Vizsgáló

A Revoir-ban nincs megállás. Ma éppen egy 75 főt számláló esküvőt kell lebonyolítanunk, és cseppet sem könnyű a helyzetem, mert én vagyok a másodpilóta a konyhán. Sokan kinevetnének, hogy vérre menően kezelem a munkámat, de a szívemet is beleadom az ételbe, így elvárom, hogy a tökéleteset nyújtsam, de ma valahogyan semmi sem akar összejönni. Apa kétszer hívott, hogy hazamegyek-e a hétvégén, mert egy hónapja nem látott már, de még arra se volt időm, hogy visszahívjam őt. Pierre a cukrász tehetségét veszi elő, mert az ötemeletes kompozícióval van elfoglalva, de még az előételek se futottak ki. Összesen tizenhatan vagyunk erre az estére, de kész katasztrófa, ami itt folyik.
- Jose, az nem a Pain provencial-ra való vaj, és ne azt használd, istenem. – kapok a fejemhez, és kikerülve az egyik újoncunkat lépek a férfi mellé, hogy kivegyem a kezéből a rossz fűszervajat. Mindennek klappolnia kell, mert nem kevés pénzt fogunk kapni az estéért, ha sikerrel járunk, de valahogyan nem érzem, hogy ennek jó vége lenne.
- Chloe hol van a pástétom? Nem a hűtőben lenne a helye? – fordul felém Scott a fakanállal a kezében.
- A spejzben néztétek, vagy a hátsó raktárban? – érdeklődöm, és átveszem José helyét, hogy kitűnően tálaljam fel az előételünket. A vendégek türelmetlenek, és nekünk teljes hőfokon kellene égnünk, hogy minden rendben menjen.
- Sandrah légy szíves ezt a két tálat vidd ki, mert elkészültek. – mutatok a pincércsajnak a kikészítőre, és befejezem a frissen sült bagettek felszeletelését is. A főszakácsunk elveszett, és nem szabad zavarni, mert a torta az este fénypontja lesz. Nem mertem volna bevállalni az öt emeletet öt különböző ízesítéssel, de nem én vagyok a ma este felelőse, csak a jobb keze.
- Chloe, nem találom a pástétomot. – nyöszörög továbbra is a kedves kuktám, így kénytelen vagyok immár négy felé szakadni, és elindulok a raktár felé, de látom Emma kezében a nagykést, és nagyon bizonytalannak tűnik vele együtt.
- Scott, légy szíves menjél te ki. – intek neki, és odaállok a lány mellé.
- Semmi gond nincs, rendben? Felvágom ezeket julienne-re. Menjél, segíts Scott-nak. – tolom el, és átveszem tőle a kést. Soha nem vagyok bizonytalan, mert ezt csinálom évek óta, de ma mégsem vagyok toppon. A következő pillanatban megzavar valaki, és mielőtt ránézhetnék egy éles tárgy áll bele a bal kezem tövébe. Az első percekben fel se fogom, hogy belőlem ömlik a vér. Csak nézem, és az adrenalinnak köszönhetően nem érzek semmit. Sandrah tér vissza a lengőajtón, és veszi észre a bajt.
- Chloe, mit csináltál?! Hívjátok a mentőket. – szalad oda hozzám, és az egyik konyharuhával csavarja be, de az is hamar átázik, amikor kihúzza a kést, így még egyet rátesz. Pierre ekkor jön vissza a konyhába, és hátra is hőköl a vér láttán.
- Chole…istenem. Vigye be valaki a kórházba. Tökkelütöttek ne várjatok. – rivall rá mindenkire, én meg csak szótlanul állok, ahogyan egyre többen gyűlnek körém. Scott lesz a megmentőm, aki hoz egy másik rongyot, és azzal tekeri körbe a csuklómat, aztán kikísér a hátsó ajtón. Az esti levegő térít észhez, így most fogom fel, hogy mi történt.
- Chole, jól vagy? Sápadtnak tűnsz. Ne vegyelek fel? – érdeklődik aggódva, de csak megrázom a fejemet, és sokkal higgadtabban kezelem a helyzetet, mint bárki más, pedig én vagyok az áldozat. Két utcára van az étteremtől a kórház, de kocsival tesszük meg ezt a kis utat is. Az ölemben tartom mindvégig a kezemet, és fogalmam sincs, hogy mennyire mély a seb. Abban vagyok biztos, hogy nagyon vérzik, és mind az öt ujjam megvan, de hüvelykujjam, és a mutató ujjam közötti rész mennyire sérült…arról fogalmam sincsen. Scott kapkodva rántja fel az ajtót előttem, és kísér be a sürgősségire.
- Egy orvost, valaki! A munkatársam elvágta a kezét, és nagyon vérzik neki. – kiabál a nővérpultnál megállva, de itt is nagy a fejetlenség.
- Erre jöjjenek. – mutat végül egy kórterem felé a nővér nekünk.
- Uram, felvennénk a hölgy adatait. Addig segítene nekünk? A doktor úr mindjárt itt lesz. – engem beengednek a szürke járólappal ellátott terembe, de mielőtt becsukódna az ajtó, még odaszólok Scottnak.
- Az étteremben van a táskám, és az irataim. Hozd el. – mondom neki, és amint egyedül maradok, fordulok a vizsgálóasztal felé. Észre se vettem eddig, hogy a chef kabátom eleje is véres már, és a földön is kisebb pettyek jelölik az utamat. Szédülni kezdek, amikor kinyílik az ajtó, és meglátom az orvost.
- Azt hiszem sok vért vesztettem. – szorítom rá a kezemre az átázott rongydarabot, és ijedten mérem végig a fehér köpenyes férfit. Rémes este, ahogy említettem.

Annyira ügyetlen vagyok, hogy az nem kifejezés. Nem először fogok nagykést a kezembe, hanem már ki tudja hányadik alkalommal, de ma úgy tűnik, hogy a szerencse elpártolt mellőlem, és maradt a sérülés. Pierre bizonyosan nagyon mérges rám, mert meghagyta, ha ma nem leszek mellette, akkor eluralkodik a káosz a konyhán. Ez már akkor megtörtént, amikor én ott voltam, de talán most nem is azért kellene aggódnom, hogy a többiek mit kezdenek magukkal, hanem a kezemnek kellene az elsődleges problémának lennie. Lepillantok az átázott konyharuhára, és a padlón gyülekező kis vértócsára, és ettől felfordul a gyomrom. A doki éppen ezt a pillanatot válassza arra, hogy benyisson. Milyen értelmes mondat tőlem, hogy el fogok vérezni. Fintorogva szorítok rá a sebre, de már hasztalan, mert a kezem is csupa ragacs a vértől. A férfi be is mutatkozik, és mire észbe kapok már a vizsgálóasztal felé tol.
- Lefekszem. – mondom neki nyugodt hangon, mert nem akartam eddig se menekülni. A nejlonnal ellátott vizsgálólap zizeg alattam, amint hanyatt dőlök, és az éles fénybe tekintek. Hunyorognom kell, és az orvosra nézek, aki már el is húzza a bal kezemet, és lefejti róla a rongyot.
- Miss Ward vagyok, Chole Ward. – szólalok meg kissé ijedten, amikor meglátom a mutató és a hüvelykujjam közötti tíz centis, mély vágást. Nem akarok hányni, nem akarok hányni! A vérnek nincs is szaga, de úgy érzem, mintha a számban lenne, pedig meg se nyaltam a kezemet.
- Chef vagyok a Revoir-ban. Ma egy esküvőt kellene lebonyolítanunk. A répát szeleteltem fel julienne-re, amikor valaki megzavart, és véletlenül beleállítottam a kést a kezembe. Nem értem, hogy történhetett meg. Nem vagyok egy ügyetlen alkat, sőt általában szépen szeletelek, és készítem el az ételeket, de ma nem voltam toppon. Tudja, milyen, amikor érzi, hogy nem kellett volna felkelnie, vagy bemennie se a munkahelyére? Ma pont ilyen napom volt. Éreztem, hogy a feje tetejére fog állni minden. – túl sokat beszélek, de ezzel próbálom leplezni, hogy mennyire félek, és nem merek ránézni se a kezemre. Nem akarom látni, hogy mit műveltem, mert így is liftezik a gyomrom, és már szédülök is.
- Dr. Mallors, ugye? Elnézést, ha úgy látja, hogy sokat fecsegek, de nem sokszor voltam kórházban, és ma se terveztem, hogy itt fogok kikötni.  – pirulok el, és egy halk kopogás szakít félbe minket.
- Elnézést doktor úr, de itt vannak a hölgy papírjai, meg az űrlap, ha szeretné hozzácsatolni a jelentéshez. – lép be az a nővér, aki felvett, mint beteget. Egy félénk mosolyt küldök felé, amíg belép a kórterembe, és leteszi az asztalra a vaskos papírköteget. Nem is mond semmit, hanem magunkra hagy, én pedig a férfit figyelem. Határozottnak, és tapasztaltnak tűnik, így semmi félnivalóm sincsen. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, és remélem nem attól folyik ilyen gyorsan ki a vérem, mert elvágtam volna egy artériát.

Az ügyetlenségem nem ismer határokat, és ha belegondolok, hogy rosszabb is előfordulhatott volna, mert egy percre nem figyelek oda a konyhában. Nem éppen az a szakma, amit fél vállról vehetek. Nem orvos lettem, de nekem a főzés éppúgy szenvedélyem, mintha minden nap életeket kellene mentenem a kórház falain belül. Scott megőrizte a hidegvérét, és nem replikázott, hanem behozott, és kerített egy orvost is, amiért örökre a lekötelezettje leszek. idegességemben előfordul, hogy vagy túl sokat beszélek, vagy éppen hülyeségeket kérdezek, de nálam egy gyakori tünet, főleg mivel általában a férfitársaságban zavarba jövök, de ez most talán egy kivételes eset.
Az orvos aki belép egy igazán normális fazonnak tűnik, és reménykedem benne, hogy nem egy olyan „őrmestert” kapok, aki csak ellát, de arra már nem fordít elég időt, hogy a beteg hogy érzi magát. Nem vagyok kényes, de érzem, hogy a gyomrom forog, és nem sok szükségeltetik ahhoz, hogy elájuljak. A vérveszteségtől kicsit így is szédülök, na ne még, ha belegondolok, hogy milyen vértócsát hagytam az előbb a földön. Egy hentes is jobban néz ki, mint én, ha lehet ilyet mondani. A reszelős férfihang hallatán kicsit elmosolyodom, és a kalapáló szívemet figyelmen kívül hagyja ráemelem kék íriszeimet.
- Nem szeretnék a fallal beszélgetni. Megpróbálok nem a kezemre nézni. – kicsit erőltetett a mosolyom, mert a légzést megpróbálom a minimum szinten tartani, mert még mindig úgy érzem, mintha az a rezes, fémes testnedvnek lenne bármilyen illata is.
- Sigmund? Igazán szép név. Megértem, ha nem akarja, hogy összekeverjék az öccsével. Egy családban két orvos? Soha nem rivalizáltak? – szalad ki a számon a személyesebbnek ható kérdés, de már mindegy. Dr. Mallors hangja, és viselkedése némileg enyhít azon a tudaton, hogy kórházban kell lennem.
- Szép vágás? Ezt se hallottam még. A hegek miatt nem aggódok. Nem vagyok allergiás rájuk. – nyugtatom meg, hogy nem tartozom a kényesebb női társaim közé, aztán meglátom a közelben álló kis eszközös kocsit. A fémtálcában injekciós tű pihen, meg kötszeres köteg, egy átlátszó folyadék, valamilyen kis fiolában. Ó, hát ez elkerülhetetlen.
- Esküvőt? Persze, szinte minden héten van egy. Nagyon felkapott le az étterem, és az esküvő szezon is elindult. A 75 fő még nem is olyan sok, sőt mondhatni kevés is. A múlt héten egy 125 fős lagzira kellett főznünk. – fecsegek, mintha nem is a kórházban lennénk, de így is megérzem a tűszúrást, és egy pillanatra összerezzenek. Próbáltam idáig tartani a szemkontaktust, de oldalra pillantok, és a seb láttán még jobban elfehéredek, mint eddig. A mély légzést gyakorlom, de kilátszik a húsom. Jézusom mennyire vágtam be? Túl sok a vér, meg a belső rész. Nem zavarna annyira, ha nem hozzám tartozna...

Nem sokszor voltam kórházban, és ha mégis, akkor általában nem engem láttak el, hanem az édesanyámat, aki sajnos azóta már elhunyt. Nem a legjobb időszaka volt az életemnek, de kezdek helyrejönni, és most, hogy Seattle-ben lakok már, azért minden másképpen alakul. Előttem az éttermem megnyitása, a másik állásom is, és persze, de nem utolsó sorban az, hogy sikeres séf legyek. Édesapám nyomdokaiba szeretnék lépni, hogy olyan jó szakács legyen belőlem, mint belőle lett. Sokan sablonosnak találják, hogy az egyik szülőt vegyék példaképnek, én viszont Őt választottam, és nem bántam meg. Az orvos kérdése meglep, és hátra is nézek arra a bizonyos órára, meg a sok madárra a számok helyén.
- Ejha, még nem láttam ilyesmit. Talán ajándék volt az egyik madarász betegétől? Azt hiszem… – hunyorítok egy kicsit, és jobban megszemlélem, hogy mit is látok.
- Talán a harkánál, de nem vagyok benne biztos. Sajnos nem születtem zseninek, és a biológia sohasem kötött le annyira. – mosolyodom el, és észre se veszem, hogy ez igazából figyelemelterelés akart lenni a doki részéről. Nem tudok elég hálás lenni neki, hogy nem valami kezdőt kaptam, akinek most remegne a keze, és még engem is jobban idegesítene. Nem vagyok egy kötélidegzetű nő, és hamar kicsúszhat a lábam alól a talaj, de próbálkozom. Most mégis megnyugtat egy szakmailag tapasztalt, fehér köpenyes jelenléte.
- Igazán? Nem gondoltam volna, hogy megengedett ez, hogy az egyik testvér legyen a másik mentoráltja. Bár, nem is lenne olyan szokatlan. Nekem nincsen testvérem, így nem is tudom, hogy milyen érzés felnézni a másikra, és rátámaszkodni. – ajkaim felfelé görbülnek, és a férfit figyelem, valahogyan a kezem most kimarad ebből a rostából. A nevükön agyalok, mert tényleg ég és föld, ha különválasztom a kettőt. Az egyik konzervatív, és határozott, a másik inkább különleges, és eredeti. Kezdem figyelmen kívül hagyni, hogy kórházban vagyok, amikor folytatjuk a beszélgetést, de sajnos szóba kerül a vágás milyensége, és a rá használt szó is.
- Akkor én hallottam félre. – bocsánatkérően pillantok rá, mert előfordulhat, hogy rosszul emlékeztem, de nem is csoda a mai nap után. Figyelmeztet a fecskendőre is, és ugyan érzem a szúrást, de nem rázkódom meg tőle. Mélyeket lélegzek, és az én munkám kerül terítékre.
- Nem könnyű, bizony. Sok koncentrációt, és jó csapatmunkát igényel. Nem is emlékszem, talán a 200 fő. Az már igen nagyszabású, és oda nem kisebb, mint egy húsz fős csapat kell, aki ellátja a feladatokat a konyhában. – mesélem lelkesen, és észre se veszem, hogy a kézfejem szinte már érzéketlenné válik.
- Nem érzem. Olyan fura bizsergés nyomja a bal felét a tenyér párnácskámnak, de ezen kívül semmi. – erősítem meg neki, és most végre úgy igazán találkozik a tekintetünk.
- Gondolom, most jön a nehezebb feladat, hogy összevarrja a sebet. – nem nézek lejjebb, határozottan tartom a szemkontaktust vele, hogy még véletlenül se kössek ki a padlón egy jól irányzott lefordulással.
- Mióta praktizál dr. Mallors? – érdeklődöm tőle, és nyugodtan ülök, de a szívem őrült tempóban dobog.

Cornelia & Charity

A káosz lenne a legjobb szó arra, ami immár az életemet jellemzi. Nem tudom, hogy miképpen jöttek rá, vagy hogyan szivárgott ki a hír, de amint meggondoltam magam, és lemondtam az abortuszt (nem tudom egyelőre eldönteni, hogy jó ötlet volt-e), a sajtó rám szállt, és a titkom egy csapásra nyílt titokká vált. Rólam cikkeztek a másnapi újságok, a telefonom egyfolytában csengett. Nem voltam felkészülve, hogy eláruljam a legintimebb történéseket velem, még a szűk család sem tudott róla, erre bumm. Will huszonhatszor csörgetett meg, a szüleim kitértek a hitükből, de még a régen látott nagymamám is bejelentkezett. Kellett egy kis idő, hogy helyre tegyem az életemet. A kórházban én lettem a felcsinált rezidens, akinek nincs jövője a szakmában, még a tulajdon társaim is lenéztek, és ez roppantul bosszantott. A szakorvosok között azonban fura változások következtek be. Dr. Woodward, és dr. Roux is több ízben hívtak konzultálni, rám bíztak nehezebb feladatokat is. Nem úgy láttam, mint a többiek a karrieremet. Gyereket várok, igen ez így van, de nem az otthonülő típus vagyok, és nem is leszek. Nem vagyok veszélyeztetett terhes, a rosszullétekkel nem vagyok ilyen szerencsés, de ez legyen a legkevesebb problémám, hogy a napomat a mosdóban kezdem, és hiperérzékenyen reagálok a külvilág jeleire. Nem tűröm, ha valaki felemeli a hangját velem szemben, bármikor képes vagyok meghatódni…na ezt rühellem. Három hónapos múltam, messze még a vége, és hála az istennek a ruháimat se híztam még ki. A szüleimmel és Willel közölni a „nagy hírt” szinte nem is kellett. Apa ledöbbent, de rájöttek, hogy életük legnagyobb esélyét adtam ezáltal a kezükbe. Útban az örökös…egy valamit nem fogadtam el, hogy Will szüleivel találkozzunk, sőt messze kerültem azt is, hogy vele kontaktban legyek, holott a vőlegényem, de nem szeretem. Olyan nehéz beismerni, de így van. Kötődöm hozzá, a tisztelettel már vitatkoznék, de most ezzel kell beérnem. Adrian…khm…az apuka. Vele mi van? Nem láttam a lakástörésünk óta. Bizonyosan értesült a hírről, hogy babát várok, csak éppen arról nem, hogy tőle van.

Minden olyan zavaros, de ma életeket mentünk, ahogyan mindennap, mégis a szülészeten vagyok (köszönet Dr. Roux-nak, aki éppen szabadságon van). A helyettese ez a dr. Baker, így ha tehetem, akkor messziről elkerülöm. A folyosón baktatok egy zacskó M&M társaságában, és a kis csokis golyókat majszolom éppen, amikor megszólal a csipogóm. Meg is ijedek, így a zsebembe rejtem az édességet, és szaladok is. A sürgősségi előtt esett össze egy szőke nő, és mire odaérek, már ketten guggolnak mellette, szakorvos sehol.
- Hozzanak azonnal egy hordágyat. – üvöltöm el magam, és kitapintom a pulzusát. Eléggé heves, és a merev testtartásból arra következtetek, hogy alhasi fájdalmai vannak.
- Eduard, melyik vizsgáló szabad? – pillantok fel, és a nyakamból leemelve a sztetoszkópot, a fülembe dugom, és meghallgatom. A pulzus mellett a szívritmus is kihagy egy-egy ütemet. A pólója szegélyét felhúzom, és végre megérkezik a két ápoló. Átemeljük, és a hármas felé araszolunk vele.
- Készítsünk elő egy ultrahangot, és kössük monitorra is. – nem tétlenkedem, amint beérünk, átállok a másik oldalra, és ha már ébredezik, akkor lenézek rá, és belevilágítok a szemébe.
- Hölgyem dr. Jones vagyok, eltudná mondani nekem, hogy hol fáj a hasa? Azt mondták összeesett a folyosón. Siessünk már, hagy lássam a szinusz értékeket, egy-kettő. – pattogok, mint egy nikkelbolha.

Cornelia & Charity

Mostanában mindig kikapom a lehetetlen eseteket, na nem mintha panaszkodásra okom lenne, de a terhességem kezdete óta egyre inkább úgy érzem, hogy mindenki engem néz, vagy rólam beszél, és ez idegesít. Eddig a kórház az a közeg volt nekem, ahol nem kellett kitűnnöm, és nyugodtan elvegyülhettem a kollégáim között, de mára ez megváltozott. Feszélyez a helyzet, de nincs idő magammal törődni, mert láthatólag a szőke hölgy, vagy inkább lány, mert nem tippelném sokkal idősebbre a koromnál, rosszul van. A vizsgáló felé tartunk, amikor rászorít a kezemre, és nem tudom hova tenni a mozdulatot. Megindul bennem valami, megpróbálom beleképzelni magam a helyzetébe. Egyedül van, és fogalma sincs, hogy mi történik vele. Talán az első eset, hogy empátiát érzek egy beteggel szemben, így röviden én is ráfogok az ő kezére, de közben irányítanom kell a teamet is. Szakorvos nincs a láthatáron, és nem olyan fából faragtak, hogy berezeljek. Az alhasi fájdalom sok mindenre utalhat, nem akarok a legrosszabbra gondolni, de megtörténhet. A szívverését meghallgatva nem örülök az eredményeknek, így muszáj lesz monitoron is figyelemmel követnünk. Az egyetlen kapocs én leszek a páciens, és a csapat között, de mindenki olyan ügyesen cselekszik, hogy nem is kell kétszer szólnom, mert rákötik a gépre, és végre lefelé irányíthatom a figyelmemet. A kérdésemre nem érkezik egyértelmű válasz, de nem is vártam tőle, hogy ilyen sápadtan, és nehézlégzéssel szóban ismertesse a tüneteit. Az alhasnál egy fokkal lejjebb megyünk, és ekkor már rosszat sejtek….nem én most az orvos vagyok, és nem a beteg. Perceken belül elveszíti az eszméletét, és megkérem a bent lévő nővért, hogy helyezze rá az oxigénmaszkot. Az UHT készüléket is sikerül mellém tolni (igen én már most nem emelgethetek, pontosabban a munkatársaim jobban ügyelnek rám is). Nem szeretem a kivételezést, de jól esik, hogy zavartalanul végezhetem a munkámat.
- Kérek egy kis zselét is, és tegyük szabaddá az alhasi tájékot. – a monitort eközben életre keltem, és ha a mellettem álló ápoló a feladatára koncentrál, akkor csak a vizsgálófejet kell a megfelelő helyre nyomni, és bumm….életre kel a kép. Többször is áthúzom az adott területen, de mintsem változik a felvétel, így ki is merevítem a képet. Esküszöm, megfojtom Dr. Roux-ot. Most kellett szabadságra mennie? Kikapom az összes kismamát?
- Az ott egy…? – végig se kell mondania az asszisztensnek, mert csendre intem, és közelebb hajolok a monitorhoz.
- Ez itt határozottan egy magzat. Nem vagyok nőgyógyász, de biztosan elmúlt már nyolc hetes. – helyeslek egyet, és mielőtt még hülyeséget csinálnának, leállítom az erősebb fájdalomcsillapító beadását.
- Ne azt, legyen az Efferalgan, de csak 5 mg. Az aszpirint nem szabad. – húzom le a kesztyűmet, és a többiekre tekintek, mert a betegünk ismét magához kezd térni.
- Kérem, menjenek ki. – a fenekemmel nekidőlök a vizsgálóágy szélének, és egy picit jobban megfigyelem az értékeket. Csak az egyik nővér marad jelen, mert muszáj bekötni az infúziót neki.
- Nincsen semmi baj. – fordulok felé, és egy törlőkendőt tépek le, hogy letöröljem a zselét a hasáról, és a vizsgálófejet a helyére tegyem, de a képet már nyomtatás alá helyeztem.
- Nincsen komolyabb baja, de mindenképpen fel kell keresnie egy nőgyógyászt. – pillantok mélyen a kék íriszekbe. Óvatosan törlöm le neki, és egy pillanatra se szakítom meg a szemkontaktust.

Cornelia & Charity

A terhesség kiszipolyoz, és érzelmileg tönkretesz. Máskor simán átengedem másnak a stafétabotot, de ma én vagyok az ügyeletes, a helyettesítő, mert az egyik nőgyógyászt felfüggesztették, a másik szabadságon van, a harmadik meg szülési szabadságon. Én ezt nem értem, hogyan fordulhatott elő, de a vizsgálóasztalon fekvő beteg empátiát vált ki belőlem. A magához térés pillanatában látom, hogy meg van ijedve, és a kezem után kap. A monitoron jól látható a magzat, és a mostani állapota. Nem is akarom kikapcsolni még, a kép el fog készülni, de mielőtt letörölhetném a zselét a hasáról, még megfogom a kezét. Eleinte nem mondok semmit, halványan elmosolyodom. Vélhetőleg ismert személy ő is, mert sokan várnak rá odakint, de nem akartam ezzel a hírrel is felzaklatni még, mert szerintem egy nőnek éppen elég nagy sokk, ha kiderül, hogy gyereket vár, és az nem éppen egy tervezett projekt volt. Adrian vajon mit fog szólni, ha személyesen találkozunk, és kiderül, hogy babát várok? Hát nem tudom, de most kizárom a magánéletemet, és letekintek a kéklő lélektükrökbe.
- Nyugodjon meg, nem történt semmi rendkívüli, mármint a rosszullétet illetően. – nyugtatom, de egyebet nem mondok, amíg nem szedi össze magát, de minduntalan a felvételt vizslatjuk. A nővérek is kimentek már, így kettesben vagyunk, talán jobb is így.
- Pedig egyszerű a képlet. – ajkaim felfelé görbülnek, és befejezem a takarítást, el is tolom a fémkocsit, hogy ne zavarjon be, de a következő mondatokra felkapom a fejemet, és úgy döntök, hogy nem fog ártani nekem se, ha az egyik kisebb széket odahúzom mellé, és arra csüccsenek le.
- Nem vetélt el, a baba jól van a mostani korához képest. Remekül fejlődik, de mindenképpen látogassa meg a nőgyógyászát, mert ő többet tud mondani erről, mint én. A rosszulléte sok mindentől lehetett, leesett a vércukorszint, sokat evett össze, vagy ami esélyesebb, hogy ideges volt, és a stressztől befeszült a méhe, és ez váltotta ki a görcsöket is. Az lenne a legjobb, ha nem terhelnél túl magát, ha már ötször…tudja. Az óvatosság sosem baj, és ezt veheti ajándéknak is. Felírok Önnek magnéziumot, és most is kap egy adagot a görcs miatt. – simogatom meg a saját hasamat, de nem tudok azonosulni a saját állapotommal. Örülnöm kellene? Csak a baj van a várandóssággal, de itt van egy másik lény is, akiről gondoskodnom kellene.
- A nevem Cory, Önt hogy hívják? Talán könnyebb lesz úgy beszélgetni. – éppen benyitna valaki, de intek, hogy ne zavarjanak.
- Nem az első eset lenne, hogy mégis összejön a baba. Ha mostanában nem feszengett emiatt, akkor meg nagyobb is az esély rá. A tudománnyal nem lehet mindent kimagyarázni, én már csak tudom. – sóhajtok egyet, és a zsebemből előveszem az M & M csomagot.
- Kér egy kicsit, vagy vizet esetleg? – érdeklődöm meg, de közbe bekapok már szemet én is. Megőrülök, ha nem ehetek édességet.

Cornelia & Charity