Kínzókamra

– усталым?
– глупая шлюха!
Hangzott az élveteg hang, majd csattant az ostor. A sikoltás késként hasította fel vérző torkomat. Idegszálaim egyként feszültek meg és rándultak össze. Még épp vállízületem húzta fel egész testemet. A lánc, amely fogva tartott csörögve mozdult velem. Izmaim elernyedtek, s most testem tehetetlenül, izzó fájdalomtól lüktetve csüngött. A fejem előrebillent engedve a gravitáció törvényeinek. Vártam. Türelmetlenül, szinte gyermekded lelkesedéssel vártam az újabb ütést, hiába. Néma csönd és tücsökciripelés telepedett a helyiségre, ahol mindössze egyetlen élettelen fényű lámpa biztosította a gyér látási viszonyokat. Kísérteties, nem igaz? Az elmúlt napok alkalmával – amikor eszméletemnél voltam, természetesen – volt időm szemügyre venni az édes gyönyör szobáját, ahol rengeteg barátságos és ismerős eszköz sorakozott egymás hegyén-hátán, viszont – ismervén használati céljukat – tudtam, hogy egyikkel sem szerettem volna közelebbi kapcsolatba kerülni kiváltképpen nem azzal, amelyik egykoron azt a funkciót látta el, hogy az ember szemüregén keresztül kaparják ki az agyát. Kevésbé fájó csuklómat mozgatva kiáltattam volna valakiért, hogy panaszt tegyek – miszerint hiába élveztem a hely vendégszeretetét napok óta – még mindig nem történt semmilyen lépés azt illetően, hogy kicseréljék az ocsmány vasbéklyót egy rózsaszín plüss verzióra, továbbá senki sem hallotta meg kérésemet helyett inkább követelésemet, hogy beszélni akarok a hely urával, amennyiben nem csapódik az ajtó mögöttem. Ez a hang más volt. Nem úgy hangzott, mint eddig – félre értés ne essék, a hely korántsem a vendégszeretetéről vagy az emberközpontúságáról volt híres, azonban most úgy tűnt, hogy még kevésbé lesz az. Mégis… akarva akaratlanul húztam széles vigyorra a számat, amikor az ismerős férfi parfüm illata kúszott az orromba az eddigi pacsuliktól eltérően. Végre valaki, akinél panaszt tehetek! Ezt az illatot még én választottam neki. Komoly gondot fordítottam arra, hogy olyat találjak, ami tökéletesen tükrözi a személyiségét: a szilaj temperamentumot és az űzött, nyughatatlan vad különös keverékét. Vártam, hogy mikor fog megjelenni és az irányítása alá vonni a kínzásomat – erre várt az elmúlt években és most, hogy megöltem az édesapját még az eddigieknél is nyomósabb indokot szolgáltattam, hogy örömét lelje a kialakult igen kényes helyzetben. Itt voltam, hogy azt tegyen velem amit akar egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően… azaz átkozott sürgősségi műtét! Azt akartam kérdezni, hogy hány napja raboskodom a pöcegödörben, ami kellemetlenül facsarta az orromat, azonban csak fülrepesztő sikoltás hagyta el ajkaimat. A vállamba harapva sikoltottam fel újra és újra. Nem engedtem meg neki azt az örömöt, hogy ennél többet kapjon. Minél erősebben ütött, én annál makacsabbul mélyesztettem fogsoromat a húsomba. Vér mosdatta a számat. Elfúló sikolyaim nevetéssé torzultak még akkor is, amikor hátrarántotta a fejemet. Erőtlen voltam, nem tiltakoztam. Csillogó tekintettel, halkan kuncogva néztem fel rá.
– Hiányoztál, drágaságom! Őszinte sajnálatom és részvétem kedves édesapád halála miatt… – szinte szégyenlősen vigyorogtam rá – de miket is beszélek? Nem, egyáltalán nem sajnálom! A legnagyobb öröm volt kifojtani belőle az életet! – Véres fogaimmal kaptam az arca felé. – Ezúttal úgy hiszem, hogy egy kicsit… jogos a dühöd, bár mentségemre szóljon, hogy apád nélkül neked is és egyúttal nekem is jobb életem lett volna, de hagyjuk is ezt… áruld el mit szeretnél még velem tenni, mert éget a kíváncsiság… – Az ölebei már mindent megtettek velem, amit lehetett elvégre az elmúlt napokban előszeretettel babusgattak: az első verés alkalmával kiugrott a vállam és azóta egyik sem segített helyre tenni – mellesleg megjegyzem, hogy mostanra már piszkosul zsibbadt és égett a karom – és gyakorlatilag azóta lógtam itt, így nem is volt esélyem magamnak visszaugrasztani mindezek mellett eltörték az egyik csuklómat és alighanem két-három bordám megrepedt továbbá az oldalamból sem kegyeskedtek kiszedni a golyót, de mindezt tetézte az, hogy napok óta nem ettem, nem hagytak aludni és feltehetőleg a kamera előtt verték ki egymásnak minek miután nem volt rajtam egyéb, mint egy véres, helyenként elszakadt fehérnemű. – Vagy inkább arról szeretnél társalogni, hogy miben tudok neked segíteni Zarubinnal kapcsolatban?

Apám halálának híre egész Moszkváig űzött. Képtelen voltam tétlenül ülni, nem hagyhattam, hogy egyedül dolgozzanak embereim. El akartak szeparálni, többségük úgy gondolta, jobb lenne nekem valahol a világ másik részén, messze az egész bűnbarlangtól. Messze az érzéseimtől, amik lassan felemésztenek, a düh és bosszúvágy kínzó egyvelege ott lüktet ereimben. Habár apám nézete gyakran ellenkezett az enyémekkel, mégis csak a vére vagyok. Az egyetlen leszármazottja. Ha anyám még élne, talán könnyebben dolgoznám fel halálát.
A hír, hogy apám gyilkos egykor a szívemnek kedves, ártatlan, szalmaszőke hajú, ámde metszően jégkék íriszek birtokosa, csak még jobban feltüzelte tehetetlen dühömet. Meg akartam büntetni. Azt akartam, hogy szenvedjen. Magam akartam fájdalmat okozni neki, mégsem tehettem meg. Megelőztek és ettől csak még több indulat fortyogott bennem.
A reptérről egyenesen a birtokra vezetett utam. A levegő tele volt feszültséggel, a néma csend, ami körülvett, szinte megfojtott. A talpig feketébe burkolózó embereim látványa teljesen letaglózott. Hát ennyire szerették apámat? A férfit, aki megannyi ártatlan életet kioltott, míg elérte élete célját. Akinek neve hallatán összerezzentek az emberek, akinek ritkán volt egy jó szava, még a saját fiához is. Valóban ilyenné akarok válni? Kegyetlen, fékezhetetlen, zabolázatlan fenevaddá? Komolyan elgondolkodtat a kérdés.
Gyors léptekkel haladtam végig a házon, eszem ágában nem volt beszélgetni bárkivel is. Csak látni akartam Őt. Addig szorítani vékony, kecses nyakát, míg rózsaszín bőre mély kékbe csap át. Hallani ziháló levegővételét, ahogy az életéért könyörög. Egyserűen csak látni akartam, valami megmagyarázhatatlan okból. Lelkem egy része megkönnyebbült, amiért apám eltávozott, ugyanakkor rettenetesen csalódott vagyok, hogy Vasilisa ölte meg.
A kamra bejárata előtt megtorpanok. Fájdalmas sikítás ver visszhangot a folyosón. Hát Ő is megtörhető? A mindig ravasz, kifinomult Vasilisa Volkov. Aki másodpercek alatt csavar az ujjai köré anélkül, hogy észre vennéd. Akinek mosolya édes, mint a méz.
Kezem ökölbe szorul testem mellett. Mégsem hagyhatom bosszú nélkül. Ha már elkezdték, legalább fejezzem be méltó módon. Ahogy az ajtó kitárul, Luka néz velem farkas szemet. Nem is csodálkozom azon, hogy ő az, aki most Lisat kínozza. Gyűlölte a lányt, minden egyes csontjával, bájával együtt.
-Átveszem. – Válaszolom kurtán. Luka tétovázik, ellép lány mellől, de nem ereszti az eszközt, amit vasmarkában szorít. - Menj innen, különben téged is megöllek. – Hangom határozott, kemény és magabiztos. Istenre esküszöm, hogy megteszem, ha nem takarodik el innen.
-Fogd be a szádat és ne dumálj annyit feleslegesen. – Szólok hozzá, amint Luka kitette lábát a szobából. Elnézem még egy darabig, tökéletes látványt nyújt, ahogy fellógatva, vértől ragacsosan próbálja előadni az erős, sebezhetetlen nő karakterét. - Luka jó munkt végzett. – Elhajolok kitörése elől, letörlöm arcomról vérét. Ennél azért kedvesebb is lehetne. Elvégre még egy darabban van. Köszönhetően nekem, aki megtiltotta, hogy kioltsák életét.
-Fogalmas sincs róla, mennyire dühös vagyok. Legszívesebben kitépném a torkod és a beleiddel akasztanálak fel a plafonra. De nem teszem, mert a kurva életbe, te vagy az egyetlen kapcsolatom Zarubinhoz. – Fel se tűnik, hogy ordítok. Az elmúlt napokban egyetlen halk szavam nem volt senkihez.
Apám azt tanította, engedd közel magadhoz ellenségeidet, azután tudsz csak ártani nekik. Nos, hasonló volt a helyzet Lisaval is. Csupán annyiban különbözött, hogy egykor elcsavarta a fejem és talán még azóta se emésztettem meg, hogy elszökött tőlem. Ezért szabadítottam meg béklyóitól és engedtem, hogy a hideg földre hulljon. Levettem a kabátom és a lábai elé dobtam. - Nesze, vedd fel. Épp eleget láttak belőled! – A kamrámban nem volt egyéb csak egy szék, meg az az ezernyi apróság, ami pillanatok alatt képes fájdalmat okozni.
-Most pedig, mesélj. Hol van Zarubin? Mit tervez és kivel dolgozik együtt? – Türelmetlenül ültem vele szembe, miközben képtelen volta levenni szemem a fehérnemű alatt felsejlő bőrét.

Élénk, csillogó tekintetembe önelégültség vegyült.
– Drágám, mintha nem lennél boldog, hogy újra láthatsz…! – Hangomba tettetett csalódottság vegyült. – Pedig, ha jobban belegondolsz… a legrosszabb lehetőségeid között, én vagyok a legjobb eshetőség arra, hogy elérd amit akarsz… Megölhetsz, de akkor a terved, hogy megölöd közös barátunkat váratni fog magára még évekig! – Zarubin, bár bolond volt az elméje sötét ködjén keresztül hátborzongatóan tisztán látta a körülötte lévő világot és az előtte állót akár egy sakkozó.
Amint csuklómat ölelő béklyóim elengedtek, térdem megrogyott és a földre zuhantam. A lábamban nem volt elég erő, hogy megtartsa saját súlyomat, engedett a gravitáció lefelé húzó törvényeinek. A kezem feszítve lüktetett most, hogy a vér újra áramlani kezdett benne. Fájó csuklómat szorítva és óvatosan kísérletezve mozgattam – nem tört el mindössze kificamodott, állapítottam meg összeszorított állkapoccsal. Mindez, korántsem az emberein múlt, hanem rajta. Karcolásokkal úsztam meg az első találkozást. Pokolfajzatom volt az, aki megtiltotta nekik, hogy megöljenek, mivelhogy Ő akart az lenni, aki megtör. Az ÉN fájdalmam, az Ő öröme. Magának akarta azt az örömet, hogy megöljön mindenekelőtt, hogy kiélje a bosszúvágyát az apja miatt és az elmúlt évek gyötrelmét – mindketten szenvedtünk, a magunk módján.
Felvont szemöldökkel néztem az elém hajított ruhadarabra.
Felhasadt szám ellenére mosoly rajzoldott vonásaimra.
– Szeretem, amikor féltékeny vagy.
Ezúttal engedelmeskedtem a kérésnek, de nem azért, mert ezt akarta, hanem sokkal inkább azért, mert átfagyott testem reszketett. A helyiség nyirkos és csontig hatolóan hideg volt – éppen csak a leheletem nem látszódott! Ez itt nem az istenverte Szibéria! Mindenesetre nehézkes mozdulatokkal, uralkodva az arcomat eltorzító fájdalom közepette kanyarítottam magamra a kabátot. Ellazuló izmokkal borzongtam meg és csavartam magamra az anyagot. Éreztem még a teste melegét és most döbbentem rá igazán, hogy ez mennyire is hiányzott. Hogy Ő mennyire hiányzott.
Nekem szegezett kérdésére továbbra is élénken csillogó tekintettel néztem fel.
– Hová ez a sietség, drágám?! Nem akarsz inkább… beszélgetni? – Erőt véve magamon négykézláb csúsztam a lábai elé ügyelve arra, hogy a hajam ne takarja a kilátást. Legszívesebben pedig minden mozdulat közepette felnyögtem volna az elviselhetetlen fájdalomtól; testem minden pontján erősen pulzált a kín. Nem volt erőm felkelni, mégis makacsul tartottam magamat – azaz átkozott büszkeség. Szenvedve, szuszogva álltam fel és amennyire sérült tagjaim engedték felegyenesedtem mindezt persze korántsem a megszokott eleganciával vagy könnyedséggel. Küszködtem, mivel a lábaimon is alig bírtam megállni mégis megkerülve a széket álltam meg a háta mögött. – Látom nem, ám legyen! Kössünk tűzszünetet, amíg nem öljük meg Zarubint, majd utána foglalkozunk egymással és a többi szívfájdalmunkkal. – Előre hajolva fontam össze a karjaimat a mellkasán, s hangomat lehalkította hajoltam közel a füléhez. – De ahhoz, hogy információkhoz juss életben kell tartanod. – Ami megjegyzem, hogy nem lesz számára könnyű feladat kiváltképpen, hogy nem csak az Ő emberei akartak Engem megölni, hanem ezzel egyidejűleg Zarubin is vérdíjat tűzött ki a fejemre egészen pontosan hajtóvadászatot indított ellenem az elmúlt két évben miután rájött, hogy életben voltam és másodjára nem akarta megkockáztatni, hogy túlélek-e, a fejemet akarta. – Mindennek előtt, hogy lásd nem vagyok hasznavehetetlen: Zarubinról az utóbbi időben elterjedt az a hír, hogy valamiféle betegségben szenved, ezért tűnik el időről időre az elmúlt pár évben és ezúttal is a pihenőjét tölti valamelyik szibériai kis faluban, olyan emberekkel körülvéve magát, akiket te magad is jól ismerhetsz: Yegorov, Meledin vagy Pribylov. – Közben eleresztettem és immáron előtte állva láttam el minimális mennyiségű információval. – Azt, hogy mit tervez te magad is jól tudod… évek óta azon dolgozik, hogy a bizalmasait beépítse a Gruzinsky-familia köreibe, és akik már benne vannak azoktól információkat szerezzen a gyenge pontjaitokról és megjegyzem, hogy akadnak betömetlen rések a cárságod falain. Tehát? – Nyújtottam felé a kezemet.

-Tudod nagyon jól, hogy nem öllek meg. Ahhoz túl fontos vagy nekem. - Nem érdekel, hogy értelmezi ezt az ártatlannak tűnő mondatot. Azt sem tudom már, mit kellene tennem. Ha za eszemre hallgatok, néhány nap múlva törékeny teste holtan fekszik ennek a bűzös kamrának a mélyében. Meg kell bűnhődnie árulása és mindenekelőtt apám halála miatt. Ha nem én teszem meg, megteszi majd más helyettem. A kérdés már csak az, hogy hagyom, hogy kínhalált haljon vagy kieszelek valami oltári nagy baromságot és futni hagyom. A tehetetlenség lassan felemészt és az sem segít enyhíteni dühömet, hogy előttem parádézik falatnyi fehérneműben, ami épphogy takarja.
Ujjaim orrnyergemen pihennek, egyszerűen az is nehezemre esik, hogy rá figyeljek. Kavarognak a gondolataim, minden egy maszlaggá folyik össze. Kivehetetlen egyetlen ép ötlet is. Mondatára felhorkanok, mosolyra szalad szám. - Nem vagyok féltékeny Vasilisa, de ha a farkukkal gondolkodnak, semmi hasznuk. – Túl sokat láttak már belőle és még magam sem vallanám be, hogy cseppet sem tetszik a dolog. Néha eszembe jutnak emlékképek, még a régi időkből. Amikor elhittem, hogy szeret. Hogy megbocsájtotta szörnyű tettemet és valaha normális életet élhetünk, távol apámtól és fertőzött bandájától. De elszökött, elárult és a halálomat kívánta. Majdnem megölt, kevesen múlott, hogy most itt ülök vele szemben és figyelem, ahogy felém kúszik.
Minden egyes mozdulatáról süt a fájdalom. Luka elvégezte dolgát. Megtette, amire utasítottam. Nekem nem lett volna hozzá kedvem, talán meg sem álltam volna addig, amíg holtan nem rogy össze. Akkor pedig oda az egész terv. Oda a dalos pacsirtánk. Néhány ütés, néhány roppant jól célzott csapás és máris kinyitja a száját.
Vér és verejték keveréke kúszott orromba, ahogy hátam mögött, mellkasomnak nyomva apró tenyereit megállt. Felsóhajtok, amikor fülemhez közel hajolva suttogni kezd. Azt sem tudja, miről beszél. Túl sokra tartja magát, azt hiszi, sebezhetetlen. Pedig ez koránt sincs így.
-Azt gondolod, hogy pótolhatatlan vagy. Ha te nem válsz be, majd keresek valaki mást Lisa. – Megragadva csuklóját az ölembe rántom. Ahogy teste az enyémnek feszül, kisurran résnyire nyitott ajkaimon a levegő. Füle mögé simítok egy rakoncátlan tincset és elveszek jégkék szemeiben. Hogy változhatott meg ennyire? - Yegorov halott… magam nyírtam ki, miután lebukott, hogy Zarubin kutyáinak pofázik. Bevallom, élveztem, amikor esküdözni kezdett apám sírjára. De hisz ismersz… – Mosolyra görbül szám, végigsimítok combja puha bőrén. Ragacsos a vértől és a kosztól, mégis vágy lüktet ereimben.
-A többi rohadék is itt van, ezzel nem mondasz újdonságot édesem. – Hüvelykem alsó ajkán játszik. - Sőt, ha végre befogod a szád, akkor hallod, amit én. – Az alattunk lévő szoba Meledin és Pribylov kamrája. Dimtrij napok óta ki sem mozdul onnan. Olykor felhangzik néhány ordítás, elfojtott orosz szavak kúsznak át a kulcslyukon. Most is hallani valamit, bár épp hogy, de hallani. Nem tudom, melyik kutya vonyít, de megérdemli.
-Szóval Zarubin haldoklik. – Elégedettség tölt el, sőt, izgatott leszek a hallottaktól. HA nem ülne az ölemben és nem Ő lenne, már rohannék is az embereimhez, hogy elmondhassam a hírt. Zarubinra, a féregre, aki megölette apámat, ugyan olyan sors vár, mint megboldogult atyámra.
-Mond el az összes nevet. – Parancsolok rá. Lenézek kezére, ami csak arra vár, hogy megpecsételjük tűzszünetünket. Nekem azonban egész más fogalmazódik meg fejemben.
Durván nyúlok tarkója után, marokra gyűröm ragacsos haját. Fájdalmas csókot lehelek duzzadt ajkaira, fogam belemar alsó ajkába. Tenyerem fenekére siklik és elfelejtem, hogy az egész kamra kamerákkal tele.

Immáron az ölében ülve egyik kezemmel görcsösen kapaszkodtam a vállába, míg a másikat hasogató bordáimra szorítottam – a hirtelen mozdulatok nem tettek jót; a mindeddig tompán lüktető érzés erősödött, kiteljesedett és alantas erőszakkal sajátította ki testemet.
Szemöldököm a magasba emelkedett, szemeim szikrákat szórtak. Valóban? Kételkedő, ugyanakkor kissé gúnyos mosoly jelent meg ajkaimon.
– Nagyon, nagyon elhamarkodott kijelentést tettél, drágám! – Mondtam a fejemet ingatva, szinte nevetve miközben mutatóujjamat zavartalanul akasztottam inge legfelső gombjába, körmömmel finoman karcolva forró bőrét. – Meglehet, hogy bizonyos szempontokból pótolható vagyok – hanyagul rántottam meg vállamat – viszont ne gondold azt, hogy ez érdekel tudván azt, hogy a te esetedben sajnos nem így van… – Duruzsoltam ajkaira. – Tudom, hogy milyen nehéz megölni valakit, aki valamikor fontos volt… – Megölethetett volna, mint ahogyan saját kezűleg most is megtehette volna, azonban nem úgy tűnt, hogy a következő pillanatban akarná belőlem kifojtani a lelket, hiába volt ez minden vágya, ha ezzel egyidejűleg minden ízében engem akart. Kellemetlen. A sors undorító, gúnyos fintora… A helyzet azonban az, hogy én is hasonlóképpen éreztem iránta most is és akkor is. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy életem feltehetőleg utolsó feladata az, hogy a segítségével öljem meg Zarubint, majd őt ugyanakkor most mégis öntudatlanul cirógattam a nyakát, mint régen. Távol tőle könnyű volt elfeledni, hogy milyen jó is volt vele, így az ölében ülve – de egyszerűen a közelében is – feléledtek a múlt kísértő szellemei és elfeledtették valódi célomat. Nem engedhettem meg magamnak, de… Hiányzott. Ezt az érzést igyekeztem, olyan mélyre temetni amennyire csak lehetett és gyűlölettel földeltem – adott elég okot. Nem a testiség hiányzott, hanem azok az idilli pillanatok, amik látszólag jelentéktelen voltak mégis béklyót égettek emlékeimre; a vadállatokra való vadászat, a közös reggelik vagy az, amikor egy hosszabb távollét után újra láthattam – mindezek mégis elhalványodtak amellett, hogy mennyire szerettem vele aludni. Magamon cinikusan mosolyogva ráztam a fejemet. Nem ezért voltam itt – emlékeztettem magamat ismételten – és, ha már ide kerültem a lehető legtöbbet akartam kihozni a helyzetből anélkül, hogy gyöngéd érzelmeim tévútra vinnének. Nem engedhettem meg magamnak.
– Nocsak, nocsak! Valaki tevékenyen töltötte az elmúlt időszakot! – Mosolyodtam el. Egy kissé meglepett a hír, ami talán ki is ült a vonásaimra, azonban akármennyire is szerette volna, hogy úgy érezzem: elfogyott minden, amit ajánlani tudtam neki az életemért cserébe… Nem, engem nem olyan fából faragtak. – Drágám, ne gondold azt, hogy mindössze ennyi információ áll rendelkezésemre. Alábecsülsz, méghozzá nagyon! – Hallgatásba burkolózva füleltem, hiába. A fülemben dobogó vérem hangját leszámítva, nem hallottam sikolyokat.
– Igen, haldoklik. – Ő sem volt isten, bármennyire is ezt gondolta magáról. A halált még ő sem fogja tudni elkerülni, noha egyelőre sikerült. Tulajdon kezem által kellett volna meghalnia. Mindössze két esetben vallottam kudarcot, az övében és a pokolfajzatoméban, s az utóbbit ezerszer jobban bántam. csalódást okozott, hitegetett, gyermeki álmokba ringatott és amikor leginkább szükségem lett volna rá, cserben hagyott. Fogalma sem volt… nem vette észre azt, ami az orra előtt zajlott. Az apja megérdemelte.
– Add a szavadat, hogy életben tartasz a végéig…
A kezemet nyújtottam, a hajamnál fogva rántott magához. A torkomból felszakadó nyögés a hirtelen mozdulat miatt egyszerre volt fájdalmas és kéjtől elgyötört – mintha másra se vágytam volna. A vágy fullasztó áradatként hevítette fel egész testemet. Ereimben forró lávaként keringett a vér. Eleven tűz emésztett. A visszafojtott kéj most a felszínre tört – voltaképpen, nem is visszafojtott volt csak éppen nem volt kivel, mivel az Ő érintését leszámítva mindenki másétól undorodtam és a rosszullét kerülgetett. Többet akartam belőle, sohasem értem be kevesebbel. A bennem élő bestia dühödten vágyott szabadulni a béklyóiból és ketrecéből. Marcangolt, széttépett és nem volt más módja, hogy csillapítsam az esze veszített őrjöngést, minthogy… engedjem, hogy a felszínre törjön. Ujjaim a hajába siklottak, mintha az életemért kapaszkodtam volna és ehhez hasonló kétségbeesettséggel csókoltam. Átkaroltam, amikor ölemet az övéhez préseltem. Az évek nem hagytak bennem túlságosan sok szégyenérzetet; önfeledten ringattam magamat felette, egész testemet az övének feszítve.
– Itt az embereid előtt akarsz rosszalkodni, drágám? – Hangom rekedt volt, amikor megszólaltam. – Nem mintha engem zavarna, hogy műsort adunk… gondolom, a gyűlöletük ellenére rengetegen lennének most a helyedben… – ádáz mosolyt varázsolva vonásaimra ragadtam meg egy kezemmel odalent – de használd az eszed és ne gondolkozz a farkaddal. Most még bíznak benned, viszont ha nem megerőszakolni akarsz… elveszíted az embereid beléd vetett hitét. Gondolj arra, hogy apádat alig pár napja öltem meg, téged egyszer majdnem és a tűzszünetünktől eltekintve… az én célom nem marad más, mint ahogy a tiéd sem… – Vágytól remegtem. Ha visszarántott volna magához, elemésztett volna a tűz – feltételezem, hogy élvetegen felnyögve omlottam volna össze. Túl rég volt… Komoly erőfeszítést jelentett, hogy visszahúzzam kezeimet saját térfelemre, de meg kellett tennem. Nem érte, magamért. Egész tervemet képes lett volna egyetlen mozdulatával tönkre tenni és nem voltam, olyan helyzetben, hogy megengedjem magamnak azt, hogy az élvezetért cserébe csapdába essek. Más helyzetben… korábban, amikor minden egyszerűbb volt… nem mondtam volna neki nemet; most is gyűlöltem magamat érte.

A másodperc tört része alatt lepte el a köd a fejemet. Nem gondolkodtam, eszetlen, kanos tiniként vetettem rá magam Vasilisa-ra, nem gondolva a következményekre. Soha a büdös életbe nem vallanám be neki, de most az egyszer talán igaza van. Olyan sokan gyűlölik, ha a szemük láttára enyelgek vele – és nem erőszakos módon – azzal tényleg elveszítem a bizalmukat. De az isten verje meg, miért nehéz neki ellenállnom?!
Felnyögök, ahogy keze marokra fogja férfiasságom és elégedett vigyor terül ajkaimra, ahogy megérzem testének rezdüléseit. Szóval én ugyan azt váltom ki belőle, mint amit ő belőlem.
A földre löktem, nem voltam képes elviselni még egy percet sem, amit az ölemben, a közelemben tölt. Megölhettem, nemes egyszerűséggel elvághattam volna a torkár mégsem tettem. Ostoba voltam, kiszámítható és gyenge. Elvakított a múlt, megfertőzte gondolkodásomat.
-A halált választották, minthogy elmondják, merre találom azt a férget. – Utalok Zarubinra és még most is nehezen hiszem el, hogy az öreg lókötő bizony a végét járja. Ha ezt apám hallaná, valószínűleg azonnal felébredt volna a kómából. - Nem öllek meg, mert rajtad kívül nincs már olyan ember, aki minden rezdülését ismeri. – Megöltem mindegyikőjüket. Beszélhettek volna, talán megkíméltem volna az életüket, de nem tették. Így meg kellett halniuk.
Nincs más választásom. Döntést kell hoznom, már pedig most rögtön. Tisztán akartam gondolkodni, ezért kinyitottam a cella egyetlen ablakát. A ráncsom megcsillant az éjszakai hold fénye. Furcsa, hogy ugyanabban a helyiségben vagyunk, ahol anno ígéretet tettem.
Nem lesz semmi baj Lisa. Apám nem bánthat téged, ígérem… Magabiztosan, apámnak szavának ellenszegülve vártam a reggelt, de elbuktam. Hagyjam meghalni? Nem tehetem…
-Életben tartalak, de amint vége ennek az egésznek, ne lássalak többet Vasilisa. Tűnj el az országból, tűnj el az életemből! – Szavaim harsogva pattogtak le az üres kamra falairól.
Gondolatmenetem félbeszakad, ahogy valaki irdatlan erővel megkongatja a kamra tömör ajtaját. Luka áll a küszöbön toporogva, ahogy kitárom előtte a kétszárnyú ajtót. Kérdőn pillant rám, fejével az egyik kamera felé bök. Tudhattam volna, hogy kémkedik utánam.
-Ez nem a te dolgod. – Szűrön fogaim közt a levegőt. Mire megszólalhatna, kicsukom a kamrából. Az kell még, hogy Luka legyen a lelkiismeretem megtestesítője.
-Most pedig, ha azt akarod, hogy életben tartsalak, fogadj meg egy aprócska, kibaszott tanácsot… ne ingereled a kutyáimat. Kurva nagy szerencséd volt, hogy Luka nem nyírt ki két másodperc alatt. – Könnyű szerrel megtehette volna, csupán azért nem tette, mert dolgozott benne az irántam érzett hűsége. Már pedig felesküdött arra, hogy egy ujjal sem nyúl a lányhoz. -Fáj még valamid? – Nézek végig rajta úgy, ahogy azt egy idősebb testvér tenné. Máshogy nem is tehetném, különben ismét gyengének mutatkozom.
Géz és ragasztó kerül elő az egyik szekrényből, majd fertőtlenítő szaga járja be a helyiséget. Orrfacsaróan büdös és szédítő.
-Más nincs, találd fel magad. – Dobom közel hozzá a felszerelést. - És amíg magaddal foglalkozol, addig mond el, mennyi pénzt ígértek neked azért, hogy megölj. Vérdíj van a fejemen vagy egyedül téged bíztak meg ezzel a nemes feladattal? – Nem árt felkészülni a meglepetésekre. Meg kell erősítem a biztonsági erőimet, különben a tervem, hogy halálomig üldözöm Zarubint, előbb utol ér majd, mint azt hinném.

Erőtlen ujjakkal kapaszkodtam a székbe még akkor is, amikor Luka ocsmány képe jelent meg az ajtóban – ezúttal nem éreztem szükségét az élcelődésnek, amivel előszeretettel tiszteltem meg, merthogy túlzottan lefoglalt az imént elhangzottak feldolgozása. Tűnj el az országból, tűnj el az életemből! Hitetlenkedve ráztam a fejemet. Megvolt a magam oka arra, hogy úgy gondoljam nem engedne el helyette habozás nélkül megölne – mindeddig ebben a hitben élve töltöttem mindennapjaimat és most… kiderült, hogy tévedtem azonban korántsem ez volt a legrosszabb, hanem hogy ezt én nem voltam képes elfogadni. Egyetlen módja volt, hogy eltűnjek az életéből, ha megöl.
– Az ölebeidnek nem kell az ingerlés, hogy harapjanak… – Egyetlen lényeges dolog különböztette meg az embereit a beltenyészetes, idegbeteg csivavától miszerint az, hogy ezek a gazdijukat védték, kiváltképpen közös barátunk, Luka – akinek a női nemhez való vonzalmát mostanra igencsak megkérdőjeleztem.
Kérdését hallva fájdalommal átitatott nevetéssel horkantam fel.
– Az a kérdés, hogy mim nem fáj… helytállóbb! – Egyelőre képes voltam megküzdeni a fájdalommal; az adrenalin még erőteljesen lüktetett az ereimben, így ez valamelyest elnyomta a kínt, azonban amint csökkenni kezd az anyag tartalma véremben… a most karcolásként lüktető sebhelyek úgy fognak lüktetni, mintha szétakarnák szakítani a testemet, a tompa fájdalom hamarosan olyan erőssé válik, hogy egyetlen tagomat sem tudom mozdítani majd…
A székbe kapaszkodva – újfent – próbáltam felküzdeni magamat a földről azonban az előbbihez viszonyítva hiába ment könnyedebben, ugyanakkor még is sokkal nagyobb erőfeszítést kellett kifejtenem, hogy a saját lábamra álljak.
– Ez is több, mint a semmi és mindezeken túl is akadnak még itt hasznos eszközök… – Magyaráztam körbe mutatva a helyiségben. – Az igazság viszont az, hogy egy kád forró víznek még inkább tudnék örülni, hogy lemossam magamról a mocskot és a vért… a hab a tortára pedig az lenne, hogyha számíthatnék a közvetlen segítségedre cserébe pedig… – A mondat befejezése helyett jelentőségteljes pillantással és vágytól csillogó szemmel mértem végig. Ezúttal nem csak azért remegett a lábam, mert gyenge volt, hanem mert az előbbi be nem teljesült gyönyör sokként ért, mint ahogyan a tény is miszerint semmi sem változott. A jelenléte uralta az egész helyiséget, alig tudtam arra koncentrálni, hogy olyan eszközt keressek ami segíthetett. Homály uralta gondolataimat.
– Nem dolgozom már senkinek, Zivon… különösen nem Zarubinnak. Korábban eleget ajánlott ahhoz, hogy úgy gondoljam megéri megpróbálni… – Ma már, bántam. Az, amit akkor ajánlott is túlzottan szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Tudtam, azonban mégis hittem abban, hogy egy napon hátam mögött hagyhatom ezt az életet. Nem kértem már többet belőle, meg akartam szabadulni. Végül rájöttem: mindegy, mert máshoz nem értek csak a gyilkoláshoz és az éjjeli bárokban való ringatózáshoz. – Ami a vérdíjat illeti… a te bájos pofid mellett egy kicsit több nulla van, mint az enyém mellett, viszont neked nem kell attól tartanod, hogy téged rögtön megöletne, ugyanis téged élve akar, hogy még élő mivoltodban tépje ki a szívedet… Ez volt a jó hír, drágám! – Közöltem, közben az egyik dobozt felnyitva félig eltűntem benne és a kezem ügyébe akadó hasznosnak ígérkező tárgyakat magam mellé pakoltam. – Melyiket szeretnéd szívesebben használni? – Mutattam fel végül egy vékony pengéjű tőrt és egy csavarhúzót. A mellettem heverő laposfogót csak a leg végső esetben szerettem volna igénybe venni, ezt leszámítva teljesen mindegy volt, hogy miből varázsolja ki belőlem a golyót. – Hűséges szerelmed, Luka, volt olyan kedves és az ajtóból eresztett belém egy golyót, pedig nem hergeltem! Korábban kiütött, nem voltam eszméletemnél… aztán belém lőtt és újra elvesztettem az eszméletemet… – Nem emlékeztem többre, minthogy a testemet átszúró égető fájdalomra, ez még az este volt, azóta egészen hozzászoktam és összeszedtem magamat. – Elképzelésem sincs, hogy mi van közötted és Luka között, de tekintsd úgy, hogy neki köszönhetően megkínozhatsz… Isten tudja meddig szórakozhatsz, mivel megérzésem szerint a golyó elég mélyen van, úgyhogy… belefog telni egy kis időbe, ha kiszeded… ha nem… megoldom magamnak. – Nem estem kétségbe attól, ha esetleg nekem kell megoldani eme megtisztelő feladatot, nem ez lett volna az első eset viszont legutóbb volt nálam vodka.
– Mielőtt azonban döntenél; ha minden igaz kaptál meghívót egy giccsparádéra jövő hónap közepére szóló dátummal. – Különös figyelmet szenteltem annak, hogy megkapja, ugyanis az eredeti tervem az volt, hogy az apja után őt majd ott ölöm meg, azonban most hogy változtak a körülmények egy új terv körvonalazódott a fejemben. – Zarubin egyáltalán nem számít arra, hogy… egymást támogatjuk tekintettel a korábbi ügyünkre, viszont ha megtudná… kiugraszthatnánk a nyulat a bokorból és nem kellene Szibériába mennünk, hogy megöljük nem mellesleg ott lesz néhány kedves barátunk többek között Rozhkov, aki a távolléte alatt intézi az ügyeit… – Meg további néhány barátságos bérgyilkos, akiknek a létezése tulajdonképpen elhanyagolható.
Már majdnem a számba vettem a rongyot, hogy a beavatkozás közben megakadályozzam azt, hogy szétharapjam a nyelvemet vagy hasonlók, szinte kislányos lelkesedéssel néztem fel rá.
– Mondd, drágám… emlékszel még arra a ruhára, amit néhány éve Moszkvában próbáltam fel? Tudod, amelyikben mentem volna Dorokhin estélyére… Mintha tegnap lett volna, úgy látom apádat tajtékozni a dühtől. Hogy merészeled, hogy a kurvádat vinnéd el egy ilyen fontos rendezvényre? – Engem végül az apja otthon tartatott, míg őt elküldte az eseményre egy gazdag orosz luvnyával. Megfenyegetett. A saját fiával. Kénytelen voltam elengedni. Kezem ökölbe szorult, majd elernyedt. – Megtaláltam ugyan azt a ruhát és meg is vettem… kár lenne, ha egyetlen egyszer sem viselhetném, nem igaz?