HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Belső terek (Storm-Hamilton ház)

Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Hétf. Márc. 28, 2016 5:12 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Hétf. Márc. 28, 2016 7:21 pm
 



 

TO GRACE

Útközben betérek a kedvenc pékségembe – reggelenként itt szoktam megvenni a kávémat és olykor egy-egy süteményt is –, ahol már jól ismerem a legtöbb kiszolgálót. Jamienek nem rég született fia, Ester kezét három hónapja megkérték, de a srác most Brazíliába utazott a családja miatt, mert beteg lett a nagyapja, Honoria az egyetemen szeretné folytatnia a tanulmányait ősztől és most még vár az eredményekre, hogy vajon sikerült-e bekerülnie, Jackie pedig a tulajdonos, egy nagyon kedves és rém jópofa hölgy.
- A cukrosból kérek egy dobozzal. – kérem az említett tulajdonostól, mire megfogja az említett dobozt és elkezdi beletenni a kért fánkokat.
- Csak nem Gracehez mész? – pillant rám a szemüvege fölött. Én is mesélek nekik, nem sok mindent, nem is személyes dolgokat, éppen csak annyit, ami a kávé – vagy jelen esetben fánkok – felett belefér.
- De igen. Tudod, hogy szereti a fánkot. – mosolyodok el szélesen. Magamnak sosem veszek, pedig szeretem, ennek oka pedig az, hogy megszoktam, vele fánkozok, egy héten egyszer.
- Teszek mellé két cukormázasat is. Nem, ne is mondj semmit, akkor is elviszed. – hát Jackinél kőkemény szigor van, ezért csak megadóan teszem fel mindkét kezem beleegyezésem jeleként.
- Köszönöm! Holnap reggel is jövök. – búcsúzok, amikor a 6 + 2 fánkot megkapom és már sétálok is tovább.
Még az egyetemen kezdődött ez a fánk őrület Graceszel és ennek is lassan egy évtizede már. Ha jól számolok. Sosem volt közöttünk semmi, mindig is egy kedves, szuper embernek és barátnak tekintettem és az évek alatt ez mit sem változott közöttünk. Időközben megismerte Olivert és beleszeretett, majd gyakorlatilag majdnem el is veszítette és most úgy tűnik – a lapok szerint legalábbis –, hogy a doki magához tért a kómából. Na, hát nagyon kíváncsi vagyok már, hogy mi a helyzet, így amikor Graceszel megbeszéltük a mai találkozót, nagyon nehezen fogtam vissza magam. Jobban szeretek személyesen beszélgetni és nem telefonon értekezni.
Mikor megérkezek a lakásához, benyomom a kaputelefonon a neve mellett lévő gombot és várok, hogy válaszoljon. Ha ez megtörténik, akkor pedig beköszönök.
- Szia Lencsilány! Hoztam fánkot, felengedsz? – nem is tudom mikor kezdtem el így hívni őt, nem mostanában és valahogy megragadt. Nem mindig, de olykor előjön a megszólítás.
Ha beenged, akkor benyomom a kaput a jellegzetes berregő hangot követően és egyenesen a lakásához megyek. Bekopogok és amikor/ha nyílik a lakásajtó egy széles, fültől-fülig érő mosollyal, na meg egy öleléssel köszöntöm.
- Hat cukros, két cukormázas, mert Jackie nem engedett el azok nélkül. – adok magyarázatot a nyolc péksüteményre a nyitott doboz felett.

//bocsi, később lesz fejléc is Smile //
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Kedd Márc. 29, 2016 4:55 pm
 



 


Lassan három órája fekszem az ágyamon, a plafont bámulva azon agonizálva, mit fogok kezdeni az életemmel, ha Oliver úgy dönt, köszöni, de nem kér belőlem. Nyilván darabokra töri majd a szívem, ami jelen helyzetben is eléggé rongyos állapotban van. Nem tehetek hát mást, mint türelmesen várom, hátha valami aprócska emlékfoszlány előkerül fejéből.
Addig is le kell kötnöm magam valamivel, különben megőrülök. Dolgozatok… van néhány, amit még nem sikerült átnéznem. Ezek legalább mindig felvidítanak. Egyes gyerekeknek kifinomult érzékük van ahhoz, hogy a legbutább válaszokból is elhiggyék, valóban jó. Ilyenkor persze díjazom az erőfeszítéseiket, mást azonban sajnos nem tudok.
Néhány órával később a gyomrom hangosan felmorog. Legurítom az utolsó korty vörösbort és eldőlök a kanapén. Azt hiszem, egy picit a fejembe szállt. Holnap első dolgom lesz újra átnézni a most kijavított dolgozatokat, nehogy valami butaságot véssek rájuk.
De megennék most egy jó, porcukros, ragacsos fánkot. És ha már fánkról álmodozom, akkor ki más is juthatna eszembe, mint William. Drága, egyetlen barátom, aki úgy ismer, mint a saját tenyerét.  Bármikor képes az arcomról olvasni, így nehéz neki hazudni bármiről is. Bár, az igazat megvallva, sosem állt szándékomban elhallgatni előle az igazságot. Mindent tud rólam és persze Oliver állapotáról. Mellettem áll és támogat. Nem is kívánhatnék jobb barátot. Áldom az eget, amikor az egyetemen beiratkoztam arra a fránya francia kurzusra. A nyelvet azóta se beszélem, de lett egy életre szóló barátságom.
Így amikor meghallom a kapucsengő jellegzetes dallamát, széles vigyorral ajkaimon rohanok az ajtóhoz.
-Sziiiaaaaaa!! – Visítom a telefonba és az életkedvem is visszaszáll elgyötört testembe. Összefogom hajam és a fejem tetejére kötöm. Az első koppantás után kinyitom az ajtót és szinte a karjaiba ugrom.
-Úristen de örülök, hogy itt vagy. – Elveszem tőle a dobozt és szinte belenyomom orrom a forró, cukros fánkokba. Megbabonáz az illatuk, nem is tudok ellenállni nekik. Ujjaim közé csippentek egyet kövéret és beleharapok. - Tudod, milyen Jackie… nem tudod eltántorítani attól, amit a fejébe vesz. – És ez teljes mértékben így van. Rettenetesen kedves és jófej tulajdonos, de tényleg az a fajta, akit ritkán hord hátán a föld.
-Gyere beljebb. Van egy üveg borom, kérsz? – Leteszem a dohányzóasztalra a fánkokat és meg se várva válaszát, a konyhába sietek egy pohárért. Visszafele kiveszek a hűtőből némi édességet. Ha lúd, hát legyen kövér.
Leteszem az üres poharat a dohányzóasztalra, töltök mindkettőbe a vörös nedűből és lehuppanok a puha kanapéra.
-Mesélj, mi újság? Alig találkozunk mostanában. – Ez részben az én hibám. Ha mégis összefutunk, akkor az is az iskola folyosóján van, nem pedig egy hangulatos kis bárban. Minden időmet Oliver-el szeretné tölteni és ezt Ő teljes mértékben támogatja. - Tényleg örülök, hogy itt vagy. – Keze után nyúlok, megszorítom és szentimentális hangulat lesz úrrá rajtam. Könny szökik a szemembe, amit néhány pillanat múlva ki is pislogok. Nem azért jött ide, hogy a siránkozásom hallgassa. Vagy talán mégis és ettől csak még inkább nyert ügye van a „világ legjobb barátja” címre.


júzert is szokták Lencsilánynak szólítani
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Szomb. Ápr. 02, 2016 5:13 pm
 



 

Már lent a kapu előtt álldogálva is vigyorgok, mint a vadalma, amikor meghallom a jól ismert visítást.
Kettesével szedem a lépcsőket felfelé menet a lakásához és széles mosollyal ajkaimon pillantom meg őt, amikor ajtót nyit.
- Szeretem, amikor így várnak. – nevetek fel és fél kezemmel kapom el, ahogy ugrik. Alaposan megölelem, vigyázva, hogy a fánkokat ki ne borítsam a másik mancsomból. És már itt tartunk, akkor, ahogy eleresztem, már nyitom is a dobozt, hogy bemutassam a magammal hozott elemózsiát is.
- Már feladtam, hogy bármiben is ellenkezzek vele, úgyis mindig ő nyer. – rázom meg a fejem még mindig vigyorogva és belépek őt követve a lakásába, magam mögött csukva be az ajtót.
- Köszi és igen, kérek. – adom át a fánkos dobozt, ha már érte nyúlt, majd a konyhába követem őt. Az ajtóban állok meg, ujjaimat lazán a zsebeimbe dugva és fél vállal nekitámaszkodok az ajtófélfának.
- Segítsek valamit? Kinyitni a bort vagy bevinni a poharakat? – ha igénye van rá, akkor a legnagyobb örömmel, hiszen bármikor számíthat rám, tulajdonképpen mindenben. És amúgy is szeretek hasznos lenni, főleg a barátaim számára.
A nappaliba visszaérve én is leteszem magam a kanapéra, mellé, az egyik lábam felhúzom, félig maga alá, ahogy felé fordulok törzsből és átveszem a felém nyújtott poharat.
- Köszönöm. – bólintok egyet, majd az ő poharának koccintom a sajátomat.
- Egészségedre! – kortyolok a borba és jól esően csettintek egyet nyelvemmel. Finom, határozottan finom.
- Hát nem sok minden. Joanával még mindig ugyanott tartunk, tehát sehol. Vagyis pontosabban előállt a járjunk tanácsadásra ötlettel, szóval most járunk, de még csak egy alkalommal voltunk. És Sona a városban van. – kezdek bele, mert tudom, hogy a válasz is érdekli és nem csak udvariaskodásból kérdezett. A nejemmel enyhén szólva sem rózsás a helyzet, életem egykori legnagyobb szerelme pedig visszajött Seattlebe…
Ahogy a kezem után nyúlt és megszorítja azt, összébb vonom aggodalmasan a szemöldökeimet. Előre hajolok, leteszem a borospoharat a dohányzóasztalra és a felszabadult tenyeremet az arcára csúsztatom.
- Héé, Lencsilány, mi a baj? Na, gyere ide. – kérem szelíden és ha nem ellenzi, akkor magamhoz húzom, hogy megölelhessem. Hosszasan, miközben a haján simítok végig újra és újra.
- Ne félj, helyre jönnek a dolgok, majd meglátod. – addig tartom a karomban, amíg igényli és csak akkor engedem el, amikor már úgy érzi, hogy elég volt az ölelésből.
- Szóval? – kíváncsian nézek az arcára, kicsit talán így biztatva, hogy kezdjen bele abba, mi bántja. Itt vagyok, meghallgatom, figyelek rá. Hiszen erre vannak a barátok, nem igaz?!

//akkor ez telitalálat volt *-*//
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Vas. Ápr. 03, 2016 2:31 pm
 



 


Nagyot kortyolok a borból, ízlelgetem nyelvemmel savanykás aromáját. Nem vagyok nagy alkoholkedvelő, néha azonban kifejezettem jót tesz az idegeimnek. Főként mostanában, mikor azt sem tudom, Oliver meddig képes elviselni túlzott aggódásom. Will nagyon jól ismer, ő már fel sem veszi ezt a tulajdonságom, sőt, olykor még viccet is csinál belőle. Azonban egy olyan férfi, aki csupán néhány hete ébredt fel a kómából, talán idegesítőnek találja.
-Hát édesem, a te helyzeted sem rózsás. – Sóhajtok fel, ujjbegyemmel a pohár száján körözök. - Nézd, csak azért, mert Sona visszajött a városba, ne dönts elhamarkodottan. – Megpaskolom gyengéden combját. Gondterheltnek tűnik és szégyellem magam, amiért az én érzéseimet helyezem előtérbe és nem veszem észre, hogy a legjobb barátom ugyanúgy szenved, mint én. - Nyilván Joana is azt akarja, hogy működjön köztetek a dolog. Vagy esetleg valamiről lemaradtam? – Felvonom szemöldököm, kérdőn pillantok rá. Túl rég volt ahhoz, hogy bármire is emlékezzek. Meg aztán, a gondolataim ezer felé cikáznak az elmúlt hetekben. Képtelen vagyok még a legegyszerűbb dolgokat is megjegyezni.
Olyan sok mindent elfojtottam magam, hogy lassan kitörni látszik belőlem. Nem tudok megálljt parancsolni kezemnek, ahogy övé után nyúlva megszorítom. Észre is veszi a hirtelen jött hangulatváltozásom és ahogy karja ölelésre nyílik, már ott is vagyok a közelében. Könny szökik szemembe, ahogy lágy, szelíd hangján hogy létem felőle érdeklődik. Zúdítsak mindent a nyakába? Engedjem, hogy gyengének és megtörtnek lásson? Hisz a legjobb barátom…
-Emlékszel Oliver-re? – Kérdezem szipogva. Nem emlékszem, mennyit meséltem neki róla. - Felébredt a kómából. – Ettől nyilván meg kellene nyugodnom, de ez nem ilyen egyszerű. - Felébredt Will és halvány lila gőze sincs arról, ki vagyok. Alig emlékszik valamire, arra meg pláne nem, hogy mi ketten… – Ajkamba harapok, kézfejemmel egy kövér könnycseppet maszatolok szét orcámon. A pohár bor után nyúlok és lehúzom a benne kavargó vörös nedűt.
Kibontakozom óvó karjai közül egy moccanásnyi helyet sem hagyva magunk között. Rágcsálom alsó ajkam, ahogy az elmúlt néhány nap emlékképei felbukkannak.
-Fogalmam sincs, mit tegyek. – Hangosan, zajosan fújom ki a levegőt, miközben vállaim fel le mozognak tehetetlenségemben. - Az orvosok szerint sose fog emlékezni semmire, de szeretnék, ha minden nap bent lennék nála, hátha megtörténik a csoda. De hogy őszinte legyek, ez már nem fog bekövetkezni. – Ruhám szélét gyűrögetem, az anyag itt ott felfeslett már. - Szóval ez a baj. És tudod mi a legrosszabb? Hogy a gyerekek is észrevették, hogy valami nincs rendben velem. Mrs Burkley még nem érdeklődött? – A zsémbes igazgató asszony, aki szereti beleütni mások életébe az orrát. Mindezek mellett roppant jó főnök, ehhez kétség sem fér. Csupán jobban tenné, ha az iskola életére több időt szánna, nem pedig a kollégái magánéletében vájkálna.  
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Pént. Ápr. 08, 2016 6:53 pm
 



 

- Nem terveztem. Meg amúgy sem hiszem, hogy bármi olyasmiről szó lenne, amiről döntenem kéne. Ő ment el évekkel ezelőtt, így pedig nagyon kétlem, hogy bármilyen szinten is érdekelném még. – vonom meg a vállamat lazán. A kapcsolatunkat annak idején Sona rúgta fel, én meg elfogadtam és kötve hiszem, hogy bármi is megfordulna a fejében velem kapcsolatban. Nem miattam jött vissza Seattlebe.
- Persze, csak az a kérdés, hogy meddig? – húzom el a számat. Kettőnk közül ő szedett össze valaki mást is és még ha komolyan is gondolja, a bizalom nem olyasmi, amit percek alatt vissza lehet szerezni. Nem hagyom el, mert nem olyannak neveltek, aki könnyedén elszaladna a gondok elől, ráadásul fogadalmat tettem, nem akarom megszegni. Ettől azonban még nem egyszerű túllendülnöm azon, amit csinált.
- Mindegy, felejtsd el, nincs új a nap alatt velünk kapcsolatban. – zárom le végül ennyivel, hiszen Gracenek nem kell a nyakába venni az én terheimet. Hálásan pillantok rá, amiért meghallgatott és minden figyelmem mostantól az övé lesz.
Szorosan vonom karjaim közé, bízva abban, hogy az ölelésben talán talál majd egy kis vigaszt. Ezért nem is akarom megszakítani a dolgot, amíg ő úgy nem érzi, hogy jobban van és végre kész beszélni arról, ami láthatóan bántja.
- Persze, hogy emlékszem rá! És igen, olvastam az újságban, hogy állítólag magához tért. Hogy van? – reflektálok a szavaira, míg a haját kisimítom az arcából és a tekintetébe fúrom a sajátomat.
- És mit mondanak az orvosok? Javulhat még az emlékezete, átmeneti ez a dolog vagy nem? – nem sokat tudok a kómáról, így azt sem, hogy permanens lehet Oliver emlékezet kiesése vagy sem.
A zsebembe nyúlok egy tiszta papírzsepiért és átnyújtom Gracenek.
- Oké, és azon túl, hogy nem emlékszik rád, hogy fogadott? Hajlandó találkozni és beszélni veled? – mármint érthetően az egykori kedvesére gondolok és utalok a kérdéssel.
- Próbálj megnyugodni kérlek. Egyfelől, mint mondtad, még az orvosok is bizakodnak, másfelől pedig… attól, hogy nem emlékszik, még nem jelenti azt, hogy vége a világnak. Ha egyszer beléd szeretett, akkor megtörténhet megint, nem gondolod?! Nem a legideálisabb, de nincs is veszve minden remény. – látom rajta, hogy mennyire bántja ez az egész és fogalmam sincs, hogy milyen lehet neki – nyilván nem jó –, de ki tudja mit tartogat még nekik a jövő.
- Nézd, a nehezén túl vagy. Nem adtad fel sosem, amíg kómában volt, erre pedig a legtöbben nem képesek. Most pedig… felébredt, már ez önmagában egy csoda. Örülj neki, éld meg és ráérsz még kitalálni, hogy mi lesz ezután. – nem tudom hányan tartottak volna ki a helyében egy szituációban, de biztosra veszem, hogy nem sokan. És ha innen nézzük, akkor talán nem is annyira borzalmas ez az egész helyzet.
- Nem tudok róla, nálam nem kérdezősködött. – utalok vissza az igazgatónőre, de az is igaz, hogy valahogy az én életemben nem is próbál meg vájkálni. Szerencsére.
- Nem akarsz szabira jönni? – csak amíg összeszedi magát és a gondolatait, talán nem is lenne rossz, Oliverre is több ideje jutna.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Szer. Május 18, 2016 5:43 pm
 



 


Tudom, mennyire különös és furcsa érzés, ha az ember életébe betoppan valaki, akit ugyan nem ismer, mégis oly ismerősnek tűnik. Pláne akkor, ha az a valaki hajdanán elcsavarta az ember fejét. Will kapcsolata ezzel a lánnyal szépen indult, mégis kudarcba fulladt a lány hűtlensége miatt. Tudom, hogy most úgy gondolja, esélytelen az újonnan érkező szerelemre, de bízom benne, hogy nem adta fel teljesen.
-Ostoba fruska, ha téged veszni hagy. – Vigyorgok rá és hosszú idő óta talán ez az első, igazi, szívből jövő mosolyom. - Meg aztán, minden ujjadra jutna egy csinos lány. Kimozdulsz te egyáltalán valahova is? – Kérdezem ezt én, aki Oliver balesete óta szinte remete életet élt. Tökéletesen elvoltam a saját kis világomban, a saját problémámat rágcsálva. Újra és újra megmártózhattam az önsajnálat tengerében és minden nap elhittem, hogy ez jó nekem így. Egészen addig, míg fel nem tűnt valakinek, hogy a munkán kívül semmit nem vagyok hajlandó tenni.
-Az orvosok azt mondják, felépül majd újra gyógyíthat, élhet a hivatásának. De az emlékeit már nem tudják visszaadni. – Sóhajtok lemondóan és némi időt hagyok Will-nek, hogy megemészthesse a hallottakat. Nekem napok, sőt hetek kellettek hozzá. - Nem tudja ki vagyok, pontosabban nem tudta, mert aztán elmondtam neki, de hjaaj Will, egy ostoba pillanatig azt hittem, ha elhallgatom előle az igazságot, azzal cselekszem jól. – És igen, akkor és ott úgy gondoltam, nem kell tudnia ki vagyok. Hisz úgy sem emlékszik rám, nem tudja mennyi közös tervünk volt a jövőnkre nézve, noha csupán néhány hónapja alkottunk egy párt.
-Próbálok pozitív maradni, elvégre ahogy te is mondod, belém szerethet újra. Csak, mi van, ha mégsem… és azt fogja mondani, kedves volt tőlem, hogy mellette voltam, de most már elég. – Elvégre, ha nem is gondolok, akkor is bekövetkezhet. Felnőtt ember, döntéseit saját maga hozza, még akkor is összetörheti a szívem, ha tudom, erre képtelen erre. Annyira jó ember.
-Nem szeretnék szabira menni. – A pohár után nyúlok és egy kortyra kiürítem. - Ha emberek között vagyok, nem jár annyit az agyam. A gyerekek pedig hiányoznának na és persze a kollégák. – Kevés az olyan munkatárs, aki megérdemli a társaságom. Legtöbbjük irigy és gonosz, a legnehezebb helyzetedben küldenek a mélybe.
-El kéne mennünk valahova a hétvégén. Úgyis rég voltunk bármerre is. Kezdem úgy érezni magam, mint egy vénasszony.  - Húzódik széles mosoly ajkaimra. - És most mesélj… nem hiszem el, hogy senkid sincs. – Bököm játékosan oldalba. Kizárt dolog, hogy ennek a kedves, intelligens fickónak nincs valakije vagy legalább kiszemeltje.
Törökülésbe vágom magam és várom, hogy belekezdjen legalább egy izgalmas történetbe. - Gyerünk, akkor legalább mondj valami zaftos pletykát, amiről nyüzsög a nevelői. – Vigyorgok teli holdként.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Hétf. Feb. 20, 2017 8:18 pm
 



 





játék vége





Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Szer. Feb. 22, 2017 1:52 pm
 



 

1 évvel a baleset után, 16 órával az esküvő előtt



A hálószobánkban ülök. A nap narancsos ragaccsá festi a falakat. A szívem vadul kalapál bordáim közt. A légzésem szapora, a vérem a fülemben dobol. A fésülködő asztalnál ülve a hatalmas tükörbe pillantok. Arcom piros pozsgás, ajkaim duzzadtak. Rettentően ideges vagyok. Tizenhat óra választ el attól, hogy hivatalosan is Mrs. Storm legyek. Fura, hogy egy évvel ezelőtt ilyenkor még egy elhasznált kórházi ágyban feküdtem, fejemen kötésekkel, mellettem csipogó gépekkel. Az akkori balesetre csupán néhány heg emlékeztet a halántékomon és Oliver különös lánykérése. Azt hittem, csak a gyógyszerek beszélnek belőle és az adrenalin, ami talán még mindig ott lüktetett ereiben. De szándékai komolyak voltak és noha, szavai olykor összefüggéstelennek tűnhettek, egyenesen a szívembe talált. Igent mondtam, gondolkodás nélkül. Mi mást mondhattam volna? Elmondhatatlanul szerettem és szeretem a mai napig. De rettegek, hogy valamit elrontok. Félek, hogy a szeretetem megfojtja majd, hogy a gondoskodásom idővel túl sok lesz és… bugyuta félelmek, mégis ott motoszkálnak bennem.
Anya alakja hirtelen rajzolódik ki a félhomályban, mosoly fut szét ajkaimon. Idegesség csillan mindig nyugodt szemeiben. Az egyetlen lánya holnap férjhez megy. Tegnap az egész napot átkönnyezte, az utolsó ruhapróbán egyenesen hisztérikus állapotba kerülve bizonygatta a barátnőimnek, micsoda szépség az ő kis napsugara. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy az én erős, fegyelmezett anyám képes egyik percről a másikra hisztérikává változni.
A hajammal játszik, ahogy mögém lép, majd vállaimra ejti puha tenyereit. Mosolyától apró szarkalábak futnak szét szemei sarkában.
-Anya, nehogy megint elsírd magad.  - Simítok végig kézfején, ahogy hajam alatt megtalálom csontos ujjait. - Ne aggódj, Heather nagyszerű munkát végzett. – Az esküvőszervező Anya ötlete volt és tekintve, hogy hónapokig csak a házban tudtam mozogni, nem is tűnt rossz megoldásnak. Hosszú órákat töltöttünk bezárkózva a hálószobában és válogattunk, katalogizáltunk, elvetettünk. Végül a barack szín mellett döntöttünk és egy csodaszép, légies  Pnina Tornai menyasszonyi ruha mellett. A bankszámlámon vaskos pénzköteg sorakozik, apámnak köszönhetően.
Anyára mosolygok a tükrön keresztül, majd szembefordulok vele. Gondterhelt arcán nem tudok tovább siklani, elakasztja jókedvem.
-Apád holnap ideutazik. – Simít végig arcomon, majd amikor megszólalnék, mutatóujját számra tapasztja. - Nem tehetsz ellene semmit. A lánya vagy, látni szeretne. – Vonásai meglágyulnak, párás lesz tekintete. Minden vágya az volt, hogy igazi kapcsolat alakuljon ki apám és köztem, de sosem kerestem a társaságát. Nem kellett a pénz, a luxuscikkek és az ékszerek, amivel próbálta megvásárolni a szeretetem.
-Nem vagyok a lánya, csak egy idegen, ezt te is tudod. Azért, mert Hamilton a nevem, még nincs bennünk semmi közös. – Dühös vagyok, amiért engedtem, hogy anya rábeszéljen erre az egészre. Ismerem az apám, mocskos kis játékai vannak, sunyi módon beeszi magát a fejedbe anélkül, hogy észrevennéd. De esküszöm, ha elrontja az esküvőm, nem állok jót magamért.
-Grace, sosem adtál lehetőséget neki. Valahányszor nálunk járt, valami ócska kifogással rukkoltál el és szinte elmenekültél otthonról. -  Jézusom, mégis mit várt tőlem? Hogy a nyakába borulok és elfelejtem, hogy tizennégy éves koromig a létezésemről sem vett tudomást? Hogy egyetlen lányaként a nővéremet mutatta be és az élete szégyenfoltjának nevezte az anyámmal való kapcsolatát? Túl sokat kérsz tőlem Anyám!
-Anya én… – Belém akad a szó. Nem akarok vitatkozni vele, hisz Oliver még egyáltalán nem tudja, hogy az apám holnap idejön. Nem akartam tudomást venni őrült ötletéről és az, hogy szánt szándékkal felejtem, azt hittem, majd segít feldolgoznom a tényt, hogy valóban ideutazik. Ezért sem erőltettem elmondani leendő férjemnek. - Oliver bármelyik pillanatban hazaérhet. – Jelzem finoman, hogy ideje hazamennie. Kell egy kis nyugalom és ehhez elég Olli jelenléte. Anya veszi a jeleket, homlokon csókol, még mond valamit apámról, majd távozik a terasz ajtón, a kerten át. Már állnak a sátrak és a fedett táncparkett. Ha az időjárás is kegyes lesz hozzánk, csodaszép, mesébe illő esküvőnk lesz.
Az ablaknál állok, még intek anyának, aki az imént szállt be a kocsijába. Végignézem, ahogy elhajt a fűzfák mellett, majd eltűnik az utcasarkon. Nagyot sóhajtok és fojtom magamban a feltörő idegességet. Nem hiszünk a babonákban, az éjszakát együtt akarjuk tölteni, hogy holnap, amint felkel a nap, egy kis időre elváljanak útjaink.
Kulcscsörgésre kapom fel fejem és mindjárt széles mosolyra húzódik ajkam. Csokoládébarna hajamat a fejem tetejére gumizom és lábujjhegyen lépdelek a hálószobán át egészen a nappaliig. Látom árnyékát a folyosón, ahogy egyre beljebb ér a házban. Kedvem támadt bújócskázni. Dudorászni kezdek, mire léptei megtorpannak. Nagyon is tudja, hogy én vagyok az és nem kell holmi betörőtől tartania. Kuncogni kezdek, óvatosan a háta mögé iszkolok, hogy aztán karjaimmal hátulról öleljem át.
-Milyen napja volt Mr Storm? – Érdeklődöm, lábujjhegyre ágaskodva csókolom meg nyakát. Markáns parfümjének illata elbódít. Nem is hiányzott más a napomból, mint az ő jelenléte. A héten szabadságot kaptam, bár azt hiszem, inkább az állapotomra való tekintettel és nem pedig azért, mert menyegzőre készülök. Még mindig úgy vigyáznak rám, mint egy hímes tojásra.
Vissza az elejére Go down
Oliver Storm
avatar
Egészségügy

Avataron : Jensen Ackles
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Vas. Márc. 05, 2017 9:46 pm
 



 

Őrültség volt.
Őrültség lehetett csak, ami akkor kimondatta velem azokat a szavakat. Nem is gondolkoztam azon, hogy jó-e az időpont. A fején kötések voltak, épp csak magához tért egy műtétből, és én nem tudtam tovább várni. Annyi időt elvesztegettem azzal, hogy bizonygassam, talán nem tér vissza az emlékezetem, hogy elfeledkeztem róla, mennyire fontos lett volna helyettük új emlékeket csinálni.
Majdnem elveszítettem. Ez pedig megváltoztatott. Nincs több eltékozolt idő. Ha hibázok, hát majd fájni fog. De többé nem dugom homokba a fejem, és ezt maradéktalanul be is tartottam. A kórházban már elfoglalta az időközben előkerült ikertestvérem a székemet. Azt tudtam jól, hogy nem lesz maradása egyikünknek sem, ha együtt kell dolgoznunk, és mivel úgy tűnt, Jamie nehezebben fogadja el a tényt, hogy már nem ő viseli egyedül az ábrázatát, hát én léptem hátra. Nem mindig volt szokásom a meghátrálás, de már nem volt időm, amit hajlandó lettem volna erre pazarolni. Így megismételtem a szakorvosi vizsgámat, és néhány hónapja visszatértem a gyógyításhoz. Nem teljesen abba a munkakörbe, amit azelőtt végeztem. Még mindig gyerekorvos vagyok, de néhány újabb vizsga és felkészítő oktatás után háziorvos lett belőlem. Feladtam a sebészetet, és nem bántam meg. Nyitottam egy rendelőt a külvárosban, és mikor épp nem rendelek, ügyeletet vállalok egy kisebb külvárosi kórházban sebészként, így nem kellett lemondanom a műtétekről sem, és hetente kétszer előadást tartok az egyetemen is az elsőéveseknek anatómiából. Határtalanul élvezem ezeket a perceket, és Grace mindig nagyon jó tanácsokat ad a tanítás kapcsán.
Az életem így teljes. A baleset óta pedig boldog vőlegény is vagyok. Igaz, a gyűrűt később vettük meg, de az eljegyzés attól a perctől életbe lépett, mikor Grace igent mondott nekem. Izgatottan parkolok le a garázsban, és megyek befelé a házban. Eladtam a lakásomat, és a biztosító tetemes összeggel ajándékozott meg a kóma miatt, így sikerült megvennünk ezt a nagyon szép, tágas házat a fák közt néhány hónapja. Holnap pedig végre Grace Hamiltonból Grace Storm-Hamilton lesz. Vagy Grace Storm. Vagy Mrs. Storm. Vagy...hát ezt még nem meccseltük le teljesen. Vagyis folyton változik. De a lényeg az, hogy hamarosan a feleségem lesz és ezt semmi nem ronthatja el. Az ajtón belépek és ledobom a kulcsomat a szekrényre, majd kibújok a kabátomból. Nem alszok ma itthon, végtére is holnap lesz az esküvőm. A nagyszüleimnél fogom tölteni az éjszakát, de előtte még meg akartam nézni Gracet, hogy hogy érzi magát, és hogy kell-e még segíteni valamit. Igaz, hogy van esküvőszervezőnk, de azért egy izgatott aránál sosem lehet tudni miként is éli meg az előkészületeket. Befelé indulok, kezemben egy adagnyi postát böngészek, mikor meghallom a halk lépteket és a jókedvű dudorászást. Azonnal mosolyra húzódnak az ajkaim. Annyira imádom ezt a nőt, hogy el sem hinné. Odáig vagyok érte teljesen, és mikor ilyen jókedvű és vidám, én is mindig felvidulok. Ahogy megérzem a puha kezeket a szememnél, kissé hátradőlök, hogy kényelmesebben elérjen. A nyakamra hintett csók puha és édes, mint ő maga.
Igazán kellemes, leendő Mrs. Storm. Bár valami egész nap rettenetesen hiányzott. - mondom mosolyogva, és megfordulva magamhoz szorítom és boldogan hajolok a szájára egy csókért. Hiába telt el egy év, képtelen vagyok megunni ezt a nőt. A csókot nehezen hagyom abba, de tudom, hogy muszáj, különben a nászéjszakát előbb háljuk el, minthogy meglenne az esküvő. Így elengedve a száját a csokoládé íriszekbe pillantok mosolyogva. Hmmm...most már sokkal jobb. És neked milyen napod volt, Életem? - kérdezem, és gyengéden megpuszilom az arcát. - Holnap ilyenkor már férj és feleség leszünk. Most még meggondolhatod magad, szóval ha ki akarsz dobni, itt az utolsó lehetőséged. - viccelődök vele, mint ahogy szokásunkká vált. Néha ő néha én poénkodunk azzal, hogy nem a megfelelő embert választjuk talán, de tudjuk mindketten, hogy ez csak tréfa, és sosincs belőle sértődés. Inkább nevetés, jókedv és még nagyobb meggyőződés, hogy jó úton haladunk.
Kicsit leguggolok és a két combja alá nyúlva a csípőmre emelem leendő arámat, így kezdek el befelé lépdelni vele.
- Próbáltam beszélni Jamievel, de nem tudom, tényleg el fog-e jönni. Makacs, mint egy öszvér, és tudom, hogy kicsit fura lesz, de azért biztos, hogy nem baj, hogy kihagyunk neki egy helyet az első sorban? Tudom, hogy szinte nem is ismerjük, de mégiscsak a testvérem, még akkor is, ha erről ő nem igazán akar tudomást venni. Ja, és keresett anyukád, de valamiért nem ért el telefonon. Sikerült végül beszélnetek? - kérdezem, és a konyhába érve leteszem a konyhapultra, majd egy poharat veszek elő, hogy narancslevet töltsek magamnak. Holnap esküvő! Nincs nálam szerencsésebb flótás a világon!
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Hétf. Márc. 20, 2017 2:16 pm
 



 


-Hmm… egész nap el tudnám hallgatni, hogy így hívj. – Húzódnak mosolyra ajkaim. Arcomat nyakába fúrom, belélegzem parfümjének illatát. El sem tudnám képzelni nélküle az életem. Olyan bátran viselkedett az elmúlt egy évben. Rettentő büszke vagyok rá, amiért versengés helyett, önmagától adta át helyét a testvérének a kórházban. Nem számít, hogy kétkezi munkás egy gyárban vagy a világ leggazdagabb embere. Mindenhogyan szeretem… önmagért és nem az elért sikereiért.
-Anya az előbb ment el. Még mindig könnyes a szeme, ha arra gondol, holnap megesküszünk. – Forgatom meg szemeimet, ahogy elhagyva nyakát, lepillantok arcára. Nyoma sincs az elmúlt év fáradalmainak és gyötrelmeinek. Noha az emlékei még mindig nem tértek vissza, itt az ideje, hogy újakat kreáljunk. - Kétségbe van esve. Tudod, ez amolyan esküvő előtti pánik. Fél, hogy valami balul sül el, hogy nem elégedetlen arcokat fog látni. – Mondjuk ez engem cseppet sem érdekel. Ez a nap csak és kizárólag kettőnkről fog szólni és nem fogok azért órákat azon sírdogálni, mert anyám húgának nem ízlik a főétel. Apropó Betty néni… remélem újdonsült, fiatalka udvarlóját most otthon hagyja. Vagy ha el is hozza, nem csinál abból feszültséget, hogy megbámulják párját, mint valami húst a piacon. Igazán hozzászokhatna már, hogy fiatalabbakkal kikezdeni bizony sok türelmet és megértést igényel.
-Oliver Storm… – Nézek rá legcsúnyább pillantásommal. - Eszem ágában sincs kidobni téged. Tudod nagyon jól, hogy a pénzed miatt vagyok veled. Sokkal többet keresel, mint én. Nem adhatom alább az igényeimet, nézd meg, micsoda palotában élünk. – Mondom legkomolyabb arckifejezéssel, de a végén elnevetem magam. - Ha semmid se lenne, akkor is hozzád mennék. – Csókot nyomok ajkaira, majd felkuncogok, ahogy az ölébe kap. Hosszú éjszaka elé nézünk. Nem szabadna engednem, hogy csupán egyetlen érintése ilyen hatással legyen a testemre. Mi lesz így velünk?
-Tényleg nem baj. – Bár Jamie továbbra sem a szívem csücske, mégsem tehetem meg azt Oliver-el, hogy kitiltom a testvérét az esküvőnkről. Hisz még arról sem tud, hogy drága apám meglátogat minket. Azt sem tudom, mikor érkezik, meddig marad és egyáltalán mi célból jön. Mert kizárt dolog, hogy miattam utazna órákat a levegőben. Valami hátsó szándék vezérli, abban biztos vagyok. Egyáltalán egyedül érkezik vagy meglepetésként újdonsült, fiatal kedvesét is magával hozza? Netán a nővérem lesz a kísérője? Genevieve-et legutóbb a kórházban láttam, engem keresett. Arra kértem a főnővért, hazudja azt, hogy nem ismer. Nem dolgozom ott és sosem láttuk egymást. Amilyen butácska, talán el is hitte. Jobbára csak a tévé képernyőjén keresztül látom. Boldogan éli életét kicsapongó férje mellett, miközben beutazza a fél világot és színésznőként domborít a legismertebb férfiak oldalán. Neki aztán, bejött az élet. - Még mindig nem értem, miért viselkedik így veled. Önként átadtad a helyed a kórházban, soha egy rossz szót nem szóltál róla. – Nagyot sóhajtok, valahol ismerős a helyzet. A nővérem ki nem állhat, gyermekként alig vártam a találkozókat, hátha vére megkedvel és végre lesz egy testvérem. Tizenéves koromra kinőttem a tündérmesékből. Azóta nem várom, hogy kopogtasson az ajtómon.
Kellemesebb vizekre evezve és immáron a pulton üldögélve szemlélem Oliver-t, ahogy a konyhában forgolódik. Önkéntelenül is elmosolyodom.
-Minden órában felhívott. Persze nem vettem fel neki. Így aztán átjött és mint említettem, eljátszotta az örömanyát. – Szeretem az anyukámat, félreértés ne essék, de jelen helyzetemben nem segít, ha sírni látom és idegeskedni. - Édesanyád mikor érkezik? – Érdeklődöm egy almát bökdösve a gyümölcsös kosár mellől.
-Jut eszembe… mondtam már, hogy apám is iderepül holnap? – Jobb később, mint soha. - Nem én hívtam, sőt, nekem eszembe se jutott meghívni. Anya szentimentális érzései, meg az egy lányt az apja kísérjen az oltárhoz szöveg ellen nem tudtam ellenkezni. Meg hát, a hátam mögött szervezkedett, szóval… – Nem is tudom már, mikor találkoztam vele utoljára. Benjamin Hamilton úgyis akkor és oda megy, amikor akar. Hiába is próbálja az ember lerázni, levakarhatatlan.
Csupán annyit kérek tőled apám. Ne merészeld elrontani az esküvőmet!
Vissza az elejére Go down
Oliver Storm
avatar
Egészségügy

Avataron : Jensen Ackles
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Vas. Ápr. 23, 2017 11:06 am
 



 

Hiába telik el csak egy óra, vagy egy egész nap, minden percben hiányolom őt. A szerelem ezen foka egyeseknek már visszataszító lehet. Egy év telt el és mégis...képtelen vagyok megunni, ha Grace-szel lehetek. Az életem köré fonódott, minden cselekedetemben ott van. Már nem számít senki és semmi más, csak Ő. Önzően hangzik, tudom én is jól. De akkor sem vagyok hajlandó több időt pazarolni olyan dolgokra, amelyek elvesznek tőlem és nem adnak cserébe semmit. Nem mondom, hogy könnyű. Azt sem, hogy mindig megéri, és mindig magabiztos vagyok azzal kapcsolatban, hogy ezt meg kell tennem, mert a régi berögződések túlságosan mélyen gyökereznek a lelkemben ahhoz, hogy ezt mindig egyszerű legyen megtenni. De az életet próbálom megélni a maga teljességében, nem csak úgy lézengeni, akár egy félhulla. Voltam az, többé - köszönettel, de - nem kérnék belőle.
Grace csókjára szomjazva hajolok az édes ajkakra, hogy üdvözöljem Őt. Hiányzott. Mosolyogva pillantok csak rá, és örülök, hogy még nem gondolta meg magát az esküvőt illetően. Nem mondom, mert rettentően pánikolok a holnapi nap miatt, de azért élvezem is a gondolatot, hogy holnap ilyenkorra már férje lehetek ennek a csodálatos nőnek. A napja felől érdeklődök, és a válaszra kissé felnevetek.
- Az én anyámnak nem könnyes. Inkább egyfolytában nevetni látom. De az anyák már csak ilyenek, sosem lehet rajtuk kiigazodni. Mellesleg, amíg mi elégedettek leszünk az esküvőnkön, addig senki ne merjen még rosszra sem gondolni. Elvégre ez a mi esküvőnk, nem igaz? Nyugi, anyukád majd megnyugszik. Csak te ne vedd át tőle és változz valami menyasszörnnyé. - mondom, aztán viccelődésbe terelem a beszélgetést. Tudom, hogy már az ötlet is szinte sértő, hogy Grace el akarna hagyni, de olykor megtörténik, hogy össze-vissza bohóckodunk olyan dolgokkal is, amikkel más nem merne viccelődni. A házasság megfontoltságáról a drága menyasszonyom igen csúnya pillantást ajándékoz nekem, amitől kicsit meg is ijedek. Jaj, de nem szeretem, mikor így pillant rám! Barátságos és kedves pillantása van, de ha valaki felidegesíti, azokkal a csokoládé szemekkel ölni is képes lenne szerintem. Bennem reked a szó, aztán ahogy meghallom miket mond, máris elszáll a riadalmam. Tudom, hogy csak viccelődik, ezért én sem futamodhatok meg.
- Ó, valóban? Hát ebből már nem jössz ki jól, te számító kis perszóna. - csiklandozom meg az oldalát, aztán az ölembe kapom, és a konyhába cipelem. Na, nem mintha a pehelysúlyú hercegnőmet ölbe kapni akkora teher lenne. Csípőm köré fonódnak a lábai, karjával a nyakam öleli, én pedig biztos kézzel tartom magamon, míg a gyönyörű, tágas konyha felé lépkedünk. Puszit kapok és viszonozom is, aztán a pultra teszem a kis sejhaját. Jamiet említve tudom, hogy pengeélen táncolok, mert Grace nincs róla túl jó véleménnyel. Épp ezért kérdezek rá még egyszer újra, hogy nem bánja-e, hogy Jamienek is fix helyet biztosítunk az esküvőn. Sok érzelem kavarog bennem vele kapcsolatban, de én kissé megértőbb is vagyok vele szemben, mint bárki más. A nagyiék még mindig nem mertek a közelébe menni, bár határtalanul örülnek, hogy annyi év után mégis életben van a mindig hiányolt unoka, anya pedig azt hiszem még mindig nem merte felfogni. Nem tudom, rajtam kívül a családból eddig senki nem merte keresni a társaságát, és hát be kell látnom, én sem jártam túl nagy sikerrel ezzel kapcsolatban. De legalább megpróbáltam mindent megtenni. Idővel tudom, hogy sokkal jobb lesz majd a helyzetünk. Grace és én is megjártuk a magunk kálváriáját. Jamievel is sikerül majd idővel rendezni a kapcsolatunkat, ebben biztos vagyok. Hinnem kell benne, hogy a testvérem ennyi év távolság után nem fordít majd nekem hátat. Kedvesem kérdésére megvonom a vállamat, és sóhajtok egyet.
- Tudod, szívem, neki nem olyan könnyű, mint nekem. Én voltam, aki itt maradhatott. És tudom, hogy neki is szuper családja volt, de mégiscsak örökbe fogadták, és ezzel most kellett szembesülnie. Ha már előbb tudta volna, talán másként alakulnak a dolgok. De Jamie most nagyon sérült. Idő kell neki, hogy mindennel megküzdjön, mindent felfogjon, értelmezzen és elfogadjon. A Stormok makacs egy népség, nem egyszerű minket megtörni vagy eltántorítani. Hagyok neki annyi időt amennyire szüksége van. Több, mint harminc évig vártam a testvéremre. Pár hét vagy hónap ehhez képest semmiség. - simogatom meg az arcát és kedvesen, lágyan rámosolygok. Hálás vagyok neki, amiért ennyire türelmes velem és Jamievel is. Tudom, hogy a családom bonyolult és mindenképp sok fejtörést okoz, de hiszek benne, hogy megéri. Nem miattam. Hanem miattuk. Mindannyian értékes, kedves, jó emberek. Jamie sem lóg ki a sorból. Azt sajnálom, hogy a nővérüket sajnos már nem volt módja megismerni. A hiánya örökre sötét űr lesz a szívemben. Narancslevet töltök egy pohárba, és beleiszok a hideg, savanykás nedűbe, míg hallgatom, Grace mit mesél az anyukájáról. Tudtam hogy itt volt, csak azt nem, engem miért keresett. De ezek szerint csak Grace-t nem érte el, ezért hívott. Épp válaszolnék, hogy anya mikor érkezik Rómából vissza, mikor Grace  megemlíti az apja érkezését. A narancslevet ennek megfelelően prüszkölve köpöm ki a konyhapultra. Zöld szemeim elkerekedve pislognak, míg államról a narancsszín ital csordogál a padló felé.
- Hogy mi? Az apád idejön? - kérdezem és kissé megütközve pillantok drága leendő nejemre miközben megtörlöm a számat egy papírtörlővel és a pultot is igyekszem gyorsan letakarítani - Istenemre, Kedvesem, bírom anyukádat, de most komolyan kérdezem, hogy meg van húzatva? - kérdezem, aztán nagyot sóhajtok és lehunyom a szemem, hogy fújjak egyet. Lehiggadva folytatom.
- Oké, oké. Elnézést, nem szóltam semmit. Csak...oké. Tudod mit? Nem számít. Nem érdekes. Ha itt lesz, itt lesz. Nem izgat. Ha te boldog vagy, nekem nem számít más. De tudd, csak egy szavadba kerül, és úgy kidobatom, hogy a lába sem éri a földet. Bármit megtennék érted, Grace Hamilton. - mondom, majd a lábai közé furakszok és ismételten csókot lopok tőle. Az este további részében pedig még segítek neki elintézni pár dolgot, aztán nagyon de nagyon nehezen, átadom a terepet az érkező barátnőknek, akikkel az este további részét eltöltheti. Utolsó szabad este, Grace. Utoljára vagy csak egyedül a világban. Holnaptól mindenben ketten leszünk. Úgy mint ahogy eddig is. Mégis másképp, mégis jobban. Holnaptól már az enyém vagy, és én a tiéd örökre.

Az esküvő reggele

Idegesen rohangálok fel s alá, míg egy seregnyi ember próbál segíteni.
- Oliver, gyere már, mindjárt kezdődik a fotózás.
Feszülten pillantok a tükörképemre. Klasszikus szmokingban, fehér ingben, a zsebemben fehér virágocskával pislogok magamra. A gyűrű, amellyel a jegyességet szimbolizáltuk immár egy bársony dobozkában pihen, és arra vár, hogy Isten és az egybegyűltek színe előtt felhúzzuk egymás ujjára életem szerelmével. Zöld szemeim különös ragyogással pislognak önmagamra. A baleset előtti idő azóta sem tért vissza, de mintha sosem lettem volna kómában. Néha éjjel felébredek és attól félek, ez az egész csak a sérült agyam szüleménye lehet. Aztán oldalra pillantok és meglátom a mellettem szuszogó Grace-t, és minden a helyére billen. De a félelem sosem múlik el teljesen, hogy mi van, ha egyszer arra ébredek, hogy nincs semmi, ami valójában hozzákötne?
- Oliver, gyere már, Grace már vár. Lekésed a saját esküvődet.
- Jamie megérkezett? - kérdezem, és a fejét ingatja Jack, az egyik régi főiskolai barátom.
- Nem tudok róla.
Sóhajtok, aztán megigazítom még egyszer magamon a sötét szmoking ujjait, a mandzsettákat, majd elindulok az ajtó felé.
- Menjünk. Ha eljön, itt lesz. Ha nem...azt is túlélem.
Idegesen megyek az ajtó felé, és bevallom, még a térdem is remeg. Mi van, ha elfelejtem az eskümet? Mi van, ha elfelejtem a nevem? Mi van, ha Grace meggondolja magát? Bár ezt szerintem sosem tenné, de mégis...mi van, ha hirtelen rájön, hogy ő inkább Afrikában szeretne iskolákat építeni, csak jó messze menjen tőlem? Bízom Graceben. Bízom a megérzéseimben, a szívemben, és abban, hogy szeretem és szeret engem. De most, mikor ilyen közel állunk a célhoz, félek. Mindentől félek, ami elveheti Őt tőlem. És nem lenne olyan, amit meg ne tennék érte, még akkor sem, ha ennek én magam lennék az ára. Mert az Ő boldogsága jelenti számomra a mindenséget. Odakint már várnak rám, és sorban mosolyognak, kezet fognak velem. Nekem pedig izzad a tenyerem, a szívem zakatol, és szédelgek. Életem legfontosabb napja elérkezett. Azt hittem annak idején, hogy a szakvizsga, a gyakornoki vizsga, az érettségi...majd ezek lesznek a mérföldkövek. De ma már tudom, hogy ezek semmit nem jelentenek. Semmit nem jelenthetnek ahhoz képest, amit Grace iránt érzek.
Beszállok a kocsiba, és a házunkhoz hajtunk. A limuzinban pezsgőt kínálnak és mindenki nagyon vidám, de én csak feszélyezetten a kezem tördelem. Anya tegnap megjött és az egész vendégsereg már a kertben várakozik, hogy megérkezzünk. Külön aludtunk. Kissé talán régimódi szokás, de mindent igyekeztem megtenni, hogy drága menyasszonyom teljes ártatlanságban mondhassa ki az igent nekem. Tudom, hogy nem azt a kort éljük, és a vadházasság sem épp erről tanúskodik talán mások számára, de nekem fontos volt, hogy tiszta szívvel és elhomályosulatlan elmével mondhassuk ki az igent. Na, nem kell félteni azért engem sem, mert amint eljön a nászéjszaka...na, azt Grace nem teszi zsebre. A ruháját nem lesegítem róla, hanem levágom, ha kell, vagy a fogammal tépem szét. Egyelőre azonban beérem azzal, hogy csak vágyakozok utána. Még pár óra az egész, s aztán egy egész élet áll előttem, hogy szerethessem annyiszor és olyan sokféleképp, ahogy csak tudom.
Kiszállok a kocsiból a násznaggyal és a koszorúslányok kísérőivel. Néhányuk rokon, néhány régi barát, kolléga. A násznagyom természetesen Tris, de ezen nincs is mit csodálkozni. A ház előtt, a kertben elegáns emberek fogadnak, s én egyre idegesebbé válok. Az órámra pillantok. Aztán az égre. A nap ragyogóan süt, hála az égnek. Mindenkivel kezet fogok, aki köszönteni akar, és befelé indulok. A nappali előtt anyám jön szembe velem.
- Ööö...Ollie? Te meg...- torpan meg és döbbenten, értetlenül néz rám - de én az előbb láttalak odabent...- mered rám összevont szemöldökkel. Hirtelen nem értem miről beszél, hisz alig egy perce érkeztem meg, aztán hirtelen leesik. A számat eltátom, és elsuhanva mellette a nappli ajtaját belökve berontok a helyiségbe, ahol...az én drága Jamie bátyám épp szájon csókolja a menyasszonyomat. Tudom, hogy nincs benne semmi szenvedély, legalábbis nem olyan, ami neki szólnak igazából, és tudom, hogy Grace sosem csábulna el a bátyámtól, maximum ha hirtelen összekeverne bennünket, de ettől még az arcomon féltékenység és döbbenettel keveredett öröm vegyül.
- Jamie...engedd el a menyasszonyomat. Ha nem bánod, szeretném elvenni feleségül. - mondom határozottan, mire látom, hogy életem szerelme felocsúdik, és mikor rádöbben, hogy helyettem a bátyámat csókolta meg, Jamie arcán akkora pofon csattan, ami esküszöm nekem fáj. Grace arcán látom a felháborodást, és esküszöm, haragszom Jamiere, de mégis, jobban örülök még így is, hogy eljött, mint amennyire azért haragszom, mert a szerelmem ajkaihoz ért.
- Oliver...baszki, ő a menyasszonyod? Azt hittem koszorúslány. - mondja, és a haragosan villogó szemű Gracehez fordul, és kezet csókol neki. Félek, ennek újabb saller lesz a vége, de engem nem zavar. Aztán eszembe jut, hogy nekem nem is szabadna látnom Grace-t az esküvő előtt, így villámsebességgel hátat fordítok. Szerencsére annyira nem volt lélekjelenlétem megfigyelni Grace-t, mert lefoglalt, hogy épp a bátyám csókolja, de tudom, hogy ez számára sovány vigasz lesz. Ismét Jamie hangját hallom a hátam mögül.
- Elnézést, tényleg...csak annyira hasonlított...valakire akit ismertem egykor. Kisasszony, Önnél ragyogóbb, gyönyörűbb menyasszonyt elképzelni sem tudnék, pedig ennyire részegen meglehetősen jó szokott lenni a fantáziám. Nagyon sok boldogságot kívánok, és remélem még találkozunk. - mondja, aztán mellettem terem és szembe állunk. Szemtől szembe, mintha tükörbe néznék,de mégis benne van valami egészen más, amit sosem tudnék megfejteni. Valami olyan érzés húz felé, hogy segítenem kell rajta. Ikreknél gyakran van vajon ilyesmi? Fogalmam sincs róla, de kezd egyre jobban érdekelni, miért aggódom ennyit érte, és miért vannak különös érzéseim.
- Figyelj, Oliver. A helyzet a következő. Elég részeg vagyok ahhoz, hogy őszinte legyek. Legyél kurvára boldog. Legyen egy kosárcsapatnyi gyereketek, két golden retrieverrel, fehér léckerítéssel. Minden jót kívánok nektek. Baszki....tényleg, minden jót. Megtaláltad életed szerelmét, vigyázz rá. És hagyd a picsába a munkát, ha el kell menni valahová. Ne bízd rá. Semmit ne bízz csak rá, ne hagyd, hogy a munka elvegyen tőled mindent. Fontos a gyógyítás...de annyira nem, hogy engedd, hogy kocsiba szálljon egy kurva tortakóstolás miatt...
Értetlenül állok előtte, és a szívem megszakad, mert egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában. - Oliver. Nem haragszom rád. Legyél tényleg, tényleg nagyon boldog ezzel a nővel.
- Jamie...miről beszélsz? - kérdezem, és csak nézem, ahogy elgyötört tekintettel a semmibe mered.
- Victoria...Olivia...Maya...mindent elvesztettem. Nekem csak a gyógyítás maradt. Ne hagyd, hogy elvegyék tőled a szíved, Oliver.
- Jamie...mi a fene...
De az ajtó nyílik, és egy magas, jóvágású férfi nyit be rajta, mire Jamie áramütésszerűen felkapja a fejét, saját magamról ismert álmosolyt villant, majd kiviharzik a szobából. Döbbenten állok, mint akit leforráztak. Anya hangját hallom, hogy a nevét kiabálja, a velem körülbelül egy magas férfi pedig megköszörüli a torkát és a fejem mellett elnézve egyenesen Gracere mered.
- Grace, kislányom...
Azt hiszem ha elterveztünk egy tökéletes, nyugodt esküvőt...hát akkor rohadtul nagyot tévedtünk.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Belső terek (Storm-Hamilton ház)
 



 

Vissza az elejére Go down
Belső terek (Storm-Hamilton ház)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: 
Storm-Hamilton ház
-
Ugrás: