Szülészet-nőgyógyászat

Sigmund & Lilian

Tudom nem illik panaszkodni, mert miért is tenném? Nőgyógyász, vagy gyerekorvos akarok lenni, most is a munkámnak élek, hiszen a rezidensem éjszakai ügyeletre osztott be, és mindenem megvan, amire vágyom, de akkor mégis, mitől vagyok kiakadva? Hát talán attól, hogy hajnali kettő óra van, a nőgyógyászaton vagyok, és nem történik semmi. Itt aztán tényleg nem kellene, hogy megálljon az élet. Igaz, ritkaságszámba megyek nő létemre, hiszen nem a betegek táborát erősítem, és nem is a nővérekét, hanem az orvosokét. Ha felnövök, egyszer az leszek, de még nem tudom pontosan, hogy melyik szakirány vonzana jobban. Jó pár évem van hátra, vagyis reménykedem benne, hogy a kedves vőlegényem nem tipor a mélybe, és nem kell lemondanom arról az álmomról, hogy a legnagyobbak között lehessek. Már kisgyermekkorom óta vágytam az életmentésre, és amikor itt állok a nővérpult mellett tettre készen, akkor nem történik semmi.
- Hilda biztos vagy benne, hogy nincs egyetlen kismama se, aki ma este akar szülni? – nézek rá boci szemekkel az osztályvezető nővérre, aki csak elnézően pillant rám, de mosoly bujkál a szája szegletében.
- Cory örülök neki, hogy te még hajnali kettőkor is fel tudsz dobódni, és olyan lelkes vagy, hogy azt tanítani kellene az egyetemen, de sajnos ma tényleg nyugodt éjszaka van. Dr. Baker az ügyeletes, és ha… - be se kell fejeznie a mondatot, mert a lift csilingelés közepette nyílik ki, és egy számomra ismerős férfi jelenik meg a tolókocsiba ültetett feleségével együtt a folyosón.
- Van itt valaki? A feleségem most fog szülni…hahó? – az ijedtség mindennapos a kispapák esetében, így csak odasietek, és biztatóan mosolygok rá a most érkezőkre.
- Edward…és Josephine…istenem hát elérkezett az idő? – pillantok a boldog kismamára, aki most nem annyira lelkesedik, de a tőle telhetően legkedvesebb hangnemben szólal meg.
- Jézusom Cory…te itt dolgozol? Micsoda megnyugvás nekem. – már nyúl is a kezem után, így nem vagyok rest megszorítani neki, és Edwardot is megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj.
- Dr. Baker az orvosom…úgy tudjuk, ma ő ügyel… - néznek rám mindketten, én meg heves bólogatásba kezdek.
- Így van, azonnal értesítjük, de mi lenne, ha Edward addig te kitöltenéd a papírokat, én meg bekísérném Josephine-t a vizsgálóba? – kérdezek rá kedvesen, és nem mozdulok a nő mellől. Hilda ugrik is, hogy előkeresse a dokumentumokat, én meg átveszem az irányítást, és betolom a legközelebbi terembe.
- Lélegezz mélyeket, és jövök is a doktor úrral, rendben? – a tekintetünk összekapcsolódik, és még egyszer biztatásképp megszorítom a kezét, aztán magára hagyom, mert nekem is feladataim vannak. Egyedül nem csinálhatok végig egy szülést, és ha van fogadott orvosuk, akkor kutya kötelességem jelezni felé az esetet. Az egyik ápoló igazít útba, hogy merre találom a felettesemet. Az egyik pihenőben látták utoljára, így futva teszem meg az utolsó pár métert. Az ajtó előtt fújom ki a levegőt, és két kopogás után merek csak benyitni.
- Elnézést dr. Baker, de Mrs. O’Donoghue-nál megindult a szülés, és a kettes vizsgálóban várja. – a látvány letaglóz. A borostás arcél, az üveges tekintet nem éppen arra utal, hogy képben lenne a főnököm, de ami jobban zavar az orromat megcsapó whiskey szag.
- Maga meg kicsoda? – csuklik kettőt, és kezd a gyanúm beigazolódni.
- Én dr. Jones vagyok, az egyik gyakornok, aki ma ügyel…és – némi dülöngélés után áll talpra, és szívja vissza a taknyát, majd belebújik a köpenyébe.
- Magácska orvos? Miért nem láttam eddig itt? – mér végig, mintha egy olcsó portéka lennék, éppen a kedvére való játékszer, ezért teszek egy lépést hátra.
- Szóval a kettes… - indul meg mellettem, és egy rágót keres elő a zsebéből, de ezzel nem fogja megszüntetni a belőle áradó bűzt. Elkap a bizonytalanság. Itt életeket mentünk, és ha egy szülés nem is annyira komplikált, de attól még nagy dolog. Az emberek azért jönnek ide, mert megbíznak bennünk. A józan eszem győzedelmeskedik felettem, így még nem érünk el a folyosó végére sem, de felteszem azt a kérdést, amit nem állna jogomban.
- Maga ivott? – nem kell okosnak lennem, hogy kikövetkeztessem a következő jelenetet. A szakorvos úgy fordul meg a szavaimra, mintha megégettem volna, és már most piros a feje.
- Mit merészelt kérdezni? – tesz felém még egy lépést, hogy rám ijesszen, de ettől még nem fogok meghátrálni.
- Azt, hogy ivott-e? A betege élete… - de mintha meg se hallana, úgy kezd el üvölteni velem két nővér láttára, mintha egy féreg lennék, és az sem zavarja, hogy hajnal van.
- Mit képzel magáról…betoppan ide, szinte a tojáshéj ott van még a seggén, és számon kérheti a felettesét? Jelenteni fogom a rezidensének a pimaszságát, és most húzzon el, ne is lássam… - földbe gyökerezik a lábam, és miután elmegy, még percekig szótlanul állok ott. Mit kellene tennem, ha egyszer éreztem? Ismerem a betegét, és tudom, hogy milyen nehezen jött össze nekik a baba. Nem lehet valaki ennyire felelőtlen. Hezitálok, de végül sután elindulok a műtők irányába. Kell lennie más nőgyógyásznak is idebent. Az osztályvezető nincs itt…de a táblára téved a tekintetem, ahol éppen egy méhen kívüli terhesség mellett meglátom dr. Roux nevét. Na, Cory rajtad a sor. Már nem figyelek, csak rohanok a műtők irányába, de megtorpanok, mert oda így nem mehetek be. Kénytelen vagyok felvenni a köpenyt, és a maszkot is, de a sapkára már nem marad időm. Benyomva a gombot be is lépek a steril helyiségbe, és többen elfelejtenek levegőt venni. Nem a hivatalos szerelésben vagyok, ez a munkámba kerülhet.
- Dr. Roux…sajnálom, hogy most zavarom, de szükségem van magára… - kérlelően tekintek rá, és ha követ, akkor a bemosakodóban állok meg. Idegesen mászkálok odakint, amíg meg nem jelenik, és nem tűnik túl boldognak a jelenlétemtől.
- Elnézést, én tudom, hogy nem lenne jogom ehhez, de odafent dr. Baker egy szülést akar levezetni…amivel nem is lenne gond, de úgy vélem alkoholt fogyasztott, és ezzel veszélyezteti a betege életét. Ismerem a kismamát, és veszélyeztetett terhes… - hallgatok el. Átléptem mindenfajta szabályt, ami most az orvosi karrierembe is kerülhet.

Kell lennie egy másik megoldásnak, egy másik orvosnak, aki nem ivott. Nem szívesen megyek másért, ha a közvetlen főnökömmel illene megbeszélni ezt, de amint felhoztam a gyanúmat, máris el lettem könyvelve egy taknyos gyakornoknak, akinek nincsen szava ebben a kórházban. Megszoktam, hogy a szakorvosok isteneknek képzelik magukat, de még ők is hibázhatnak, és most egy óriási hiba van készülőben. Nem szeretném kockára tenni a kismama, sem a gyerek életét, ezért veszem a bátorságot, hogy szinte rárontsak műtét közben az osztályvezető helyettes nőgyógyászra. Hozzám is eljutnak a pletykák, miszerint a doktor urat behálózták, de itt most nem ez számít, sőt az sem, hogy valaki jól néz ki. A gyakornoki programba nem azért kerültünk be, hogy a feletteseinket értékeljük kinézet, meg sármosság alapján. Sikerül a levegőt is bent felejtenem, és lefehéredek, mert nem erre számítottam Dr. Rouxtól. Szinte leüvölti a fejemet, hogy merészeltem őt megzavarni operáció közben, és igen…egy óriási hiba volt a részemről, de az nagyobb lenne, ha most hallgatnék. Fegyelmit kaphatok, de a lelkiismeretemmel nem tudnék elszámolni, ha Josephine-nek baja esne. Az apám ismerőse, és milyen fényt vetne Michael Jones lányára, ha már az életmentés mellett tette le a voksát, és veszélybe sodorja egy elit tagjának az életét?  Az újságok, és a média mindenhova beszivárog, és abban is biztos vagyok, hogy dr. Rouxhoz is eljutott, hogy az apám inkubátorokat vett a gyerekosztályra. A bemosakodóban várok, és ezernyi gondolat cikázik át a fejemen, hogy milyen mentséget keressek, de az igazság lesz a legkézenfekvőbb. Nemsokára ki is ront a műtőből, és az önműködő ajtó bezáródik mögötte. Még a maszk sem kerül le róla, de ismét újabb szidást kapok. Lehajtom a fejemet, és mélyeket lélegzek. Ha bebizonyosodna, hogy nincs igazam, akkor ki fognak rúgni, és még eljárást is indítanak ellenem, mert kétségbe vontam egy felettesem hozzáérthetőségét.
- Én sajnálom, de ismerem a kismamát, és nem maradhat egy olyan ember kezében, aki ivott. – halkítom le a hangomat, és nem merek felnézni a szemébe, mert tudom, hogy a határokat feszegetem. Az egyik legjobb nőgyógyász, és szülészorvos áll velem szemben, és éppen számon kér…jogosan. Alig egy fél órája még én fohászkodtam azért, hogy ma este történjen valami, erre tessék..megkaptam, így illene lenyelnem a békát is.
- Nem akartam a betege életét kockára tenni, csak…elnézést kérek. – pillantok fel rá sötétkék íriszeimmel, és nyelek egy nagyot. Ajaj, ennek biztosan lesznek következményei. Most készülök a gyakornoki vizsgámra, és csak ezután lesz belőlem rezidens. Egy kis porszem vagyok a kórházi gépezetben. Egy ideig fújtat még aztán, benéz a műtőbe, végül megenyhül, és előtör belőle azaz orvos, akire felnézek. Nem sietek, csak loholok a nyomában, de egy percre se hallgatok el, ha már kirángattam egy életmentő beavatkozásról.
- Josephine O’Donaghue, most van a harminckilencedik héten. Harminchét éves, lombikprogramban vettek részt a férjével. Vércukorbeteg, és a külső méhszája egy ideje már kinyílt. Nem tudták a folyamatot visszafordítani, így megindult… - ennyire telik tőlem, szinte már fuldoklom, amikor elérünk a kettes vizsgálóhoz, és benyitunk, de a látvány letaglóz. Dr. Baker üvölt a kismamával, és csak akkor áll le, amint meglátja a főnökét.
- Te mit keresel itt Roux? Maga…ki fogom rúgatni, ezt jelentem holnap a rezidensének. Készítse elő a kismamát…csendben legyen, nem adok epidurálist… - majdnem visszahőkölök. Hogyan képes valaki így beszélni a betegével?

Az ember életében eljönnek azok a pillanatok, hogy jól döntött-e, vagy sem. Nem szeretek felülbírálni senkit sem, és megtanultam az elit világában, hogy érdemesebb hallgatni, mert rosszul járhatok egyetlen elejtett mondattal is. Az itteni helyszín azonban elüt ettől, és életek múlhatnak azon, hogy hallgatok-e, vagy sem. Meghoztam a magam döntését, és egy másik szakorvos segítségét kértem a gyanúm beigazolásában, és igyekeztem egy olyan egészségügyi dolgozót találni, aki képes levezetni Josephinél a szülést. Az édesapám egyik ismerőse, különösebben nem áll közel hozzám, de amint dr. Roux elkezd beszélni, még az ütőér is megáll bennem. Hirtelen megkérdőjelezem még saját magamat is, meg hogy mekkora bajba kerülhetek, de aztán mélyen elzárom a gondolataimat. Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de majdnem kicsúszik a számon, hogy milyen lófasz bizottságot értesítsek hajnalban, amikor itt és most van szükség egy másik orvosra. Szarok bele az etikai folyamatba, meg az erkölcsi és betegjogi képviselet metódusába. Megtanultam az egyetemen, és nem, most nincs igaza a felettesemnek, de kettőnek beszólni valóban sok lenne a rovásomon. Megtettem, amit tudtam? Igen, mert szóltam egy másik orvosnak, akinek intézkednie kellene, de…a műtő. Igaza van, nem rontunk be, de hajnalban ne kelljen már kihangosítót használni, ha már a betegek alszanak. A csipogtatás az ideális ilyenkor, és nem egyszer történt meg, hogy beszólnak az ajtón keresztül. Nem mentem a műtőasztal közelébe, de maszkot viselhettem volna, ha már átléptem az automataajtó küszöbét. Mélyen le vagyok sújtva ettől a hangnemtől, de csak követem az osztályvezető helyettest a kettes vizsgáló felé.
- Vércukorbetegsége van, ennyit tudok. A kórlapot még nem nézhettem át, mert most jött be a kismama a férjével. Az én feladatom az volt, hogy értesítsem dr. Bakert… - jegyzem meg kissé talán sértődött hangnemben, de annyira loholunk, hogy ez nem igazán érződik.
- Igenis, Dr. Roux. – állok meg a terem előtt, és megvárom, hogy milyen jelenet fog odabent lezajlani, de a beteggel való ordibálás is azt hangsúlyozza, hogy nem követtem el hibát, mert szóltam egy másik orvosnak. Az egyik ki akar rúgatni, a másik nem enged dolgozni…szépen állunk, de csak bólintok a kérésre, és már ott is hagyom a vajúdó anyát, immár egy biztonságot jelentő szakember mellett. A nővérpultnál még hallani dr. Baker szitkozódását, én pedig a szívem szerint döntök.
- Elena ideadnád a jegyzőkönyvet…bizottságot hajnali kettőkor nem lehet hívni, és ennek úgyis a kórházigazgató elé kell kerülnie. – a formanyomtatvány kitöltése nem vesz sok időt igénybe, és közben megcsipogtatom a szülésznőt is. Hamarosan megjelenik a tökéletes kinézetű Caroline Ronald, és megáll mellettünk.
- Hívatott Jones? – nem szeretem a lenéző embereket, de ő is felettem áll, hát lenyelem a békát.
- Dr. Roux várja a kettes vizsgálóban dr. Ronald. Egy szüléssel. – teszem hozzá, és már rohan is el a szőke loknijaival. A végén alá is írom az észrevételeimet, és Elena elé csúsztatom.
- Tessék, itt az aláírásom is. Odaadnád majd Dr. Roux-nak is? A másik szakorvos nem fogja elismerni, de én kiírom a kérvényt a vérvételre. Az a legbiztosabb a bizonyításra. Ha nem vesz részt rajta, tudjuk mi lesz… - nézek össze a nővérrel, aztán halványan elmosolyodom.
- Én mindent megtettem. – vonom meg a vállamat, és a mosdók felé veszem az irányt. Jelenleg határozottan úgy érzem, hogy nem a szülészet-nőgyógyászat lesz az én terepem, sőt egyre biztosabb vagyok abban, hogy a gyerekosztályon a helyem. Egy részeges mentorral nem sokra mennék, a másik meg kitilt. Szépen állunk, de ez van.

A lift ajtaja éppen csak, hogy bezárul mögöttem, amikor a hátam a falnak vetem, és lehunyom a szemhéjaimat. A görcs élesen nyilall az alsó gyomortájékomba, de a legrosszabb sejtéseim szerint inkább máshova. Megrebben a szempillám, és egy kép villan be az elmémbe. Két emelet között ragadok, Adrian segít kiszabadulni, és majdnem belehal. Az emlék örvényében ugrok egyet, és a belgyógyászat ablakából lógok ki, ahonnan nincs visszaút. Az első alkalom, amikor személyesen érintett meg a halál angyala. A bordó estélyim fényes tapintású anyagát félretolom, és félve pillantok le a két combom találkozására. A szív alakú mélyedésből vér folyik végig, vörös mintázatot hagyva a hamvas, és fehér bőrömön. Ismételt nyilallás, és a szöveteim összerándulnak. A combomba vájnak ujjaim, hogy enyhítsem a belső kínt, a félelmet, hogy nem szállok ki innen. Hamarosan a kis csengő jelzi…nem szakadtam le, épségben megérkeztem a nőgyógyászatra, ha ezt nevezhetjük annak. A pulzusom a nyaki ütőeremnél pulzál, a szemem előtt pöttyök táncolnak. Kitévelygek a folyosóra. A nővérpult mellől halk beszélgetés foszlányai jutnak el hozzám. Képtelen vagyok egyelőre, hogy továbbmenjek, csak megtámaszkodom a hideg fal mellett, és a nyirkos tarkómat nekinyomom. A belső hang visítva adja a tudtomra, hogy nagy a baj, és orvosi ellátásra szorulok, de egyelőre senki nem vesz észre, és én sem fejezem ki a problémámat a nagyközönség felé. Pár hete innen menekültem el, mert nem mehettem be a szülésre Josephine-nél. Megkérdőjeleztem egy felettesem hozzáállását, és a másikkal szemben ellenszenvet éreztem. Nem kedveltem, amiért leteremtett, most mégis jobban örülnék neki, mint bárki másnak a világon. A világom összeomlóban van, és ha nem kapok segítséget, akkor itt fogok összeesni. A nővérpult felől érdeklődés érkezik az irányomba, és az egyik kedves alkalmazott odasétál hozzám.
- Ma nincs ügyeletben Dr. Jones, minden rendben? – a legszívesebben az arcába ordítanám, hogy semmi sincs rendben, és menekülni akarok a valóság elől, de jelenleg egy gyenge válaszra futja tőlem.
- Nem tudja, hogy dr. Roux ma este bent van-e? Szükségem lenne rá. – elharapom az utolsó mondatot, mert nem hittem volna, hogy valaha én kerülök ilyen helyzetbe.
- A doktor úr ma éjszaka ügyeletes, és a pihenőben van. Sürgős esetről lenne szó? – puhatolózik tovább a frissen manikűrözött, a címlapokról kilépett újonc. Nem érzem, hogy orvos lennék, vagy éppen életmentő. David még időben került be a műtőbe, de nem az én dicsőségem, hogy ez megtörtént. Adrian összezuhant, és ez sok, nem bírom. A testem felmondja a szolgálatot. A szüleimmel való hadakozás, a vőlegényem elhidegülése, a gyakornoki vizsga, a két stresszfaktor…túl sok.
- Nem. Személyesen keresem meg. – nyelek egy nagyot, és megindulok a nőgyógyászati pihenő felé, a hátam mögött hagyva az értetlen nővérkét. Minden lépéssel megküzdök, de megpróbálok úgy kinézni, mint aki nem éppen a halálán van, vagy az ájulás szélén. Az ajtó előtt néma fohászt mondok el, és egy erőteljes kopogtatás után merek csak benyitni. A megjelenésem cseppet sem kórházi, elegáns vagyok, akár egy civil.
- Dr. Roux ráérne egy pillanatra? – falfehéren mérem végig az ébredező férfit. Egy fejjel minimum magasabb nálam, de most az ágyon fekszik. A fájdalom most egy erősebb hullámmal csap le rám, így lerogyok az egyik székre az asztal mellett. A ruhám a fél oldalas sliccelés miatt szétnyílik, és a bokámnál a földre csorog a vörös vér. Ez már nem egy szimpla probléma.

A mai este annyi minden történt, hogy egy átlagember már összeroppant volna a szimpla kórházba jövetel alatt, de én ebbe dolgoztam a nap huszonnégy órájában, ezért nem is vettem észre az aggasztó jeleket, hogy éppen úgy megviselt, mint ha csak egy civil lettem volna. Nem istennek születtem, korlátokkal rendelkezem, pihennem kell. Az elmúlt hetekben még jobban rágyúrtam, extra műszakokat vállaltam, figyeltem, rajzokat készítettem a műtő galériájáról, de minden kevésnek bizonyult. A magánéletem csúnyán beleszólt a munkámba, és fordítva is. William már régen nem azt a támaszt jelentette, mint egy évvel ezelőtt, a szüleim még inkább nyomták az esküvőt, hogy végre apa is közelebb kerüljön a kormányzói székhez. Egyedüli felfrissülést Adrian megismerése hozhatott, meg az a mindent elsöprő csók, mely az ajkaimon csattant. Bárcsak megálltunk volna ott, és nem történik meg az együttlét. Nem azért ellenkezem, mert nem élveztem, hanem mert életemben először voltam gyenge érzelmileg. Nem mérlegeltem, és a pillanatnak éltem…és lám mi lett az eredménye? Hasonló gondolatok fordulnak meg a fejemben, miközben az ébredőző nőgyógyászt figyelem. Vajon hibát követtem el, amiért elsőre ítéltem? Nem bántott meg, a tanító jelleg benne volt, csak a körülmények…bizalmatlanná válok az emberekkel szemben, ha egyszer megsértik az igazságérzetemet. Orvos akarok lenni, és nem az a fajta, aki visszafogja magát, és csendben bólogat, sőt a betegeivel, vagy a kollégáival szemben se emeli fel a hangját, ha rosszul tesznek valamit…de úgy tűnik tanulnom kell még, a tapasztalat óriási előny. A káromkodás zökkent ki ebből a mélabús, ide-oda dülöngős transzomból.
- Igen, az. – válaszolok velősen, és már az erőm végén járok. Honnan tudom, hogy az a baj? Már a liftes akciónk előtt is sejtettem, élt bennem a gyanú, hogy valami nincs rendben. Elméláztam, eltoltam, nem figyeltem rá. A kis hang üvöltött, hogy Cornelia el kellene menned a boltba, venned kellene egy tesztet, mert mi van, ha becsúszott. Olyan előrelátó vagyok, kiszámítható, de most…íme a huszonöt éves gyakornok, aki egy politikus kicsi lánya, és nem bír ügyelni a védekezésre. A gyógyszerre kellett volna ráállnom, és nem engedni Willnek sem, hogy óvszerrel csináljuk. Kiszakadhat, lejárhat a szavatossága. Dr. Roux ugrik, és a karjai között landolok, talán az utolsó percben, mielőtt a földön kötöttem volna ki. A fekete pöttyök reves tánca megkezdődik, és versenyt futok az idővel. A rendelő ugyan nincs messze, de nekem az örökkévalóságnak tűnik, mire elérünk oda, és felkerülök a vizsgálóasztalra. Újabb görcs az alhasamban, és fájdalmamban még a magassarkút is lerúgom magamról. Lihegek, mint egy kivert kutya, és könnyek gyűlnek a szemembe. Ez nem én vagyok. Cornelia Jones nem sír mások előtt, csak nagyon ritkán, nem mutatja ki, hogy ennyire kiszolgáltatott. A kérdése hallatán szinte azonnal reagálok.
- Leveszem. – remegve támaszkodom meg a tenyeremen, és nyúlok a hátam mögé, hogy lehúzzam a cipzárt, de minden mozdulat egy pokolbéli kínzással ér fel. Visszahanyatlok, és leerőszakolom a derekamig. Innen már nem megy.
- Kérem, csak most az egyszer…gyűlölöm a hideg megnevezéseket. Cory, ha lehet…nem érzem magam most dr. Jones-nak. – lecsorog az arcomon néhány könnycsepp. A bugyimnak már annyi, és amíg az ultrahangra készül, lejjebb csúszok…borzalmasan szédülök. A hideg zselé még könnyebbségnek is elmenne, de a tekintetem a monitorra siklik. Összefolynak a szemcsés látottak.
- Ugye nem, nem vagyok terhes? – hány nő bizakodik ebben a diagnózisban szerte a világon, de újabb görcs rántja össze a méhemet, és immár a fejem is koppan, és néhány másodperces eszméletvesztés következik be. Az ébrenlét, és az öntudatlanság mezsgyéjén egyensúlyozom.

A ruhámtól megszabadulni pontosan olyan kínos, mint amikor kizavart, mert ismerem a beteget, és nem lehetek jelen a szülésnél. A gyakornokok nehezen emésztik meg, ha nem úgy van az elképzelés, vagy a vágyott szakirány, ahogyan az a nagykönyvben megvan írva, de talán ennek így kellett lennie, és ideje lenne, ha ezen túllendülnék, mert ebben a pillanatban ez a felettes nekem segít, és egyáltalán nem fennhéjázó, ahogyan egy-két pletyka szól róla. Az estélyit sikerül derékig letolnom, és bizakodom benne, hogy nem az a helyzet, amitől rettegek. A fejem a vizsgálóasztalnak koppan, de előtte még tudok válaszolni a feltett kérdésre.
- Szúr, és befeszít…nagyon rossz. – lihegek, és amint a látóteremben nem látok mást, mint néhány fekete pöttyöt, akkor a külvilággal is elveszítem a kapcsolatot egy jó időre. Nem vagyok toppon, és az elmúlt hetek aggodalmai most ütnek ki nálam. Arra térek magamhoz, hogy a nyakamban egy vizes törölköző pihen. Szerencsére dr. Rouxon kívül más nincs bent a rendelőben, így nem kell attól tartanom, hogy más is megtudja…..a mit is? Lélegzetvisszafojtva hallgatom, de nem is kell igazán megértenem, mert az ultrahang nem hazudik. Kinyomtatja a képet, és a kezembe nyomva értesít róla, hogy hurrá hét hetes terhes vagyok. Ez valami égi összeesküvés ellenem. Nem vagyok apáca, de felelőtlen sem, mégis úgy tűnhet mások szemében. Iszonyúan nagy súly telepszik a mellkasomra, és pár percig csak bámulom a képet…és az embriót. Kicsi, nem lesz belőle élet. Nem tehetem tönkre a jövőmet, egy becsúszott babával. Nem leszek az a gyakornok, aki kiesik a programból, mert teherbe esett. Botrány lesz belőle, céltábla leszek a társaim között, a média rám fog szállni, és már ettől a ténytől is elkap a hányinger.
- Otthon kell maradnom? Tudja, jön a vizsga, és nekem…nekem meg kell írnom. Dolgoznom kell, mert lemaradok. Ez így nem helyes. – erednek meg a könnyeim, és legszívesebben összegyűrném a papírt. Nem jelent semmit. Ridegre váltok, és tudom, hogy mit kell tennem, még ha ezzel sokan nem is értenének egyet.
- Kérem, erről ne szóljon senkinek. A sajtó, a szüleim, a vőlegényem…. – törlöm le a kézfejemmel az újabb kicsorduló könnycseppeket, aztán veszek egy nagy levegőt.
- Mikor tudna előjegyezni abortuszra? – nyelek egy nagyot, és még hozzáteszem.
- Ha lehetséges, akkor kaphatnék egy telefont? Muszáj lesz telefonálnom. – valakinek el kell mondanom, fel kell hívnom Mariont. Ő az egyetlen személy, aki most segíthet. Nem hiszem el, hogy ez megtörténhet velem, iszonyúan lesokkol a kép. Egyetlen estére engedem el magam, egyetlen alkalommal akarok önmagam lenni, és ekkor is becsap a ménkű. Cornelia ezt meg nem történtté kell tenned.