Baleseti ambulancia

Kézfejemmel támasztom az állam, míg fölöttem jó másfél méterrel az óra kattog. Nem kell felnéznem, hogy tudjam, elmúlt hajnal három, de már reggel kilenc óta talpon vagyok. Két elárvult gondolat választ el a totális bealvástól, de aztán felver a csattogó léptek zaja, na meg az orvosi kivágódó ajtaja. Úgy hunyorgok felé, mintha csillámdisznók mászkálnának a plafonon - mint abban a gagyi filmben -, de aztán belebámulok egy zilált hajkötegbe. Vagy fészekbe, de én csak ne beszéljek a magam felvállalhatatlan kócolmányával, ugye.
- Már mindenhol kerestelek! - csattan a főnővér acélos hangja, ami felér fél deci koffeinnel, de azért még érzem az álommanó gyatra ellenkezését.
- Itt voltam - ásítok bele a feszkófelhőbe, ami szinte csattog körülöttünk, aztán megvárom, hogy vegyen egy mély levegőt, és úgy mérjen végig, mintha a saját ötévese lennék, aki már megint gilisztákat tömköd a zsebébe. Vagy az ő ötévese talán nem annyira zizis, mint én.
- Azt látom, Miss Bluebell - virgácsol a vezetéknevemmel, így hát tudom, hogy valamit nagyon elszúrhattam. Ettől kissé ki is egyenesedem, majd hajamba túrok, amiből ennek örömére zuttyan ki a gumi. - De jobban tenné, ha most megnyugodna és követne szépen.
- Huh? - Már miért kéne megnyugodnom? Hisz maga vagyok a zen. Még a nyálam is csorogna, ha nem lenne totális kontroll alatt.
- A kedves barátja az imént sétált be a kórház kapuján, merő véresen - közli, én meg először felnevetek, de mivel nem viszonozza végtelen jókedvem, fut ki arcomból a vér, majd úgy pattanok fel, hogy a székem hangos csattanással ütődik a kőpadlóhoz. - Ezért mondtam, hogy nyugodjon meg... - sóhajt fel, ám addigra már elsprintelek mellette, és talán még utánam is kiált valamit, de nem érdekel. Ahogy az sem, rezidensként nem illik hajnalok hajnalán lóként végigvágtatni az előtéren, sem pedig rádriftelni a betegfelvételhez, ám a gyomromban rázkódó görcs és felbukó lengőajtó elveszi minden józanságom. Mondhatni úgy robbanok be a helyiségbe, majd kapkodó légvétellel rohanok el a fekete ponthoz, ami az egyik ágy szélénél ücsörög.
- Mi történt?! - támadok neki egyből, majd elkapom az arcát, hogy a pupilláját nézzem, aztán a karján villódzó vágást. - Miért nem láttak még el?! - kapkodom körbe a fejem, de félkézzel már a fertőtlenítőért nyúlok, és a vattákat szépen a földre ejtem. Ahogy összekapkodom őket tol finoman arrébb a beérkező főnővér, majd int, inkább üljek le, de nyilván nem fogok.
- Mély a vágás... varrni kell... - hadarom, ahogy sűrű pislogásokkal nézem a sebet, amiről leveszi a sebtiben rárakott anyagot.
- Bizony, bizony, Mimi - lát neki, de végig szorosan mellette állok, hogy bámuljam, mégis mit művel.
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen! - csattanok, megint a fiú arcába nézve, és érzem, ahogy remeg a kezem. Kedvem volna felképelni, pláne, mert ilyen halál könnyedén veszi az egészet. Persze, rémesen vicces!
- Miért nem csüccsensz le, aranyom? - zargat tovább a nő, de egy tapodtat sem mozdulok, így csak kicsivel később tűnik fel, hogy még mindig a földről felszedett köteg vattát markolom.
- Itt van veled még valaki? Gyalog jöttél be? Miért nem hívtatok mentőt? Egyáltalán a rendőrség tud erről? Elkapták? Miért nem hívtál fel?! - préselem vonallá a szám.
- Menj ki szépen levegőzni, addig én mindent megbeszélek az úriemberrel - nyugtat az asszony, és csak azért nem lapogat vállon, mert gumikesztyűben van és lassan végez az utolsó két öltéssel. Nyilván nem megyek, még most se, helyette mérgesen fújtatok, és érzem, ahogy menten felrobbanok. Arról nem is beszélve, hogy majdnem elvisz az infarktus, ahogy a véres cuccait és arcát nézem.

Hülye idióta!

Egy ideje már pontosan tudja, hogy mikor, hol és milyen minőségében keresse Mimit. Felhasználói adatainak megszerzése csak az első, legkönnyebben teljesíthető lépése volt az egyébként hosszas és nagy körültekintést igénylő munkának. De a munka talán nem is megfelelő kifejezés annak körülírására, amit tesz: érdekes kórképet mutatna minden hozzá hasonló, ha kötelességből választanának ki maguknak valakit, akinek az életéről mindig, mindent tudni akarnak és ezt olyan módon, hogy végeredményként sokkal jobban ismerjék már a másik érzéseit és gondolatait, mint önnön magukat.
Első találkozásuk óta már a lány lakását is felkereste, hisz hol másutt találhatna érdemibb információt a lányról, mint a saját fészkében? Fray lakásával ellentétben a lányé burjánzik az életet jelentő energiától: a takaros rendben tartott növényerdőtől a lakás négyzetméterei sokkal kevesebbnek tűnnek a valósnál, ez azonban csak a látszat. Megforgatja fejében a kérdést, hogy vajon minek a hiányát akarja így kitölteni Mimi? Nem keseredik el attól, hogy választalan maradt, sohasem volt kapkodó abban, amit csinál. A világ, amit mások úgy élnek meg, hogy elrohan mellettük, számára az idő lassan őrlő malomkerekévé vált, amiben pontosan akkor szerezheti meg amit akar, amikor annak ideje van. Nincsen benne kényszeres vágy arra, hogy maga mögött hagyjon bármit is önmagából, mégis mit adhatna a világnak, amire szüksége lehetne, amit még nem látott? A szörnyetegeknek egyébként sincs soká maradásuk ideát és annak tényét, hogy ő is csak egy, az embertestbe zárt démonok közül, már régen elfogadta.
Listát készített azokról az emberekről, akik a lány közeli barátainak számíthatnának, mégsem ők, vagy a vele kapcsolatban álló családtagok keltették fel a figyelmét, hanem egy Elijah nevű férfi. Úgy tűnik, hogy valamilyen szempontból központi szerepet játszik Mimi életében, ezért egy rövid időre ki is cserélte vizsgálódásának fókuszát és a lány helyett ezt a férfit helyezte oda. A fickóról sokkal kevesebbet tudott meg, de csak azért, mert nem tévesztette teljesen szem elől, hogy valójában Mimi, s nem Elijah az, aki érdekli. Arról van pusztán szó, hogy a lányhoz való eljutásnak egy alternatív útját jelentheti.
Így került az éjszaka közepén a kórházba, ahová egy merő véresen betámolygott nem sokkal korábban Elijah is. Pontosan tudja, hogy ma éjjel Mimi van ügyeletben ezért elkerülhetetlennek tetszik kettejük találkozása. Őt pontosan ez érdekli, de ahhoz, hogy jelen lehessen, csak egy megoldást lát. Önmagában a tette is elborzasztó lehetne ha nem venné biztosra előtte, hogy senki sem láthatja, de még érdekesebb az, hogy a józan érzületű emberekből hiányzó hezitálás, egy kétesnek ígérkező döntés helyességét firtató visszatartó erő sincs jelen. Nemes egyszerűséggel lefejeli a kórház sarokba futó falszegletét, jó hüvelyk hosszan felhasítva szemöldöke mentén a bőrt. Tapasztalatból tudja, hogy ezen a területen egy kisebb seb is elegendő volna ahhoz, hogy látványos mennyiségű vér boríthassa be, de biztosra megy – mint mindig.
Nem sokkal Elijah után, őt is bevezetik az ellátóba.

Camille/Étienne

Úgy tűnik, a hobbim nem árva kiscicák és kiskutyák meglelése és befogadása lesz, hanem útközben felszedett balesetisek kórházba vitele. Jelen pillanatban éppen a leendő kollegával ültem be a mentőkocsiba, mivel az egyik annyira agresszívan viselkedett, hogy még mielőtt a mentők kiértek volna, hogy helyre tegyék, mindenkinek nekiment, így kénytelen voltam lefogni. Komolyan, zsaruknak nem kell annyit némelyikre ugrani, mint a mentősöknek, míg lenyugtatják, vagy bármit tesznek. Az előzményhez egy felkarba vágás is tartozik, azt még sikerült megtennie velem, mielőtt hatástalanítottuk. Legközelebb nem fogom levenni a kabátom, ilyen helyzetekben, ha azt veszem, a kabátom mondjuk megmenekült. Az ingem kevésbé. Kaptam tetanuszt, biztos, ami biztos alapon.
Megint egy stóc papír előtt ácsorgok, már felvettem a kabátot, nincs kedvem nézetni a véres vágású ingemet senkivel. Mivel még eltiltáson vagyok melóból, mondván, előbb kerüljek egyenesbe, aztán irányítsak hasonló irányba másokat, kaptam egy hónapot. Azután bármi kihágás, utána sírhat a szám akárhogy, úgy kirúgnak, hogy a lábam se éri a földet, perrel a nyakamban. Kellett nekem hisztizni műszak előtt és rohadtul berúgni, ezzel együtt fel nem venni a műszakot.
Nem vagyok jól, de ezt igyekszem ügyesen palástolni. Szétzuhantam, de még sosem engedtem meg magamnak, hogy ilyen szinten látszódjon is rajtam, úgy, hogy el is engedtem magam. Kidobtam az összes piás üveget, akár volt benne pia, akár nem, azóta egy fia piához nem nyúltam. Agyturkászhoz sincs semmi kedvem, viszont valaki már nagyon hiányzik. A kedves mosolya, derűs tekintete, kivéve, amikor mérges, a kijózanító éleslátása. Egyre többször veszem elő a telefonom, eljutva a számáig, de még egyszer sem nyomtam meg a hív gombot. Talán szégyellem magam, s azért nem teszem meg? Nem tudom.

A baleseti ambulancián semmi keresnivalóm nincs, ám most úgy hozta a véletlen, hogy mégis csak le kellett jönnöm ide, mert egy konzultációt kért az egyik orvos, akit ismerek, de annyira jól mégsem. Gyorsan végeztem itt, de valójában észre sem venni rajtam, hogy itt dolgozom. Nincs fehér köpenyem, mert nem pszichiáter vagyok, nekik van. Én ezért sem tűnök ki most az emberek között, és talán ez is le tudja őket nyugtatni, mert tényleg csak a nadrágom övére tűzött kis belépőkártyám -, a nevemmel, arcképemmel, és a foglalkozásommal -, az, amiből valaki rájön, hogy én is itt dolgozom.
Épp végeztem is már, és kifelé jöttem a vizsgálóból, amikor rájöttem, hogy nálam maradt a beteg kórlapja, amit csak azért kértem el, hogy elolvashassak pár dolgot. A kezemben tartottam, és vittem magammal tovább. A padlót néztem, láttam egy kicsi négyzet alakú helyet, ahol felmostak. Ez aztán nagyon fárasztó munka lehetett valaki számára.
Nekem pedig el kéne valami harapnivaló is, nem ettem kora reggel óta semmit egy darab szendvicsen kívül. Most lehet egy darab csoki is megtenné, ezért még gyorsan elugrottam az automatához, és kinéztem magamnak egy egész mogyorós csokit, ami az egyik személyes kedvencem. Az aprópénzem is legalább elfogy lassan az ilyenek miatt. Kibontottam a csokit, miután kivettem az automata aljából. Törtem belőle, és olyan jólesett az édes íz és a mogyoró ropogása. Szinte befaltam percek alatt, majd összegyűrve eldobtam a papírt, amibe be volt bugyolálva.
Most már azonban tényleg le kellene adnom ezt a hülye kórlapot, nehogy a végén égen-földön keressék, miközben nálam van. Tőlem sem volt túl okos dolog, hogy elhoztam idáig. Mindegy most már, úgyis még csak most fogják a beteget felvinni radiológiára röntgenre és onnan valószínűsíthetően az ortopédiára. Legalábbis ezekkel a sérülésekkel biztosan nem fogják hazaengedni pár napig... Ekkor kibújtam a gondolataim közül, és megpillantottam valakit. Erre a valakire már rettentő kíváncsi voltam, legfőképpen arra, hogy magyarázattal szolgáljon. Megismerem a testtartásáról, az alkatáról. Túl jól ismerem Étienne-t.
Nem tudom, mennyire figyelte azt, hogy odaálltam mellé, de a kezemmel egyszerűen a fejére koppintottam, mondhatni barackot adtam a fejére, mint ahogyan régen az iskolában a tanárok szokták, meg anno édesapám se hagyta ki ezt.
- Jules Étienne Roux - nem tudtam, hogy örömömben megöleljem őt, vagy inkább lecsesszem őt most itt és rögtön. - Remélem, többé nem fogsz ilyet megtenni... - a nézésemmel még ölni nem tudok, de láthatja, hogy nem fogom őt békén hagyni ettől a szent perctől kezdődően. - Mikor tértél vissza? - folytattam egy kedvesebb kérdéssel, de úgyis rátérek a miértekre, ezt pedig ő már jól tudja, de nem pszichológusként, hanem mint barátként megérdemlem a válaszait erre, és nemcsak én, hanem a testvérei szintén.

Camille/Étienne

Fél év alatt megnőtt a kitöltendő papírok száma. Sóhajjal veszem elő az utolsó lapot, nem figyelve arra, hogy valaki mellettem áll.
- Igen? – hirtelen kapom el a fejem a mozdulattól, kiszúrva azt. Homlokráncolás helyett halvány derű ül ki a képemre. Deja vu, egyik részről a név, másik részről a mozdulat. A nőknek valami mániájuk lehet, hogy ha mérgesek rám, akkor a teljes nevemen szólítanak.
- Nem olyan régen hasonló eset történt velem. Csak nem terjedt ennek híre? – se szó, se beszéd, átölelem. – Camille - Éppen rá gondoltam és megjelenik. Cam már csak ilyen és így kedveltem meg. Jó viszont látni, egyike azoknak a kapcsolatoknak, amelyek véletlen találkozásból kovácsolódtak barátsággá, s őrzöm is.
- Nem tudok ígérni semmit ezzel kapcsolatban – egy részem helyesli, hogy elhúztam, sokkal rosszabb lett volna, ha maradok. Másik részem helyteleníti, mert mióta visszajöttem, jöttem rá csak igazán, mennyire fontos vagyok azoknak, akik az életembe kerültek, ami nagyon jó érzéssel tölt el és lelkiismeret furdalással.
- Nem olyan régen. Még rázódom bele az itteni életbe. Sok minden változott – visszafordulok a laphoz, nem akarom, hogy lássa az arcom, egy aláírás és vissza is adom a mappát.
- Olyan jó látni, Cam. Sietsz valahová? Egy kávé? – nem fogom megúszni a faggatását, másrészt nagyon hiányzott már, s ha ráér, kapok az alkalmon.
- Ne kérdezd – legyintek, még mielőtt faggatni kezdene.
– Elég hosszú, vagy legalábbis komplex sztori, és – sóhajtok egyet. – nagyon nem állok készen még mindig rá, hogy ki is jöjjenek szavak ezzel kapcsolatban. El lehet könyvelni durci gyereknek, azt hiszem – a mosolyom keserű, a szemeim azonban boldogak és összetörtek is egyben.
- Teveled mi történt? – kihagyom a lovag témát, elvégre én is erről hallgatok egy ideje. – Mikor nyitsz már magánpraxist? Sokkal többet érdemelsz ennél – megmaradtam mentősnek, hiába az ígéretes jövőm, mint orvos, egy mozdulattal sikerült kettévágnom. Remélem, hogy ugyanez nem fog megismétlődni a magánéletemben és a családomban. Pedig ugyanezt tettem.

 

Lil & Julie

Aki a konyhában dolgozik, azzal mindig történhetnek balesetek. Eddig én még nagyon sikeresen meg is úsztam, de úgy látszik, hogy vannak olyan dolgok, amiket az ember lánya nem kerülhet el örökké. Ma amúgy is hatalmas hajtás volt a cukrászdában, valahogy olyan sokan tértek be, hogy alig győztük tartani az iramot. Sok lett a rendelés is, amikkel megcsúsztunk, miután az egyik sütő bemondta az unalmast. Csak azért volt érthetetlen számomra, hogy mi történt vele, mert nemrégiben lett kicserélve. Még az a szerencse, hogy valahol meg kellett lennie a garanciapapírnak, a kérdés csupán az volt, hogy mégis hol.
Míg a fél napot azzal töltöttem, hogy utolérjük magunkat, és azt is próbáltam kitalálni, hogy merre vannak a papírok, teljesen elhavazódtunk. Mindenki kapkodott - amit utálok, mert a munka minőségének rovására mehet -, senki nem találta a jól megszokott helyét. Köztük én sem, így amikor a hatalmas ordítás felhangzott, ijedten rezzentem össze. Az agyam kapcsolt, megszólaltak a vészjelző szirénák a fejemben, és már szaladtam is oda.
Csupa vér volt a pult, de nem akadtam fenn a higiénia teljes hiányán innentől kezdve, hanem arra próbáltam rájönni, hogy mi történt. Elég gyorsan kiderült, hogy a gyümölcsök szeletelése közben az egyik fiú keze megcsúszott, és kis híján lemetszette az ujját. Frissen lett élezve az a kés, előre szóltam is róla, de úgy tűnt, hogy tényleg mindenki figyelme megcsappant a hajtás miatt. Azért, hogy segítsek, és ne történjen több galiba, szerettem volna átvenni az egyik frissen kivett tepsit, ám meglöktek, és ahelyett, hogy átvettem volna, a karom nyomódott hozzá a forrón izzó felülethez. Fájdalmasan kiáltottam fel, és ugrottam is hátra, ami miatt megijedt a tepsit tartó alkalmazottam is, és elejtette a kész tortát.
Szinte sírni lett volna kedvem, de nem zuhanhattam össze éppen most. Erőt vettem magamon, és mit sem törődve a testemet egyre erősebben ostromló fájdalommal, kiosztottam mindenkinek az új feladatokat. Rendet kellett tenni, újat kellet készíteni, nekem pedig sürgősen be kellett száguldanom a kórházba, Jerryvel együtt. Ő sürgősebb ellátásra szorult, mint én, de az égési sérülésem is elég csúnyán festett.
Úgy vezettem be a kórházba, mint egy félőrült, míg a mellettem ülő srác halálra sápadt arcára tekintettem olykor-olykor. Nagyon aggódtam. Nem is magam miatt, hanem sokkal inkább miatta. Csak azt reméltem, hogy elég gyorsan beértem a kórházba vele. Valószínűleg a kocsit is rossz helyen hagytam, de már ez volt a legkisebb problémám. Miután a megfelelő ember kezei között hagytam, felhívtam gyorsan Zoet, és közöltem vele, hogy mi a helyzet. Csak miután kimerülten leültem az egyik székre, akkor jutott eszembe, hogy velem is történt egy kis baleset. Valószínűleg láthatta rajtam a pult mögött ülő nővér, mert rám parancsolt, hogy kövessem.
Bevezetett egy elfüggönyözött ágyhoz az egyik vizsgálóban, és közölte, hogy nemsokára küld hozzám valakit, aki megvizsgál. Pedig akkor még nem is említettem az égési sérülést, ami egyre kitartóbban lüktetett a karomon. Lehet csak az ijedtséget látta az arcomon tükröződni, pedig én is kezdtem sápadni.

- Telefonon nem adhatok tájékoztatást. Éppen a műtőben van, mire ideér feltehetőleg már többet tudunk mondani. Stabil, igen. Nincs életveszélyben. - közli Katetel az alkalmazott, akit megbíztak a telefonálással, majd részéről bontja is a vonalat, nem feltételezve, hogy a volt feleségem esetleg nem akarna meglátogatni. Igazából szerintem azt sem tudja, hogy az a feleség csak "volt", s nem jelenlegi. Új ápoló, friss hús, s nem is hinném, hogy meghonosodik nálunk. Eléggé kilóg egy deszkája a sorból közülünk, pedig errefelé sokan nem teljesen százasok.
- Kissé morcos, szóval remélem felkészültél rá. Menj csak, már tudja, hogy jössz, szóltam neki. - kacsint Cooper, mielőtt útjára engedné a volt nejem. A kissé morcos nem kifejezés, ami engem illet. Le sem tudná törölni senki a képemről a megelégedettlenséget. Kórházi ágyon feküdni? Épp nekem? Hát remek, mondhatom. És a rohadt hallókészülékemet sem kaptam vissza, így a fél fülemre szinte teljesen siket vagyok. Ez pedig nem sokat javít a kedélyállapotomon.
- Szia! - vakkanok, majd észrevéve magam megköszörülöm a torkomat. Elvégre nem bunkóbarlangfalváról szalajtottak. Mégis illik moderálnom magam.
- Nem kellett volna zavarjanak ezzel. Bocs. Biztos volna jobb dolgod is.
Legszívesebben a mentegetőzés helyett közölném vele, hogy örülök annak, hogy itt van, de.. nem az agyamat műtötték, így még jól emlékszem, hogy már nem vagyunk házasok. Nem fogok itt ömlengeni neki.
- Utálok itt dögleni, de amúgy jól, kösz. Elmesélném én is újra a történetet, de csak addig van meg, hogy valaki sikít én meg megindulok. Ezek itt úgy kezelnek, mint egy sima beteget. Ideadnád a kórlapom? Ott van az ágy végében.. - kérem Katet. Tipikus. Nem bírom másra bízni még a saját ügyemet sem. És amíg a munkával - magamon dolgozva - foglalkozom, addig se szalad ki a számon semmi, aminek érzelmekhez van köze.

//bocsi, hogy ilyen rövid meg hogy csak most, de igyekszem visszarázódni