HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Magánkórterem

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Magánkórterem
Pént. Márc. 25, 2016 12:21 am
 



 

First topic message reminder :

...


Leander :: Jackie :: Dwayne


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:54 am-kor.
Vissza az elejére Go down

James Kenway
avatar
Felső tízezer

Avataron : Jason Momoa
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Vas. Aug. 21, 2016 4:30 pm
 



 

Nem tudom tagadni, szerettem az exnejemet, nagyon is. Mégis, ő, ha ilyesmit mondtam volna, mint Miának, még ilyen kontextusban is, valószínűleg rendesen felkapta volna a vizet, aztán pedig aludhattam volna a kanapén. Vagy ő máshol. Miának és nekem is elég éles nyelvünk van, pláne egymás közt, és ha nincs okunk rá, nem is reagálunk túl semmit. Bár az is igaz mikor, ahogy ő mondaná, rajtam van a nyakkendő, akkor egy faszkalap tudok lenni. Egyébként meg viták vannak mindenhol, szóval az összeröffenéseink sem olyanok, amikben bármi kivetnivaló van. Szerintem.
Kíváncsian nézem Miát, hogy mégis miként sikerült ezt összehoznia, hogy újra megjelennek a cikkei. Mostanság ennyit ér egy szívesség? De nem fogok előre komplikálni, inkább arra figyelek, amit mond. Nem sejti valószínűleg, hogy nekem is volt kezem a dologban, amiért nem jelentek meg a cikkei. Máskülönben nem vigyorogna úgy az örömtől. És a beszélgetés sem ilyen lenne, hanem civakodás. És jelenleg arra vágyok a legkevésbé. Épphogy kibékültünk, de máris a nyakunkba zúdult rengeteg dolog. De az élet úgy jó, ha zajlik, nem?
- Képes lenne valaki ilyen szintre lealacsonyodni? Miután kirúgják, még szándékosan keresztbe is tesz a korábbi munkahelyének? Nem tudom, ebben van-e bármi illegális, de szerintem akkor is büntetni kéne.
Ez volt a legjobb, amivel most elő tudtam állni. Még fogalmam sincs, a következő lépésem, mi lesz. Egyelőre lehet ülepedni kéne hagynom a dolgokat, mert ha most hirtelen beszélnék a vezérigazgatóval erről, szerintem Mia is rájönne a dolgokra. Vág az esze, mint a beretva, ez pedig egyben áldás, és átok is számomra. De azért engem sem kell félteni.
- Mindenesetre örülök, hogy újra kiadják a cikkeidet. De a kérdésemre nem válaszoltál. Mikről írtál, milyen ügyet göngyölítettél fel már megint? Bár, ha kijön majd, be is hozhatod. Vagy, ha addig kiengednek, haza.
Erre viszont tényleg kíváncsi vagyok. Az viszont, hogy örülök a dolognak… nos, abban van azért hazugság is, mert jobb örültem volna, ha úgy maradnak a dolgok, ahogy voltak. De komplikációk gyakran merülnek fel, én meg szeretem azokat megoldani. Egyelőre viszont nem tudom, ez miként fog működni. Először jó lenne kitalálni, ki küldte rám a korábbi megbízottamat.
- Ez a diéta akkor is úgy hangzik, mintha fogynom kéne. Pedig szerintem remek kondiban vagyok. Na nem perpillanat, jelenleg egy húzódzkodást sem bírnék szerintem megcsinálni.
De ennek ahhoz van köze, hogy még mindig nem hevertem ki teljes mértékben, hogy majdnem megöltek. Ettől függetlenül viszont szerintem bőven az egészséges kategóriába tartozok.
- Elhiszem, hogy kikészült. Míg kómában voltam, mennyit járt bent?
Mert csak nagyon halványan érzékeltem a külvilágot, azt is inkább tudat alatt, mintsem tudatosan.
- Jó lenne. De veled is olyan kevés időt tudtam eltölteni az elmúlt időszakban. Meglátom, még mi lesz, jelenleg tényleg nem tudom.
Fogok rajta gondolkozni, de most elsősorban a kajára koncentrálok, amit hamar el is fogyasztok. Ez van, szeretem tömni magamat. Ha van valami szalvéta, vagy bármi, beletörlöm az arcomat. Mia pedig nagyon is hiányzott már. Minden értelemben. Viszont néhány plusz napba szerintem egyikünk sem halna bele, míg elmegyünk Ellie-vel.
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Vas. Aug. 21, 2016 9:16 pm
 



 

-Talán igen. Ne becsüljünk alá kétségbeesett embereket, igaz? – Tessék, itt a férjem, mint tökéletes példa arra, hogy pontosan meddig vagyunk képesek lesüllyedni, és hogy mire viszi rá az embereket a tehetetlen harag. De James nem hagyja magát elterelni a szót a munkámról, tehát a téma rá eső fele részemről kimerül egy nyomatékosított, jelentőségteljes pillantással. – Tudod, hogy nem szeretek beszélni a munkáról, Honey. Rossz ómen. Majd nyomtatásban olvasod, mint mindig. – Azt észre veszem, hogy most valamivel több érdeklődést mutat a munkám iránt, mint amennyit általában kiérdemel, viszont fel se sejlik olyan vad ötlet, hogy neki bármi köze lenne a háttérben húzódó mocskokhoz.
Csak mosolyogni tudok azon amit a diétáról mond. – Tökéletes alakod van. Szerintem le is adtál pár kilót. Mennyit is nyomhatott a hajad és a szakállad együtt? Úgy ötöt? – ugratom. Tudom, hogy számára ez hiúsági kérdés. Szerette a haját és a szakállát is. Szerintem csekély ár azért, hogy életben maradt, de most, hogy ez már ténnyé vált, és úgymond általánossá, ismét a hiúság kerekedett fölül. Feldereng egy gondolat, hogy mivel segíthetnék ezen, viszont előbb eszünk. Látni akarom, hogy minden befal, amit hoztam, és ezt bármi nemű perverz öröm nélkül állítom.
-Órákig ültünk itt. Vártuk, hogy mikor nyitod ki a szemed. Amikor a második napon levettek a lélegeztetőről, és volt egy pillanat...- igazából több, mint egy perc. Kihúzták a csövet a tüdejéből, és ő nem kezdett egyből lélegezni. Fuldokolt. Kétségbeestünk. Az emlékre is elszorul a torkom, így megköszörülöm mielőtt folytatom. - ... szóval őt is le kellett fogni plusz egy biztonságinak. – velem biztosra mentek a rendőrös balhém után, eleve ketten fogtak le, amikor kezdődött, és csak akkor engedték el a két karomat mikor már percek óta magától vette a levegőt. – Megviselte. Ne gondolkozz rajta, hogy mentek-e, neki erre szüksége van. Csak te és ő.
Csendben figyelem, ahogy eszik, közben én is majszolom a hamburgeremet. Lassan, mert lefoglalnak a gondolataim, és hogy nézem. Egyszerre ismerős és idegen.
Amint megtörölte a száját, és egyértelművé vált, hogy befejezte a kaját, előkerítem a fejemben pontosan mit is értettem az alatt, hogy teszek valamit a hiúságáért, vagy az egójáért, ha az úgy jobban tetszik. Leugrok a párkányról, és odamegyek hozzá az ágyhoz, ahol eddig ült. Elveszem a kezét, ha útban van, hogy az ölébe fészkelhessem magam. Mióta ismerem, körülbelül most először történik, hogy ilyen közel vagyok hozzá, de nem gondolok a szexre. Nem is előjáték gyanánt csókolom meg, inkább csak mert annyira hiányzott már. Szeretném ha tudná –a nélkül, hogy a szájába rágnám a dolgot- hogy hiába kopasz és nincs szakálla, nekem ugyanannyit jelen, mint az előtt. Úgy csókolom, hogy érezze: ő a mindenem.
Vissza az elejére Go down
James Kenway
avatar
Felső tízezer

Avataron : Jason Momoa
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Hétf. Aug. 22, 2016 4:43 pm
 



 

- Mondjuk ezt pont a politikus mondja. Azért erős az irónia szerintem.
Bár azért szerintem én elütök a többitől. Legalábbis nem tudok senki olyanról, aki szintén annyi mindent irányítana, mint én. De azért van bennem is abból, hogy a hazugságokat könnyeden elő tudom adni, ha ezzel az én céljaimat segítem. Ettől függetlenül, inkább próbálom az igazságot mondani, de néha akármennyire sincs ínyemre, a hazugság nélkülözhetetlen. Vagy csak szimplán az igazság kisebb-nagyobb eltérítése.
Csak beleegyezően bólintok arra, hogy majd akkor olvasom, mikor kijön. Lehet, hogy egy hazug köcsög vagyok, de mindent, amit azért, hogy az írásai ne jelenjenek meg, a saját érdekében tettem. Féltem őt, ilyen egyszerű. Azzal, hogy igent mondott nekem, eléggé a frontvonalra került. Nem akarom, hogy bármi baja essen. Egyik nejemet már elvesztettem. Ha Miával is ez lenne… nos, az rányomná a pecsétet az életemre.
Sóhajtok csak arra, amit mond, és végig is simítok a kopasz fejemen.
- Soha nem voltam még kopasz. A szakállam meg… mindig is úgy gondoltam, méltóságot kölcsönöz.
Ez legyen a legkisebb gondom. Az gyorsabban vissza fog nőni, mint a hajam. Bár biztos érdekesen fogok kifesteni egy akkora szakállal, meg egy kvázi kopasz fejjel.
Figyelek arra, amit mond, viszont látom rajta, hogy nem könnyű folytatnia. Nem is nézek rá, mert oké, hogy nem én tehetek róla, de mégiscsak rólam volt szó, azért készültek ki így. Elképzelni, ahogy Ellie-t, és Miát is le kellett fogni… Mindketten elég vadócok, ha a helyzet úgy hozza.
- Jézusom…
Ennyit tudok csak kinyögni. Végül újra rápillantok Miára, és egy bólintással jelzem az egyetértésemet. Igaza van, ránk fog férni egy kisebb kiruccanás Ellie-vel. Szeretem őt is, és Miát is, de azért szerintem mindketten tudják, hogy az első számomra akkor is a gyermekem marad. Felé teljesen más a szeretetem, mint a nejem felé. Apai szeretet, és a szerelem. Mindkettő ugyanolyan erős érzés, de csak arra elég visszaemlékezni, mennyire elválaszthatatlanok voltunk a lányommal, miután az édesanyja meghalt.
Elég hamar befejezem a kaját, mert eszméletlenül éhes voltam, és vágytam is az ilyesfajta kajára. Nem érdekel, milyen fene egészségtelen, már hiányolta a szervezetem. Megtörlöm a számat, és kidobom a kukába a szalvétát. Teljesen ráfókuszáltam, kimértem a szöget is, a szélerősséget, szélirányt, a Coriolis-erőt, és úgy dobtam. Nem amúgy, csak nem akartam mellé dobni, nincs kedvem felállni.
Hirtelen pillantom meg Miát, ahogy közeledik hozzám. Nemsokára már az ölemben találom meg őt, és egy csókkal adományoz meg. Lehunyt szemmel viszonzom, egyik kezemmel dús hajkoronájába túrok, és tarkóján pihen meg a tenyerem, miközben teljesen mohón csókolom. Egek, de hiányzott már ez. Tudom, érzem, hogy mit akar ezzel most nekem szavak nélkül elmondani, és nem tagadom, nagyon is jól esik.
Nem tudom, meddig húzódik el, de egyszer akár tetszik, akár nem, meg kell szakadnia.
- Én is szeretlek!
Suttogom bele az ajkaiba, úgy, hogy tökéletesen hallhassa ettől függetlenül.
- Tudom, mondtam már párszor, mióta kibékültünk, de nagyon hiányoztál.
Attól függetlenül, hogy néha a hajamat tépem miatta az idegeimre megy, nem tudnám elképzelni nélküle az életemet.
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Kedd Aug. 23, 2016 2:59 pm
 



 

Szelíden mosolygok rá, mikor a haját és a szakállát méltatja. Mellesleg nem hiába. Én is szerettem mindkettőt. – Szerintem inkább közveszélyes gyilkosnak tűnsz hosszú hajjal és szakállal. Így kopaszon kicsit hangsúlyosabbak a táskák a szemed alatt, és a ráncok az arcodon. Most végre illünk is egymáshoz. Ezidáig úgy gondoltam, hogy túl jó vagy nekem. – ugratom. Hát persze, hogy csak bohóckodok. Én se festhetek nála különbben, hiszen az elmúlt héten összesen ha nyolc órát aludtam, és megjelentek az első ősz hajszálak is a hajamban. Mármint ott ahol nincsen leborotválva a fejem, mert ott nyilván nincs mi őszüljön. Az a lényeg, hogy mindketten szánalmasan festünk, és szeretnék ebből valahogy viccet csinálni. Még nincsenek egészen rendben az idegeim. Az egyik pillanatban még sírni szeretnék, a másikban valami őrültséget csinálni, aztán meg arra vágyok, hogy leüljek valahova, és csak úgy legyek. Ok nélkül. Cél nélkül. Alapvető létfunkciókkal. Ugyanakkor visszavágyok a munkához is. Hiányzik a pörgés, az a kicsit őrült megszállottság, amivel még egy hete kerestem az összefüggéseket a munkámban... Szóval szeretnék megint önmagam lenni.
Mosolygok arra, hogy végül rábólint az utazásra Ellie-vel. Jót fog tenni nekik. És ki tudja, talán én is megnyugszok kicsit, ha tudom, hogy kicsit messzebb vannak ettől a sok szartól, és az utcán se azt lesem, hogy mikor ugrik ki a bokorból egy gyilkos. Vagyis nem azért, hogy a férjemet levadássza, hanem, hogy én egy jó hosszú cikket írjak róla.
A csók hosszúra nyúlik, és ahogy megérzem az egyik kezét a hajamban, a másikat a tarkómon, én egyre jobban bele is merülök. Visszaszívom: így már nem tudok nem a szexre gondolni, viszont figyelembe veszem, hogy hol vagyok, és eltekintek attól is, hogy nekem általában bárhol van kedvem hozzá. Először a derekánál karolom át, aztán ahogy belemerülök, egyre feljebb siklik a kezem a hátán egészen a lapockáig. Már benne van a mozdulatban, hogy a hátába mélyesztem a körmeimet, aztán áthúznám a fején a pólót, kibújnék a sajátomból is, aztán smárolunk tovább, csak... igen, ez most nem ildomos. Sziszegve, mintha fájna, úgy szakítom meg a csókot, és levegő után kapkodva támasztom homlokomat az övének. Még egy puszira visszatérek a szájához, mikor kimondja, amire én csak más módon vagyok képes, aztán szorosan átölelem. – Te is hiányoztál nekem, hon’. Borzasztóan. –még erősebben kapaszkodok belé, hogy megmutassam pontosan mennyire is. Csak rövid ideig tart, mert gyenge még a szentem, és aztán nemhogy elengedem, de az öléből is kikászálódok, hogy aztán befészkeljem magamat abba a székbe, amiben eddig aludtam mióta be vagyunk ide zárva. Én önkéntesen, ő muszájból.
-Varratszedés után mi lesz a program?
Vissza az elejére Go down
James Kenway
avatar
Felső tízezer

Avataron : Jason Momoa
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Kedd Aug. 23, 2016 4:31 pm
 



 

- Közveszélyes gyilkos? Emlékezetem szerint a támadómnak is rövid haja volt, és az arcán sem volt túl sok szőr.
Na jó, ez most lehet nem volt a legszebb húzás, hogy az esetet emlegetem fel, de igazság szerint csak kíváncsi vagyok, miként reagál rá Mia. Elmegy a füle mellett, esetleg ennek hallatára kicsit megrezzen, vagy akármi. Csak hogy tudjam, a jövőben mennyire viccelhetek ezzel a témával. Nem, mintha nagyon tervezném, de bármi megeshet.
Ahogy elmondja a dolgokat, egyből nyilvánvalóvá válik, mit is értett az alatt, hogy nagyon megviselte a lányomat. Már hiányzik az a tökmag. És örülök, hogy Mia is áldását adja erre, hogy kiruccanjak vele egy kis időre. Bár nem szívesen teszem, mert öt hét után csak egy nagyon kevés időt tudtunk eltölteni egymás társaságában, majd máris jött ez a hatalmas felfordulás. A nejemnek sem kell aggódnia. Most Ellie-vel kiruccanunk néhány napra, aztán ha újra itt vagyunk, akkor már az időm nagy részét Miának fogom szentelni. Félreteszem a munkát, és mindent, csak hogy újra időt tölthessünk el együtt. Attól függ, mikor engednek ki. Mert ha épp sulikezdés előtt, akkor amint visszaérünk, Ellie már mehet is az iskolába, a lakás pedig a miénk, a szabadidővel együtt. Ha viszont jóval korábban, akkor valahova elküldöm, hogy legyen már ott egy-két napot. Biztos vagyok benne, hogy megértené. Tudja, mennyire oda vagyok a nejemért. Na meg már egyáltalán nem gyerek, és tudja, hogy abban az időben jobb, ha nincs otthon.
A csókot követően továbbra is a tarkójánál marad a kezem, és az ölelése, de úgy csak szimplán az érintése is valami eszméletlenül jól esik. Újabb, röpke pusziján csak elmosolyodom, és aztán pedig csak magamhoz húzom. Vállán pihentetem a fejemet, szavai pedig rendesen megmelengetik a szívemet. Mennyire hiányoltam már mindezt. Nem mondanám magunkat valami nagy romantikázós párnak, de most ez nagyon jól esik. És kell is. Mindkettőnknek.
Mikor viszont elenged, és kimászik az ölemből, a keze után kapok, és ha nem ütközök túl nagy ellenkezésbe, visszahúzom magamhoz. Ha viszont mégsem sikerül ez a hadművelet, akkor annyiban is hagyom. Nem erőlködöm. De azért egy nemtetsző morgást kap tőlem. Azzal a szakállal, hajjal, és ezekkel a morgásokkal nem is egy közveszélyes gyilkosnak tűntem, hanem sokkal inkább egy medvének…
- Újra körbe vezetlek a házamban, mint még a kapcsolatunk elején.
Ezt már mosolyogva mondom neki. Akkor elég sok mindent felavattunk, és örömmel tölt el, hogy ez a fajta láng egyáltalán nem hunyt ki az eltelt évek múltán sem. Talán még erősebb is lett.
- Te naprakészebb vagy az én ügyemben is, ismerlek már annyira. Pontosan mikor is szedik ki? És mikor mehetek haza?
Rohadtul nincs kedvem beszélni az orvosokkal, és valamivel jobbnak érzem, ha Mia szájából hallom. Meg lennék lepve, ha nem tudná.
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szomb. Aug. 27, 2016 4:46 am
 



 

-Nyugalom, tigris. Ülök még eleget az öledben ha valamivel jobban leszel. – Ritka alkalmak egyike ez, amikor kénytelen vagyok visszautasítani a férjemet. Jóllehet, ő is csak bújni akar kicsit, érezni, hogy itt vagyunk egymásnak, csak mi ezt rend szerinte nem a romantikusabb értelemben tesszük, inkább a verejtékezősben. A szokás hatalma, ugye... szóval, igen, nekem most a fotelba kell befészkelni magam, nem James ölébe. Az ígéretét már onnan hallgatom, amire első körben egy sokat sejtető mosoly válaszolok. – Tény és való, hogy a padláson, a garázsban és az alagsorban rég jártunk már. Valamint van öt hét ledolgozandó hátrányunk is, úgyhogy csipkedd magad azzal a gyógyulással. – fürgén felvonogatom a szemöldökömet. „If you know what I mean”.  Aztán ugrunk a következő napirendi pontra.
-Az enyémet fél kettőkor, a tiédet kettőkor. – tűnődök immár összeráncolt homlokkal, miközben a kukát nézem amibe nemrég a kajás-zacskót dobta. – Ugye tudod, hogy ez azt jelenti, hogy estére már ki leszek paterolva innen? És vad örömmel teszik majd meg... komolyan. Minimum migrénes fejfájás gyötri őket, amióta itt vagyok. Boldogan szabadulnak meg tőlem és az állandó kíváncsiságomtól, hogy most éppen milyen gyógyszert adnak a férjemnek és miért, valamint a „mikor vihetem haza” kérdés is gyakorta felmerül. Mindig ugyanaz a válasz.
- Lévén, hogy egy fémlemez helyettesíti a koponyacsontodat ott ahol szilánkosra tört, és nem tudni még, hogy a szervezeted hogyan reagál erre... – meg említettek még valami esetleges komplikációfélét, amit nem tudtam lefordítani konyhanyelvre, így meg se tudtam jegyezni. – Még legalább másfél hétig megfigyelés alatt tartanak. Ha nem üt be bonyodalom, utána te is jöhetsz haza. – elhúzom a számat. –Utálok arra gondolni, hogy te itt én meg ott. Viszont miután kiszedték a te varrataidat is, visszamegyek a lakásba összepakolni, aztán hazamegyek. Arra gondoltam, hogy áthívom Hannaht. Ugye nem baj? – Ha máshol találkoznék a barátnőmmel ugyan nem kérnék engedélyt, de az James háza, és valamiért muszáj vagyok kikérni a véleményét a dologról. Hannaht ismeri ő is. Nagyjából akkor találkoztam vele, mint amikor Jamesszel is, és nagyon hamar összebarátkoztunk. Annyira, hogy ő volt a tanúm az esküvőn. Nem tudok róla, hogy Jamesnek kifogása lenne a személye ellen, de ha mégis van, hát itt az alkalom előrukkolni vele.
Vissza az elejére Go down
James Kenway
avatar
Felső tízezer

Avataron : Jason Momoa
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szomb. Aug. 27, 2016 12:07 pm
 



 

- Vigyázz, mert szavadon foglak!
És nagyon is jól ismer már ahhoz, hogy bizony tényleg így lesz. Tesz nekem egy apró ígéretet akármikor is, képes vagyok évek múltán is felemlegetni, ha a helyzet úgy hozza. Jó a memóriám, nem könnyedén felejtek el bármit sem. Másrészről meg vannak dolgok, amiket szándékosan el akarok raktározni.
- Bizony-bizony.
Bólogatok az öt hetes megjegyzésére, aztán pedig ránézek az ajtóra, és sóhajtok egyet.
- Gondolom annak mindketten jobban örülnénk, ha mégiscsak lehetne belülről is zárni ezeket az ajtókat, nem?
Nézek vissza a feleségemre arcomon egy mosollyal. Bár nem vagyok képes megígérni, hogy élete legjobb perceit tudnám neki most biztosítani. Csak várjuk ki a végét, miután végre hazaengednek. Akkor majd megérzi, mennyire hiányzott.
- Szomorú ezt hallani. Ha Ellie-nek is dolga akad, akkor meg mi lesz? Itt kell majd dekkolnom egyedül ebben az elcseszett kórteremben életem két nője nélkül? Bele fogok őrülni.
Nem teljesen gondolom komolyan, amit mondok. Ez igazából csak egy burkolt kérés volt, hogy azért örülnék, ha benézne. Mind ő, mind Ellie.
Azt követően pedig kíváncsian hallgatom, mit mond. Meg sem lepődök igazából rajta, hogy ennyire tud mindent. Legalább nem csalódtam benne, hogy mindennek megpróbált utánajárni. Vagy csak az orvosok mondták el neki. Esetleg a kettő keveréke. Akárhogy is, örülök, hogy legalább ő tud valami konkrétat.
- Másfél hét? Hm… akkor az az öthetes kihagyásnak pótlása is csúszni fog egy keveset szerintem. Elviszem Ellie-t utána valamennyi időre, kicsit kikapcsolódni, de aztán… az összes figyelmem a tiéd lesz. Készülj hát fel!
A munkába sem akarok egyelőre visszaállni. Ráfogom majd arra, hogy még gyógyulgatnom kell. Az orvosokat is meggyőzöm, hogy mondják ezt, akár máshogy gondolják, akár nem. De szeptemberben valamikor muszáj lesz újra felvennem a nyakkendőmet, és akkor fog eljönni az a pillanat, mikor Mia megint elkezd valamilyen szinten utálni. Stresszes, frusztráló meló politikusnak lenni, és a napjaimra, mikor dolgozok, ez ki is hat rendesen. Bár akkor is ugyanolyan rohadék tudok lenni, ha Mia a folyamatos kéréseim ellenére csak megcsinál valamit.
- Hannaht? Ugyan, semmi bajom vele, kedvelem a csajt. Csak el ne durvuljon a buli, mert nem arra akarok majd hazamenni, hogy darabokban van az egész lakás. A bárpultommal pedig csak óvatosan! Tudom, hogy tudod, merre van hozzá a kulcs, ismerlek már annyira! Ettől függetlenül ne barmoljátok szét teljesen.
Nem is rejtettem el túlzottan, csak annyira, hogy Ellie ne nyúlkáljon hozzá. Nem akarok arra egyszer hazajönni, hogy csatak részegen kóvályog a házban. Így is volt már, hogy úgy kellett hazahoznom egy-egy buliból, hogy a mértéket nem tudta megtartani.
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szer. Aug. 31, 2016 10:13 am
 



 

-Ajánlom is, hogy szavamon fogj. – vonogatom a szemöldökömet, de most nem mosolygok hozzá. Túl sok minden változott. Nem tudok most a szexre gondolni. Biztos beadnám a derekamat,  ha ő kezdeményezne – már csak azért is, mert általában én vetem rá magam -, csak most a testiség másodlagos tényező lett a kapcsolatunkban. Az első helyen az szerepel, hogy életben tudjam őt. Szóval nem is bánom annyira, hogy nem zárható az ajtó belülről. Úgyis lenne valakinek kulcsa hozzá, valószínűleg a lehető legrosszabb pillanatban. Ehh. Nem. Viszont nem vagyok hangulatromboló, és helyeslően bólintok az ajtóra célzott megjegyzésére. Igazából nem bánnám, ha elnyúlhatnánk az ágyon, de csak érezni a teste melegét, ölelni, és tudni, hogy jól van; percről-percre erősebb.
- Ne játszd el a hattyú halálát. – felvihogok- Megleszel majd egyedül is. Majd nézed a tévét, nyomkodod a telefonodat. Van itt free wi-fi, azt tudtad?  - nem mintha nem lenne mobilnete, vagy mi. – Lefoglalod magad, hon’. Legyél kicsit mihaszna is. Pihenj, fújd ki magad. Ha kiszabadulsz innen egy perc nyugtod se lesz.
Amit az estémről és annak eltöltéséről mond, vagyis inkább az AHOGY mondja, kicsit basztatja az önérzetemet. – Ugye most csak viccelsz? – Teszem fel az óvatos kérdést, csak a humorérzékem van oda mérföldekre innen... – Mert amit mondtál, az határozottan úgy hangzott, mint amikor egy gyereket oltanak le arra az esetre ha a szülők elmennek otthonról. Nem kell aggódnod, tudod, Hannah nem az alkoholista típus. – Konkrétan bornál erősebbet még nem láttam inni. Soha. Igaz, csak 4 éve ismerjük egymást, tehát a „soha” most csak 4 évet jelent. –És úgy egyébként mióta van elzárva előlem IS a minibár? – Tipikus női kérdés, és ajánlom, hogy jó választ adjon. Ez a fenyegetős-intelmezős hangnem az amit nem viselek el. Az rendben, hogy az ő háza, szabályai, stb, de ezekről elméleti megállapodást kötöttünk, hogy nekem is van némi beleszólásom. Erre megkapom, hogy ne szedjem szét a házat, és ne igyak a bárból. „Tudja, hogy tudom hol a kulcs”, mintha elrejtette volna előlem is, és én kis sunyi megkerestem, hogy titkon rájárjak a készletre. Zugpiás vagyok én?
Szóval nagyon-nagyon remélem, hogy csak félresiklott vicc volt az egész.
Vissza az elejére Go down
James Kenway
avatar
Felső tízezer

Avataron : Jason Momoa
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szomb. Szept. 03, 2016 6:49 pm
 



 

- Tudod, hogy én sem bírok a seggemen megülni. Pláne nélkületek.
De Ellie-től sem akarom elvenni a nyárból hátralevő idejét azzal, hogy itt van velem 0-24-ben. Amint kikerülök innen, úgy is elmegyünk valahova kicsit kiruccanni. Majd akkor fog elege lenni belőlem, mert le sem fogok szállni róla. Aztán meg Miáról sem, csak azt más értelemben véve. Visszatérve Ellie-re, lesz neki elég gondja a suliban is, szóval szeretném megnyugtatni azzal, hogy nem lesz semmi gond. Kézbe fogom venni a dolgokat, de erről nem kell nekik tudniuk. Túléltem két lövést is, ami ilyen helyeken talált meg… nem vagyok én olyan könnyen elpusztítható.
- Remélem ezt az „egy perc nyugtod sem lesz” megszólalást nem csak arra érted, hogy a sajtó a nyakamban fog mászkálni, ha elmegyek tejért.
Arcomra újra visszaszökik az a pimasz féloldalas mosoly, amivel az ilyen megszólalásaimat szoktam megfűszerezni. Következő, hirtelen felcsattanásán viszont felhúzom az egyik szemöldökömet. Leállítanám én a kifakadása közben, de inkább csak hallgatom. Mondja csak, amit gondol. Attól, hogy ilyen az állapotom, nem kell engem tutujgatni. Korábban is úgy voltunk vele, hogy ami a szívünkön, az a nyelvünkön is. Igazság szerint csak vicceltem ezzel az egésszel, de látom, valahol máshol hagyta a humorérzékét. Mondjuk az is igaz, hogy nem mindig lejtem úgy a hangot, ahogy kéne, mikor humorosra váltok, de ez meg csak azért van, mert egy megrökönyödött öregember vagyok mert jól tudok szórakozni a reakciókon. Aztán pedig jön a „csak szopatlak”, és hasonló megszólalások. Most még időm sem volt ezt elmondani. A stresszes helyzeteket is megpróbálom, ahogy tudom, humorral kezelni. Mikor viszont munkából hazaérek (ami magában is eléggé kimerítő és stresszes), aztán még rá kell tenni egy lapáttal, akkor nekem sincs hozzá már türelmem. Bár helyzettől is függ. Ha Ellie-vel, vagy Miával van valami, akkor jobban figyelek, mint egy kopó, de ha valami kisebb hülyeség, akkor pedig egyik fülemen be, másikon ki.
- Muszáj most rákezdened erre a hisztérikázásra? Nem kell mindent olyan halál komolyan venni.
Méghogy úgy kezelem, mintha egy gyerek lenne… Következő felszólalására csak felhorkantok, és röviden nevetek is egyet. Hihetetlen.
- Nincs elzárva előled. Sőt, ajánlom, hogy nyisd ki! Lehet találsz benne egy kis humorérzéket is.
Csak sóhajtva megrázom a fejemet, és végig is simítok kopasz fejemen. Aztán pedig inkább fel is veszem a sapkát, amit Mia hozott.
- Istenem… legalább most ne kezdjünk el veszekedni. Rohadtul nincsen hozzá kedvem. De legközelebb, ha viccelek… - közel voltam, hogy valami szarkasztikus megjegyzéssel folytassam, de csak nyelek egyet, és folytatom. - nem veszem elő a komoly arcomat. Csak hogy ne értsd félre.
Aztán pedig felállok az ágyról, és kicsit megnyújtóztatom a tagjaimat. Ha megpróbálnék elindulni az ablakhoz, Mia úgy is megállítana, ahogy vagyok, ezért inkább csak előtte mászkálok.
- Ugye nem fogsz hirtelen megint munkaőrültté válni, míg rá nem lelsz a majdnem-merénylőm nyomára?
Fordulok vissza kérdésemkor. Az elmúlt öt hetében dolgozhatott, amennyit akart, de most nem akarom, hogy amint hazaérek, azt kelljen látnom, hogy táskák vannak a szemei alatt, mert nem aludt egy percet sem.
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Hétf. Szept. 05, 2016 5:47 pm
 



 

Márpedig muszáj lesz. Megülni a seggén. Én a magam részéről annak is örülök, hogy még egyáltalán képes rá. Nem akarok megint azon kattogni, hogy aggódok érte, és biztonságos helyen akarom tudni. Máson se jár az eszem mióta megtörtént a baj, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz is, akkor beismerem, hogy némiképp megkönnyebbültem attól, hogy még itt marad egy kicsit. Gyógyuljon, erősödjön. Húzós meneten van túl a halállal. Kármennyire szeretném visszakapni a régebbi felállást, ki kell várni, hogy ennek mi lesz a vége. – De-de, pontosan úgy értem. Kiköpött celeb vagy mióta a nejed meg akart ölni. – fanyar mosolyra húzom a számat, de ezt a részt már átbeszéltük egyszer, és nem akarok több figyelmet szentelni neki mint amennyit érdemel. – És még folyik a rendőrségi nyomozás. Aztán gondolom, fel kell zárkózni majd az irodában is az elmaradásokkal, készülni a következő szintre... Tudod, vissza a normális kerékvágásba, azaz megint öt perig látjuk egymást.

A rövid és hirtelen nevetés valahogy inkább az ő hisztériájára reflektál, nem az enyémre. De legalább egy részét visszakaptam már a régi énjéből. A bunkóbbat. Ez is része a csomagnak, nemde?
-Az inkább neked kéne... – mormogom az orrom alatt, de azt nem teszem hozzá, hogy mármeg hülyének is néz, nem csak lekezel. Tökéletesen meg tudom különböztetni milyen az amikor  viccel,  és milyen az amikor halál komoly. Ha van viccértéke az előbbi megjegyzésnek, akkor nyilván nem teszem szóvá a dolgot. De most kezdjek el vitatkozni egy beteg emberrel? Szeretnék, szeretnék, csak na. Jó alkalom ez most kicsit gyakorolni az önuralmat. Vannak lemaradásaim ezen a fronton.
Lapozzunk.
-Nem leszek munkaőrült. – elhúzom a számat. Nem azért amit ő mond, hanem mert utálok a kispadon ülni, miközben a nagyok játszanak, és most erről kell beszámolnom Jamesnek is.- Davies nyomozó jól végzi a dolgát. Jelenleg csak akadályoznám a nyomozást azzal, hogy felteszem ugyanazokat a kérdéseket, amik benne is megfogalmazódtak már. Nincs értelme az ügy körül sündörögni. Abban maradtunk, hogy majd hív, ha többet, vagy bármit tudni. Elsősorban arra vártunk, hogy te felépülj, mint egyetlen szemtanú. Ami végülis megint vakvágányra vezetett. – félig kérdezem, félig állítom. Még mindig nem klappol valami a korábbi állításával, miszerint semmit nem látott. Ha nem akar beszélni róla, akkor úgyse fog, de attól én még résen leszek. Figyelem minden szavát, minden mozdulatát. Nem mintha úgy egyébként nem tenném. Elég feltűnő jelenség. Ez mindig nagy büszkeséggel tölt el, mert ő az ÉN feltűnő jelenségem, és senki másé. Még az olyan pillanatokban is, amikor a legszívesebben megfojtanám.
Húúú, de érik már egy jóféle veszekedés. Csak előbb kerüljön ki innen, és nyilvánítsák gyógyultnak.
Vissza az elejére Go down
James Kenway
avatar
Felső tízezer

Avataron : Jason Momoa
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szer. Szept. 07, 2016 8:08 pm
 



 

Nemtetszést jelző sóhajt hallatok, lényegében már megint morgok arra, amit mond. Mindig is voltak kisebb-nagyobb gondjaim a sajtóval, de az esetek nagyrészében olyan tökéletes szimbiózisban megvoltunk egymással. Tudom már, hogyan kell úgy közlekedni, hogy békén hagyjanak. De most… most biztos hogy a seggemben lesznek, amennyire csak tudnak. Mégiscsak túléltem a majdnem-lehetetlent. Na meg az is hozzátartozik a történethez, hogy Mia is gyanúsítottnak számít. A pontos rendőrségi álláspontot nem tudom, a vallatás minden bizonnyal már megvolt. Néhány riporter talán vette is a lapot, hogy Miának is lenne annyi esze, hogy ha ki akarna nyírni, akkor nem egy forgalmas utcán tenné ezt meg, a nap közepén. De mindig is voltak, vannak, és lesznek olyanok, akiket csak a sztori érdekel. Kapni akarnak egy olyan történetet, aminek nem számít, hogy a fele hazugság, csak eladható legyen. A legjobb, mikor kiforgatják a szavaimat. Vagy egy összetett, hosszú mondatból kiemelnek egy olyat, mikor épp valami kivethetőt szólok. Ellie is megszokhatta már, hogy néha a sajtó ő rá is rá tud szállni, habár jóval kevesebben, mint rám. De remélem, hogy most őt szépen békén hagyják. Mégiscsak a kislányom, és nem akarom, hogy ezzel csesszék fel az agyát, pont a sulikezdés előtt. Vagy közben.
- Ó, babám, ne aggódj. A humorérzékemmel semmi gond nincsen.
De inkább csak sóhajtok egyet, és halántékomat vakargatom meg, remélve, hogy ezt nem fogjuk folytatni. Nagyon nincs hozzá kedvem. Lesz még vitázásra lehetőségünk. Most egyelőre egész jól megvagyunk, legalábbis a jelek eddig erre utaltak. Az, hogy kicsit basáskodott korábban fölöttem… igazából megértem. Ebből is látszik, mennyire félt engem.
- Örülök, hogy ezt mondod.
Remélhetőleg be is fogja ezt tartani, és nem csak kamuzni próbál itt most nekem.
- Ki tudja… lehet csak egy kis pihenésre van szükségem, gondolkodásra. Aztán lehet tudom majd segíteni a nyomozást is. De azon túl nem emlékszem több részletre, mint amiket eddig elmondtam. Akár elhiszed nekem, akár nem.
Tud ám Mia is olyan gyanakvó lenni, amivel nagyon az idegeimre tud menni. Volt rá példa, hogy nem értem hozzá egy, vagy két napig, és máris azt hitte, megcsaltam. Egészségére, csak ennyit tudok erre mondani…
- Mire számítsak, milyen cuccaimat, és hol túrták fel? Mert gondolom próbálnak keresni valami bizonyítékot, vagy rávezető anyagot, amivel ők is előrébb kerülhetnek az ügyben.
Ha az alvilágban így működnek a dolgok, miért ne működne ugyanígy a korrupt, de bizonyos szintig legális világban?
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Csüt. Szept. 08, 2016 8:33 am
 



 

-Na jól van. Most komolyan, mi bajotok van nektek a munkámmal? Múltkor Danieltől kaptam meg, hogy nem csinálhatom ezt örökké, most pedig Te örülsz annak, hogy nem lesz megint mánia a munkából. Egyre inkább foglalkoztat a kérdés, hogy szerintetek ennyire rossz vagyok, vagy a dolgozó feleség téma idegesíti a pasikat? – felhúzom a lábaimat a fotelra kényelmes törökülésbe, és a térdeimre könyökölve előre dőlök. - Kisebbrendűségi komplexusaim lesznek már miattatok, de komolyan. – Mosoly játszik a szám sarkában ahogy ezt kimondom. Mindketten tudjuk, hogy egyelőre semmilyen komplexus veszélye nem fenyeget. Annál azért kicsivel vastagabb bőr van a képemen.
A következő sorokat azzal zárja, hogy akár hiszem, akár nem. Ezt a szófordulatot befolyásolásra használja az ember. Arra, hogy bizonyítsa valamiről, a másik jobb meggyőződése ellenére is igazat mondott. Lehet, hogy én vagyok rosszul beállítva, de amikor ezt hallom, belőlem pont az „inkább nem”-et váltja ki. Komor bólogatással jelzem a férjemnek, hogy most is pontosan ez történt. – Később megbeszéljük. Most az a legfontosabb, hogy pihenj, gyógyulj és erősödj. Ami meg a többit illeti... Ehheh. Átkutatták az irodádat a városházán, és otthon is voltak, de ott nem okoztak nagy galibát, mert előre leszögeztem, hogy otthon nem tartasz fontosabb dokumentumokat. Első körben arra akartunk rájönni, hogy kinek az érdeke eltenni téged láb alól, és  ki az akivel Te cseszhettél ki annyira, hogy meg akarjon öletni. – valósággal felragyogok az örömtől. – Túl hosszú a lista. Büszke vagyok rád, és átkozottul imádlak! Mondtam már? – ekkor átkapcsolok megint oknyomozóba. – Átkutatták az én lakásomat is. Mivel konkrétan az épület előtt történt a merénylet azt is számításba kellett venni, hogy talán én voltam a célpont, és te voltál rosszkor rossz helyen. Ezt gyorsan elvetettük. – Mert ami körül szaglásztam - és fogok is még amint ennek az őrületnek vége-, végig annyira óvatos maradtam, és vigyáztam, hogy semmivel kapcsolatban ne merüljön fel a nevem, hogy a lebukás esélye szinte a nullával egyenlő. –Utána beláttuk, hogy meg kell várnunk téged. A lényeg, hogy nem hagytak túl vészes kupit, és egy rakás titoktartási nyilatkozatot is aláírattunk mielőtt bárkit beengedtünk az irodádba, és az otthonodba. Nem csak a jelvényüket veszítik el, ha valami kiszivárog, de mocskos nagy pert is akasztok a nyakukba. – oldalra döntött fejjel mosolygok, mint az ördög: bájosan, halálosan. Most mondják azt, hogy én nem gondolok mindenre.
Vissza az elejére Go down
James Kenway
avatar
Felső tízezer

Avataron : Jason Momoa
Kor : 42

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szomb. Szept. 10, 2016 10:09 pm
 



 

- Hogy a drágalátos bátyádnak mi baja van a munkáddal, nem tudom megmondani. De nem, egyáltalán nem vagy rossz abban, amit csinálsz. A baj éppen az, hogy túl jó vagy benne, és sokak célkeresztjébe is kerülhetsz emiatt. Nem akarlak téged is elveszíteni.
Azt pedig remélhetőleg nem kell felemlegetnem, miért volt a szövegelésem végén az az „is” szócska. Az előző nejem halálán is sok idő után tudtam csak túltenni magamat, de ha Miával is történne bármi… nos, szerintem az úgy az egész életem rovására menne. A munkától, amit szeretek, teljesen eltávolodnék, és akkor már biztos, hogy az életem hátralevő részében nem lenne más nő az életemben a lányomon kívül. De nem akarok ebbe belegondolni, hogy bármi baja is fog lenni a feleségemnek. Gondoskodok róla, hogy legalább neki, és Ellie-nek ne essen bántódása. Mindezek után még jobban, mint eddig.
Csendben figyelek arra, amiket mond. Most különösen imádom hallani a hangját, akármennyire is vannak olyan esetek, mikor az, hogy be nem áll a szája, csak felidegesít. Pláne, ha egy hosszú munkanap után érek haza, és ezt kell eltűrnöm. Volt már rá eset, hogy visszamentem az irodámba, mert egyáltalán nem volt hozzá kedvem. De általában csak belemegyek, és hagyom, hadd rántson magával az akkori agymenése.
- Lehetsz is mire büszke. Végre elmondhatod, hogy a férjed túlélt egy közel halálos sebesülést. Kettőt, ami azt illeti.
Azért be kell látnia, hogy ilyet nem mondhat el mindenki magáról, habár valószínűleg nem erre értette. „Nem hagytak túl nagy kupit.” Tehát hagytak. Remélem, hogy Mia nem próbál enyhíteni a dolgokon, és kész káosz vár majd. Szeretek egy bizonyos rendszert betartani a papíroknál is, amit valószínűleg úgy, ahogy van, feltúrtak, tehát mindenképpen be kell majd mennem az irodámba is mindent visszarendezni a helyükre. Otthon tényleg nem tartok sok mindent, csak olyan dokumentumokat, amik nem fontosak, amikre nincs egyből szükségem. Vagy a család dolgai, számlák, hasonlók. Ami pedig az ügyleteimet illeti az alvilággal… Annyira vagyok már jártas a témában, hogy tudjak egy-két dolgot az ilyenek intézéséről.
- Imádom ezt a mosolyodat!
Azzal pedig fel is állok a helyemről, és közelebb lépek Miához, hogy újra megcsókolhassam őt. Azt követően pedig a homlokára nyomok még egy rövidebbet. A munkáról és minden hasonlóról szóló beszélgetést pedig az zárja le, hogy az ajtón nemsokára már Ellie lép be, aki azonnal prioritásommá is válik, és már megyek is őt megölelni.
- Szia, pöttöm.
Most, hogy életem két nője is itt van, a legutolsó dolog, amiről beszélni akarok, az a munka, legyen szó az enyémről, Miáéról, vagy a rendőrökéről.

// Akkor ahogy beszéltük, ez a záróm. Köszöntem szépen a játékot, rettentően imádtam!! //
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Vas. Szept. 11, 2016 2:41 pm
 



 

Az állandó locsogásra ráfoghatjuk, hogy munkahelyi ártalom, mégis inkább részint annak a jele, hogy nőből vagyok. Mint olyan pedig szükségem van a pozitív-negatív visszajelzésekre, amik támpontot adnak, segítenek eligazodni az életben, új lendületet adnak, vagy az ingerküszöböt alulról fejeli meg a kedvem tőle; de mindenképpen számít és fontos mind a kettő. A férjemtől most éppen a jobbik fajtából kaptam. Értem, hogy miről beszél, és azt is felfogom, hogy számára az a tény, hogy én jó vagyok a munkámban nem feltétlenül pozitívum. Csak azért nem vigyorgok, mert ott van a mondandója végefelé az „is” – is. Sokat foglalkoztatott régen, és most is ez a kérdés, de valahogy soha nem szántam rá magam, hogy feltegyem: Gyakran gondol még rá? Hiányzik még neki? Szereti még? Nem szoktunk ilyesmikről beszélni, és a titkoknak se vagyok nagy rajongója, viszont persze, hogy foglalkoztat ezek a kérdések. Az első felesége nem megcsalta, nem elhagyta, nem vált el tőle, hanem meghalt. Nem vagyok féltékeny egy halott asszonyra – de egy kicsit talán mégis-. Nem is az bánt, hogy ha ő nem hal meg, akkor James vele lenne, nem velem. Attól leszek marhára ideges, hogy valójában örülök annak, hogy már halott, mert az ő élete végével megszűnt a konkurencia is. Milyen ember vagyok, hogy egy másik halála megnyugtat? Bele se akarok gondolni... És sikerül is más pályára terelni a tipikusan női észjárásomat, azzal az egyszerű dologgal, hogy más emberek haláláról, az övéről kezd beszélni. Nem is annyira a halálról,  inkább arról, hogy kijátszotta, és erre ő is büszke, én is az lehetnék. Én inkább félek erre gondolni, de nem mondom el neki is. Előttem még él a kép, ahogy felakad a szeme, érzem a golyó súlyát a kezemben, amit kiszedtem a koponyájáról, és valahányszor eszembe jut hogyan bugyogott fel a vére az ujjaim között, miközben a nyakán ejtett sebet próbáltam elszorítani, kényszert érzek, hogy sósavval mossak kezet, fogat, agyat. Túlélte, és ennek borzasztóan örülök, csak ezt a részét ne bagatellizáljuk el. Csak kicselezte a halált, de még nem győzte le.
Szívós dög a nagy R betűs rohadék. Ha lesz legközelebb, talán keményebben próbálkozik.
Addig is megy tovább az élet. Nézem, ahogy Ellie és James ölelik egymást, ahogy a férjem teljesen átszellemülve körülrajongja a lányát.
Hogy lehet minden ugyanolyan, és mégis teljesen más?

//Én is köszönöm! //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Vas. Szept. 11, 2016 3:47 pm
 



 





játék vége





Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Stanislav Borodin
avatar
Média és művészet

Avataron : Nikolaj Coster-Waldau
Kor : 48

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Hétf. Okt. 17, 2016 8:57 pm
 



 



Tricia & Stanislav

Bizsereg a bőröm könyökeim alatt, már szinte elgémberedtek a lábaim, mégsem visz rá a lélek arra, hogy megmoccanjak és megszakítsam ezt az önsanyargató folyamatot. Tudom én, hogy ültemben előre dőlni, térdeimre könyökölni amúgy sem a legkényelmesebb, de maradjunk annyiban, hogy a kényelem az utolsó szempont, ami most érdekel.
Megdörgölöm arcomat, két tenyerem zárójeléből sóhajtva emelkedek ki, hogy mégis hátra dőljek a székben, amiről tökéletesen rálátok a kórterem nyitott ajtajára. Samantha alszik. Nos, mi mást is csinálna? Esme nincsen vele, elutazott a barátnőivel valami iskolai projekten dolgozni - tanári engedéllyel, természetesen. Nem az a fajta, aki lóg az iskolából, akkor sem, ha már egyetemre jár - és nem is tudom hibáztatni érte. Biztos vagyok abban, hogy minden alkalmat igyekszik megragadni arra, hogy az anyjától távol legyen. Sok neki és eszemben sincsen megorrolni rá emiatt. Nekem is sok, pedig én.. mi.. soha.. Áh, nem lényeges!
Szeretem Sammiet, mindig is szerettem. Egyszerűen csak nem úgy, mint egy asszonyt, hanem úgy, mint a legjobb barátomat. Jó volt ez így nekünk, sosem zavart, hogyha más férfiakkal múlatta az idejét, mert tudtam, hogy a mi kapcsolatunk más lapra tartozik.
Nem lenne szabad itt lennie, így lennie. Haragszom az életre és momentán haragszom az Istenemre is, arra, akiben mindenek felett hiszek. Úgy döntök hát, hogy gondolataimat lecsillapítandó egy kávé után nézek, éppen ezért lököm el gémberedett tagjaimat a széktől, s indulok meg a kávéautomata felé.
- Ön is kér? - állok meg a nő mellett, akit nem ma látok először, de akihez eddig mégsem szóltam soha. Most valahogy annyira elveszettnek tűnik, hogy nem tudom szó nélkül hagyni.
Fejemmel az automata felé bökök, hogy értse mire is gondoltam. Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak a kérdésemet. A világért sem óhajtanék a személyes szférájába mászni akár szóval, akár tettel. Egyszerűen csak.. szeresd felebarátodat elven élem istenre haragvó életem. Vezeklésnek is mondható ez most talán.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Kedd Okt. 18, 2016 1:48 pm
 



 


Stanislav & Tricia


Napjaimból néhány órát a kórházban töltöm a férjem betegágya mellett, mindig szánok rá időt, hogy beszélgethessek vele, csodát mégsem várok, mert tudom, hogy az már nem fog létrejönni. Egyre halványabb ennek a jelenléte, a sok kín, amit átélt a kemoterápiák során, az borzasztó volt még úgy is, hogy én csak kívülről láttam a szenvedését a szemében, az arcán, a testén fellépő változásokat. Önmagát is elveszítette. Egy évvel ezelőtt még mi voltunk a legboldogabb család. Robert, Tamara és én. Ez eleget változott tizenkét hónap alatt. Pár napja már lélegeztető gépekre kapcsolták őt, és az altatás miatt nem érez fájdalmat, ám az állapota lassan romlik.
Két órával ezelőtt az ügyészségen voltam még, amikor is telefonhívást kaptam a férjem orvosától, hogy amint tudok menjek be, ezután tájékoztatott arról, hogy az egyik veséje már leállt, és ez nem egy jó hír, sőt az egyik legrosszabb, hiszen a fontos szervek egyike.
Úgy jöttem ki a kórteremből, mint aki nem tud magáról. Nem vagyok idióta, hogy ne tudjam azt, mit kellene tennem. Még nem tudom megtenni. Szeretnék még egy pici időt tölteni, de elkerülhetetlenné válik hamarosan az, hogy beleegyezzek a gépek lekapcsolásába, ám ezt nem egyedül fogom csinálni, hanem Tammie-val együtt.
Bolyongtam a kórterem, a folyosó között. Észre sem vettem, merre tartok, aztán a kávéautomata környékén nekidőltem a falnak, és csak bámultam a szembe lévő falat, amikor egy férfihang miatt visszazökkenek a valóságba. Ő az, akit párszor láttam már errefelé, nem merek következtetni kicsoda lehet ő, és amikor hozzám szólt, rögtön kényszert éreztem arra, hogy válaszoljak.
- Köszönöm. Jól esne. Két cukorral - feleltem határozottan, de nem vagyok túl jó állapotban lelkileg, így a mosolyom gyors és minimális volt. - Ön is hozzátartozó? - kérdeztem meg, ha már itt vagyunk, meg kíváncsi vagyok, és legalább addig sem gondolok a bennem lévő kesze-kusza dolgokra.
Vissza az elejére Go down
Stanislav Borodin
avatar
Média és művészet

Avataron : Nikolaj Coster-Waldau
Kor : 48

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szer. Nov. 02, 2016 11:10 am
 



 

Ösztönös volt a kérdés, nem is tudom miért tettem fel neki. Egyszerűen csakm arra gondoltam, hogy muszáj szóljak valakihez, valaki olyanhoz, aki talán még ramatyabb állapotban van, mint én. Ez mondjuk nem túl hízelgő a nő számára, de tényleg efféle szempontok vezettek.
- Rendben van. Máris.
Mosolygok rá kicsit karcosan. Az itt töltött idő teszi, a leélt évek. De egyébként jól vagyok. Samanthának semmi se fáj, azt mondják fizikailag nem érez egy szikrányit sem abból, ami történik vele. A mentális része persze más kérdés. Úgy bizonyára tönkrement az elmúlt 10 év során. Mert ezt ép ésszel kibírni lehetetlenség. Nincsenek hát kétségeim.
- Hm?
A valóságba a nő kérdése ránt vissza. Közben bedobtam a pénzt a gépbe és most a gombnyomás előtti választószakaszban vagyok.
- Igen, az vagyok. A 317-esben fekszik a feleségem.
Árulom el neki, s azt nem teszem hozzá (mert magam sem vagyok hajlandó tudomást venni róla még), hogy le akarják szállíttatni az elfekvőbe őt. És ráadásul fogalmam sincs, hogy akarom-e hagyni nekik, vagy fizetem tovább a magánkórterem számláit. Neki.. neki sehogy nem lenne jó.
- A kérdéséből azt feltételezem, hogy ön is. Rossz hírek?
Ugyan. Ezen a folyosón mit lehetne kapni, ha nem rossz híreket?
Az időközben zörögve kiköhögött kávé műanyag poharát Tricia felé nyújtom.
- Elnézést kérek, udvariatlan voltam. A nevem Stanislav. - a becenévtől megkímélem, aligha hiszem, hogy épp a kórházban megismert idegent akarná becézhetni.
- Hát az öné?
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szomb. Dec. 03, 2016 12:43 pm
 



 





játék vége





Leander :: Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Stanislav Borodin
avatar
Média és művészet

Avataron : Nikolaj Coster-Waldau
Kor : 48

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Vas. Jan. 15, 2017 3:33 pm
 



 



Blair & Stanislav

A nővérek megengedték, hogy behozzam az állványt. Nyilvánvalóan ennek nem sok köze van ahhoz, hogy én kértem, sokkal inkább azért van így, mert a gyerekek imádják, hogyha lerajzolják őket. Vagy lefestik. Jelenleg az utóbbit csinálom, fényképről alkotok osztálytársakat az egyik kis beteg mellé.
Az volt a legnagyobb fájdalma, hogy nem látogatják. Lerajzoltam őt egyszer, ahogy ott állt a kórterme ablakánál, aztán megmutattam neki a kész művet. Megkérdezte, hogy mit láttam benne, mire azt feleltem, hogy a lányomat. Esme is épp ilyen szőke tünemény volt, valahogy így ragadt meg a fejemben, mindig eképpen látom őt, s nem azért, mert ne tudnám elfogadni, hogy felnőtt nővé érett a szemeim előtt.
Az anyját várta az ablaknál állva, a függöny anyaga finoman táncolta körbe alakját a résnyire beszüremlő szellőtől táncra hívottan. Őt is lerajzoltam, mert annyira éteri volt, s valami azt súgta, hogy meg kell tegyem mindannak ellenére, hogy nem szerette, ha rajzoltam róla. Akkor élte a dacos korszakát, de aznap valamiért mégsem kérte ki magának. Túlságosan lefoglalta az, hogy megvárja, amíg Sammie hazaér. Úgy volt, hogy elmennek egy állatmenhelyre, s határozott rosszallásom ellenére választanak egy kiskutyát. Samantha megígérte, hogy siet.
Sose tért haza.
- És a lányod most mennyi idős?
A felém csicsergő hang hallatán elemelem a vászontól az ecsetet és a kis szöszkére nézek.
- Huszonegy. Tudod hány évvel ezelőtt volt annyi, mint te vagy?
- Hogyne tudnám? Pontosan tíz és fél. Nem vagyok kisbaba, megtanultam számolni attól még, hogy nem járhatok iskolába.
Sajnálom őt. Itt éli az életét a kórház falai között és bár lehetne reménye a kijutásra, már nem reménykedik. Évekkel túlélte azt, amit jósoltak neki, de ő is érzi azt, amit Samanthával kapcsolatosan én érzek. Nem élet ez így. Bár Julianne legalább tud mozogni, beszélni... nem illik ilyesmiket gondolnom, ez irigység. El kéne mormoljak egy Miatyánkot hamarosan.
- Te bácsi! Megint itt van, nézd!
A sterilszobából jól rálát a mögöttem zajló világra. Cinkos kacsintása megnevettet. Megnyomom a mikrofont ismét, hogy hallja, amit mondok neki.
- Mire akarsz ezzel célozni?
Nem moccanok, de odafordulok féloldalasan a nő felé. Intek neki, ismerem. Gyönyörű nő, intelligens, jó beszédpartner. De hogy egy kislány hívje fel rá a figyelmemet..
- A neve Blair, mondtam már neked.
- Mondtad. És most menj már! Úgyse haladsz a festményemmel rendesen. - közli velem, aztán tüntetőleg ellép a mikrofontól és egy könyvbe temetkezik. Ahogy szoktam, feléje fordítom a félkész képet vásznastul, majd pedig elindulok, hogy megmossam a kezem.
- Szép napot! - intézem közben Blair felé köszönésemet.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Kedd Jan. 17, 2017 7:36 pm
 



 


Stan and Audrie

Do you drink me a coffee?




Hónapok teltek el azóta, hogy igent mondtam az egyik betegemnek. A boldogító, és a jövőben örökké tartó szerelem nem adatott meg nekünk, de ragaszkodtam az álomvilághoz, melyben ketten léteztünk, a jó és a rossz határvonala pedig elmosódott. Magam se tudnám már megmondani, hogy miképpen alakultak át a beszélgetéseink meghitt, bensőséges viszonnyá, de megtörtént, és a szívembe lopta magát. A külvilág számára Michael Delentos egy hidegvérű gyilkos, aki a gyerekek kínzásában lelte örömét. A törékeny holttestek nem kerültek elő, de minden bizonyíték arra utalt, hogy ő az elkövető. Siralmas körülmények között kapták el, és helyezték az ügyét hozzám. Friss diplomával, tele tettvággyal, és izgalommal vállaltam el a rám háruló feladatokat, de lelkiekben nem voltam felkészülve egy roppant kifinomult modorú, intelligens úriemberre. Az utolsó helyszínen találtak rá, és az ujjlenyomatok is egyeztek, de a kis Lily Samuel nem került elő többé. A szülei, ahogyan a másik tizennégy házaspár is elégtételt követelt, de nem kapták meg….mert tőlem függött a végítélet, pontosabban Michael sorsra. A magánjellegű beszélgetések hosszúra nyúltak, egy alkalommal megviccelte a fogolyőreit is, és egy virággal lepett meg. Legyezte a hiúságomat, és nem ismertem volna be, de imponált, hogy nem hétköznapi módon csavarta el a fejemet. Mindaddig meginoghatatlanul hittem a tudásomban, és bíztam benne, hogy velem nem történhet baj, a pályafutásom során a hírnevem nem fog csorbát szenvedni, de nagyot tévedtem. A hátam mögött beindult egy gépezet, amiről sokáig nem is tudtam. A mentoromat kérték fel, hogy alkosson másodvéleményt Michael mentális képességeiről, amit aztán az ügyészség elé vitt, és halálra ítéltette a szeretett férfit. A józan észt, és az őrültséget vékony határvonal választja el, és hogy melyiket választottam én?
- Mrs. Delentos…éppen most van bent a férjénél az orvos, egy kicsit várnia kell. – mosolyog rám Eleonor az ügyeletes nővér. Kedvesen viszonzom a gesztust, errefelé csak így ismernek, nem akartam felfedni a valódi énemet, hiszen más körökben a leánykori nevemet használtam.
- Rendben, addig megvárom idekint a folyosón, időm, mint a tenger. – ma hivatalosan is szabadságon vagyok, a napokban költözik át hozzám a húgom, így szabaddá kell tennem a vendégszobámat. A városi rendőrségnél lesz nyomozó…micsoda család. A táskám pántját megszorítom, és a közeli szoba felé tekintek. Stan, az orosz kiejtésébe beletörik a nyelvem, és így könnyebben jegyeztem meg annak a férfinak a nevét, aki szintén az egyik rokonát, vagy ismerősét látogatja itt. A múltjában nem vájkáltam, annyit tudok róla, hogy festő, és irtó vonzó a megjelenése. Nem merültünk el a másik életének mozzanataiban, édes semmiségekről csevegtünk, és lényegében ezek az órák segítettek át abban, hogy ne sírjam tele Michael párnáját, sőt megmaradjak annak az Audrienak, aki egykor voltam. A munkámat már nem űzöm akkora szenvedéllyel, mint azelőtt, de még ég bennem a vágy, hogy bizonyítsak a régi mentoromnak. Egyszer túljárhatott az eszemen, de többet nem fog.
- Szép délutánt. – köszönök vissza, és óvatosan közelítek. A vászon ott van a hóna alatt, és az egyik kislánnyal társalog. Nem szeretek belefutni magánbeszélgetésekbe, de ha már bele lettem vonva, akkor élek a lehetősséggel.
- Mivel kápráztatta ma el a kislányt? Ódákat zengett a festményeiről Stan. – két karommal fogok rá a fekete bőrtáska pántjára, és magam előtt lóbálom, jobbra és balra.
- Lenne kedve egy kávét inni, amíg várakozom? – érdeklődök feltekintve rá. Nem tudom, hogy honnan a merészség, de a közelében nyugalom száll meg. Régen éreztem hasonlót. Ideje lenne meglátogatni a bátyámat a tengerentúlon.




A hozzászólást Audrina Parker összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 12, 2017 12:55 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Stanislav Borodin
avatar
Média és művészet

Avataron : Nikolaj Coster-Waldau
Kor : 48

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szomb. Jan. 21, 2017 1:43 pm
 



 

A nevem nem egyszerű, ezt aláírom. Sammie is mondogatta, hogy meg kéne változtassam valami olyasmire, ami Amerikában is helyet ad nekem, de valahol élveztem mindig is, hogy betűzgetnem kell magam. Bár tény, ami tény, hogy így ennyi év után megunja az ember.
Felajánlottam Esmének, hogy adja le a vezetéknevemet. Lehetne csak egyszerűen Pearce, mint az anyja, s hordozhatná az emlékét ekképp. Nem vagyok az apja, nem vér szerint. Bár hasonlít rám szőkesége, de mégis, az utóbbi időben csendesen próbálom leválasztani róla a múltunkat. Mert nem érdemli azt, hogy ilyen teherrel éljen, s mert félek attól, hogyha döntök az anyját illetőn, akkor egy életre meggyűlöl. Márpedig a gyűlöletből eldobott nevem jobban fájna, mint az önként hátrahagyott.
- Azt kérte, hogy fessek neki egy osztályt. Jelent adok neki, olyasmit, amire vágyik. Sajnos meggyógyítani nem tudom, de egy gyermeket még boldoggá lehet tenni a festészettel és az álmokkal is. Számára ez varázslat. Ön mit kérne, hogyha egy festmény megoldhatná az életét?
A kérdésem meggondolatlanságnak hathat főleg úgy, hogy tudom róla, amit tudok. Senki nem jár jókedvéből kórházba, főleg nem olyas valakit látogatni, akinek az állapotában a remény nem opcionális velejáró. Mégis szándékosan fogalmazom így a mondataimat. A szomorúság a sajátunk, ahogy a reménytelenség is, azt nem kell adjak Blairnek sem. De röpke jókedvet, a valóságból való kiszakadást adhatok talán.
- Nagyon szívesen kávézom, de csak akkor, ha meghívhatom.
Az ajánlat számomra magától értetődő és alap dolog. Eszemben sincs hagyni, hogy egy nő fizessen a társaságomban, az udvariasság annak ellenére a részem, hogy a lelencben nem igazán kódolták ezt belénk.
- Mondták meddig tart? Már csak azért, hogy mennyire mehetünk messzire. Nyílt egy új hely a kórházzal szemben. Amennyiben egy kicsivel több időnk van, azt javasolnám.
Úgy vélem, hogy mindenkire ráfér a kiszakadás ebből a steril közegből, de nem fogom ráerőltetni magam és az akaratom. Ha a büfét választja vagy az automatás kávét, állok elébe, mindenképpen meghívom rá, s elfogyasztom vele. A fontos az, hogy beszélgetünk közben. Próbálom kizárni a mellettünk elhaladó susmutolást. A nők mindenhol nők, ha kórházi személyzet tagjai, akkor is. S pletykálkodni a legkönnyebb, azt hiszem.
- Hogy van? – fordulok mosolyogva Blair felé. A kérdést értheti magára és a férfire vonatkozólag is. Ahogy könnyebb meglovagolja a válaszát. Szabad utat adok neki ekképp.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Vas. Jan. 29, 2017 9:29 am
 



 


Stan and Audrie

Do you drink me a coffee?





Ambivalens érzésekkel látogattam el nap, mint nap a kórházba. Hiú reményeket tápláltam annak irányába, hogy Michael fel fog ébredni. A fejemben élő kép szerint két végkifejlet jöhetett volna szóba. Elmagyarázzuk egymásnak, hogy mit hagytunk ki, és továbblépünk, vagy egyszerűen megtörténik az, amitől a legjobban féltem. Félreismertem őt. Mi van, ha a mentoromnak van igaza, és annak a tizenöt gyereknek a haláláért ő a felelős? Elbírnám viselni annak a tényét, hogy egy gyilkoshoz mentem hozzá? Nekem nem számítottak a bizonyítékok, mindig a páciensek gondolatából táplálkoztam, ez az út vitt előre. Szerelmes vagyok belé, de az érzelmek mindent legyőznek? Fogalmam sincs, de addig nem fogom elhagyni, amíg el nem érkezik a mi időnk. Meg kell mondania az igazat. Hűséget fogadtam, hittem benne. Ez az ígéret pedig összeroppant. A folyosón álldogálva a pillantásom megakad az ismerős arcon. A hóna alatt tartott vászon egy újabb csodát rejt, de csak ritkán kérdezek rá a személyesebb munkáira. A beteg kislánnyal csak néhány szót váltottam a múltkor, de ő nagyon jól ismeri Stant. A teljes nevével is tisztában vagyok, csak így könnyebb, és sokkal barátságosabb is. A kíváncsiságom a nagyobb úr, ezért a várakozás helyett odasettenkedek. Amennyiben nem lenne érdeklődő, akkor simán lerázhatna, de megint zavarba ejtő kérdéssel forráz le.
- Ha egy festmény megoldhatná az életemet? – harapom be az alsó ajkamat, és eltöprengek a feltett kérdésén.
- Az igazságot. Az mindenre gyógyír, még akkor is, ha fáj. – horgasztom le a fejemet, és a lábbelimet nézegetem koncentrálva, de rájövök, hogy ez mennyire illetlenség. Nem így szoktam viselkedni, de ez a férfi más. Olyan információkra éhezik a lelke, ami nem egy átlagember gondolkodására a jellemző. A kávéötletem még bugyutának is tűnhet ezek után, de belemegy, csak éppen fordít a helyzeten.
- Szerintem ez nem jelenthet akadályt, de ha sütit is fogyaszt mellé, akkor azt már én állom. – akasztom a táskát a vállamra, és a férjem terme felé lesek, de nem történik semmi.
- Egy ideig el fog még tartani, ha átfogóbb vizsgálaton esik át. Havonta egyszer megnézi egy neurológus is, hogy változott-e az állapota. Talán most más híreket kapok. – szomorúság vegyül a hangomba, de aztán még intek a kislány felé, és elindulok a lift irányába.
- Benne vagyok a szemközti kávézgatásban. – egyezek bele, és még mindig az előbbi kérdésén agyalok.
- Sajnálom, ha nem válaszolok azonnal, csak tudja, szeretem tanulmányozni, amit mások mondanak nekem. Szakmai ártalom. – legyintek, de erősen a kabátomba marok az ujjaimmal.
- A gyerekek álmodoznak, néha viszont ez az, ami hiányzik a felnőttekből is…hogy meglássák a csodát, például a festészetben. Mióta fest Stan? – nyomom meg a gombot, és nem figyelek a kilépő ápolókra, így szinte nekilöknek a velem szemben állónak.
- Elnézést. – támasztom ki a tenyeremet a mellkasán, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és ne nézzen egy botlábú csitrinek. A pillanat nem tart sokáig, de a tekintetem ráemelem, és el is veszek a kék lélektükrökben.
- Öhm…itt a lift. – nyögöm ki pár másodperc múlva, és elengedve őt, szállok be a felvonóba. Túl meleg lett hirtelen. Lehet összeszedtem valami nyavalyát.
Vissza az elejére Go down
Stanislav Borodin
avatar
Média és művészet

Avataron : Nikolaj Coster-Waldau
Kor : 48

TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Szomb. Feb. 04, 2017 5:04 pm
 



 

Sokat vagyok a gyerekeknél, főleg itt. Egyszerűen muszáj kiszakadjak a valóságból, s ők segítenek elviselni az elviselhetetlent. Kicsit olyan, mint amikor Raynél járok, s meggyónok annak ellenére, hogy egy református pap nem gyóntat. Nos ő teszi, engem igen. Nem szabályos, ha szigorúan vesszük, akkor nem is oldozhatna fel, de én mindig úgy gondoltam ezekre a közös alkalmainkra, mint baráti beszélgetésekre, épp csak függöny mögött, nem látott arccal. Sammie mégis az unokatestvére, őt is érinti a sorsa. S általában azóta vagyok ennyire Isten felé fordulva, amióta házasok vagyunk. Ez is egyfajta vezeklés számomra. Már a házasság. A balesete óta eltelt évek pedig? Nem tudom. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
- Igen, pontosan úgy gondolom. – adok bizonyságot arra vonatkozón, hogy mire értettem a kérdésemet. Szeretem ezeket a gondolatkísérleteket, Samanthával is csináltunk sokszor, s még most is szoktunk, akkor is, ha nem képes elmondani. A gondolatai az övéi, biztos vagyok abban, hogy ugyanolyan okosságokat mondana nekem, mint mindig. Bár az kétséges, hogy mennyire teszek ezekkel a „beszélgetésekkel” jót neki. Sokszor gondoltam már azt, hogy talán hagynom kellene az agyát is elsorvadni. Akkor nem lenne ennyire rettenetes élete, hisz legalább nem lenne pontosan tisztában kiszolgáltatott helyzetével.
Meglep a válasza. Elmosolyodom ugyan, de inkább csak rejtendő meghökkenésemet. Agyamban – szokás szerint – megindulnak a fogaskerekek. Egy művész már csak ilyen. Próbálom kitalálni miképpen adhatnék igazságot neki. Justicia jut eszembe, s már meg is fogan bennem egy ötlet, melynek hangot ugyan nem adok, de beleeszi magát elmeszálaim közé.
- Nagyon érdekes választás, s még igaza is van a meglátásával. Gyógyír, de fáj. – nagyon fáj – teszem hozzá, de nem merülök azért szóban ilyen epikus mélységekbe.
- Évek óta nem ettem süteményt. - vallok színt, bár nem kérdezte, mégis kiszalad a számon. Ilyenkor, amikor idegenekkel próbálok beszélni, olyanokkal, akik nem gyerekek. Valahogy mindig sután nyilvánulok meg, mint aki elszokott a kommunikációtól, már ami a kölcsönös beszédet jelenti. - Már szinte nem is emlékszem arra, hogy milyen az íze. Melyik a kedvence? – fűzöm tovább, nehogy úgy értelmezze, hogy leráztam a megjegyzésemmel. Mi sem áll tőlem távolabb.
- Kívánom, hogy így legyen! – jegyzem meg bíztatón, csüggedt beletörődéssel szavaim mögött. Neki tényleg kívánom, de a magamét már nem hiszem. Rossz rádöbbenni, hogy már nem töltenek el izgalommal és hittel a csodák, de sajnos így igaz. Próbálok nem törődni vele, de mindig arcul csap a felismerés.
- Mi a szakmája? Viselkedés-elemző netán? – kérdezek vissza csípőből, immáron a lift felé menet. Különlegesnek tűnik számomra, éppen ezért adok a „kezébe” ily módon egy nem épp átlagos szakmát. Aztán persze ki tudja. Lehet, hogy nagyon mellélövök.
- Azóta, hogy elhagytam az árvaházat. Előtte csak rajzoltam, mert festéket nem kaptunk, s csak a kandallóból kikapkodott szén volt elérhető, meg a fehér falfelületek. Sejtheti mennyire örültek nekem a nevelők. – szégyentelen vigyorra fakadok, melynek léte tiszavirág-életű, de legalább egy időre átrajzolja vonásaim. Árvaságom nem azért hozom fel, hogy megsajnáljon, hanem mert szeretek a lehető legprecízebben válaszolni minden kérdésre.
Ösztönösen tárom szét karjaimat, hogy meg tudjam tartani Blairt – fél kézzel is megy, lévén én mindig cipelek valamit a munkám miatt. Nem valami romantikus keblemre ölelésben, hanem nagyon praktikusan és biztonságosan. Ez az a típusú reflex, amit minden olyan apa magára szed, akinek a lánya attól kezdve, hogy elindult, olyan, mint egy gömbvillám. Esmé mellett örökös készültségben voltam, nem akartam hagyni, hogy összetörje magát. A legképtelenebb helyzetekben is megtanultam hogyan tartsak meg valakit a lábain saját testem statikusságát bevetve anélkül, hogy megszorítanám.
- Nincsen semmi baj. – mosolygok rá egészen közelről, majd eleresztem felkarját, hadd lendüljön tovább. Nem akarom kínossá tenni számára a szituációt. - Egy kórházban megesik a nagy sietség. Én ezért választom gyakran a lépcsőt. Ott nem vagyok útban senkinek. – magyarázom, s közben – legyen ez egy házas ember fejében bármennyire szégyentelen – megállapítom magamban, hogy a világért se cserélném el az előbbi pillanatot egy lépcsőjárósra.
- Hogyan issza a kávét? – engedem előre a liftben, s nyúlok át előtte, hogy megnyomjam a földszint gombját. A kérdéssel a kínos csendet kívánom megtörni, mert mintha úgy látnám, hogy zavarba hozta őt az előbbi incidens. Semleges téma után kutatok tehát.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
Vas. Feb. 12, 2017 1:01 pm
 



 


Stan and Audrie

Do you drink me a coffee?





A magánéletem, és a munkám szétválasztása komoly feladatnak tűnt, ha átléptem ennek az épületnek a bejáratán. Nem szívesen emlékszem vissza a hetekkel ezelőtti eseményekre, és a kínvallatásomra se. A legnehezebb feladattal néztem szembe, elvégre egy gépet kellett átvernem. A hazugságom tökéletességén múlott, hogy ismét igazságügyi pszichiáterként dolgozhassak. A valóságba visszatérni felért egy pofonnal, de a szívem egy részét Michaelnél hagytam. A félresikerült, és máig tisztázatlan balesete miatt látogatok el nap, mint nap a kórházba, hogy értesítést kapjak az állapotáról. Dr. Jake Lester az újonnan érkezett neurológus, és specialista, akit felkértek a havi vizsgálatra. Elfojtom magamban a reményt, miközben a bizonytalanság emészti fel az összes porcikámat, és az igazság furakszik minduntalan az élő sejtjeim közé. Meg akarom tudni, hogy valóban elkövette az ellene felhozott vádakat, vagy sem. A belső harcomból, és a kusza gondolatok örvényéből a velem szemben álló férfi ránt vissza. Túl személyes kérdést tett fel, és elmélkedésre sarkallt.
- A fájdalom néha kifizetődőbb, ha tisztában vagyunk az igazsággal. – hajszolom tovább a témát, és nem kellene fellelkesülnöm, de munkahelyi ártalom kísért. Régen a szakmám jelentette a mindenséget, hírnevet szereztem, de most őrlődöm, és ez kínzóbb, mintha szögesdróton lógnék.
- Én se vagyok egy édesszájú, a húgom nagyobb fan, de azért nekem is vannak gyengéim. Az oroszkrém torta bármikor jöhet. – egy szelídebb mosollyal ajándékozom meg. Igyekszem a türelmes feleség látszatát kelteni, de belül tombolok. A várakozás miatt pótcselekvésre vagyok ítélve, így jobbnak látom, ha valóban elhagyjuk egy kis időre az épületet.
- Ugyan nem vagyok elemző, de nem lőtt mellé nagyon. Igazságügyi pszichiáter vagyok. Nem a legkönnyebb szakma, de imádom…imádtam. – hallgatok el, és a táskámat kezdem el babrálni. Audrina térj észhez…tudod vannak szabályok, és azoknak kell élned. Nem nyílhatok meg egy vadidegennek, amíg nem ismertem ki.
- Árvaházban nevelkedett? Ó, ezt sajnálattal hallom, de minden rosszban van valami jó. Megtalálta az igazi szenvedélyét. Kevesen mondhatják el magukról, hogy olyan munkát végeznek, ami nem teher. Én már csak tudom. – a hajamat átlendítem az egyik vállamon, hogy ne zavarjon, és elindulok vele együtt a felvonó irányába. A sietség, a kapkodás eredménye, de perceken belül szinte Stan karjai közé űznek. Nem vágyom az intimitás eme fokára, még nem állok készen rá, mégis elemi erővel söpri el az én kívánságomat egy másik hatalom. Feltekintek a szemébe, túlontúl udvarias, felsegít, és nagyon gyorsan nyerem vissza az egyensúlyomat is általa.
- Talán valóban a lépcsőt kellett volna választanunk, de ennél gyorsabban nem jutunk le az emeletről. – fordulok el a liftben, miközben megpróbálom visszanyerni a lélekjelenlétemet. Érzi a mellettem álló férfi is, hogy összezavart, csendesen időt ad nekem, és ezért hálás vagyok. Rendezem a gondolataimat, és felöltve a maszkomat, már sokkal magabiztosabban kommunikálok vele.
- Jó sok tejjel, és cukorral. A kávét magában nem szeretem, és ki is készíti a gyomromat, de nem bírok létezni a koffein nélkül. – az ujjammal a fülem tövén játszadozom, kéklő lélektükreim a vásznat figyelik. Toporgok egy sort, megnézem a panelt is, mire leérünk a földszintre, de ott egy kisebb káosz vár ránk.
- Figyelem, figyelem…első osztályú probléma. Senki nem hagyhatja el az épületet. Ismétlem, senki nem hagyhatja el az épületet. Járvány készültség. – egy maszkos úriember osztja az utasításokat, nagy a felfordulás, és erről eddig nem is értesültünk?! Az egyik nővér siet elénk, hogy eltereljen az útból, de nem hagyom magam, és megragadom a kezét.
- Mi történt? – érdeklődök a sürgető nővérkétől, aki lihegve áll meg, és hadarja el a történteket.
- Előbb hoztak be egy gyanús beteget. A sebészeti vezetőnek is szóltak. Állítólag pestises, és emiatt karantént rendeltek el. – fel se fogom a szavai értelmét, és feltekintek a kísérőmre.
- Nem hagyhatjuk el a kórházat? – hallottam, nem vagyok süket, de kell a megerősítés.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Magánkórterem
 



 

Vissza az elejére Go down
Magánkórterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
 :: 
Kórtermek
-
Ugrás: