AMC mozi

Nincs is annál szánalmasabb, mint egyedül ülni be egy filmre. Mindig ezt mondtam. Úgy vélem, hogy annak, aki egyedül mozizik olyan szinten alacsony a szociális élete, mint egy megdöglött tehénnek. Na már most én lettem ez a halott indiai szent állat, úgy tűnik, ugyanis a mozi előterében állok a jegyemmel, s legszívesebbe a földhöz vágnám a telefonomat.
- Kapd be! Nem érdekel, hogy mi a mentséged, ez annyira nem szép, hogy attól menten villámot tudnék átkozni a fenekedbe!
Morgom a készülék képernyőjén villódzó smsnek, mintha ugyan a feladója hallhatná szavaimat. Hihetetlen ez a nő, de komolyan mondom. Ahelyett, hogy itt lenne és velem mozizna, inkább a húga esküvői ruhájával rohangászik, hogy visszacserélhesse az ekrüt fehérre, vagy mi a jó istenre. Kiakadok, de komolyan, főleg azért, mert tudom, hogy a háta közepére kívánja púpnak az egész esküvőt, hiszen szerelmes a húga vőlegényébe és le merem fogadni, hogy az is belé. Mint valami szappanoperában, esküszöm.
- Én ugyan ki nem hagyom ezt a filmet miattad.
Kattintom rá a telefonra a billentyűzárat, majd pöckölöm le az oldalán a némítás gombot, hogy végül a táskámban landoljon a csipogó, telekommunikációs förtelem. A jegyemet szorongatva fordulok meg, hogy repülőrajtot véve induljak meg a büfé irányába. Ha már egyedül kell égessem magam a nézőtéren, legalább egy vödör pattogatott kukoricára szükségem lesz hozzá, szándékomban áll vételezni hát. Annyira lelkesen igyekszem elhatározásomat teljesíteni, hogy fel sem tűnik, amint oldalirányból igazán tapló módon befarcolok valaki elé, aki pedig rendesen áll a sorban. A kiszolgáló lányzó rosszallóan összevont szemöldöke az, ami megálljt parancsol nekem a 'kérek egy..' szövegem kezdetekor. Zavartan fordulok meg, hosszan elnyújtott 'ííí'-vel kérnék elnézést és mennék is odébb ráébredve tévedésemre, ha nem azzal az arccal találnám szembe magam, amelyikkel megteszem.
- Még ez is.
Fordulok menetirányba bosszúsan morogva, s bevéve a leszarom tablettát mégis megrendelem azt a kukoricát. Udvariasságból jeles. Így kell viselkedni az exünkkel. Gratulálhatsz magadnak Sona, igazán.

- Joana, nagyon kérlek, ne most menjünk ebbe bele. – fojtott hangon válaszolok az iménti szavaira. Semmi kedvem egy újabb parttalan vitába belemenni, főleg itt és most. Nem én kértem, hogy jöjjön moziba velem, ő akart. Most meg persze semmi nem tetszik, csak tudnám, hogy a búbánatban jutottunk el a filmválasztástól a házasságunk problémáihoz, de valahogy mégiscsak sikerült. Pontosabban az én hibáimig, mert ő abból vezeti le a félrelépését.
Nincs indulat bennem, csak nem szeretem mások előtt élni a magánéletem, ennek megvan a maga helye és ideje, leginkább otthon.
- Jó, akkor hagyjuk. – csattan fel és sarkon fordul. Ha menni akar, hadd menjen, nem szólok utána. Nem azért, mert nem érdekel, hanem, mert alapvetően úgy élem az életemet, hogy ne akarjak beleszólni mások szabad akaratába és ha jobbnak látja most, hogy faképnél hagyjon, akkor megvan ehhez minden joga.
Ottmaradok hát a popcorn sorban és amikor már én következnék, ismerős barna tincsek gazdája furakszik elém. Ezer közül is felismerném a hangját és az alakját és ettől idült mosoly költözik az arcomra. Mert én örülök neki.
- Neked is szia! – hajolok előrébb, amíg kiszolgálják, majd oda is lépek mellé.
- Mitől vagy ilyen paprikás hangulatban? – egy időben jól ismertem, tudom, ha így viselkedik, akkor valami baja van. Hacsak az elmúlt évek alatt meg nem változott, ami benne van a pakliban.
- Lehetne ebből még egyet? – villantok a szőke lánykára, aki a pultra tette a kukoricát egy széles, kedves mosolyt – hát na, ilyen a mosolyom, nem tehetek róla –, mit viszonoz és pírral az arcán fordul a következő papírzacskóért.
- Melyik filmre jöttél? – fordulok vissza egykori kedvesem felé és amint megvan a másik adag popcorn, szó nélkül fizetem ki mind a kettőt.

//én is ^^//

Nem hallom a vitát, nem hallom a hangjukat és konkrétan olyan vagyok, mint Selátsehall Dömötör. Ha nem így lenne, akkor sebes léptekkel választanék másik sort, de így marad ez a megoldás, ami nem túl udvarias, de mit tegyek? Néha olyan vaksi vagyok, mint hat másik, pláne akkor, hogyha a vörös köd az agyamra ereszkedik.
- Ö.. aha. Azt neked is.
Nyökögöm zavarra cserélve a paprikásságomat. Aztán persze hamar lekattan, hogy komplett idiótának nézhetek ki, ami nem is csoda, mert annak is érzem magam.
- Akarom mondani, szia Bill!
Áldom az eget, hogy kiengedett hajjal indultam el ma otthonról, most már csak le kell küzdjem a kényszert, hogy fülem mögé igazgassam tincseimet. Rendelek inkább, azzal beljebb vagyunk.
- Egy barátnőm lemondta a mozit az utolsó pillanatban én meg rühellek egyedül filmet nézni. Nincs benne semmi izgalom, nem lehet senkivel kibeszélni a történteket. Tudod, hogy mennyire imádok csacsogni közben.
Észrevétlen kúszik bele a nosztalgia a beszélgetésbe, s már csak a mondandóm végén sikerül realizáljam, hogy a paprikás hangulatom erőteljesen megcsappanni látszik. A társaságában mindig kisimultam - na jó, a viszontlátás nem volt egy ezen alkalmak közül - régebben is, s úgy tűnik, hogy még mindig ilyen hatással van rám. Félelmetes egyébként. És miért kell még mindig ilyen pimaszul jóképűnek lennie?
- Hogyhogy csak így egyedül?
Szalad ki a számon a kérdés, amiért legszívesebben képen törölném magam. Az kéne még, hogy most a nejéről kezdjen mesélni. Nem akarok ma este berúgni megint..
Előkotrom tárcámból a kukorica árát, de Bill megelőz. Úgyse fogom hagyni neki, hogy ő fizessen, akkor se tettem, amikor együtt éltünk. Közös kasszán voltunk, de mégsem voltunk azon. Mindig hittem az egyszer ő, egyszer én dolgokban. S mivel most nem esélyes, hogy lesz legközelebb, nem hagyhatom, hogy a majdani "legközelebb majd te" lehetőségével játszadozzunk.
- Kitalálod?
Kérdezek vissza, mert bár válaszolni legalább ilyen rövid lenne, hiszen a filmcím egyszavas, inkább rábízom. Imádom a rajzfilmeket, mindig imádtam. Szinte betegesen rajongok értük. Vajon emlékszik még rá?
- Hát te?
Állok arrébb, hogy haladhasson a sor. Közben Bill felé nyújtom a kukorica árának összegét igen célzatosan.

- Kezdtem attól félni, hogy már meg sem ismersz. – somolygok az orrom alatt és a lehető legnagyobb természetességgel ölelem meg, ha nincs ellenére a dolog, mintegy üdvözlésképpen, mielőtt még rendelésre adhatná a fejét.
- De még mennyire, hogy tudom. – nevetek fel a film alatti csacsoghatnék vágyára. Hányszor, de hányszor újra lejátszott meccs volt közöttünk ez, ha filmet néztünk, te jó ég! A végén minden filmet kétszer néztem meg, egyszer vele – semmit nem értettem belőle általában, mert jobban figyeltem Sonára –, másodjára meg egyedül, stikában, hogy őt ne bántsam meg, de azért tudjam is, hogy mit láttam.
- Velem is valami hasonló történt. – húzom feljebb a vállaimat.
- De figyelj, ha már így alakult, akár együtt is beülhetünk. – vetem fel a hirtelen jött ötletet. Főleg, mert többet érdemlünk egy szimpla helló-szia kettősnél, ha már összefutottunk, nem?!
- Ömmm…. – esem gondolkozóba, hogy vajon mire is érkezhetett.
- Valamelyik rajzfilmre? – tippelek vigyorogva. Nem vagyok biztos benne, elvégre nagyon régen nem hallottam már felőle és meg is változhatott az ízlése az évek alatt.
- Most meg akarsz sérteni? – eszemben sincs elfogadni a pénzt tőle, nem ebbe a pár dollárba halok majd bele, meg egyáltalán, ez annyira semmiség, hogy csak na. Megrázom a fejem és nem nyúlok a pénz után, helyette más jut eszembe.
- Öhmmm, igazából nem én választottam volna filmet, szóval még nem tudom mit nézek meg. Viszont mozi után meghívhatsz egy sörre, ha az megnyugtatja a pénz feletti aggodalmad. – remélem így már rendben leszünk ebben a kérdésben. Ami meg a mozit illeti, előtte, utána is mehetünk, teljesen rugalmas vagyok ebben a kérdésben.
- Egyébként mi hozott vissza Seattlebe? És merre jártál az elmúlt években? Az iskolában nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni... – pedig számtalan dolog érdekel vele kapcsolatban.

Elhúzom a szám s megforgatom a szemeimet.
- Hát lehetne téged elfelejteni?
Kérdezek vissza viccesnek szánva, de igazából elég komolyra sikeredve. Igen, próbáltam már, de nem ment, szóval nagyon is komolyan tudom, hogy nem, nem lehet.
- Örülök, hogy mély nyomot hagytam benned.
Kacsintok rá, ezúttal magamba nyelve a sebzett "hát még te énbennem"-et is. Sokszor szívtam a vérét azzal, hogy nem tud egyszerre kétfelé koncentrálni, bezzeg én tudok. A nők és férfiak közötti különbséget szajkóztam ilyetén és egy idő után rettenetesen kezdett szórakoztatni, hogy mennyire nem tud figyelni. És igen, eljött az a pont, amikor én is kétszer láttam mindent, mert az első alkalommal jobban lekötött, hogy őt zavarjam a koncentrálásban, mint maga a filmművészeti alkotás. És nem véletlenül szoktunk le a mozizásról. Volt az az időszak, amikor egyetlen filmet sem tudtunk végignézni, annyira egymásba feledkeztünk közben.
- Felőlem semmi akadálya. Tőled úgyse kell elnézést kérni a filmnézési szokásaimat illetőn. Aligha tudok neked újat mutatni. És igen, rajzfilmet. A lajhárosat.
Egyezem bele könnyedén, pedig van az a részem, ami tiltakozna zsigerből ez ellen az egész ellen.
- Van egy jegyem úgyis, szóval ülhetsz mellém, egye fene. Hacsak nem akarsz a moziterem túlvégére menekülni a beszédkényszerem elől.
Kotrom elő az emlegetett plusz egy jegyet, s nyújtom felé.
Összevonom a szemöldökeimet a visszakérdezésére. Sose értettem, hogy miért sértés, hogyha valaki vissza akar fizetni valamit. Szerintem ez a női emancipáció negatív hozománya, annyira elszaporodtak a csakazértisvisszaadom nők, hogy a férfiak meg elkezdtek megsértődni ezen. Mintha legalábbis kasztrálni akarnám. Felsóhajtok, s zsebre süllyesztem a pénzt.
- Ha arra utaznék, akkor nem pénzt lobogtatnék az orrod előtt.
Célzok arra, hogy lenne mit mondjak, amin megsértődhetne, ha annyira szeretne. Tudnánk egymást bántani, lenne is mivel, de nem akarom. Mert ha én marok, ő is fog, s egyelőre megvagyok fájdalom nélkül, köszönöm.
- Mozi előtt is meghívhatlak, annyira nem fontos a film. Majd kifizettetem Jessicával a jegyeket.
Ajánlom fel a lehetőséget. Ha már így összetalálkoztunk, valamiért kedvem szottyant inkább beszélgetni vele,mint filmet nézni. Úgyse tudnék odafigyelni, ha mellettem van.
- Kínában voltam és Rómában. Nem történt velem semmi extra egyébként. Ellenben a gyerekek elmondása alapján a tanár úrnak bekötötték a fejét, szóval..
Most kéne talán azt mondjam, gratulálok. Helyette viszont csak megvonom a vállamat. Azért hazudni nem fogok, képtelen vagyok örülni a házasságának. Ez van. Szakadjon rám az ég.

- Még sosem próbálkoztam ezzel, szóval azt hiszem rossz embert kérdezel. – mosolygok még mindig szélesen. Én mindenesetre sosem feledtem el őt, nem mintha nagyon akartam volna valaha is.
- Minden alkalommal eszembe jutsz, amikor valaki beszélgetni akar egy film alatt. – bukik ki belőlem a részben nosztalgikus, részben pedig jó kedélyű megjegyzés, bele sem gondolva abba, hogy ezzel tulajdonképpen mit is vallok meg neki, a leghalványabb szándék nélkül.
- Már meg is beszéltük. – bólintok egyet a közös filmezéssel kapcsolatban, főleg, ha már eleve én vetettem fel. A rajzfilmek amúgy is az a kategória, amit mindig sikerült rengetegszer megnéznem a gyerekek miatt. Van mozilátogatás minden hónapban és az osztályban is gyakran nézünk meg közösen egy-egy mesét.
- Ha hihetünk egy csapat tízévesnek, akkor azt kell mondjam, hogy az egy remek rajzfilm. És én hajlamos vagyok hinni nekik, ha meséről van szó, nagyon is komolyak. – meg amúgy is, a gyerekeket nem lehet félvállról venni, hát még a véleményüket és a gondolataikat. Nagyon bírom, ahogy hozzá tudnak állni a világhoz, emberekhez, vagy szinte bármihez. Mi, felnőttek már szeretünk belesüppedni a hétköznapok egyszerűségének szürkeségébe, de egy gyerekkel, még ezekben is lehet érdekességet találni, ha az ember elég nyitott tud lenni rájuk.
- Régen sem panaszkodtam… Na jó, nem panaszkodtam annyit a sok beszéd miatt, szóval azt hiszem kellően edzett vagyok már. – kacsintok rá vigyorogva. Maximum rettentően nosztalgikus lesz az élmény, de abban, meg nincs semmi rossz, nem igaz?!
- Nocsak?! Na jó, mit követtem el? – vonom feljebb az egyik szemöldökömet, várja, hogy valami magyarázatot is mellékeljen, mert ezt így most nem annyira értem. És feltételezem, én vagyok a hibás, mindig a férfiak azok, nemde?!
- Jó, legyen, menjünk. – magam elé engedem, hogy akkor induljunk. Én sem ragaszkodok a filmhez különösképpen.
- Van a mozival szemben egy csendes kis bár. Jó lesz ott? – nyugis hely, kifejezetten beülős-beszélgetős. Ha egyetért, akkor ellette haladva indulok meg kifelé az épületből, hogy átsétáljunk az említett italmérésbe.
- Woha, ez aztán nem semmi. És mit csináltál Kínában és Rómában? Munka vagy magánélet vitt oda? – azért elmenni a világ túlsó felére nem annyira kicsi és semmi extra kategória, és persze, hogy érdekel, miért is járt arra, meg egyáltalán minden, amit hajlandó megosztani velem.
- Oh. Igen. Be. – azt hiszem érezhetően csökken a lelkesedésem a nejem említésére. A házasságom leginkább egy csőd, innentől kezdve pedig nem a kedvenc beszédtémáim egyike, de mivel nem akarok kínos feszengést ebből, végül csak veszek egy mély levegőt és kicsit bővebb magyarázatra adom a fejem.
- A neve Joana, pár éve házasodtunk össze, aztán egy nap közölte, hogy van valakije. A valaki idővel eltűnt, most pedig... – feljebb húzom mindkét vállam. Nem váltunk el, Jo tanácsadásra akar járni, én meg belementem, pedig már nem szeretem. Nem úgy, mint mikor elvettem. Nincs mit mesélnem erről tovább.
- És te? Férjhez mentél? – fordulok felé, miközben belépek a bárba. Nem pofátlanságból megyek előre, hanem, mert ilyen helyre így illik, a férfi megy be először. Tartom az ajtót Sonának, majd egy üres asztal felé indulok meg, ha ő is bent van már.

Tudja ám, hogy hogyan forgassa a kést az emberben, ez kétségtelen. Csak a számat húzgálnám, de helyette mosolygok, nem akarva rögvest lebuktatni érzelmileg labilis önmagam. Egyébként jólesnek a szavai, mikor nem esne jól ilyesmi? Mindazonáltal tompán sajog is belül, ami azt illeti.
- Örülök, ha sikerült mély nyomot hagyjak benned.
Kacsintok rá inkább, maradva a kedélyességnél. Nem tudom, igazából könnyű így beszélnem, még ha egy kicsit azt is érzem, hogy belehalok, akkor is.
A jegyemet átadnám, meg is beszéljük, de végül mégis ott kötünk ki, hogy elruccannánk másfelé a film helyett. Mivel nagyvonalúan igyekszem elereszteni a fülem mellett a mit követett el kérdését, inkább egyben válaszolok mindenre. A gyerekekre és az egyebekre is.
- Hihetsz nekik, éleslátóak szerintem. Már amennyit tapasztaltam az osztályodból, nagyon jó kis banda. Látszik rajtuk, hogy remek kezekben vannak. Hiába, mindig imádtam, amit képes vagy művelni egy csapat zsizsegő gyerekkel. Rendszer van a létükben. Le a kalappal.
Könnyű őt dicsérnem, hiszen tényleg cuki, ahogy bánik a gyerekekkel. Ezt is szerettem benne, hogy úgy éreztem van közös jövőnk, hogy családalapításra képes fiatalember és nem csak képes, hanem hajlandó is. Aztán persze az élet másféle lapokat osztogatott.
- Munka is, meg magánélet is.
Válaszolok óvatosan. Szerencse, hogy szedtem magamra némi önuralmat az évek alatt és így nem vágom az arcába, hogy te. Megjegyzést teszek inkább arra, mit hallottam a gyerekektől, majd pedig legszívesebben felpofoznám magam. Kicsit túl sok infót kapok hirtelen, így még a sokktól fel sem röhögök azon, amit kérdez tőlem a végére.
- Pekingbe nyelvet tanulni mentem, meg volt ott egy nagyon jó artista csoport, akik felkértek, hogy lépjek fel velük. Szóval dolgoztam is, meg tanultam is, minden fronton.
Térek inkább vissza arra, hogy magamról beszéljek, s közben elharapom a "ó az a ribanc" megjegyzést, amit a nejére tennék. Rómát inkább hagyjuk, oda a magánélet vitt és majdnem nagyon rossz vége lett.
- Nem igazán volt rá érkezésem. Tudod, megmondtam már annak idején is. te vagy az egyetlen pasi, akihez hozzámennék. Voltál. Akarom mondani, volt.
Helyesbítek szinte ijedten a végén. A fenének s ehiányzik, hogy félreértse itt nekem. Inkább azzal foglalkozok, hogy az üres asztalok között járassam szemem, hátha találok kedvemre valót.
- Akkor gondolom ne gratuláljak..
Szalad ki a számon ez is, s hogy a nyelvemet elharapni ne kelljen, inkább megindulok a kinézett ülőhely felé.

- Eltúlzod, de köszönöm. Azt hiszem inkább csak szerencsém van velük, szuper srácok egytől-egyig. – fontos az osztályom és az életem a tanítás, szeretem a hivatásomat, de azt hiszem Sona kicsit többet lát bennem, mint ami az igazságot fedi. Mindenesetre kétségtelenül jól esnek a szavai.
- Akkor ne faggassalak jobban? – emelkednek meg kissé a szemöldökeim. Ha nem akar többet mesélni, akkor természetesen tiszteletben fogom tartani a dolgot, nem vájkálok az életében. Nem tartozik nekem beszámolással, pusztán tényleg érdekel, hogy mi volt és mi van vele. Mindig is érdekelt, akkor is, amikor már nem voltunk együtt és azután is, hogy végleg kilépett az életemből.
Lelkes érdeklődéssel hallgatom hát, amit mégis elárul az elmúlt évekből.
- Ez nagyon jól hangzik. Fellépsz még aktívan? – ezzel kapcsolatban is változhatott sok minden, így most gőzöm sincs, hogy jelen pillanatban inkább légtornász vagy tolmács vagy esetleg egy egészen új és merőben más szakmát tanult ki és művel azóta, hogy elment.
Most neki sikerül belém fojtania a szót a szavaival, olyannyira, hogy előbb egy másik megjegyzésére reagálok, amíg az általa kiválasztott ülőhely felé megyünk.
- Szíved joga eldönteni. – nem fogom kérni a gratulációját, de elutasítani sem. Igazából a dolog régen megtörtént és tönkre is ment, csak még a romjait nem hajlandó egyikünk sem elhagyni.
Ha megvan az asztal, akkor őt követve leülök én is és kibújok a dzsekimből, amit magam mellé pakolok. Mindkét alkaromat felteszem az asztalra, ujjaimat összefonva és felé fordulok.
- Egyébként te voltál az első nő, akit el akartalak venni… csak aztán a dolgok máshogy alakultak. – van ilyen. Pontosabban ő lelépett és így talán nem is számít az egész, régen is volt, talán igaz sem volt.
- Helló, én egy sört kérek és... – adom le a közben érkező, itt dolgozó lánynak a rendelésem, majd Sona felé fordulok.
- Igyunk valami rövidet is? Te mit szeretnél?

- Aligha hiszem, hogy lehet ekkora mázlid.
Mosolygok rá. Az a véleményem, hogy igenis kell egy jó vezető ahhoz, hogy egy osztály ennyire jól működjön. Persze nem sok időt töltöttem velük, de a barátnőm, akinek a gyereke odajár csak jókat szokott mesélni a közösségről. És így visszagondolva a tanító bácsiról is. Persze én hülye nem kérdeztem soha, hogy hogy is hívják az illetőt.
- Nincs benne semmi titok, nyugodtan kérdezz. Bocs, csak meglepődtem.
Hogy min? Azon, amennyit kéretlenül elmondott nekem. És rosszul is esett.
- Igen, fel. Mondjuk most nincsen aktív partnerem, sajnos Ben megsérült és már nem engedi az orvos többször fellépni. Egy újabb esés akár az életébe is kerülhet. Úgyhogy egyelőre párosban nem vagyok elérhető, csak a csoporttal. A csajokkal még aktívan toljuk, Peking után simán visszavettek azzal a feltétellel, hogyha építem a kínai kapcsolatainkat. De hát tudod milyenek.
Mesélek azokról, akiket még ő is ismerhet az életemből. Mondjuk elég sok ilyen része van az elmúlt éveimnek. Sokat is voltunk együtt és ráadásul mindenbe belevontam, ami én vagyok, ahogyan ő is teljesen az élete részévé tett. Hiányzik. De ebbe most ne menjünk bele.
- Nem illik egy rossz házassághoz gratulálni.
Világítom meg számára, hogy miért is tettem azt a megjegyzést, amit.
- Bár igazad van, a "most pedig"
Formálok idézőjelet kezeimből
- nem determinálja, hogy rossz lenne. Szóval bocs a feltételezésért.
Nem, a gratulálok még mindig nem képes előkúszni belőlem, de egy vállvonásra azért futja. Meg egy engesztelő mosolyra. Az is valami, nem igaz?
Touché, ahogy szokták mondani. Ha innék valamit, akkor most sikerült volna kiköpjem.
- Máshogy, igen.
Köszörülök torkot és majdnem a képébe tolom, hogy mégis mi volt az okom mindenre, de végül lenyelem. Nem akarok veszekedni vele és nem kellene éppen itt elrontanom valamit, ami jól is elsülhet. Talán tudunk még értelmes emberekként tárgyalni egymással. Meg amúgy is.. felesége van, pont nem érne semmit az én igazságommal.
- Tequilát. Gold.
Adom le a rendelésemet de nem a pincérnek, hanem Billnek címezve a szavaimat, elvégre ő kérdezte. Erre az előbbire feltétlen inni kell, s igen, a sör részemről nem lenne elég ütős. Meg egyébként sem szeretem. Csak vele, de erre meg elég kétesélyes gondolni.
- És a nősülésen kívül mi más történt veled, mióta nem beszéltünk?

- Elvégre szerencsés fickó vagyok, mindig az voltam. – tárom szét a kezeimet még mindig mosolyogva. Tudja, hogy az élethez mindig is igyekeztem így hozzáállni. Elfogadni, amit kapunk és nem keseregni a rossz dolgok felett, mert az sehová sem visz. Mérgező, rossz érzésekre pedig nincs szükségem. Meg senkinek sem, szóval szeretem azt gondolni magamról, hogy mázlim van és örülök a mázlimnak.
- Bocs a kéretlen információ áradatért, nem rád borogatni akartam, csak ésszerűbbnek találtam, mint kerülgetni azt a bizonyos kását. Egy vadidegennek nem tálaltam volna ki, de te nem vagy vadidegen. – olyan felesleges köröket látok abban, ha csak utalgatok vagy célozgatok vagy nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyom a házasságommal kapcsolatos kérdéseit. Ezek a tények és kész, nem neki kell velük megküzdeni. Én legalábbis nem tudok erről.
- Oké, te mondtad, hogy kérdezzek, szóval mi volt a helyzet Rómával? Ha már említetted azt is... – nem kell nagyon biztatni, érdeklődök én, mert tényleg érdekel ő. Ez ilyen nagyon egyszerű.
- Ezt sajnálattal hallom. Mikor sérült meg? – mármint Ben és értelemszerűen utoljára, ami ezek szerint a karrierje végét is jelentette.
- Tartjátok még a kapcsolatot? Hogy viseli? – sejtéseim azért vannak, de nah, gondolatolvasó nem vagyok. És csak puszta kíváncsiság miatt kérdezek.
- Felléptek mostanában valahol? – régen és azóta is eljárok előadásokra. Persze, amikor még együtt voltunk, akkor jóval többre, de mostanában is előfordul.
- Akkor ne tedd. – halvány mosoly szökik ajkaimra. Tekintve, hogy talán már túl sok mindent meséltem neki a házasságomról, így most elengedem a dolgot magunk mellett és nem cáfolom vagy erősítem meg abban, hogy mennyire is rossz vagy sem a házasságom. Meg különben is, miért is érdekelné, nem igaz?!
- Akkor két tequila gold is lesz még, köszi. – fordulok vissza a felszolgáló felé, hogy befejezzem a rendelést, aztán újra Sonaé lesz minden figyelmem.
[color=gold]- Leginkább semmi. Még mindig tanítok, de ezt már tudod. Tulajdonképpen marha egyszerű az életem, de nekem jó így.
- És meddig maradsz Seattleben? Vagy visszaköltöztél?

- Az igaz. És pofátlan is. Pofátlanul jóképű.
Csúszik ki a számon a kedélyes hangvételű bók. Nem titok előtte, nyilván tudja, hogy jóképűnek tartottam mindig és igazából nem változott a külleme meg az én ízlésem sem, szóval ez így teljesen alap.
- Semmi baj
Kezdem engesztelten, s bár ez azért elég erős túlzás, mégsem változtatok a szavaimon.
- nincsen azzal, hogy őszinte voltál velem. Mindig azok voltunk, ez nem meglepő. És megtisztelsz valahol, hogy elmondtad. Egyébként akkor ha már itt tartunk, én is mondok valamit. A nejed hülye, ha mást keresett melletted.
Vállvonogatva, mintegy mellékesen közlöm mindezt. Szégyellem magam egy kicsit, de nem azért, mert lehülyéztem a feleségét, hanem mert azt mondtam mindig őszinték voltunk egymáshoz. Nagyon nincs ez így, hiszen azt a mai napig nem tudja miért hagytam el, s menekültem egészen Kínáig. Nem vagyok benne biztos, hogy megemésztené. És ennyi év után nem mindegy más? Hisz nős. Nős. Franc egye meg!
- Giancarlonak hívták és szőke volt. Én meg hülye. Mondjuk még éppen idejében leesett, hogy mi olyan fura mindig benne, szóval leléptem, mielőtt nagyon be tudott volna szippantani a sötétebb oldala. Nem írtam még alá a szerződést vele.
A pénzmosás melegágya lett volna az a "cirkusz" és nem éppen olyan szórakozás kellett volna a népeknek, amire én szerződtem volna. Bár tény, hogy erre csak akkor jöttem rá, amikor már egy hónapja együtt laktunk Rómában - nem, nem mint pár, olyan szinten sose volt közünk egymáshoz, de ezt elfelejtem (vajon tényleg elfelejtem vagy direkt nem mondom? magam előtt se tiszta) közölni Billel - és kerestem valami helyet a holmijaimnak.
Hogy utána miért nem jöttem el a városból? Dafke. És mert tetszett, az olaszokat kedvelem. Hasonlatosak a spanyolokhoz, ott meg a gyökereim vannak. Temperamentumos nép, az kedvemre való.
- Nem sokkal azelőtt történt, hogy elmentem volna.
Talán emlékszik rá, akkoriban még beszéltünk, egyszer egy találkozónk közepén rohantam el. Utólag nem magyarázkodtam, mert éppen egy vitában voltunk benne és könnyebb volt, ha Bill azt hiszi hisztériásan elrohantam. Így kisebb volt a lelkiismeret furdalásom, amiért tényleg Kínáig futok előle.
- Látogatom, heti egyszer elmegyek hozzá. Teljes életet él, minden olyan, mintha rendben lenne, de a legkisebb eséstől és ütéstől is összezúzhatnák a tüdejét a bordáiba épített fémek. Nem végezhet fizikai munkát, otthon van legtöbbször, onnan dolgozik. Szerecsére a webdizájnhoz nem kell edzettnek lenni. De sajnálom, nagyon tehetséges volt. Nem is értem hogy cseszhették el annyira azt az emelést.
Nem voltam ott, amikor megsérült és nem vagyok orvos, sose kezdtem el gyanakodni, hogy nem is az esés volt a fő baj. Fogalmam sincs arról, hogy valójában az esés csak mellékes volt, annyiban számított, hogy annak következtében tudták megállapítani: csontrákja van.
- Lesz egy jótékonysági est a színházban, külön a kedvünkért alakítják át a színpadot. Van kedved eljönni? Szerzek neked jegyet szívesen. Öm.. mármint.. nektek.
Mintha a fogamat húznák, úgy keverem szóba a feleségét, de igyekszem illendő maradni.
- Visszaköltöztem. Hiányzott.
És te is hiányoztál..
- Kaptam megint rendes állást, mármint fordítóit, szóval a megélhetésem is biztosítva van, ha balul sül el az artistaság, akkor is.
Morbid a humorom, én tudom. De régen is mindig azt mondtam, hogy azért tolmácsolok, mert azt bénán is tudok, csak legfeljebb nem leszek annyira esztétikus.
- És.. javult a helyzetetek?
Sajnálom, nem tudom befogni a számat. Nem kellene kérdeznem, de nem vagyok képes elengedni így - igen, még nem sikerült, higgyen bármit - hogy nem vagyok benne biztos, boldog, úgy igazán.

- Ó... – meglepnek a szavai. Nem, nincsenek önértékelési problémáim, de nem is gondolok magamról túl sokat. Éppen annyit, ami egészséges és persze, ha nem vonzódtunk volna egymáshoz külsőleg, akkor sosem állunk szóba a másikkal, de idővel érthetően nem a külső volt az, ami miatt működtünk. A bókja pedig hihetetlenül jól esik, csak hirtelen, nem tudom, hová is tegyem.
- Ennek aligha hiszem, hogy köze van a szerencsémhez. Te meg gyönyörű vagy. – legjobb védekezés a támadás, ez esetben a visszapasszolt bók, ami még ráadásul igaz is. Tényleg az, mindig is az volt.
Elhúzom a szám, mert ehhez nem tudok mit hozzá tenni. Jonak is megvannak a maga okai arra, hogy miért csinált és… nem is tudom, ez az egész furcsa volna, ha több szót kapna itt és most. Inkább elengedem a dolgot magam mellett vagy függőben hagyom.
- Értem. – bólintok egyet szűkszavúságom mellé. Valamiért kellemetlen a gondolat, hogy ez Gian nevű dzsigoló és ő együtt… Nem, van, amit mégsem feltétlenül szeretnék tudni.
- Te sok minden vagy, de hülye az biztosan nem. – mosolygok rá szelíden. Számtalan – nagyon is pozitív – jelzővel tudnám illetni, de ami tulajdonságot megemlített, az egészen biztosan nincs a listán.
- Örülök, hogy a körülményekhez képest jól van. – minden elismerésemet a hangomba sűrítem. Nehéz lehet egy életet újra felépíteni és más szenvedélyt találni. Ha nem taníthatnék, gőzöm sincs, hogy mihez is kezdenék az életemmel vagy magammal.
- Nagyon jól hangzik és örömmel elmegyek, de ha jótékonyság, akkor inkább szeretném megvenni a jegyemet. – Jot tudom, hogy nem érdekli az ilyesmi, így biztosra veszem, hogy nem akar majd eljönni. Eddig sem kísért el egy ilyen előadásra sem, nem hiszem, hogy majd pont most jön rá, mégis meg akar nézni egyet.
- Ez nagyszerű! Merrefelé laksz? – élénkülök fel a téma kapcsán és igen, megfordul a fejemben, hogy gyakrabban is találkozhatnák ezután.
- Hihetetlen vagy... – csóválom meg a fejem, de rosszallás nincs a hangomban. Tulajdonképpen tökéletesen igaza van, hogy több lábon áll.
- És mit fordítasz? – közben kiérkeznek az italok. Sona kezébe adom az egyik aranyló tequilát, a másikat pedig koccintásra emelem.
- Egészségedre! – egy széles mosolyt küldök felé, majd fahéj és narancs nélkül nyelem le az italt.
- Húha, szóval több is érdekel... – szusszanok egyet, leteszem a poharat és megcsóválom a fejemet ismét, de a mosoly ott marad az arcomon.
- Mire vagy pontosan kíváncsi? – pillantok a kék íriszekbe, így tartva fogva a tekintetét.

A levegőbe csókolok, nem is gondolva át, hogy mit cselekszem. Persze ez nem annyira égetnivaló, mintha ajkait illetném hasonlóképpen, viszont ez a gondolat csak megkapargatja a koponyafalamat belülről, szóval feltűnik, hogy valamit nem csinálok jól. Normalizálom arcvonásaimat mielőtt még túl idültté kezdene válni a mosolyom.
- Nem mondanád ezt, ha láttad volna a pasit. Lesírt róla, hogy drogos, de túl jól öltözködött, szóval sejthettem volna, hogy keményen benne van az alvilágban. Tök klisés, nem? Kínában összeszedni egy olasz maffiózót. Ennél gázabb már csak az lenne, hogyha amúgy össze is jöttem volna vele, mert kellek neki, mint nő. De magunk közt szólva szerintem meleg volt.
Egy meleg maffiózóval éltem. Nem rossz amúgy, már legalábbis regénybe illő, lehetne röhögni a hülye főhősön. Mindazonáltal jólesnek a szavai. És fel se tűnik, hogy megint sokat mondtam, s ez az, ami őt sem érdekelte ennyire.
- Rendben, legyen úgy. Május első szombatja, amúgy.
Osztom meg vele a pontos dátumot is ezután. Örülök, hogy eljönne és a bennem duruzsoló kisördög örül annak, hogy nem használt királyi többest. Én bizony nem fogok erőszakoskodni, hogy hozza el a feleségét is.
- A belvárosban, nem messze attól, ahol..
Belebicsaklik a nyelvem az "együtt laktunk"-ba.
- ..rég.
Amikor elhagytam, akkor kiköltöztem egy barátnőmhöz a külvárosi kertvárosba, így nyilván sejtheti, hogy nem arra gondolok. Nem tudom egyébként, hogy miért kell ilyesmiken lovagoljak. Legszívesebben fejen verném magam egy döglött tehénnel, de komolyan.
- Spanyolról angolra, jogi szöveg. Titoktartás.
Az igazság félig benne van a mondandómban, valóban nem mondhatom el mit is fordítok Zhennek. Viszont a jogi erős túlzás. Mondjuk valahol az is belemagyarázható. És így garantáltan nem fogja úgy érezni, hogy direkt neki nem mondom el. Tényleg nem beszélhetek róla, a dolog ennyire egyszerű.
- Egészség!
Csendítem a poharamat az övének, majd egy húzásra felhajtom az italt. Nem szeretem a fahéjat, így azt kihagyom a körből, viszont a narancskarikába beleharapok utána. Ó basszus! Nagyon jólesett.. pedig sose voltam iszákos, de ez kellett most, mint egy falat kenyér.
- Nem tudom, hogy pontosan mire is lehetek. Nézd, én nem vájkálni akarok, egyszerűen csak sokkolt, hogy nős vagy, szóval gondoltam letéphetnénk a ragtapaszt.
Hurrá. Ezt se kellett volna mondanom..

A levegőben küldött és kapott csókot egy fülig érő, teljes fogsort villantó vigyorral fogadom. Jó pofa és végtelenül aranyos dolognak tartom és jól is esik.
- Így hallgatva, az életed egy kész kalandregény volt akkor elmúlt években. – nevetek fel és valahol örömöt érzek afelett is, hogy az olasz tésztazabáló inkább a férficsapatban játszadozott és nem Sonával.
- Oké, ott leszek és köszönöm a meghívást. – mindenképpen elmegyek, ezt már most tudom. Olyannyira, hogy holnap az egyik első dolgom lesz utánajárni, kaphatóak-e már a jegyek és ha igen, akkor az első sorok egyikéből fogom megtekinteni az előadást.
- Még mindig ott lakom. – ejtem el a megjegyzést, de nem tudom, hogy ennek mennyire fog örülni vagy sem. Ő költözött el, én maradtam és aztán később is, most pedig már Joval élek ugyanott. Ciki vagy sem, de ez van…
- Akkor ezek szerint majdnem szomszédok vagyunk? Ha van kedved ugorj át valamikor, még mindig ugyanaz a munkaidő beosztásom, tudod mikor vagyok otthon. – én örülnék neki, ha jönne, de gőzöm sincs arról, hogy mennyire szívesen tenné vagy sem annak fényében, hogy a nejem is ott lakik. De elvileg ennek nem kellene gondnak lennie, nem?! Hiszen hosszú évek óta nincs már egymáshoz semmi közünk.
- Értem, akkor nem is kérdezek többet. – régen és most is tiszteletben tartom mások titkait és dolgait, senkit nem kényszerítek arra, hogy bármit is elmondjon, amit nem, így természetesen most is ez a helyzet. Nem az én dolgom amúgy sem.
- Kérsz még egyet? – megvárom a kérdéssel, míg a pohár koppan az asztallapon.
- Oké, tépjük. – szívom be élesen a levegőt és ha beleegyezik a következő körbe, akkor két ujjam felmutatásával jelzem a pincérlánynak, hogy hozzon nekünk még egy-egy tequilát.
- És tulajdonképpen bármire kíváncsi lehetsz, szóval kérdezz, amit csak szeretnél. – nem fogok előtte titkolózni és vájkálásnak sem fogom fel a kíváncsiságát.
- És te? Van valakid? – ha már a magánélet van terítéken, akkor én is tudni szeretném, ő vajon boldog-e?

- Nos igen, az én életem elejétől a végéig kalandregény. Van, volt és lesz is.
Néha ugyan rémregény, de ezt nem teszem hozzá, nem akarom elrontani az amúgy jóízű mondatot.
- Utána eljössz velünk bulizni? A lányok ünnepelni akarnak, ahogy szoktak, tudod. Te már megszoktad a stílusukat, ezért el merlek hívni.
Hívom, kérem, majd visszaszívok mindent, majdnem, amit előzőleg sikerült mondanom. Megdöbbent, amit hallok és úgy érzem, hogy menten megfulladok valamitől. Mi a franc ez? Csak nem fogok itt bőgni egy iylen hülyeségen!
- Ühümm, majdnem. Én.. persze, szívesen, miért ne?
Vágom rá és annyira sikerül őszintének mindez, hogy attól magam is megdöbbenek. Egy csepp sírós felhang nincs benne, semmi a világon. Legszívesebben tényleg felpofoznám magam. Hogy lehetek ekkora idióta? Hiszen én nem akarom látni, ahogy együtt élnek. Jó ég, dehogy!
- Naná!
Nyelek nagyot, tényleg mint valami idült alkoholista. Az előbbiek után tényleg szükségem van arra, hogy istenesen berúgjak igyak még egyet.
- Boldog vagy?
Ez érdekel, nem a nő, nem más. Vagyis de, más igen. Hogy hiányzom-e, hogy szeret-e még. De mindezeket nem közölhetem vele, egyáltalán nem lenne fair. Nem akarom tönkretenni a házasságát, tényleg nem. Ha romokban van, akkor se.
- Nincs. Jó nekem így, hogy nem nyitok senki felé. Az a hajó már elúszott.
Vallok színt kissé kesernyésen és a szükségesnél, illőnél talán hosszabb időre felejtem rajta pillantásomat.

- Egy kicsit irigyellek ezért. – mosolygok szélesen és kedélyesen. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volnék elégedett a sajátommal. Igazából szeretem a munkámat, a srácokat, a tanítást és nem bánom, hogy nem megyek világot látni, sosem bántam, noha ellene sem vagyok. Ami pedig a házasságomat illeti… igyekszem jobb ember lenni és felülemelkedni és nem csak a karma miatt. Egyszerűen csak utálnám a gondolatot, hogy nem teszek minden tőlem telhetőt. Akkor is, ha jelen pillanatban nem vagyok boldog a nejem mellett.
- A legnagyobb örömmel, persze csak, ha nem bánják az unalmas tanítóbácsit maguk maguk körül. – nevetem el magam. A társaságot kedvelem, mindig is kedveltem, így tényleg nagy lelkesedéssel és várakozással állok az egész elébe. Régen láttam őket, kíváncsi vagyok arra, hogy mi van velük, hogy vannak, ezért nem is kérdés számomra, hogy elmenjek, ha már Sona meghívott.
Oké, sejtettem, hogy nem fog annak örülni, a kettőnk lakásában élek most is, ezúttal a nejemmel. Valamikor jobban ismertem, mint a tenyeremet, így a legapróbb rezdülése is elárulja. És most gőzöm sincs, hogy észre kell-e vegyem, amit látok vagy jobb, ha túllendülök rajta. Utóbbi talán okosabb volna…
- Nem kell, ha nem akarod. Gondolom, hogy nem vagy elragadtatva, hogy... – hogy ott maradtam, de ő hagyott el és nem költöztem emiatt. Az ő döntése volt és nem az enyém a kapcsolatunk vége – és vele ellentétben – én nem akartam elmenni – főleg nem a világ végére –, hát maradtam ott, ahol hagyott.
- De, ha mégis jönnél, szívesen látlak. – halvány, de őszinte mosolyt kap tőlem. Én tényleg örülnék neki, de erőltetni nyilván nem fogom és nem is akarom.
Kikérem a második adag tequilát is közben.
- Nem. – vágom a kérdésre őszintén és nagyon is meggondolatlanul. Bár attól függ, honnan nézzük. A munkámban az vagyok, a srácokkal az osztályban az vagyok, a barátaimmal az vagyok. A nejemmel viszont nem. És azt hiszem erre a kérdésre ezzel kapcsolatban utalt/kérdezett rá. Én pedig nem akarok hazudni. Neki nem. Sosem tettem.
Közben kihozzák a második kört, a kezébe adom az övét és lenyelem a magamét, mielőtt még bármivel folytathatnánk.
- Pedig a világ legszerencsésebb férfija lenne, akinek engednél… – osztom meg vele őszintén, hogy mit is gondolok. Bennem van, hogy rákérdezzek, miért hagyott el, miért ment világgá, de ahhoz messze többet kellene innom, így inkább befogom és a sörömet húzom közelebb.

- Ugyan, mi irigyelnivalód van rajtam? Ezt sosem értettem, de tényleg. - nézek rá ugyanazzal az értetlenkedéssel, ami mindig a miénk volt, hogyha ilyeneket beszélt.
Én nem irigyelném magam a helyében, nem olyan jó gyökértelennek lenni, s a veszély hajhászása is olyasmi, amivel tulajdonképpen menekülök a múlt elől. Nem, amíg vele voltam, addig nem így volt, de mind előtte, mind azóta ezzé nőtte bennem ki magát az életmódom. Művészeten túli nem is tudom minek.
- Mindig kedveltek, tudod jól. Mi voltunk a ~ z álompár, azok, akik soha nem fognak szakítani, akikre irigy volt az összes ~ - társaság közepe, s határozottan nem miattam volt így. - kacsintok rá, mellőzve minden komorságot a hangomból. Arról beszélni, ami szép volt még most is kellemes. Mert nem kell arra gondolnom, hogy mit tettem tönkre, csak egyszerűen visszacsöppenek saját múltunkba és ebból töltekezem. Nem gondoltam volna, hogy érzek még így mellette.
És bumm. Nem is tart soká a csoda.
- Nem, nem vagyok. De ez csak egy dolog, nincs okom szót emelni, a te lakásod, azt csinálsz vele, amit akarsz. - próbálom olyan sietve kiejteni a szavaimat, amennyire csak bírok hadarni, mert ha sokáig rágom őket, meg fogja hallani, hogy remeg a hangom, s azt nem szeretném.
Elhagytam, igen. Nem kell emlékeztessem rá, szerintem nagyon is jól emlékszik. Ahogyan én sem felejtettem el. Kettőnk között mégis van egy nagyon markáns különbség. Ő tovább lépett én pedig megrekedtem valahol a semmiben. Ám ezt nem varrhatom a nyakába, hiszen nem az ő hibája volt.
- Amennyiben a feleségedet nem zavarja.. - szívom be alsó ajkamat zavartan. Mennék én, bármikor mennék bárhová, ahol ő van, de rettenetesen tisztességesnek tűnik az egész. Hiszen nős, s azon dolgoznak, hogy megmentsék a házasságukat. Illetlenség lenne beletromfoljak ebbe.
Kérdezek, s bármennyire is félek attól mennyire fog fájni az igen, amit hallok tőle, mégis azt szeretném, ha bevallaná: boldog. Mert megérdemli, ha valaki, hát ő igazán érdemes lenne rá. A kategorikus nem viszont olyan szinten meglep, hogy még levegőt venni is elfelejtek, s a tüdőm köhögve tiltakozik ezellen. Előre kell hajoljak, öklömet ajkaimra szorítom egy hosszú pillanatra, addig, amíg normalizálom a légvételemet. Észre se veszem, hogy amint felemelkedem, fülem mögé tűröm hajtincseim. Pedig nem kellene, Bill társaságában nagyon nem, elvégre ha valaki, hát ő fel fogja ismerni a mintát a fülem mögött.
- Sajnálom. Isten bizony sajnálom. - jegyzem, s valóban semmi nyoma bennem kárörömnek vagy bárminek. Egyszerűen csak szomorúnak érzem magam, s a bűntudat legalább annyira fojtogat, mint azok a rohadt könnyek, amelyeknek nem akarok utat engedni. Ezért mentem el. Mert ha vele vagyok, elhagy az erőm, s nem tudom megjátszani magam. Mert nem múltam el szeretni őt. Soha.
Legurítom a második kupicával is, s közben már intem is le a pincért egy harmadikért. Érzem, ahogy az alkohol átmelegíti a tagjaimat, tompábbá kezd válni a világ. Jobb lett volna, ha eszem, mielőtt ivásra adom a fejem, akkor talán nem hatna ilyen gyorsan. De igazából lehet, hogy szerencse is ez így. Legalább nem érzem - nem a helyzet miatt érzem - olyan nyomorultul magam.
- Az a férfi nem szerencsés, hanem boldogtalan. - vonom meg a vállamat. Utánanyúlok a kiérkező újabb tequilának, de ezúttal nem kortyolok még bele, csak forgatom a poharat ujjaim között, játszadozom vele. Érzem, hogy mondanom kellene valami értelmeset, de nem nagyon vagyok képes rá. Tekintetemet Billébe kapcsolom, s közben fel sem tűnik miylen gyakran vándorol pillantásom cirógatása ajkaira.
- Hogy ismerkedtél meg vele? S mikor?

To Miss Goglin

Van, hogy egy dolog megragad és nem ereszt. Lehet ez gondolat, vágy, tárgy, az ég világon minden, akár személy is. Ha korábban létezett a szőke ciklon kifejezés, én ennek jelentem, megtaláltam a vörös megfelelőjét. Megragadta a figyelmem egy ideje és annyira nem is ereszti, így a halloween-i bulin kapott telefonszámot végül feltárcsáztam két órám között az egyetemen, egy délután, hogy Tara alvási ritmusába, mely feltehetőleg a hajnali műsor miatt délelőttre tolódik, ne nagyon zavarjak bele. Na meg kivártam a kötelező pár napot is, ami azt illeti, az ünnepek elvonulásával együtt. Egyedi teremtés, egy telefont megért, így hát felhívtam és elhívtam. Moziba. Egy ideje már nem voltam és jó ötletnek is tűnt, Tara is rábólintott, így megbeszéltük a napot és az időpontot, amit kínosan betartva még kicsit előbb is érkeztem a megbeszélt helyszínre. Karórámra pillantva nyugtáztam ezt, majd visszaráztam rá fekete ingem ujját. Nem vettem annyira elegánsra a figurát, megfigyeltem, hogy Tara mellett igen nagy kontrasztot mutatnék, így egy egyszerű fekete ing a felül három szabadon hagyott gombbal, kék farmer és fekete bőrcipő került elő a ruhatáramból, meg egy bőrkabát a hidegebb időre való tekintettel, amit most a mozi előtt várakozva karomra terítettem. Bár tekintetem az embereket figyeli látszat szerint, valójában fejben máshol járok. Végigpörög minden az elmúlt találkozókról s keserédesnek mondanám az emlékeket, melyeket élettel minduntalan a vörösen villanó hajkorona tulajdonosa töltött meg. Nem tudom eldönteni, hogy mitől, de van valami fura varázsa, ami miatt most is rá várok, míg lehet más férfi menekült volna. De ezt nem tettem a partyn sem, hanem vettem a fáradtságot, hogy megnyugtassam, gondoskodjak róla. Miért? Mert azt a benyomást keltette bennem, hogy rászorul, hogy szüksége van valakire, én pedig nem hagytam magára, ahogy ő se engem ájult állapotom közepette korábban, az edzőteremben. Nem is bántam meg, mert bár utána menekülőre fogta, előtte pár percig mégis emberi módon tudtunk beszélni, ráadásul komolyan. Talán az győzött meg, hogy érdemes őt hívnom s most várnom. Mikor megérkezik, intek neki. - Szia! - mosollyal fogadom, bár, ahogy megpillantom, nem mondom, hogy nem sejlik fel ajkainak íze korábbról. Akárhogy is, ha megérkezik és kellően közel ér, akkor köszöntésképp bezsebelhet két puszit az arcára, míg közben tenyerem lágyan érinti derekát, majd kicsit távolabb lépek. - Nos, mit szeretnél nézni? - teszem fel a kérdést s közben megindulhatunk a pénztár felé, addig míg sorban állunk, kitalálhatjuk, mire váltunk jegyet.

// Mókuskának

Több meglepetés is ért a napokban. Egyrészt sikerült kitalálnom, hogy a reggeli zuhanyzásnál miért zörög teljes velőből a csőrendszer, másrészt találtam egy gyorsabb módot arra, hogy beérjek a munkahelyemre, harmadrészt Max felhívott...
Na jó, az első kettő meglepetést a harmadik fényében le sem szarom, ezért többet nem is törődök velük ... DE EDZŐBÁ FELHÍVOTT!!!!4444négynégy!!!!44! Egyáltalán nem számítottam rá, hiszen magamban elkönyveltem azt az estét kudarcnak és látva, hogy Nyssa mennyire gyönyörű, vonzó és Istenem azok az ajkak ... szóval, hogy mennyire nő, esélyt sem adtam magamnak. Igen, vannak néha kishitűséggel kapcsolatos problémáim, pedig állítólag nincs rá semmi okom. Köszi Willy, de ez sajnos nem így működik.
Laza voltam, legalábbis annak éreztem magam a telefonban, de miután leraktuk, négyszer játszottam vissza a fejemben a beszélgetést, s úgy éreztem magam, mint egy bakfis. Röhögcséltem, az ujjammal tekertem a hajamat, tejbe tök módjára vigyorogtam és majdnem bepisiltem az örömtől. Mert azért na, mégcsak a von Goltzok Maximilianjáról van szó! És természetesen igen mondtam neki a randira, mert ez mégiscsak egy randi! Mikor is voltam utoljára? Már az idejét sem tudom...
- Szia! - mosolygok rá kirobbanó fogsorral, majd végigmérem a laza szerelését, s tetszik. A három gomb talán kicsit sok, de neki jól áll, neki minden jól áll. A puszikat fogadom, viszonzom, fejemben tovább pörgetem, már ruha sincs rajtunk, itt a harmadik gyerek, egyszerre vesszük be a demencia elleni gyógyszerünket... Milyen csodálatos dolog a fantázia! No, de visszatérve a jelenbe és a mostba, ezen az estén sikerült jobban egymáshoz öltöznünk, mint eddig bármikor. Fekete, combközépig érő, rettentően magassarkú, belebújós szarvasbőr csizma; izgalmasan passzentos, szintén fekete, bőrhatású leggings, mely úgy csillog-villog rajtam, mintha beolajoztam volna magam; egy Audrey Hepburn-ös, leginkább szürkének nevezhető póló; végül pedig egy motoros bőrdzsekinek hazudott felső, ami világ életében nem látott még kétkerekűt és a szabását tekintve is inkább kényelmetlen lenne egy mocin, mintsem hasznos.
Amikor tenyerével érint, alig tudok levegőt venni, szemeimet lesütöttem, alsó ajkam kissé beharaptam, s csak fürödtem kvázi ölelésében, élveztem a pillanat múló szenvedélyét, ittam magamba közelségének minden apró mozzanatát, de amikor eltávolodott, kissé elveszett a nyár, beköszöntött a fagyos tél, hóval és zimankóval csipkézett, sötét éjszaka lett urrá a dallal csicsergő, forró üdvözlésen. Sóhajtanom kellett, de nem nagyon, nem hallhatót, csak olyan magamnak szólót, jelezve saját fejemnek, hogy bizony most valamit elraboltak tőlem, megfosztottak valamitől, ami az enyém lehetne... - Álom luxuskivitelben.
Azonnal rávágom, hiszen nem véletlenül jöttem ebben a pólóban. Maxnak esélye sincs mást mondani, én pedig már előre megnéztem a műsorrendet és pontosan ezért választottam ezt a napot. Talán szerencsétlenségére, de már olyan régen nem láttam ezt a filmet, hogy nagyon és pontosan ezért szeretem a Fathom eseményeket. Így láthattam pár hete a Frankensteint, Benedict Cumberbatch-csel és Jonny Lee Millerrel, amire azért valljuk be, nem sok esélyem lett volna, ha nem adják a moziban a National Theatre-ben felvett előadást. De ott voltam, élveztem és még a melóból sem késtem el, királynő vagyok!
- Tudom, hogy nem egy tipikus pasis film, de ha már így a kezembe adtad az irányítást, akkor kihasználom és visszaélek vele. - vigyorgok mellette a sorban, majd amikor már csak egy másik pár van közöttünk és a pattanásos srác között, aki a jegyeket árulja, még hozzáteszem. - A jegyeket én állom, az összes többiben lehetsz a lovagom és engedem, hogy meghívj...
Csüng tekintetem a szemeiben, vigyorgok és valamiért kedvem lett volna megcsókolni, de a magassarkú ellenére is töpszli vagyok hozzá képes, szóval szinte esélytelen, hogy nyakbaugrás nélkül abszolválom a mutatványt, így inkább a pattanásos srác felé fordulok, egyeztetünk sorok tekintetében, széle, kicsit közepe és közepe között lehet választani, amit szintén megoldottunk. Pár lépéssel hitelesítették a jegyet, értsd egy másik pattanásos srác letépte a perforációnál a nem tudom hogy hívjákot, és megérkeztünk a beltérbe, én pedig elkezdtem zizegni.
- A kukoricát nem szeretem, de perecből rettentő mennyiséget vagyok képes megenni, szóval hármat kérek. - mosolygok, majd húzom ki magam, amilyen egyenesre csak tudom, akkora szemeket kölcsönözve Audrey Hepburnnek, hogy azt már szinte pornográf. S miközben a rágcsáért állunk sorba, próbálok minél közelebb jutni a füléhez, hogy belesuttoghassak, már ha sikerül. - Kérhetek egy csókot?
Távolodok el tőle, majd a lábaimon topogva várom a válaszát, reménykedve és ajkatbeharapva.

Jól végzett munka után jár a pihenés én pedig igenis becsülettel hajtottam eddig, most megérdemlek egy szabad estét, úgy gondolom. De ha már van rá lehetőség, minek töltsem azt egyedül? Bár egész jól hozzászoktam ahhoz, hogy magamban üssem el az időt, mégis jobban esne, ha most inkább hagynám, hogy elragadjon egy vörös ciklon magával, épp ezért várom Tarát a mozi előtt, aki szintén egész pontosan érkezik s mosolyát mosollyal fogadom és viszonzom. Kissé zavarban vagyok, hogy miként is köszöntsem a korábbiak után, de végül megoldom a feladatot: a puszik kellően barátságosak, de derekára kerülő kezem érezteti, hogy ennél azért bőven jobban érdekel ő... tetszik, ahogy tenyerem alá simul a karcsú vonal, ahogy kissé feltámadó zavara is. A telefonos beszélgetésünkben is megbújt egy hasonló felhang, amit egyáltalán nem bántam s úgy érzem ez is Tara varázsának a része, a zavart báj, melyet közelemben tanúsít. - Jól festesz ezekkel a sarkakkal. - villantok rá egy újabb mosolyt, hisz tartozom megjelenésének legalább egy kis bókkal és komolyan is gondolom. Kellemesen megnyújtja és ad egy plusz nőies tónust, de derékon alul egyébként sem bíz sokat a fantáziára feszülő ruhadarabja, amit azért mégsem fogok megemlíteni, elég, ha tekintetem figyeli azt. Gondolatban pedig kissé elkalandozok, lelki szemeim előtt nem pont ebben a moziban vetített filmekhez hasonló képsorok peregnek le... - Rendben, elfogadom. - bólintok rá a filmválasztásra, elvégre programot én választottam, itt most övé a döntés. Nem zavar, hogy nem mai darab, vagy hogy a film címkéi között a romantikus is szerepel. Elvégre találkán vagyunk... - semmi gond és bármily hihetetlen, nem feltétlenül csak a Rambo sorozat filmjeit szoktam nézni... bár azért egyébként sem lelkesedem. - na igen, vannak jó pillanatai, de a kellemetlen irrealitás mindig is zavar, ahhoz pedig túl sokat láttam a katonaságból. Közben sorban állunk az "oltárnál", ahol üveggel falazták be a pénztárost s a jobbom mintegy önkéntelenül is a mellettem sorakozó Tara derekára kerül, finoman kitapintva gerincét. - Korrekt feltételek, megegyeztünk. - bólintok vidoran és mosollyal spékelem meg ezt is. Ha neki így jó, nos legyen, 21. század, nem akarom én kétségbe vonni az ő önállúságát vagy fizetőképességét sem. Közben a sor elolvad előttünk, így választunk helyet, kapjuk a jegyet és irány befelé, persze először a büfé, ahol újabb sor fogad. Egyébként nem szeretek nagyon sorban állni, de most Tara mellett van, ami leköt és repül az idő. Pláne, ha ilyeneket kér, mint ahogy most a fülembe súg, mire kellemesen megborzongok, közelről hallva jellegzetes orgánumát. Nem szavakkal válaszolok kérdésére, inkább magamhoz vonom, hogy megöleljem, egyik kezem hátán, másik finoman simul vörös tincsei közé tarkóján, hogy aztán ajkaim az ő puha ajkait érintsék, lágyan, de határozottan, hogy aztán majd nyelvem is utat követeljen magának s Taráét keresse játékosan. Kellemes és jóleső pillanat ez, azonban nem tarthat örökké, mert a büfés torok köszörülése és "mit adhatok" kérdése megszakítja, mire szétrebbenhetünk szégyellős tinipár módjára. - A hölgynek három perec, meg üdítő amilyet kér, én csak egy közepes kólát. - adom le a rendelést, a vacsora után most nem kívánok rágcsálni valót. Ha kapjuk, fizetek, majd irány a jegyen megjelölt terem. - Milyen kis mohó valaki... komoly perec mennyiség. - jegyzem meg kissé cukkolva őt egy kacsintás keretében (ó istenem, hogy nem sül le a képemről a bőr, micsoda béna megszólalás), míg beérünk a terembe és megtaláljuk a helyünket, ahol végül le is ülhetünk. Üdítő a karfán kijelölt tartóba, karom pedig lazán átvetem Tara vállán. Az eddigiek után valahogy szükségem van rá, hogy legalább egy ponton érintkezzünk. - A kedvencek között van nálad ez a film, hogy erre esett a választás? - teszem fel a kérdést.

Nem válaszol. Miért nem válaszol? Válaszolj már kérlek! Túl sokat kértem? Túl rámenős voltam? Túlzottan sokat képzelek magamról, te pedig majd jól kinevetsz és elküldesz melegebb éghajlatra? Mondj már valamit az Isten szerelmére! Besz...
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, majd mintha csak beállt volna a flatline az agyamban, úgy törölt el mindent ajkainak határozott érintése. Kikapcsoltam, elengedtem magam, testem feszültségét szinte azonnal levezettem, s amikor nyelvét éreztem, amikor behatolt ajkaim közé, sikítani lett volna kedvem, telekürtölni a világot, hogy mennyire szerencsés vagyok és ez a telivér csődör most az én bugyimat teszi nedvessé! Olyan világokat láttam hirtelen, amelyekhez nekem nincs elég fantáziám, melyek falai mögé csak akkor pillanthat az ember, amikor mással van, ha van akit magához ölelhet, akivel eggyé olvadhat, hacsak pár pillanatra is... Narnia, Középfölde, Hogwarts mind kismiska volt ahhoz képes, ami lelki szemeim előtt jelent meg, s szuszogva kapaszkodtam abba az ábrándba, amikor elszakadt tőlem.
Nem szóltam már pillanatig, a világ szinte megszűnt létezni körülöttem és csak eltávolodó arcára tudtam figyelni. Miért érzem magam mindig önmagában kételkedő csitrinek, amikor körülöttem van? Miért van rám ekkora hatása, hiszen végülis nem is ismerem? Miért fagyok le másodpercekre, amikor csak hozzámér? Miért? Miért? Nem tudok ezekre az egyszerű kérdésekre válaszolni, hiszen még sosem tapasztaltam ilyet, sosem volt senki ekkora hatással rám. Még az első szerelem sem, pedig akkor két hétig szaladtam egy irányba üvöltve a világba, hogy szeretem! Talán ... ó, Istenek, miért hagytok kétségek között?
- Vizet... - szakadt ki belőlem, pedig inkább valami folytogatott, mintsem szomjúság gyötör. - Őőő ... menteset, kis palackkal.
Teszem hozzá, de egy pillanatra sem néztem az eladó srácra. Milyen bunkó vagy Tara! Azonban nem érdekelt, most Maxra tudtam csak koncentrálni, az ő lénye  töltötte ki a valóságomat, s már vártam, sőt sóvárogtam azért, hogy újra csókolhassam. - Hogy mi?

Mondd ezt még egyszer. Mondd ezt még egyszer, hogy hogy mi. Mondd még egyszer, ha mered te faszfej, baszd meg! Mondd még egyszer, ha mered!

Jules Winnifield szavai jutottak eszembe, mert kicsit most úgy éreztem magam, mint Brett abban a bizonyos helyzetben. - Hát... - háttal nem kezdünk mondatot.
- Szóval az úgy van... - gondolkodj Tara, mozgasd meg az agytekervényeket, dolgozzon a szürkeállomány, pörögjenek a bitek. - Valamivel ki kell húznom az éjszakás műszakot.
Mentés! Igen, azt elfelejtettem talán eddig mondani neki, hogy a film végeztével már nem sok időm lesz egymásra, nem hagyhatom Willyt cserben, pedig annyira szeretném és ő biztosan megértené, ha ma nem mennék be. Talán észre sem venné senki sem, ha egyszerűen más programot szerveznék magamnak a munka helyett... Nem kislány, felelősségteljes munkavállaló vagy, nem akarsz utcára kerülni és akkor el kell adnod azt a csodás csizmádat is, amit annyira, de annyira megdícsértek. Talán mondanom kellett volna egy aprócska köszönömöt, de a legtöbb embernek nem tetszik a stílusom, szóval igazából nem szoktam meg bókokat.
Miután leültünk, éreztem ujjait a vállamon, s gondolkodnom sem kellett, úgy fúrtam be arcomat az oldalába, olyan természetesnek tűnt, olyan egyszerűnek, hogy ő is ezt akarja, engem akar, velem akar lenni, kíván engem és történhetett eddig bármi, az nem érdekli. A perecet félrerakom, ujjaim utat törnek maguknak farmerba bújtatott combjára, majd felnézek rá csillogó szemekkel, kiszáradt ajkakkal. - Audrey Hepburn mindig is egy példakép volt nekem, a klasszikus szépség, az elegancia, a tartás, a visszafogott nőiesség megtestesítője. Néha szeretnék annyira nő lenni, mint amennyire ő volt...
Vallomás hallottak Tara Goglintól, élőben és egyenesben. - És amikor a végén felcsendül a Moon River, megtalálják a macskát és csókolóznak az esőben... Azt mindig megkönnyezem.
Nevetem el magam, s már most megjelenik egy könnycsepp a szemem sarkában, amit szipogva törölök ki, hajtok el.
- No, ennyit a csodás sminkemről... - szipogok még egyet és nevetem el újra magamat. - A legrosszabbat hozod ki belőlem!