The Aerial Kalandpark

Egészen apróra, szinte már töpörödött törpördögre próbálok összemenni, amikor elhaladnak mellettünk, és olyan szívesen összegáncsolnám Lizzy bokáját, amiért olyan dolgokat mondott, amiket nem kellett volna kimondania. Most már biztosan én leszek a téma, az egész suli a szájára fog venni, és nem a jó értelemben. Bár abban, hogy valakit a szájukra vesznek mi lehet a jó? Okés, most élhetnék valami pornós megfeleltetéssel vagy tudom is én, hogy mivel, de nem! Nem akarok közszájon forogni, az olyan undi!
- Mert véletlenül valaki olyan fülébe is eljuthat, akinek nem szeretném, hogy a fülébe eljusson. Bár tudom, hogy ő nem olyan lány, de akkor is. Marhára frusztrálna, ha rossz véleménnyel lenne rólam. - igen, Diana-ra gondoltam és nem, nem tűnt fel, hogy félszavakkal is, de elmondtam neki, hogy végülis miért nem tetszenek a fiúk. Inkább a fagyiért nyúltam, s egy méretes stócot kanalaztam a kanalamra, amit hirtelen tűntettem el a számban. Nem esett olyan jól, mint amennyire jól kellett volna esnie, s ez az apró kalamajka miatt sóhajtanom kellett volna, de az nehéz fél kiló fagyival a szádban. Így inkább csak az ablakon kívüli világot lestem, kerülve Lizzy tekintetét, majd felhúztam mindkét lábam és az asztal éléhez szorítottam a térdeimet. Kényelmes volt? Egyáltalán nem és még kicsit fájt is, de most így kellett ülnöm, így kellett lennem. - Voltál már úgy, hogy nem tudtad, mit akarsz az élettől?
Rápillantottam végül, szemében keresbe a válaszokat az élet értelmére, és bármennyire is volt tapasztalt az életben, legalábbis én tökre annak néztem őt, nem jött válasz a pillái mögül. - Anyám azt mondja, hogy találjam meg, ami érdekel és tegyek meg mindent azért a dologért, de mi van, ha félek? Mi van, ha az a világ, amit felépítettem magamban, kártyavárként omlik össze? Akkor nem jobb inkább titokban tartani és élni a képzeleteimben?
Újabb kanál fagyit töltöttem az arcomba, majd félreraktam a pohárkát és fejemet a térdeimre hajtottam. Szipogtam, de most nem a szokásos nem akarom kifújni az orrom típusú szipogás volt, hanem egy olyan, amit könnyek hoztak elő belőlem. Én, a magabiztos és erős lány, aki egy apró buktató miatt teljesen összetörik és elveszti a kontrolt maga felett. Lizzy-nek biztosan most erre van szüksége, hogy egy hisztis kis picsa kiadja magából az összes feszültségét egy ilyen hülyeség miatt, de nem tudtam mit kezdeni vele, így jutottam el idáig.
- Bocsánat, csak... - felnéztem rá és ha ki lettem volna sminkelve, amit eddig életemben egyszer próbáltam és az is olyan jól sikerült, hogy azóta sem, most az is elkenődött volna rajtam. - Miért vagyok ennyire szerencsétlen?
Hosszú másodpercekig néztem, majd kezeimmel letöröltem a könnyeimet és egy újabb szipogással adtam hangot letört bilifülemnek. - Most utálsz, ugye?

Azt hiszem, ha M&M nem akar valamire reagálni, akkor az az igen a részéről, meg az inkább ne beszéljünk róla téma. Nem kapargatom tovább így azokat a részeket, nem akarom elriasztani.
Veszek még egy falat fagyit a válasza közben, hogy a kanál aztán megálljon a számban. Jól hallottam? Az utána következő mozdulat is arról árulkodott, amire gyanakodok, de még nem teszem szóvá.
- Ha valóban fontos vagy neki, akkor neked fog hinni, és a rólad alkotott véleményének, s nem mások álságos hazugságainak és irigységeiknek.
- Nem is egyszer – lerendezhetném azzal, hogy szokásos tini világtanácstalanság, viszont ez a kérdés éppen olyan volt, mint aki akar lépni ebből a bizonytalanságból. S tőlem kérdezte, nem mástól, így aztán különösképpen figyelmet szentelek ennek.
Csendben maradok a kérdésére, s nem azért, mert nem figyelnék rá, vagy nem érdekelne. Nagyon óvatosan kell megfogalmaznom a szavaimat, érzékeny téma, s lehet, hogy egyáltalán nem azt érti alatta, amit én.
Aztán meghallom a szipogást, ami sokkal másképpen hangzik, mint a parkban lévő. Figyelem egy rövid ideig, aztán a körívben közelebb csúszok hozzá, azért még kellő távolságot hagyva, tiszteletben tartva a köreit, kikotorva két papírzsepit a zsebemből. Tiszták. Az asztalon elé csúsztatom.
- Félni a legnagyobb pocsékolás, amit az életben és az életeddel megtehetsz. A társadalom és a környezeted mit tart helyesnek és te mit tartasz annak, két külön dolog. Ha számodra helyes, akkor cselekedj e szerint. Ha a társadalom elítéli, nem kell feltétlenül tudni róla ott, ahol ostobák hallanák meg a szavaidat. Úgysem értenék.
A szemeibe tekintek, s valahol nagyon irigylem. Annyira erőltetnem kellett a maszkot magamon egész életemben, hiába tartanak nagyszájúnak, hogy az összes könny bennem maradt, szerintem még a könnycsatornáim is kiszáradtak.
- Miért vagy szerencsétlen? – majd muszáj vagyok fojtottan felkuncogni. – Miért utálnálak? Jól esik, hogy ezeket nekem mondod el, osztod meg velem. S miért kérsz bocsánatot?
Kisebb szünet után még egy kisebb löketet adok, ami inkább azt jelzi, hogy őszintén érdekel, amit már érdemes lenne kimondania.
- El szeretnéd mondani nekem?

- Nem is egyszer? Jesszusom, ennyire nehéz? - figyelem, ahogyam mellém csúszik, én meg valami ösztöntől vezérelve közelebb ügyeskedem magam. Már majdnem ott voltam, hogy tényleg átölelem, de aztán inkább csak a papírzsebkendőkkel foglalatoskodtam, s miközben elfordultam tőle, kifújtam az orrom. Nem, most inkább nem részletezem a produktum színét, sem a viszkozitását, arról pedig végképp hallgatok, hogy egy botsáska méretű cicakakit is sikerült megszülnöm. - Nem tudom, hogy fontos vagyok-e neki. Ilyenekről nem beszéltünk, sőt, azon kívül, hogy párszor kisegítettem angolból, meg egyszer összefutottunk a plázában ruhát venni... Szóval fogalmam sincs, hogy mi van velünk.
Elhallgattam, és a második zsebkendő is az enyészetté vált. A szemeim még mindig könnyesek voltak, mert bár nem patakokban hullott a könnyem, de volt utánpótlása a hirtelen jött pityergésnek. Aztán sóhajok, szipogások, majdnem rádőlök a mellkasára, hogy hallgassam a szívét, mert az mindig megnyugtat, ha más szívverését hallom, elkezd fájni a térdem, úgyhogy leengedem a lábam. Ilyenek.
- De mi van, ha a félelem tart életben? Nem, persze nem úgy, hogy dzsungelharcos vagy és minden egyes pillanatodat óvatosan meg kell tervezned, különben fejbe lőnek és akkor GAME OVER... Én pontosan tudom, hogy vissza kellett volna szólnom Megyn Barkley-nek, amikor az ebédlőben kinevetett és hájas disznónak nevezett, amiért dupla adag fasírtot kértem, de ott, abban a helyzetben képtelen voltam megszólalni. Mi van, ha rákontrázik és nem vagyok rá felkészülve? Vagy felképel? Esetleg paradicsomlevest önt a fejemre? Hallottam már azt is, hogy a barátnőivel megvárták délután azt, aki visszaszólt nekik... Igen, tök jó dolog lenne nem félni semmitől és bártan szembenézni a hülye libákkal, de nem vagyok annyira népszerű, hogy ezt megtegyem.
Ismét a fagyiba kanalaztam bele, de most valahogy más volt az íze, s amikor kinyitottam a szememet, mert ebben az étteremben úgy kell enni a fagyit, hogy becsukod a szemed, különben nem jönnek át olyan jól az ízek, észrevettem a sárgásbarna trutymót a fehér édességen és felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon mégis mennyire lehetek keta, hogy elveszem Lizzy fagyiját? Pont most, amikor annyira kedves velem.
- Például ezért. - mutatok a kráterre, amit a desszertben okoztam, majd látom a mosolyát, a kuncogását. Újra sóhajtottam. - Anyával ezt nem tudom megbeszélni. Neki van egy tökéletes kis világa, aminek meghúzta a határait, amiben persze nekem is helyem van, de bármilyen új faktor kerül bele a képletbe, attól megremeg ez a világ. Mint amikor a gardróbban takarított és megtalálta apa leveleit, amit még akkor küldött neki, amikor megismerkedtek. Minden évben eljátsza, hogy újra megtalálja ezeket a leveleket, minden évben megsiratja apámat, majd minden évben visszakerülnek azok a levelek, hogy a következő nagytakarításnál újra megtalálja. És akkor most zavarjak bele ebbe az én hülyeségemmel? Jó, persze, biztos meghallgatna, de után három héten keresztül ápolgathatnám a lelkét, mert olyan kis nyomi, hogy belesajdul a szívem.
Lehajtom a fejemet, de azért egy apró mosoly megjelenik a számon. - Diana-nak hívják, és ő a leggyönyörűbb lány, akivel valaha találkoztam.
Újra felnéztem, s a mosoly ellenére ismét nedves volt a tekintetem. Próbáltam volna tovább mondani a dolgokat, hogy mennyire tetszik az a kicsiny akcentusa, amikor hadar, hogy milyen cuki, amikor szívószállal iszik és egy aprót bekancsalít, vagy a nevetése, amit a legsutább poénomra is megcsenget.
- Jól elrontottam az ebédet, mi? - szipogok újra, és egy cseppet törlök le orrom hegyéről, hogy aztán Lizzyre nézzek és leküzdve a közöttünk lévő méteres távolságot, átöleljem. Nem tudom, hogy mennyire engedi a mókát, de azt tudom, hogy ilyen közelségbe kerülni Spock szemeivel minimum felkavaró. - Te hogy mondtad meg az első lánynak, hogy szereted?

- Nehéz? – vonom fel érdeklődéssel az egyik szemöldököm. – Hogy mihez kezdesz az életben, te döntheted el. S mellesleg, szuperül lehet elkezdeni, elölről kezdeni valamit ilyenkor. Mert nem számít, ha buksz is, megpróbáltad. S ha nem megy úgy, akkor megy majd másképp – nem rántom meg a vállam. – Csak kamatoztatni tudtam ezekből az időszakokból.
Meglep, ahogy közelebb próbál húzódni, hiszen az a bizalom jele. S jól esik. Mindig is szerettem volna a segítő, támaszt adó testvér, Lars lenni, de nem nagyon látták meg ezt bennem eddig. De tényleg ennyire számítana ez nekem? Azt hiszem nem, mert már nem várom el ezt senkitől, már magamtól sem.
Az orrfújásra érdekesen nézem a tarkóját, aztán inkább a fagyit tolom magam elé, s veszek belőle két falatot.
- Nem is próbáltál közeledni hozzá? – újabb két zsepit tolok elé az asztalon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A tinikérdések nem az asztalom, csodabogárként a nem titkolt melegségemmel is sokszor kihúztam a gyufát, de mivel nem tudtak szavakban kifogni, a verekedést meg kerültem, aztán később már szóban sem voltam hajlandó lealacsonyodni az egysejtűek szintjére, így nem tudom, kinek mi a helyes.
- Mióta akarsz te megfelelni Megyn Barkely véleményének? Ha jól értem, nem is beszélsz vele, nem is a barátnőd. Onnantól kezdve, hogy becsmérelni mert téged, onnantól kezdve meg akármilyen kebelbarátosnék is lettetek volna, elvesztette volna ezt az előjogát. Azért tehetek meg azt, amit, mert hagyjátok nekik. Magadat csak te védheted meg, mert te ismered saját magadat a legjobban – az asztalra könyökölök, államat a tenyerembe támasztom. Hülyén beszélek így, de szeretném jobban látni a szemeit és szeretném élét venni a szavaimnak.
- Mások csak annyira rúgnak beléd, amennyire azt te megengeded nekik. Ha nem lépsz bele a játékukba, akkor bántani sem tudnak.
De, tudnak, Semus szart bele, hogy mit nem akarok és akkor is megtette. De elmebeteg. Nem menti fel, de nem is várhatom tőle a megszokott gondolkodásmentet és lelkivilágot. Túl későn jöttem rá.
- A népszerűség meg egy olyan cím, amely semmire sem jogosít fel. Az csak egy szó.
Kanalammal már nyúlnék a fagyimba, amikor belenyúl. Elkapom a kanalam, hagyom venni belőle.
Most már szélesebb lesz a mosolyom, a kanállal a fagyimra bökök.
- Ezért szerencsétlennek nevezni magad éppen olyan baromság, mint vaknak azt mondani, hogy nézz már oda. Ez semmi, ez csak egy fagyi. Vettél belőle véletlenül és kész – tolom elé a fagyimat.
- A szülőkkel ezeket nem is tudod megbeszélni, hiába szeretnéd.
Aztán hallgatom tovább, s kibontakozik egy kép róla, megvakarom az orrnyergem.
Nehéz helyzet, de vannak nehezebb helyzetben lévő kamaszok is.
- Nem tudom, mondhatom-e, hogy sajnálom – s mivel a halál fogalma egészen átváltozott bennem Semus óta, így lendülök is tovább. – Ez az ő világképe, nem a tiéd. Ettől függetlenül szeret téged. Mint ahogy te is nagyon szereted őt – melegség költözik a hangomban, halvány mosollyal az arcomon.
- Te döntesz arról, kinek és mikor beszélsz dolgokról, vagy miről hallgatsz. Van, hogy igaz a mondás, hallgatni arany – én már csak tudom. El nem akarom képzelni, hogy ha csak a környezetem tudná (nem kell az egész világnak), mit tett velem Semus, hányszor kaptam volna lesajnáló pillantásokat. A világ sokkal jobban és boldogabban forog ennek a tudomásul tétele nélkül. Mint ahogy Leandernek is kussolok az érzelmeimről iránta, s ugyanezt teszem Wald felé is.
- Gyönyörű név – de felvonom a szemöldököm a fénylő szemekre, mert azok könnyek.
Mielőtt válaszolnék, átölel. Meglep, de az egyik kezem máris simul a hátára, hogy megnyugtatóan megsimítsa, voltaképpen átölelem őt. Érzem, hogy szüksége van erre. Szerettem volna én is megkapni, amikor szükségét éreztem, de sosem kaptam meg, amit meg igen, az nem volt igazi, egy elmebeteg ringatta belém ezt, s én el akartam hinni neki. Megtanultam saját magam megvigasztalni és összekaparni. Nem sajnáltatom önmagam, inkább örülök, hogy valakinek megadhatom ezt.
A kérdésre kuncogok egyet.
- Sehogy – hagyok egy kis időt, nem azért, mert nem akarnám elmondani, hanem mert sejtem, mi jöhet utána. – Mark nevű iskolatársamnak viszont igen. Odamentem hozzá az egyik laborversenyre készülés utáni időben és egy papírcetlit csúsztattam a zsebébe. Nem akartam kínos helyzetbe hozni, pedig azért volt szemem, hogy lássam, ő sem közömbös felém.

Hallgatom Lizzyt és néha csak egy hümmögés a válaszom, néha még annyi sem. Igen, pontosan tudom, hogy így kellene mennie a dolgoknak, nem törődni a libákkal és nem felvenni a gágogásukat, de olyan tökre nehéz átnézni rajtuk. Persze a suliban én vagyok a kívülálló, igazából nincsenek barátaim, és nem is kellenek, mert hülyék, de olyan jó lenne nem egyedül szembenézni ezzel az egész kakával, ami a tinédzserkort jelenti. Megbeszélni valakivel, hogy kinek milyen volt az első csókja? Nem arról beszélek, amikor óvodában a bokor mögé bújtam Tommyval és olyan cuppanósat adott a számra, hogy elsírtam magam... Hanem milyen az teljesen belezúgni valakibe, fantáziálni arról, hogy milyen édes lehet az ajka, magadhoz szorítani, a torkodban érezni a szívverésed, és utána csak vigyorogni, meg elszédülni, táncot járni, kebledre ölelni a világot. Legalábbis én így képzelem, hogy ha egyszer véletlenül Dianaval eljutunk idáig, akkor ilyen lesz. Legyen ilyen! Lizzy, ígérd meg nekem!
- Nem tudom hogyan kezdjek hozzá. - szipp-szipp. Arra persze vigyázok, hogy a ruhájára se takony, se könny ne kerüljön, mert bár az előbbi könnyen felszárad, az utóbbival lehet, hogy nézeteltérés lenne kettőnk között. - Segítek neki angolból. Lengyelországból jött pár hónapja vagy talán már éve, meghalt az anyukája és most az apjánál él. Vagy valami ilyesmi. Tökre megvígasztalnám, együttéreznék vele, mert nekem meg apum halt meg, de lehet, hogy félreértené. Vagy, ha közeledni próbálok hozzá, akkor kinevet. Merthogy őt nem érdekli egy lezlika, menjek a hülyeségeimmal a francba, azt nem bírnám ki, ha azt mondaná...
Megint elhallgatok és hallgatom a hangját. Talán az egyetlen emlékem apámról, hogy a mellkasára hajtom a fejemet és hallgatom, ahogyan beszél. Teljességgel mindegy volt, hogy miről, csak halljam mély és brummogó hangját, miközben megsimogatja a fejemet. Persze Lizzytől nem várok el simogatást, de most cseszettül jól esne, ha itt lenne az apukám és megnyugtatna. Miért kellett meghalnod?
- Ugye tudod, hogy úgy hangzol, mint egy önismereti könyv? - pillantok fel rá, majd újra visszahajtom a fejemet és hallgatom. - Persze ezt tök kúl és köszi, hogy elmondod nekem, meg annyira szeretném megfogadni minden tanácsodat, hogy akár meg is feszülnék érte, de...
Elcsuklik a hangom és várok.
- Szerintem is gyönyörű név. És van az a picike gödröcske az arcán, amikor nevet. Bármikor meglátom, kivirágzik a szívem és olyan messzire szárnyal, hogy ott, az egész iskola előtt megcsókolnám és az sem érdekelne, hogy ki mit szól, de aztán eszembejut, hogy félreértheti vagy kevés vagyok neki, nem úgy gondol rám, biztosan nem úgy gondol rám...
Arra a bizonyos "sehogyra" sehogy se reagáltam, talán nem is hallottam tisztán, vagy csak annyira természetesen illett a beszélgetés folyamába, hogy fel sem vettem, de amikor elmesélte a történetet Markról, még közelebb tepertem hozzá. - Szólj, ha már sok vagyok vagy meleged van, vagy ennél és nem férsz hozzá tőlem, vagy ciki az egész helyzet, vagy már meguntál, vagy akármimás!
Hadartam el gyorsan, majd visszatértem a beszélgetéshez. - Szóval azt mondod, hogy írjak neki egy levelet? És te mit írtál? Hogy elvinnéd moziba? Vagy találkozzatok a könyvtárban az Andrew Lloyd Webber részlegen? Vagy simán annyit írtál, hogy kívánlak? Kellesz nekem?
Kérdéseim záporoztak, majd felültem és a szemeibe néztem. Az enyémek majdnem vörösek voltak, sokat hegesztettem a hétvégén, attól lettek ilyenek, majd a kikészített papírzsebkendőbe taknyoltam orrom sekélyes állagú tartalmát.
- Ugye nem baj, hogy közben eszek? A drámától mindig megéhezek és eleve éhes voltam, bocsi, ha úgy tűnik, hogy nem érdekel, pedig nagyon érdekel ám! - csomagoltam ki az egyik burgert és beleharaptam. Már vagy ezerszer voltam itt, de még mindig nem tudtam megfejteni, hogy mitől ennyira jó itt a burger. Lehet valami a spéci szószban vagy nem is tudom, de ennél jobbat még nem ettem!

- Félsz attól, hogy visszautasítanak – értem meg. Iszok egyet a kólából, olyan édes, hogy utána nem is tudom kinyitni a szám. Borzalom! A zsepik még kitartanak, de van még, abból sosem elég. – De ha vigasztalni akarod, az nem randira hívás. Az megvigasztalás. Azt nem csak azért teszed, mert vonzódsz hozzá. Hanem mert te is tudod, milyen érzés ez és azt szeretnéd vele éreztetni, nincs egyedül ebben. Közben meg megismered annyira, hogy lásd, kap-e a lehetőségen. És rajtad. Aztán, ha látod, akkor előrukkolsz vele. A lezlikát még egyszer kiejted a szádon én el fogom kiáltani magam, hogy buzi vagyok... – még nem mondtam el neki, és ez az összeölelkezés még szintén nem hajlik pedofil érzetbe. Szóval ütne az egész.
- Ez nem unalmas önismeretei könyv, ami szart se mond el neked, ez az én életem hozadéka – hirtelen jön ki belőlem, aztán a sóhaj is, vállrántással együtt. – A semmit ne köszönd meg – annak vette, nem sértődöm be rajta.
- Te aztán fülig... – vajon meddig tart egy tiniszerelem? Vagy azok a legtartósabbak? Egyből Wald jut eszembe, de most félre kell tolnom, mert M&M-re akarok koncentrálni. – Amíg meg nem kérdezed, meg nem tudod – simítom meg a haját, önkéntelen mozdulat, a vigasztalás vágyával.
- Nekem mindig melegem van – csinálok viccet, ami vagyok. Nem szégyellem, számomra természetes. De nem is illegetem magam, mint a többi, csökkentett önbizalommal vagy éppen nullával rendelkező kretének.
- Azt írd, amit érzel – ma még inkább nem dívik, hogy beszédben mondjuk ki azt, ami bennünk van, én is érzékelem és ráadásul magamon is. Talán, mert nem kell a másik szemébe nézni és meglátni benne a rosszallást? Az el nem fogadást? Sose nem azért nem nézek mások szemébe, mert meglátnák benne az esetleges hazugságot, vagy nagyon a mélyemre látnának. Vakok. Hanem mert nem akarom az övékben a csalódottságot, vagy a közömbösséget látni.
Most mégis a szemeibe tekintek, ahogy rám tekint, arrébb húzódom, amikor kibontakozik az ölelésből és ismét a fagyim köré helyezkedem.
- Jó étvágyat – kanalazok a fagyimba.
- Amit még tudsz tenni, ha nem akarsz lebőgni – nyalom a fagyiskanál hátuljáról a karamellát. – hogy megnéztek egy meleg filmet, vagy elújságolod, hogy most egy olyan könyvet olvasol, vagy most láttad azt a filmet, hogy. És abból egyrészt neked is lejön, mi az ábra, ha meg a részéről igen, akkor érteni fogja. Na meg... ha tetszel neki, akkor ő is jelezni fogja, látni fogod rajta. Ha csak éppen nem olyan fékes, mint te.
Kettőn áll a vásár, vagy hogy mondják. És nem csak az egyik oldaltól lehet elvárni a nyitást.

Ebben volt valami, ha nem is minden, de valami biztosan. Mármint abban, hogy mindenféle hátsószándék nélkül szeretném megvígasztalni. Még akkor is, ha esetleg nincsen rá szüksége, mert az is lehet, hogy nekem még inkább szükségem van rá. Ebbe most valahogy bele is keveredek két ordas harapás közben, oldalt kifröcsög a paradicsomszósz, de van zsebkendő, tökre letörlöm magamról a felesleget. Bárcsak a hasammal is így lehetne... Hogy fogok egy valamit, nem kell nagy dolognak lennie, de felőlem méretes is lehet, nem az a lényeg, hanem hogy megfogom, megtörlöm vele a pocakomat és tökre slank és vadító leszek. Na jó, csak az előbbi, mert az utóbbival most hirtelen nem tudnék mit kezdeni. Slank, maradjunk ennyiben. Slank... Mikor mondtam ki utoljára azt a szót, hogy slank. Slank... Van egy új kedvenc szavam, pedig a zsindely után nem hittem volna, hogy még egyszer átélem valaminek a kedvenc szóvá tételét. Slank.
- Tökre izé, na! Nem úgy gondoltam! Csak velem erről vagy ilyen formában még nem beszéltek. Ahogy mondtad, anyámmal ilyenről nem tudok beszélni, barátaim nincsenek, akikkel ezt megoszthatnám, és te vagy az első felnőtt az életemben, aki nem egy kis pisisként kezel, hanem érett nőként. Jó, persze, tökre távol vagyok az érett nőktől, de akkor is. Rohadt jó érzés, ha komolyan vesznek, meg a problémáimat is, én meg itt flegmázok, de annyira hálás vagyok, hogy megosztod velem, csak én ebben annyira nem is vagyok ám jó... Ugye megint hadarok ugye? - inkább egy újabb falattal tapasztom be a számat, majd még egy, hogy a fél burger eltűnjön bennem. A poénjára viszont nem reagálok, legalábbis szóban nem, de egy ilyen "a francba, hogy megszülettem és ezt hallanom kellett" arcot vágok, amit remélem érzékel. És igen, fülig... Meg kislábujjig, meg hasnyálmirigyig, meg ki tudja még melyik testrészemig!
És ahogy mesélte a lehetőségeket, hogy a multimédiát hívjam segítségül, egyre izgatottabbá váltam. Le sem tettem a burger negyedét, úgy térdeltem fel az ülőalkalmatosságra, s miközben haraptam, ittam a szavait és jegyzeteltem. Nekem miért nem jutnak eszembe ilyen marha jó ötletek? Elvihetném mondjuk a... fú, volt egy tök régi film azzal a vörös nővel, meg azzal a másikkal, aki pár éve comming out-olt, de azt már biztos nem játszák. Vagy csak valami kis moziban, de szerintem már ott sem. Vagy elhívom hozánk, beizzítom a Netflix-et és pihegünk. Hmm, imádlak Lizzy! Közelebb hajoltam hozzá, az asztalra tettem a burger csomagolását, majd vigyorogtam, mint egy tejbetök.
- Ugye ér téged imádni? Ez annyira kúl ötlet, hogy talán meg is csinálom. Néha nálunk csináljuk meg az angol házit, előre letöltöm a filmet, és utána megbeszéljük. Már, ha ki tudom majd nyitni utána a számat. - eddig kiegyenesedve voltam, de most lehuppantam a bokáimra. - Ami persze tökre nem biztos, hogy megtörténik, mert rá fogok nézni, látom egy mosolyát és elolvadok. A hangszálaim elszakadnak, annyi fog kijönni a számból, hogy "őőő" és izzadni fogok, kipirulok, remegni fog a gyomrom...
A másik burger után nyúlok, kibontom és beleharapok. - Fékes, tényleg az vagyok. Még a fantáziámban is berezelek. Nem való nekem ez az egész!
Elfoncsorodik az arcom, ami igen furcsán nézhet ki, miközben egy negyed burgert forgatok a számban. És különben is slank...

A válaszom először belefullad egy kuncogásba, a kérdése miatt, aztán derültebb képet vágok, de válaszolok.
- Mert szerintem így lenne helyes, ahogy mi tesszük – vonok vállat. – Elég szar, hogy a világ nem kezel felnőttként bizonyos területeken tiniket. Oltári fasza hibák születnek ebből. De nekik úgy kényelmes, még gyerek, még hülye. Egy nagy faszt – meggyőződéssel mondom, nem kitörő dühvel. – Sose kicsinyítsd le magad, mint ahogy túlértékelés vége is pofára esés. De elmondtad, – nézek. – kimondtad. Milyen érzés?
Kidugom a nyelvem hegyét az arcvágására, természetesen jön belőlem.
Az izgatottsága némileg meglep, de talán azért, mert régen volt már az a kamaszkor az én életemben, fingom sincs, milyen most kamasznak lenni. Azt a problémát értem, hogy elő mer rukkolni ezzel nyíltan a másiknak, vagy nem, és hogy mennyire vállalja fel azt, hogy kikhez is vonzódik.
A talánra muszáj vagyok elmosolyodni, az nálam mindig a nemet jelenti. Ha csak tudtam adni neki egy löketet, aztán majd kitalálja, hogyan oldja meg... előbb-utóbb úgyis meg kell oldania, vagy elszalasztja a lehetőséget. Ez mind rajta áll.
- Na, ezeket a jeleket ő is simán le fogja venni, hogy mi is az ábra.
Egy szál krumplit veszek ki, s megforgatom a végét a majonézben, majd az egészet bekapom.
- Lehetőleg ne hányd le, ha nagyon nekikezdene remegni a gyomrod – oldom a feszültségét.
- Bár azt hiszem, volt már hallomásom ilyenről, lánykérésnél. Annyira feszült volt a vőlegény. És pechére, vacsora közben kérte meg a kezét.
Újabb pálcika, kólát többet nem, mert nem fogok tudni megszólalni, úgy összeragad majd a szám, nem, mintha a sült krumpli itt egészségesebb lenne.
- Elmehetnétek kirándulni is. És ott aztán nem lesznek illetlen fülek, hogy anya éppen rátok nyit.
Adom tovább az ötletet, bátorításként. Nem akarom én megmondani, mit tegyen, ezért is van a feltételes mód.

- Rohadt jó! - válaszolok neki, s szemeimben olyan csillogás van, ami még a sarki fényt is gyertyafénnyé satnyítja. Van egyáltalán ilyen szó, vagy megint csak beképzelem magamnak, hogy hallottam már valahol? Vagy csak megint kitaláltam és jobb is, hogy csak gondolatban nyilvánulok meg, mert Lizzy kinevetne. Bár nem. Tökre nem olyan, aki kinevetne egy ilyen miatt. Talán, ha valami abszolút baromságot tennék vagy mondanék, akkor lehet, de egy ilyen satnyítás miatt nem hiszem. - Félre ne értsd, de mindig is szerettem volna egy olyan barátnőt, mint te. Jól van, már most bánom, hogy kimondtam, de ez nem változtat azon, hogy hol voltál eddig az életemből és miért nem jöttél előbb?
Szemrehányok. Fúj!
- Szegény srác? És mi lett belőlük? Megbocsátott a lány? Vagy fiú? Még együtt vannak? Most már inkább nevetnek rajta vagy még mindig kínos pont? Csak azért akarom tudni, mert ki tudja, lehet annyira megremeg a gyomrom, hogy tudjuk mi történik és akkor legyen előttem egy példa, hogy igenis van élet a rókabőrön túl is. Vagy nincsen? Mondd azt, hogy azóta is szeretik egymást és a legjobb úton haladnak a békés nyugdíj felé!
Reményeimnek adtam hangot, hogy lehet jövője egy ilyen hányattatott kezdésnek is.
- Kirándulni nem nagyon szeretek, de érte még ezt is bevállalnám. - jelentem ki jelentőségteljesen, hiszen tényleg megtenném érte és még többet is. - Tudod, ahol nincs térerő, ott nem nagyon érzem jól magamat, a szúnyogok meg az ősellenségeim!
Elpusztítottam a második burgert is, majd a krumpli felé sandítottam, amit Lizzy szálanként evett. Mégis, milyen jó érzésű ember eszi a sültkrumplit szálanként? Milyen elvetemült gaztevő lehet az, aki képes megállni, hogy ne markoljon bele az olajtól tocsogó halom közepébe és ne zabálja két pofára? A majonézzel pedig nem tudtam mit kezdeni! Ez biztos valami európai dolog lehet, bár azt nem tudom pontosan, hogy Lizzy honnan jött, de egy amerikai kecsöppel eszi a krumplit, a majonézt meg maximum a káposztasalátában szereti. Vagy a tésztasalátában. Vagy a tonhalsalátában, de az fúj, ezért nem számít. Vagy krumplisalátában... Okés, egy tisztességes amerikai állampolgár csak és kizárólag salátában eszi meg a majonézt, úgyhogy Lizzy vagy tisztességtelen vagy nem amerikai. Részletkérdés.
- Egyébként meg feltűnt nekem, hogy csak rólam beszélünk és ez így tökre igazságtalan. Bár nincs nagy élettapasztalatom, de ha neked van valamid, amiről beszélgetni akarsz, akkor mondjad, maximum jól elhümmögök rajta. - jobb kezem ujjai masszívan fröcsögtek az olajtól, amikor egy emberes adagot lapátoltam be a krumpliból a számba, majd legküldtem némi üdítővel. - Mert az ugye tökre világos, hogy nekem mennyi balfékség van a zsákomban, de rólad nem is tudtam meg semmit. Illetve keveset. Illetve megint hadarok és arról le kellene szoknom, főleg tele szájjal. Mondj már valamit!
Nevetem el magam, majd szipogok, de most nem kell zsebkendő.
- Meg különben is, sokkalta jobb hallgatóság vagyok, mint beszélő. Tudom, ez így most nem úgy tűnik és amióta leültünk be sem tudom fogni a számat, de hidd el nekem, jobban ismerem magam ám.

A tenyerem felé tartom, hogy belevágja a saját tenyerét, s nem bírom megállni, hogy ne legyen széles a mosolyom. Jó látni rajta, ahogy felengedett, s ahogy halad. Pedig nem vágyom arra, s nem is szeretem, hogy befolyásoljak másokat, ugyanakkor a nagy szám miatt ez elkerülhetetlen.
A szóra, hogy barátnő, automatikusan a plafon felé kezd tendálni a szemem, mert próbálom magam elképzelni nőként. Az az életben nem fog megtörténni, ebben legalábbis nem, de a pillanatnyi össze nem illés, nevetést pukkaszt ki belőlem.
- Előtte átoperáltattam magam férfivá. Kicsit sokáig tartott, azért jöttem ilyen későn – a tekintetem azonban örömről árulkodik. Valahol ebből is látom, hogy ez nem az a megszokott tinikori dolog, ami az én tinikoromban volt megszokott. Más lett a kommunikáció, márpedig ezek mindig is személyes dolgok maradnak. Szó szerint.
A következő hadarásra felkönyökölök az asztalra, s úgy szívok párat mégis a kólából. Össze kell ragasztanom valamivel a szám, nem akarok belenevetni a hadarásába. Ha tudná, milyen kedves így vele! Látni, hogy valóban szereti, s érdekli. Még ha tiniszerelem, akkor is.
- Lány. Igen – bólintok. – éppen el akarta mondani, hogy babájuk lesz. Az meg tudjuk, általában mivel jár – fojtom vissza a röhögést.
- Ha csak a szúnyogok hátráltatnak meg, akkor ezzel nem lesz gondod. Kapsz olyan csodaszert, hogy messzire elkerülnek.
- A térerőre nekem sincs orvosságom. Na meg, szerintem nem nagyon fogsz te a térerővel törődni akkor....
A sejtelmes megjegyzés mellé a két hamburgerem is odatolom elé, mert, hogy valójában neki vettem. Valahol sejtettem, hogy két dupla sajtburger kevés lesz neki. Nekem elég lesz az egyik adag sült krumpli, annak is csak a fele. Borzalmasan tocsog ez a sütőlében.
- Mi van? – nézek rá, mert majd kiesik a szeme, ahogy eszem a krumplit. – Ezt is neked adom, meg hozok még. Hamburgert kérsz, vagy mit hozzak még? – kérdezem, visszatéve a szál krumplit, amit nem is egyszerre eszek meg, hanem minden második harapáshoz veszek fel egy adag majonézt a végével.
Ahogy eszik, arra nincs mentsége, hacsak az nem, hogy tini, azok meg egy hadosztállyal érnek fel.
Vele együtt nevetek fel, éppen mondani akartam neki, hogy megint hadar, ráadásul teli szájjal.
- Én azért azt mondanám erre, hogy éppen most cáfoltad meg. Remek beszélő vagy. Teli száj ide, hadarás oda.
Mondhatnám, hogy a beszélgetés itt fog elakadni, mert ugyan, miről beszéljek? Hogy mindig pofára esek? Hogy az összes eddigi kapcsolatom szintén? Hogy a saját öcsémet kívánom? Hogy zaklat a főnököm? A munkám meg mindenki számára unalmas, ha nem a szakmán belül van.
- Pff, ezzel megfogtál így direktben – nyúlok egy újabb krumplicsík felé.
- Nekem is van balfékségem, egy rakással, de nem hagyom, hogy ők nyerjenek, és csak velük foglalkozzak. Példának okáért kijöttem ide is, mert szerintem baromi jó dolog haverkodni. Meg kutyát sétáltatni – előveszem a mobilom és egy nagy szemekkel lihegő fekete eb néz bele a kamerába, legalábbis Black így nézett bele, amikor lekaptam.

- Annyira hülye vagy! - nevetem el magam, amikor azt mondja, hogy átoperálták. Dehát mondtam neki, hogy nem úgy gondolom és azonnal elnézést is kértem, és különben is, ha így most látna valaki bennünket, akkor az jönne le neki, hogy két tök jó fej arc ül ennél az asztalnál és olyan jól csacsognak, mint két évezredes barátnő. Csak erre akartam utalni, és talán mondanom is kellett volna, de most már tudom a titkát, hogy miért ért meg ennyire, szóval most már mondhat bármit, nekem akkor is barátnő lesz. Na jó, emberek és nyilvánosság előtt nem, de majd még meglátjuk.
- Jaj, olyan vagy! Mégis mivel foglalkoznék, mint a mobilommal? Persze, majd közös sátrat viszünk, egy véletlen pillanatban kigombolódik az ingem és előbuggyannak nem létező melleim, aztán meg olyan vad csókolózásba törünk ki, hogy feszítővassal sem tudnak leszedni majd róla... Bár nem lenne ellenemre, de ha véletlenül, és itt nagyon ellenem kellene hogy kijátszódjanak azok az esélyek, mégis elmennénk kirándulni, akkor szerintem nem ketten mennénk. Bár nem tudom, hogy ő hogy van a természettel, de az biztos, hogy hegynek fel nem bírom, húsz kilós hátizsákra meg elvből rá sem nézek. - mélyet szippantok az üdítőmből, majd figyelem, ahogyan elém tolja a saját burgereit. Összeszűkülnek a szemeim, mintha éppen fingott volna valaki és elszántan keresném a tettest, de itt most tudom, hogy Lizzy a bűnös, szóval nem kell tovább kutatkodnom. Burgerek, Lizzy szemei, burgerek, Spock szemei, burgerek, megint Lizzy szemei - valahogy ebben a sorrendben pattognak a szemeim, kétkedve figyelve őt és amikor újra kiegyenesedem, felhúzom a pólómat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kvázi idegen férfiaknak mutogatom a hasfalam, majd jobb kezem ujjaival belecsípek a hájamba.
- Szóval nem vagyok elég kövér, még egyem meg azokat is? - jó, valójában nem volt ott mit markolni, de akkor is! Négy burger rettentő sok lenne, bár nem mondom azt, hogy nem menne le, de úrihölgy vagyok és vannak gátlásaim. Nem is kevesek, de ez más asztalra tartozik és akkor még hozni akar nekem krumplit. - Na már csak az kellene! Még a végén azt kell hinnem, hogy te is ilyen etetős fetisiszta vagy! Láttam a tévében, hogy vannak férjek, akik koca módjára felhízlalják a feleségüket, csak azért, mert nekik úgy tetszik. És akkor az asszony már annyira elhízott, hogy cukorbeteg lesz, meg sem tud mozdulni, egész nap szedi a gyógyszereket, de az a sok barom, csak eteti őket, mert úgy szépek. Mondd, hogy nem ilyen vagy Lizzy!
Szünetet tartok.
- Csak azért nézem a krumplidat, mert nem fogy. Mert szálanként eszed és azokban az emberekben nem lehet bízni, akik szálanként eszik és majonézzel. Mégis, ki eszi a krumplit majonézzel? Hogy lehet azok után megenni, hogy tocsog abban a trutymóban? - kirázott a hideg. Aztán megmutatja a kutyáját és azonnal a képernyőre tapadok. Végre felejtem a térdeplős pozíciót, és bevágódok melléje, hogy úgy figyeljem a kijelzőt. - Jól van, ezzel most javítottál a majonézen, de csak azért mert iszonyatosan cuki. Mondd, hogy van még róla képed! Egyszerűen meg kell zabálni! Nem a szó, szoros értelmében, még mielőtt féltenéd tőlem...
Fintorgok rá, majd ha mutat még képeket, csillogó szemekkel figyelem. - Mi a neve? És hány éves? Keverék vagy fajtiszta? Láthatom egyszer? Megsimogathatom? Egyszer én is szerettem volna kutyát, de anyám azt mondta, hogy nem lehet, mert allergiás a kutyaszőrre. Meg a macskaszőrre is. Bár macskát nem nagyon szeretnék, mert bunkók. Egyik nagynénémnek kilenc macskája van, tudod, az a szenilis macskásnéni típus, de szeretem, mert mindig kapok tőle zsebpénzt. Tényleg nem eszed meg a burgereket?

Vele nevetek, nem piszkálásból mondtam, s nem is kívánok bohóc lenni. Egyszerűen jött, természetesen a válasz. Mert M&M végre feloldódott a tüskés, távolságtartó hangulatából, s meg kell hagyni, kellemes társaság. Húsz év ide, vagy oda. Na, persze, van, amiből sosem nőttem ki, hiszen akkor se Spock nem lenne rajtam, s nem egy olyan rendezvényre mentem volna ma, ami cseppet sem felnőttes dolog. Kell a gyerek és a gyerekkor a felnőtteknek is.
- Te vagy húsz kiló, ne viccelj már – nézek rá komolyan. – Udvarlásról, egymáshoz közeledésről nem is hallottál? A két véglet helyett van egy középút – nem mondom meg, mit tegyen, az élete mindenkinek a magáé. Véleményt alkotni meg szabad. Meg persze, valahol sejtettem, hogy meghal az agya, ha nincs öt centinél közelebb a mobilja, vagy tablete, vagy laptopja.
Érdeklődő csendességgel nézem, ahogy ide-oda jojózik a szeme. Most én ezt nem értem, de kivárom, mi tör elő belőle. Hogy aztán felvonjam a jobb szemöldököm, veszett kétkedéssel, aztán meg arcot vágjak, jaj, de már kifejezéssel.
- Én csak a hamburgereim ajánlottam fel lovagiasan. Erre meg jössz majdnem a harmadik világháborúval – harapok egy falatot a krumpliból, ártatlan és bánatos képpel. – Feleségem meg biztos nem lesz – nézek még ártatlanabbul. Ha így haladok, nem, hogy házastársam, de párom sem lesz. Egy pillanatra megállok a rágásban, aztán tovább eszem a krumplit.
- Deee, ha nagyon finomat akarsz enni, akkor engem kérsz fel szakácsnak. Szeretek kísérletezni az étellel, és eddig csak egyszer jelzett be a füstjelző. Úgy tizenöt éve – Semusnál. Szép élmény, és még szebb jelzés arra, milyen is volt a kapcsolatunk. Mi a fenéért gondolok újabban ennyiszer rá?
- Ó, igazán? – vonom fel érdeklődéssel a szemöldököm. – Mondjuk, én? Ezek szerint megbízhatatlan vagyok? Biztos? – nézek rá kétkedéssel. Értékelem az őszinteségét, s hogy kinek mi a véleménye dolgokról, meghallgatom, s hogy ezt M&M mondja, még inkább. Valahogy szeretem a közvetlen őszinteségét és hogy megbízik bennem.
- Ezek szerint úgy alkotsz véleményt valamiről, hogy ki sem próbáltad? Nos, akkor kérlek – mártok bele egy szál krumplit a majonézbe, majd M&M szája elé tartom. – Egy falat majonézes, egy harapás sima krumpli. Próbáld ki, s azután mondj véleményt – ha rosszat mond, biztos vagyok benne, hogy kimondja, mert M&M ilyen.
- Előbb enne meg téged, csak előtte úgyis le fog kenyerezni a nézésével. Van – belépek egy mappába, ahol csak Blackről készült fotók vannak, mint ahogy vannak fotóim Waldról is, és Heidiről is. Ők a családom és mindenemet odaadnám azért, hogy boldognak lássam őket.
- Mentett kutya, s később kiderült, hogy nagyon ért az emberek felvidításához, így segítő kutya lett, s ha minden jól megy, akkor mentő kutya is lesz. Ha nem akarná, nem erőltetném rá.
Hagyom, hogy lapozgasson a képek között.
- Black, most lesz két éves. Agár és labrador keverék. Meg is sétáltathatjuk. Szeret játszani – muszáj vagyok szélesen elvigyorodni, azt a csillogást a szemeiben! Rajongok Blackért és rajongok azokért, akik rajonganak érte. Elfogultság, tudom.
– Tudod mit? A következő alkalmat megbeszéljük egy kutyatalálkozásra. Elhozom Blacket és annyit leszel és foglalkozol vele, amennyi jól esik. Ha kutyahiányod van, szólsz, és tiéd a sétáltatás joga. Hozol váltóruhát, és így anyukádnak sem lesz gond. Bunkók? – csapok rá a macska témára.
A kérdésre ismét még jobban M&M elé tolom a két hamburgert, s az olvadt fagyit kezdem el kanalazni, amit így utálok már, ezért inkább iszok a baromi édes üdítőből.

Nem nyitok vitát arról, hogy hány kiló vagyok! Pontosan tudom, hogy itt van egy hurkám, ott van egy hurkám és bárki bármit mond, nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Láttam az újságokban azokat a modelleket, ahogyan a tengerparton egy falatnyi bikinikben terpesztenek és szexiskednek, és én tökre nem vagyok olyan, pedig rettentő mód jó lenne. Bárcsak magasabb lennék vagy húsz centivel, akkor meg lennék elégedve a súlyommal, így viszont marad az epekedés a vékonyságra. Mert nem vagyok az, és erről Lizzy sem tud meggyőzni.
- Hallottam róla, azt mondják, hogy veszélyes. Bár nem tudom, hogyan kell csinálni, éppen ezért félek is tőle. - kuncogom el magam, majd elvettem a harmadik burgert. Tökre nem kellene és az előbbi okfejtésem miatt sem kellene, és egyébként sem kellene, de nem tudom megállni. Éhes vagyok és fejlődő szervezet. Bár, ha Lizzy miatt megnő a seggem és nem férek bele a gatyámba, akkor tényleg világháború lesz. Már előre látom a szalagcímeket! - Egyszer majd akkor szavadon foglak, és kegyesen megengedem, hogy főzz nekem. De nem kell túlzásba vinni, egy tizenkét fogásos vacsora megfelel! Kettesben, gyertyafénynél, a háttérben hegedűszó, virágszirmok és holdfény...
Nevetem el magam újra, aztán majdnem képen törlöm, mert azt mondja, hogy megbízhatatlannak tartom. Tökre nem ezt mondtam, és bármit mondok, az a jelenlévőkre nem vonatkozik. Ezt mindenki tudja, aki már beszélgetett bárkivel, és Lizzynek is tudnia kellene. Azonban mondhatok én bármit, úgyis mindenki azt hallja meg a mondandómból, amit meg akar hallani. Szipp-szipp!
- Ugye ez most nem komoly? - figyelem, ahogyan Damoklész kardjaként hadonászik előttem azzal a krumplival, s mintha méreg lenne a végén, úgy csillog a fehér trutymó rajta. Sóhajtok és olyan nagyon nem akarom megkóstolni képet vágok, de leteszem a burgert, amit már félig szinte megettem és nyelek egy hatalmasat. Lizzy csuklójára kulcsolom az ujjaimat, nehogy véletlenül lenyomja a torkomon a falatot, s bár nem hiszek benne, hogy tényleg megtenné, azért jobb a biztonság. Aztán valahogyan mégis sikerül félig bekapnom a kezét, mert amikor végre ráveszem magam, hogy megkóstoljam azt a förmedvényt, megszólal a telefonom és megijedek. Mert amikor Danzig-tól megszólal a Mother, akkor mindig megijedek. Albatrosz-riadó!
A telefont azonban nem veszem fel egyelőre, hiszen Lizzy félig benne van a számban és próbálok azonnal szabadulni tőle, de a nyelvem önálló életre kel és miközben leharapom a krumpli végét végignyalom hüvelykujját. Tökre nem akartam erotikusra venni a figurát, de valahogy így képzelek el egy evős-szexis jelenetet. Fúj, most ezt miért kellett végiggondolnom? Aztán amikor lenyeltem a falatot, rendbeszedtem a hajamat és elfordultam bocsánatkérő szemmel a férfitől, megbindzsiztem a telefonom és felvettem.
- Bőr- és nemibeteg gondozó! - valahogyan megcsúszhatott az ujjam, mert kihangosítottam a készüléket, így Lizzy is tanúja lehetett beszélgetésünknek.
- Dr Boone, az édesanya érdeklődik a hogyléte felől, kapcsolhatom?
- Nem szükséges asszonyom, mondja meg az édesanyámnak, hogy a lehető legrosszabb pillanatban telefonált, a lánya pedig annyira jól szórakozik, mint még soha.
- Látod, és nem akartál elmenni!
- Hát látod.
- Mikorra érsz haza?
- Nem tudom... - visszafordulok Lizzyre. - Mikor érek haza?
Megvárom, hátha válaszol, de ha nem akkor sem baj. - Szerintem még megnézünk egy mozit, elmegyünk paintballozni és táncolunk egyet a Hold fényében... Holnap reggelig ne várj!
- Nagyon vicces Mimi! Csak tudni akartam, hogy mikorra várjalak vacsorával.
- Nem kell, épp a harmadik sajtburgerem eszem és szerintem mire hazaérek, elpukkanok. De Lizzy volt olyan kedves, hogy vett neked két szelet citromos pitét. Mert szereted!
- Nem tudom, hogy kicsoda Lizzy, de nagyon szépen köszönöm a kedvességét!
- Na jól van anyám, megyek, mert épp egy cuki kutyinkáról van szó és nem maradhatok le róla! Boone vége és kiszáll...
- Szórakozz jól aranyom! Szia! - teszem le a telefonomat az asztalra, majd Lizzyre nézek és elnézést kérő pillantást dobok neki.
- Bocsika, anyám ellen nincs orvosság. - nevetem el magam, majd ha újra felkaroljuk a fonalat, ami Blackről szólt, akkor végighallgatom mondandóját, megnézem a képeket és csillogó szemekkel fogadom a kutyasétáltatás lehetőségét. - Az mennyire jó lenne már! Azt sem tudom, hogy mikor sétáltattam utoljára kutyát, te meg most itt megadod nekem a lehetőséget, hogy bárhol és bármikor, ami tökre nagy felelősség, mégis szipiszupi, és ki is fogom használni, mert kutya kell a házhoz és már most hiányérzetem van és nem mehetünk el most hozzád, hogy megsimogassam? Ígérem, tökre csöndben leszek addig és nem leszek cikis és ha játszhatok vele, akkor azt kérhetsz tőlem, amit csak akarsz egy éven keresztül!

Egy sokat jelentő, na, menj már nézéssel honorálom a válaszát. Mondhatok én neki bármit, de tény, hogy nem is azért mondtam, mert elvárom, hogy meg is fogadja a szavaim.
- Fehér lovat ne hozzak? Meg a szőke hercegnőt? – a végére már én is elnevetem magam, nem, mintha előtte nem éppen fültől fülig ért volna a szám.
- A szifilisz. Az a komoly – tartom felé továbbra is a krumplit, de ha nem akarja majd megkóstolni, nem fogom erőltetni. Már majdnem elveszem a kezem, aztán látom, hogy mégis megpróbálja.
A csuklómra fonódó keze elindítja a vészriadót bennem. Az egyik legérzékenyebb területem, nem csak azért vannak rajta széles bőrpántok, meg fonott szarok, széles szíjú órák, mert szeretem. Takarja a hegeket, hiába plasztikáztattam, vannak látható nyomai annak az időszaknak, s némileg érzékeny is a bőr felülete, s egészen biztosan hülyét kapnék, ha a pulóver állandóan ingerelné, vagy az ing, öltöny, kabát ujja. Mégis visszafogom magam, s tartom a kezem, nem is rándul meg, mint ahogy az arcom sem.
Mégis felkuncogok egyet, amikor megijed a telefonra és rákap a kezemre. El akarom húzni a kezem, ezzel egy időben meg is nyalja a kezemet, amire egy szemöldökfelrántású kérdő arccal tekintek rá, elvéve a kezem közben. Azért ez egy jelenet volt, egy szaftos erotika film nyitó jelenetébe is beillett volna. Pláne a majonéz felhozatallal. Pedig még csak elvonási tüneteim sincsenek, annyira. Leander volt akkora hatással rám, hogy nem igazán nézek úgy mostanában egy férfira sem.
Kérdőn tekintek M&Mre a bemutatkozásnál, de csendben maradok, mert leesik, hogy ez igaz, nem a kettejük közötti ökörködés része. Pedig kis híján elnevettem magam. Az is igaz, hogy más meg azon röhögné el magát, ha én elmondanám, mivel foglalkozom.
Elveszek egy újabb szál krumplit és a végét belemártom a majonézbe, s eszegetni kezdem, mintha mi sem történt volna közben. Nem tudom eldönteni, viccel azzal, hogy jól érzi magát, vagy valóban így van.
Belém fojtja a válasz lehetőségét, de bizony akkor is kimondom.
- Lámpaoltásra otthon lesz.
A citromos pitére pislogok párat, mondjuk, ezen tényleg nem múlik a dolog.
- Tök jó fej anyukád van – ismerem el. Bár nem pont egy kamasznak kéne ezt mondanom, amikor éppen gondjaik vannak ilyen téren a szülőkkel. De azért látom, hogy egészen jól elvannak.
Mosollyal eszegetem tovább a krumplit, egészen addig, amíg ki nem mondja, hogy nem lesz cikis.
- Miért kéne csöndben maradnod? – majdnem tovább folytatom, hogy miért bünteti önként önmagát,tök feleslegesen. – Cikis meg végképp nem vagy, ezt most felejtsd el. Bár az a majonéz lenyalás, az ütős lett volna egy tizennyolcas karikás filmben is – újabb majonézes krumplifalat.
Lenne még hozzáfűznivalóm az egy éves dologhoz is, de úgy ragyog, hogy hozzá képest a legnagyobb csillag is túrót sem érne.
- Rendben, elmegyünk Blackért. Nem otthon van, egy haveromnál tervezik kinyúvasztani macskahaverjukat a kutyájával – vagyis játszópajtiznak. – A hamburgert útközben is befalhatod, de a sütit azt eltetetjük későbbre.
Kérek egy-egy zacskót a két sütihez, meg egyet a maradék kajának, majd berakom a kocsiban a kesztyűtartóba.
- Azt is megoldjuk, hogy anyukád allergiás a kutyaszőrre – talán megvan még a tartalék pólóm, amit a héten dobtam be a kocsi csomagtartójába, sokfelé csordogáltam ezen a héten.
Azt már látom, hogy visszamenetel nem lesz a parkba, amit annyira nem is bánok, lévén elég jóra sikerült a belépőnk, s nem is zavar. Le vannak koptatva a kompániából, ez a lényeg.
A parkolóban azonban egy, na, ne képpel nyúlok a zsebembe a kocsikulcsért. Pont elém parkoltak. Sóhajtok egyet.
- Szlalomoztál már kocsiban? – az anyósülés ajtaját nyitom ki M&M-nek. – Igaz, ez csak félig lesz az.
Nem ismerem a kocsit, nem tudom kié, inkább kivagyiságból tehették, velem azonban nem fognak kiszúrni. Kis kormánytekerés után felkapatom a kocsit a járdára, ami elég széles még a kiülős étkezős rész ellenére is. Nekem biztosan, főleg, hogy manuális váltóval rendelkezik a kicsike. Más vagánykodna, hogy egy kézzel is tudja tekerni ilyenkor a kormányt, s nem számol azzal, mikor pofázik vissza a betonról valami, amit nem vesz észre. A sebesség azonban pofátlanul nem kicsi, mert máshogy nem lehet ezt a szlalomozást megejteni, a kormány és a kerekek csak a sebesség felett teszik úgy, ahogy én akarom. Így is milliméterekkel haladunk el a kint ülők mellett és az oszlopok, szemetes kukák mellett.
- Szórakozhat mással, rajtunk nem fogott ki – vigyorgok most már a forgalomban.
Black már a kapunál van, ahogy leparkolok a ház előtt, felismeri a motor hangját.
- M&M, bemutatom Blacket, Black, ő itt M&M - Black hamar letudja felém az üdvözlést, egészen végig nem lehet utána levakarni M&M-ről, bújik hozzá és dörgölőzik. Mint egy macska.
A kíséret is megérkezik, megjelenik az ajtóban a másik kutya és gazdija, utóbbi egy telefonnal a kezében. Fehérre festett haj, szilvakék beütéssel. Egy elvetemült csoporttárs, aki képes volt egy ügyvédhez hozzámenni, csak mert közösen rajonganak a motorokért.
- Szia! Honnan tudtad, hogy éppen most akarlak hívni? – kapok két puszit az arcomra, de M&M is. Aztán én meg a nyakamba egy tiri-tarka szőrgombolyagot. – Lucifer, húzz le Larsról!
- Hagyd, jó helyen van – nyúlok fel a kezemmel, megvakarni Lucifert, aki egy termetes macska. - Bemutatom.. – hoppá, nem tudom a rendes nevét M&M-nek. – ő pedig Wanda, aki Blackkel rosszalkodott eddig, az pedig Fish.
Teljesen elmentek Wandának néha otthonról, mivel nem véletlenül nevezte el a bernáthegyi keverékét Fishnek.
- Anyám most hívott, hogy menjek át hozzá, mert nem bírta ki, hogy valami finomat főzzön. Mintha éhen halnánk máskülönben. Tudod milyen a kutyákkal, itt hagyni meg nem merem őket. Cserélhetnék a felvigyázásban?
- Oké, Blackért jöttem így is úgy is, egy Fish még elfér a csomagtartóban. Szatyorban.
- Rendben, akkor én el is szaladtam – integetés után máris a kocsiba pattan és elhajt. Nem hiszem, hogy csak az étel miatt hívta át, tudom hogy a férje, Wanda apja sokszor van rosszul, de nem feszegetem a témát.
- Nos, akkor mindenki be a kocsiba, irány a tengerpart. Elbírsz velük hátul? – nézek M&M-re, miközben levakarom magamról Lucifert, mert már a fejem tetejére akar mászni.

- Egyébként tényleg az. - jól van na, elismertem és még csak nem is kellett rá kényszeríteni! Tényleg jó fej albatroszt nevelgetek otthon, és nem cserélném el senkivel, annyira szeretem. Csak néha kiszállhatna az életemből, és hagyhatná, hogy kövessek el hibákat, de nem... Tilos késsel szaladgálni a lakásban, nem nyúlunk bele villával a konnektorba és az ollót sem arra találták ki, hogy szopogassa az ember. Na jó, ezekben igaza van, de amikor megmondja, hogy az unokanővérének a nevelt lányát szórakoztassam, mert éppen a városban van, akkor betikkel a szemem. Különben is, alig ismerem a csajt és az is lehet, hogy zerget játszik Starcraftban! Akkor meg aztán páros lábbal lépnék bele az arcába az acélbetétessel, amim sosem lesz.
- Bocsánatot kértem nem? Vagy nem kértem? Nem úgy gondoltam! Csak megijedtem, mert mindig megijedek, ha telefonon hívnak. Nem szeretek telefonálni, mást felhívni meg végképp nem, órákat feszülök rá, hogy bepötyögjem a számot, aztán még ott van a zöld gomb, hogy kezdeményezzem a hívást. Tudod mennyi bátorság kell ehhez? Biztosan nem, tökre magabiztosnak tűnsz és lazának. Pornót pedig még nem néztem soha... - hazudtam neki, de basszuskulcs, majd pont neki vallom be, hogy ha véletlenül valamikor egyedül vagyok otthon, akkor elvonulok a szekrényem magányába, a fejemre tapasztom a fejhallgatót és felmegyek olyan oldalakra. De csak a történetek miatt, hogy nekik milyen könnyen megy az ismerkedés, és nem bácsis-nénis jeleneteket nézek, hanem nénis-nénist, mert azok olyan szépek tudnak lenni. Ahogyan összebújnak, kényeztetik egymást, mosolyognak egymásra és ... de nem akarom kitenni a tizennyolcas karikát, szóval csitt kicsi gyermek!
- Te is tök jó fej vagy. - és imádlak is, mert az vagy nekem, amire mindig is vágytam. És annak ellenére, hogy csak ma láttalak először, örökre a szívembe zártalak, bérelt helyed van és soha többet nem engedlek ki innen. Az utóbbiakat viszont nem tettem hozzá, mert akkor kellene kérni egy felmosót utánam. - Induljunk, induljunk, induljunk!
Nem tudtam magam visszatartani és bár nem tudom, hogy mire gondol azzal, hogy kocsival szlalomozni, de bízom benne, még akkor is, ha a majrévasba kapaszkodva próbálom nem összerondítani a kárpitot, és az a piciny sikkantás sem azért hagyta el a torkomat, mert félnék mellette. Dehogy, ez aljas propaganda és szennylapból kivágott szalagcím! Viszont azt eldöntöttem, hogy soha többet nem ülök be mellé, még akkor sem, ha le kell gyalogolnom a lábamat.
- Ja, jól megmutattad neki. - vigyorgok vissza a fogaimat szívva, majd már alig tudom magamban tartani a feszületet, hogy kutyázhatom végre annyi év után. És amikor megérkeztünk, és megláttam, és meglátott, és odajött, és először kicsit félszeg volt, és aztán meg legugoltam hozzá, és aztán fellökött, és végignyalta az arcomat, akkor nevettem. Mit nevettem, vigyorogtam és kacagtam, aztán jött a bernáthegyi is, és ő is megszaglászott és követve Black példáját, megszeretgetett. - Csókolom, Emilie vagyok, de anyám Miminek hív és nem tudom, ezt miért mondtam el!
Még mindig röhögcsélek és nem is figyelek arra, hogy miről beszélnek a felnőttek, csak a földön fetrengek és imádom, hogy imádnak! Szeretlek Lizzy! Még akkor is, ha az ajtó nyitódására Black pontosan tudja, hogy mit kell tennie, és Fish ezt a példát is követi, úgyhogy ott maradok egyedül az aszfalton, ami nem maradhat így örökre és a két kutya után vetem magam.
- Elbírok! Kérdés, hogy ők elbírnak-e velem? - vetem magam rájuk, s amíg Fish az ő mélaságával tűri a dögönyözést, addig Black viszonozza a játékosságot. Nem tudtam megállapítani, hogy meddig tartott az út a tengerpartra, de amikor megérkeztünk, kiszakítottam az ajtót és a keblemre öleltem új barátim, aminek újra az lett a vége, hogy valahogyan megint földre kerültem, most azonban mindkét kutya elfeküdt mellettem és a mellkasomra hajtotta a fejét. - Ez eddig a legjobb nap az életemben!

A mosolyom hosszabban jelenik meg az arcomon. Nekem is jó fej anyám van, sokféle szempontból. Kamaszkor ide vagy oda, M&M kedveli az anyját, még ha esetleg oka is van.
- Csak furán néztél rám. Mintha bocsánatkérés is tartozott volna a repertoárba – aztán felvonom a szemöldököm és felé mutatok. – Aki így beszél, mint most, annak nem úgy tűnik, hogy ne lenne magabiztos és laza. Azután a nyalás után meg végképp ne gyere nekem ilyen szöveggel – ingatom a fejem. A pornóra egy „aha, persze” nézéssel tekintek rá.
Bizony, megakad az a majonézes krumpli a torkomon, amiről csak sejtem ezek után, milyen véleménye lehet M&M-nek, amikor közli, tök jó fej vagyok. A tekintete sokat ad hozzá, inkább beletemetkezem a megfulladás elleni kóla-kortyolásba.
Teljesen belelkesül a kutyára. Ha tudtam volna, akkor inkább egy parkba hívom meg, Blackkel játszani.
A sikkantásra azért fülelek, még ha nem is kapom oda a tekintetem, mert az meg a kívül lévőkre figyel. De baj nincs, hussanunk vissza az útra.
Annyira azért nem volt oda a száguldásért, vagy a szlalomért, még nem tudom, de azt hiszem, faggatni sem fogom érte.
- Nyughass, Black – szólok rá nyugodtan, mire visszább vesz, de az öröm ott van benne, s még M&M-hez is közelebb áll, hogy ha akar, akkor fel tudjon kelni, rátámaszkodva.
- Szia Mimi, ha jó, akkor így szólítalak – mosolyog rá Wanda.
Lucifer csak lustán néz a kocsi felé, aztán meg rám.
- Jó, te vigyázol a házra – simítom meg a fejét, aztán lerakva magamról, el is tűnik a hátsó udvar felé.
Szép neve van Emilienek és még véletlenül hasonlít is valamennyire a becenevéhez. Néha vetek egy pillantást a hátsó ülésre, ahogy éppen teljesen beborítja M&M-et a két kutya, amire boldog képet vág. Már ezért megérte.
Megvárom, míg veszélyzónán kívülre kerülnek az ajtóm nyitásától.
- Hóhó, megkérdezem öt perc múlva – de muszáj nevetnem, s hagyom, hogy a figyelme a kutyákra terelődjön. A csomagtartót felnyitva, kiveszek pár játékot, közötte labdákat is.
- Sosem jövök üres kézzel.
Aztán gondolok egyet és előkapva a mobilt, lefotózom őket, hármat is és átküldöm M&M-nek.
- Remélem, az is marad. Ha idővel nem is a legjobb – mosolygok rá, majd felé dobom az egyik labdát.
- Egy kis mozgás senkinek sem árt, de ha dögönyözni akarod őket – tárom szét a karom.

Próbálnék komoly arcot vágni, hiszen tökre nincsen fotogén arcom, de a két kutyával az ölemben erre semmi esélyem sincs, és pár pillanattal később már zümmög is a telefonom, hogy jött valami üzenet. A telefon azonban a farzsebemben van, amit teljesen elfelejtettem, és úgy tűnik, az eddigi fetrengésemet kibírta. Vigyorgom, amikor Black észlelt egy apró rést a nadrágvonalam és a pólóm között, majd bedugta az orrát a ruhám alá és valami őrült módjára kezdett szaglászni. Azt hiszem, valahogyan megsejthette, hogy a hasam az egyik legérzékenyebb pontom, túró munkája pedig annyira csiklandozott, hogy majdnem bepisiltem. Csak az mentett meg, hogy Lizzy egy labdát dobott felénk, ami úgy tűnik kedvence lehetett a fekete kutyának, mert azonnal szájba kapta és elrohant vele nagyon messze csak azért, hogy újra visszatérjen vele.
- Szóval szerinted is kövér vagyok? - nézek pár pillanatra durcásan felé, de lehet erre a férfire haragudni? Szerintem tökre nem, s ahogyan felpattanok, már le is támadom, hogy a széttárt kezek közé furakodjak és megöleljem. - Köszönök mindent!
Mondom Spocknak, majd pár másodpercnyi sokkterápia után Fishre vetem magam, aki méla undorral tűri minden szeretgetésemet. - Jó lesz nekünk itt kettesben, igaz? Te sem szeretsz nagyon szaladgálni, ugye?
Ha tudnám, meglovagolnám, de nem akarom kínozni, így inkább csak letérdelek mellé és a nyakába borulok.
- Annyira szép vagy, ugye? Ugye? - nézek a szemeibe, miközben a fülét vakarom, erre ő olyan nyálas puszit ad nekem, hogy köpni-nyelni nem tudok. De nem érdekel, ez most a mi napunk, ez én napom, és nem érdekel, hogy mi történik, akkor is jól érzem magam. A bernáthegyi leült, túl öreg ő már az ilyen inzultusokhoz, de amikor felállok, lassan cammogva követ engem vissza a játékokhoz.
- Szerintem tök jó apa lennél. - vigyorodom el, majd el is tűnik arcomról a mosoly, hiszen basszuskulcs, mi van, ha... - Jaj, nem úgy gondoltam, illetve úgy gondoltam, de nem úgy. Ugye lehet, hogy ezt most elfelejtjük? Kééérlek!
Mosolygok rá ismét, majd Fish busa fejét érzem a combomnak dőlni, miközben cipőfűzős pofájában egy gumicsontot tart. Megsimogatom a fejét, amit bíztatásnak vélhet, hiszen azonnal lefekszik és lassú csócsálással próbálja megnézni, hogy mi is lehet a játékszer közepén.
- Sajnálom, amit az előbb mondtam és azt is, hogy leszoptam az ujjad. És azt is, hogy azt mondtam, hogy leszopotam az ujjad. - guggolok le Fishhez, majd megvakarom a fejét, amikor Black robog be kettünk közé labdával a szájában. Alig tudom elvenni tőle, de amikor sikerül, harsány felkiáltással dobom el messzire. - Hozd vissza!

Észreveszem, mennyire lelkes Black M&M-ért, de azért mindennek van határa.
- Black, hagyd abba! – rászólok, így a póló alá bujkálásnak vége, s amúgy is a labda lesz fókuszpontban. Nézem, ahogy szalad vele, és csak nézem. Ennek néha nagyon agyára megy a Seattle-i sós levegő.
- Én rá értettem – mutatok Fishre. Hiába öreg, a mozgás jót tesz az ízületeinek, a sós levegő és a társaság a lelkének is, ezért viszem el néha magammal meg Blackkel.
Hozzám furakszik és simul ismét. Ez vajon a kamaszkor hormonja, hogy néha megenne, néha meg teljesen imádattá válok? Nincs vele bajom, ez ő. Átkarolom rövid időre.
- Érezd jól magad – hiszen ezért hoztam ide, s láthatóan nem ellenkezik, mint a legtöbb szobapenész típusú kamasz. Azt hiszem, nagyon egyedül van, s valójában hiányzik neki a társaság.
Fish megkedvelte M&M-et, általában ennyi idő az, amit másoktól elvisel, aztán odébb ballag, de hogy képen nyaljon valakit, az nagyon ritka.
- Érezd magad megtisztelve, csíp Fish.
Aztán pedig jön az emberjáték. Azt külön tárolom, nincs kedvem kutyanyálasan fogdosni. Kosarazni egyedül is megy, a strandröplaszti viszont csoportos esemény, azt veszem elő.
- Abban az esetben felejtjük el, ha kifejted, mit értettél tök jó apa lennék alatt, és hogy nem úgy gondoltam, illetve úgy gondoltam, de nem úgy. S miért felejtsük el? - Idézem vissza szavait. Nincs miért haragudnom rá, vagy megsértődnöm, de egy kukkot nem értek belőle.
- Akkor mondd azt, hogy megnyaltad. Megfelelő és máris a helyén van minden – kacsintok rá. – Te pedig ezt kapd el – dobom felé a labdát. Keményen dobok, a röplabdát szerettem, s megmaradt komoly hobbinak.
- Ha elesünk a homokban, sem lesz bajunk – mutatok a homokos fövenyre, Black meg már megint belerohan a vízbe, imádja. – Dobni azt tudsz – nézek vissza M&M-re.