Nem szeretem, ha egy újságíró eltűnik az éterben. Pláne akkor, ha az újságíró rendszeresen írt nekünk cikkeket. Ráadásul igencsak jó cikkeket! Nem szokásom senki után futkosni, legalábbis eddig még nem volt példa rá, hogy megtörtént volna. Mondjuk arra se, hogy egy jól író riporter minden szó nélkül eltűnik és nem kapok tőle semmit, holott azelőtt nem egyszer jelent meg az újságban cikke. Nem is akármilyen cikkek! Csakhogy mióta én ülök a főszerkesztő asztala mögött, sajnos egyet sem olvashattam. Ez pedig cseppet sem volt ínyemre. Nagyon egyszerű módját választottam a dolog végére járásának. Vagy közölje velem, hogy kész, vége, ne is számítsak több irományára, vagy pedig árulja el, mi a probléma. Felemeltem a telefonkagylót, hiszen a telefonszáma még benne van a rendszerünkben és nemes egyszerűséggel vacsorára hívtam a hölgyet. Természetesen szigorúan véve üzleti vacsorára, hiszen senki fiát nem szeretném én magamra haragítani, meg amúgy is, most tényleg csak üzletről van szó. Egy egészen egyszerű, mégis a maga módján elegáns helyet választottam. Itt nem kötelező a zakó és a nyakkendő, szerettem volna lazábbra venni a figurát, hogy ne feszített keretek között találkozzunk, hanem nyugodtan tudjunk beszélgetni. Inkább beszélgetés érzete legyen a találkánknak, mint egy komoly üzlet, véleményem szerint sokkal hatásosabb, mintha karót nyelv öltönyösök közé ülünk be, ahol egy előételért a legtöbb ember legalább egy hónapot dolgozik. Néhány perccel előbb érkeztem, mint a megbeszélt időpont, az asztalnál ücsörögve egyelőre csak egy pohár vizet kértem magamnak, a többit majd akkor, ha a vacsora-partnerem megérkezik. Egy jó sör, némi grillezett hússal, az lesz a legjobb, már a gondolatára összefutott a nyál a számban. Türelmesen várakoztam Miettára, a telefonom kijelzőjén pörgetve át a legfrissebb üzeneteimet, ám a készülék is addig volt a kezemben, míg meg nem pillantottam a hölgyet, mert akkor egyazon mozdulattal tüntettem el a masinát a zsebemben és álltam fel a székemből. - Mrs. Halliwell! - Amennyiben volt rajta kabát, úgy lesegítettem és csak aztán húztam ki neki a széket, udvarias férfiember módjára segítve a helyfoglalást. Csak ezután ültem le vele szemben. - Köszönöm, hogy időt szakított rám és remélem nem érte kellemetlenül, hogy ilyen váratlanul rontottam önre - egyelőre megmaradtam a magázódásnál, hiszen személyesen még egyszer sem találkoztunk, így ildomos. Halvány mosoly ült meg a szám szegletében, ahogyan tekintetem az arcára emeltem. Nem akartam egyből a közepébe belecsapni, a kiérkező pincér amúgy is félbeszakította volna a beszélgetésünket. Megvárom, míg Mietta megrendeli magának az üdítőt, aztán kérek magamnak egy tonikot, az étlapot megkapva pedig azt kezdem el böngészni, ám ez nem vonja el teljesen a figyelmemet. - Mondja csak, ha nem túl indiszkrét kérdés, de hogyan halad mostanság az írással? Dolgozik valami ígéretes sztorin? - próbálok beszélgetést kezdeményezni, mégsem egyből a lényegre térve, de igyekezve apránként mégiscsak arrafelé terelni a beszélgetés fonalát.
Úgy érzem magam, mintha én lennék az EGY gyűrű, amiért személyesen jött el Szauron Mordor hegyéről. Nem tudom sírjak, vagy nevessek. Annyi elutasítás, visszadobott cikk, elő se jegyzett, vagy szinte azonnal le is mondott időpont után, a szerkesztő ma személyesen hívott fel. Ezzel kapcsolatban két elképzelésem van, és egyiknek se vagyok nagy rajongója. VISZONT én az örök optimista, rátöltöm a telefonomra amit olyannak gondolok még az indulás előtt. Amíg élünk, remélünk, ugye. Öltözködés tekintetében ma is inkább Mia vagyok, s nem Mrs. Halliwell. Ennek legfőbb oka, hogy nem pakoltam magamnak alkalmibb öltözetet, amikor kiköltöztem Jamestől, a másik, hogy én meg a vásárlás nem vagyunk nagy barátok. Szóval fehér szövet short van rajtam, laza háromnegyed ujjas keresztben fekete-fehér csíkos felső, meg vállamon a Narnia táskám – vagy Pokolbugyra. Mindkettő belefér-. Az összkép miatt nem aggódok, mert erre a helyre nem kell a pucc. Tudom, mert többször ettünk már itt. Imádom! Összefut a nyál a számban már az illatoktól is. Nagy hibám, hogy rajongok mindenért, ami zsírban tocsog, fűszeres és húsból készül. Akárhogy alakul az este, az már biztos, hogy jól be fogok kajálni. -Üdv! – köszöntöm én is a vacsorapartneremet, és hálás mosollyal fogadom az udvarias gesztust, még ha az pusztán kötelességtudatból is történt. Két dolgot jegyzek meg magamnak: fiatalabb az elődjénél és máris látni, hogy több jó modor szorult belé. - Ugyan! Részemről az öröm, hogy indokot adott kimozdulni a munka mellől. – Még mosolygok, de ez már a finoman kóstolgatós fajta. Még nem tudom, hogy pontosan miért is vagyok itt, és a tüske is ott van a korábbi elutasítások miatt. Az nem kifejezés... gyakorlatilag munkamániás lettem miatta, pedig néhány alkalmat leszámítva korábban mindig fenntartottam az egyensúly magánélet és munka között. Lehet én adtam szavakat a szájába, lehet magától történt, de miután megrendeltem a kólámat és a sört később a húshoz, Mr. Prescott arról kérdez, hogyan haladok az írással. Ez kicsit fájt. Gyanakodva méregetem az arcát pár hosszú másodpercig, aztán mégis megkérdezem: - Mondja, hol a csapda? – Mert magamtól nem jövök rá. – Ez lenne a kezdete egy motivációs beszédnek, hogy próbálkozzak keményebben, és az esetben jól ki fogunk jönni egymással; vagy máris ugrunk a de azért maradjunk barátok részre, mert beleunt, hogy jobb szó híján zaklatom a szerkesztőséget. Kérem, árulja el Mr. Prescott. Megöl a kíváncsiság. – kissé oldalt döntöm a fejemet a végére, de – huh, erre kicsit büszke vagyok – sikerült visszafogni az igazi ÉN-t, és nyugodtan eldarálni a két legrosszabb esetet, ami a meghívással kapcsolatban felskicceltem csak úgy magamban. Pedig ahogy kezdtem belemerülni, éreztem hogy felszökik a vérnyomásom is. Nem szeretek oldalvonalról meccset nézni. Szívesebben szaladgálok a pályán. Csakhogy a szerkesztő váltással a talajt vették ki a lábam alól, és ez bánt. Mit tagadjam? Megsértődtem. Viszont ha ennek ellenére is kitartóan –megint ez a szó- zaklattam a szerkesztőséget, akkor ne most tévesszem már szem elől, hogy nem a sérelmemet akarom megtorolni egy idegenen, hanem orvosolni a problémákat. – Úgy vélem, a korábbi megállapodásunk is elég korrekt volt a szerkesztőséggel. Mi változott?
Apró bólintással reagálok csupán a szavaira, nekem is öröm néha felállni az asztalom mellől és kimozdulni kicsit, még akkor is, ha tulajdonképpen ez a kimozdulás is munkának tekinthető. Mindössze a kellemesebb fajtából, ugyebár. Hamar a tárgyra térek, jobban mondva elkezdem afelé kanyarítani a beszélgetést, ám az első visszakérdezést hallva csak a homlokom ráncolva tekintek rá és meg kell valljam, hogy a magyarázat után sem érzem magam okosabbnak. - Sem motivációs beszéddel nem készültem és ugrani sem szeretnék a „de azért maradjunk barátok” részre - tisztázom már az elején, köntösbe bújtatva a szavaimat, miszerint nem igazán értem, mégis miről beszél. - És higgye el, Mietta, szólíthatom Miettának? Szóval higgye el, semmiféle ilyen jellegű zaklatásnak nem vagyok ellene, de ahhoz egyáltalán, hogy véleményt formálhassak róla, meg kell történnie az incidensnek - nem fogok nyíltan rákérdezni, hogy mégis mi a fenéről beszél, mert van egy olyan sejtésem, hogy tisztában kellene lennem azzal, amiről beszél, pedig fogalmam sincsen, mire céloz. Soha nem volt probléma a memóriámmal, remélem nem most fog kiderülni, hogy az apámtól is örököltem valamit; az Alzheimert. - Hogy mi változott? Egészen egyszerű a válasz, kisasszony. Ha nem küld cikkeket, nem tudok eleget tenni a megállapodás ránk eső részének - válaszolok nemes egyszerűséggel, próbálva azt sugallni a hölgy felé, hogy igenis ura vagyok a helyzetnek. A komoly eszmecserét azonban megszakítja a kiérkező pincér, aki az italjainkat hozza. Egy kóla Miettának, egy tonik nekem, a sört majd a hússal egy hozza, amit mivel én képtelen voltam kiválasztani a beszélgetés fonalának alakulása miatt, a pincérre bízom. Legyen a szakács ajánlata, lepjenek meg, ebben a helyben még sosem csalódtam, nem hiszem, hogy most történne meg ilyesmi.
Az én oldalamról tisztán rálátni a közeledő pincérre, ezért spórolok a szavakkal. Őszinte elismeréssel bólintok a szerkesztő úr felé. – Ha megjátssza, akkor nagyon ügyesen csinálja. Le a kalappal. – és befut a pincér a rendelésért. Sertés bordát kérek a ház különleges BBQ szószával, ami egyszerre kellemesen csípős, kicsit édes, kicsit sós, borsos, fokhagymás, és még számtalan fűszer van benne, amit nem ismerek fel. Azt tudom, hogy hat órán át sütik, és annyira puha a hús, hogy leomlik a csontról. A sör pedig kitűnő kiegészítője lesz majd. Dreher. A sós-édes-füstös kombóhoz szerintem ez a kesernyés íz illik a legjobban. De ízlések és pofonok, ugyebár. Ahogy a pincér távozik, egy kevésbé ínycsiklandó témához térünk vissza a vacsorapartneremmel. Látom rajta, hogy tökéletesen higgadt. Kicsit túlságosan is ahhoz képest, hogy milyen valós-vélt sérelmeket vázoltam fel elnagyol vonalakkal. Azt nem tudom eldönteni, hogy ez az a fajta önuralom, amivel a körülötte lévő idiótákat viseli el; vagy a tökéletesen értetlen –és ez esetben ártatlan- türelem volna az amit felém tanúsít. -Rendben, tegyünk egy próbát. Egy pillanat türelmet kérek. – Ha jelez, hogy megkapom, akkor előveszem a telefonomat. Amíg bekapcsolom a készüléket, és a mobil internetelérést is aktiválom, addig felvázolom, hogyan fest ez a helyzet az én szemszögemből. – Május eleje óta rendszeresen keresem a szerkesztőséget. Bevallom, vártam arra, hogy ön vegye fel velem a kapcsolatot, de minthogy ez idáig nem történt meg... Tehát hetente legalább egyszer vagy e-mailt írtam, vagy telefonáltam a szerkesztőségnek, mivel az ön személyes elérhetőségeit nyilván nem tudhattam. Időpontokat egyeztettem, amiket jórészt még azon melegében, kevesebb hányadukat 24 és 48 óra közötti intervallumban lemondott egy kedves, fiatal, női hang. Egy hónapja megkíséreltem eljutni a helyettese irodájába, viszont az a találkozó is meghiúsult. – Ekkorra bekapcsolt a telefonom, az internet is aktiválódott, tehát megnyitom a munka ügyekkel kapcsolatos e-mail fiókomat, megszűröm az out-box üzeneteket, hogy csak a szerkesztőségnek címzettek jelenjenek meg, majd átnyújtom az egész készüléket a főszerkesztő úrnak. –Tessék, bizonyíték. Minden egyes levél mellett ott a visszaigazolást jelző pipa is, tehát olvasták. Pontosítok, valaki biztosan olvasta. Értsem úgy, hogy az ön gépére nem jutottak el a levelek? – Ha találomra megnyit néhány levelet, akkor látni fogja, hogy a végén heti rendszerességgel cikkeket is küldtem. Konkrétan munkamániás lettem a folyamatos elutasítás miatt. – Azt megértem, hogy az újabb pedofil botrány -ezúttal az evangélikus felekezetben- nem bírt elég jelentőséggel egy olyan lap számára, mint a The Seattle Times; viszont, hogy kizárólagos hozzáférést kaptam FBI aktákhoz egy illegális fegyverkereskedelem ügy erejéig, az már csak számít valamit, nem gondolja? – Természetesen már csak lezárt fájlokat kaptam meg, néhány részletet tilos volt közölnöm, és eleve úgy adták, mintha a fogukat húznák, fenyegetőztem, ők se voltak –és eztán soha nem is lesznek- kedvesek velem, de végül megkaptam. Piszok sokat dolgoztam vele. Hatósági közeg azelőtt még soha nem izzasztott meg úgy. Való igaz, hogy első ízben volt közöm az FBI-hoz, és valószínűleg utoljára is. –Az írások nagy részét eladtam más lapoknak. Pénzből élünk. –Bármily-nemű bűntudat nélkül mondom. Ha elkészült egy cikk, onnan kezdve már nem a történetről szól, hanem a pénzről, ezt szerintem mindketten tudjuk. Ellenben a -szerintem- legjelentősebb példányokat megtartottam magamnak. Ha beleolvas egyes cikkekbe az e-mail fiókom out-boxából mazsolázva, akkor a reakciót figyelem, miközben beleiszok a kólámba. Hiába a rutin, mindig van bennem egyféle kislányos izgatottság attól, hogy valaki a szemem láttára olvas valamit tőlem. Ellenben piszkosul érdekel, hogy Mr. Prescott mit gondol róluk, és ez a kíváncsiság erősebb most.
- Minden bizonnyal feltűnt, hogy nem színészként tevékenykedem - jegyeztem meg továbbra is teljesen nyugodtan. Nem húzódott gúny a szavaim mögött, szimplán csak közöltem vele, hogy egyáltalán nem játszok meg semmit sem. Egy újságíró nyilván rendelkezik némi manipulatív készséggel, de eszem ágában sincsen színészkedni előtte és a bolondját járatni vele. Éppen olyan kellemetlen ez az egész helyzet, mint minden bizonnyal számára is. - Azon gondolkodom, vajon valami buta tréfa áldozata lettem-e, de sehol sem láttam kamerákat és magácskából sem nézem ki, hogy ilyennel keressen némi pluszt - fűztem hozzá, továbbra is nyugodt hangon és a tekintetemet sem vettem le Miettáról. A látszattal ellentétben nagyon is feszélyezett ez az egész helyzet, mert úgy éreztem, valamiről csúnyán lemaradtam, az ilyen dolgok pedig mindig is bosszantottak, azóta meg pláne, hogy elfoglaltam a főszerkesztő székét. - Csak nyugodtan - intettem a kezemmel is, miközben hátradőltem a székemen. Csendesen figyeltem, ahogyan a telefonjával babrál, a szavait hallva pedig fokozatosan szaladt feljebb és feljebb a szemöldököm. A mondandója végén megráztam a fejem és könnyed mosoly szaladt ajkaimra, ahogyan előrehajoltam és az asztalra támaszkodtam. - Egészen biztosam a Seattle Times szerkesztőségének postázta az e-mailjeit? - kénytelen vagyok megkérdezni, mert annyira abszurdnak vélem az egész helyzetet, hogy más magyarázatot egyelőre elképzelni sem tudok. Talán faragatlanság egy ilyen kérdést feltenni, de tényleg nem találok rá más megoldást, így hát a legkézenfekvőbbhöz nyúlok és annak próbálok a végére járni. Ha nem ez a probléma áll fent, akkor valami más, sokkal komolyabb és egyáltalán nem szeretnék belegondolni, mégis mi lehet az. - Egyetlen levelet sem kaptam magától az utóbbi időben - immáron sehol sincs a könnyed mosoly, a komoly vonások maradnak csupán, ahogyan a készülékért nyúlok és hátradőlve a székemen kezdek bele az előttem megjelenő levelek átböngészésébe. - Nem is gondoltam, hogy a fiókjában őrizgeti őket - emeltem fel a képernyőről egy röpke pillanatra a tekintetem, hogy rá pillantsak. Nem vártam mást, fordított helyzetben én is hasonlóan tettem volna. Közben átfutom a leveleket, néhány cikket megnyitva és beleolvasgatva. Semmiféle reakció nem tükröződött az arcomon, mindössze a homlokomon jelent meg egy egészen apró ránc, mi egyértelműen tükrözte a tényt; nem igazán értem a kialakult szituációt. - Elhiszi, ha azt mondom, ezek közül egyet sem láttam? - nyújtom vissza a telefont, tekintetem pedig az arcára vándorol. - Mietta, mindketten tisztában vagyunk az írói tehetségével. Maga szerint visszadobtam volna ilyen cikkeket? - teszem fel a logikus kérdést, próbálva meggyőzni őt arról, tényleg most olvastam őket először. Jól ír és szerintem ezt ő is nagyon jól tudja. - Ugyanakkor jogosan merülhet fel magában is a kérdés, hogyha elküldte őket, vajon hova lettek a levelek? Ki olvasta őket? És ki mondta vissza a találkozókat? - ráncoltam a homlokomat, próbálva végig futtatni a lehetőségeket. Valahol elakadtak. Már csak azt kellene kideríteni, hogy egészen pontosan hol. Vagy valamiféle por került a gépezetbe, vagy felettem álló hatalmakról van szó, de mivel nem vélem olyan hatalmas vállalkozásnak az újságot, kétlem, hogy bárki alulról szeretne szabotálni minket. Sokkal inkább tartom valószínűnek, hogy feljebb kellene keresnünk a probléma forrását. - Nos, Mietta, maga az oknyomozó riporter és úgy tűnik, egy igazi rejtéllyel állunk szemben - mosolyodtam el, hiszen kezdett izgalmassá válni a szituáció. Arról nem kell tudnia, hogy mindezek mellett roppant mód bosszantott is, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhat. - Mit gondol, mivel állunk szemben? - továbbra sem halványodott a görbület, mégis volt valami a tekintetemben, mintha csak őt próbálnám tesztelni; én már tudom a megoldást, vajon te is rájössz?
Valahogy a magam fura módján élvezem, ahogyan röpködnek az egysorosok. Akkor is ha –vagy éppen azért, mert- baromira kényelmetlen helyzetben történik. Egy szórakozott pillanatban megjegyzem magamnak, hogy több időt kéne töltenem szakmabeliek között. Aztán emlékeztetem magam arra, hogy ennek se helye se ideje nem alkalmas most, és különben is jobb lenne a pályán tartani a gondolataimat. Ezerszer is próbálok olvasni az arcáról, de nem igazán enged belátni a zeni nyugalom mögé. Így továbbra se tudom eldönteni, hogy –állítása ellenére- bolondnak néz, vagy ő is éppen annyira értetlen, amennyire én vagyok. Az se teszi könnyebbé a döntést, hogy mosolyogni látom, viszont feltűnik, hogy ez az apró, túl sok jelentőséggel nem bíró gesztus is éveket fiatalít rajta. Negyvenből vissza úgy harmincötre. -Amennyiben nem változott a szerkesztőség címe, úgy igen, biztosan jó helyre mentek a levelek. – helyeselek. Megfordult a fejemben eleinte nekem is, és több alkalommal ellenőriztem. Megteheti ugyanezt a főszerkesztő úr is, amint átvette a telefont, és belenéz az e-mailekbe. Hogy hiszek-e neki, azt nem tudom. A reakciója alapján inkább igen, mint nem, tehát bólintok, és visszaveszem a telefont. Közben új erőre kap a remény, hogy hasznát vehetem még azoknak az adatoknak amit indulás előtt rátöltöttem, szóval nem teszem el a telefont, csak lerakom az asztalra tőlem kicsit távolabb, és állom a tekintetét. Mindig jól esik a pozitív megerősítés, ezért kis mosoly játszik a szám bal szegletében, de az agyam jelez, hogy ne most kezdjek elszállni magamtól. Mindig van egy „de”, ennek a megbeszélésnek pedig még közel sincs vége. – Ezért álltam értetlenül a történtek előtt, és próbáltam leszervezni egy ehhez hasonló munkavacsorát, vagy ebédet, hogy tisztázzuk a félreértéseket. – magyarázom, immár valóban a témához illő tárgyilagossággal, mellőzve a tipikusan női önérzetes sértettséget is. Eldőlt: hiszek neki. Tényleg hiszem, hogy nem olvasta a leveleket, és nem adták át a meghívásokat. A következő pillanatban már feledem is, hogy még mindig vannak kétségeim ezzel az egésszel kapcsolatban. Milyen gondolatébresztő kérdései vannak! Előre dőlök az asztalra, két alkaromat annak lapjára fektetem, és valamivel halkabban kezdek beszélni. Kicsit gyorsabban is a szokott tempónál úgy, mint amikor szimatot fogok, és úrrá lesz rajtam az oknyomozó énem. Teljesen átszellemülök. – Az elődjét durván megalázták, és ha jól sejtem, önnek is volt köze ahhoz a botrányhoz. Vastagon. Honnan is érkezett, Mr. Prescott? Nem lehet helyi lakos, akkor már biztosan találkoztunk volna szakmai keretek között. Elég alaposan ki kellett csesznie az elődjével ahhoz, hogy átvegye a helyét, márpedig abból, ahogyan ő eltűnt, és ahogy ön hirtelen felbukkant, csak erre tudok következtetni. Nem csupán szakmailag tették tönkre azt a fickót, az egész élete gallyra ment. Mit tesz egy porig alázott, önérzetes ember az ő helyében? Én a legjobb képességeim szerint szabotálnám az utódom munkáját. Tegyük fel, hogy most is ez történt. Nem nagy kunszt átirányítani bizonyos emberek e-mailjeit, valamint a hívásokat sem, és ez megmagyarázza hogyan sikerült egészen ma estig elkerülnünk egymást. Viszont. Felmerül a kérdés, hogy rajtam kívül mással is megesett már ugyanez? Tűntek el nyom nélkül korábbi úgymond bedolgozó-szabadúszók? Fotósok, riporterek, egyéb munkatársak, akik azelőtt –hozzám hasonlóan- egész jól kerestek a TS Times jóvoltából? Ismétlem, ez mindössze feltételezés. Elég kézenfekvő, de akkor is csak spekuláció. Ellenben önnek odabentről több rálátása van a dolgokra, és bármikor utána tud járni ... Felajánlanám a segítségemet, de ha jól sejtem, egyedül is boldogul a feladattal. – Már én is mosolygok, mert közvetlenül az utolsó mondatom előtt esett le, hogy miről szólt ez az egész. Azt hiszem a halvány mosoly, és a tekintetében kigyúlt fény árulta el, de az előzményeket is figyelembe véve azt se zárhatom ki, hogy ő akarta tudatni velem: éppen próbára tett. Piszkosul ért a manipuláláshoz, ezt már most vágom. Elképedve csóválom a fejem, de nem vagyok felháborodva, inkább a megviccelt emberek mosolyára görbül a szám. Amolyan "aha, aha, jó poén volt" szájízzel. – Tudtam mondani olyat is, amire ön még nem gondolt? – Jó, már határozottan érdekel a válasz, úgyhogy egyenesen rákérdezek: – Átmentem a teszten?
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
"Every time when I look in the mirror All these lines on my face getting clearer The past is gone It went by, like dusk to dawn Isn't that the way Everybody's got the dues in life to pay" (Aerosmith - Dream on)
Kávémat kevergetve jár az agyam a munka körül. Szüntelenül a tavalyi tűzesetre gondolok, ami felidézi olykor-olykor a gyermekkoromban történteket, amikor elvesztettem a szüleim. Mivel nem volt más rokonom, így az egyik tűzoltó befogadott és két évre rá, elköltöztünk Seattle-be, azóta itt dolgozok én is és próbálom megmenteni a bajba jutott embereket. Butaság lenne tagadnom, hogy nem befolyásolta a döntésem a múltam, de ha igazán őszinte szeretnék lenni önmagamhoz, azt mondanám, hogy már gyerekkoromban is lenyűgöztek a tűzoltós játékok, így tehát evidens volt, mi is leszek. Szerencsés vagyok, hogy olyan emberek álltak mellettem, mint a nevelőszüleim és a húgom, aki ugyan nem vérszerinti rokonom, de tulajdonképpen nem is hasonlíthatnánk jobban egymáshoz. Gőzölgő kávémba szürcsölök s érzem, ahogy a forró kávé égeti a nyelőcsövemet. Sosem tudtam magamra parancsolni, hogy ne igyak bele a legelső adandó alkalommal a forró italba, de nem panaszkodhatok, a kávé igazán finomra sikeredett, így tehát megerőltetve magam az étlapot kezdem el böngészni, amelyet az a pincérnő hozott ki nekem, aki minden egyes alkalommal végigmér, amikor itt vagyok. Valószínűleg azt reméli, egyszer majd leszólítom és elhívom randizni, de sajnos arra még várhat egy jó darabig. A hasam követelőzőn jelzi, hogy ideje lenne megreggeliznem. A hosszú sorból nem tudok választani, túl sok minden van rajta, amit szeretek és nem vetek meg így inkább a véletlenre bízom a dolgot és az ujjammal rábökök az egyik névre majd a telefonom előkapom és megnézem a reggeli e-maileim mielőtt még Nick megérkezne az étterembe. Szeretem reggel így kezdeni a napot. Semmi stressz, semmi meló csak én, a reggelim, no meg egy régi jó barát. Éppen tenném el a telefonom, mikor az étterem ajtaja kinyílt és az előbb említett Nick máris kutató szemekkel vizslatta végig az éttermet. Tekintetét végigjáratta a pult mentén majd egyenesen felém fordult és elindult felém.
Szavak: 294 × U.I.: Remélem tetszik még úgy is, hogy ilyen rövidke lett
Talán éppen azért nincs honvágyam annyira, mert Seattle éghajlata eléggé sokban hasonlít ahhoz, ahonnan jöttem. Esernyő? Minek, két perc alatt csurig ázok más esernyőjének a kerülgetésétől. Jófajta angol bőrsapka, igazi bőrkabát és máris semmi baja az embernek. Kivéve, amikor egy tulok rálép a lábára és fasírtot akar belőle csinálni. - Bocsánat, én is azon járok – mosolygok az emberre, talán ettől hamarabb lelép róla. Ó, ez sikeres manőver volt, és a lábam is egyben van. Nem is kell a pulthoz lépnem, egyből észreveszem Dextert, intek is felé, azután lerázom a kabátomról az esőt és a sapkámról is. - Jó reggelt! – vigyorgok rá. – Szép esős időnk van, nemde? – fene az angolságomat, ezt sosem tudom levetkőzni. Kezet rázok Dexterrel. - Egy angol teát, köszönöm – a megrökönyödött képre azonnal helyesbítek – de egy tea tejszínnel és mézzel tökéletesen megfelel – vagyis más néven: angol tea. Én mézzel iszom, az itteni cukrok botrányosak. - Mi újság van veled, mióta nem láttalak? Hogy áll a csapat? – mintha rémlene, hogy drukkol egy csapatnak, de be kell vallanom, én mindig keverem a csapatokat. A te hamarosan ki is érkezik, nagy élvezettel beleiszom, majd megáll az arcom és a levegővétel is. Hát Szent Egek, ezek nem tudják, hogy nem tejet teszünk bele, hanem tejszínnel? És nem a tejbe öntjük a teát, hanem a tejszínt a teába? És két kanál mézzel az igazi? - Párdon – nyelem le elég hangosan a kortyot. – Meglepő ízvilággal rendelkezik. Steaket kérek, véresen. Meg sült krumplit – kicsit vékonyabb hangom folytatom, mert ez az íz, ez borzalom. - Kérhetek egy kávét is? – ahogy elfordul a pincérnő, óvatosan arrébb tolom a teát. Inkább kávéborzalom, mint teaborzalom.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Miller's Guild Steakhouse
