlenül a szerkesztő és köztem járnak a cikkek. – Bár ez a tényező önmagában semmit nem jelent. Így se kerül nyomtatásba minden, amit írok, de az azért van mert szar a téma, és nem azért, mert el se jut az illetékesek kezek alá. Az előző szerkesztőt nagy balhé közepette rúgták ki. Simán el tudom képzelni róla, hogy megszüntette a kapcsolatot néhány külsős riporter/fényképész és a szerkesztőség között, hogy így torolja meg a sérelmeit.
Közben James is nekilátott enni, és kedvtelve figyelem, ahogy falja a stake-et. Végre valami megint a régi. Lehet a bennem szunnyadó háziasszony az oka, hogy szeretem nézni amikor jó étvággyal eszik.
-A diétádról úgy véli, hogy be kéne tartani. Majd ha hazamegyünk egyik nap végigetetem vele az étlapodat a tápszertől kezdve, a levesen át, a zseléig, aztán újra megkérdezem tőle, hogy mit gondol. Úgy is csak azt hiszik el a tinik amit látnak. – belevigyorgok a hamburgerembe. Senkinek nincs határozottabb elképzelése az életről és ahogy azt élni kéne, mint a kamaszoknak. Ellie makacs, céltudatos, okos és körmönfont. Persze, hogy az ő véleménye mérvadó az enyémmel szemben. Én is hasonlóan vélekedtem az ő korában. Imádom azt a nőszemélyt, akkor is, és pláne azért ahogy más véleményen vagyunk, és rávilágít arra, miben nem klappol az én logikám. –Nagyon kikészült. Nem gondolod, hogy talán... nem is tudom. Mindjárt vége a nyárnak. Mi lenne, ha elutaznátok valahova csak ti ketten? Csinálhatnátok apa-lánya programokat, meg ilyenek.