HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Stúdió (Seattle Film Intézet)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szer. Márc. 30, 2016 11:53 pm
 



 

First topic message reminder :



Quentin :: Franklin :: Raymond


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 30, 2017 11:17 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Hétf. Szept. 26, 2016 2:54 pm
 



 

A kérdés, hogy vajon bújtatottan egyre gondolunk-e, megfordul a fejemben. Ugyanakkor zavarba egyik verziótól sem jönnék, nem szokásom, noha tény, hogy erősen áthallásos ez az egész.
- Szerintem mind a várnak, mind a várúrnak az a jobb, ha minél tovább. – Jegyzem meg egy talán pikánsnak nevezhető mosoly kíséretében, nem vagyok szelíd és finomkodó leányzó, már egy ideje felnőttem, és nem szokásom az élet élvezetét messziről lesni, csorgatni a nyálam, de nem tenni érte semmit. - Persze, nagyobb kihívás, szeretem is. A színházat még inkább, ott élesben a szünetekben, vagy kiugrásokkor igazítani sokkal izgalmasabb. – Még abban a korban vagyok, hogy jobban díjazom az ilyesmit, a későbbiekben esélyesen majd a nyugisabb melókért fogok rajongani, de azt hiszem, ez így normális.
- Marion Miller. – Mutatkozom meg, nem csapok hozzá becézést, mert nem szeretem, ha a nevemmel játszadoznak, és szerintem normálisan nem is nagyon lehet. A kézfogást természetesen megejtjük, semmi kifogásom ellene, bár bizonyára most többen a nyakamat szegnék, hogy megfoghatom a kezét, pedig szerintem egy kézfogásban nincs semmi. Akkor jogos lenne a hiszti, ha mást fogdosnék. - Rettentően örülök, Brad, de most már elengedheti a kezem, még a végén szemmel vernek, vagy valami. – Vigyorgok rá szemtelenül, mert valahogy úgy maradtunk, esélyesen elgondolkodott valamin.
- Hogy van magánál cigi? Ne vicceljen. Ez komoly? – Megint nevetnem kell, mert bár elég őrült egy bige tudok lenni, a magam módján mindig kényszeresen összeszedett vagyok, és mindig tudom, mit hová tettem, s hasonló apróságok.
- Ohh, és hol vannak az én személyiség jogaim? Mi van, hogyha nem szeretném, hogy kisajátítson? Mármint, félre ne értse, rendkívül hízelgő, de simán van hat másik kiscsaj, akik elájulnának a lehetőségtől, én meg csak egy sminkes vagyok, akinek azért akad dolga. Szóval, beszélhet a rendezővel, de ő is azt fogja mondani, hogy maximum akkor ugrálhatom körül a jobb kezeként, hogyha épp nincs melóm. – Anna a barátnőm, elég jól ismerem, és tudomásom szerint nem szerződött le másik sminkessel, következésképpen nem passzolhatna le senkinek, akkor sem, ha az a sztárszínésze. - Maradjunk abban, hogy kér, és bármiben szívesen segítek, de azt nem szeretem, ha nincs választásom. – Sőt, az ellen jobb szeretek lázadni. Igaz, ő biztos megszokta, hogy mindenki ugrik egy-egy sóhajára, de én nem ilyen típus vagyok, sosem akartam senki seggét nyalni, és szerencsére szükségem sem volt rá. Szimpi egyébként, épp ezért mondom azt, amit, ha nem lenne az, akkor hagynám, hagy feszítse túl a húrt, és építsen le módszeresen tudtán kívül az ehhez hasonló dolgokkal, ami valljuk be, tán még sztárallűrnek is beillene.
- Meg én, szégyen a futás, de hasznos, és engem nem zavar, ha bárki gyávának néz. – Tudom, amit tudok magamról, de veszem a lapot, és ettől függetlenül vigyorgok, a csipkelődés nincs ellenemre egyáltalán.
- Igen? Na meséljen, bennem például mi a gyanús? – Ki nem hagynám, ha már feldobta a labdát, mert bevallom, egészen kíváncsivá tett a kis megjegyzésével, még akkor is, ha pusztán poénkodik, attól még lehet alapja. Mihelyst belépünk, valóban bezsebelek jó pár csúnya pillantást, de kifejezetten nem érdekel, könnyedén és magabiztosan lejtek el előttük, egye csak meg őket a pulykaméreg.
- Hú, látom nem ismer, de a lelki nyugalmának érdekében ilyet ne mondjon, hajlamos vagyok csúnyán kihasználni a lehetőségeimmel. Mindenesetre, a farktollaimat lesz szíves nem megcsipkedni a túra alatt a kiskacsa üzemmód ellenére sem. – Fojtok el egy széles mosolyt, ha már példálózott, nem vagyok rest megragadni a hasonlatot. Közben azért elindulok a kantin felé, és nem igyekszem kevésbé önmagam lenni, általában megnéznek a pasik, tudom, hogy köze van ahhoz is, hogy az, ahogy sétálok, kifejezetten nőies, főleg kiskacsa szemszögből, már ha nem sorolt be mellém.
- Pusztán annyiról van szó, hogy nem kedvelem, hogyha kibeszélnek másokat a háta mögött, és mindehhez még rosszindulat is társul. Egyszerűen túlságosan képmutató az ízlésemnek, ráadásul, minek olyasmiről fecsegni, amiről fogalma sincs valakinek. – Nem ragoznám tovább, ellenben ötletem sincs, hogy mit kérdezzek, éppen ezért ez alól a lehetőség elől egyelőre kibújok. - A kérdésem megtartom alkalmasabb időpontra, ha nem haragszik, egyelőre semmi értelmeset nem tudnék azon kívül kérdezni, hogy miként issza a kávét, de azt meghagynám a büfés csajnak. – Azzal be is terelem a kantinba, és besorakozhatunk, de hamar elfogynak előlünk, még túl sokan nincsenek benn.
- Szia Julie, én egy karamellás lattét kérnék, meg egyet abból az isteni csokis fánkból, majd meghalok azért a kalóriabombáért. – Mosolygok, ő is, de nem vagyok rest kiszúrni, hogy jobban érdekli Brad, mint én, kész csoda, hogy a rendelésem sikerült felvennie, de máris azt rebegi, hogy a férfi mit kér.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Kedd Szept. 27, 2016 3:09 pm
 



 



Pikáns mosolya láttán nem sokáig kételkedem benne, hogy melyik verzióra is gondol. De ennyi kell. Még ha visszavonulót fújtam is, ennyi kacérkodás belefér. Azt úgysem bírnám ki, hogy karót nyelt béka legyek, nem így áll a szerződés.
Láthatóan nyílt leányzó, és ez szimpatikus, hogy meddig terjednek, pontosabban hol kezdődnek a határai, azt még nehéz lenne megmondani, de egyelőre úgy tűnik, nem csupán egy üres fejű szőkeség. A megjegyzésére egy sejtelmes mosolyt kap válaszul. Ám ahogy a színházról beszél, felcsillan a szemem. Egy ideje fontolgatom, hogy kipróbálom, épp csak a megfelelő deus ex machinát várom, ami végérvényesen megadja az irányt és a kellő indíttatást.
- Ne beszéljen előttem színházról, túlságosan ragadós a lelkesedése, Marion – fogok vele kezet, a nevét pedig gondosan, ízlelgetve ejtem ki, szépen alliterál. És apropó... – Hallhattam már valahol, nem igaz? – töprengek el aprót hunyorítva, a névmemóriám nem tökély, de azért még nem is kell cavintont szednem.
- Tudja mit? El ne árulja, a mai nap során ki fogom találni – legalábbis azt, hogy honnan hallottam, bizonyára már automatikusan rábólintott az első kérdésemre. A kézfogásos megjegyzésén elnevetem magam.
- Nem célom komoly veszélynek kitenni, bár azt javaslom, barátkozzon meg a gondolattal, hogy a héten nagy valószínűséggel woodoo-babát is csinálnak magából. – Nem is tudja még, mit forralok ellene, de ami késik, nem múlik, azt hiszem, ez megfelelően sejtelmes utalás arra nézve, hogy a későbbiek során sem igazán szándékszom megválni tőle.
Az újabb nevetése kellemesen csilingel a fülemben, miközben mosolyogva szippantok bele a frissen meggyújtott blázba, újra és újra, mint aki már régóta éhezik rá, közben pedig „hát, van ez így olykor” arckifejezést vágok. Ebből most már nem hinném, hogy jól kijöhetek.
- Már hogy ne lenne választása. Az mindig van – duruzsolom, bár tény, hogy meglepett a válasza. Meg sem fordult bennem, hogy esetleg nem akarna a társaságom lenni, de hát legalább olykor valami engem is leszállít a földre. És ami azt illeti, a kihívást is szeretem.
- Nem arról van szó, hogy el akarom tiltani a munkájától, Marion, kifejezetten kíváncsi vagyok a művészetére. Épp csak, ellenállhatatlan személyiségének hódolok, és kilátásba helyeztem, hogy a naiv fruskák helyett szívesebben dolgoznék önnel. Ha ez a verzió jobban tetszik, tekintse úgy, akár egy második állást. És nem is szoktam hálátlan lenni. – Az órámra nézek, hamarosan úgyis találkozóm van Annával, gyakorlatilag nem hinném, hogy ne tudnám elintézni vele, ha mindenképp ezt akarnám, de nem vagyok erőszakos típus, és túlságosan sértődékenynek sem nevezhetném magam.
- De ráér még megfontolni. – Szerintem korrekt ajánlat. Az már jobban tetszik, hogy a csipkelődésre veszi a lapot. Újabb íves pipa azon a képzeletbeli önéletrajzon.
- Azt akarja, hogy máris kiteregessem a lapjaimat? Még alig ismerem – nézek rá hunyorogva, immáron szemüveg nélkül, odabent, de ez után magára is hagyom, amíg rám kötik a motyókat.
- Igazán? Nekem nem úgy tűnt – húzom egy kissé még az előbbi miatt, de csupán csak félkomolyan, természetesen. – Ígérem, a farktollainak nem esik bántódása. – Azért emésztgetem még egy ideig ezeket a mondatokat, és inkább nem próbálom meg külső szemlélő – vagy inkább fülelő – szemszögéből vizsgálni. Ez a kiskacsa üzemmód példának okáért olyasmi, amit még szoknom kell, de igazából azt is, hogy ennyire oldottan viselkedek. Magamat is sikerül meglepnem vele.
- Kollégák, ha nem tévedek – talán inkább kijelentem, mint kérdezem, nem áll szándékomban tovább faggatni a témáról, de ez pontosan olyasmi, amitől hemzseg ez a szakma. Lehetetlen kivédeni. Ezt már megtanultam. Attól függetlenül sosem kellemes.
- Látja, ha elfogadja az ajánlatom, ezzel sem lesz gondja. Legalábbis átmenetileg – aztán önkéntelenül is elmosolyodom a gondolatra, hogy a változás lényegében abban merül majd ki, hogy nem másokról, hanem saját magáról hallja azokat a pletykákat.  De legalább ő tudja meg utoljára, máris nyertünk egy kis időt.
Minden szavamból sugárzik, hogy nem komolyan szekálom az előbbi kifakadásával, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Csípem az őszinte csajokat, és kedvelem is, hogy előbb körbe akarja járni a lehetőségeket, mielőtt vaktában rábólint valamire. Nem egy ész nélkül törtető picsa, ez nem hátrány, sőt. Ennek ellenére, furcsa bevallani, de nem tetszene, ha nemet mondana. Vajon az önérzetem miatt? Vagy csak a megszokás, hogy általában azt kapom, akire rámutatok?
A pultnál előreengedem, bár a csajszin látszik, hogy rajtam kívül mást nem is nagyon észlel a teremből, minket stíröl, mióta csak beléptünk.
- Nekem olyat nem szabad, vigyáznom kell a vonalaimra – kommentálom mosolyogva Marion rendelését. – Maradnék a sima eszpresszónál, viszont dupla adagot. Julie, igaz? – pillantok fel a pult vizsgálásából az említett hölgyre, a tekintetem már-már barátságos.
Ha megkaptunk mindent, ismét megszólal bennem a kiskacsa, és hagyom, hogy Marion válasszon helyet.
- Úgy tűnik, nem most dolgozik itt először. Jól sejtem? – Vagy ennyire hamar összebarátkozott a büfés lánnyal. Éppenséggel ezt sem tartom valószínűtlennek, de kíváncsi vagyok rá, hogy merre szokott mozogni. Ami engem illet, először járok Seattle-ben, ami nem igaz, de forgatni még sosem forgattam itt tartósan.
- Na és mára mi a program? Remélem, ön többet tud róla. Nekem egyelőre valahogy sikerült elkerülnöm az informátoraimat. – Vagyis nem olvastam a mailt, amit kaptam, de minek is, ha majd itt úgyis mindent elmondanak. Tegnap érkeztem, volt mivel elfoglalnom magam.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szer. Szept. 28, 2016 10:19 am
 



 

- Ohh, a ragadós lelkesedés véleményem szerint nem is baj, ámde ne kenje rám, ha vonzódik a színházhoz, csak valamiért még nem lépett. – A kérdésére bólintok, hallhatta már, egyre többen ismerik a nevem a filmiparban, és mióta ráadásul bezsebelhettem egy jelölést is, a felkérésem is sokkal több, csalódott hangot még szerencsére nem hallottam a munkámmal kapcsolatban, de tekintve, hogy mennyire maximalista vagyok, meg is lepődnék, ha másként volna.
- Akkor csak annyit mondok, hogy sok sikert. – Nem szoktak a magamfajtákra figyelni az olyanok, mint ő. Ha csupán egyszer hallotta a nevem, amikor felsoroltak a jelöltek közt, kötve hiszem, hogy megjegyezte volna. Ennyire nem szokott jó memóriája lenni az embereknek.
- Barátkozom, bár azt már nem is állítanám, hogy értem az okát. Gondolom, lehetősége akárkinek lehetne arra, hogy legalább két szót váltson magával. – Ezzel párhuzamba állítva nem kifejezetten értem, hogy mi a rám irányuló nagy figyelem oka, lévén elég sok csillagocska, meg úgy általában nő között forgolódik, bőven lenne kit társaságául óhajtania. Szép lesz, ha megkapom a kupán vágást drága barátnőmtől, aki nagy rajongója, hogy nekem ráadásul még nem is akaródzott rögtön elolvadni attól, hogy a társaságomra tart igényt. Minek olvadjak? Mindenki más azt csinálná, én meg én vagyok, mit tagadjam, tényleg szeretek ellentmondani a tömegvonzás törvényének.
- Nekem nem úgy tűnt. – Fűzöm hozzá, mert elvárás és kérés között meglehetősen mély szakadék húzódik, én meg olyan lány vagyok, aki jobb szereti, ha kérdnek tőle. - Remélem érzékelte, hogy kérnie ég mindig nem sikerült, ennyire természetes, hogy megkapja, amit akar? Legyen az bármi? Erről a nem szokott hálátlan lenni dologról szívesen hallanék még többet, talán nem is olyan ellenállhatatlan a személyiségem, mint gondolja. – Hallottam ám, és bár komolyan gondolom minden szavam, azért ott bujkál a mosoly ajkaim szegletében. Ettől függetlenül tény és való, hogy nem én vagyok az, aki egy füttyszóra, vagy netán bugyiolvasztó pillantásra ugrik, mintha az lenne a legtermészetesebb. Ugyanolyan emberek vagyunk, attól még, hogy híresebb, részemről nem fog nagyobb figyelemben részesülni, mint bárki más, kivéve, ha annyira lenyűgöz a személyisége. Akkor igazság szerint kérnie sem kell, mert én keresném a társaságát.
- Miért, úgy egyébként, elfogad nemleges választ? – Teszem pár pillanat erejéig csípőre a kacsóimat, amolyan ne akarja beadni nekem, hogy valóban van választásom, de ugyanakkor szeretném hinni, hogy nem olyan típus, aki mindenkire ráerőszakolja magát csak úgy hobbiból, vagy mert megteheti.
- A lapjait nem, de az miért is tartozna azok közé, hogy gyanús vagyok? – Mosolyom kiszélesedik, tény, hogy nem vagyok egyszerű nőszemély, ugyanakkor ötletem sincs, mivégre született meg eme megjegyzése. -Valaki így, valaki úgy vezeti le a frusztrációját. – Rossz szokásai mindenkinek vannak, bár a magam részéről nem ilyesmibe szoktam ölni a feszkót, inkább elmegyek a konditerembe ütögetni egy kicsit, vagy bulizni, és felhajtani valami pasit, bár ez utóbbi ritkább, lévén rettentően válogatós vagyok, fene a kényes ízlésembe.
- A kész tény nem egyenlő a lehetőséggel. A tálaláson sok minden múlik. – Nyal vissza a fagyi szavaim által, legalábbis én ebben a hitben élek. Ott nem volt mit kihasználni. - Helyes. – Azért örülök, hogy nem vesz zokon látszólag semmit, remélem, egyébként sem, de majdcsak megtudja, hogy én mindenkivel riasztóan őszinte vagyok, és az életet úgy, ahogy van, nem szokásom túlkomplikálni.
- Úgy általában szerencsére nem, most sodort minket össze az élet. – Egyébként alapjában elég gyakori ez a pletyizős hozzáállás a szakmámon belül, s ide sorolok gyakorlatilag mindenkit, aki a szépségiparban munkálkodik valamilyen módon. Egyszerűen sokszor szükséges valamilyen szinten elhatárolódnom, különben már rég felforrt volna az agyvizem.
- Ha netán elfogadnám az ajánlatát, az eredeti munkámat akkor is el kellene végeznem. – És az igazsághoz hozzátartozik, hogy szeretném is megtenni, lévén szeretem a munkámat, nekem nem okoz gondot dolgozni…
- A vonalaira? – Oké, ezen megint fel kell nevetnem, pasitól ilyet nem sűrűn hallok. - Nos, részemről adok a kalóriáknak, majd ledolgozom. – Nem érdekel, hogy hangzik, mindenki arra asszociál, amire akar, bár most nem a szexre gondoltam, anélkül is megoldom. Julie láthatólag a felhők fölött repked, hogy tudja a nevét, remélem, legalább a rendelésemet sikerült tisztességesen felvennie.
- Amúgy, mindig ez van? Így reagálnak magára az emberek? - Kérdezem, mikor már egy asztal felé haladunk, ablak melletti, bár kinyitni nem fogom, szerintem megköveznének.
- Nem, nem most, nem is ez az első filmes megbízásom, és bizonyosan nem az utolsó. – Annát szándékosan nem emlegetem, valahogy szórakoztat a gondolat elképzelni, miként építené le, ha előhozakodna ezzel az engem akar jobb kezének dologgal. Anna azért nem az a típus, akit könnyen be lehetne olyanra fűzni, amit valaki nem akar. Erről egyébként szó sincs, de ismer, és tudja, hogy az egyenes beszéd inkább az én műfajom, és a falat kaparom attól, ha megkerülnek.
- Meg gondolom, az e-mail fiókját is. Egyébként tudomásom szerint smink, fény és felolvasópróba van ma, kinek mi. – Foglalom össze röviden, és tömören, de vélhetőleg egyébként is megtud mindenki mindent hamarosan. Közben lecsapok a fánkomra, tényleg majd megveszek a csokiért jelen pillanatban, és totál nem zavartatom magam azt illetően, hogy egy mindenkiálmapasival ülök szemben. Olyan pasi alapból ne bújjon az ágyamba, akit frusztrálja, mit kajálok össze-vissza, nem mintha vele ez kilátásban lenne, amennyire kerüli a nőket a hírek szerint. Jobban mondva, az a hír, hogy gyakorlatilag nincs ilyesfajta hír róla. - Egyébként, főszerepet kapott? – Ezt nem tudom pontosan, röpködtek a nevek, de én ilyen mélyen még nem vagyok képben.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szer. Szept. 28, 2016 12:59 pm
 



 



- Épp azt készülök magára kenni, ha mégis lépnék. – Ám többet inkább erről nem mondok, úgy érzem, még nem mostanában fog megjönni az elhatározás vagy az alkalom, nevezzük bárhogy is, hogy ebbe az irányba elmozduljak. Érdekelni viszont nagyon is érdekel.
- Challenge accepted. – Még nem tudom, honnan kotrom elő az infót, saját kútfőből lehet kissé nehézkes lesz, de ki hitte volna, épp egy forgatáson vagyok, feltételeket pedig – egyelőre legalábbis – nem szabott.
- Fognak is élni vele – most még szinte derűsen latolgatom, mi minden fog történni az elkövetkezendő x hónapban. Mindig bízom benne, hogy nem kell végigfutnom ugyanazokat a kellemetlen, fárasztó köröket, de lassan kezdek rájönni, hogy ez valami olyasmi lehet, amiről Csipkerózsika is álmodhatott annak idején. Másrészről pedig, ne menjen színésznek, aki nem tudja kezelni a rajongókat és a kíváncsiskodókat. Ebben is hiszek, de azért van, amire nem lehet felkészülni, sem pedig hozzászokni.
- Mit szeretne, mit kérjek? – pillantok rá egy elnéző mosolyröggel a szám sarkában. Immár sokadszorra említi, mindössze azért. Csak a válasza után folytatom a mondatom. – Nem kérni szándékozom, inkább ajánlani. Senkit sem szokásom ingyen dolgoztatni. Vagy ilyen hírek terjengenek rólam?
Igaz, hogy szándékosan túlzón fogalmaztam, tapasztalataim szerint ezt leginkább bóknak szokták venni a hölgyek, hogy rajtuk kívül senki más munkája nem elég jó, de úgy látszik, ez itt most erős falba ütközött. Csak az érdekesség kedvéért, eltöprengek néhány másodpercig, hogy vajon miből eredhet ez a kétségbeesett és kompromisszumon felül álló függetlenségi szellem, és a paranoia, hogy el akarják nyomni – jelen esetben én –, de bizonyára ennek is megvan az oka a múltban, ahogy mindennek. Egy erősebb személyiségű apa, egy-két érzelmi zsaroló ex, vagy hatalmaskodó főnök, végül is a lehetőségek tárháza elég nagy. A köztünk lévő fesztelen hangulat viszont hajszálon mozog, kár lenne érte. Így inkább megkísérlem eloszlatni a tévképzetét.
- Talán nem – adok neki látszólag igazat, miközben az utolsó slukkot szippantom a cigiből, mielőtt a kijelölt tartóba oltanám. – Nehéz elképzelni, de talán az enyém sem annyira varázslatos, mint ahogy az a rajongók fantáziájában él.
Itt azért a hangsúly is mutatja, hogy érezhetően ironizálok, még ha viszonylag komolynak is próbálom beadni. Csak ezután mozdul halvány mosolyra az arcom.
- Nem tudom, még nem volt alkalmam kipróbálni. – Már azt, hogy hogyan is kezelem a nemleges választ. Ami egyébként nyilván nem igaz, hiszen az egy dolog, hogy most hol tartok, ám nem volt ez mindig így, ezt sokan elfelejtik. És tény, hogy nem is nagyon szokták ilyen nyíltan a szemembe mondani, hogy egy kontrollmániás pöcsfej vagyok. De ide most akkor is jobban tetszik ez a válasz.
- Nem tudom, mit akar hallani. Kérdezzen és válaszolok – utalok az ajánlattal kapcsolatos megjegyzésére, és valóban várakozóan tekintek rá.
- Hogy miért gyanús? Nem is tudom, talán kérdezze meg őket – kerülöm ki a választ egy szélesedő mosollyal, majd a nem messze várakozó-bámészkodó közönségünk felé bökök a fejemmel. Lehet, nem véletlen az a woodoo-készítő ambíció, de ezt már nem mondom ki hangosan, azért jól elszórakozom rajta, míg átveszem a cuccaimat.
- És maga hogy vezeti le? Ezt nem hagyhatom ki. El sem tudom képzelni frusztráltan – szándékosan nagyot mondok, hogy kipiszkáljam a választ, némi bók azért még mindig bujkál a szavaimban.
- Ebben téved, kisasszony – felelem rá könnyedén, de szinte azonnal. – Tény az, amit tényként kezelünk. Éppenséggel vehetem eldöntetettnek, hogy mára átveszi mellettem a gyakornokok szerepét, ám ha maga nemet mond, sok eredményre nem vezet, nem igaz? Így lesz belőle lehetőség.
Lehet, kicsit vehemensen fogalmaztam, de az ajánlataimat mindig határozottan teszem meg. És szerintem egy helyen sem szerepelt a „muszáj”, vagy a „köteles” szó, ellenben a „szeretném”-re határozottan emlékszem
– idejét érzem végre rendbe rakni ezt a témát, mielőtt bármelyikünkben nem kívánt nyoma maradna a jövőre nézve. Úgy látom, kedveli az őszinte, egyenes kommunikációt, remélem fogadni is, nem csak produkálni.
- Nem szereti, ha kész helyzet elé állítják, ezt megtudtam önről, én pedig azt nem szeretem, ha negatív értelemben kiforgatják a szavaimat. Higgye el, ha lekezelném vagy tárgyként gondolkodnék önről, az nem így nézne ki. Szerintem pont azért vagyunk szimpatikusak egymásnak, mert még egyikünk sem tett semmi hasonlót – kacsintok rá a végére egy bujkáló mosoly kíséretében, és kinyitom előtte a kantinba vezető ajtót. Tisztában vagyok vele, hogy nagyképűen megelőlegeztem magamnak, hogy szimpatikusnak talál, de ennyi talán belefér, nem tartom olyan nagy bűnnek, még ha esetlegesen nem is így lenne.
- A nők mindig végletekben gondolkodnak – nevetem el magam röviden, ismét csipkelődve egy kicsit. – Nem is mondtam, hogy örökre a szárnyaim alá veszem. – Úgy látszik, ebből a kacsás hasonlatból egész allegória lesz. – De mára megszabadíthatom tőle. – Nem hinném, hogy ma még olyan sok mindenbe belekezdünk, a terep ilyenkor még az ismerkedésé, az elintéznivalóké és a nulladik típusú próbáké.
A mosolyom az egész rendeléses procedúra alatt kitart, elsősorban a két nőnek köszönhetően és célozva.
- Szeretem ezt a mentalitást – teszem hozzá valamivel halkabban, már az asztal felé menet Marion mögött lépdelve. Egyes pipikék ki tudnak készíteni az étrend-problémáikkal. – És szerencsés, hogy nem a színész vagy modell szakmába született. Bár utóbbiban lehetne keresnivalója, a színészi tehetségét egyelőre nem ismerem – ülök le vele szemben, és lepakolom a motyókat. Burkolt kérdés is ez részemről, elvégre, aki ennyire közel van a tűzhöz, ritkán nem dédelget hasonló vágyakat.
- Erre inkább nem válaszolok, a végén el sem fogja hinni, hogy valójában mennyire szerény vagyok – a bujkáló mosoly most is jelen van. Egyébként is, lesz még ideje megfigyelni.
Figyelmesen hallgatom a válaszait, bólogatok, és közben belekezdek a kávéba is, nem sietek, szépen komótosan, elvégre még van időm bőven.
- Úgy látom, nem csak én nem vagyok képben ma reggel. – Egyszerűen nem tudom, mért csinálom, képtelen vagyok nem visszaadni a labdákat és nem újakat dobálgatni felé, van valami ebben a nőben, ami ingerel arra, hogy csipkelődjek vele. Persze jó értelemben, és pusztán a játék kedvéért.
- Én leszek Rómeó, igen, akinek Annát ismerve, hamar levágják majd a koronáját. – Persze csak rébuszokban beszélek, imádom Annát, de azt mindenki tudja, hogy ha filmről van szó, milyen témákhoz szeret nyúlni. Nem mintha bármi ellenérzésem lenne a női egyenjogúsággal kapcsolatban, épp csak azokhoz tartozom, akik szeretik elvenni az élét az erről folyó vitatkozásoknak. A támogatásomat inkább az tükrözi, hogy elvállaltam a szerepet, tehát ha úgy vesszük, testközelből hozzájárulok a kampányhoz.
- Júliával találkozott már?


Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szer. Szept. 28, 2016 10:54 pm
 



 

- Gőzöm sincs, mennyi szüksége van részvétre, de azért előre sajnálom. Kivéve, ha szeret ugyanazon sablonos kérdések, kérések kereszttüzében fürödni nap mint nap. – Én sokszor látom, hallom ezeket a jeleneteket, engem fárasztana, de nem is vagyok világhírű hála istennek. Nem az én műfajom, ha az akartam volna lenni, színésznőnek állok, nem lennék pocsék benne, de nem az én műfajom.
- Segítséget, társaságot, szívességet, akármit. – Vonom meg a vállam, de nem flegmaság az okozója, inkább csak ötletem sincs, hogy mi az, amit nem ért, mert valamit bizonyosan nem. - Na olyan hírek biztos nem, hogy ingyen dolgoztat embereket. S egyébként… fog még maga tőlem kérni, Brad, nem tudom, mit és mikor, de fog. – Kacsintok rá magabiztosan, ha egy nyavalyás sótartó lesz, akkor az, de ha már nem szándékozik megtenni, én azért is ki fogom provokálni valamiképp. - De még mindig nem hallottam, miben is merül ki az ajánlata, és mit takar a nem szokott hálátlan lenni kifejezés. Úgy gondolom, ez nem elhanyagolható tényezője a döntésemnek. – Amúgy már eldöntöttem, még az elején, de olyan jó szívni a vérét, hogy képtelen vagyok abbahagyni, tudom, talán kellemetlen, hogy így viselkedem, de az ég szerelmére, mégiscsak azt a hatást keltette, hogy amit ő meg akar kapni, azt meg is kapja. Én meg olyan csakazértsem típusú nőből vagyok.
- Hohó, elhiheti nekem, hogy a rajongók fantáziájában nem a varázslatos személyisége él. – Ajkaimat összeszorítva fojtom el a fene nagy vigyorgásomat, s nem, ez nem azt jelenti, hogy én a rajongója lennék, de ismerek olyan személyt, egész közelről, és bizony személyiségről soha nem ejtett egy szót sem, már pusztán azért sem tehette, hisz nem is ismeri, miként a rajongó se nagyon, bár kivételek akadhatnak.
- Szóval magának soha senki nem mond nemet? Ez egyre érdekesebb. – Nem tehetek róla, nagyon szeretem túlfeszíteni a húrt, s ráadásként olyan élményekkel megörvendeztetni a környezetem, amiben még nem volt részük. S milyen egyszerű is nemet mondani, igaz?
- Jó, nyílván holnapra, vagy egyenesen ma délutánra én leszek az a „mocskos ribanc”, aki gondolkodás nélkül megfeküdt magának, de hát istenem, mindig szerettem volna rosszindulatú pletykák célkeresztjében állni. – Csóválom meg a fejemet, rettenetesek tudnak lenni ezek a rajongó bigék, annyi szent, de nyugodjon meg a világ, nem akarok egy olyan pasit az ágyamba csábítani, aki kerüli a nőket. Meglehet, kihívás lenne, de szeretem tiszteletben tartani mások lelkivilágát.
- Izzadok, Brad, izzadok. – Harapom be rendkívül pofátlanul alsóajkamat kissé, kétértelmű, tudom én, de minden téren igaz. A konditeremben épp úgy gyöngyözik a homlokom, mint egy kiadós ágytorna után, nincs ebben semmi rossz.
- Valóban, előtte pedig a ragaszkodik hozzá. Valóban vehemensen fogalmazott, de igazság szerint már az elején sem volt kifogásom a dolog ellen, csak szórakoztató lovagolni a szavakon. – Kacsintok rá széles mosolyomat megtoldva ezzel, érezheti, hogy bennem aztán semmilyen fenntartás nincs, egyszerűen ilyen vagyok, én nem azt keresem mások szavai közt, hogy hol a hiba, hanem hogy mivel tudom elszórakoztatni saját magam, s az csodás bónusz, ha az aktuális beszélgetőpartneremet is sikerül.
- Komolyan olyannak néz, akit le lehet kezelni, vagy tárgyként gondolkodni róla? Azt hiszem, ahhoz túl sokat pofázok, és halál lazán szólok vissza bárkinek. Ééééés milyen szerény. Nem tagadom, de csak azért, mert a jelek szerint a szimpátia kölcsönös, máris volt értelme kikelni az ágyból, nemde? – Pillantok vissza rá, míg besétálok az ajtón, bevallom, nem gondoltam volna, hogy el fogok tudni vele beszélgetni, nem vagyok az általánosítások híve, de a tapasztalatom jobbára a pasikat illetően közel sem pozitív, nem véletlen, hogy egyrészt válogatós vagyok, másrészt nincs mellettem senki, mert egyik sem képes egyszerre a szellemi és fizikai szükségleteimet is kielégítenie. Túl sokat várok, erre már rájöttem, de inkább vagyok egyedül, mint megalkudjak.
- Örökre? Sajnos örökre egyébként sem lennék elérhető puszta halandóságom okán. – Nem így gondoltam, mindenesetre a lényeg azt hiszem, megvan. - A sminkelés lehetőségétől? És mivel szándékozza lefoglalni a folyton tenni vágyó kis kacsóimat? – Kérdő hangsúlyomat magasba szökő szemöldököm varázsolja még markánsabbá. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy valóban annyira elhatárolódik-e a nőktől, kóstolgatom kicsit, rendkívüli módon érdekel ugyanis, pletykálni nem szoktam senkiről, de abban csak nincs semmi rossz, ha a saját tapasztalataimra hagyatkozom.
- Pizzát pizzával, szerencsés az alkatom is, meg valóban nem olyan szakmám van, ahol meg kell görbülnie a térnek, olyan vékonynak kell lenni. – Ezek szerint csinosnak tart. Valahol ott szunnyadhat a korábbi, nagy kujon is, aki falta a nőket, ha volt valakije, ha nem, ha folyamatosan bókokkal szór meg. - Nem is fogja, nem nekem való, épp elég bonyolult vagyok anélkül is, hogy különböző szerepekbe bújnék. – Régebben egy kicsikét foglalkoztatott, de végül megtaláltam az utamat, és szeretem a munkámat, rettentően, s nem kevésbé lényeges, hogy élvezem is.
- Én azonban legalább a saját munkámat illetően nem halászom a zavarosban. – Passzolom vissza a lehetőséget egy újabb labda képében.
- Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó. – Anna a munkájában abszolút maximalista, valóban tehetséges lehet Brad, hogyha ő nyerte meg a főszerepét. Most esik le, hogy nem is láttam még egy filmjét sem, csak hallottam róla. Állandóan róla csacsognak a csajok újabban, és muszáj volt felzárkóznom kicsit.
- Nem, a szereplőgárdával csak úgy tessék lássék vagyok eleve tisztában. – A kávémat kortyolgatom már, a fánkot elég hamar leküldtem, tényleg imádom, s most a forró italomba temetkezem picit, hogy kiélvezzem az ízeit, olykor még a szemeimet is lehunyom pár pillanatra. Imádom a kávét. így hát esélyem sincs észrevenni a közeledő pincércsajt, és a lábai elé kitartott másik lábait, ami egy mögöttünk ülő csajé, aki vélhetőleg már most utál azért, mert azzal beszélgetek, akivel. Nagyjából minden a nyakamban, mellkasomon, lábaim között landol, még a hajamra is kerül. Kávé, tejszínhab, sütikrém… Julie ijedten pattan fel, mint aki megégette magát, és majdnem sírva kér bocsánatot, és még az is kiszalad a száján, hogy egy hétre a vendége vagyok.
- Rá se ránts, Julie, így csak még édesebb lettem, és különben sem te tehetsz róla, hogy egyesek úgy szeretnek terpeszkedni, hogy képtelenek maguk alatt tartani a lábukat. – A mondandóm másik fele valamivel élesebb és hangosabb, s naná, hogy nem Julienak szól.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Vas. Okt. 02, 2016 2:04 pm
 



 



- Minden szakmának megvan árnyoldala, de szinte minden más kárpótol – nézek rá kicsit nyomatékosan, mintha céloznék valamire, de végül inkább mégsem tenném hozzá. Nem is olyan rég egész biztosan megragadtam volna az alkalmat, és máris nagyban rónám a flörtölő köröket ezzel a lánnyal, elvégre szép, csinos és a jelleme is elég nyílt ahhoz, hogy könnyen lehessen adogatni azokat a bizonyos labdákat, de nem megy. A közvetlen stílus még nagyjából oké, van, amikor jobban, van amikor kevésbé, de általában van egy pont, amit nem tudok átlépni. Hogy ez annak az eredménye, amit megfogadtam, elvégre elég makacs tudok lenni, vagy csakugyan ennyire mélyen érintett volna Lysa halála. Elég nagy hülyeségnek hangzik, de nem tudok rá válaszolni.
A következő mondatára viszont kénytelen vagyok elvigyorodni. Nem tudja még, de nagyon is fogékony vagyok a provokálásra és ezzel együtt a fogadásokra is.
- Nagyon magabiztos – somolygok csak ennyit válaszul, és süt rólam, hogy szinte fogadásként értelmezem a szavait, és az is, hogy máris élvezem.
- Nos, ez igaz. Elsősorban a mai napra gondoltam. – Azt nem tervezem elárulni neki, hogy milyen ritka olyan emberrel találkozni mostanság, akivel ilyen könnyen meg tudom érteni magam, és aki kifejezetten a pozitív énemet rángatja elő, tudok én ennél sokkalta zordonánsabb is lenni ugyanis. És mindezt anélkül, hogy közben leszívná az összes energiámat, mint általában a gyakornokok többsége. És akkor még nem is beszéltem a másik végletről, aki kukamód sétálgat mellettem, és annyira zavarban van, hogy a saját nevét is elfelejti. Sóhajtok egyet.
- Ha már így összetalálkoztunk, átvehetné a gyakornokok feladatait, bármilyen csodás programmal is készültek számomra mára, és egy gyors idegenvezetést is szívesen vennék. Nem hinném, hogy ma még ki sem látszik a munkából – azért itt küldök felé egy kérdőjelbe csomagolt magabiztos pillantást.
- A későbbiek során pedig, ha épp nem az ecsetekkel bíbelődik, lehetne a személyi mindenesem. Hogy ebbe mi tartozik bele, az menet közben fog kiderülni, de szeretem, ha van körülöttem valaki, aki megbízható, és intézi a szükséges köröket. Nem kell nagy dolgokra gondolni, hogy hogyan lehetek hálás érte, azt pedig szeretném önre bízni.
Szabjon árat nyugodtan, ki fogom fizetni. De valahogy így lehet elviselni a hírességgel járó frusztrációt és feszültséget, amit ő maga is említett az előbb, ha van egy megbízható pont, akiről tudja, hogy bármi van, biztosan elsimítja vagy megszerzi a szükséges dolgokat. Legalábbis nekem ez a taktikám. És eddig eléggé bejött.
- Ha van kérdése, ne habozzon. – Nagyon is tetszik, hogy nem megy bele könnyelműen semmilyen elígérkezésbe. És a megjegyzésére a mosolyom közben megint csak visszatérő elem. Olyasmi ez, amit nem igazán szükséges kommentálni, de ha már itt tartunk...
- Ennyire tájékozott a rajongóimmal kapcsolatban? Hát akkor micsoda? – teszem fel a kérdést már-már ártatlan-naivan. Kíváncsi vagyok a válaszára. Fogalmam sincs, honnan furakodik a fejembe ez a gondolat, de hirtelen ellenállhatatlan kíváncsiságot érzek azzal kapcsolatban is, hogy vajon mivel lehetne ezt a nőt zavarba hozni. Nagyon csábít, hogy megpróbáljam kideríteni.
- Miért találja érdekesnek? – A hangom ezúttal szimplán érdeklődő. Érzékelem, hogy feszegeti a húrt, de ez éppenséggel olyan tulajdonság, ami rólam is elmondható úgy általában, valahol szerintem szükséges is ahhoz, hogy kitapogassuk egymás határait. Rengeteg kapcsolatban, legyen az akár magán, baráti, vagy munkahelyi jellegű, épp ott rontják el, hogy ezt a folyamatot megpróbálják megspórolni, vagy túlságosan sokáig halogatni. Az én életem gyorsan zajlik, szeretem, ha hamar képben vagyok azzal, hogy kitől mit várhatok, és úgy látszik, Marion tökéletesen partner ebben.
- És nagyon zavarná, ha így lenne? – Már nem az, hogy megfeküdt nekem, az ő fogalmazásában, hanem, hogy ha csakugyan ezt pletykálnák róla. Mire ezt ilyen szépen levezetem magamban, leesik, hogy ez talán számára sem volt annyira egyértelmű. – Úgy értem, a pletyka.
A válaszán csak megcsóválom a fejem, és halkan elnevetem magam. Nehéz megfogni, ez már ez elejétől kezdve egyértelmű, és talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy ilyen hirtelen szimpatikus legyen.
Őt hallgatva, hitetlenkedve somolygok csupán, lehetséges lenne, hogy ő itt szépen csőbe húzott, nekem meg egyáltalán nem tűnt fel az egész? Meglepődnék, mert általában hamar kiszúrom, ha a véremet szívják, és szinte azonnal rákontrázok, de ha csakugyan így áll a helyzet, roppant professzionális volt.
- Eszemben sincs olyan embernek nézni – biztosítom azért róla a végén. – De elég sok zuhanórepülést láttam már, és sok ezekből a tulajdonságokból fakadt. – És azt még nem is tettem hozzá, hogy olykor az övénél magasabb pozíciókról volt szó. Hogy miért mondom most ezt? Igazából fogalmam sincs. Senki életébe nem célom beleszólni, inkább arról lehet szó, hogy sajnálnám, ha amiatt esne egyszer túlságosan pofára, hogy halál lazán visszaszólt ott is, ahol talán nem kellett volna. Túlságosan hasonlít rám ebben, talán ezért is szimpatikus, azt leszámítva, hogy nagy valószínűséggel eddig túl szerencsés volt ahhoz, hogy valami igazán és vesébe maróan megbosszulja magát az életében. Lehet, újabban túlságosan pesszimista lettem, de abban is hiszek, hogy ezt azonban senki nem spórolhatja meg magának, ha nem előtt, hát utóbb következik be.
Mielőtt azonban az apjává avanzsálnék – egy pillanatra azért meg is borzongok erre a gondolatra –, inkább beállok vele a kávéra és sütire várók sorába.
- Ne becsülje le ennyire a képességeit – vigyorgok ismét, én is szeretek ám szívózni. – Nagyapám gyakran mesélt róla, hogy bizonyos hölgyek, még haláluk után sem hagytak békét neki.
- Ó, higgye el, ebben kivételes tehetség vagyok – ezt a választ úgy produkálom, hogy ne lehessen eldönteni, mennyire van, avagy nincs benne másodlagos jelentés, nem tartom magam rossz színésznek, és még nem törtem bele annyira a szakmámba sem, hogy a forgatásokat leszámítva ne legyen kedvem előhívni a mesterséget néhány játék erejéig a mindennapokban is. De többet nem mondok, szeretem csigázni a kíváncsiságot.
- Ne kísértsen, nekem bezzeg folyton diétáznom kell – teszem hozzá halvány mosollyal, és hozzá is látok a dupla kávémhoz. – Nem is tudom, mikor ehettem pizzát utoljára – gondolkodok el hangosan, az előző fél évben katonai forgatás volt, ahol minimum elvárás volt a tökéletes kockahas, egy grammnyi felesleg sem fért bele. De azelőtt is valami hasonló renegát hadnagyot játszottam, extrásan szépfiú kivitelben.
- Ezzel nem áll szándékomban vitatkozni – bújtatom be elegánsan a megjegyzést a bonyolultságát illetően, de a további megszólalásaimtól drasztikusan megmenti a sors, mégpedig egy egyiptomi csapásként száguldó habos-süteményes tál képében. Az első néhány másodpercben csak pislogni tudok, a tálcát ugyan megkíséreltem elkapni, mikor berepült a látóterembe, de mivel Julie mögöttem jött, nem láthattam előre az egész jelenetet, így a katasztrófaelhárító akcióm már későn volt. De Marion dicséretre méltóan reagálta le a helyzetet, sőt, mivel ő sem ideges, a megjegyzése óta már inkább viccesnek látom az esetet.
- Tehát én nem vagyok elég édes, hogy a heti kedvezmény rám is vonatkozzon? – hunyorgok panaszosan egyenesen Julie felé, persze süt rólam, hogy csak viccelek, és akár bűntudatom is lehetne, hogy itt szívatom szegényt, nincs így is elég zavarban, de épp ezt próbálom oldani benne. – Marion, adj kölcsön egy kis tejszínhabot.
Ha a végén szükséges, meggyőzöm Julie-t arról, hogy csak vicceltem, és mivel előre fizettünk, Marionon végignézve, szerintem lassan ideje az indulásnak is.
- Van nálad váltás ruha? Vagy a jelmeztárból választasz valami korhű darabot? – kérdem mosolyogva, ahogy magunk mögött hagyjuk a kantint, nem tehetek róla, azt hiszem kissé kárörvendő természetem van, viszont csak ekkor döbbenek rá, hogy az előbbi jelenet annyira elvonta a figyelmemet, hogy lazán letegeztem. Ráadásul az előbb is, és még csak észre sem vettem.
- Ó, bocsánat – helyesbítek rögtön, ahogy feltűnik. – És az előbbiért is. Nem akartam megsérteni. – Indok ezernyi van a fejemben, de inkább egyiket sem nevezem meg. Ebben a helyzetben túlságosan magyarázkodásnak tűnne.

Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Kedd Okt. 04, 2016 7:27 pm
 



 

Kezd formálódni bennem a kérdésem, de még túlzottan provokatív és zaklató lehetne, várok egy kicsit, míg biztosra nem megyek azt illetően, hogy választ is kapok rá. A szavaira pusztán bólintok, ha nem ő lenne, egész könnyedén ringatnám magam abba a hitbe, hogy rám is céloz jelen pillanatban. Nem mintha lenne benne bármi, tudom, hogy egész üdítő társaság vagyok, és sokszor be is ismeri az aktuális társaságom, szóval ettől nem repkednék az egekig, vagy valami hasonló. Azért annál jóval több kell.
- Igaz, ami igaz, az vagyok. – Minek is tagadnám? Egyrészt szerintem bárki erre a következtetésre jutna, aki ismer legalább egy picit, másrészt szeretem önmagam, a magabiztosságom is ebből ered tetemes mennyiségében. Alapvetően nem olyan nagydolog kérni. Legyen szó egy pohár vízről, esetleg nagyobb szívességről, de majd meglátjuk, nála miként sikerül kieszközölnöm.
- Röstellem, de gőzöm sincs, mit csinál egy gyakornok. Szaladgáljak egy köteg papírral bambán vigyorogva maga után? Többnyire ennyi látok belőlük. – Igaz, ami igaz, sokat nem tudok róluk, a véleményem nem épp fényes, noha biztos akadnak közöttük értékes emberek. - Az idegenvezetés menni fog. – Azt bárkinek megtenném, akinek igénye van rá, bár minden esetben igaz az, hogy jobb szeretem, ha megkérnek valamire, de úgy tűnik, Bradley nem éppen az a típus, mindenesetre nem ettől fogok a falnak szaladni, nincs igazán olyan, amitől megtenném, az emberi ostobaság dühít, az tény, de őt ez a tulajdonság nem fenyegeti az eddigiek alapján.
- Minden tiszteletem, Mr. McShane, de ha a személyi mindenesbe a kávéért meg az ebédért való rohangászás is beletartozik, arra kétségkívül alkalmasabbak a lelkes kislányok a bejáratnál. – Csak azért mondom, mert nem biztos, hogy ebbe a problematikába a későbbiekben szeretnék beleszaladni. Titkárnője és lóti-futija senkinek sem leszek, semmiért. Nem ezért van menő állásom, amit imádok. - Egyébiránt, nem is tudhatja, hogy megbízható vagyok-e. – Kacsintok széles mosollyal, én tudom, de az más kérdés, egymást közel sem ismerjük túl jól, igaz, azt semmi nem zárja ki, hogy ez a jövőben másként legyen. Kissé ironikus talán, hogy a legtöbb nő a fél karját odaadná azért, hogy legalább a közelében lehessen, és a kávéspoharat kivegye a kezéből, de én nem vágyom ilyesmire. Minden téren megállok a saját lábamon, és ha szeretnék valamit, azt megszerzem, akkor is, ha egy színész társaságáról van szó. Megvan rá a lehetőségem. Nem kell kaparnom a figyelemért, mert jön magától, miként a mellékelt ábra is mutatja.
- Ohh, Brad, tényleg el kell mondanom? – Harapom be röpkén felnevetve alsó ajkamat, és beszéd helyett egyszerűen csak végig futtatom rajta a tekintetem. - A mai képmutató, felszínes világban nem az számít, mi van odabenn, és sokaknak bőven elég az, hogy mi az, amit szemmel látni lehet. – Az nem én leszek, aki dicsérgetni fog egy pasit, lévén szentül hiszem, hogy miként a nőknél, úgy náluk is az számít, amik ők maguk gondolnak magukról.
- Csupán azért, mert tudja, én mindig szeretem homlokegyenest az ellenkezőjét csinálni annak, amit elvárnak tőlem. Már-már kötelező jellegűnek érzem, hogy megörvendeztessem egy nemmel. – Szemtelen vagyok, tudom, és lehet, az ő olvasatában nem is pozitív a megnyilatkozásom, de mindenkinek lehetnek rossz szokásai, nemde? Túlságosan is csábító bármivel kapcsolatban is nemet mondani annak, aki nincs hozzászokva.
- Nem nagyon érdekelne, én tudnám az igazságot, és csak az számít. – Arra, hogy hozzátold pár szót a saját kérdéséhez, csak bólintok egyet mosolyogva, jelezve, hogy én is így értettem, ennyit azért még nem szokásom félreérteni. Meg aztán, annál azért lényegesen érettebb személyiségnek és egyben nőnek vallom magam, hogy nyíltan egy pasas szemébe mondjam, hogy megfeküdnék neki. Ez az esetemben nem így működik, ilyen téren azért finomabb vagyok, bár az is tény, hogy nem kevésbé egyértelmű.
- Tudja, akármilyen hihetetlen, azért azt általában fel tudom mérni, hogy ki az, akinél nem öngyilkosság feszegetni a határt. Előfordulhat, hogy bakot lövök, de jelen esetben úgy gondolom, erről nincs szó, javítson ki, ha tévednék. Egyébként, kávét tényleg nem főzök, és hasonlók, de ha épp halál unalomban vagyok, tényleg szívesen segítek. – A forgatási napokon úgyis egyfolytában itt leszek, szóval bajom nem lehet belőle, maximum nem csak ücsörgök, és lesem, mit művelnek, várva, hogy valakin igazítani kelljen.
- Ohh, nem vagyunk olyan nexusban, hogy halálom után kísérteni akarjam, és egyébként idősebb nálam, szóval még ebből a szempontból is megvétózom a dolgot. – Már a halál utáni kísértés tényét, a sima kísértést… nos, azt még nem döntöttem el.
- Öröm hallani. – Mindenféle értelemben, de azt nem boncolgatom, miként érthette, ott még bőven nem tartok, hogy ennyire ismerjem, ám ami késik, nem múlik, kiváltképp, ha együtt fogunk dolgozni.
- Minő gyötrelem lehet, nem tudnék pizza nélkül élni, meg jégkrémek nélkül, meeeeg… ja azt mondta, ne kísértsem. Igaz, a kísértés meglehetősen kellemetlen tud lenni, addig legalábbis biztos, amíg nem enged neki valaki. – Nem akar lekopni a vigyor az arcomról, nem tehetek róla, nem épp bájos bárányfelhőkből és csupa napsugárból gyúrtak odafenn születésemkor.
- Ezzel az épületben tartózkodók fele bizonyára vitatkozna, de hogyha annyira édes akar lenni, szívesen megölelem. – Igen, már munkál bennem az, hogy rájátsszak a kapcsolatunk természetére, lévén bosszantsam akkor úgy igazán azokat, akikben nincs annyi mersz, hogy beszéljenek vele. Mindenesetre, mikor tejszínhabra éhezik, nem vagyok rest az ujjamra csempészni egy keveset, és felé nyújtani. Fogadásokat mernék kötni rá, hogy a lehetőséggel nem fog élni, de provokálásnak tökéletes.
- Alapvetően nem szokásom azzal számolni, hogy egy tál édesség landol az ölembe, de van munkaruhám is. – Az túlzás, egyszerűbb gönc, mint az alap megjelenésem, olyasmi, amiért nem akkora kár, ha festékes lesz, sminkporos, rúzsos, alapozós, akármilyen. - Édes, hogy így szórakozol rajtam. – Nem mintha én ne humorral fogadtam volna, nem zavar, hogy ő is így tett, elvégre, nevetni sokkal jobb, mint sírni.
- Ne viccelj már, és nem fogok megsértődni, ha a továbbiakban tegezel, kiváltképp úgy, ha már eljutottunk oda, hogy miattad csupa krém és csoki lettem. – Legyintek, miközben elindulok a sminkszoba felé, ahol a cuccaim is vannak, közben magyarázom, mi merre van, már azon helyiségeket illetően, amik útba esnek éppen.
- Kérek pár percet, átvedlek… már, ha nem siet sehová. – Nyilván azért ő sem ér rá egész nap, mindenesetre megvárom a válaszát, de akár marad addig, akár megy, én bemegyek átöltözni, rettenetesen néznek ki a ruháim, kár értük, annyi bizonyos, de ez van. A zuhany se esne rosszul, bár csak némi krém általi nedvesség jutott a bőrömre, ellenben szerintem egésznap csoki, kávé meg tejszínhab szagom lesz. A sárga ruhám meglehetősen stílusos a mai nap engem övező hangulathoz, szép is az irigység, nemde? Mindenesetre más nincs, szóval bukták, most még bámulhatják a lábaimat is.
- Olyan illatom van, hogy mindjárt magamba harapok. – Lépek ki nevetve a helyiségből, ha ugyan Brad még mindig itt van.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szomb. Okt. 08, 2016 10:17 pm
 



 



Hiába török magam is egyre felfelé, azért szokott zavarni, ha valaki túlságosan nagyra növeszti az egóját, a filmszakmában olyan iszonyúan beképzelt alakokkal lehet találkozni, hogy sokszor a hányinger kerülget, de hát ez van, nem hiszem, hogy ez valaha meg fog változni. Néha magamon is tapasztalok afféle sunyin meglapuló jeleket, hogy talán elszálltam egy kicsit, de azért igyekszek nagyrészt a földön maradni.
Marionnak viszont jól áll a magabiztosság, akár a szexepilje is lehetne, bár a határait nem tudom, elvégre még fél órája sem ismerem. Ha nem társul hiszti- vagy jégkirálynős attitűddel, azt is mondhatnám, hogy pont az esetem. Szeretem a határozott nőket. De általában ugyanaz a probléma velük, amit fentebb is említettem. Mindeközben halvány mosollyal hallgatom a szavait, a végére azért elvigyorodom.
- Éppenséggel hozzá tudnék szokni – de lesüt rólam, hogy csak viccelek. Igazából én sem tudom, mit csinálnak a gyakornokok, sőt, arról sincs halvány fogalmam sem, hogy egy bizonyos helyen ki gyakornok és ki nem, egy forgatáson mindig mindenki csak rohangál, tőle tudom csupán, hogy a bent várakozók ilyen megnevezéssel élnek. Szóval komolyra fordítva a szót:
- Kezdésnek azzal is megelégszem. A többit meg majd meglátjuk – nézek rá sejtelmesen, alig csak egyetlen másodpercig. Lehet, mára amúgy sincs többre szükségem egy üdítően laza idegenvezetésnél.
Sandán nézek vissza rá, ahogy a kávé és ebéd-problematikát szóba hozza, nem is értem igazán, min kattognak a fogaskerekei, egy forgatáson mindig van elegendő kiszolgáló személyzet, egy kávévadászat egyszer-kétszer lehet, hogy becsúszna, esendő ember vagyok, de mégis ki az, aki egyedül szeretne ebédelni?
- El tudja képzelni rólam, hogy azért győzködöm lassan húsz perce, hogy kávéért és ebédért futkorásztassam? – vonom fel a szemöldököm egy halvány de ironikus mosollyal, valójában költői kérdés, nem várok rá választ, ezt jelezvén rögtön folyatom is.
- De belátom, mindezek után, én sem hinném, hogy magának való a feladat. Úgy érzem, inkább lebeszélni igyekszik, ím, engedek a női akaratnak – játszom el, hogy nagy kegyesen feláldozom magam. Mielőtt jobban belemennénk a részletekbe. Nem, ennyire problémás segítségre, azért még sincs szükségem. Szeretem a kihívást és a meccseket, de nem biztos, hogy a későbbiekben is meg szeretnék küzdeni minden egyes mondattal. Úgy látszik, hamar örültem, mégsem ő lesz az én emberem, de hát nem is volt még, hogy elsőre megtaláltam volna.
- A túlságosan szoros munkakapcsolat amúgy is ártalmas a bimbózó ismeretségekre nézve. – Ajkaimon újabb halvány mosoly játszik, nem sértődöm meg, ilyenek miatt nem szoktam, egészen más típusú gikszer a gyengém.
- Isten ments! – szúrom gyorsan közbe, én is nevetve. – Csak ha egyszer elég ittas leszek, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat.
A következő mondatára kis híján felnevetek, de abból azt hiszem, elég nehezen magyaráznám ki magam. Pedig ha tudná, mennyi férfinek fontosabb, ami odabent van, annál, amit csak nézhet. Nos, igen,  másfél éve nem voltam nővel, nem vagyok büszke rá, de ez kétség kívül meglátszik az elsődleges asszociációimon. Remélem, soha nem fog ténylegesen leitatni, arra... én sem vállalnék garanciát.
- Ne kíméljen. De megjegyzem, már tárgytalan az ajánlatom. – És így bizony, sajnos ő sem mondhat nemet. Bármennyire nemes gesztusból is szeretne megismertetni vele.
A válaszára elégedetten bólintok. Igen, erre számítottam, örömmel tölt el, hogy nem is vagyok olyan neandervölgyi emberismeretből. És egyben mást is leszűrök: ez esetben nem harap rá a horogra, nem használja ki a – ki tudja – szándékosan vagy véletlenül ejtett labdát, pedig ha akarna, rendesen megizzaszthatna, hiszen pont az utólagos betoldással árultam el magam, hogy így vagy úgy, de a másik verzió is megfordult a fejemben.
- Erre inkább egy idézettel válaszolnék, épp az előbb hallottam valakitől: „Egyébiránt, nem is tudhatja, hogy megbízható vagyok-e” – burkolózom találó rejtélyeskedésbe, eszem ágában sincs megnyugtatni arról, hogy felőlem feltétlenül (maga)biztos lehet, és hát, az a helyzet, hogy élvezem is.
- Ez nagyon megtisztelő – bólintok kurtán, nehezen nyomva el egy mosolyt, azért lássuk be, nem semmi a nő.
- Máris megnyugodtam – engedek az első válasznak, ami kikívánkozik belőlem. De aztán, mégsem hagyom veszni a folytatást sem. – De ennél is pontosabban: még nem. Vigyázzon ezekkel a mondatokkal, honnan is tudhatnánk, mit hoz a jövő? – kacsintok oda, már csak a hecc kedvéért. Azt hiszem, ekkor még nem sikerül észlelnem a veszélyt, milyen oldalamat is hozza ki belőlem a társasága, pedig már igazán kondulhatnának azok a harangok.
Kész szerencse, hogy közben beérünk a kávézóba, és Julie bekerülése a képbe, szelídít valamit a kettőnk közt érlelődő szikrákon. Legalábbis, egyelőre úgy tűnik, aztán hamar kiderül, hogy korai volt a mise.
Somolyogva nézegetem a vigyorát, miközben kavargatom a kávém, szép dolog is a káröröm, tudom.
- Látja, ebben pontosan egyetértünk – mutatok rá magam is a lényegre, már ami a kísértést illeti. Hogy utána szépen rátehessem a koronámat. – Csakhogy nincs olyan, aminek ne tudnék ellenállni.
- Sajnálom, Marion, le kell lombozzam: nyilvánosan csak filmekben ölelkezem. – Julie felé valahogy nem merek nézni, első látásra a gyengébb idegzetűek közé saccolom. De ekkor már nem tudom abbahagyni, túlságosan belejöttem, és hajt a jókedvem.
Érzem a provokálást a tejszínhabos gesztusból, és elismerésem a reagálásért. Ránézek előbb, hogy elkapjam a tekintetét, és talán hezitálok is egy pillanatra, aztán mintha mi sem lenne természetesebb, kinyújtom a saját mutató ujjamat, és az övéről átvéve, immár a saját ujjamról megízlelem a habot.
- Hm. Finom. – Valahogy szükségét érzem a kijelentésnek, talán, hogy még véletlenül se jöjjek épp én magam zavarba.
Kifelé menet azért már csendesedik bennem a kísértő nevetési inger, nem kevés önuralmamba került mindeddig, hogy megálljam, pláne, mert ilyenkor minél inkább felejteni akarod az ominózus jelenetet, a memóriád azzal szórakozik, hogy folyamatosan visszapörgeti előtted.
- Azért ezt élmény volt végignézni – zárom végül egy hamiskás mosollyal a sikertörténetet. Illetve majdnem. – Miattam? – pillantok rá kétkedve. – Mégis mi közöm nekem a történtekhez? Én csak ártalmatlanul szürcsölgettem a kávém – közlöm naiv mosollyal.
A tegezést viszont elfogadom, ha már így megelőlegeztem, így a következő magázásnál jelzésértékűen javítom is.
- Ha nem sietsz sehová. És éppenséggel nem sietek.
Mikor eltűnik, megingatom a fejem, próbálva feldolgozni és helyre tenni magamban az elmúlt negyven percet, majd előkapom a megzizzenő mobilom, amiben az áll, hogy borul a mai program. Indoklás persze nincs, de ha Anna távol van, annak bizonyára meg van az oka. Már épp kacérkodok a gondolattal, hogy felhívjam, de ekkor nyílik az ajtó, és egy tetőtől talpig sárga Marion lép ki rajta. Én pedig, mint aki jól végezte dolgát, süllyesztem vissza a telefonom a zsebembe, merőben megfeledkezve eredeti szándékomról.
- Ó – tolmácsolom első mondandómat. – Bevallom, a munkaruhát illetően, egy kicsit másra gondoltam – adok hangot lányos megdöbbenésemnek, de tovább inkább nem kommentálom, és igyekszem másodszorra nem végigpillantani rajta.
- Viszont kezdődik a káosz, a rendezőnek halaszthatatlan dolga akadt, úgyhogy épp most lettem ejtve egy időre. Van kedved most megejteni az idegenvezetősdit, vagy viseljem el, hogy öt percen belül két nő is kikosarazott? – tér vissza a bujkáló, halvány mosoly az arcomra.

Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Vas. Okt. 09, 2016 9:29 pm
 



 

- Nos, ha valaha is maga után szaladgálnák – ami mérhetetlen női büszkeségemből adódóan eleve elvetélt ötlet – az azért lenne, mert meg szeretném szerezni, esetleg már megszereztem, csak elpuskáztam. Bocsánat, olykor túlságosan is élénk a fantáziám. – Akár viccelt, akár nem, azért valljuk be, közel sem vagyok a mások sarkában loholó kiskutya típus, annál azért sokkal több tartásom van mind emberként, mind pedig nőként.
- Őszintén? Simán. Elvégre, melyik pasi ne szeretné, ha dekoratív nőszemélyek hoznak neki kávét? – Oké, ez sem volt túl szerény megállapítás, de azért ha csodálatosan gyönyörűnek nem is nevezném magam, a dekoratív nem túlzás a mivoltomra.
- Ha most a fordított pszichológia erejében reménykedik, csalódást kell okoznom. Higgye el, totál elvarázsolt vagyok bárki asszisztensének, ahhoz túl intenzív és szenvedélyes lélek vagyok. De, ha bármikor akar pár szót váltani, tudja, hol talál, nem fogok elszaladni. Egyébként is, esélyesen meglehetősen sokat leszek a közelében sminkesként, lévén főszereplő, következésképpen ne aggódjon, láthat eleget. – Már ha aggódik egyáltalán, bár ezzel abszolút csak az agyát húzom, eszemben sincs a könnyed ismerkedésen túl tekinteni, és a kelleténél messzebbre szaladni.
- Valóban, inkább innék kávét magával, mint hoznék kávét magának. – Nem is tudom, talán valóban arról van valahol rejtve szó, hogy eszemben sincs azzal kínozni magam naphosszat, hogy valaki olyannak vagyok a közelében, aki amúgy felettébb kedvemre való lenne, csak éppen elérhetetlen, mert tiltólistára tette saját magát. Az önkínzás nem kenyerem, köszöntem szépen. Illetőleg, a munkakapcsolatok esetében rossz tapasztalataim vannak, általában maradandó kapocs nem alakul ki, még baráti szinten sem, senkit sem ebből a közegből ismerek, akit a barátomnak mondok.
- Hohó, egy pasi, aki csak ittasan képes befogadni, mit gondolnak róla a nők? Erre holt biztos, hogy innunk kell egyszer. – Ki nem hagynám. Ettől még közel sem biztos, hogy valaha meg fog valósulni, de idővel majdcsak kiderül, hogy egyszer csevegtünk el jót, vagy lesz még majd módunkban.  
- Nagyon cseles megelőzni a nemet. Ne aggódjon, ami késik, nem múlik. – Kacsintok vidáman, nem mintha ettől nekem rosszabb lenne a napom, maximum neki nem az, jobban mondva, amennyire akart a jobbkezének, khm… erről miért is jutott eszembe valami nagyon perverz gondolat? Na szóval, bizonyosan nem érzi túl jól magát a dologtól.
- Egy éltetem, egy halálom, nemde? Visszacsinálni most már nem tudom úgysem. – Hitem szerint, hogyha annyira zavarnám, akkor már rég leépített volna, nagyon értenek hozzá véleményem szerint, láttam már igen sokszor, noha engem még senki sem akart, általában nagyon is élvezik a társaságomat.
- Ohh, szerintem nem szeretné, hogy olyan kapcsolatban legyünk, hogy kísérteni akarjam, az én szememben az ilyesmi minden, csak nem pozitív. Kezdek azonban aggódni. Jövő? Még a végén kiderül, hogy kinézi belőlem, esetleg megkedvelhet. – Kénytelen vagyok egy elég szolid mosolyba ölni szemtelenségemet, hogy mégse legyen olyan pofátlan éle, de egyébként, ha nem tudnám róla, hogy az utóbbi időben nem foglalkoztatták a nők, esküdni mernék rá, hogy flörtöl velem.
- Ohhhohhó, ezt a kijelentést fel kell írnom a naptáramba. Újabb dolog, aminek a megdöntésével érdemes kacérkodnom. – Ő meg a kísértés. Ez szintén olyan, amire felettébb kíváncsi lennék, csak éppen nem tudom, milyen formában kellene tesztelnem, a máskor kézenfekvő lehetőség nála nem igazán játszik sajnálatos módon. Legalábbis az meglehet, még számomra is nagy falat lenne. Nem minden szimpátia ered vonzalomból, és nála ezt egyelőre nem tudom eldönteni, nagyban függ attól, ő mennyire képes megnyílni, vagy éppen mennyire ragaszkodik a zárkózottságához.
- Ha csak ezen múlik… – Nem fejezem be, de kívánja utána magát az ölelkezhetünk nem nyilvánosan is, ám azért tényleg nem szokásom ennyire könnyedén áruba bocsájtani magam, a pikáns megjegyzések rendben vannak, de nem szerencsés vert helyzetbe sakkozni magam, odaveszne az esetleges helyzeti előnyöm, pedig az úgy szép, ha egyszer itt, egyszer ott a labda.
- Közel sem annyira, mint az én ujjamról lett volna. – Kacérkodom felettébb nyilvánosan, legyen már alapja a pár perc múlva kétségkívül megfoganó pletykaáradatnak. Egyébként, nagy része valóban rájátszás, bár nem állítom, hogy nem élveztem volna a dolgot.
- Kétségsem sincs afelől, Mr. McShane, hogy magába egy csipetnyi ártalmatlanság sem szorult, és pontosan tudja, mi köze a dologhoz. – Magyarázom mosolyogva, nincs ezzel problémám, mármint, úgy sejtem, csak teszi az értetlent, és nagyon is tisztában van a miértekkel. Engem egyébként nem zavar, bár szerettem ezt a szerelésem, csinos és figyelemfelkeltő, ugyanakkor bárhol megállja a helyét, mert nem túlzottan kihívó.
- Szuper, akkor máris itt vagyok. – Nem kapkodom, lévén ha már eljöttem átöltözni, megszabadulok minden egyes tejszínhab maradéktól, mert jó volna, ha nem bukkannának elő a későbbiekben.
- Narancssárga kezeslábasra esetleg? Roppant mód sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. – Ha nagyon galád lennék, képes lennék a megjelenségemet egy buja nyújtózkodással megfejelni, de nem vagyok benne biztos, hogy valaha úgy igazán zavarba lehetne hozni, vagy hogy ez lenne a célravezető taktika a paradicsomi kísértés megejtésére. Meglátjuk, egyelőre még felmérem a terepet minden téren.
- Randira nem hívtál, maximum akkor kosarazhatnálak ki, azt meg már mondtam, hogy szívesen körbe vezetlek. – Hahh, nem, határozottan nem tűnik randizós típusnak, régen inkább a két végén égeti a gyertyát illett rá, most… mintha elfelejtett volna élni ilyen téren, noha nem azt akarom mondani, hogy bűn, ha valaki bezárkózik, de én szerintem nem lennék képes rá.
- Nos, megmutathatom a színészöltözőket, neked tuti van sajátod, van próbaterem, ellenben azt hiszem, a stúdió részre én azt hiszem, nem mehetek, nem értékelnék, ha az éledő díszletek közt mászkálnék, de megmutatom, merre van. A büfét már tudod… Mire vagy esetleg kifejezetten kíváncsi? Ja, igen, ez itt mögöttem a smink és fodrászhelyiség. – Erre vélhetőleg már rájött, meg aztán, ki is van írva rá, szóval nem hiszem, hogy újat mondanék.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Kedd Okt. 11, 2016 1:29 pm
 



 



Konstans mosollyal hallgatom a kifejtését, amikor is éppen azt ecseteli, mikor is futkosna utánam. Azért, bevallom, élmény ezt hallgatni, én legalábbis tökéletesen elszórakozom rajta.
- Ezt azért megjegyzem – borítok rá még egy kis lapáttal, már-már talán flörtbe hajló is lehetne a dolog, ami nálam megint csak szokatlan mostanában, de amondó vagyok, az igazi énemet úgysem tudom teljesen megtagadni. Amíg nem kerül tettek mezejére a dolog, addig nem szoktam túlságosan visszafogni magam, persze, mostanában ez is relatív. Nem játszok a tűzzel, nem célom megégetni magam. A többi meg csak ártatlan szórakozás. Jókedv.
- És melyik pasi ne szeretne inkább a dekoratív nőszemélyekkel kávézgatni, mint általuk? – és ez vonatkozik az ebédekre is, szerintem megfontolandó.
- Ó, jaj nekem. Ezt végig se gondoltam – vágok töprengő arckifejezést, mint akinek valóban csak most jut eszébe a dolog. Persze csak szívózok, nagyrészt, de az tényleg csak most oldalog be a fejembe, hogy gyakorlatilag a fél forgatás alatt a kezei alatt fogok feküdni. Már ha csakugyan rajtam fog dolgozni, ami... hát, lássuk be, az eddig megtudottak alapján, elég valószínű. Mit is mondtam az előbb a túl szoros munkakapcsolatról?
- Na, látja – vágom rá elégedetten, örülök, hogy ő is kilyukadt végre ennél az okos meglátásnál. Halkan felnevetek a kommentjére, de válaszolni inkább nem válaszolok, csak egy kis hatásszünet után.
- Bizonyára erre is lesz alkalom. – Tudtommal kicsit sem rövid forgatásra érkeztem, és ha valamit megtanultam erről a munkáról, az az, hogy sosem tudhatod előre, mit hoz a holnap. De sokszor azt sem, hogy a következő fél óra.
Az alkohol éppenséggel a barátom, de mivel más téren eléggé vegán életmódot folytatok jelenleg, kénytelen vagyok itt is szorosabban fogni a gyeplőt. Legalábbis, ha olyan társaságban vagyok. A kettő ugyanis azért valóban nem kevéssé képes indukálni egymást.
- Szóval mindenképp nemet szeretne mondani nekem? – rágcsálom körbe a témát somolyogva.  – Ez máris egyfajta kitüntetett figyelem, nem gondolja?
- Nem vagyok annyira mazochista jellem – felelem szemtelenbe hajló, sejtelmes mosollyal. Aha, persze, nem. Ja. Naponta rónak ki magukra az emberek három évig tartó büntetéseket. Néha kerülget a gondolat, hogy voltaképp nem is vagyok teljesen normális. De ez van, magammal a jelek szerint még együtt tudok élni.
- Ennyire szereti a kihívásokat? – egy diszkrét korttyal próbálom palástolni a szememben felcsillanó érdeklődést, és egyben óvatosságra is intem magam. Leszokóban vagyok én a felelőtlen fogadásokról, elsőre túlságosan izgalmasnak tűnő játszmákról, amiknek később sokkal nagyobb kárát látja az ember, de ha diagnózist kéne alkotni rólam, azt hiszem, azt mondanák: az örök visszaeső. Mindemellett azonban az önbizalmam határa a csillagos ég, különösen, ha mérkőzésben vagyok.
- Felcsap színésznőnek? – fejezem be a mondatát ötletszerűen, de a pillantásomban benne van, hogy sejtem, nem biztos, hogy így fejezte volna be magától. De így is sokan hallgatnak jelenleg minket, a gyönyörű jelenetnek hála, nem célom botrányt kavarni rögtön az első nap, még a végén szaftos pletykák születnének rólunk, ami mondjuk, tekintve az idei bulvár-szereplésemet, nem is lenne olyan nagy érvágás. Mindenki megnyugodna, hogy nem lettem teljesen impotens, és nem is pártoltam át melegebb éghajlatra, de sajnos az is lehet, hogy épp az ellenkezője sülne ki a dologból. Azt meg ugyebár senki se akarja.
Mindenesetre azért nagyon is hízelgő az a befejezetlen mondat.
- Hát, ez a titok egyelőre rejtve marad – úgy látszik, neki sem akaródzik leállni, egyik kacér megjegyzést követi a másik, már-már olybá tűnik, direkt provokál nyílt társaságban, de ha valamiben, ebben van gyakorlatom. Azért azt az észrevétlenül meglapuló kis hangsúlytalan egyelőrét nem tudtam megállni, hogy ne pakoljam oda.
- Nahát-nahát, női megérzések? – felelem ugyanazzal az ártatlannak mímelt mimikával, de most már nekem is nehezen megy nem elvigyorogni magam. Visszatértekor nem mentem sokkal messzebb, mindössze nekidőltem a közeli lépcsőkorlátnak elmélyült pötyörésztemben.
- Igen. Most hogy mondja, csak az a furcsa, hogy nem narancssárga – mosolyodok el. – Ugyan, egy pillanatig se sajnálja, lesz még ideje kárpótolni.
A szemtelen megjegyzések belőlem sem fogytak még ki, bár most már próbálom azért tudatosabban visszafogni magam. Éljen az illendő viselkedés, főleg ha már erre kárhoztattam magam. Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy kifejezetten előnyösen fest ebben a szerelésben.
- Igen, tudom, hogy csak erre vársz. Épp ezért nem tehetem meg – emlékeztetem a nem is olyan régi ígéretére, miszerint egyszer úgy sem hagyja ki, hogy nemet mondjon nekem.
Közben nem tudom megállni, hogy ne nosztalgiázzak el a kifejezésen: randi. Hát, az se most volt, hogy randira vittem volna valakit. Bár ahányan vagyunk, annyifélét jelent már mostanában ez a szó.
- Jöhet szépen sorban, szeretem, ha már ismerem a járást. – Hogy mire vagyok igazán kíváncsi, azon el kell gondolkodnom egy kicsit, lényegében nem hiszem, hogy bármi is különösebb meglepetést okozna, de azért szeretek nyitottan közelíteni.
- Mutasd meg azt a helyet, ahol akkor szoktál lenni, amikor épp semmit nem kell csinálnod, és szeretnél lopni magadnak egy kis dugi pihenőidőt. – Elvégre nem hiszem, hogy a büfé az egyetlen hely, ahol ki lehet kapcsolódni egy kicsit. És abban is hiszek, hogy mindenkinek megvan a saját titkos kis zuga. Az már más kérdés, hogy mennyire akarná előttem felfedni a titkot.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Kedd Okt. 11, 2016 10:11 pm
 



 

- Nem tudhatom, bevallom, a férfiakon sokszor képtelen vagyok kiigazodni. – Tisztában vagyok vele, hogy ez fordítva ugyanúgy megállja a helyét. Ettől függetlenül Bradley nagyon azon van, hogy megtartson egy bizonyos távolságot, ami nem feltétlenül baj, ha másra lesz szüksége, nyilván tesz érte. Egyébként is a könnyed szórakozás vonalán mozgok egyelőre.
- Jaj? Pedig eddig nem úgy tűnt, mintha zavarná a jelenlétem. – Nyilván egy szavába kerül másik sminkest kérnie, ha olyanja van, és ha tele lesz velem a töke, bizonyosan meg is fogja tenni, legalábbis én erre tudok tippelni, egyelőre azért itt még véleményem szerint nem tartunk.
- Legyen úgy, egyedül kávézni úgyis felettébb unalmas. – Túlságosan általános volt ahhoz a válasza, hogy messzemenő következtetést vonjak le belőle, ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy még csak kávézni se nagyon látták nővel, az utóbbi másfél évben nemes egyszerűséggel zéró a róla megjelent bulvárhírek száma. Ráadásul szemlátomást az ivászattal is sikerül kapufát lőnöm. Csak ne lennék ennyire a kihívások megszállottja, gőzöm sincs, honnan jön ama késztetés, hogy tudni vágyom, mi történt vele, miért zárkózott el. Egyelőre nem tűnik úgy, hogy túl sok esélyem lenne rá, de nem temetem idejekorán a témát.
- Mondhatjuk, de ne hibáztasson, szeretem azokat a dolgokat, amik kihívás elé állítanak. – S jelenleg valóban az a tény érdekel, hogy nem szoktak neki nemet mondani.
- Igen, ennyire, szerintem ez már nevezhető kórosnak is. – Nem tudom, miért fűt jobban az ilyesmi, mint a sablonos ismerkedési körön, hogy miért keresem azt, amivel esetleg csöppnyit befűthetek másoknak. Ártani nem szokásom senkinek, nem is fordult még elő. Ettől még… nos, valljuk be, kísértésbe vinni valakit közel sem kellemetlen, noha jó eséllyel, ha tudnám, miért nem forgolódik nők körében gyakran, akkor nem próbálkoznék gyakorlatilag semmivel sem. Ördögszarvakat csak hobbiból hordok, nem állandóan.
- Mindenképpen. – Mosolyodom el, noha szerintem azért sejti, hogy fel sem merült bennem ez a megoldás. Engem nem érdekel, mit gondolnak rólam, igazuk biztosan nem lesz, mindenki bosszantsa magát azzal, amivel akarja, de engem hagyjanak ki belőle.
Ajkaim szegletében megbúvó vidám gödröcskékkel reagálom le csupán a megjegyzését. Nem biztos, hogy alapesetben feltűnt volna a közbetoldott egyelőre, ha nem vagyok ennyire kiélezve arra, hogy mit és hogyan mond. Érzésem szerint esetében határozottan nem mindegy.
- Minden nő fegyvertárának a része. – Kacsintok, mielőtt elvonulnék átöltözni, és hazudnék, ha azt mondanám, értem, miért időzik még mindig a társaságomban, az adok-kapok kétségkívül megvan, és benne is van a buliban ilyen téren, azt érzem, ennek ellenére mégsem értem. Jó társaság vagyok, ez is tiszta, de meglep, hogy egy hozzá hasonló, zárkózottnak ható pasas befogadja a humorom, gyakorlatilag úgy egy az egyben azt, aki én vagyok.
- Furcsa? Micsoda? – Ha már fegyvert adott a kezembe bizonyos értelemben, nem vagyok rest kihasználni, így hát körbe is fordulok, közben jó alaposan megnézve a ruhámat, vajon mi lehet benne a furcsa. - Foltos valahol netán? – Pislogok hátra is, és azt hiszem, elég jól adom az értetlent, valójában meg… nos, ha már annyira nem akar megnézni, az orra alá füstölök egy keveset. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy a mostani megjelenésemtől még inkább tartózkodik. - Kárpótolni? Hmm… - Képtelen vagyok megállni vigyorgás nélkül. Még az ajkaimat is beharapom, igaz, az már a kutyára sem tartozik, mire asszociáltam.
- Ohh, ez szép. Ezek szerint felettébb egyoldalú lesz az ismeretségünk, de jogos a két pont. – Igaz, ezt illetően nem jutott eszembe a dolog, mindenesetre kezdem úgy érezni, hogy a kijelentésemmel csúnyán aláástam sarjadó ismeretségünket.
- Jól van, akkor végigbumlizunk az épületen, úgysem árt egy kis testmozgás... – Hajaj, de még mennyire nem ártana, mint ahogy Aeval is pedzegette a minap, már egy hónapja nem látott pasival, alapvetően nem lenne baj, mert szinte elrepült az elmúlt hónap, annyit dolgoztam, de az tény, hogy lassan kezd hiányozni. - …a kávé után. – Röpke a szünet, de még ezzel együtt is kap némi hangsúlyt. Nem arról van szó, hogy vele, mert zárt ajtókon nem dörömbölünk ugyebár, de úgy általánosságban valóban nem ártana.
- Ez könnyű, bár, ha megmutatom neked a nyugi helyemet, akkor már nem lesz annyira nyugi, mert te is felbukkanhatsz ott. – Cukkolom, de azért biccentek, és elindulok. A tető szintén eszembe jutott, de végül más mellett döntöttem, olykor rápillantok, hogy jön-e, s kisvártatva lefelé vesszük az irányt a lépcsőházban, egyenest a díszletraktárhoz megyek, odalent azért szépen felhalmoztak már mindent, és nyilván sokszor nem éri meg itt időzni, de a szüneteimben, amikor épp forgatnak, akkor simán le tudok jönni.
- Villanyt ne kapcsolj. – Azzal a kezébe kulcsolom a kezem, és indulok tovább. - Ne aggódj, nem megrontani akarlak, inkább csak megelőzni, hogy pofára ess. – Lévén én ismerem itt a járást, ő pedig még nem, ellenben nincs kedvem visszamenni a kapcsolóig, ha megérkeztünk a célhoz, aztán vissza ismét, így egyszerűbb. Egy díszlet járgányhoz megyek, ki is nyitom neki az egyik oldalt. - Ülj csak be. – Meglehetősen koromsötét van, maximum a résznyire nyitva hagyott bejárati ajtó az, amiből fény szökik be, de túl nagy a terem ahhoz, hogy idáig elérjen. Azért szoktam nyitva hagyni, hogy tudják, van benn valaki, rám ne zárják. Átsétálok a másik oldalra, aztán beülök, kényelmesen hátradőlve nyúlok hátra, hogy bekapcsoljam a kis teknőst hátul, ami a Holdat, és különböző csillagképeket vetít a plafonra zöld, kék és narancssárga színeket váltogatva. Én hoztam ide, de az is a raktár része volt. Hátradöntöm az ülés támláját, úgy jobban szeretem. - Szóval… ez a dugi pihenőidőm fő helyszíne. – Pillantok rá oldalt, bár jelen pillanatban nem vagyok fáradt, de ő kérte, és érdekesebbnek tűnt ide jönni, mint a többi helyszínt érinteni.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Vas. Okt. 16, 2016 5:06 pm
 



 



- Pedig állítólag nem vagyunk bonyolultak. – Legalábbis az összes vicc arról szól, hogy a nőkhöz vaskos szótár kell, míg a férfi használati útmutató csupán egy-két oldalas. Megjegyzem nem teljesen alaptalan a dolog.
Most, hogy ezzel mit akarok mondani, az is más kérdés. Leginkább semmit, nem kellene flörtölnöm ezzel a lánnyal. A kezdeti magas szimpátia éppen elég ok erre.
- Ó, nem, nem zavar, csupán a közös jövőnket vizualizáltam – mosolygok ismét hamiskásan. Innen nézve, talán valóban felesleges ötlet volt megpróbálni a személyes körömbe csábítani, lényegében így is elég gyakran ott lesz, csupán más kivitelben, ami ha jobban belegondolok, talán még jobb felállás. A kontakt és az együttműködés, ami első pillanattól fogva gyümölcsözőnek látszik köztünk, megmarad, a súrlódások viszont nem kapnak táptalajt.
- És miféle kihívást érez benne? – firtatom könnyedén, kezd ténylegesen érdekelni ez a téma. Az egy dolog, hogy valóban nem igazán szoktam nemet kapni, de miért lenne kihívás bárkinek is, hogy megtegye? Érdeklődve pillantok rá a kávém fölött, de nem csak a válaszra várakozva, valójában most sikerült még inkább felpiszkálnia a kíváncsiságomat. Mindig izgalmas, ha az ember ugyanolyan megszállottal találkozik, mint ő maga. Nem is szólok egy ideig, csupán titokzatosan méregetem. Megkísért a gondolat, hogy én is bevalljam, de nem, nem akarok ekkora kulcsot adni a kezébe ellenem. Meg amúgy is, még izgalmasabb, ha magától jön rá.
Azon kapom magam, hogy kellemes ez a kis társalgás, amit lassan fél órája produkálunk, és nem csak azért, mert az utóbbi időben kerültem a női társaságot, egy öt percnél tovább tartó cigi- vagy kávészünet erejéig is. Igazából most is ez volt a célom, aztán lám, mi lett belőle. Furcsa. De se nem terhes, se nem kellemetlen a társasága.
Túlzásba azért nem akarom vinni, nem akarom, hogy összetörjön ez a kis varázs, így az a tervem, hogy amikor visszajön, megköszönöm az élménydús kávézást, és tovább is indulok Annához, de az üzenet, amit kapok, jelentősen felborítja a mára betervezett menetrendet. Azt nem mondanám, hogy meglepődök, ebben a szakmában ez már csak így működik. Viszont ez azt jelenti, hogy a nyakamba szakadt pár óra szabadidő, ami viszont pont alkalmas lenne arra a beígért körbevezetésre, amire sikeresen lealkudta az ajánlatom.
Végül is, ez talán még belefér mára, és határozottan jó kedvem van a gondolattól, hogy mit kezdünk egymással további fél vagy egy órában.
Bár mikor kisétál abban a sárga ruhában, azért átfut az agyamon, hogy érdemes lenne ezt kicsit jobban átgondolni.  Elvégre, tényleg nem vagyok mazochista jellem. Azt hiszem. Kár lenne tagadni, hogy milyen vonzó nő, nem csak kisugárzásban és nyitottságban, azért nem állom meg, hogy ne vessek rá néhány helyzetfelmérő pillantást. Mikor még körbe is fordul a kedvemért, és hátrapillant rám, ismét érzékelem a jelleméből áradó életvidám kacérságot, akár szándékos, akár nem; ha egy évvel ezelőtt találkozunk, biztos, hogy viszonoznám a játékot, sőt, magam provokálnék egyre izgalmasabb flörtöket. Túlságosan csábító falat lenne, hogy ne akarjam gondolkodás nélkül kihasználni az első adandó helyzetet. De most ugyebár, erősen mások a keretfeltételek. Tudom, mit vállaltam, és miért, így nincsenek vele szándékaim, egyszerűen csak megkértem, hogy vezessen körbe a helyszínen, nincs ebben semmi több. Még gondolatban sem.
- Igen, itt hátul... – lépek közelebb és ujjaimmal majdhogynem megérintem a háta közepét, ahová összpontosítok. Persze csak ugratom, de egyben arra is jó kísérlet, vajon újra átöltözik-e. – Nem tudom, miféle folt lehet, de elég látványos – vizsgálom nagy szakértelemmel a problémát.
Ahogy a kárpótolnira visszakérdez, már eleve újabb labda. Nekem is átfut egy halvány mosoly az arcomon, nem is bánom, hogy épp mögötte vagyok. Azért az asszociációim még működnek, talán most, hogy a gyakorlati része hiányzik, még jobban is, mint előtte.
- Azt hittem, ezt már belekalkulálta – dobok rá szemtelenül még egy lapáttal, túlságosan is élvezem ezt az apró kis győzelmet, és ez látszik is rajtam.
- Ha úgy vesszük, én vagyok a felelős a kávéért és a fánkért, a többi édességet nem vagyok hajlandó magamra vállalni – toldom be újabb apró mosollyal –, tehát úgy fair, ha a ledolgozásban is részt veszek. – Vagyis részemről bőven belefér a séta.
- Ez a kockázat valóban benne van – bólintok, ám a hangomon hallatszik, hogy komolytalanra hajlik nálam a téma –, de azt meg tudom ígérni, hogy nem fogok visszaélni a helyzettel.
Elindul előttem, én pedig ruganyos léptekkel követem, és közben jegyzem is az irányt, mikor lefelé kanyarodunk, próbálom megsaccolni, hová is tartunk, de a hirtelen sötét elvakít annyira, hogy ne lássak semmit jó pár másodpercre. Meg is torpanok, hogy megvárjam, amíg a szemem hozzászokik a gyér fényhez, de Marion máris kézen ragad, és önműködő iránytűvé válik előttem.
- Ez kedves, hogy nem akarsz pofára ejteni. Bár erősen ellenkezik az eddig megismert habitusoddal – cukkolom, de én is ráfogok a kezére, engedve, hogy vezessen, amerre csak akar. Bevallom, nagyon is érdekel, hol lehetünk, azt persze érzékelem, hogy valamiféle raktár, és arra sem kell sokat tippelni, miféle lehet, de hogy pontosan mit is akar mutatni, az még rejtve van előttem.
- A díszletraktár, ha jól tippelek – vizslatom a környezetet, hogy véletlenül se az járjon a fejemben, forgatáson kívül, mennyire rég éreztem a kezemben egy finom női kezet. És hogy valójában mennyire olyan ez a terep, mint ahová a tinédzserek az első légyottjukat tervezgetik. Meg van a varázsa, az biztos. Mire az autóhoz érünk, már úgy-ahogy én is eltájékozódom, beülök a vezető ülésre, és követve a példáját, én is hátrahajtom a székemet.
- Nagyon klassz. Már csak a nagy kivetítő hiányzik, meg az első csók – pihentetem a szemem a fölöttünk kigyúló, majd halványuló és színt váltó égitesteken. Le vagyok nyűgözve, meg is értem, miért szeret lejárni ide, bár mocorogni kezd a fejemben az a gondolat, hogy... cseppet sem biztos, hogy mindig egyedül relaxál idelent. Vagy túlságosan magamból indulok ki?
- Gyakran jársz ide? – futtatom végig az ujjaim a díszletautó berendezésein, egyébként is rajongója vagyok a kocsiknak, ez a nyitott tetejű darab pedig máris szimpatikus.
- Mikor szoktál eltűnni idelent? – fordulok végül felé, a csillagok sejtelmes fényében látok is belőle valamit. Talán túl sokat is. Bizonyára a hely teszi, de furcsán meghitté válik a hangulat, mintha ki lennénk ragadva térből és időből, múltból és jövőből, és valami megfoghatatlan köztes dimenzióban lebegnénk. A pillantásom is lopva végiglebeg rajta, majd halvány mosollyal visszafordulok a szélvédő felé.
Veszélyes ez a hely. Azon kapom magam, hogy már-már sajnálom, hogy nem korábban találkoztunk. Vagy másfél évvel később. Igyekszem még véletlenül sem a szemébe nézni, vagy hozzáérni, nehogy megsejtse, mi jár a fejemben. Nem tudom, miért, de nem akarom elárulni magam.

Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Kedd Okt. 18, 2016 11:05 pm
 



 

- Magunknak többnyire mi sem. – Nézőpont kérdése. Vannak férfiak, akik valóban nem, ámde élek a gyanúval, hogy Bradley nem ezek közé a pasik közé tartozik. Határozottan nem, ám ez nem baj, nem is rajongok kifejezetten az egyszerű férfiakkal, egyszerűen egyáltalán nem érdekesek, és nem képesek arra, hogy az esetlegesen külsőjük által felkeltett érdeklődést fenntartsák. Ez aztán bennem rendszeresen csalódást szül, amivel nem tudok, és nem is akarok mit kezdeni. Miért tenném? Csak mert valaki jól néz ki, nem kell foglalkoznom vele.
- Óhh, tűkön ülök, hogy megtudjam, mi szerepel abban a vízióban. – Nem mintha elárulná, de valljuk be, vicces azért pedzegetni a dolgot, ami a magam részéről közel sem kecsegtet pozitív végkifejlettel a témát illetően, ámde oda-odacsípni még így is kellemes, annak minden következményével egyetemben.
- Meglehet, ezt ezúttal megtartom magamnak, nem volna okos dolog minden ütőkártyámat kiteregetni, nemde? – A céljaim is csak az enyémek, és jobb szeretem, ha nem kell megosztanom másokkal. Az, hogy ő miféle kihívás, legyen az én dolgom, s ez már rég nem kifejezetten arról szól, hogy megkapja valakitől a nemet, mert alapvetően olyannyira nem tűnik elbizakodottnak, és bármennyire áltatja magát, hogy ő vonta vissza az ajánlatát, kétségkívül azért tette, mert túl sok volt a fenntartásom. Mondhatni, kislisszolt a nem elől, ami nekem nem fáj, miért is fájna, de érdekelt volna, milyen fejet vág, ha én mondom ki, hogy inkább nem lennék a jobbkeze.
A sárga  ruhás forgolódásom aljasul szándékolt, noha közel sem ez a legmerészebb ruhadarabom, de ide azok nem illenek, sőt, nagyjából maradnak is hálón belül, lévén közerkölcsöt nem szokásom rombolni, még a végén megint a fogdában kötnék ki, azt meg már kipipáltam a bakancslistámon a szökőkútban meztelenül fürdőzés mellett.
- Hú, tényleg? Akkor most már nem lesz meglepő, ha a tekintetek kifúják a hátam közepét. – Az sem érdekel, ha valóban van ott folt, bár reggel még nem volt, hacsak nem most lett kávés, akkor esélytelen, hogy valóban legyen ott valami, de bízom benne, hogy csak füllent. Átöltözni nem fogok, egy foltot elbír a ruhám, meg az egom is.
- Határozottan úgy lenne fair. – Pusztán sanda gyanú, hogy ledolgozás alatt nem ugyanazt értjük, de egye kutya, ettől sem megyek falnak, ki tudja, mit hoz a jövő. Egyébként meg maradjunk még gondolatban is a körbevezetés témakörénél, s akkor rendben leszünk. Zárt kapukat nem döngetünk, maximum csellel megkerüljük, az sokkal rafináltabb megoldás a szimpla faltörő kosnál.
Van az, amire jobb semmit sem mondani, én sem közlöm, hogy részemről nyugodtan éljen csak vissza a helyzettel, egyrészt azért, mert eszemben sincs ennyire nyíltan áruba bocsájtani magamat olyannak, aki nem bizonyult felvevő piacnak, másrészt még a pikantériának is van határa, amit már nem ildomos átlépni.
- Már bocsánat, de akkora szemét azért nem vagyok, hogy azt is élvezzem, ha fizikailag bukik orra valaki. Fájdalmat nem szokásom okozni. – Még fel is horkanok, még hogy ellenkezik a habitusommal, eszem megáll, na de megérdemlem, ebben nem kételkedem, ettől függetlenül ezt egy egészen picit orrfelhúzósra vettem, kész szerencse, hogy ez nálam legalább olyan gyorsan megy, mint ahogy jött, hamarosan már nyoma sem lesz odabent sem. Egyébként meg éppenséggel nem látja az arcomat, szóval esélye sem lesz leszűrni, hogy ez kicsit betalált.
- Jól, igencsak nagy helyiség, de nekünk csak egy kis része szükséges, jobban mondva nekem, akkor, amikor a nyugi szükséges éppen. – Ma még nem tartottam ott, hogy ide le kellene jönnöm, de biztos elő fog fordulni a forgatás alatt, abszolút nem lenne meglepő.
- Nagy kivetítő nincs, te meg nem tűnsz az első csókok nagy rajongójának mostanában. – Célzok ezzel arra, hogy nem nagyon látni nőkkel, amivel ő bizonyosan tisztában van, konkrétan ugyan nem kérdezek rá, megmaradok a célzás szintjén, aztán meglátjuk, mennyire könnyedén engedi el a füle mellett. Tippem szerint el fogja.
- Annyira azért nem, nem mondhatni, hogy mindig ebben az épületben forgatnék, de amikor épp itt stúdiózunk, akkor a pihenőidőm nagy részét idelenn töltöm, ez a legnyugisabb szerintem. – Hazamenni nincs időm, de az sem pihentető sokszor, kivéve, ha épp üres a lakás. - A már említetten kívül akkor, ha ki kell fújnom a gőzt, és a tetőn túlságosan hideg van. Itt legalább egyedül lehetek. – Válaszolom meg a kérdését mosolyogva, és elnézek felé, sokat nem látni, de egyre inkább megszokja a szemem a sötétet, és a csillagok fényében, főleg, mikor a kék is szerepet kap, kicsit jobban látni mindent. Szerintem hamar rá fog jönni ő is, miért szeretek annyira idejönni, már ha még nem történt meg. A magam részéről nekem sokkal jobb így, bár tény, hogy egész romantikus is lehetne, de nem szándékolt fogás volt a részemről, tényleg ide szeretek leginkább bejönni. Ettől függetlenül nekem is eszembe jutott, ami neki, mondhatni, tökéletes bizonyos dolgokra, de hát… nem mindenkivel lehet határokat átlépni, hiába az ideális helyzet, hiába a sistergő, szinte kézzel fogható kémia. Nem hagyja magát kibillenteni, én pedig úgy vagyok vele, hogy nem sietek sehová. Hosszú a forgatás. A kísértés, meg kísértés, akkor is, ha két lábon jár a személyemben. Apropó, láb, fel is pakolom a magad sarkakba bújtatott lábaimat a műszerfalra, ahogy hatra dőlök, mit számít a kissé kivillanó comb, sok úgysem látszik belőle. Kényelmesen nyújtózok egyet.
- Atyaég, bármikor el tudnék itt aludni. – Mosolyodom el, ismét lehunyt szemekkel, s mivel úgy tűnik, rendező híján még van időnk, nem sietek sehová, hacsak neki nem lesz hamarosan az… nem tudhatom, mire miként reagál.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szer. Okt. 19, 2016 8:40 pm
 



 



Szótlanul mosolygok csak a válaszon, tehát nem osztja a véleményt, hogy a férfiak valóban egyszerűek lennének. Nagyon helyes. Igazából én sem, nekünk is megvannak bőven a magunk dilemmái, de a nőknél valahogy mégis mindig minden bonyolultabb egy fokkal. Vagy többel. Hogy mennyire értek a szebbik nemhez? Nos, sokáig azt hittem, hogy elmélyült tudósa vagyok a témának, amíg az arcomba nem kaptam a bizonyítékot: bizony fatális tévedésben létezem.
- És ez jó vagy rossz? – teszem fel a kérdést pusztán csevegő hangnemben, bár nem sokat burkolok rajta. – Hogy állítólag – pici hangsúlyt azért csempészek a szóra – nem tud kiigazodni rajtunk.
- Egyelőre sok-sok kávézás és még több ecsetelés – vigyorodom el a végére. Jóban szoktam lenni egyébként a stábtagokkal, régen talán túlságosan is, nem nagyon húztam éles határt, és hát, az az igazság, hogy szoktak kedvelni. Meg flörtölni. Ha csak a sminkeseket nézzük, az ember fia rengeteg időt tölt azzal, hogy alattuk fekszik, vagy a kezük ügyében ücsörög. Egy idő után pedig már maguktól zajlanak az események.
Nos, ez az az énem, amit az utóbbi időben megpróbáltam levetkőzni, és magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire jól sikerült. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki most tanul járni, csupán én a határhúzással ismerkedtem ilyen vehemensen. Manapság viszont már nincsenek gondjaim vele.
- Szóval taktikázik. Jól van... – nézek rá titokzatosan, a hangomban, bár igyekszem burkolni, kiérződik a kíváncsiság, és az is, hogy meg vagyok róla győződve, előbb-utóbb úgyis megtudom, amit akarok. Csupán egy kis késleltetésbe egyeztem bele.
Olyan az egész, mintha máris valami furcsa játékot játszanánk, amit mindig óvatosan kezelek, mert jól tudom: túlságosan élvezem ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy nagyon belesodródjak.
Kedvem lenne hozzátenni, hogy a tekintetek jó eséllyel nem a háta közepét fogják fúrogatni. De, azt hiszem, itt még nagyon nem tartunk, bölcsebb hallgatni. Inkább csak jót mosolygok rajta. Gyanítom, amúgy is sejti, hogy csak ugratás volt.
Nem vagyok biztos benne, de mintha úgy érezném, hogy a szavai kellően kétértelműek, és mintha az a ledolgozás, nem feltétlenül csak sétaalapú fitneszattrakciót jelentene. De ezek még csak kezdeti megérzések. Merthogy azért a férfiak is rendelkeznek olykor eme csodával. Az eddigre már bőven feltűnt, hogy szeret játszani a szavakkal, és részben ezért is vonz be a közelébe, ebben ugyanis magam is teljességgel javíthatatlanak bizonyultam. Még mindig ez okozza az egyik legnagyobb nehézséget: hogy sokszor képtelen vagyok lakatot tenni a számra, és a csipkelődő megjegyzéseimre.
Ezt bizonyítja a következő megszólalásom is, ami úgy tűnik beletrafált valamibe. Legalábbis a válasz intenzitásából leszűrve. Pedig nem sértegetni akartam, hanem csak... Na igen. Csak? Most mondjam azt, hogy a nem akarsz pofára ejtenit átvitt értelemben értettem? Mennyire jönnék én ki jól ebből?
- Nos, valójában nem annyira szó szerint értettem, mint amennyire annak hangzott – vallom meg, mindannak teljes tudatában, hogy az a poén, amit magyarázni kell... az minden csak nem olyasmi, amiből jól kijöhetek. De nem tehetek róla, mélyen elültette bennem, hogy nemet akar mondani a még szóba se került randevúnkra. A helyzet iróniája, hogy ettől függetlenül minden részlet egyre jobban arra kezd hasonlítani.
- És mi a helyzet azokkal a férfiakkal, akik reménytelenül epekednek utánad, te pedig ilyen... – rövid ideig keresem csak a megfelelő szót és halványan elmosolyodom, amikor megtalálom – narancssárga kezeslábasnak keresztelt munkaruhával kínzod őket? Az is fájdalom, de még milyen – kíváncsian sandítok felé, bár az egész mondatnak van egy kis ironikus töltete. A magja attól valódi kérdés. És abban is tökéletesen biztos vagyok, hogy ezúttal is kicsit messzire mentem.
Az jár a fejemben, hogy most fogja elengedni a kezem, hogy bukjak ténylegesen orra, vagy bosszúból nekivezet valami útba kerülő, szimpatikusan kemény berendezésnek.
- Igazán? Ez kering rólam? – kérdezek vissza, megjátszva hogy némileg csodálkozok rajta. De ez azt jelenti, hogy igencsak jól értesült rólam. Sandán felé pillantok. Próbálom leszűrni, hogy mennyit tud. És a kérdésem után várnék is valami kiegészítést.
- Igen. Az biztos, hogy... nyugis – helyeslek, és gondolatban hozzátoldok még legalább három másik jelzőt.
- Szóval úgy szoktál megnyugodni, hogy hátradőlsz, nézed kicsit a csillagokat, és már ered is a gőz? – Már úgy értem, mindez elég hozzá? – Ha én vagyok ideges, valahogy nem megy csak ücsörögni, le kell vezetnem valamin a haragom és az energiám.
Erre most már változatosabb eszközeim vannak, mint azelőtt. Nem mondom, hogy élvezetesebb, de mindenképp sokoldalúbb. És ez is működik.
- Remélem, ezzel nem arra akarsz utalni, hogy milyen felemelő társaság vagyok. – Az a baj, hogy igen, látom, amit nem kéne, és meglepően tapasztalom, hogy nem is olyan könnyű meggyőznöm magam róla, hogy csakugyan nem kellene odanéznem. Végül is... nincs végül is. Előveszem a mobilom, hogy legyen egy logikus, biztos pont, ahová fókuszálhatok, és ezzel sajnálatosan bele is rondítok a meghitt majdnem-sötétségbe.
Addig babrálom a kütyüt, hogy végül kugrik a kezemből, és hangosan koppanva beesik az ülések közé, én meg csak pislogok utána. Mert látni nem látok semmit, részben a fényviszonyok miatt, részben mert sezrintem ez frankón alácsúszott vaalmelyik ülés alá.
Valahogy olyan deja vu érzésem van, nem is tudom, miért.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Pént. Okt. 21, 2016 11:29 pm
 



 

- Rossznak nem nevezném, ugyanis szeretem a kihívásokat, aki egyszerű, az nem kelti fel a figyelmemet, és bizony miképp köztünk, nők közt, úgy a férfiak között is akadnak olyanok, akik képtelenek arra, hogy bárki érdeklődését felkeltsék. – Én magam határozottan nem vagyok szürke kisegér, nehéz velem sokszor tartani a lépést, és aki nem képes rá, vagy nem vevő a pimaszságomra, humoromra, az a vérmérsékletem többi részét sem tudná kezelni, következésképpen gyorsan búcsút intünk egymásnak, az a biztos.
- Egyelőre? Tehát hajlamosak ezek a víziók elvadulni? – Naná, hogy rákérdezek, ki nem hagynám, nem is én lennék, másrészt, esélyesen ő sem rest sokszor kétértelműen fogalmazni, vagy épp szavai közé ékelni olyasmit, ami erősen felkiáltójeleket generál a fejemben, miszerint hoppá, valami azért mégiscsak megbújhat ott, ami nem teljesen odaillő, úriemberre valló kis szösszenet.
- Nő vagyok, persze, hogy taktikázom, ez nem kérdés. – Villantok meg felé egy huncut vigyort, a legtöbb nőnek a vérében van, csak éppen sokan nem használják semmire, én szeretem uralni a helyzeteket, vagy legalább megőrizni magamnak az ütőkártyáim nagy részét, fölösleges idejekorán eldurrogtatni mindet, semmi sem maradna a végére. Az pluszban felettébb szórakoztat, hogy érezhetően kíváncsi lenne a dologra, na de nehogy már mindent megkapjon, tudom, nyilván közel sincs ez így, kisebb-nagyobb felsülései mindenkinek vannak az életben, egyszerűen a kudarcainkról sokszor nem beszélünk, mert normális emberi reakció, hogy inkább erősíteni akarjuk magunkat. Sokan még így sem képesek rá, de én nem tartozom közéjük, a pocsék dolgokon túlteszem magam, elzárom az agyam egy távol csücskére, rábaszom az ajtót, és eldobom a kulcsot. Csak pozitívan. Szerintem másként nincs értelme.
- Tudom én jól, hogyan értetted, de maximum fizikailag tudnálak most pofára ejteni, merthogy te meg azt fejtetted ki, hogy nem fogsz lehetőséget adni arra, hogy másként ejtselek pofára. – Ecsetelem mosolyogva a dolgot, nem, annyira azért nem visel meg, pár perc múlva már emlékezni sem fogok rá, de azért pár plusz szót részemről mindenképpen érdemelt az eset.
- Miből gondolod, hogy hagyok bárkit reménytelenül epekedni? Általában kerek-perec megmondom valakinek, hogy szó sem lehet róla, ellenkező esetben meg, nos… az is látszik, ha közel sem reménytelen a dolog. – Ezt kénytelen vagyok a képzeletére bízni, lévén kötve hiszem, hogy egyhamar eljutnánk arra a szintre, hogy a köztünk pattogó szikrákat lángokra lobbantsuk. A magam részéről tehát nem szándékozom az orrára kötni, ő melyik kategória, noha szerintem minimum süketnek és vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne legyen egyértelmű.
- Szóval szerinted ilyen rosszul áll a ruhám? Ez azért rossz hír, pedig én szeretem. – Nos, mondhatni értem én, hogy semmi negatív nem vegyül a szavaiba, tudom, hogy megnézett, de a játék kedvéért bőven belefér, hogy tegyem az ostobát az elhangzottakkal kapcsolatban, még akkor is, ha eddigre talán kikristályosodott, hogy van eszem azért épp elég.
- Ohh, finom voltam és nőies, felettébb sok verziót hallottam már rólad, ami azt illeti. – A saját csapatában játszik dolog is előkerült már, de kétlem, hogy ezzel ne lenne tisztába, elvégre olvas újságot, és ha interjút ad, szerintem felmerül ez a kérdés, nem konkrétan a nemi identitására, sokkal inkább arra, hogy hová lettek a nők?
- Miért, szerinted nem megnyugtató? Néha olyan komolyan leereszt az ittlét, hogy el is alszom. Nem viccelek… Na akkor aztán kereshetnek, mert holt biztos, hogy nem találnak meg. – Alapvetően elég pörgős nőszemély vagyok, szóval nekem tényleg elég sokszor, ha kicsit megülök a fenekemen, és hagyom lenyugodni magam, mert sokszor még ennyire sincs időm, tényleg jól szoktak jönni az itt eltöltött percek. - Ha extrém módon felcseszi valaki az agyam, akkor először megmondom neki a magamét, és csak utána jövök ide. Nem vagyok egy mindent eltűrő bárányka, de szerencsére amilyen könnyen felszívom magam, olyan könnyen le is eresztek. – Intenzív személyiség vagyok, ugyanakkor nem tartogatok sem haragot, sem dühöt, sem semmit, ami negatív hatással lehetne rám, nem tesz jót. - Szóval, te olyan falakat beverő típus vagy akkor? – Lehet, hogy nem feltétlenül ennyire kell levezetnie, de valahogy ez jutott eszembe legelőször fizikai feszkólevezetés címén, merthogy szexszel nem kompenzál, az tuti.
- Közel sem, de nem hiszem, hogy ennyire ne lennél tisztában önmagaddal. Egyszerűen csak jól érzem magam, és kész. – Semmi köze a személyéhez, tényleg szeretek itt lenni. Nem sandítok oldalra, hogy néz-e, mert nem kell tudnom, elég elültetnem benne bizonyos kis apróságokat, az érdeklődés apró kis csíráját, és idővel ki fog hajtani. Férfi legyen a talpán, aki huzamosabb ideig képes ellenállni egy olyan nőnek, akit vonzónak tart, és mellesleg még egészen egyértelmű jeleket is küld. Meglátjuk, meglátjuk.
- Úrsiten, de hangulatromboló vagy, szégyelld magad. – Állapítom meg morcosan, mert a telefonos manőver egyáltalán nem tetszik, de azért magamban jót mulatok, mert ezek szerint figyelemelterelés kell, hacsak nem unatkozik annyira, hogy azon pötyögjön, de az unalmas jelzőt még sosem kaptam meg.
Amikor azonban koppan a telefon, nemes egyszerűséggel, ösztönösen hajolnék előre, hogy kikotorjam az ülések alól, közben leemelve a lábaimat a műszerfalról, ámde szinte rögtön roppant fájó módon koccan össze a koponyánk, amire felszisszenek, és azonnal hatra dőlök. - Basszus, de kemény a fejed. – Dörzsölöm a homlokomat, de sokáig nem kattogok rajta, attól nem fog kevésbé fájni, ha siránkozok. - Maradj nyugton, hacsak nem hiányzik pár bordád, úgysem fogod elérni. – Azzal bal kezemmel megtámaszkodom a térdén, és előre hajolok, hogy a lábai meg a kormány között beférve az ülés alatt is tudjak kotorni a másik kezemmel. Nesze neki, most mégis mennyi értelmét látja vajon, hogy elővette a telefonját? Ennél közelebb speciel még nem voltam hozzá a röpke ismeretségünk alatt, és talán egészen pikánsnak, meg kétértelműnek is mondhatnám a helyzetet, ha nem került volna bele a képletbe egy telefon. Így azért már közel sem olyan érdekes, de engem nem zavar, ha közben kicsit befűtök neki.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szomb. Okt. 22, 2016 6:35 pm
 



 



- Hát, ezzel nem vitatkozom. – Tömören és röviden egyetértek. Persze ismerem azt az állapotot is, amikor már szinte mindegy, ki hol és mikor. Többször is volt alkalmam megtapasztalni. Mikor nagyon alámerültem az élvezetekben, azért, mikor teljesen eltoltam magamtól, azért. Egyikre sem vagyok épp büszke, az első utólag inkább riasztó, míg a második... na az jó sok ideig valódi vezeklés, még ha egy idő után meg is tanulja kezelni az ember.
De a válaszából kihallom azt is, hogy momentán én is kihívásnak számítok nála, immár több oldalról is, ami nem is jelent olyan rossz pozíciót. Főleg, ha azt nézzük, hogy laza egy órája ismerjük egymást. Te jó ég. Tényleg egy óra lenne?
Röviden elnevetem magam a víziók eldurvulásán. „Bármi lehetséges”, jönne az automatikus válasz, ha nem szólna közbe a józan tudat, hogy nem kellene ebbe az irányba terelni a dolgokat. Ez már tényleg flört lenne, méghozzá egy kellően sejtelmes vallomással, miszerint nagyon is vonzónak találom, és egyáltalán nem zárkózom el a folytatástól, sőt, kellően mozgatja a fantáziám. Ami azt illeti, tényleg mozgatja, már ha nem állítom le időben, de elzárkózni nagyon is elzárkózom, maximálisan. Komolyan gondoltam a fogadalmam, és nem ő az első, aki újragondolásra késztet. De valahányszor megteszem, bármilyen csábító is a lehetőség, az eredmény mindig az, hogy nem. Majd. Később. De még másfél évig nem.
Az viszont elgondolkodtat, hogy akkor mégis mit mondjak, bunkón elriasztani vagy megbántani sem akarom, a női lélek bizony érzékeny és nem mellesleg nagyon is hiú. A rövid gondolkodást egy mosollyal álcázom.
- A vízióknak nehezen lehet parancsolni, de magunknak már sokkal inkább. – A válaszomat egy pillantás is kíséri, ami legalább annyira sejtelmes, mint a szavaim, de azért nem tudom teljesen elrejteni benne, hogyan is viszonyulok felé. Vonz, ez tény, és ez jó dolog, a világ annál szebb lesz, minél több vonzó nő sétálgat benne, épp csak mostanában jobbnak látom nem hangsúlyozni az éremnek ezt az oldalát, tudván tudva, hogy számomra úgyis tiltott gyümölcs.
A huncut vigyorán egy másodpercre rajta ragad a tekintetem, majd magam is sunyi mosolyt produkálva, nem vagyok rest bevallani.
- Tévedés azt hinni, hogy a férfiak nem. – Megint kevés választ el, hogy elnevessem magam, pedig különösebben semmi oka nincs. Ez már kérem, kész hadjárat. Nem akarok belegondolni, mi lesz még abból, ha tartósan együtt fogunk dolgozni. Mostanra száz százalék, hogy abba a típusba tartozik, aki miatt a legnagyobb őrültségekre képes lennék, na nem feltétlenül azért, hogy Rómeó módra megszerezzem a kegyeit, hanem azért, mert azok közé tartozik, akik a lehető legjobban képesek provokálni, ha arra kerül sor. Mégpedig azért mert egyenlő ellenfélként tudnám kezelni, akivel szemben oly’ érzékenyre duzzadna a hiúságom, hogy egyszer sem akarnék veszíteni, és ez általában kis is piszkálja belőlem a tigrist. Szerencsére vagy épp szerencsétlenségemre erre, mióta életstílust váltottam, még nem került sor.
- Látom, figyelsz – paskolom meg kétszer a kézfejét a hüvelykujjammal, mintegy jelzésértékűen, ügyesen lecsapta a labdát. Az arcomat most úgysem láthatja. Mindazonáltal, sajnos azzal is tisztában vagyok, hogy nincs feltétlen szüksége rá, hogy lehetőséget adjak. Pont olyannak tűnik, aki keres magának, ha nagyon akarja, ahogy az előbb meg is fogalmazta.
- Akkor ez azt jelenti, hogy máris feladtad a kihívást? Ilyen gyors győzelmem se volt még. – Gonosz vagyok, tudom, de nem tehetek róla, roppantul élvezem provokálni.
- Ez ritka és dicséretes női tulajdonság – bár az arcomra van írva, hogy azért meglepődtem. Fogadni mertem volna, hogy szeret játszadozni a férfiakkal, bár, gyorsan helyesbítek is: végül is azt nem mondta, hogy akiknek van esélye, azokkal nem. Még ha jelenleg nem is téma nálam, hogy vajon melyik kategóriába tartozom, azért szerintem nincs olyan férfi, akinek ilyenkor ne jutna eszébe önmagával kapcsolatban párhuzamot vonni. És a helyzet az, hogy eddig még a kerek-perec elmaradt, sőt. Ez csal is egy magabiztos mosolyt az arcomra, bár azt azért említette, hogy mindenképp nemet akar mondani. Most ez vajon az volt?
- Ne aggódj, szerintem rajtad kívül még sokan szeretik – fordítom felé a fejem az ülésen teljesen hátra dőlve, furcsa ez a helyzet: a vízszintes pozíció, a fizikai közelség, ezzel a bizalmaskodó hangulattal és a romantikus félhomállyal, már majdnem olyan, mint egy kiadós szex után, vagy egy jól sikerült randi utolsó tíz perce a kocsiban, a lakása előtt, mikor egyikünknek sem akaródzik kinyitni azt az ajtót, és megtörni az estét.
A mosolyom pimasznak indul, elvégre azt csodásan hárítom, hogy nekem voltaképp mennyire is jön be a szóban forgó ruha. Kíváncsi vagyok megjegyzi-e ezt az észrevételt, vagy átsiklik, esetleg át is lát rajta. De a végére visszább húzódik a pimaszság, és rajt felejtem a pillantásom, a válaszra várakozásnak álcázva.
- Ez a megfogalmazás pedig azt jelenti, hogy nem hitted el őket. – Kijelentés, de kérdésnek szánom. Azon kapom magam, hogy nagyon is kíváncsi vagyok, mi a véleménye rólam.
- De – tartok egy kis szünetet, sóhajtok és visszafordulok az ablak felé. – El tudom képzelni. – Egész biztos lenne olyan pillanat, amikor én is el tudnék aludni idelent. És azt is, amit magáról mesél. Amit tőlem kérdez, attól pedig jóleső mosoly kúszik az arcomra.
- Meg arcokat és orrokat. Mikor mi van kéznél.q – Egyébként bár próbálom viccnek beállítni, nem hazudok, azt azért hozzáteszem, hogy eddig nem sok példa volt rá. Az viszont biztos, hogy nem megy csak úgy a lehiggadás. A momentán törött lábujjaim is erről árulkodnak. A szex ebben is csodákat tett.
- Egy színészt annyi hízelgés és ámítás vesz körül, hogy egy idő után el se tudja dönteni, mi igaz belőlük. – Fogalmam sincs, miért mondom ezt neki. Egyáltalán nem akartam előtte kaput nyitni. Meg is ijedek, hogy túl őszinte voltam, így inkább a színész rutinomhoz nyúlok, és egy sunyi mosollyal eljátszom, hogy most leplezem le magam. – Legalábbis ez a hivatalos szöveg, de igazából csak azt akartam hallani, hogy észvesztő társaság vagyok.
- Nagy erőkkel szégyellem – bár nem is törekszem rá, hogy hiteles legyek, inkább hárítok –, bár ha szigorúan nézzük, az üzenet feladója a hibás.
Aztán hirtelen olyan sok minden történik, hogy azt sem tudom, hogyan jutunk el odáig, hogy az ölembe hajol. Pillanatok kérdése az egész.
- Ezt... már mások is mondták. – Már hogy keményfejű vagyok, kicsit fáziskésésben jön a reagálás, mert közben... nem is tudom, hogy fogalmazzak. Én még csak a sajgó szemöldökcsontomnál tartok, nyakig elmerülve a kérdésben, vajon sikerült-e felszakítanom, mikoris a keze váratlanul ér a térdemen. Oda kapom a pillantásom, és teljesen reflexből a kezem is az övére, ami már eleve épp elég beszédes. A következő mozdulatára viszont megmerevedek ültemben, elvégre az utóbbi hosszú időben nő nem volt ennyire... közel. Megkésve jövök csak rá, voltképp mit is művel, a szituáció mondhatni kicsikét pikáns, és hazudnék, ha azt mondanám, nem hat serkentően a fantáziámra.
- Remélem, jó mélyen van – préselem ki magamból, próbálva némiképp ironizálni, hogy oldjam a helyzet kínosságát. Kétség sem fér hozzá: önmagam számára, őt nem hinném, hogy különösen zavarba hozza. De nem tudom nem feltűnővé tenni, hogy míg a művelet folyik, mélyen hallgatok, és olyan egyenes háttal ülök, mint egy karót nyelt béka. Miközben mélyen meglep, hogy ennyire rosszul kezelem a szituációt. Remélem, hamar megtalálja, mert habár töksötét van, azért vannak egyértelmű reakciók.
- De ki is szállhatok, úgy talán egyszerűbb lesz – jön a mentő ötlet, és a bal kezem már mozdul is a zár felé, ám kilépni konkrétan nem tudok, amíg nem hajol vissza. És rá is jövök, hogy tulajdonképpen az egészben ez a legnagyobb joker: a gondolat, hogy nincs a kezemben az irányítás.

Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Csüt. Okt. 27, 2016 10:48 am
 



 

- Ebben az esetben minden tiszteletem. Nekem sosem ment. – Hogy magamnak parancsoljak? Meg sem próbálom, ha elragad a hév, soha, semmilyen körülmények között nem esik jól, ha vissza kell fognom magam, következésképp nem is szoktam megtenni, nem az én műfajom, azt kell mondjam, így hát továbbra is élek a mának, legyen szó bármiről is. Tény és való, hogy az én hitvallásomat nem kell mindenkinek követnie, láthatóan Brad sem ez a típus, mit mondjak, elég érzékletesen kitette elém a stop táblát, értek én a szóból, legyen akármilyen. Eddig is úgy gondoltam, hogy bizony a drága Brad erősen visszafogja magát a nőket illetően, és hogy én nem szándékozom ezen változtatni, noha kár volna tagadnom, hogy valóban kihívás ebből az állapotból kibillenteni.
- Ó, szóval taktikázol? Na szép. – Nem tudhatom, nem ismerem, ahhoz néhány percnél, óránál több kell, hogy valaki személyisége akár csak nagy körvonalakban kirajzolódjon előttünk, s egy élet is kevés, hogy valakit tökéletesen megismerjünk. Nekem jelen pillanatban elég annyi, hogy szemlátomást egészen derűsen érzi magát a környezetemben, ami remek alap lehet a későbbiekre, noha tudom magamról, hogyha kerek-perec megkérne, hogy ne bonyolódjunk bele még csak flört szintjén sem semmibe, akkor behúznám a kéziféket, de amíg ez nem történik meg, újra meg újra ledöntöm a látszólagos határon fellelhető sorompót. Meglátjuk, meddig tart, amíg eljut oda, hogy nem bírja tovább, és a képembe vágja, hogy köszöni, ő minden ilyesmitől szeretne minél messzebb maradni. Az is egyfajta győzelem, ha ilyen mélységű őszinteséget csalok elő valakiből.
- Szemem, mint a sasé, hát még a fülem. – Nahát, nahát, kézpaskolás. Akármilyen abszurdnak tűnjön, szerintem egy ilyen férfi részéről még az is nagy szó, hogy önként hozzámért. Nem vagyok én telhetetlen, apró lépések, sokkal több a semminél. - Ez a kérdés olyan édesen naiv, hogy mindjárt elolvadok. Nem, Brad, nem szokásom feladni. Lehet, hogy célt nem érek, de fel nem adom. – Meglátjuk, meglátjuk, tény, hogy mostanra már nem hinném, hogy ugyanarról a kihívásról beszélünk, mert nem feltétlenül az a lényeg, hogy nemet mondjak neki, lassan inkább ott tartunk, hogy azt vágyom elérni, ő ne mondjon nemet nekem.
Mi tagadás, tényleg nem ringatok senkit illúziókba, ha esélytelen a dolog, szörnyen válogatós vagyok, ez van. Így hát többen pattannak le rólam, mint talán kellene, de egyébként sem az a célom, hogy körbehemperegjem a fél várost, nem űzöm gyakran a fogjunk pasit műsort, mert már nem bírok magammal, néha kell, állandó barátság extrákkal nélkül elég ramaty, nem mondom, hogy nem volt példa olyanra, de rossz vége lett, közel sem romantikus filmekben illően szirupos maszlag, mert hát, én nem zúgtam bele, így sikeresen elveszítettem egy nagyon jó barátot. Következésképpen a baráti köröm csak csajokra szűkült, az a biztos.
- Megnyugtató. – Noha perpill nem a sokaság izgat ilyen értelemben, hanem a mellettem ülő úriember, aki mondhatni túlzottan is az, be kell valljam, kevés, sőt, talán még egy olyan pasival sem találkoztam, aki ennyire képes uralkodni magán. Azt nem hinném, hogy semmilyen szinten nem vonzom, fogom az apró jeleket és szemem is van, következésképpen tényleg visszafogja magát. Mondhatni, egészen tiszteletreméltónak tartanám, ha úgy egyébként nem frusztrálna kissé ez az egész.
- A sajtónak és a találgatásoknak alapvetően ritkán szokásom hinni, de azt kell mondjam, hogy valami igazság lehet a pletykák mögött. Vagy csak minden vonzerőm szárnyra kélt a mai napon. – Szerénytelenül hangzik, de ismerem magam, és őszintén szólva még senkiről sem pattantam le, akit úgymond kinéztem némi kis kalandra, viszont most kétségtelenül látom magam előtt a falat, és még nem sikerült eldöntenem, meddig érdemes ugrálnom előtte, hogy belássak mögé. Meglehet, ennyiben kellene hagynom, mert biztos van valami oka annak, hogy nem látható női társaságban, és nem, nem hiszem azt, hogy közben átnyargalt a saját neméhez.
- A feszültség levezetésének azért van ennél sokkal békésebb és hatékonyabb módja is. – Nevetek fel röpkén, egyébként, ha olyan erőszakos lenne, arról született volna már jó pár sajtócikk, ez ugyan nem zárja ki, hogy néha beverte valaki orrát, de túl gyakori azért nem lehet.
- Hohó, tudod Brad, nem kaphatsz meg mindent. – Villan sunyi kékség a tekintetemben, minek persze némi köze a csillagokhoz is van. Nos, tessék, itt az én közel sem nagy, de nemem. Tőlem nem fogja hallani, hogy észvesztő. Legalábbis itt és most biztosan nem, mert hát, észvesztő nálam egy helyen szokott lenni valaki, ám ezt nem ragoznám, ellenben rendkívül elégedettnek érzem magam, egészen addig, amíg elő nem veszi a telefonját, ami mondhatni meglehetősen kellemetlen hatással van rám. Közben nem bírok szabadulni attól a többi szavánál jóval őszintébbnek ható kis megnyilvánulásától, ámde nem mélyedek el benne, nyilván nem véletlenül terelte el a témát. Meghagyom abban a hitben, hogy sikerült neki, de valljuk be, meglehetősen sokat mozgok színészek közt, egész jól tudom, mikor játszanak, és mikor őszinték.
Mondhatni, eléggé felgyorsulnak az események a telefon landolásával, elsőként összefejelünk, aztán praktikus okokból inkább a kezembe venném az irányítást, mert tapasztalat, hogy az ő testhelyzetéből ülés alá nyúlkálni esélytelen, nekem több lehetőségem van rá innen. Remélem, legalább világít még a kütyüje, úgy egyszerűbb lesz kiszúrni, mint a sötétben tapogatózni.
- Jaj, Brad, ne ülj már úgy, mint majom a köszörűkövön, nem foglak megerőszakolni. – Mintha legalábbis vasvillával szurkálnám, de komolyan, eszem megáll. Igaz, ami igaz, azt hiszem, nem reagálni ennyire rosszul, hogyha minden további nélkül könnyed kis kaland lenne neki ez a visszafogás téma. Megeshet, hogy mégsem olyan egyszerű, de nem áll szándékomban kihasználni, és gátlástalanul nyomulni, mert vannak olyan ajtók, amin nem betörni kell, hanem megvárni, míg a szolid kopogás után kinyitják őket.
- Valóban egyszerűbb lenne, de azt hiszem, megvan, szóval nyugi. – Kotorászok az ülés alatt, de ahhoz, hogy elérjem a telefonnak vélt tárgyat, jobban mondva rá is tudjak fogni, kicsit be kell fordítanom magam, így valamelyest a térdei közé préselődöm, de már-már diadalittasan szusszanok fel, amint elérem a készüléket. Épp kivonulnék az ellenséges terepről, amikor ajtónyílás hallatszik, meg beszédfoszlányok, nem kapcsolok éppenséggel gyorsan, ugyanakkor azt is tudom, hogy ide az ajtóból nem lehet ellátni, az pedig meg sem fordul a fejemben, hogy kellemetlenebb igencsak könnyedén lehet még a szituáció. Felkapcsolják a villanyt, így pedig már közel sem olyan idilli a hangulat, én meg olyasmivel szemezek, ami totális döbbenettel csapódik le bennem. Hoppácska… Nos, úgy tűnik Brad teste egészen mást akar, mint az elméje. Az csak kisvártatva esik le, hogy nekem meg a nagy nyújtózkodásban a ruhám kúszott illetlen magasságokba, és meglehet, hogy kikandikál valamicske a bugyimból, szóval mi sem egyértelműbb, minthogy ezt a helyzetet mielőtt orvosolni kell. Igyekszem úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit, mert nem akarok tahó lenni, illetve én sem villogtatnám a bal combomat teljes valójában, szóval kimászok gyorsan, és mielőbb igyekszem a kezébe nyomni a telefonját.
- Úgy tűnik, elszúrták a pihenőidőmet. – Húzom el a számat, és úgy ítélem meg, itt az ideje a kiszállásnak, úgysem maradhatunk itt naphosszat. Nemde?


Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Kedd Nov. 01, 2016 3:00 pm
 



 



Már egy ideje kering a fejemben egy gondolat, de a mostani kijelentése az, amikor pontosan ráismerek, és muszáj vagyok elmosolyodni  rajta. Ez a lány már-már túlságosan emlékeztet a régi Bradley McShane-re. Nem mondom, hogy tükörtojás, bizonyára akadtak jó nagy különbségek is, de hát eleinte mindig a hasonlóságok bökik homlokon az embert. Életem nagy részében, akár a saját számból is hallhattam volna ezt a mondatot.
- Mert sosem akartad – pillantok rá srégen menet közben. – Amint elhatároznád, biztosan menne, de miért is tennél ilyet, nem igaz? – jelzem, hogy értem én, sőt, pontosabban, ha valaki, akkor én értem, és megértem, de a hangomon hallatszik, hogy nem feltétlen szeretnék most tovább haladni ebbe az irányba. Inkább hozok is új témát.
- Mindenki taktikázik. De inkább megkíméllek a többi McShane bölcsességtől. – Valójában az életem nagy része ráment, mire ténylegesen felismertem ennek a mondatnak az igazságát. Mert a felszínen persze oké, mindenki tudja, legalábbis sejti, hogy az emberek az érdekeik szerint cselekszenek, ez marhára nem újdonság, de az, hogy ki mire képes ennek érdekében, az már nagyon nem mindegy. Sosem gondoltam volna, hogy van, aki képes a halálba gyötörni magát, pusztán egymásra épített taktikák sorozatából, de mégis megtörtént.
- Nagyon elszánt valaki. Kezdem sajnálni, hogy nem olyasmi a fogadás tárgya, amivel én is jól járhatok. – Voltaképp fel sem tűnik, hogy fogadásról beszélek, holott még ki sem mondtunk semmi ilyesmit.
- Megnyugtató? Szóval megnyugtat, ha azt látod, bejössz a férfiaknak? Ha így lenne, akár azt is hihetné az ember, hogy önbizalomhiánnyal küzdesz, amit azért, valljuk be, elég nehéz lenne elképzelni rólad. – Szívom a vérét, mert hát miért ne. Meg szívesen feszegetem ezeket a kérdéseket, kíváncsi vagyok, mennyire őszinte, és mennyire van tisztában önmagával. Úgy igazából. És nem utolsó sorban, volt ezen a „megnyugtatón” egy olyan hangsúly, aminek igazán szeretném kicsalni belőle az okát.
- Melyik pletykák mögött? – kérdezek rá ezúttal kertelés nélkül. – Az ne mondd, hogy szűk két óra alatt leszűrted rólam, hogy homokos vagyok.
Talán provokálom is egy kicsit, de ezúttal úgy érzem, érdemes.
- Igazán? Talán tarthatnál különórát tartalmas relaxáló módszerekből – ugyan mosoly ül az arcomon, későn jövök rá, hogy ez mennyire kétértelműen is hangzott.
Szóval nem kaphatok meg mindent? A tekintetemben csillan egy kis ravaszság, ó dehogynem, csak mindenhol a megfelelő módon kell kopogni. Most például tökéletesen sikerült a terelésem, és ez perpill tökéletesen elég. Ha akarnám, ó mondaná ő, hogy észvesztő vagyok. De erről inkább nem világosítom fel. Meghagyom abban a hitében, hogy ezúttal valódi nemet mondott.
Ám nem sok időm van ezen élvezkedni, olyan hirtelen mozdulnak az események, hogy esélyem sincs megakadályozni, máris egy kellemetlen szituáció kellős közepén találom magam. De hogy végül mennyire az lesz, azt még most nem tudom.
- Mit szeretnél, hogyan üljek? – kérdezek vissza összetéveszthetetlen papucsférj hangsúllyal, még mindig iróniával. – Ajánlom is, sosem tudnám lemosni magamról, hogy mi esett meg az első randin.
A mondandóm ugyan könnyed, de valójában egyáltalán nem érzem ilyen fesztelenül magam.  Sőt, az a helyzet, hogy mostanra jócskán megbántam azt is, hogy egyáltalán beültem ebbe az autóba, sötétben, vele, izgató sejtelmességekkel romantikázva. Olyasmi ez, ami nem nekem való, de úgy látszik, még mindig nehéz lemondanom róla. Behúztam magam a csőbe, most már másszak is ki belőle, nem igaz?
Ami azt illeti, én másznék is, ha nem fészkelné be magát puszta segítő szándékból a térdeim közé, tisztán érzem, ahogy nyújtózás közben a felső teste a combom belső oldalához préselődik. Hát, nyugi... persze.
Ahogy lenézek rá, nem esik nehezemre elképzelni, amire voltaképp nagyon is vágyom, és ami talán a köztünk lévő szimpátiát nézve, nem is lenne olyan lehetetlen, de momentán tiltva van. Az eszem tudja, de a testem attól beleesik a kísértésbe.
Már pont azon agyalok, hogyan fogok kiszállni innen, nagyon nem bánnám, ha telefonhalászás után pár percig még eltrécselnénk valami semleges témáról, mikor nyílik az ajtó, nekem meg még szívrohamot kapni sincs időm, máris kattan a villany, Marion pedig pont velem szemben... Bár viszonylag gyorsan visszavonul, nincs az az isten, hogy nem vette észre. Hát, ez ciki. Ez oltári ciki.
Jobb ötlet híján, megnedvesítem az ajkaim, mintha mondani akarnék valamit. De aztán meggondolom magam. Nem is emlékszem, mikor jöttem utoljára zavarba, de valahogy nem nagyon akaródzik ránéznem, pedig nem vagyok már tinédzser. Ez pedig nem olyan dolog, ami sértés lenne, sőt, ha azt nézzük, épp ő sérelmezte, hogy ma nem működik a vonzereje. Mégis olyan érzés, mint mikor csontodig hatolóan lelepleznek.
- Bocs – bólintok, mintha magamra érteném, amit mondott, de ennél jobban nem is nagyon akarom kommentálni. – Én még azt hiszem, maradok egy kicsit. – És ezzel utalok is rá, hogy jobb szeretnék egyedül relaxálni még néhány percet. Mert ha nem megy el...
- Kösz a telefont – villantok egy vérszegény műmosolyt, de szívesen ugranék úgy egy órát előre az időben. Vagy vissza. És akkor arról még nem szóltam, hogy a lenti lüktetés egyáltalán nem akar múlni.

Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Avataron : Margot Robbie
Kor : 28

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szer. Nov. 02, 2016 7:57 pm
 



 

- Valóban, miért is tennék? – Az igaz, hogy ha valamit eldöntök, azt véghez is viszem, de ilyesmit eszemben sincs a fejembe venni, a mazochizmus távol áll tőlem.
- Nem is tudom, hogy fogok tovább ebben a tudatban élni. – Aligha bírnám ki mosoly nélkül, nem feltétlenül értek egyet vele, sokan igen, de vannak nálunk bizonyosan sokkal tisztább lelkek, akiknek nemes egyszerűséggel sosem fordul meg a fejében, hogy taktikázzanak. Szerintem ő is ismer ilyeneket, bár ha igen, azt nem a szakmájában, itt kénytelen az ember olykor olyan eszközökhöz nyúlni, amiknek köze sincs a tisztasághoz.
- Ki beszélt itt fogadásról? Ha fogadás lenne, nyilván akadna olyan része is, amivel te jársz jól. – Szóval nem fogadás, csak az én heppem, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet alkalomadtán kiterjeszteni. Én aztán minden őrültségben benne vagyok.
- Nem, Bradley, nem a férfiaknak. – Diszkréten elvigyorodom a nem létező bajszom alatt, ez maximum egyes számban, és a jelenre kivetítve igaz, hisz ki szeret felsülni. Én ugyan nem, és igen, arra a következtetésre jutottam, hogy neki bejövök, csak éppen talán az időzítés pocsék, meg az elvek, mittudomén, mi van vele, a lényeg, hogy a vonzerőm nem hunyt ki úgy, hogy észre sem vettem, s ez bizony megnyugtató. Önbizalomhiányom nekem ugyan semmi, de nem zavar, ha ezt hiszik róla, én attól nem leszek kevesebb.
- Nem, inkább azt szűrtem le, hogy nem vagy homokos. Egyébként meg, úgyis tudod, miket pletykálnak rólad, nem szándékozom megismételni, nyilván azért sem, mert alapjában nem sok közük van az igazsághoz, azt csak te tudod, épp ezért én nem fogok ítélkezni, az igazság híján ostobaság. – Azzal kapcsolatosan meglehetősen szkeptikus vagyok, hogy eljutunk valaha olyan bizalmi szintre, hogy elmondja, az ilyen ismeretségek sokszor csak addig tartanak, amíg elkészül az adott film, utána eltűnnek, mintha soha nem léteztek volna.
- Nagyon szívesen. – Azt ellenben nem tudom eldönteni, hogy direkt csinálja az áthallásos műsort, vagy lövése sincs róla, mennyire kétértelmű. Mindenesetre, nagyon jól megy neki.
- Mi? Az hogy ruhában a lábaid között voltam? Nagy ügy, mások észveszejtőt szexelnek az első randin, szóval nem kell mosakodnod, meg aztán, nem is randi. – Csóválom meg kissé a fejemet, istenem, de majrés, mintha az lenne az első dolgom innen kisétálván, hogy húúúúú, Bradley McShane térdét érintette a halántékom, mekkora jó már. Amúgy lehetne, ez igaz, de értek én a jelekből, a feszültsége mindennél egyértelműbb módon súgja meg, hogy neki ez nem megy, részemről felfogtam, most tényleg csak a telefon érdekel. Aztán mikor végre bilincsbe fogják ujjaim, már egész más kerül a perifériámba. Ó, eszem a kis szívét, szar ügy, mikor mást diktálnak az ösztönök, és mást súg az ész.
- Relaxálni, hát persze. – Bólintok sokatmondóan, és tudom, hogy nagyon nem kellene tovább ütnöm ezt a vasat, de mindkét vállamon kisördög csücsül, hibáztassák őket. Odahajolok, hogy nyomjak egy pofátlanul könnyed puszit az arcára, de nem állok meg ennyinél, a füléhez hajolva fűtök be neki még egy kicsit, ha már így alakult.
- Csak szólok, hogyha szándékosan csináltam volna, sokkal, de sokkal jobb lenne. Észvesztő. – Duruzsolom buján, és halkan a fülébe, tudom, rettentően szemét vagyok, de olyan jól esik feszíteni azt a bizonyos húrt, kíváncsi vagyok, elpattan-e valaha.
Végül ellököm magam az üléstől, és kiszállok az autóból, lesimítva a szoknyámat, vidáman pillantva vissza a valószínűleg leforrázott Bradleyre.
- Nagyon örvendtem, Mr. McShane, bizonyára még összefutunk. – Azzal kiszlalomoztam a helyiségből a kellékek között, és valami furcsa okból rendkívül elégedettnek éreztem magam.

//Nagyon szépen köszönöm a játékot, imádtam! *.* //
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Avataron : Bradley Cooper
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Vas. Nov. 06, 2016 10:10 pm
 



 



A kérdést meghagyom költőinek, hitem szerint annak is szánta.
Tetszik, hogy elvicceli a témát, ha ő nem teszi meg, én magam lépem meg a következő körben, mondom én, hogy hasonlítunk mi alapvetően, csak néhány fontos évvel fiatalabb nálam.
- Valóigaz – adok neki igazat rögtön. – Néha hajlamos vagyok kicsit előreszaladni – indoklom egy mosollyal, és a sejtelmes ígérettel: fogunk mi még fogadásokat kötni. Ó, de még mennyire. Az eddigiek alapján érzésem szerint mindkettőnket kicsit jobban fűt ez a kis játszadozás, mint amire a szakemberek nyugodt szívvel rábélyegeznék: teljesen normális.
Egy újabb mosollyal vonom fel a szemöldököm az autó rejtelmes sötétjében, szóval nem a férfiaknak, mi? Ezek szerint egy személyben nekem szól ez az átöltözés? Rajtam óhajtja tesztelni a szóban forgó vonzerejét? Ez igazán hízelgő. Bár megszoktam már, hogy bárhová megyek, valósággal körbezsongnak a nők, általában nem is tudtam megállni, hogy ne használjam ki a helyzetet. Melyik férfi tudná? Egyszerűen túl nagy a kísértés, néhányszor még uralkodik magán az ember, egy ideig észben tartja, hogy ez nem helyes, de előbb-utóbb úgyis megtörténik. Utána pedig már mindegy lesz. Talán tényleg igaza van Marionnak, hozzá vagyok szokva, hogy bármit megkapok, amit csak akarok. Pont ezért lépett életbe az általam felállított szabály. És ez ez oka annak is, hogy nem használom ki a kínálkozó lehetőséget, legyen az bármilyen tökéletes.
- Tudom, min csámcsog a média, ismerem a verziókat is, de a te fejedbe nem látok bele. – Mondanám, hogy egyelőre, de ez egyáltalán nem az erősségem. A nők mindig is kihívás elé állítottak. Amennyire megtanultam érteni a nyelvükön, mert azért ezt kár lenne tagadni, legalább annyira sötét homály lebeg előttem, mikor a fejükben bóklászó gondolatokat próbálom megfejteni.
De nagyon szimpatikus, amit mond. Hogy az igazság híján nem óhajt ítélkezni. Bevallom, meg is lepődöm rajta. És ettől csak még jobban érdekel, mi járhat a fejében velem kapcsolatban. Ám azt is tudom, hogy nem most fogom kideríteni.
Egyébként szívesen kontráznék a mondókájára. Mint úgy általában szoktam is, de most semmi használható mondat nem jut eszembe. Nehéz parancsolni a gondolatimnak, és van egy olyan kellemetlenül lappangó érzésem, hogy ezt ő is sejti, miután felkattintják a villanyt, viszont már tudja is. Nagy különbség. Ám nem is hagy benne kételkedni, hogy nagyon is eljutott hozzá az infó. Próbálok hangtalanul hosszúkat és mélyeket lélegezni, hogy hamarabb múljon az érzés, valamikor ekkor érzem meg ajkait egy-két röpke pillanatig az arcomon. Ki is zökkent vele újfent. Már-már felé is fordulnék, ha eltávolodna, de meglepetésemre nem teszi, ehelyett... Muszáj vagyok elmosolyodni a szavain, különösen a legutolsón, megnyom bennem egy láthatatlan gombot, ami arra késztet, hogy én is kezdjek játékba, vágjak vissza, és szerezzem vissza a helyzeti előnyt, mert olyan könnyedén megtehetném, a kezem bármikor elindulhatna egy finom és ingerlő, leheletnyi simítással az ebben a pózban éppen remekül kézre eső térdeitől fölfelé, a combjai irányába. De igazából az sem használ annyira, hogy ezt most mind végiggondoltam.
Hogy véletlenül se lépjem meg, inkább észrevétlenül ráfogok az ülés melletti kéztartóra. És igyekszem nem is találkoztatni a pillantásunkat, túlságosan leolvasható lenne a tekintetemről, hogy sikerült bekapcsolnia.
De felesleges is lenne mondanom bármit is, pontosan tudja, hogy kívánom. Tagadni kár lenne, megerősíteni pedig nem igazán szeretném benne. Valami azonban mégis eszembe jut, miután már kiszállt, és az elégedett búcsún is túl van.
- Véletlenek nincsenek, mademoiselle.
Nem nézek felé, de a visszapillantóból nem állom meg, hogy ne kövessem, amíg elég az ajtóhoz.

//Én is nagyon élveztem, höh, szerintem ebben kár is lenne kételkedni. Very Happy Na, jön még kutyára jegesmedve. Cool //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Vas. Nov. 06, 2016 10:32 pm
 



 





játék vége






Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Tara Goglin
avatar
Inaktív

Avataron : Anne Lindfjeld
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Kedd Nov. 08, 2016 6:48 am
 



 

// Sadie-nek

Kevés helyre jutottam el a három év alatt, amíg Seattleben éltem, hiszen a napi mókuskerék teljesen bedarál és nem engedi a lelkem kalandozni. Ezért, amikor lehet, összekötöm a kellemest a hasznossal és olyan helyekre próbálom az interjúkat szervezni, ahol kapok valami plusszt is egy asztal és két szék mellett. Ilyen volt a Seattle Film Intézet, ami volt olyan kedves és biztosított nekem, illetve nekünk egy kisebb előadótermet, ahol pár óráig nyugodtan randalírozhatunk.
Randalírozás címszó alatt természetesen egy kötetlen beszélgetést értek, a többes szám pedig nem királyi elszólás volt, hanem várok valakit. Végignézek a kicsiny termen, jobb esetben öten, ha elférnek benne, szóval igencsak szűken mért nézőszámra számíthat, aki itt ad elő, azonban kettőnknek tökéletes lesz. Egy flipchartot teszek arrébb, ami éppen kitakarja a kilátás hetvennyolc százalékát, majd a lámpákat lekapcsolom, mégse égjenek már délután kettőkor. Környezetvédelem, vagy mi a manó!
Táskámat már régen lepihentettem, csak a mobilomat vettem elő belőle, azzal játszok kicsit, amíg beszélgetőtársamra várok. Sarah Ambrosia Mallors a becsületes neve, de a telefonomba már Sadieként mentettem el. Mondhatjuk úgy, hogy könnyedén beszéltük meg ezt a találkozót, már-már baráti lett a viszony kettőnk között, s a rengeteg videója és blogbejegyzése miatt kicsit úgy érzem, hogy ismerem valamennyire. És pontosan ezek a videók voltak azok, ami miatt felfigyeltem rá...
"A dán lány"-t akartam megnézni, nyilvánvaló okok miatt, de kétségeim voltak afelől, hogy tényleg érdemes moziban megnézni, vagy ráérek megvárni, ha kijön DVD-n. Mindenféle kritikákat és videókat néztem a filmmel kapcsolatban, de a lány őszinte elemzése volt az, ami meggyőzött arról, hogy érdemes jegyet váltanom a filmre és élvezni szélesvásznon az alkotást. Azóta sem bántam meg döntésemet, s ma végre meg is köszönhetem neki, hogy elküldött megnézni.
A telefonomra nézek, a megbeszélt időpontig még jó öt perc van vissza, szóval egyáltalán nem aggódom amiatt, hogy elkésik. Inkább én szeretek túl pontos lenni, ha munkáról van szó, mert a magánéletemben mindenhonnan elkésem, így legalább most, ha dolgozom, akkor legyek pontos. Végigmérek magamon a tükörként szolgáló ablakban, s tetszik a látvány: egy barnás "Big Kahuna Burger" póló van rajtam, hozzá egy fekete skinny farmer és egy hófehér edzőcipő. Hajam kiengedve, sminkem szolid, palackom pedig lassan kiürül, de semmi gond, hiszen az Intézet embereit megkértem, hogy jó pár üveg ásványvizet és pár snacket készítsenek ide nekünk. Úgy tűnik, csak a vizes részt hallották meg, hiszen egy apró morzsányi nassolnivaló sem volt a teremben. Mindjárt negyed három, szóval Sadie már az épületben lehet...
Vissza az elejére Go down
Sarah Mallors
avatar
Oktatás

Avataron : • kat mcnamara • •
Kor : 19

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Vas. Nov. 13, 2016 12:59 am
 



 

to tara ♥
Nincsenek szavak, amelyek leírhatnák azt, hogy mennyire izgatott vagyok. Tudom jól, hogy nagyon sok emberhez eljuthatunk az interneten keresztül és azzal is tisztában voltam, hogy az utóbbi időben egyre többen nézték a videóimat és ezzel tényleg úgy éreztem, hogy értékelik, amit csinálok. Hiszen nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam és, ha kaptam is negatívot, akkor nem a legrosszabb fajtából és igyekeztem tényleg úgy hozzáállni, hogy ez valami, amin javíthatok és felhívták rá a figyelmem, úgyhogy még nincs késő. Sosincs késő arra, hogy megnyerjünk valakit magunknak, hiszen ha valaki hajlandó egy negatív kommentet biggyeszteni azt jelenti, hogy kiváltottam belőle valamit és idővel talán még visszatalál, hogy megnézze változott-e valami. Én pedig mindig igyekszem újítani, persze nem mindig érem el vele a kellő hatást, de ha nem is próbálkozom, akkor már régen elbuktam. Mert senki nem szereti ugyanazt nézni mindig, egy kis változatosság mindenki életébe kell. Hiszen van, hogy kinővünk dolgokat, de persze az is lehet, hogyha ki is nőjük őket nem tudjuk elengedni, mert már olyan sokat jelent a számunkra. Azt hiszem a videó készítés pontosan ilyen dolog lesz a számomra. Még, ha úgy is érzem, hogy nincs már akkora lelkesedésem, hogy tovább csináljam nem fogok vele leállni, hiszen egy részemnek határozottan hiányozna. Persze, ha a drasztikusan a minőség rovására menne mindez, akkor kénytelen lennék leállni.
Ahogy megérkeztem az épületbe a szívem egyre inkább kalimpált, hiszen el sem hiszem, hogy valaki tényleg el akar velem beszélgetni igazából a sajátos véleményemről a meglátásaimról.. Egyszerűen olyan hihetetlen, hogy már most kiszáradt azt hiszem a szám és a tenyerem is teljesen csúszóssá vált, ami miatt kicsit nehéz volt előre haladni miután útba igazítottak, de egy pillanatra sem hátráltam meg az ajtón udvariasságból bekopogtattam és megtöröltem a tenyereimet a nadrágomban, mielőtt még benyitottam volna és begurultam volna rajta, de aztán végül nem bajlódtam az ajtó becsukásával egyszerűen csak Tara-hoz gurultam és kezet nyújtottam neki. – Igazán örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. – Olyan vagyok, mint akit teljesen felvillanyoztak. Azt hiszem jelen pillanatban legalább háromszorosan jobban pörgök az átlagosnál pedig alapjáraton sem vagyok semmi.


Vissza az elejére Go down
Tara Goglin
avatar
Inaktív

Avataron : Anne Lindfjeld
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Hétf. Nov. 14, 2016 11:04 am
 



 

- Jaj, ne izélj már! - fakadok ki hirtelen, s bár a nyújtott kezet elfogadtam, azonnal puszira állt a szám és két cuppanósat nyomtam a lány jobb és bal orcájára. - Hát még én mennyire örülök...
Mosolygok a másikra, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, becsuktam az ajtót utána. Az intézet munkatársai voltak olyan kedvesek, hogy egy asztalt biztosítsanak nekünk két székkel, melyekből az egyiket a sarokba állítottam, rossz kisfiú volt, ezért a hirtelen bűntetés. Pár dolgot már előkészítettem a beszélgetéshez: egy vastagabb papírhalom, egy jegyzetfüzet, diktafon és pár palack víz. Na jó, az utóbbiról nem én gondoskodtam, de az is ott volt az asztalon, szóval megemlítettem. Hátha szükség lesz rá.
- Nos, először legyünk túl a szükséges kötelezőn, ez egyfajta biztosítás neked is és a rádiónak is. Ezt a szerződés tervezetet már megkaptad, elolvashattad, szóval már csak alá kell írni... - mutatok a papírokra. Én nem ragaszkodnék hozzá ennyire rendíthetetlenül, de a jogi osztály mindenféle furmányos megfogalmazással védeni akarja a rádió seggét, meg vannak passzusok, amelyek az interjú alanyát hivatottak megnyugtatni, hogy nem mi vagyunk a gonosz és rossz, aki mindenből ki akarja forgatni a kedves ügyfelet.
- És ha már itt tartunk, van pár szabály, ami nincs benne a papírokban, ezeket nevezhetjük a Tara keretrendszernek. - lecsüccsenek a megmaradt székre, majd megvárom, hogy aláírja a szerződést vagy mit, és folytatom. - Első pont: nincsenek rossz válaszok, szóval azt mondasz, amit csak akarsz, ha káromkodni van kedved, legyen úgy, ha hosszú és kimerítő körmondatokat használnál, bár nem szeretem őket, de szíved joga.
Nézem a másikat, s most még szebbnek találom, mint a képernyőn keresztül. Az a vörös haj annyira szexivé és kívánatossá teszi, hogy szinte kedvem lenne belemarkolni és egy tincset kitépni belőle, majd ínységes időkre eltenni belőle. Zöld szemeitől pedig egyszerűen meg kell veszni!
- A második szabály, hogy lehetnek tabutémák. Bár nem nagyon szeretem, ha vannak... - kissé morcosan próbálok ránézni, de remélem, hogy látszik, csak humorizálok. - Szóval, ha valamiről nem akarsz beszélni, arról nem kell: politika, vallás, gazdaság, egészségügyi állapot, kedvenc pite, akkor szólj és azt a témát hanyagoljuk.
Volt már olyan beszélgető partnerem, akinek valamiért kényes téma volt a pite. Nem viccelek, tényleg izzasztó perceken át néztünk farkasszemet e felett a kérdés felett, szóval komoly dolog ez annak ellenére, hogy viccesnek hat a felsorolásban. Azóta sem tudom, hogy miért pont a pite volt az Achilles-sarka és valószínűleg sosem fog ez kiderülni.
- Harmadik és egyben utolsó szabály: ez egy beszélgetés. Ha te vagy kíváncsi valamire és kérdeznél, akkor ne tartsd magadban. Bármit kérdezhetsz, tényleg bármit. - kacsintok rá, majd még mielőtt elindítom a felvevőt, hagyom őt is szóhoz jutni. Mert ez egy beszélgetés. Elvileg. Ugye. És akkor hajrá, kattintom a ketyerén a nagy, piros gombot...
- Mai vendégünk Sarah Ambrosia Mallors, videóblogger és filmkritikus, de még mielőtt átadnám neki a szót és az étert, had köszönjem meg a Seattle Film Intézet támogatását és a helyszín biztosítását. A beszélgetést előre felvettük, a saját gondolatvilágomnak megfelelően megvágtuk és zeneszámokkal színesítettük. Kötelező kör letudva... - fordulok immár Sarah-hoz. - Szia Sarah, melyik a kedvenc pitéd?
Vissza az elejére Go down
Sarah Mallors
avatar
Oktatás

Avataron : • kat mcnamara • •
Kor : 19

TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
Szomb. Nov. 19, 2016 11:03 pm
 



 

to tara ♥
Bevallom nem számítottam ilyen közvetlenségre, de talán azért is, mert az utóbbi időben eléggé elutasító voltam ezzel kapcsolatban, most mégis valahogy mosolyt csalt rám. Egyszerűen feltöltött energiával pusztán a személyisége és úgy gondolom, hogy ez igazán nagy szó. Igazán jó érzés olyan emberekkel találkozni, akikben ennyi pozitív energia van. Szinte engem is felvillanyozz és elfelejtem, hogy milyen kis sötét buborék van általában körülöttem. Most azonban egy picivel én is színesebbnek látom a világot, mert ez számomra elég nagy dolog és habár próbálom leplezni a teljes izgatottságomat szerintem teljesen az arcomra van írva minden érzelmem. Ha akarnám sem tudnám elrejteni a világ elől. Bár szerencsére a többség csak a hangomat hallja majd. Tara az egyetlen, akinek el kell viselni a vigyort a képemen, amit nem tudok letörölni onnan.  
– Igen, persze.. – Átveszem a papírt, aminek a másolatát már ezerszer megforgattam a kezeimben és alá is írom a megfelelő helyen. Elég macskakaparásnak tűnik az írásom most kivételesen, de azt hiszem mindez csak az izgatottság miatt van. De a lényeg, hogy aláírtam. Az, hogy nem a legszebb aláírásom az a kutyát sem fogja érdekelni. Nem, mintha bárkinek kész kiállítása lenne az aláírásaimból. Bár emlékszem régebben előszeretettel hamisítottam apáét. Az egész olyan volt, mint egy bonyolult vonalrendszer. Mert abból én aztán nem tudtam kiolvasni a nevét és kétlem, hogy bárki más meg tudta volna fejteni.
Figyelmesen végighallgatom, ahogy felvezeti számomra azt a bizonyos Tara keretrendszert és minden egyes pontnak a végénél bólintok egyet, hogy megértettem. Azt hiszem igyekszem minden mondandómat megspórolni a felvételig. Nem szeretném, ha végén belebotlana a nyelvem a mondandómba, úgyhogy marad a részemről a néma bólogatás az egyetértésem jeléül.
Azt hiszem, hogy mindent megértettem.. Mármint.. Fu.. Bevallom egy icipicit azért izgulok, de tényleg köszönöm ezt a lehetőséget. – Tényleg eszeveszetten boldog vagyok, hogy egy ilyen lehetőséget sodort az élet az utamba, hiszen így talán még nagyobb közönséget szerezhetek magamnak, bár ha őszinte akarok lenni már az is meglepő, hogy önmagamtól sikerült ilyen messzire eljutnom. Végül pedig mély levegőt veszek és mosollyal az arcomon bólintok, hogy készen állok. Habár a kezeim továbbra is izzadnak, de ez nem akadályoz, hogy leküzdjem az izgatottságomat és képes legyek egész mondatokat alkotni. – Szia Tara. Először is szeretném megköszönni, hogy itt lehetek, igazán megtisztelő. A kérdésedre válaszolva pedig azt kell, hogy mondjam az almás. Gyerekkorom óta örök kedvenc. A tiéd? – A legegyszerűbb egy könnyed beszélgetés elindítása valami egyszerű témával, amivel azt hiszem átmászhatok az izgatottságom által felhúzott hatalmas falon a túloldalra, hogy az őszinte és értelmes gondolataimmal konzultálhassak.


Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Stúdió (Seattle Film Intézet)
 



 

Vissza az elejére Go down
Stúdió (Seattle Film Intézet)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Similar topics
-
» Sebastian-Reev "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
 :: 
Seattle Film Intézet
-
Ugrás: