Bánom, hogy nem tudtam elmenni Ryan elé a repülőtérre. A legjobb pillanatra időzítették az állásinterjúmat, na de mindegy. Nem úgy ismerem Ryant, mint aki kiakadna ez miatt. Muszáj valami állást találnom a suli mellett, mert valamiből fel kell nevelnem a kisbabám. Persze kapok otthonról is támogatást, de azzal, hogy úgy döntöttem, megtartom a kicsit, valamiféle felelősséget is kellett vállalnom. Nem várhatok folyton arra, hogy majd anya küld pénzt. De örülök, hogy a legjobb barátom ide költözik hozzám. Így már nem leszek teljesen elveszett, csak azt tudnám, hogy fogok előhozakodni neki a hírrel, hogy terhes vagyok. Méghozzá attól az idiótától. Ő az aki mindig, mindenről tud velem kapcsolatban, de ezt mégis nehéz lesz neki beadagolni. Biztos vagyok benne, hogy nem ítélne el, csak fiatalnak tartana és nem hinne bennem. A baleset előtt elég kicsapongó életet éltem. De mára úgy érzem teljesen megváltoztam. Ahogy felérek a lépcsőn kutakodni kezdek a táskámban a kulcs után. Persze, hogy a táskám legalján lapul, de legalább megvan. Ahogy az ajtóhoz lépek felmerül bennem milyen jó lett volna venni egy kis WELCOME táblácskát és kirakni. Lehet, hogy jövő héten elmegyek és veszek is egyet. Ahogy belépek a konyhába sietek szatyraimmal. Lepakolok én pedig elindulok a szobámban átöltözni valami kényelmesebb ruhában amiben tudok főzni. Bár nem lettem egy konyhatündér, egy hét alatt elég nehézkes is lett volna, de azért valamivel már jobban megy, mint otthon. Ahogy elkészülök már megyek is csinálni a dolgomat. Betérek a fürdőszobába, hogy felkössem a hajam. Ez is egy új szokásom, sose szoktam összefogni, mert úgy nem nézek ki olyan csábosan, mint kibontott hajjal. A nappalihoz érve keresek egy vázát és miután megtöltöm vízzel, beleállítom a rózsacsokrot amit útban hazafelé vásároltam. A konyhában előkészülök a palacsinta sütéshez. Első lépésként bekapcsolom a laptopom, hogy megkeressem a receptet. Majd előveszek egy serpenyőt és kipakolom a szatyrot. A hozzávalókat a konyhaszekrényre válogatom, a többit pedig hagyom szanaszét az asztalon azzal majd később foglalkozom. Fellépek a netre és mikor megtalálom a megfelelő receptet, követem az utasításokat és nekiállok a sütésnek.
Mindenegyes alkalommal rájövök, hogy utálom a repülőutakat. A pasas, aki mellettem ült végighorkolta az egészet, s nem elég, hogy csak ablak mellé tudtam jegyet foglalni a tériszonyommal, de még ez a krapek sem hagyott nyugton. Végig a hányinger kerülgetett, s már szépen elterveztem, ha hányni kell majd erre a csávóra, hátha akkor felébred, de mire kitaccsoltam volna pont leszálltunk. Igazából ez megkönnyebbülés volt meg nem is, mert megérkeztem az új életem első megállójába. Mosolyogva szállok le a repülőről, s Barbie arcát keresem, de nem találom. Jó hülye vagyok, még tegnap szólt, hogy nem tud elém kijönni, mert valami állásinterjúra megy. Ajánlom, hogy kapja meg, ha már az első alkalommal, hogy ideérek egyedül kell felfedeznem a várost. Engem nem vár senki RYAN WINDSOR feliratú kistáblával és limuzinnal, így kénytelen vagyok taxit fogni. Beszállva a taxi anyósülésére savanyú szagot érzek, és újra rám tör a hányinger. Rosszabb vagyok, mint egy terhes nő! Szitkozódva mondom el az öreg taxisofőrnek, hogy hova kell vinnie. Sajnos szegény ürge nem tudja befogni a száját és végig magyaráz valamit az asszonyról meg az unokákról, de hogy őszinte legyen tojok az egészre, s meg is mondom neki, mire egy haragos pillantással illet, s onnantól kezdve csendben vezet végig, mire megérkezünk a lakáshoz. Ő is kiszáll, s már ki akarja venni a bőröndjeim a csomagtartóból, de megállítom. Hozzá ne merjen érni azokkal a koszos mancsaival! Biztosan jó bunkónak néz, de most valahogy nem érdekel. Lassan csörtetek fel a lakásunkba, s nyitok ajtót. Sehol egy „Welcome Ryan” felirat, de nincs is rá szükségem. Mosolyogva fedezem fel a lakást, aminek vintage beütése van, s rögtön a szívembe lopja magát. Utolsó megállóm a konyha, ahol Barbie sürög-forog. - Mióta tudsz te főzni? – kérdezem tőle mosolyogva, s kitárom a karom, hogy átölelhessem. Még csak egy hét telt el az utolsó találkozásunk óta, de kicseszettül hiányzott már nekem. - Én azt mondom gyújtsunk rá – jelentem ki mosolyogva és előhúzom a kis táskám oldalsó zsebéből a kedvenc ciginket, amit még otthon vettem.
Még mielőtt ténylegesen nekiállnék kisütni a palacsintákat nyakamba akasztom az újonnan vásárolt köténykémet. Színben tökéletesen passzol a rózsaszín szoknyámhoz ami rajtam van. Még mindig imádom ezt a színt és nehéz lesz mellőznöm a következő években. De hogy nézne ki egy kismama ha folyton csak pinkben mutatkozna? Ha kislányom lesz, akkor majd rajta tovább gyönyörködhetek benne. Viszont ha fiam lesz minden kékben fog pompázni. Nekem aztán mondhatják, hogy vannak más színek is amik illenek a gyerekekhez. Például a zöld és a piros inkább a fiúkhoz, míg a sárga és a lila a lányokhoz passzol. De én már tizenévesként is arról álmodoztam, hogy milyenek lesznek a gyerekszobák és a bútorok Abba pedig nem fér bele bármilyen szín és ebből nem engedek. Nem mintha bárki is bele akarna szólni, hiszen az apja börtönben csücsül és egyelőre még nem találtam pótapukát neki. Végigsimítok a pocakomon, majd elhessegettem a gondolataimat és nekiállok a sütésnek. Remélem sikerül meglepnem Ryant ezekkel a finom palacsintákkal és abban még jobban reménykedek, hogy valóban finomak lesznek. Az első kettőt sikerül rendesen elégetnem így a harmadiknál már sokkal jobban odafigyelek, mikor kell megfordítani. Ennek eredményeként a következő nem ég el csak nyers marad, így az is a kukában landol. - Ez így nem lesz jó – jegyzem meg magamnak és felsóhajtok. Ebből nem lesz finom, meglepetés vacsora ha így folytatom. Újabb adag masszát öntök a serpenyőbe és bár ez sem lesz tökéletes de sokkal jobban néz ki mint az előzőek. A végére már teljesen belejövök és mikor az utolsót is a tányérra csúsztatom fellélegzek. Végre! - Ryan! - lerakom az eddig még kezemben szorongatott serpenyőt és kibújok a kötényemből. Majd a fiú karjaiba vetem magam. - Olyan jó, hogy végre itt vagy már úgy hiányoztál! - bontakozom ki az öleléséből. - Jól utaztál? Nem volt tériszonyod? Sajnálom, hogy nem tudtam kimenni eléd de muszáj volt elmennem arra az állásinterjúra – amit valószínűleg nem én fogok megkapni, mivel nem akarnak egy terhes pultos lányt alkalmazni. - Én most nem kívánom, talán majd később. Most egy kicsit hányingerem van, de te szívd csak el nyugodtan – utálok neki hazudni, de nem gondolom, hogy megérkezése után rögtön elő kellene állnom a terhességemmel. Ezzel még ráérünk később is foglalkozni. Amúgy meg csak az egyik felével hazudtam neki, tényleg kezdek egy kicsit rosszul lenni. - Remélem éhes vagy. Megpróbálkoztam összedobni valami viszonylag egyszerű kaját, bízom benne, hogy ehető is. Az első szárnybontogatásim a konyhában – térek vissza az első kérdésére.
Még rendesen örömtáncot járni volna kedvem, hogy végre nem kell a repülőn ülnöm és kényelmetlenkednem, hanem megérkezhetek az új otthonomba. Először bizonyára furcsa lesz, de remélem, hamar megszokom majd az új helyzetet. Már el is terveztem, hogy a könyveimet Angliából áthozatom, és még veszek pár cuccot, amivel feldobhatom a szobát. A macskám, Dusty, is Londonban maradt, de ő is hamarosan érkezik utánam. Mosolyogva szívom magamba az illatokat, amik a palacsinták felől érkeznek. Hihetetlen ül jó szaguk van és remélem az ízük is ilyen. Sajnálatos módon nem bízok Barbie főzőtudományában, így míg meg nem eszik egyet a szemem láttára, addig én bizony hozzá sem nyúlok. - Barbie! – mondom ki a nevét ugyanolyan hangleejtéssel, ahogy ő is kimondta az enyémet, s készségesen magamhoz ölelem. Szemeimet becsukom, míg arcom a nyakhajlatába temetem, s mélyen szívom be az illatát. Sajnos most a megszokott parfüm illat helyett kajaszagot érzek, de nem érdekel, mert végre Barbie-val lehetek. Hihetetlen milyen sok időnek tűnik egy hét, amikor valaki olyan van távol, akit mindennél jobban szeretsz. - Nekem is hiányoztál Barbibébi – mondom neki még mindig mosolyogva, ám már nem ölelve őt. - Nagyon pocsék volt az út és végig rettegtem, hogy meg fogok halni, még sosem utaztam ennyit repülőn egyedül, már elkezdtem írni a búcsúbeszédem – nevetem el magam. Már szerencsére csak vicces emlék marad számomra ez a repülőút és nem tervezem még egyszer megtenni. Többé már nem megyek vissza Angliába. – Ajánlom, hogy megkapd azt az állást, ha már nem jöttél ki elém. Tulajdonképpen milyen munka is ez? - Veled meg mi lett? Ajándék ciginek ne nézd a fogát vagy valami ilyesmi – nevetem el magam a szar poénomon. – Na ha nem is szívsz, legalább kísérj ki az erkélyre, amúgy sem tudom, hogy merre kell menni – mondom neki kitárva a karomat, majd jobban szemügyre veszem „rég” nem látott barátnőmet. Kicsit meghízott, de egyáltalán nem vészes a dolog, talán még jobban is áll neki, hogy kissé kerekdedebb, mint eddig. - Látom sok volt a palacsinta – jegyzem meg bohókásan és elindulok valamerre, magam sem tudom merre az erkély után kutakodva.
Úgy örülök, hogy végre élet költözik ebbe a kis lakásba. Biztos vagyok benne, hogy Ryan kitűnő lakótárs lesz. Ez már akkor bebizonyosodott amikor egy időre együtt leköltöztünk vidékre, Angliában. Nagyon jól éreztem magam vele és bár a hatalmas bulik elmaradtak a baleset miatt mégis sok hülyeséget csináltunk együtt. Ha a vége nem lett volna olyan borzalmas akkor egy nyaralásnak is beillett volna. - Hiányzott már, hogy így hívj – még a bulvárlapok ragasztották rám ezt a becenevet amikor még kicsapongó életet éltem. De a végére már csak Barbieként emlegettek, az egyetlen aki még így hív az Ryan. - Remélem a végrendeletednél rám is gondoltál – kacsintok rá nevetve. Persze tudok a tériszonyáról, így gondoltam, hogy nem fog olyan kellemesen telni a repülőútja, de azért túlélte. - Kérsz egy kis savanyú cukrot? Úgy tudom, az ilyenkor jól jön – kezdek kotorászni az egyik szekrényben. - Sajnos nem jött össze, de nem is az az álmom, hogy egy bárban dolgozzak pultosként – nem tudom mi lenne az a munka amivel jól lehet keresni és még tetszene is. De biztos, hogy nem vendéglátósként képzelem el magam és az irodai munkák is távol állnak tőlem. Még van egy kis időm, hogy megtaláljam a megfelelőt. - Gyere csak utánam, közben megmutatom a lakást is. Remélem tetszeni fog a szobád is – indulok el először a nappali felé. - Áh, csak a levegőváltozás – kíváncsi leszek mit fog szólni ha bevallom neki az igazat.
Mosoly kúszik az arcomra, akárhányszor felidézem azt a kis időt, amit összeköltözve töltöttünk vidéken Barbibébivel. Nem volt az sem olyan régen és még élénken égnek a fejemben az együtt töltött szép és rossz emlékeink is. Hiába próbálom elfeledni, mikor a hülye exe kést fogott a torkához és nekem kellett megmenteni. Habár emellett még rengeteg szép emlékkel is gazdagodtunk a közösen eltöltött idő alatt. Megismertük egymás legapróbb, legbetegebb szokásait is, amiket magunk sem veszünk észre és amiket csak az élhet át velünk együtt, aki velünk él. Hangosan megkordul a gyomrom, míg Barbie-val beszélgetek, ám a cigizést most fontosabb tartom, minthogy egyek. Enni a repülőn is ettem, de cigizni legutoljára még Londonban, ami nem éppen most volt. - Hát igen én ilyen szép becenevekkel illetlek, míg te maradsz a Ryannél, hogy nem szégyelled magad? – rivallok rá tréfásan. Mára már én vagyok az egyetlen ember, aki Barbibébinek szólítja a mellettem álló szőke szépséget, de régebben egy egész ország emlegette így. Igazából nem bánom, hogy ezt az apróságot már elfeledték, így még egy olyan dolog van, ami közvetlenül a legjobb barátomhoz köt. - Ja, rád hagytam volna Dustyt, aki két nap múlva érkezik – nevetem el magam. Imádom a macskám, az egyik legfontosabb élőlény az életemben és rossz, hogy két napig hiányolnom kell. Igazából Barbie-nak még eddig nem említettem, hogy a kis dög lesz a harmadik lakótársunk, de hátha nem nyuvaszt ki emiatt. - Áh nem kell, hagyd – utasítom vissza az ajánlatát. Utálom a savanyú cukrokat, bármire is jók. Ha már cukor, akkor legyen édes. - Ha nem is akartad igazán azt az állásinterjút, akkor miért nem hagytad ki és jöttél ki elém a reptérre? – kérdezem komoly arccal. Lehet, hogy jobb lett volna ezt az infót kihagynia, mert így kissé megsértve érzem magam, de hát majd túl leszek rajta. Maximum az elkövetkezendő években szívatás szintjén felemlegetem és annyi. - Menjünk – mondom mosolyogva, s körülindulunk a lakásban, amitől még a lélegzetem is eláll. Egy szó jut eszembe róla, az pedig a vintage. Szinte mindenhol a faberakás és a fabútorok uralják a teret és egyszerűen imádom. Hihetetlen, hogy ilyen kevés pénzért ki tudtunk bérelni egy ilyen jó lakást.
- Biztos ne együnk előbb a palacsintából? - utalok a korgó gyomrára. Lehet jobban járnánk ha legalább megkóstolnánk, mert ha esetleg ki kell dobni és rendelni kell valamit az még pont egy óra mire ideér. Ráadásul a baba miatt, szinte állandóan éhes vagyok. - Tudod mit, leszek én az áldozat – azzal előveszek egy tányért és ráteszek egy darabot. A hűtőből előkeresem a birsalmalekvárt és megkenem vele. Nézegetem néhány másodpercig aztán beleharapok. - Első palacsintaként nem is lett olyan vészes, viszont nem is annyira jó, mint amit otthon szoktunk enni. Kérsz egyet? – még mielőtt celebbé váltam volna sokszor elindultunk otthonról és mikor megéheztünk vagy egy palacsintázónál vagy egy hot- dogosnál kötöttünk ki. Elmélázok kicsit azokon a régi szép időkön. De a következő mondata rögtön visszaránt a valóságba. - Jobban tetszene ha cicafiúnak hívnálak? - ha túl sokat ittam egy- egy buliban előfordult, hogy így szólítottam de ahogy emlékszem nem igazén jött be neki ez a becenév. Viszont szerintem aranyos. A cicád? Akkor hamarosan megtelik élettel ez a kis lakás, de azt hiszem még pont el fogunk férni négyen – csúszik ki a számon. Remélem ezen a kis apróságon nem fog fent akadni. Hiszen nem mindegy hogy négy vagy három? Egyértelműen nem, hiszen a negyedik lakónk lesz hamarosan a legnagyobb kincsem. Talán Ryannek sem fog gondot okozni a csöppség és nem fog elmenekülni ha megtudja. - Csak azt mondom nem álmaim melója de ha nincs más akkor az is megteszi. Szükségem van a pénzre, hiába utal anya minden hónapra egy nagyobb összeget a számlámra az hamarosan nem lesz elég – még mindig rébuszokban beszélek, de már nem sokáig. Hamar ki fog bukni belőlem, hogy mi a szitu, mert előtte sosem tudtam titkolózni. - Ez itt a nappali – mutatok körbe mikor odaérünk az adott helyre. Ahogy sétálunk tovább minden helyet egyesével megnevezek. A nappali és a konyha között fut végig egy folyosó ami két szobába torkollik a jobb oldali az enyém a bal pedig az övé. A szobám és a nappali között helyezkedik el a fürdőszoba. - Hogy tetszik a szobád? - kérdezem amikor odaérünk az említett helyhez.
- Nem Barbie, előbb cigi, aztán kaja. Meg általában nem esik olyan jól a cigi, ha előtte bekajálok – mondom neki egy vállrántás kíséretében. Még nyáron lehetett a nagy melegben, mikor rendesen felfaltam a fél konyhát, aztán meg kiültem a teraszra cigizni és az lett a vége, hogy rohantam a wc-re hányni. Ugyan mindössze ez csak egyszer fordult elő velem, de nem szeretnék kockáztatni semmilyen körülmények közt sem. Már ha visszagondolok erre, akkor el fog a borzongás és a hányinger. Nagyra nyílt szemekkel figyelem, ahogy Barbie a kezébe vesz egy palacsintát és beleharap. Színpadiasan hunyom be a szemem és tekintek oldalra, mintha nem akarnám végignézni a halálát. - Ne, nem akarom, hogy meghalj! – kiáltok fel drámaian és rögtön a hátánál termek, hogyha esne, akkor elkapjam. – Még olyan fiatal vagy – kezdem el törölgetni a szemeim, mintha a könnyeimet kellene feláztatni papír zsebkendővel. Majd egyszeriben elnevetem magam és nem bírom tovább folytatni ezt a gyenge színjátékot. Mosolyogva pillantok Barbie-ra és figyelem, ahogy lenyeli az általa kreált ételt. - Majd eszek, ha rágyújtottam, még ha megmérgezel is muszáj valamivel megtömnöm a pocakom, különben éhen halok – szólalok meg vigyorral az arcomon. Azon gondolkozom, ha nagyon szörnyű lesz, akkor maximum beállok szakácsnak vagy felbérlek valakit, hogy főzzön nekünk. Van elég pénzem még arra is futná, hogy valami bejárófiút tartsunk magunknak, aki reményeim szerint elég dögös lenne és meleg is, így nekem tiszta Hawaii lenne az egész szitu. - És miért lennék cicafiú? – kérdezem tőle elgondolkozva. Azért mert imádom a macskám vagy a megjelenésem? Áh nem tudok dönteni, eddig a megszólításig még férfiasnak is tartottam magam, ám mostanra úgy látom ezt is elfelejthetem. – Négyen? – csodálkozva nézek Barbie-ra, ám ekkor rögtön eszembe jut két lehetőség és nem tudom, hogy örüljek-e nekik. Az egyiknek mindenképp, míg a másiknak nem igazán. - Megtaláltad a nővéred és ideköltözik vagy új pasid van? A másodiknak nem örülnék, mivel egy hét után, ha ideköltözne hozzánk elég érdekes lenne, még az előzőből sem tanultál? – lemondóan megrázom a fejem és reménykedem, hogy az első verzió van érvényben. Tényleg boldog lennék, ha megtalálta volna a nővérét ilyen rövid idő után, de annak már kevésbé, hogy ideköltözik, de ezt nem kötném Barbie orrára. Akármennyire is a nővére hét nap nem ismeretség. - Nekem sem lenne az álmaim munkája, de ez van. Én szerintem majd keresek valami fizetős gyakornoki állást és akkor már most gyógytornász leszek, csak van ilyen Seattle- ben – rántom meg a vállam elgondolkozva. Nagyon nehéz fizetős gyakornoki állást találni, de nekem hátha sikerülni fog. Csodálattal nézem végig a ház minden egyes részletét és egyszerűen imádom. Szeretni fogok itt élni már előre látom. Elég nagy és bőven elférünk benne. A teraszra kiérve a kilátással már kevésbé vagyok megelégedve, mivel csak más épületek falait látni, de hát nem lehet minden tökéletes. - Biztos nem kérsz? – mutatom felé a cigis dobozt, míg kihúzok belőle egy szálat, a számhoz emelem és meggyújtom.
Érdekes amit mondd én általában fordítva szoktam lenni. Előbb eszek és csak utána cigizek. Fura lenne megfordítani a sorrendet, hisz így szoktam meg és ahogy eddig az embereket megfigyeltem a nagy többség is így csinálja. Persze mindenki máshogy szereti. A szavai után felnevetek, bár inkább nyerítésnek hangzik. Amikor ösztönből jön és nem csak úgy megjátszom a kacarászást mindig ilyen vagyok. Sokszor megkaptam már, hogy ilyenkor olyan vagyok, mint egy ló. Évekig éltem rivaldafényben, na jó talán maximum 1 -2 évig és nem annyira, mint a nagy sztárok, de igenis vissza kellett fognom magam. Most, hogy mindennek vége már szabadon cselekedhetek ahogy nekem tetszik. Nem figyelik minden lépésemet és cseppet sem kell produkálnom magam. - A legnagyobb sztárok is fiatalon mentek el. Na jó, nem ennyire, de te is ismered a 27-sek körét – nem mintha nekem eszembe jutna feldobni a talpam. Bár volt olyan, hogy átfutott a fejemet, amikor minden kilátástalannak tűnt, de az akkor volt és most, most van. - Emlékszel még azokra az időkre? - utalok arra amikor kipróbáltunk ezt- meg azt. Sose estünk túlzásokba, csupán csak jól akartuk érezni magunkat és a legtöbbször megmaradtunk egy jointnál. Akkor még elég volt az az egy szál boldogság. Amikor csak elterültünk a padon és élveztük az adott pillanatot. Mennyi mindent éltünk már ár együtt. - Eszemben sincs megmérgezni. Ha annyira pocsék lett, inkább kidobjuk és vagy rendelünk valamit, vagy be is ülhetünk valahova ha gondolod – nekem mindkét opció megfelel. Úgyhogy a döntést teljesen rábíznám. - Mert olyan cuki vagy – de nem azért, mert a fiúkat szereti. Sose szoktam ezzel szakálni. - Nem, sajnos még nem találtam meg a nővéremet, pedig már nagyon jó lenne őt megismerni. Elmentem arra a címre amit találtam, de már nem ott dolgozik. Nem tudom hol lehet és mit csinálhat – a múltkor betértem abba a bárba ami a címen szerepelt, de semmit nem tudtak már Sonia White-ról. Valószínűleg réges- régen talált magának valami sokkal jobb helyet. Vagy elvégzett egy egyetemet és már teljesen más munkakörben tevékenykedik. - Nyugi nem őrültem meg. Szó sincs semmiféle új pasiról – nyugtatom meg. Persze én is boldogabb lennék ha lenne mellettem valaki, de majd egyszer annak is eljön az ideje. - Tényleg nem kérek – még a passzív dohányzás is árt a magzatnak, nem, hogy ha még el is szívnék egy szálat.
Szinte, mint valami csoda áramlik a nikotin a szervezetembe. Erre vártok már majdnem egy teljes napja. Pár hónapja még nem cigiztem napi rendszerességgel, de mára ez már megváltozott. Nagyon nehéz kibírni számomra egy- két napot a cigi pusztító hatása nélkül. Napi szinten nem szívok sokat, kettő, három vagy négy szállal beérem és általában a vasárnap nekem a dohánymentes nap, mikor nem gyújthatok rá. Ezt találtam ki először, amikor úgy döntöttem nem leszek cigifüggő. Hát ja, így is az vagyok és maximum a halálom időpontját toltam ki egy kicsivel. - Óh az én drága Kurt Cobainom is a 27-esek körének a tagja! – sóhajtok fel szomorúan. Régebben mindig Kurt volt az a srác, akit az ideálomnak tekintettem és mindenkiben őt kerestem, legalább is külsőre, de immáron 22 éve, hogy eltávozott ez a csodálatos legenda az élők sorából. Aztán Amy Winehouse is ott van, ők ketten azok, akiket egyszerűen imádok a 27-esek közül. – Azért nem szeretném, ha te csatlakoznál hozzájuk, ha meg mégis, akkor megmondanád Kurtnek, hogy szeretem? – kérdezem nevetve. - Persze, hogy emlékszem! Az ilyet nem felejti el az ember. – Az első slukk cigi, az első korty alkohol, az első joint. Mindet ezek közül Barbibébivel éltem át és egyszerűen felejthetetlen emlékeket alkottunk mi ketten. - Jó lesz az, majd a következő alkalommal eszek finomat, most ez is jó, mivel farkaséhes vagyok – mondom nevetve a palacsintára utalva. A ciginek a fele már elfogyott, így lassan mehetünk is vissza, de még nem tudom, hogy rágyújtok-e megint vagy megyek be enni. Mind a két lehetőség igen csábító számomra, nehéz dönteni. - A legcukibb vagyok – mosolygok rá ezer wattos mosollyal. - Holnap megyünk és átjárjuk a várost, minden helyet megnézünk, ahol lehet, és ha megtaláltuk, hát sokkoljuk a valósággal, aztán happily ever after – nevetem el magam. Tényleg szeretném, ha Barbie megtalálná a nővérét, Soniát, ám kétségeim vannak a lány felől. Hiába Barbie nővére, nem tudjuk, milyen a lány. Egy idegen számunkra és ez egyenlőre így is marad. - Akkor megnyugodtam – mosolygok rá. Valóban nem örültem volna, ha valami új pasit talált volna magának egy hét alatt. Most inkább nekem találjon, ő megszívta az utóbbi időben elégszer én meg már mióta szingli vagyok. - Oké, felfogtam, most nem gyújtasz rá, de akkor leszívom a te részed is – mosolygok rá, mikor elnyomom a cigicsikket, s már gyújtom is meg a következőt.
Pár hónappal ezelőtt még el se tudtam volna képzelni az életemet cigi nélkül. Most pedig képes vagyok nézni Ryant ahogy szívja és közben uralkodom a nikotinhiányomon. Valaki azt mondja, hogy idővel egyszerűbb lesz, más azt, hogy aki egyszer dohányos volt az mindig dohányos is marad. Elég egy gyenge pillanat. De én nem gyengülhetek el. - Nem áll szándékomban követni a példájukat. Egy ideig még boldogítanálak – felnevetek. Eszemben sincs eltávozni e világról, főleg nem most. -Te mindig, édes – csóválom meg a fejem mosolyogva. Néha úgy el tud szállni magától, de én akkor is imádom. Ő mindig itt lesz nekem és mindig számíthatok rá. Tudom, hogy még mindig félt egy kicsit, de már nincs miért. Ami a múltban történt az itt már nem történhet meg újra. - Mihez kezdenék én nélküled? - hálás vagyok azért, hogy a sors olyan kegyes volt hozzám , hogy megáldott egy ilyen baráttal. Régebben jóval többen voltak, de vagy elpártoltak tőlem az akkori viselkedésem miatt, vagy pont, hogy a hírnevem vonzotta őket. De örülök, hogy őket a hátam mögött tudtam hagyni. Nincs szükségem se hazug barátokra, se felszínes kapcsolatokra. Te se hoztál nekem ajándékba valami kis fiúcskát? Akivel mondjuk mindketten elszórakozhatunk? - nézek rá komolyan, de nem bírom sokáig és elnevetem magam. Sosem volt köztünk vita egyetlen pasi miatt sem, még akkor sem ha egy bi fiút sikerült kifognunk. Aranyszabály volt, hogy nem kezdünk ki a másik játékszerével. - Valamit be kell vallanom. Nem tudom, hogy kezdjek neki, mert nem egyszerű. De ha itt fogunk élni együtt akkor valamit tudnod kell – tartok egy pár másodpercnyi szünetet. Össze kell szednem minden bátorságomat. Bár nem hiszem, hogy bármi baja lenne a gyerekekkel. Lelki szemeim előtt már látom is, hogy mennyire babusgatja, mennyit játszik vele. Remélem nem csak a képzeletemben lesz így hanem a valóságban is. - Terhes vagyok – bököm ki végül.
Van egy aranyszabály, amit szerintem minden barátságban érdemes betartani nemtől és identitástól függetlenül, ami a mi esetünkben a pasi téma. Azért mondom úgy, hogy a mi esetünkben, mert mind a ketten a fiúkhoz vonzódunk, de még sosem csináltuk azt, hogy a másik exével kezdtünk volna randevúzni. Volt már nekem is bi csávóm, és ha jól emlékszem régebben Barbie is kavart eggyel, de ez az alap, hogy nem nyúlunk hozzá olyanhoz, akivel a másiknak bármilyen kapcsolata is volt. Akármennyire is szeretem Barbiet, de rosszul esne tőle az ilyen meg igazából bárkitől. Persze nem mondom, hogy csak nekem, mert ez fordítva is igaz. - Hmmm szeretnéd mi? – kérdezem nevetve. – A bőröndömben hoztam neked egy szír menekültet, remélem megfelel, tudom, hogy pont az eseted – kacsintok rá még mindig nevetve. Ekkor jön el az a pillanat, hogy elszívom a cigim, s elnyomom a hamutartóban. Furcsának találom, hogy ez a második csikk, azaz csak annyi van benne, amit most elszívtam, amikor máskor felgyülemlik mindig benne. Furcsa. Furcsa. Furcsa. Viszont az is lehet, hogy mindössze kidobta, mert már annyi volt benne, hogy több nem fért volna bele. Még a végén tanul egy kis illemet és felelősségtudatot, hogy a maga ura lett. A következő kijelentésén hirtelen felgyorsul a szívverésem és megijedek. Vajon mit akarhat mondani? Nagyon kíváncsivá tesz, de nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy aggódom, ezért egy mosolyt erőltetek az arcomra. - Nem hiszem, hogy olyan nagy izé lenne – ennyit mondok, de a következő pár másodpercben rájövök, hogy ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhattam volna. – Mi a fasz? – ennyit bírok kinyögni és azt hiszem, menten elájulok. Már nem vagyok éhes, mehet az összes palacsinta a kukába. - Nincsen április elseje, ilyennel ne hülyéskedj – mondom, de érzem, hogy forog velem a világ, s nem tudom, hogy mit kellene tennem és mondanom. Próbálom győzködni magam, hogy ez nem igaz, mert ha igen az egy valamit jelent, hogy a baba apja az a pszichopata dög.
- A célnak megfelel, majd ő vezeti a háztartást – persze poénnak szántam. Ugyanakkor jó lenne mégis valakit találnunk aki rendben tartaná a lakásunkat. Én nem fogom bírni ha megszületik a kis csöppség. Utána amúgy is az egész életünk fenekestül felfordul. Minden meg fog változni. Most még csend van és nyugalom, de hamarosan már majd éjszaka sem tudok aludni. Minden lépését figyelnem kell és minden percben ott kell lennem mellette. Egy gyerek komoly felelősség, de vajon meg fogok tudni birkózni a rám váró feladatokkal. - Ryan ez nem vicc – egy kis szomorúság bujkál hangomban. Nem örülök neki, hogy így fogadja a bejelentésemet. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű és arra is fel voltam készülve, hogy nem fog repesni a boldogságtól. De arra nem számítottam, hogy ennyire elutasító lesz. Titkon abban reménykedtem, hogy minden simán fog menni, persze nem vártam, hogy ugorjon a nyakamba, de legalább úgy tehetett volna, mint aki örül. - Nézz csak rám, tudod, hogy szerencsés alkat vagyok és ha fel is jön néha néhány plusz kiló az pillanatok alatt lepereg. Most pedig már lassan úgy nézek ki, mint egy bálna – bár ezzel egy kicsit túloztam, annyira még nem észre vehető, de aki ismer az látja. Közben megsimogatom a pocakomat. - Azt hittem ennél azért jobban fogod fogadni a bejelentésemet. Hiszen gondolj csak bele, mégis csak maradt valamim abból a gazemberből – bár őrülten hangzik az alábbi kijelentésem mégis teljesen komolyan gondolom. Ő volt az első szerelmem, az első igazi kapcsolatom. A srác akivel eltudtam volna képzelni az egész életemet, még mielőtt szakítottunk volna, mielőtt még megpróbált megölni. Egyszer valósak voltak az érzelmeink, szerettük egymást és boldogok voltunk. Miért kellett ennek így lennie? Miért változott meg minden? Már közel állok ahhoz, hogy elsírjam magam. De erős vagyok és ez nem a megfelelő időpont a sírásra.
Úgy érzem a lábam a földbe gyökerezett, s a tüdőm kezd összemenni, mert már levegőt nem tudok vele venni. A helyiség falai egyre jobban közelednek felénk, s félő, hogy elájulok, amikor nem is az én gyerekemről van szó. Én már elfogadtam a tényt, hogy sosem lesz gyerekem. Persze nem azért, mert nem vagyok nemzőképes, amit igazából nem tudok, hanem azért, mert a saját nemem mellé raktam le a voksom. Régebben mindig úgy képzeltem el, hogy ha Barbie-nak gyereke lesz ott lesz mellettük a férje, én meg majd megyek pótapukának melléjük és minden király. Örökbe fogadni sosem szerettem volna, mert az túl sok hercehurcával jár, így arról rég lemondtam meg amúgy is ha nem lesz senkim, akkor feleslegesen aggódnék emiatt. Viszont most teljesen más a helyzet. Barbie-nak senkije, egy új városban élünk, mindent fel kell építeni, mert mire megszületik a kisbaba egy biztos hátterének kell lennie. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Egy dologban vagyok biztos, hogy teljes mértékben támogatnom kell és mellette kell állnom és segítenem neki, hogy biztos legyen a jövője a kicsinek. - Hagyjuk azt a férfit – mondom neki lemondóan. – Figyelj én itt leszek melletted, az apja helyett apja leszek annak a gyereknek, s ebben a témában reklamációkat nem fogadok el. Nem jelentkezhetsz több olyan álláshirdetésre, ahol éjszaka kell dolgoznod és a későbbiekben nem lenne jó vége. Keresek neked majd egy szép kis munkát, ami nem megterhelő és jól fizet. Pénzünk az van, mindent megadunk majd neki. Az egyetem mellett én is keresek magamnak valami állást és minden rendben lesz. Mindig legyél a közelemben, mert nem bírnám elviselni, ha valami problémád lenne, míg én távol vagyok. Meg foglak fojtani a jelenlétemmel, remélem tudod – magyarázom neki tök komolyan a dolgokat, s ezzel egy időben egy szoros ölelésre húzom. - Nézd a jó oldalát, most már lesz helyed a buszon, mert valaki tuti feláll, hogy leülhess. – Nem megy most nekem ez a poénkodás, hiába próbálom, de úgy érzem, hogy muszáj egy kicsit feloldani a feszült hangulatot.
Szavai a lelkemig hatolnak és szememből önkéntelenül is kigördül pár könnycsepp. Hiába, a terhességem jóval érzékenyebbé tett, mint amilyen korábban voltam. Annyira jól esik amit mondott. Nem is tudom, hogy érdemelhettem meg egy ilyen barátot, azok után, hogy milyen kiállhatatlan voltam egy időben. Volt egy időszakom amikor abban leltem örömömet minél nagyobb kalamajkába sodortam másokat. De ő akkor is mellettem volt és azóta is. Magamtól mozdulni se tudnék, csak állnék földbe gyökerezett lábakkal, arcomon legördülő könnycseppekkel. Örömkönnyek ezek, még nem sokan érték ezt el nálam. Neki viszont most sikerült. - Köszönöm! - rebegem hálásan. Többet nem tudok mondani, nincs szó mi kifejezné hálámat. Furcsa helyzet ez, kevesen láttak eddig hasonló helyzetben. Ugyan sírtam már Ryan előtt, amikor megmentett, de akkor a félelem hozta ki belőlem. Az egészen más volt, de akkor is ő volt mellettem. Ha ő nincs én egészen biztosan már halott lennék. Magához von én pedig szorosan hozzásimulok. - Még a végén összekönnyezem a ruhád – szipogom, de arcomon már újra mosoly jelenik meg. Hátrálok egy lépést. - Nem megyünk be? - feltámadt a szél. Egy kicsit már kezdek fázni és éhes is vagyok. A kicsikém már követelné ami neki jár. Ennem kell valami finomságot, hogy megnyugodjon. Elindulok visszafelé a konyhába, még útba ejtem a fürdőt is. Hogy rendbe szedjem magam. Még sem lehet ilyen katasztrofális külsővel az asztalhoz ülni. Ahogy a tükörbe nézek szörnyű látvány fogad. A sminkem elfolyt és fekete csíkokat hagyott maga után. Pár perc alatt sikerül is rendbe szednem magam. Visszatérek a konyhába. Tányérokat veszek elő és késeket, meg villákat.
Apuka leszek, vagyis nem leszek, de az leszek. Van ennek értelme? Elgondolkozom azon, hogy jobb lenne, ha az a gyerek nem is tudna meg semmit a valódi apjáról. Ha nem megyünk vissza többet Angliába, akkor semmire sem fog rájönni. El tudnánk titkolni előle, hogy kik voltunk és mik történtek velünk, ha Barbie beleegyezne arra is hajlandó lennék, hogy azt mondjam a gyereknek, hogy én vagyok a biológiai apja, nem akarom, hogy bármi bántódás érje a jövőben. Ezek annyira abszurd dolgok, és ha jobban belegondolok, hogy ezt megtennénk, akkor viszont hazugságban nőne fel a kicsi. De vajon megéri? Szerintem meg. Nem élhet úgy, hogy tudja, az apját nem érdekli, és egy sitten rohad meg. Hiába nem tud az apja semmit, jobb is ha sosem fog tudni róla, de ez nem az én döntésem. Jól esik, mikor megölel, s szorosan fogom magamhoz, ám mikor megszólal, hangosan felnevetek. Most komolyan ezen problémázik? - Kit érdekel a ruhám? Valószínűleg büdös és izzadt a repülőút miatt, szóval emiatt ne aggódj, majd ki lesz mosva, a könnycsepp a legkevesebb – mosolygok rá szélesen. Hátrál egy lépést, s óvatosan fürkészem az arcát. Megpróbálom kivenni, hogy mik járhatnak a fejében, de akármennyire is ismerem attól még nem vagyok gondolatolvasó. - De – mondom, s kinyitom előtte a teraszajtót és beengedem magam előtt. Sosem voltam udvarias, de amikor néha rám jön, olyankor én tudok lenni a világ legudvariasabb férfija. – Mi lenne, ha azt mondanánk a gyereknek, hogy én vagyok az apja? – kérdezem hirtelen. - Ez hülyeség volt – vágom rá rögtön, s nem akarom végigvezetni Barbie előtt a gondolatmenetem, amit az előbb fejben is lejátszottam. Bőven elég, ha én hallom a hülye gondolataim, neki még nem kell. - Fiú vagy lány? – teszem fel gyorsan a következő kérdést, hogy tereljem a témát. Izgatott vagyok a baba neme miatt, de nem hiszem, hogy olyan előrehaladott állapotban lenne, hogy ezt meg lehessen állapítani, ha meg mégis, akkor látszik, hogy férfiból vagyok.
Tudom, hogy képesek leszünk a kisbabámnak boldog életet biztosítani. Tudom, hogy amíg Ryan velünk lesz addig minden jól fog alakulni. Azt is tudom, hogy nem eshetek kétségbe és nem stresszelhetek folyamatosan. Szükségem van a pihenésre és relaxációra. De amíg meg nem találom a nővéremet addig nem tudok megnyugodni. Annyira jó lenne, hogy mire megszületik a kisbabám már velünk lenne ő is. Bár azt sem tudom milyen életet élhet. Anyukámra sem támaszkodhatok száz százalékosan, hiszen ő Angliában maradt. Ilyen távolságban elég nehéz, még akkor is ha már naponta többször beszélünk telefonon. Próbálom vele rendezni a kapcsolatomat, de még véletlenül se szeretném ha a gyerekemmel is ilyen lenne a kapcsolatom. A legjobbat akarom neki és amit tudok azt megadom neki. Annyira várom, hogy végre a karjaimba tarthassam, akkor is ha onnantól egy szabad percem se lesz. - Biztos, hogy ezt akarod? Nem akarsz elmenekülni amíg még lehet? Biztos, hogy részese akarsz lenni ennek az egésznek? - lehet, hogy butaságokat kérdezek, de ha itt marad velünk az ő élete is fenekestül felfordul. A gyerek állandó figyelmet követel és a nap huszonnégy órájában vele kell lenni. Az éjszakáink és a nappalaink egybe fognak mosódni. Nehéz lesz, de ugyanakkor annyi örömöt is tud okozni. Nincs csodásabb dolog az életben egy újszülöttnél. - Nem is tudom – szavai elgondolkoztatnak. Nem tudom mi lesz még addig és ha találok magam mellé egy olyan férfit akivel leélhetném az életem? Akkor elég nehéz lenne kimagyarázni a helyzetet. - Ahogy még ezt sem tudom. Hamarosan el kell mennem egy nőgyógyászhoz és akkor majd rákérdezek – engem is érdekelne már a baba neme, de nem az a legfontosabb. Titkon viszont jobban vágyom egy kislányra, de ha fiú lesz akkor is ugyanúgy szeretni fogom. - Hogyan kéred a palacsintád? Lekvárral, kakaóval esetleg túrósan? Vagy van még nutellám is ha gondolod – fordulok ismét felé.
Legbelül abban reménykedem, hogy Barbie utódja kisfiú lesz, hiszen nagyon hiányzik az öcsém, s tudom, hogy biztosan nem találkozunk többé. Ez volt a legnagyobb fájdalom, amit valaha megéltem, hogy teljesen elszakadjak tőle. Nincsen túlságosan jó kapcsolatom a családommal és anya ultimátum elé állított, ha elmegyek, akkor többé velük nem kommunikálhatok, addig adott haladékot, míg teljesen be nem fejezem a költözést. Ha Barbie még nem is megy bele abba, hogy azt mondjuk a gyereknek, hogy az apja vagyok kezelhetem úgy, mintha ő lenne a kisöcsém vagy kishúgom, még semmi sincs eldöntve. Egy valamiben viszont biztos vagyok, mindenben támogatni fogom az én Barbibébim és biztosan el fogom kísérni mindig a nőgyógyászhoz és pesztrálni fogom, még ha majd az agyára is megyek, de úgy érzem ez a kötelességem, de nem csak amiatt fogom megtenni, mert muszájnak érzem, hanem én is úgy akarom. - Annyira buta vagy, persze, hogy nem akarok elmenni! Megérkezik Dusty és ő is segít majd nekünk, elvileg az állatok jó hatással vannak a kicsikre – mosolygok rá Barbie-ra. Eléggé macska buzi voltam mindig is, ám mióta megkaptam Dustyt egyre jobban. Az a cica segített átvészelni a legnehezebb időket és most is segíteni fog nekünk. - Rendben, ahogy gondolod, nem is fogok többet kérdezősködni, mert tudod, hogy nem szeretek, ha valami van, csak szólj és máris ott termek – mosolygok rá szélesen. Minden rendben lesz, érzem. Ugyan ez egy nem kívánt terhesség, de az nem jelent semmit, minden ugyanúgy lesz, ahogy eddig is volt, nem kell aggódni. - Lekvárral először, majd kakaósan, de biztosan nem fogok meghalni? – kérdezem elhúzva a szám, de csak ugratom. Barbie-nak muszáj megtanulnia főzni, ha már itt van, s magát kell ellátnia és engem és később majd a gyereket is. Nagyszerű anya lesz belőle. - Van valami terved a délutánra? Esetleg megmutatnád nekem Seattle eddig általad felfedezett részeit? – kérdezem kedvesen, míg megkenem lekvárral az első palacsintát, ami a kezem ügyébe kerül.
Most már nem annyira tartanom a jövőtől. Ryan itt lesz velem és mindenben támogít. Mi több, még azt is bevállalta volna, hogy a magáénak vallja a gyerkőcöt. Nála jobb barátot nem is kívánhattam volna. Mindig meglepődöm, hogy mennyi jóság szorult belé, hiszen én sokszor nem voltam az. Sokszor változtattam pokollá mások életét és még élveztem is. Ebben az egyben ő szöges ellentétem. Egy részem csak azt bánja, hogy nem lesz több olyan este amikor csak kiülünk a teraszra és lazulunk. Nincs több cigi, se drog se semmi ami árthatna a babának. De merem feltételezni ez engem jobban bánt, mint őt. Mert bár a lakásban nem fogok megtűrni több drogot és cigit is csak az erkélyen, ő még bárhol máshol használhat bármit. Én pedig ezekből kimaradok. De ha a dolgok másik oldalát nézem, akkor nem is annyira bánom. A baba boldoggá fogja tenni az életemet, ő lesz a világom közepe. Vele minden meg fog változni. Annyira várom, hogy végre a karjaimba zárhassam. Ó, én kicsikém. - Én is azt olvastam valahol és Dusty egy tünemény – szeretem a macskáját, annyira aranyos. Bár vannak vele fentartásaim, de tudom, hogy Ryannek mennyit jelent és ezért nem tilthatom ki a lakásból. Ha pedig mégsem jönne be akkor majd kitalálunk valamit. - Kételkedsz a főzési tudományomban? - nevetem el magam. Sokat kell még tanulnom, hogy igazi anya válhasson belőlem, mind a főzés mind a háztartás egyéb területein. De érzem, hogy menni fog és még annyi időm van. Bármit meg tudok csinálni. De lehet, hogy az egyetemet ott kell majd hagynom. Nem akarom túlvállalni magam és azt még később is befejezhetem, hiszen mennyien vannak így. - Persze, már csak azt nem tudom hol is kezdjem. Annyi látnivaló van és biztos, hogy te is imádni fogod Seattle-t annyira gyönyörű város. Van itt minden ami kell, menő kávéházak és cukrászdák, csodaszép parkok és megannyi látnivaló – én már belezúgtam a városba és örülök, hogy itt kötöttem ki. - Talán útközben még Soniával is összefutunk – mint mondják, a remény hal meg utoljára.
Nem lesz gond. Tudom és érzem. Megszületik a kicsi, látjuk, egy biztos családi háttér áll majd mögötte, még ha csak egy fiatal anyukáról, s annak a legjobb barátjáró is van szó, aki meleg. Nem az a lényeg, hogy ki áll mögötte, hanem, hogy az illető, hogyan végzi majd el a feladatát, s kétség sem fér hozzá, hogy a Barbie-ban lappangó gyermek mindent meg fog kapni, amire, s akire csak szüksége lehet és semmiben sem fog hiányt szenvedni. Várom már a pillanatot, hogy megpillantsam és a kezem közt tarthassam. Biztos vagyok benne, hogy nagy kék szemekkel fog rendelkezni és hullámos, szőke hajjal, még ha fiú lesz is. Egyszerűen alig bírok várni, pedig még rengeteg időnk van addig, ám sosincs elég hamar elkezdeni az ábrándozást. - Dusty életem szerelme – mosolyodom el, még ha csak egy macskáról van is szó, ám számomra az a macska jelenti a világot, hiszen mindig támaszt nyújtott nekem a nehéz időkben. Ott volt, s dorombolt és szeretgetett. Ő az a családomból, akit sosem hagynék el meg persze Barbie-t sem, akit konkrétan a húgomnak tartok. Kisgyermek korunktól ott vagyunk egymásnak és kölcsönösen támogatjuk a másikat. Kell ennél több? - Sajnos igen – nevetek fel hangosan. Én sem vagyok egy konyhatündér, sosem voltam és sosem érdekelt különösebben, hogy megtanuljak főzni, de mára már azért van pár fogás, amiket egészen jól elsajátítottam, de Barbie kezében még egyszer sem láttam fakanalat, ami elég nagy szó, legalábbis szerintem. Mikor elmentünk vidékre is én szolgáltattam az ételt, mikor éppen nem rendeltünk valami, s szinte nem is emlékszem arra, hogy a szőkeség megpróbált-e valaha besegíteni nekem. Talán nem. - Csak annyi fog hiányozni itt, hogy a bulizást minden bizonnyal passzolnunk kell egy jó időre. Mondjuk néha úgyis el fogok menni, ha lesz kivel, de egész este az összes felesem rád iszom majd. Remélem megfelel – mosolygok rá csúnyán. Régen rengeteget buliztunk együtt, furcsa lesz, hogy Barbie most egy ideig majd már biztosan nem tart velem, s ezáltal én is kevesebbet járok majd el, de ettől függetlenül rengeteg közös programunk lesz majd. – Holnap elmegyünk egy cukrászdába, a babának is jól fog esni. - Annak én is nagyon örülnék, hidd el – mondom őszintén, együtt érzően. Remélem, hogy megtaláljuk Soniát.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Konyha (Ryan & Barbie lakása)
