KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Megosztás

Gyermekmedence

Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 174

TémanyitásTárgy: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzer. Ápr. 13, 2016 7:46 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Nellie Brightmore
Nellie Brightmore
Inaktív

Avataron : Candice Accola

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzomb. Jan. 27, 2018 4:45 pm
 



 

Gyermekmedence Tumblr_njovfaWQk11qjijr4o2_r1_250

Szélsebesen viharzok be az uszodába, ahonnan alig fél órája hívtak fel. Prue beleesett a nagy medencébe, és bár azt mondták, hogy jól van, nem kell aggódjak, én mégis rettentően félek. Még csak néhány órájuk volt itt, ami nem elég ahhoz, hogy úszni tudjanak, így belegondolni se merek, hogy mi lett volna, ha az új tanáruk később ér oda. A régi elköltözött New Yorkba, a lányoknak mindössze két órájuk volt vele, az újjal pedig még nem volt alkalmam találkozni, de mindenképp tartozok neki egy köszönettel. Ha Ő nincs, akkor... A gondolattól végig fut a hideg a hátamon, a könnyeimmel küszködök. A lányaimon kívül semmim sem maradt, bele halnék, ha bármelyikükkel történne valami. A gyerek medencéhez veszem az irányt, majd megpillantva a padon ülő gyerekeimet, megfutamodok. Prue még most is remeg a takaró alatt, amit valaki gondosan rá terített, Lizzie pedig a testvére kezét fogva integet nekem, ahogyan meglát. Oda érve hozzuk, szorosan ölelem magamhoz a lányokat, majd alaposan végig mérem Prue-t, hogy biztosra vegyem, hogy valóban semmi baja nem történt. A kicsi félénken néz rám, mintha attól félne, hogy haragszom rá, én pedig elmosolyodok, megtörlöm a könnyes szemeimet, aztán magamhoz szorítom ismét.
- Annyira megijesztettél. - suttogom, és szinte még most sem tudom felfogni a történteket. Eleinte jó ötletnek tűnt ez a heti egy plusz óra, hiszen minél fiatalabban tanulnak meg úszni, annál jobb lesz nekik, de azt hiszem, hogy a történtek után alaposan át fogom gondolni, hogy a továbbiakban igényeljem-e az oktatást. Talán még túl kicsik ehhez. Próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy jó anyjuk legyek a gyerekeimnek, de valahogy mégis úgy érzem, hogy nem teszek meg minden tőlem telhetőt. Hosszas ölelkezés után, elengedem a kislányomat, majd megsimogatom a Lizzie arcát is, aki a testvéréhez hasonlóan szintén megijedt, aztán felállok. - Megyek és beszélek a tanárbácsitokkal. Addig ti öltözzetek fel, és itt várjatok meg. Rendben? - a lányok szófogadóan bólintanak, én pedig elmosolyodom, majd a recepcióhoz igyekszem, ahol elmondták, hogy a régi tanár irodájában találom meg a lányom megmentőjét, így pillanatokon belül már az iroda ajtaja előtt is állok, bekopogok, de nem várok a válasszal, csak benyitok. Nem akarom sokat váratni a lányokat, azt hiszem, hogy rájuk fér már egy kis pihenés, így nem áll szándékomban órákon át beszélni a tanárral, csak a hálámat szeretném kifejezni. Azonban ahogy megpillantom az irodában lévő férfit, úgy érzem, mintha valami nyomná a mellkasomat. Szinte levegőt sem kapok, és mintha belém fagyott volna minden szó. Szinte mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Ez meg, hogy lehet? 7 év után mit keres itt? Véletlen lenne ez? Nyelek egyet, és még mindig nem mozdulok, csak abban reménykedek, hogy ez valamiféle rossz álom, amiből hamarosan fel fogok ébredni. Mert az nem lehet, hogy Ryan itt van. Erre nem állok még kész.
- Te... - motyogom, majd el is hallgatok, mert igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, vagy tennem. Az lenne a legjobb, ha sarkon fordulnék, és a lányokkal együtt eltűnnék innen. De mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni.
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
Ryan Woodrow
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzomb. Jan. 27, 2018 6:08 pm
 



 

Hazugság volna azt állítanom, hogy könnyű volt... bármi is, azóta, hogy munkába álltam. Nem, nem is a munka volt maga nehéz. Gyerekeket úszni tanítani nem nehéz. Nem. Ami a nehéz volt számomra, az az volt, amikor először szembekerültem a kis csoportommal. Mikor a medence partján álló kis csapat tagjai között azonnal kiszúrtam a két kislányt, akikről korábban a fotókat láttam. Az állást megszerezni könnyű volt. Csak rá kellett vennem az előző tanárt, hogy el akarjon költözni innen, lehetőleg jó messzire. Annyira messzire, hogy fel kelljen mondania, és beajánljon maga helyett engem a munkaadóinak, mint kiváló oktatót. Ez nem volt nehéz. A pénz nagy úr. Könnyű volt. De a gyerekekre nézni... és úgy tenni, mintha nem tudnám kik ők... sokkal nehezebb volt. A szemeiken keresztül, mintha az anyjuk nézett volna rám. Az anyjuk, aki iránt gyűlölet és harag lobbant lángra bennem, amint eszembe jutott. És közben mégis, itt állt előttem két gyönyörű gyerek, akik olyan ártatlan, tündéri bájjal lesték minden szavam, mintha egy életre kelt mesehős volnék.
És ez még csak a lába volt a hegynek, melyet meg kellett másznom. Még oly messzinek tűnt a csúcs. S még ha belül mart is a vágy, hogy mielőbb a markomba kaparintsam Nellie-t, és... és... és tegyek róla, hogy ne felejtse el többé, ki is vagyok én, és milyen szerepem volt az életében... valamint neki és az apjának az én életemben, akkor is... tudtam, bűn lenne most elhamarkodottan cselekednem. Olyan szépen elgondoltam, hogy türelmes leszek. Hogy előbb megismerem a lányokat. Hogy a bizalmukba férkőzök. Hogy a lehető legtöbbet megtudjam róluk, az anyjukról, és arról, aki az apjuk, aki miatt talán az anyjuk végzett az én gyerekemmel és aki miatt elhagyott.
És akkor erre egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy nem látom a két élénken, lelkesen gyakorló gyereket, nem hallom a vidám csacsogásukat... Egész idáig, fél füllel végig őket hallgattam, a szemem sarkából végig követtem minden mozdulatukat, mindig, mindenhol, bárkivel is foglalkoztam épp a csoportból, félig mégis mindig őket kettejüket követtem. De egyetlen percre most elvonták a figyelmem. Egy gyerek, aki épp az ellenkezőjét csinálta, annak, mint amit mondtam, elvonta a figyelmem, s mire egy perccel később újra a lányokra néztem volna, már nem voltak ott. Nem voltak a vízben, sehol a medencében, és kinn a medence partján sem. Odaszóltam a hűlt helyükhöz legközelebb pancsoló, vörös hajú kislányhoz, hogy nem-e látta, hová lettek, mire ő az elválasztó sorompó felé mutatott az ujjával - ami jelezte, hogy a gyerekek oda nem mehetnek át, a terem túlsó felén ugyanis a mély vizű medence volt megtalálható, ahová csak gyakorlott úszók mehettek -, mondván, hogy az imént ott nézelődtek. Rögtön utasítottam a többieket, hogy mindenki sipirc ki a medencéből, és a parton várjanak meg szépen engem, majd már indultam is a mutatott irányba, de még félúton se voltam, mikor meghallottam a hangjukat. Azonnal tudtam, hogy baj van, így máris megszaporáztam a lépteim. Soha máskor sem tettem volna másként, mikor a rám bízott gyerekek közül bárki segítségre szorult volna, de most valahogy még inkább... egészen más helyzetnek éreztem, hogy meghallottam a riadt segélykérést, arról nem is beszélve, amikor megpillantottam az egyik lányt a vízben kapálózni. Egyetlen pillanatnyi ideig sem mérlegeltem, hogy átgondoljam a helyzetet, máskor szinte végig Nellie-t láttam a fejemben, amikor rájuk néztem, de most, senki mást nem láttam, csak azt a gyereket a vízben...
- Mégis, ki engedte meg nektek, hogy ide gyertek, he?! - Amint kihúztam a kicsit a partra, aki köhögve, reszketve bámult rám, nem bírtam nem ráripakodni, még ha nem is vallottam volna be a hirtelen rám törő felismerést, hogy én magam is legalább annyira megijedtem, mint ő. Ő csak nézett engem remegve, szipogva, szemét törölgetve, s csak akkor fordította el a pillantását, amikor a testvére odaért hozzánk, és szorosan összeölelkeztek.
Ekkorra értek oda hozzánk mások is, és egy kolléga elvitte a lányokat, hogy megnyugodjanak kicsit, és értesítsék az anyjukat a történtekről. Én szinte kómás kábulatban sétáltam vissza a csoportomhoz. Gondolataim között azzal a félig aggasztó, félig várva várt gondolattal, hogy ezek után már nem kerülhetem el a találkozást Nellie-vel, aki biztosan megkeres majd, ha ezt meghallja. Eddig, mióta először beléptem ide, halogattam, minden létező kifogással, azt, hogy élőben lássam, de tudtam, most már nem kerülhetem el. A képzelet valósággá válik... az évek óta tartó várakozás most véget ér, és a terveim új szintre lépnek.
Röviddel ez után szóltak, hogy a két lány anyja úton van idefelé. Hirtelen úgy éreztem, ezúttal én kerültem a víz alá. És nem tudtam, merre meneküljek. Az már más kérdés, miért is éreztem úgy, hogy menekülnöm kéne... hisz nem én ártottam őneki. És eddig másra sem vágytam, csak megtalálni. Most viszont, hogy eljött a perc, minden egész másnak tűnt, mint vártam.
Az irodámban voltam. Bemenekültem, amint alkalmam nyílt rá. De hogy mit vártam az ajtótól és a falaktól, azt magam sem tudom... Talán azt, hogy majd megvédenek? Áhh, fenéket... De jobb érzésnek tűnt fel-alá masírozni az iroda hosszában, mint vízbe fojtani valakit az idegességtől, és az emlékek keltette indulattól...
Mikor végül kopogtatás hallatszott a hátam mögött, tudtam, hogy ő az. Mintha csak ajtón keresztül is egymáshoz rántott volna minket egy mágnes, a gyomrom már rég felkenődött az ajtó lapjára, pedig még oda sem fordultam. Amint kinyílt az ajtó, nem bántam, mert amúgy is hirtelen nagyon száraznak éreztem a torkomat. Hát még ahogy élő, eleven lényében megpillantottam... Kerek egyszerűségében olyan érzés volt, mint amikor egy kamion frontálisan ütközik egy betonfallal. Olyan képet is vághattam, mint aki pont abban a bizonyos kamionban ült.
És akkor megszólalt...
Én pedig hirtelen kiszakadtam abból a dermedt, sokkos, fájdalmas szorításból, és megtaláltam a hangomat.
- Én. - Nem ismertem rá a saját hangomra. Meglehetősen más volt, mint amit megszoktam magamtól. De gondolatban kalapot emeltem magam előtt, hogy sikerült minden létező érzelmet száműznöm belőle. Talán ezért is volt olyan idegen...
- Látom te nem sirattad sokáig a gyerekünket. Elég hamar csináltattál magadnak két másikat. Vagy talán már eleve tervben voltak, azért volt útban az enyém? Valójában egy másik pasasról szólt az egész, nem igaz? Most már nyugodtan bevallhatod, ennyi év után aligha számít. Mondjuk, ha ennyire siettél értük, vigyázhatnál rájuk jobban is. Csak így, egy vadidegen kezei közé engedni őket, elég felelőtlen dolog. - Hideg és kegyetlen voltam. Az is akartam lenni. Azt akartam, hogy fájjon neki. Valami, bármi, de fájjon! Már nem bírtam nem kimondani amire gondoltam...
Vissza az elejére Go down
Nellie Brightmore
Nellie Brightmore
Inaktív

Avataron : Candice Accola

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyVas. Jan. 28, 2018 11:04 am
 



 

Gyermekmedence Tumblr_njovfaWQk11qjijr4o2_r1_250

7 évvel ezelőtt amikor magam mögött hagytam a múltamat, azt hittem, hogy helyesen cselekedek. Nem akartam, hogy a gyerekeim lássák az apjuk és a nagyapjuk közt dúló ellenségeskedést, azt pedig végképp nem szerettem volna, hogy a gyerekes háborújukban a lányok sérüljenek. Talán elhamarkodott döntés volt, de akkor, abban a pillanatban a legjobb megoldásnak tűnt. Nem volt könnyű terhesen beilleszkedni az új környezetbe, aztán egyedül felnevelni a gyerekeket, de szépen lassan sikerült felépítenem egy új életet magunknak. A lányok bearanyozták a mindennapjaimat, és így boldog voltam az új életemben is, bár a kísértés mindig ott volt, hogy valljak be mindent a gyerekeim apjának, és, hogy éljünk négyen, mint egy boldog család. Aztán ilyenkor hamar a fejemre csaptam, hiszen tudtam, hogy úgysem működhetne. A mi kapcsolatunk sosem volt őszinte, és soha nem csak kettőnkről szólt. Ezt pedig sosem tudtam teljesen megemészteni. Most viszont, hogy itt áll előttem az a férfi, aki évekkel ezelőtt a mindent jelentette számomra, úgy érzem, hogy szétestem. Talán véletlen, hogy a lányok pont most kezdtek érdeklődni az apjuk felől? Hogyan mondhatom el nekik az igazat, úgy, hogy meg is értsék? Régen sosem kellett magyarázkodnom, elrendeztem annyival, hogy nincs apjuk, de egyre nagyobbak, és okos kislányok, elég azt látniuk, hogy a többi gyereknek ott van mindkét szülője, amíg nekik csak egy jutott. Én pedig próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy ne érezzék az apjuk hiányát, próbáltam mindig betölteni azt a kis űrt, amit igazából csak az a férfi pótolhatna, aki itt áll előttem annyi hosszú év után. Én mégsem állok kész az igazságra. Csak hallgatom a szavait, ami jobban fáj, mintha megütött volna. Tudtam, hogy gyűlöl, de arra nem számítottam, hogy ennyire. Annyi szép közös emlék után, valóban ilyen véleménnyel van rólam? Sosem voltam hozzá hűtlen, pont emiatt érzem sértőnek a vádaskodását. Valóban ennyit érek neki? Mintha csak egy közönséges utcalány lennék. Könnyek szöknek a szemembe, mire nyelek egyet ezzel vissza fojtva a sírásomat, aztán dühösen lépek hozzá közel, és pofozom fel. Nem azért, mert azt hiszi, hogy megcsaltam, hanem inkább csak amiatt, mert felelőtlennek tart. Én mindig ott voltam a lányaimnak, és talán nem vagyok a világon a legjobb anya, de mindig kétszer is meggondolok mindent velük kapcsolatban. A mai nap történése egy baleset volt, ami igenis megviselt. Nem bírnám elviselni, ha bármi történnek a lányaimmal.
- Nem tudsz te a világon semmit! Milyen jogon kérsz engem számon és vádaskodsz? 7 évvel ezelőtt, amikor leléptem, nem azért tettem, hogy Te egyszer csak felbukkanj és úgy tégy, mintha jogod lenne választ kapni a kérdéseidre. Talán ha nem egy eszköz lettem volna a számodra, akkor másképpen alakulhatott volna minden. – dühös vagyok. Nem csak rá, hanem a kialakult helyzet miatt. Fogalmam sincs, hogy mit keres itt, de nem hiszem, hogy véletlen a hirtelen felbukkanása. Nem mondhatom el, hogy a lányok apja Ő, hogy annak idején képtelen voltam megszabadulni tőlük. Nem használhatom fel ezt az ütőkártyát csak azért, hogy megvédjem a büszkeségemet. Nem számít, ha gyűlöl. Mert inkább az, mint, hogy úgy érezze, hogy joga van a lányaimhoz. Az ikrek csak az enyémek, és nem veheti el tőlem senki. Azt nem hagyom.
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
Ryan Woodrow
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyVas. Jan. 28, 2018 3:31 pm
 



 

Megzavart a kirohanásomban, miként könnyeket pillantottam meg a szemeiben. Bár kívülről úgy tűnhetett, nem érdekel, de közben belül nem tudtam mit kezdeni a jelenséggel, igazából, hisz nem értem, miért a könnyek? Hogy gondolja, hogy joga van sírni, hisz ő nem vesztett semmit, megvan mindene és boldog! Hogy van képe így reagálni, mikor szembeállítom a bűneivel?!
De a pofon még jobban meglepett. Annyira, hogy talán kicsit még a számat is eltátottam egy tizedmásodpercre. De épp csak addig, míg agyam feldolgozta az új élményt. Új volt, ez kétségtelen, mert még soha nem éltem át ilyet. Tőle sem, mástól sem nagyon. De tőle sokkal jobban meglepett, mint máskor tette volna bárkitől.
- Fáj az igazság, mi? - kaptam a kezéért, rögtön azután, hogy visszahúzta, és annál fogva rántottam közelebb magamhoz. Nem érdekel, ha ellenkezik, erősen fogom. Hadd fájjon neki is, úgy, mint nekem, amit mondott.
- Pontosan, TE léptél le! Így van jogom vádaskodni! Megölted a gyerekem, elárultál! Megbíztam benned, szerettelek, és te így háláltad meg, így becsülted meg! Én mindent feladtam volna értetek, érted és a gyerekért! Mindent, amim maradt! És közben te ki tudja hány ágyban hemperegtél, hány pasassal! Egyáltalán, enyém volt az a gyerek? Vagy csak játszottál? Vissza akartad adni, hogy az elején hazudtam neked, mi? Pont olyan vagy mint az apád, gyilkos és hazug, az alma nem esett messze a fájától! - kiabáltam az arcába, közvetlen közelről, és lelkiekben felkészültem rá, hogy mindjárt jön egy újabb pofon, ha nem épp kettő. Kívülről talán még úgy is láttam volna én is, hogy megérdemelném, de így, most, ebben a helyzetben már nem érdekelt. Az a rengeteg sok düh, mindaz, ami a sok év alatt el volt bennem fojtva, az most teljes hőfokon égetett belülről. Ki akart törni minden! Szívem szerint összeroppantottam volna a csontot a kezében, melyet fogtam, ám erre mégsem... nem voltam képes. Ahogy néztem az arcát, a szemeit, egy másodpercnyi dühös tépelődés után eleresztettem, hátraléptem tőle, majd elfordultam. Megkerültem az asztalom, és nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne kapjak fel valamit, és vágjam a falhoz. Az volt a baj, hogy igazából semmi olyan nem volt az asztalon, ami a falnak repülve akkorát szólt volna, mint amekkora indulat most énbennem dúlt, így pedig... nem volt elég nagy a késztetés. Sokkal dühösebb voltam rá, mint amire felkészültem, amire számítottam korábban. Így szemtől-szemben látni, sokkal rosszabb volt, mint elképzelni a találkozást.
Az asztal hosszának távolságából néztem rá újra. Annyi mindent tudtam/akartam volna még mondani neki, de igazából mind ugyanaz lett volna, csak más szitokszavakkal megfogalmazva. De vajon melyik volna az a szó, ami meghozná a kívánt érzést? Azt, amelyiket oly sok évig kajtattam? Azt melyikkel érhetném el? Van egyáltalán szó, ami elég erős ahhoz?
- Tudod miért jöttem ide? Van ötleted? Rajta, tippelj egyet - biztattam, elcsigázottan várva, vajon megközelíti-e a valóságot. Ismer-e engem annyira, hogy kitalálja, mi az, ami még ennyi év után is tartja bennem a lelket, és hajtott őutána.
Vissza az elejére Go down
Nellie Brightmore
Nellie Brightmore
Inaktív

Avataron : Candice Accola

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzer. Jan. 31, 2018 9:18 am
 



 

Gyermekmedence Tumblr_njovfaWQk11qjijr4o2_r1_250

Az ember azt hihetné, hogy hét év elegendő idő a viszont látásra, én viszont mégsem voltam erre felkészülve. Legalábbis nem így. Régen sokat gondolkodtam azon, hogy mit fogok neki mondani, ha egyszer újra találkozunk, és képzeletben valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnt minden. Most viszont, hogy itt állunk egymással szemben és gyűlölködve pillantunk egymásra, úgy érzem, hogy minden mondanivalóm hiábavaló lenne. Hibás vagyok, és ezt vállalom. Mégsem hiszem, hogy megérdemlem a ridegségét, a bántó szavait. Ő az utolsó ember a földön, aki ítélkezhet felettem. Ahogyan felpofozom, látni rajta a meglepettséget, és én magam sem érzek másképp. A szavai a lelkemig hatoltak, megbántott, és a büszkeségembe gázolt. Valóban ilyennek ismer? Tényleg csak ennyi maradt kettőnkből? Hová lett az a két szerelmes bolond, akik egymásért bármire képesek lettek volna? Talán sosem volt igaz a kapcsolatunk, és hazudott, amikor azt mondta, hogy szeret. A játéka egy darabkája voltam, és ezt képtelen vagyok elfelejteni. Ahogyan azt is, hogy gyűlöli azt az embert, aki felnevelt. Való igaz, hogy az apám szigorú ember, sok ellensége volt, talán még mindig van, de arra, hogy elvegye egy ember életét, sosem lenne képes. Tudom, hisz ismerem.
- Mit tudsz te az igazságról?! - förmedek rá, miközben próbálom elkapni a kezemet a szorításából, de mindhiába. Felszisszenek a fájdalomtól, bár az semmi a szavaihoz képest. Létezik, hogy meggyűlölj valakit, akit régen mindenkinél jobban szerettél? Bár nem is tudom, hogy mit vártam igazából. A belső kislányos énem, talán azt szerette volna, ha az első újra találkozásunk után egymás nyakába borulnánk, majd hosszasan beszélgethetnénk, akárcsak régen. Ez lett volna a legegyszerűbb. Elmondhatnám neki, hogy nem vettem el tőle az apaságot, mert a lányok az övé, és arra is megkérhetném, hogy maradjon az életünk része, hogy innentől neveljük együtt a lányokat, úgy, mintha mi sem történt volna. De, hogy mondhatnék ilyeneket? Nincs jogom hozzá, úgy ahogyan neki sem áll jogában elítélni a döntéseimet.
- Ne merészelj így beszélni velem! - kiabálok rá, majd hisztérikusan próbálok szabadulni a szorításából, miközben a szabad kezemmel a mellkasát kezdem ütni. Gyűlölöm azért amiket a fejemhez vágott, és gyűlölöm magamat is, amiért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. - Tőled akartam megmenteni azt a gyereket! Tőled és az apámtól! Semmin sem változtatott volna, ha megszülöm. Te sem változtál volna. Nem érdekel, hogy rólam milyen véleménnyel vagy, de ne menj a gyerekeim közelébe, megértetted? Különben megmutatom, hogy miben hasonlítok az apámra! - hangom is hisztérikus, és szinte fel sem fogom amit mondok. Ahogyan elenged végre, súrolni kezdem a szorítása helyét a másik kezemmel, és csak most tűnik fel, hogy a könnyeim ezúttal sebesebben potyognak. Nem nézek rá, mert nem akarom látni a tekintetében azt a gyűlöletet, amit irántam érez. Megtörlöm a szememet, majd hátrálni kezdek, egészen addig, amíg az ajtónak nem ütközök. El kell tűnnöm innen a lányokkal. Nem akarom, hogy felboruljon az eddigi felépített életünk, nem szeretném, hogy a lányok megérezzék azt a félelmet, amit most én érzek. Nem Ryantől félek... hanem attól, hogy elveszi tőlem a két legnagyobb kincsemet. Egy pillanatig még azt is hittem, amikor megláttam, hogy a lányok miatt jött, majd egy kicsit talán megkönnyebbültem, hogy teljesen más szándékkal van itt. Még az sem számít, ha engem elhord mindennek, csak a lányaimat ne... Őket nem adom.
Kérdéseit hallgatva, rápillantok, majd vállat vonok. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem valami bosszút tervez ismét, hiszen már megszoktam, hogy azért tűnik fel az életembe, hogy valaki másnak fájdalmat okozzon vele. Most azonban talán rajtam akar bosszút állni a lányaimon keresztül. Azt pedig nem fogom hagyni neki.
- Kérlek... kérlek menj el. Szállj ki az életünkből. - hangom végre nyugodt, halk, a tekintetem könyörgő.
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
Ryan Woodrow
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzer. Jan. 31, 2018 1:52 pm
 



 

Fájdalom, mégis szerettem volna érezni az örömöt, a bánata felett, amit okoztam neki. Hiszen ezt akartam/akarom. Ezt akartam kicsikarni belőle, azt akartam, hogy fájjon neki, hogy szenvedjen, hogy most ő érezzen dühöt, fájdalmat, veszteséget... Tudom, erre tökéletes megoldás lett volna, ha hagyom vízbe fúlni a lányát... ha hagyom, hogy a gyerek odavesszen. Igaz, maradt volna neki még egy gyereke, ám így is átérezte volna, mekkora kín és harag gyűlik az emberbe, amikor odavész valaki, aki testéből-lelkéből őbelőle való. Sőt, ő ezt még inkább átélhette volna, hisz éveket töltött a gyermekével, nem csak másodperceket, mint én. Ő látta az ikreit megszületni, átélte az első mosolyokat, szavakat. Mindent, amitől engem megfosztott. Ha hagytam volna, hogy az a gyerek meghaljon ma, akkor most ő is értené, mi van énbennem.
Mégis, amikor ott álltam, és megláttam a gyereket a vízben, hallottam a segélykiáltást tőle, és a testvérétől, egyszerűen... fel sem merült bennem a gondolat, hogy hagyjam őt odaveszni. Csak arra tudtam gondolni hirtelen, hogy meg kell menteni.
- Az igazságról? Lássuk csak... tudom, hogy neked nem számít semmit az igazság. Lepereg rólad, mint a víz az ablakról. Tudom, hogy úgy taszítjátok egymást az igazsággal, mint a macskát a víz. Mond hát meg őszintén, most az egyszer tégy úgy, mintha ketten lettünk volna abban a kapcsolatban, ne csak én mondjam el az igazat, volt más is? Egy másikért mentél el? Akitől a lányaid vannak? - Akkoriban eszembe sem jutott. Talán jobb is. Ha akkor gondoltam volna rá, hogy míg én mindent feladtam volna őértük, ő addig még a hűségre is képtelen volt, azt hiszem mindennél jobban igyekeztem volna a fejemre hozni a végítéletet. Így, a puszta elvesztésük is épp elég volt, hogy évekre tönkretegyem magamat, ha még a csalfasága is szemem előtt játszódott volna le, mint rémálom, valószínűleg sokkal kevésbé érdekelt volna, hová jutok. Így sem mondható, hogy túlságosan óvtam volna a saját életemet. Puszta csoda, hogy még élek. Csoda, amit azóta sem értek. Ugyan miért? Miért óvtak engem az égi hatalmak, ha ugyan léteznek? Ezért? Hogy őt lássam, hogy lássam milyen boldog, hogy gyerekei vannak, szép élete? Gúnyos sors ez...
- Miért tőlem? Ártottam én neked valaha? Elvettem tőled bármit is, mint te tőlem? Még apádat sem öltem meg, pedig rohadtul megérdemelte volna! Megérdemelte volna, hogy ugyanabba a folyóba fojtsam bele, mint amelyikbe ő ölette bele az apámat! Főleg, miután eltűntél! Miután végeztél a klinikán! Mikor visszamentem a házatokhoz utána... és apád röhögve közölte velem, hogy elmentél - köptem feléje dühödten az igazságot, még ha szememet könnyek is marták, amikről nem akartam tudomást venni. Fájdalmas emlékként megélve a múltat, mikor láttam az apja szemében az elégedettséget, hogy ő nyert. A szemekben, melyek annyira hajaztak Nellie szemeire, a gyerekei szemeire... - Tudtad ezt? He? Kárörvendve élvezte a látványt, miként roppanok bele, abba amit tettél! Akkor megölhettem volna! Ketten voltunk, sosem tudta volna meg senki, hogy én tettem, de annyi erő sem volt bennem, hogy akkor észrevegyem, mennyire élvezi a kínom, nem még, hogy tegyek valamit ellene. Összetörtél! Tönkretettél! Fogalmad sincs, miken mentem keresztül, azért amit csináltál! Fogalmad sincs, meddig süllyedtem, miket tettem, mit éltem át! Nem tudod, el sem tudnád képzelni, mennyit kellett küzdenem, hogy visszajussak erre a szintre - tártam szét karjaim, dacosan, dühösen, körbemutatva az irodában, a normális-szerű életvitelre, munkára utálva. Arra, ami neki természetes, neki könnyű, neki normális... de nekem soha, soha azóta, hogy felhívtak apám halálhírével. Azóta nem ismertem hírből sem, az őszintén, igazából normális életet. Mindig hazudtam, csaltam, a bosszúmért éltem, csak azon dolgoztam, hogy általuk a felszínen maradjak. Neki fogalma sincs, milyen évtizedeken át erőlködve élni. És mikor az alagút végén végül megpillantasz egy nagyon apró, és hihetetlenül váratlan reménysugarat a rendes életre, s már éppen belekapaszkodnál, de akkor hirtelen kirántják a kezedből, és megszűnik létezni...  
- Ohh, igen? - vontam fel szemöldököm - Ezt akarod? Ne menjek a közelükbe? Kérlek! Ezek szerint, ha máskor is azt látom, hogy az egyik fuldokol, hagyjam megfulladni? Talán most is azt szeretted volna, ha távol maradok tőle? Szerintem te sem érezted volna túl jól magad, ha arra érsz ide, hogy én is itt vagyok, és te is elvesztetted immáron egy gyermekedet, nem igaz? Vagy talán tévedek? Hisz neked már rutinod van abban, hogy megszabadulj az életed kellemetlen szereplőitől! Tőlem, a gyerekünktől! Mit neked még egy, nemde?! Talán ők is útban vannak? Azért gondold ezt még át. Csak mert közlöm, hogy marha szar érzés, ha meghal a gyereked! - Nem is tudom, miért bökte a csőrömet, hogy félti őket tőlem. Vagy a gondolat, hogy más dolgoktól talán nem eléggé. Hisz közöm nincs hozzá, ő mit érez irántuk. Egy dolog számít, hogy végül...
De hirtelen furcsa érzésem támadt, legbelül, a gyomromban. Persze, hagyhattam volna most meghalni azt a kislányt. De lássuk be, az túl gyors, és egyszerű lett volna bosszúnak. Előbb azt akarom, hogy Nellie szenvedjen még. Még egy kicsit hosszabban. És bár a lányaival semmi bajom, helyes gyerekek, kedvelem őket, sok tekintetben (jó dolgokban) hasonlítanak az anyjukra. És sajnálnám őket kitenni, annak, mint amit én éltem át. Bármilyen téren. Sajnálnám, ha miattam bajuk esne, vagy az anyjuk nélkül maradnának, hisz én is átéltem mindezt. De tény, hogy nem hagyhatom feledtetni magamban, miért is jöttem ide. Bosszút akarok. Azt, hogy Nellie is megtudja, milyen a veszteség. Tudnia kell, milyen, mikor mindent elveszít az ember...
Nem hatottak meg a könnyei, ezúttal nem. Nem engedhetem, hogy ennyire a hatása alá vonjon. Nem gyengülhetek el! Ki kell tartanom.
- Szálljak ki? - adtam az értetlent. - Miért? Miért szálljak ki? Be sem szálltam. Nem vagyok az életed része. Úszni tanítom a lányaidat, hogy máskor, ha valamelyik vízbe esik, ne egy hajszálon múljon az élete, ennyi közünk van egymáshoz. Nem vagyok az életedben, és soha nem is leszek már. Nem miattad jöttem ide, nem a tiéd a város, jogom van itt élni nekem is. Te titkoltad el, hogy ide jöttél, senki nem tudta hol vagy, még a barátaid sem, szóval ne hibáztass, mert véletlenül én is épp ide jöttem - hadartam, s bár hazudtam, mint a vízfolyás, ez már úgy ment, mintha könyvből olvasnám. A szemem sem rebbent. Észre sem vettem, hogy véletlen elszóltam magam, hogy faggatóztam utána, az apján kívül másoknál is. Annyira lefoglalt, hogy a testbeszédét elemezzem. Nem tudtam mire vélni azt a tartózkodást, azt a félelmet, amit tapasztaltam. Oké, nem voltam épp kedves, de én nem is ütöttem vissza, akkor mitől fél? - Én nem akarok tőled semmit, csak az igazat, ha már így összefutottunk. Aztán mehet mindenki a dolgára, én dolgozni, te meg... gondolom haza a gyerekeiddel, tudom is én, talán otthon vár a férjed titeket - legyintek, mintha nem is számítana semmit, várja-e őket otthon valaki. De el kellett altatnom némileg a félelmeit, hátha a nemtörődömségemmel elérhetem, hogy ne vegye ki a tanfolyamról a lányait. Hiszen a közelükben kell maradnom. A bosszúmért. Semmi másért. Csak a bosszúért.
Vissza az elejére Go down
Nellie Brightmore
Nellie Brightmore
Inaktív

Avataron : Candice Accola

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzer. Jan. 31, 2018 3:48 pm
 



 

Gyermekmedence Tumblr_njovfaWQk11qjijr4o2_r1_250

Valamikor nagyon is hittem a tündérmesékben. Elhittem, hogy mindenkinek megvan a párja valahol, és azt hittem, hogy az enyémet megkaptam. Kislánykoromban mindig óriási esküvőről álmodoztam, és egy olyan boldog életről, amiről mostanra már tudom, hogy nem létezhet. Én mégis ezidáig boldog voltam. A lányaim fényt hoztak az egész életembe, és rávilágítottak arra, hogy nem szabad feladni. Miattuk sikerült új életet kezdenem és bár mindig ott voltak mögöttem a múlt árnyai, képes voltam nem hátra nézni, hanem előre haladni. A gyerekeimnek tartoztam ennyivel, miután megfosztottam Őket az apai szeretettől. Hogy bánom-e? Nincs olyan nap amikor ne gondolnék arra, hogy mennyivel másképpen alakulhatott volna minden, ha nem lépek le, vagy ha megkérem Ryant, hogy jöjjön velünk. Ha nem hazudok neki arról, hogy elvetettem a babánkat. Megértem, ha gyűlöl, de talán majd egyszer meg fog bocsájtani, és akkor bevallhatok neki mindent. A kérdéseit hallgatva, nem válaszolok azonnal, csak szépen, lassan próbálom magamban megemészteni ezt az egészet. Mindig hűséges voltam hozza, nem volt más férfi az életembe, ezért sértőnek találom a vádaskodását. Mégis inkább higgye ezt, minthogy rájöjjön, hogy a kislány, akit nemrég kimentett, az övé. Persze 7 év az nagyon hosszú idő, azalatt találkoztam férfiakkal, próbáltam ismerkedni, de soha egyiket sem engedtem magamhoz közelebb, mint ahogyan azt jónak láttam. Azelőtt viszont soha senki másra még csak rá sem néztem. Szomorú, hogy ennyire ismer csak.
- Igen. - nyögöm ki végül, és tudom, hogy ezzel csak még jobban eltaszítom majd magamtól. Már amúgy is mindegy. A mi kapcsolatunk már akkor el volt ítélve, amikor megismertük egymást. És ha mindenképpen kialkotott magának egy véleményt rólam, ami igenis bántó, akkor had éljen csak tovább abban a tudatban, hogy megcsaltam és, hogy elárultam. - Most boldog vagy? Ezt akartad hallani? - szeretném, ha ez az egész csak egy rossz álom lenne, és mire felébredek vége lesz. Szeretném meg nem történté tenni ezt a mai napot. Ezentúl, hogy lehetne majd minden a régi? Hogyan élhetnék tovább úgy a lányaimmal, hogy tudom, az apjuk bármikor rájöhet az igazságra? Hét éve először érzem azt, hogy itt a vég. Nem hazudhatok már sokat, főleg nem a lányoknak. Nem csaphatom be őket örökké valami újabb mesével az apjukról, hogy magukban szeressék is őt, viszont ne akarjanak vele találkozni. Így nem, hogy Ryan is abban a városban van, ahol a hosszú évek során olyan jól meghúztam magamat. A lányokon sem akarok osztozni senkivel, hiszen Ők csak az enyémek. Igen, talán önzőnek tűnhetek, de inkább legyek az, mint, hogy bárkinek is engedjem, hogy elválasszanak tőlük.
Az évek során az apámmal sokszor találkoztunk, gyakran utazott el hozzánk, de Ryanről sosem beszéltünk. Én nem kérdeztem, Ő pedig hallgatott. A lányok imádják, és ez nincs másképp az apámmal sem, aki annak ellenére, hogy tudja az igazat... tudja, hogy ki a gyerekek apja, mégis imádja az unokáit.
- Látod? Pont ezért nem szültem meg azt a gyereket! És pont ezért menekültem ide! Mert elegem lett az örökös ellenségeskedésből, amit az apámmal műveltetek! Betegesen beléd rögződött ez az ostoba elmélet az apámról, pedig csak be kéne ismerned végre, hogy a te apád alkoholista volt! Az enyém pedig nem gyilkos! - a szavak csak úgy előtörnek belőlem, bár nem állt szándékomba tovább bántani Őt. Úgy érzem, hogy muszáj kiállnom az apám mellett, bár nem így akartam, hogy közben az övét szidjam, holott nem is ismertem. Egyszerűen dühös lettem, és nem akarom lenyelni mindazt, amit arról a férfiról állít, aki felnevelt. Senki nem ismeri Őt nálam jobban, és pont ezért tudom, hogy nem lenne képes megölni senkit. - Hazudsz! Minden mondatod hazugság! Az apám azt mondta, hogy téged nem érdekelt, hogy eljöttem. Azt is mondta, hogy többször is látott mindenféle nőcskét menni hozzád! Hát így törtél össze? - nézek rá dühösen, és képtelen vagyok elhinni, amit mond. Az apám sosem hazudna nekem, főleg ezzel kapcsolatban nem, ezt jól tudom. Ő volt az, aki biztatott, hogy eljöjjek ide, a lakást is Ő vette nekünk, ami elég kényelmes ahhoz, hogy a lányokkal elférjünk. Én pedig jó ötletnek tartottam, hiszen nem láttam a jövőmet már a szülő városomban. Azt hittem, hogy boldogabb leszek, ha magam mögött hagyom a múltamat. A következő szavai ismét pofonként érnek, nem tudom, hogy még meddig akar bántani. Ez nem volt még elég neki? Miért kínoz tovább? Hallja egyáltalán, hogy miket beszél? Milyen ember lett belőle? Én nem ebbe a férfibe szerettem bele.
- Szóval erre megy ki a játék? Szemet szemért? - kérdem, miközben érzem, hogy kifogy a lábaimból az erő. Képes lenne bántani a gyerekeimet csak azért, hogy rajtam bosszút álljon? Végül is, hozzám is képes volt közel férkőzni az apám miatt. - Azok a lányok 6 évesek. Nem tehetnek arról, hogy volt közünk egymáshoz a múltban. Belém rúgj még annyit, amennyit csak akarsz, de a lányokat ne... Őket ne keverd bele! - hangom fenyegető, csalódott. A hideg fut végig a hátamon annak a gondolatától, hogy ha Ryan nincs itt, akkor ki tudja mi történhetett volna. Talán a sors fintora ez az egész. Mi lenne, ha megtudná, hogy ez a két lány az övé? Hogy nem vetettem el, mert mégsem vagyok olyan szörnyeteg, mint amilyennek hisz. Ő viszont... megváltozott. Látok benne valami sötétet, valami keserűséget, ami megrémiszt. Nem tudom, hogy milyen szándékai vannak, hogy mit akar elérni azzal, hogy ide jött, de azt nem hiszem el, hogy véletlen lenne a felbukkanása. Mert ekkora véletlenek nincsenek. Hogy pont abban az uszodában tanítson, ahova a lányaim járnak. Sőt... most már abban is kételkedek, hogy véletlen volt-e az, hogy Prue a vízbe esett, vagy egy újabb játszma. Tökéletes alkalom ahhoz, hogy találkozzunk és a fejemhez vágjon mindenfélét, amivel bánthat.
- Gratulálok. Elérted a célod. Megbántottál. Most már mehetsz vissza, és folytathatod az életedet ott, ahol abba hagytad. Én is azt teszem a "férjemmel". A lányok miatt pedig nem kell fájjon a fejed többet, mert ez volt az utolsó nap, hogy ebben az uszodában jártak. - Nem engedem őket többet ide, túlságosan sokként ért a mai nap eseményei. Először a tudat, hogy majdnem elveszítettem a lányomat, aztán a találkozás Ryannel. Úgy érzem, ha még el kell töltenem itt egy kis időt, akkor megfulladok. Túl sok volt ez egyszerre.
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
Ryan Woodrow
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzer. Jan. 31, 2018 6:29 pm
 



 

Talán hiba volt vállalnom a személyes találkozást. Csak... talán el kellett volna vinnem a lányokat, mielőtt ideért, és eltűnni velük. Mire rájött volna mi történik, messze jártunk volna, mire rájönnek, hogy engem kell keresniük, még messzebb. És akkor ő is átélhette volna, milyen az, ha úgy fut versenyt az ember, hogy rég beért a győztes a célba, mire ő maga elindult a startról. Ráadásul egy olyan versenyben, ahol az élet a tét.
És hogy utána mit tettem volna a lányokkal? Magam sem merem elképzelni, mire vetemedtem volna. De azt sem jobb kigondolni, ezután mire leszek hajlandó, hogy neki fájjon. Mindazok után, amiket tett és mondott...
Merő undorral bámultam végig rajta, ahogy elismerte. Sütött belőlem, mennyire elítélem. Az elején még valóban csak eszköz volt nekem, még ha tetszett is, kedveltem, de igen, valóban csak eszköz volt, s mégis hű voltam hozzá. Még a hazugságok közepette is. Próbáltam becsülettel, a legkevesebbet sebezni őrajta, a legkevesebbet bántani őt magát... Próbáltam úgy cselekedni, hogy csak ketten vesszünk oda benne, az apja és én. Utána pedig, mikor nem tudtam már letagadni, mit érzek igazából, igazán úgy gondoltam, ez lehet a végzetünk bocsánatkérése. Az ő apja a Sátán, és az enyémet az vitte el tőlem. Gondoltam, hogy ezért vezérelt minket egymáshoz, hogy együtt valami többek legyünk, többé váljunk, mint amit születésünk adott, vagy amit magunk elérhettünk. Komolyan... De mekkorát tévedtem. Romlott fának romlott gyümölcse lehet csak, ő is épp olyan becstelen, mint az apja.
- Boldog? - kérdeztem lemondón, és némán megráztam csak a fejem feleletként. Komolyan úgy véli, hogy ez boldoggá tehet bárkit? Mikor látott engem utoljára boldognak, ugyan? Fel tudná idézni? Nem. Nem tudná, hisz ott sem volt. Mikor utoljára boldog voltam, mikor ráeszméltem, hogy apa leszek... ő már a szomszédban volt, és azt tervezgette, hogy másnap megöli a gyermekem. Nem látta, mikor utoljára felderült az arcom, igazából, őszintén, mert nem érdekelte. Akkor sem, és ezek szerint soha máskor sem. Akkor mégis, ugyan, ki is vert át kit? Ki volt, aki végig hazudott? És akkor tőlem kellett megvédeni azt a gyereket... aki vagy az enyém volt, vagy nem... Jó vicc.
- Ezért? - kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól, amit mondott. - Ezért nem szülted meg? Nem inkább azért, mert nem tudtad melyikünktől van? Vagy nem azért, hogy még véletlenül se hasonlíthasson rám valaki, akit valóban szeretsz? Nem azért, mert féltél, hogy az életed része próbálnék maradni, ha lenne egy közös gyerekünk? Nem azért, mert tudtad, hogy nem zárhatnál ki a gyerekem életéből? Mert jogom lett volna hozzá, hogy lássam? - faggattam kitartóan, még ha csupa feltételezés is volt mindez, hisz egy 7 éve halott magzatról beszélünk, akiről nem is bizonyíthatja már semmi, hogy egykor az enyém volt-e, vagy a szeretőjéé. Már sosem fogjuk megtudni, s ő nyilván nem is akarta soha tudni, hogy volt-e értelme megöletnie, vagy fölöslegesen áldozta fel.
- Az én apám soha nem volt alkoholista! - csaptam dühödten az asztalra két kezem ökölbe szorítva, mire minden, ami csak borulhatott, borult is az asztalon. Ceruzák és tollak gurultak szét a lapján, amint felborult a tartójuk. Egy asztali lámpa esett a földre, s összetört benne a körte. Üveg csörömpölt, ahogy egy képkeret a földre esett, és a benne lévő üveg összetört. A képen a régi ház volt látható, ahol éltem és szerettem őt. A ház előtt mi álltunk, egy verőfényes napon, kettesben, boldogan... A fakeret szélébe bele volt tűzve még egy kép az üveg és a keret közé, egy régebbi fotó, gyűrött, rojtos volt már, azon egy másik ház előtt, egy idősebb férfi, egy asszony, és egy kiskölyök állt. Én voltam az, mikor még mindkét szülőm élt. Bár a szívem beleszakadt, hogy ezt teszem, odaléptem, és lábammal rúgtam be a keretet képestől az asztal alá, ahol már nem látszottak. Ha látta, már mindegy, de ha még nem, ezzel meggátolhattam, hogy rájöjjön, sokkal többet érzek, mint amit kimondok.
- Komolyan azt képzeled, hogy apád közelében maradtam, miután azt tettétek, amit? - kérdeztem fejcsóválva, őszinte hitetlenkedéssel az arcomon. - Apádnak fogalma nincs róla, hol éltem, és hogyan, miután eltűntél. Ebben azért is vagyok maximálisan biztos, mert ha tudná, részletesen elmesélte volna neked, sőt, kinézem belőle, hogy még le is kamerázta volna neked, csak hogy biztosan soha ne gyere többé a közelembe - válaszoltam jéghidegen, szinte önmagamtól is borzongva, s visszaemlékezve arra az időszakra, amikor előbb az alkohol, majd a drog uralták minden éjszakám, hogy egy kis megnyugvásra lelhessek. Tudom, biztosan tudom, ha az az ember látott volna engem, nem lett volna rest elmondani Nellie-nek, hogyan élek, csak hogy biztosítsa magát afelől, nem lát többé a lánya közelében.
Ha vágytam volna arra, hogy Nel megértsen engem, elővettem volna a telefonom, és tárcsáztam volna neki a központot, ahol kezeltek, és azon belül is, a mentort, aki azóta is támogatásával igyekszik biztosítani, hogy ne essek vissza, oda, ahonnét kihúzott. Vagy megmutattam volna a hegeket, amiket azóta viselek, hogy kis híján a halálba hajtottam magam. És amikért mégis minden nap hálás vagyok, mert azok nélkül nem jött volna soha az a látomás, mely felélesztett bennem valamit. De nem akarom, hogy Nellie megértsen engem. Akkor, régen, szerettem volna, ha megért, ha velem marad. Ma már ezt nem akarom. Csak azt, hogy úgy fájjon neki, mint nekem. És ehhez nem kell tudnia, mi minden okozói voltak ők, nem kell hogy még ezt is felhasználja ellenem, hogy elégedetten lecsapjon az információra, kikiáltva, hogy már csak ezért is jól tette, hogy megölte a gyerekünk. Erre biztosan nem vágyom. Nem adok a kezébe fegyvereket. Így is épp elég van a kezében. Nem lehetek ostoba, mint egykor. Nem adhatom bele magamat a bosszúba, úgy, mint rég, hogy aztán ismét ők diadalmaskodhassanak, és belőlem immáron semmi se maradjon.
- Tudod... én, veled ellentétben, nem bántok gyerekeket - vetettem oda neki lenézőn, pislogás nélkül bámulva bele a szemeibe. - De... ha az lett volna az oka a jövetelemnek, hogy téged megleljelek, és megbosszuljam amit tettél, arra nem az lett volna a jó döntés, ha hagyom vízbe fúlni a lányod? Akkor miért mentettem volna ki? - váltottam kérdő hangsúlyra, és pillantásom is lágyabbá vált. Már-már győzködően mondtam. - Menj csak, kérdezz körbe a kollégák közt, akiket régebb óta ismersz, kérdezd meg, haboztam-e, hogy a vízbe ugorjak a lányodért. Ha azt akarnám, hogy ugyanazt érezd, amit én éreztem, nem kellett volna hagynom, hogy meghaljon? - kérdeztem, igaz ugyan, hogy eme gondolatok engem is zavartak, némileg, nem-e kellett volna hagynom... ám mégsem hagytam, a fenébe is, megmentettem azt a gyereket! Akkor, ott, nem is jutott eszembe, hogy hagyjam odaveszni!
- Az, hogy megbántsalak, sosem volt célom - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Az pedig, hogy hol élek, mint mondtam, nem tartozik rád. Ez egy szabad ország, és ez egy szabad város, ez meg egy szabad uszoda. Ha itt akarok élni, itt élek. Nem azért jöttem, hogy szörnyetegnek állíts be, becsméreld az apám emlékét, és aztán elmenjek. Ha nem tetszik, költözz el te. Elég nagy a világ, válassz egy helyet, mond meg hogy ott vagy, és tudod mit? Megígérem, hogy nem fogok átköltözni oda, csak hogy ott is megmenthessem a gyereked életét, aztán sértegethesd az apám, akinél jobb embert keresve sem találtál volna soha, meg persze engem is, aki ugye, sokkal nagyobb hazug, és szörnyeteg, mint jómagad - soroltam, merő gúnnyal, még ha nagyon is azt akartam, hogy maradjanak. De ezek után, hátha a fordított pszichológia segít. Ha elhiszi, hogy nem mennék utánuk, talán azt is elhiszi, hogy itt sem érdekel, hol vannak. Vagy ha mégsem maradnak, még akkor is ott az esély, hogy akkor legalább észrevétlenül követhetem őket, ha elmennek máshová. Ezúttal könnyebb volna, mivel nincs itt az a szarházi apja.
De még reménykedtem abban is, hogy a két gyerek talán nem tűri szó nélkül, hogy anyuci megtiltja nekik az uszodát.
Vissza az elejére Go down
Nellie Brightmore
Nellie Brightmore
Inaktív

Avataron : Candice Accola

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyCsüt. Feb. 01, 2018 8:35 am
 



 

Gyermekmedence Tumblr_njovfaWQk11qjijr4o2_r1_250

Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk idáig. Régen mindenki szemében álompár voltunk, irigyen néztek ránk a barátaink, valahányszor összeültünk együtt, és ami a legfontosabb, hogy boldogok voltunk. Szinte biztos voltam abban, hogy Ő lesz az, akit mások az igazinak hívnak, aztán egy pillanat alatt dőlt össze minden. Két tűz között voltam, és választanom kellett a két férfi között, akiket mindennél jobban szerettem. Talán ha nem esek teherbe és nem döntök a harmadik lehetőség mellett, ha nem választom a gyerekeimet, akkor még most is boldogan élnénk, és tűrném, ahogyan a szerettet férfijaim marják egymást. Én mégsem bántam meg semmit. Vagyis azt nem, hogy a lányok mellett döntöttem, akik nélkül mostanra elképzelni sem tudnám az életemet. Volt 7 hosszú évem gondolkodni azon, hogy mit mondjak majd Ryannek, ha egyszer újra találkozunk, de így felkészületlenül tehetetlen vagyok. Zavar a vádaskodása és az, hogy nem úgy néz rám, mint ahogyan nézett. Az nem lehet, hogy ennyire gyűlöl. Bár szeretném én is azt érezni, mégsem tudom. Abban a pillanatban ahogyan megláttam, oly sok idő elteltével, feldobbant valami bennem. Talán egy aprócska reménysugár. Aztán mindent elrontott azzal, ahogyan vádaskodni kezdett. Megvédhetném magam, elmondhatnám, hogy nem volt más férfi az életemben, és, hogy az ő gyerekeinek adtam életét, de min változtatna az igazság? Akkor is gyűlölne, így legalább okot is adok. Még ha a szívem bele is szakad.
- Te akartad, hogy kimondjam azt, amit hallani akarsz. - sóhajtok csalódottan, hiszen minden szava közül talán az fáj a legjobban, hogy ennyire nem ismer. Mégis minek néz engem? A szerelmem vele ellentétben valódi volt, soha még csak eszembe se jutott, hogy hűtlen legyek hozza. Oké, hibát követtem el akkor, amikor évekkel ezelőtt szó nélkül leléptem, és abban is hibás vagyok, hogy a gyerekeimnek apa nélkül kell felnőniük, de nem vagyok az a fajta lány, aki befekszik minden jött ment ágyába. Főleg nem akkor, amikor van valakim. Tényleg ennyire nem érti? Nem akartam semmi mást, csak békességben felnevelni a lányaimat. Néha még én magam is nehezen tudtam elviselni a körülöttem dúló ellenségeskedést, akkor, hogyan is várhatnám el, hogy a lányaim úgy nőjenek fel? Nem beszélve arról, hogy az apám világos kijelentést tett, amikor megtudta, hogy Ryantől estem teherbe. Azt mondta, hogy nem fogja engedni, hogy az apjuk a közelükbe jöjjön, hogy megfertőzze őket a haragjával. Ha maradok, és Ryan tudná az igazat, akkor pedig Ő nem mondott volna le a gyerekeiről. És még nagyobb viszály között kéne élnünk. Hát hiányozna mindez? A menekülést választottam, és most már nem tudom meg nem történté tenni.
- Szerinted milyen élete lett volna annak a gyereknek otthon? Szerinted, hogy nőhetne fel egy gyerek úgy, hogy körülötte mindenki haragban van? Az apám nem mondott volna le az unokájáról. Hagytad volna, hogy lássa őt? - még mindig nem érti a lényeget. Nem érti, hiszen nincs az én helyzetembe. Fogalma sincs, hogy milyen az, amikor az a személy, akit szeret, gyűlöli az apját. Ha csak egy kicsit is megértett volna, akkor már régen felhagyott volna a bosszújával és bele törődött volna abba, hogy bármi is lett az apjával, már sosem fogja tudni Őt vissza hozni, akkor sem ha ártatlanokon áll bosszút. Márpedig én védeni fogom az apám becsületét, hiszen ez a dolgom. Nem értem, hogy még mindig miért Ő van ennyire megsértődve. Ő kezdte a játszadozást, talán az a baja, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan szerette volna.
Amint kimondom azt, amit nem kellett volna, már meg is bánom, nem vall rám az, hogy az Ő példáját követve úgy beszéljek az apjáról, ahogyan Ő az enyémről. Főleg, hogy még csak nem is ismerem. Kissé meglep a kirohanása és egy pillanatig össze rezzenek, ahogyan az íróasztalon lévő tárgyak a földre esnek.
- Az én apám pedig nem gyilkos! - veszem védelembe az enyémet, aztán tekintetem végig siklik az összetört tárgyakon, majd megpihen az egyiken. Egy kép, ahol én és Ő vagyunk. Össze szorul a gyomrom az emlékeken, ami bevillan egyetlen fénykép láttán. Össze zavarodtam. Én is megőriztem minden emléket, ami hozzá köt, én sem voltam képes megválni tőlük, talán a mai napig bennem is élt a remény, hogy talán majd egyszer minden olyan lesz, mint régen. Most viszont már tudom, hogy ez lehetetlen. Hogy lehetne minden olyan, mint volt, az a sok bántás után, amiket ma mondtunk egymásnak? Közelebb lépek hozzá, mielőtt azonban a képért nyúlhatnék, már késő. Olyan dühösen rúgja el, mint amilyennek talán még sosem láttam. Szeretnék mondani neki valamit, bármit amivel megnyugtathatom, de mégis hallgatok és könnyes szemmel nézem a férfit, aki még most sem közömbös a számomra, és aki nem csak egy képet taposott össze, hanem ezzel együtt a szívemet is.
- Az apám sosem hazudna nekem. Te viszont már hazudtál. - mondom, majd megrázom a fejemet. Nem hagyhatom, hogy az apám ellen hangoljon, nem akarom elhinni, hogy igaz lehet, amit mond. Az egész testem remegni kezd, megkapaszkodok az íróasztal sarkába. Túl sok volt ez egyszerre, nem bírok tovább a közelében maradni. Így nem. És a legszomorúbb az egészben, hogy megérdemlek mindent, amit a fejemhez vág, hiszen én hazudtam, én vertem át. nem magamért tettem, hanem a gyerekeimért, bár ez gyenge mentség, jól tudom. De nekem sem volt könnyebb. Én is szenvedtem, és nem volt nap, amikor ne szerettem volna Őt felhívni, ha csak egy pillanatra is, hogy épp a hangját halljam. Nekem sem volt könnyű egyedül felnevelni két gyereket, és ezután sem lesz az. Mégis, él bennem egy falatnyi remény, hogy talán majd egyszer minden máshogyan lesz. Nem itt és nem most. Még nem jött el az ideje. Nem tudnám, hogy megmagyarázni a lányoknak ezt az egészet. Nem akarom, hogy olyan sorsuk legyen, mint sok más gyereknek. Egy hetet nálam, egy hetet az apjuknál, bár talán még mindig jobb lenne, mint így, hogy még csak egy képet sem mutattam soha az apjukról, akit annyiféleképpen elképzeltek már. Mindig mosolyogva hallgattam a sok kitalált történetet róla, amivel hősként tekintettek a nem is ismert férfiról. Sosem vettem el tőlük ezt az álmodozást, hiszen inkább higgyenek a hazugságban, mint, megtudják az igazat. Félek, hogy egyszer majd meggyűlölnek Ők is.
- Akkor mégis mi a terved? Mit akarsz a gyerekeimtől? - egyszerűen nem értem, hogy miért van itt. Hiába próbálja bemesélni, hogy véletlen, mert azt egyszerűen képtelenségnek tartom. A világ hatalmas, de Ő mégis pont abba a városba jött, ahol évek óta meghúztuk magunkat, ráadásul véletlenül pont a gyerekeim új tanára lett. Ilyen véletlenek nincsenek. Vagy... talán csak szeretném azt hinni, hogy miattam van itt, de mégis csak a sors játszadozik velünk.
- Nem érdekel, hogy mit csinálsz, vagy, hogy hol élsz. De maradj távol tőlünk. Amit az apádról mondtam... sajnálom, kicsúszott a számon. De legalább egy kis ideig átérezhetted te is, hogy milyen érzés, amikor az enyémet gyilkosnak nevezed. - már nem veszekedek, nincs rá erőm, meg értelmét sem látom nagyon. Mindkettőnknek megvan a maga véleménye a másikról, és egyszerűen képtelenek vagyunk dühlőre jutnunk. Én nem akarok neki elmagyarázni már semmit, elment a kedvem a sok kegyetlenségtől amit a fejemhez vágott. - Talán jobb lenne, ha elmennék. - szólalok meg ismét, azonban még mindig nem bírok megmozdulni.
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
Ryan Woodrow
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyCsüt. Feb. 01, 2018 1:47 pm
 



 

- Nem is azért... inkább csak reméltem, hogy... nem is tudom... hogy kölcsönös volt, ami volt. Bár jól játszottad, hogy éreztél valamit irántam. Elhittem - eresztettem meg feléje egy félmosolyt, aztán megvontam a vállam, mintha nem számítana. Pedig számított. De nem akartam elhinni, hogy tényleg csak ennyi volt, amit én sokkal többnek hittem. Azt gondoltam, talán...
De talán csak annyira vágytam rá, hogy igaz legyen, hogy elhittem mindent, amit érzékeltem tőle. Végülis, én egyedül voltam, mint az ujjam, nem volt és azóta sincs senkim, nincs már másom, csak ez a kusza helyzet, ez a kutya kapcsolat, ez a néhány szál, ami még hozzáköt ehhez a családhoz. A bosszú, a bánat, és egy egykori, talán már kihűlt szerelem... Azt hiszem, ilyen egy igazán szánalmas alak. Épp ilyen.
Nem tudtam felelni. Hagytam-e volna? Valószínűleg soha. Még az életem árán is távol tartottam volna az apjától a gyerekem. Ha tehettem volna, Nellie-t sem engedtem volna többé a közelébe, miután rájöttem, hogy szeretem. Bár Nellie nagyobb biztonságban volt mindig is, hiszen az ő saját vére volt. Az unokája viszont az enyém is lett volna, és ez ki tudja mit eredményezett volna. Ő vajon képes lett volna ugyanúgy szeretni, ahogy egy nagyapának kell? Vagy megvetette volna, csak mert az enyém?
Ezt már sosem tudjuk meg...
Habár, engem igazol, hogy az abortusz előtt az apja csak "baj" címszó alatt emlegette a gyerekünk. Ez alapján nemigen hiszem, hogy jó nagypapa lett volna. Kétlem, hogy ő, mint bűnöző, túl tudott volna lépni, azon, hogy egy zsaru unokája és az ő unokája, egy és ugyanaz a személy lett volna. Sőt, olyan zsaru unokája lett volna, és olyan ember gyereke, akik mindent feladtak volna, csak hogy ő rács mögé kerüljön végre.
Nem... nem hiszem el, hogy szerette volna a gyerekemet az az ember.
- Nem, ez igaz, a kezét tényleg nem vérezte össze, ő maga senkit nem lőtt agyon, és nem lökött a folyóba a saját kezével. Még annyi gerinc sem volt benne, hogy ő maga végezze el a piszkos munkát. Arra mindig másokat használt fel - kiabáltam rá. - Ezért nincs még rács mögött. De én türelmes vagyok. A gyilkossági ügy nem évül el soha, 70 év múlva is épp olyan jó érzés lesz rács mögött látni, mint amilyen lett volna évekkel ez előtt! - Talán túlzottan is kiabáltam már a végén, így az utolsó szavaknál már próbáltam visszafogni a hangom. Ez azért is mehetett, mert meglepett a reakciója. Nyeltem egyet, ahogy láttam, hogy meglátta a fotónkat. Nem tudtam, mit fog ehhez szólni. Tudom, hiba volt behoznom ide, de... kellett, akartam, hogy legyen itt valami, ami emlékeztet arra, miért jöttem, miért vagyok itt, és miért teszem amiket teszek majd. Talán ostobaság volt, igen, de... nem hittem volna, hogy valaha is megláthatja.
Ám most már késő volt. És nem akartam, hogy hozzáérjen. Az az enyém, s még ha csak egy kósza, ábrándos emlék is, ami maradt nekem, ezt akkor sem veheti el tőlem! Nem adom meg az örömöt, hogy még ezt is elvegye, mint annyi mindent.
- Hazugság... ugyan, hogy van képed felhozni, mikor neked magadnak sem volt soha egy őszinte szavad se hozzám? He? Ami meg apádat illeti, akkor ezek szerint tudtad, miféle alakokkal üzletelt naponta? Csalók, gyilkosok, tolvajok, gazemberek egész tárháza fordult meg nála - fújtattam dühödten. Nem akartam idáig elmenni, de már úgy éreztem, mindegy. Reméltem még régen, hátha nem kell ezekhez folyamodnom, de ma már... ma már nem érdekel, mit érez... annyira nem, mint akkor.
Megkerültem az asztalt, és kihúztam egy fiókot, kicsit matattam benne, mert némileg trükkös volt felnyitni az ál-fenekét, illetve, személyi aktákkal volt tele a fiók elvileg, amiket ki is kellett onnét venni, hogy hozzá lehessen férni az aljához, ahol az igazi, lényeges tartalma volt.
Amint lehetett, elhoztam ide az anyagaim, mivel úgy véltem, ha eldurvulnak az események, itt még mindig kisebb eséllyel lelnek rájuk illetéktelenek, mint otthon. Ezt most ugyan keresztülhúzom, azzal, hogy megmutatom neki, de... tudnia kell, ki az az ember, akit jobbnak állít be nálam.
Végül kivettem egy laptopot a rejtekhelyemről, bekapcsoltam, és megnyitottam néhány mappát, amiben a megfigyelési anyagok sorakoztak. Apáméi, és az enyémek.
- A képeken létható alakok, akik épp apáddal vannak, bűnözők. A képek tanúsága szerint apád benne volt velük üzletben, pénzügyekben, melyekben érintett lehetett drog, fegyver, és még sok egyéb dolog. És ne gyere nekem azzal, hogy biztos fogalma sem volt róla, kik ezek, mert csak a hülye nem tudta, hisz többük rendszeres szereplője volt a rendőrségi híradásoknak. Sajnos, az, hogy ismerte és "valamiről" beszélt velük, vagy épp üzletelt, még kevés ahhoz, hogy bizonyíték legyen, miszerint ezek nem törvényes üzletek voltak, főleg, hogy apád sok befolyásos barátjának hála, egy bíró sem adott arra házkutatásit, hogy "talán" ő maga is bűnöző lehet. De mond meg nekem, ezek becsületes üzletfeleknek tűnnek? - böktem a képernyőre indulatosan, ahol egymás mellé állítottam pár lesifotót, és a hozzájuk tartozó rendőrségi fotókat, azokról az alakokról, akikkel az apja az első képeken épp vagy kezet fogott, vagy egyik a másiknak pénzt adott át, esetleg csak álltak és beszélgettek egy sötét telephelyen egy-egy lámpa alatt, vagy kocsik fényszóróinak fényében az utcán.
- Az apám hosszú ideig figyelte a tiédet, majd hirtelen gyanús körülmények között meghalt. Az ÉN apám jó ember volt, jó zsaru, tisztességes, és SOHA nem volt gondja a piával! Még anyám halála után sem nyúlt az üveghez! Nekem soha nem kellett attól félnem, hogy bajom esik apám miatt, vagy a munkája miatt, és az a baj, hogy te sem félsz azért, hogy bajod lehet a te apád vagy a munkája miatt! Neked is, vagy a lányaidnak is! Eddig mázlija volt, de bármikor megbotolhat, és akkor... könnyen lehet, hogy a következő, aki majd bosszút akar állni őrajta, az majd rajtatok keresztül akarja megtenni, és ő talán nem lesz olyan tisztességes mint én, aki sosem lettem volna képes beszivárogni az életedbe, ha nem kedvellek meg tényleg, és ha utána nem szeretek beléd! Féltettelek az apádtól! És tudod mit, ma már a gyerekeidet is, most hogy tudom, hogy neked vannak! Mert apád egy nagyon sötét ember! Lehet, hogy ő szereti a lányaid, lehet, hogy ő nem bántaná őket, de mit gondolsz, ezek az alakok sem tennék? - böködöm meg újra ujjammal a gép képernyőjén az egyik gyanús fejű fickó képét, miközben csak úgy ömlenek belőlem a szavak. - Ez az alak például gyerekeket molesztált. Az a másik meg pénzért ölt! - mutattam a következő fickóra. De nem is ismertem magamra, miért mondom ezt el neki, miért mondom, hogy féltem őket, amikor épp én vagyok, aki azért jött, hogy bántsa őket... főleg Nellie-t. Jó, nem úgy, és... soha nem tartottam magam gyilkosnak sem, de valamit tenni akartam, akarok... Csak hát, bár... bár ne volna ennyi emlék a fejemben.
- Azt kérdezed, miért jöttem ide, hogy mit akarok? Azért jöttem ide, mert új életet akartam. Olyat, ahol nem látom minden sarkon azokat, akik tönkretettek. Még meghalni sem tudtam békességben, mert ott b*zeráltál a tudatalattimban a gyerek emlékével együtt, és muszáj volt felpiszkálnod persze, hogy még felkeljek arról a rohadt aszfaltról, hogy utána talpra álljak, és... - dühös-csalódottan legyintettem, és elfordultam tőle. Szerettem azt a hallucinációt, nem is az a baj, az adott célt, de... de az bizonyította azt is, hogy nem közömbös nekem.
Percekbe tellett, hogy újra megtaláljam a hangom.
- Tudod mit szeretnék, Nel? Felejteni. Annyi minden történt az elmúlt években... de az amnéziáért bármit megadtam volna, ha beáll a sorba, mégsem tette. Szeretnék egy nap újra úgy felkelni, hogy... nem érzem a szívemben a szorítást, nem forog a gyomrom a tehetetlenségtől, hogy az az alak, akinek útban volt az apám, nem ül ott és kávézgat békésen valahol! Megöltem volna... istenemre mondom, vágytam rá, hogy meghaljon! De nem tudtam ölni! Nem ment! Azt akartam, hogy a törvény sújtson le rá, de a pokolba is, ha nincs hozzá eszközöm... - csalódottan ráztam meg a fejem. - És te... - felnevettem kissé, de több volt benne a fájdalom, mint az öröm. - Te még élsz, de pont úgy elvesztettelek, mint mindenki mást, akit valaha is szerettem. És háromból kettőről az apád tehet. És nem tudod elképzelni, ez milyen érzés. De mindenem odaadtam volna, ha mindent, ami valaha történt, elfelejthetek, és újra kaphatnék levegőt! - hangom szinte kétségbeesetten csengett. Minden tervem keresztülhúztam már, de már nem is foglalkoztam vele.
Dühödt fájdalommal néztem újra rá. Összezavart, kínzott a látványa. Ez az egész helyzet... fájdalmasan igazi volt. Emlékszem, amikor először láttam meg őt, annyi év után a fényképeken. És emlékszem, hogy arra gondoltam, milyen szép még mindig, sőt, szebb, mint volt, a boldogságtól még ki is virult, és ez csak még többet adott hozzá a szépségéhez. És kész tudathasadás ennyire szeretni, valakit, akit mindeközben gyűlöl is az ember... és ez az érzés szétszakított engem belülről. Annyira akartam, hogy fájjon neki, de nekem még jobban fájt még ettől is, és enélkül is. Egyszerűen egyik rosszabb volt mint a másik. Ha bántom, azért fáj. Ha nem bántom, azért fáj. Mindenképp fáj.
Mégis, mikor azt mondta, el kéne mennie, közel voltam hozzá, hogy marasztaljam... Nem tudom... hirtelen... főleg így, hogy nem jutottunk dűlőre, nem akarom, hogy elmenjen. Így nem. Mondanom kellett valamit...
- Sajnálom, Nellie. Tudom, hogy nem hiszed el, de én téged... tényleg jobban szerettelek akkor, mint amennyire akartam a bosszút. Már nem tudom megmondani, mit tettem volna anno, mert az a gyerek már nincs... már nem tudom, hogy mi történt volna, ha én is felelősséggel tartozom egy gyerekért... akinek gyűlölöm a nagyapját, és féltem tőle az életét. Azt tudom, hogy... megtettem volna bármit, hogy megvédjem, minden értelemben a bajtól... ahogy te is tetted... - önkéntelenül is az ajtó felé pillantottam, amin túl, valahol kinn várakoztak Nellie lányai. - Az az ember, akit most szeretsz, biztosan sokkal jobb apa, mint amilyen én valaha is lehettem volna. Végülis... - megvontam a vállam. Nem is tudom, hogy akartam befejezni a mondatot. Talán úgy, hogy gyerekek mellé az ember stabil párt válasszon? Hogy olyan embernek szüljön gyereket, akire nem jellemző az őrület? Nem is tudom... Az ikrei apja biztos jobb alak, mint én. Legalábbis, őszintén remélem, hogy nem egy újabb f*szkalap miatt ment gallyra teljesen az életem. Azt akartam először gondolni, hogy a "mi életünk", de hát, az övével semmi baj, csak az enyém egy szemétdomb.
Vissza az elejére Go down
Nellie Brightmore
Nellie Brightmore
Inaktív

Avataron : Candice Accola

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyCsüt. Feb. 01, 2018 5:18 pm
 



 

Gyermekmedence Tumblr_njovfaWQk11qjijr4o2_r1_250

Ha valamit megtanultam az életem során akkor az az, hogy minden ember önzőségből cselekszik, és mindenki csakis azt nézi, hogy mi a jó neki. Évekkel ezelőtt talán hazugságba ringattam magam azzal, hogy a lányokért kell elmennem, mert talán a valódi ok az én magam vagyok. Talán saját magam miatt léptem ki a kapcsolatból, mert úgy éreztem, hogy úgysem működne. Pedig lehet, hogy működött volna, talán minden másképpen alakulhatott volna. Ezt már nem tudhatom, de elkerülhetem az újabb hibákat. Megvédhetem a lányaimat mindenkitől, és felnevelhetem őket egyedül, ahogyan eddig tettem, hiszen képes vagyok rá. Majd egyszerre leszek anyjuk és apjuk, ahogyan eddig is mindkettő voltam. Nem akarok több játszmát, csak békességben élni a gyerekeimmel. A Ryan felbukkanása viszont mindent tönkre tett. Felborította az eddig csendes életemet, és félek, hogy itt a vég. Előbb vagy utóbb kiderül az igazság, és az valamelyikünknek ismét fájni fog. Nem akarom kitenni a lányokat annak, amitől eddig óvni próbáltam.
- Ha elfelejtetted volna, kettőnk közül te voltál aki játszott! És miért? Mert tudtad, hogy én vagyok az apám gyenge pontja. Én viszont szerettelek, Ryan. Mindannak ellenére, hogy egy eszköz voltam a számodra. - talán a veszekedésünk óta ez az első igaz kijelentés, amit teszek. Fáj, hogy így kell eltöltenünk a viszont látásunkat. Egymást marva és elhordva mindennek, ami valljuk be nem két civilizált emberhez méltó. Hozzám legalábbis biztosan nem, hiszen sosem szerettem a vitákat, szerettem mindig csendben elintézni a dolgaimat, most viszont valahogyan annyira felbosszantott, hogy nem adott nekem más lehetőséget. Nem csak az én büszkeségembe tiport, de az apáméba is, aki olyan amilyen, de nem lenne képes ártani még a légynek sem. Megszoktam, hogy nagyon sok ellensége van, azt is tudom, hogy a maga módján szigorú, viszont sokan fel is néznek rá. Az unokáiért pedig bármire képes lenne, még így is, hogy tudja, hogy Ryan az apjuk. Lehet rossz ember az, aki képes leülni két kisgyerekkel babázni? Mert én elképzelhetetlennek tartom. Egyáltalán nem lep meg, hogy a kérdésemet figyelmen kívül hagyja, és nem is volt rá igazán szüksége válaszolnia, hiszen jómagam is tudom, hogy mit válaszolna. És még kérdi, hogy miért tettem, azt amit tettem? Hát ezért. Évekig gyötört a bűntudat, amiért meg akartam szabadulni a babáimtól, minden bizonnyal életem legocsmányabb döntése lett volna, de nem tettem meg, és ennek nagyon örülök. Minden fájdalmam, minden bánatom elillant abban a pillanatban, ahogyan először a karomban tarthattam azt a két csöppséget, akiket kilenc hónapon keresztül hordtam a szívem alatt. Rávilágítottak arra, hogy az életnek mégis csak van értelme. Ezért pedig tartozok nekik annyival, hogy megvédem őket bárkitől, ha kell, az életem árán is. Talán majd egyszer ők is megértik, hogy minden amit tettem, csakis miattuk volt.
Legszívesebben befognám mindkét fülemet, hogy ne halljam ahogyan kiabál, ahogyan az apámról beszél. Megérdemelne egy újabb pofont. Már már beteges ahogyan ragaszkodik a saját igazához. Mert ha az apám bűnös lenne, akkor már régen lecsukták volna. De nem zárhassák be, hiszen ártatlan. Nem is értem, hogy csupán egy ostoba elmélet előtt, hogy gyanúsíthat meg valakit ilyen szörnyű dolgokkal. Ha pedig ennyire gyűlöli az apámat és minden bizonnyal engem is, akkor miért tartotta meg azt a képet? Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta.
- Utoljára mondom, hogy az apámnak semmi köze az apád halálához. Persze könnyebb vádaskodni, mint felismerni a tényt, hogy egy baleset volt az egész. Nem gondolod, hogy túlzásba esel? Ne játszd már a nyomozó szerepét. Csak magadat járatod le! - már tiszta rutinból kiabálok vissza, egyszerűen dühít a viselkedése. Olyan, mint valami kisgyerek, aki makacsul ragaszkodik az igazához, miközben tönkre teszi saját magát. Mert nem én voltam az, aki ártott neki, hanem saját magának csinálta. El kéne engednie végre az apját, és beletörődjön abba, hogy már nincs többé. És bármi is történt vele, már mindegy, hisz bármit tehet, bárkin állhat bosszút, nem fogja tudni Őt visszahozni soha. De az én apám még él, és nem fogom engedni, hogy tovább mocskolja Őt. Az én dolgom megvédeni, és meg is fogom, még akkor is, ha távol vagyunk egymástól.
- Te teljesen megőrültél! - förmedek rá és kedvem támad nevetni rajta. Ez az egész már szint mulatságos. Mégsem kacagok, mert nem kacaghatok. - Talán segítségre lenne szükséged. - figyelem ahogyan ismét az íróasztala mögé megy, és kíváncsian várom, hogy mivel akar ismét előrukkolni. Bármit is tervez, nem fogom hagyni, hogy az apám és közém álljon. Nem tud olyat tenni, amivel eléri hogy meggyűlöljem azt az embert, aki felnevelt és aki vigyázott rám. Annyi mindent köszönhetek neki, hogy talán egy egész élet sem lesz elég, hogy mindet vissza adjam. Sóhajtva lépek hozzá miközben a szavait hallgatom és végig nézek a képeken, melyeket mutat. Meglepődök, hiszen még sosem láttam azokat a férfiakat. Fogalmam sincs, hogy az apámnak mi dolga lehetett velük, de mivel sokan ismerik, így nem hiszem, hogy meg kéne rajta lepődni. Ezek a képek semmit sem bizonyítanak, semmit sem jelentenek. Azt biztosan nem, hogy gyilkos lenne.
- És te ezekre alapozva hiszed azt, hogy az apám a te apád gyilkosa? - kérdem zavartan, bár nem tagadom, hogy meglep ez a néhány fotó. Nem találok szavakat ami kimagyarázná ebből Őt, nem tudom mivel védhetném meg a vádak alól, és nem is akarom elhinni, amit látok. Nem akar csalódni az apámba, nem akarom elhinni mindazt, ami a szemem előtt van. Talán csak photoshop az egész. Egy újabb játék része. Apa sosem csinálna olyat, amivel bajba keverne engem, vagy a lányokat. Ő nem szörnyeteg. Elborzadva hallgatom tovább és nézem a fickókat meg jobban, még a hideg is kiráz annak a gondolatától, amiket mond. Lehet, hogy csak hazudik. Lehet, hogy azzal akar bántani, hogy meggyűlölteti velem az apámat. Nem akarom Őt tovább hallgatni, nem érdekel, hogy kik azok az emberek. Dühösen csukom össze a laptopot és hátrálok egy lépést, fejemet pedig zavarodottan rázom meg. Mégis mi a célja ezzel? Mit akar elérni? Az egyik pillanatban lehord mindenfélének, míg a másikban próbálja eljátszani a jó fiút, mintha annyira makulátlan lenne.
- Hallgass! Fejezd be! - ordítok rá, közben pedig meredten bámulok magam elé. - Képes vagyok megvédeni a gyerekeimet bárkitől! De ezek mind mind csak képek! Nem hiszem, hogy veszélyt jelentenének bármelyikünkre is azok az alakok. Ne nyomozz tovább az apám után, különben velem gyűlik meg a bajod! - hangom fenyegető, bár nem hiszem, hogy megijedne. Sőt igazából nem is igazán tudnék tenni semmit ellene, ha akarnék sem, mind mind csak szavak, amik a haragtól jöttek ki belőlem. Ezért nem lehetünk együtt többé soha. Ezért nem tudom elviselni a közelségét. Mert nem fogadja el azt, hogy ha az apámat bántsa az olyan, mintha engem bántana. Kislányként hősként tekintettem rá, és ez még most sincs másképp, miért akarja tőlem elvenni ezt az érzést? Miért akarja mindenképpen, hogy higgyek neki? Fordított esetben neki hogy esne mindez?
- Hogy érted, hogy meghalni? Mégis miről beszélsz? - nem értem a szavait, csak szájtátva bámulom. Sosem akartam, hogy baja legyen, sosem kívántam a halálát sem. Így is nehéz volt elviselnem a hiányát, akkor mégis milyen halálokról beszél. Mióta itt élek, semmit sem tudok róla, soha nem érdeklődtem felőle, hiszen azt hittem, hogy úgy könnyebb felejtenem. Tévedtem, hiszen még ennyi idő után sem sikerül magam mögött hagynom a múltamat. Még most is fáj a hiánya, és így még jobban, hogy itt áll velem szemben, miközben tudom, hogy már semmi nem lehet a régi. Nem nézhetünk egymásra úgy, mint régen, hiszen már nincs olyan, hogy mi. Csak Ő és Én vagyunk. Ez a tudat petig elszomorít.
- Miből gondolod, hogy te jobb vagy az apámnál? Minden mondatodban arról beszélsz, hogy szeretnéd Őt megölni... ha megölöd, akkor megölsz vele engem is. És az emlékeinket... - ahogy így állunk és végre normálisan beszélünk, eszembe juttatja ismét azt, hogy milyen boldogok voltunk együtt. Szeretném ott fojtatni vele, ahol abba hagytuk, szeretném bevallani neki, hogy nem tettem meg azt, amiért meggyűlölt, és a legjobban azt szeretném, ha felhagyna mindenféle kis bosszú hadjáratáról. Hagyná az apámat, és megelégedne azzal, hogy mi hárman vagyunk neki. - Engem nem az apám miatt vesztettél el, hanem a saját ostobaságodért. Ha magamért szerettél volna, és nem azért, hogy bántsd az apámat... akkor minden máshogyan alakulhatott volna. - ahogyan rám néz, látom a tekintetében, hogy szenved. Szeretném átölelni Őt, és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, de nem akarok ismét hazudni. Semmi sem lesz rendben, addig nem, amíg képtelen lemondani a tervéről. Pedig működhetne, ha mindketten eléggé akarnánk. Az apám minden bizonnyal nem lesz majd elragadtatva, ha megtudja, hogy Ryan itt van, mert biza Ő sem jobb, Ő is nehezen felejt, de nem is kell megtudnia. Nem akarok én lenni, aki szítja a tűzet a két férfi között. Ahogyan azt sem akarom, hogy ide utazzon Ő is. Mert megtenné, ha tudomására jutna a mai nap.
- Ryan, én... - fogalmam sincs, hogy mit akarok mondani, de valahogyan jól estek az utolsó szavai. Ha ránézek, azt látom, hogy őszinte, talán őszintébb, mint valaha is volt. Mégsem vagyok abban biztos, hogy most van itt az ideje bevallani mindent. Félek, hogy semmin sem változtatna az igazság, vagy, hogy még bonyolultabbá tenne mindent. - Én sosem csaltalak meg. A gyereket... pedig megszültem. Mindkettőt. - vallom be és próbálom elkerülni a tekintetét. Nem bírok a szemébe nézni. - Gyűlölhetsz, amennyire csak akarsz, de ne a gyerekekkel állj rajtam bosszút.
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
Ryan Woodrow
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyCsüt. Feb. 01, 2018 8:41 pm
 



 

- Igen, elismerem, az első randira azért hívtalak el, mert be akartam jutni a házatokba! Az elsőnél még volt egy, a kedvelésednél erősebb hátsószándékom, igen. De nem vagyok olyan jó színész, mint hiszed. Tetszettél. Aztán megkedveltelek, a pokolba is! És beléd szerettem! Próbáltam tagadni, próbáltam leküzdeni, de mikor rájöttem, hogy nem megy, elmondtam neked mindent! Elmondtam az egészet! És én közben nem mentem máshoz! Nekem akkor csak te voltál! Igen, más tényező is közrejátszott a kezdésben, de én legalább igazat mondtam, mikor azt mondtam, hogy szeretlek! Te hogy mondhatod, hogy szerettél, miközben mással hemperegtél?! Ha te eszköznek tekintetted magad, akkor én minek tekintselek ezek után? Vagy te minek néztél engem? Bohócnak? Bolondnak? Hát bejött, kettőnk közül, én estem pofára! Te mit is vesztettél? Van férjed, két szép gyereked, akkor mit vesztettél? - kérdeztem dühöngve, szikrázó szemekkel, pattogó idegekkel. Egyszerűen nem értettem, képes magát komolyan szentnek beállítani, akit átvert a gonosz szörny, miközben ő volt, aki mással kavart? Őt is ezzel etette vajon? Az a fickó is azt hitte, hogy csak ő van? Kétlem, hogy annak megmondta volna, hogy két vasat tart a tűzbe, bár, ő legalább ügyesen játszott, ez tény, lehet hogy két széket is megült, de láss csodát, csak nem esett a végén a padlóra, az egyik széket megtartotta magának.
- Igen? Baleset? Az előbb még részegnek nevezted az apám! Most már csak baleset volt? Tudod, elég érdekes, hogy úgy mondasz ilyen könnyelmű véleményeket apámról, hogy semmit sem tudsz róla, én legalább vettem a fáradtságot, és megismertem a tiédet, úgy mondom, hogy mi is ő, de te, te még ehhez sem vetted a fáradtságot, könnyebb így, csak simán bemocskolni, azt, aki már nem tudja megvédeni magát! - kiabáltam. Végtelenül csalódottá tett, és dühített, hogy úgy beszél róla, mintha bármit is tudna. Közben fogalma sincs semmiről. Öt percet sem töltött azzal, hogy megpróbálja átlátni, átvizsgálni a helyzetet, megvizsgálni a bizonyítékokat, vagy akármit, nem, csak simán mond egy véleményt, az alapján, amit az apja mondott neki. Az én apám nem érdekli, csak az, hogy az övé márpedig feddhetetlen. Milyen érdekes, egy szent, aki körül hegyekben áll a mocsok. Tényleg, ez kicsit sem gyanús.
- Lehet - bólintottam rá egy nagyot. - Nem is csoda, drágám, mert ennyi sz*r után, ami a nyakamba zúdult már, mióta élek, én is kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok komplett. Az a baj, hogy jártam terápián, és mint látható, azóta sem változott igazából semmi, vagyis de, csak nem úgy, ahogy te szeretnéd - ráztam meg a fejem, és nagyot sóhajtottam. A segítség, amit kaptam, persze, segített, de nem abban, hogy elmúljon a bosszúvágyam. Nem, az a drogban segített. Habár, míg drogoztam, nem volt bennem ekkora düh, szóval talán orvosi célzattal fel kéne íratnom magamnak valamit, az még talán javítana is a dolgon. Vagy nem. Ki tudja... mindenesetre, figyeltem az arcát, miközben megnézte az általam mutatott képeket.
- Igen, ezekre alapozom. Apád veszélyes ember, sötét üzletekkel, és az utolsó ügye volt apámnak. Őutána nyomozott utoljára. És egyetlen másik nyomozati alanya sem illett a történtekbe, halottak voltak, vagy börtönben. Apád aktáját az irodájában találtam, nálunk otthon, elrejtve. Tele volt a megfigyelése fotóival. Utána érdeklődtem az őrsön, a képeken szereplőknek. Egyikre sem mondták, hogy szent, apádra sem. Sajnos a kapcsolatai miatt senki sem érhet hozzá, de... elég egyetlen fotó, amin nyíltan cselekszik, vagy egyetlen hangfelvétel, bármilyen bűn bevallásáról, egyetlen tanú... és akkor már meg tudnám szerezni a bírói határozatot. És hiszem, hogy előbb vagy utóbb kiderül az igazság mindenkiről. Apádról is. Egy tanú, egy vallomás, ujjlenyomat, DNS, vagy akármi, mindegy, csak az övé legyen és köthető legyen egy bűntetthez, és akkor elkapom! - teljesen beleéltem magam a bizonygatásba. Töretlenül hittem, bíztam benne, hogy egyszer az az ember is hibázik majd. Csak egy hiba kell, semmi egyéb. Egyetlen egy. Csak egy dolgot sikerüljön rábizonyítani, nem érdekel mit, és kiszedem belőle az igazat apámról! Tudni akarom! Tudnom kell... ennyivel tartozom apámnak. Ő mindent megtett értem. Megérdemli, hogy ne egy piás zsaruként emlékezzenek rá, hanem úgy, amilyen volt, jó emberként! Jár neki! Az az ember nem csak az életét vette el, de a becsületét is. Bemocskolta az emlékét, és ha bele is halok, tisztára mosom!
Meglepett, mikor rám ordított. Láttam, persze, hogy közel a tűréshatára, de inkább azt vártam volna, hogy összecsukja a laptopot, és újra felképel. Az ordítozás váratlanabb volt tőle, mint amilyen emez lett volna.
- Meg tudod őket védeni? Ezektől? - mutattam az összecsukott gépre. - Azt szeretném én látni. Mit csinálsz, felpofozod őket is? Vagy megfenyegeted? Vagy telefonálsz apucinak, hogy jöjjön és zavarja el őket? Vagy a férjed ekkora nagymenő? Talán testőrök védik a lányaitokat, a darázscsípéstől, a vízbefúlástól, és minden effélétől, ami akkor történhet velük, mikor nem vagy épp velük? Komolyan? - hitetlenkedtem. Persze, Nellie kemény csaj, de hol van az ő ereje egy igazi, kemény bűnözőéhez képest? Mit tudna tenni, ha egy nap nem érnének haza a foglalkozásról? Vagy ha az utcán sétálva berántanák őket egy kocsiba? Ha otthon fegyveresek várnák őket? Őket is megfenyegetné, mint engem? Biztos sokukat meghatná. Ordítana velük? Nyilván jót röhögnének, miközben megkínozzák, vagy megölik a gyerekeit. Tőlem félti a családját, miközben ezernyi sokkal nagyobb veszély les rájuk, minden alkalommal, mikor az a jó édes apja újabb és újabb mocskos ügyleteket köt. És milyen ironikus, szemlátomást ez csak engem zavar. Senki mást. Gyönyörű, és akkor még én vagyok az őrült, a hazug, a bűnös, és az, akitől védeni kell másokat... ez tetszik, rém elmés.
- Semmiről. Ne törődj vele. Mint látod, nem jött össze, élek és virulok - legyintettem, mintha nem zavarna nagyon is, hogy kicsúszott a számon. Fene bele, de mit tegyek, ha egyszer ilyen hatással van rám még most is... Nem kell, hogy tudja, sem a balesetet, sem a drogot, se azt, hogy még a halál torkában, is csak ő járt az eszemben, meg a gyerek. Felhasználná ellenem, biztos vagyok benne, és az jobban fájna, mint eddig bármi, amit tett vagy mondott.
- Igen, arra vágytam, hogy meghaljon, és igen, gondoltam rá, eljátszottam a gondolattal, hogy belefojtom ugyanabba a folyóba, amibe belefojtották az apámat, de nem tettem meg - ellenkeztem. - Nem mondom, hogy szent vagyok, azt sem, hogy ártatlan, vagy hogy tiszta a lelkiismeretem, szegtem meg törvényt, voltam én is rossz ember, de soha nem öltem vagy ölettem meg senkit! Még apádat is boldogan hagynám élni... a rácsok mögött, ahová való. Nem vagyok jó, de hogy nála jobb vagyok, az hét szentség. És amikor megmondtad, hogy teherbe estél, azért mentem utánad a házatokhoz is, és aztán a klinikához is, hogy megállítsalak, hogy megmondjam, te fontosabb vagy és a gyerek is, mint a bosszúm. Ti többet jelentettetek nekem - mondtam ki, most először, nyíltan, őszintén, a szemeibe. Még ha mindegy is már. Ahogy akkor is az volt. Én csak őket akartam. Őt. Azokért, akiket szerettem, még talán apám is megértette volna, hogy miért nem hajtom tovább a bosszút... Tény, sosem bocsátottam volna meg, soha nem felejtettem volna el annak az embernek, amit tett, de Nellie miatt - még ha olyan is lett volna, mint egyetlen levegővétellel leélni egy életet a tenger mélyén -, megtettem volna, hogy nem teszek semmit az apjával.
- Szeretni önmagadért szerettelek - feleltem egyszerűen. - Az sosem volt hazugság, mikor azt mondtam, hogy szeretlek. Amikor azt mondtam, kedvelem apádat, az hazugság volt, de az nem volt hazugság, hogy bármit megtettem volna érted.
Mélyen sajnáltam, hogy olyasvalamiről beszélgetünk, ami már soha nem lesz. És talán soha nem is volt. Végtére is, neki élete van, boldog élete, gyerekei, házassága. Mit számít akkor most már, hogy én akkor szerettem-e? Vagy hogy ő szeretett-e? Már semmit... Boldogan él. Én pedig... már nem számít, mi van velem. Talán ez az egész hülyeség volt. Kerestetnem, idejönnöm. Hiba volt, hogy találkoztunk, hogy megismertem a gyerekeit, hogy mi újra beszéltünk, és egymás fejéhez vágtunk sok borzalmas dolgot, és... sok olyat, amit nem lehet megbocsátani a másiknak. Talán eleget tettünk már egymás élete ellen... mind a hárman. Talán mind jobban járnánk, ha választanánk egy-egy égtájat, és többé nem gondolnánk egymásra, de... hiszen próbáltam már... akkor is csak rá tudtam gondolni... Nellie-re. És amit tett.
Azt hiszem, én már elvesztem...
Hallottam a nevem a szájából, de nem tudtam, mit lehetne még mondani. Tud még az eddigieknél mélyebb sebet adni? Tud még olyat mondani, amitől jobban gyűlölném őt vagy magamat?
Mondanám én, hogy kiderült, igen, de...
- Ho... hogy mit mondtál? - nyeltem nagyot, de nem volt mit, teljesen kiszáradt a szám, a torkom, szerintem még talán a vér is kiszáradt az ereimből. Hirtelen émelyegtem, forgott a szoba, és esküdni mernék, hogy hirtelenjében a plafonon állva találtam magam... Szólni akartam, kérni, hogy ismételje meg, mert nem tudtam elhinni, hogy azt mondta, amit hallottam. Próbáltam az arcára fókuszálni, hogy a hazugság jeleit keressem rajta, ám hiába kerestem, még a fókuszálás is nehezen ment, nem még, hogy beazonosítsam, igaz-e, amit mond...
Két kezemmel a hajamba túrtam, és a fejemet rázva, szinte eszelős pillantással, meredten bámultam őt. Hátráltam pár lépést, egészen míg a falig nem értem, ahol lecsúsztam egész a földig, mert úgy éreztem, ha nem ülök le, elvesztem az uralmat a lábaim felett.
- Hazudtál nekem... vagy most hazudsz... - bámultam a cipőjére, két kezem közé fogva a fejem, mert nem bírtam felnézni rá. - Azt mondtad, megtetted... álltunk a klinika előtt, és azt mondtad, megtetted... azt... azt... azt mondtad... apád is azt mondta, azt mondtátok... és... - hebegtem-habogtam össze-vissza, teljesen összezavarodva. Remegtek a tagjaim, kapkodtam a levegőt, és úgy éreztem a hangoktól zsong a fejem, ahogy felidéződtek bennem, hogy azt mondta, megtette, megölte a magzatot, ahogy az apja azt mondta, elintézteti a bajt, amit okoztam, ahogy ma azt mondta Nellie, megcsalt, és bennem összeállt, hogy még akár másé is lehetett az a gyerek, nem is csak az enyém, ahogy azt bizonygatta, hogy meg kellett védenie tőlem a gyerekünket, és mással volt már, mikor elment, hogy az ikrek...
- Én... én... én azért jöttem ide... én... miattatok... én... - nagyot nyeltem, próbáltam érthetően kibökni, még ha a saját gondolataim is épp csak nem kisiklottak az ujjaim közül -, azért mert... kerestelek titeket... téged... tudni akartam, hogy... miért... és... és... azt akartam, hogy te is... érezd, amit én - hebegtem, de nem bírtam felnézni rá. Egyszerűen olyan szégyenérzet öntött el egyszeriben, hogy úgy éreztem, belefulladok. És meggyőződésem, hogy sokkot kaptam, azt minimum, ha nem rögtön idegösszeomlást. Hirtelen vágott szíven a felismerés, hogy ha igaz, amit mondott, akkor azok a lányok odakint... a kislány, aki ma majdnem meghalt... a gyerekek, akiket el akartam vinni, akikről úgy gondolkoztam, hogy "mi lenne, ha"... és hirtelen tényleg nehéz volt nem hányni, ahogy felfogtam, miről is szőttem terveket.
Hirtelen, és gyorsan emeltem fel a fejem, és kerestem Nellie pillantását, ideges sietséggel kapkodva a szavakért.
- Én nem... én... bocsáss meg nekem, Nellie! Bocsáss meg, én... én nem akartalak... én csak... én nem akartam, hogy nekik bajuk legyen, esküszöm neked, hogy én nem... nem lettem volna képes rá, hogy őket... bántsam... kérlek, hidd el nekem, hogy én nem... kérlek... - szúrták a szemem a könnyek, a szégyenérzet a torkomba nyomta a szívem, komolyan éreztem, mint tölti meg a bensőm, és nyom belülről. Hirtelen minden összeomlott belül. Mint egy kártyavár, amire lecsapott egy 5-ös erősségű tornádó. Darabjaira hullott bennem minden gondolat, képzet, álom, hit, remény, félelem, egyszerre minden, és nem találtam az egyensúlyt, az értelmet, hirtelen semmiben, de lecsapott rám az az eszelős félelem, egyik pillanatról a másikra, hogy ezek után soha... hogy akár igazat mondok ezután, akár nem, sosem fog már a közelükbe engedni... Úgy éreztem, összeomlott minden, amibe az elmúlt években kapaszkodtam, de tényleg minden, ami jó vagy rossz volt, minden összeomlott, nem csalt meg, és nem ölte meg a gyereket, ez táplálta a bosszúvágyam, de hazudott, eltűnt, elvitte az én... és 7 éve... 7 éve...
- Uramisten... 7 éve... 7... Mit... Mit mondtál nekik? Ők... mit... én... Hogy tehetted ezt velünk...? Ők... ők az én... - az egyik kezemet a számra szorítottam, másik kezem a bőrömet marta, halántékomba vájtam körmeim, egyszerre szerettem volna ráordítani, hogy hogy vehette el őket tőlem, hogy hazudhatta, hogy halottak... és közben rettegtem, hogy egy rossz szó, egy mozzanat, és elmegy, elviszi őket, és én most biztos nem bírnám követni őket. Pont úgy kezdődött, mint mikor azt hittem, megölte a magzatot, csak ez most még erősebb lett, ugyanolyan, és mégis más. Ez most sokkal jobban fájt.
Vissza az elejére Go down
Nellie Brightmore
Nellie Brightmore
Inaktív

Avataron : Candice Accola

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzomb. Feb. 03, 2018 12:25 pm
 



 

Gyermekmedence Tumblr_njovfaWQk11qjijr4o2_r1_250

Volt idő, amikor az egész világra dühös voltam. Az apámra, amiért a makacssága miatt, sosem volt hajlandó elszívni egy béke pipát Ryannel. Ryanre, aki képtelen volt lemondani a kicsinyes bosszújáról, amivel sokkal többet ártott nekem, mint az apámnak. Magamra, amiért a menekülést választottam és amiért nem tettem meg mindent, hogy megoldjam a két férfi közti ellenségeskedést. És a körülöttem lévő emberekre is, akik boldogan élték a mindennapjaikat, miközben én annyira elveszett, annyira magányos voltam. Aztán megszülettek a lányok, és mintha minden gondom, minden haragom egy csapásra elmúlt volna. Attól a pillanattól kezdve már senki más nem érdekelt, csak Ők. Végre értelmét láttam az életnek, és bár a múlt mindig ott volt a nyomomban, képes voltam a tovább lépésre. Az ikrek átsegítettek mindenen, fogalmuk sincs arról, hogy mennyire hálás vagyok nekik ezért. Bár nem a jó döntéseimről vagyok híres, de soha, egy percig sem bántam meg, hogy végül - ha az utolsó pillanatban is-, de úgy döntöttem, hogy megszülöm Őket. Végre van két olyan személy az életeben, akik csak az enyémek, és akiket nem vehet el tőlem senki.
- Ha szerettél volna, akkor az apámat is elfogadtad volna. Úgy, ahogyan én elfogadtalak téged, még azután is, hogy megtudtam, hogy milyen terveid vannak. Nem számít, hogy mit hiszel, vagy, hogy mi volt és mi nem. Hiszen minden már csak a múlté. Nem változtathatunk rajta, még akkor sem akarunk. Pont úgy, ahogyan te sem hozhatod vissza az apádat, még akkor sem, ha megbosszulod érte az egész világot. Tényleg ennyire nem érted? Nekem akkoriban az apám volt a mindenem... te pedig sosem próbáltál meg vele jóban lenni... - úgy érzem, hogy a saját hazugságaim rabja lettem. Azt hittem, hogy megkönnyebbülök, ha azt látom, hogy gyűlöl, hogy könnyebben magam mögött tudom hagyni az emlékét, de tévedtem. Fáj, valahányszor azt látom rajta, hogy csalódott bennem. Valahányszor a lányokra nézek, eszembe jut minden egyes közösen eltöltött pillanat, ami egyszerre tesz szomorúvá és boldoggá is. Csak a gyerekeink maradtak kettőnkből, és talán egyszer majd megértenek, hogy mit miért tettem.
- Igazad van. Nem ismertem az apádat, de abban biztos vagyok, hogy ha élne, nem lenne büszke rád. - szívem szerint felkapnék valamit a földről, és hozzá vágnám, csakhogy térjen észhez végre. Úgy érzem, hogy feleslegesen vitázunk együtt, hiszen képtelenek vagyunk megtalálni a közös hangot. Ebbe pedig belefáradtunk. Mindketten próbálunk kiállni a magunk igaza mellett, mindezt úgy, hogy egymást porig alázzuk. Akárcsak két tinédzser, akik most vannak túl az első szakításon. A megoldás pedig mindössze annyi lenne, hogy a saját hibáinkat észre vegyük. Mert az mindkettőnknek van bőven.
- Igazad van. Sokkal kegyetlenebbé váltál. - förmedek rá, és egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogy tud úgy beszélni minderről, mintha büszke lenne arra, akivé vált. Valóban ezt a férfit szerettem? Lehet, hogy ez a valódi önmaga, és mindaz amit én ismertem belőle, csak egy aprócska bevezetés volt. Azt sem tartom kizártnak, hogy ha nem jövök el, ha ott maradok, akkor is előbb vagy utóbb elő bújt volna ez az énje. Mer ez a valódi önmaga, ez Ő. Mintha a gyűlölet éltetné. Vágok egy fintort, hiszen még most sem tudom felfogni, hogy egy emberben, hogy lehet ennyi harag. Talán jobb is, hogy nem maradt az apám közelében, ha már csak ezért is, de megérte eljönnöm. Nem bírnám elviselni, ha az apámnak baja esne. Persze azt mindig is tudtam, hogy Ő sem fog örökké élni, az élet velejárója az is, hogy egyszer elveszíthetem, de nem így. Nem Ryan keze által. Az anyámat nem volt alkalmam ismerni, nagyon kicsi voltam mikor meghalt, de az apám mégis úgy nevelt fel, hogy egy percig sem éreztem az Ő hiányát. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy boldog gyerekkorom legyen, és annyi mindenért vagyok neki hálás, hogy egyszerűen nem tudom elhinni azt a sok rosszat, amit Ryan állít róla.
- Szánalmas vagy! Ahelyett, hogy az apám életével foglalkozol, inkább a sajátodat kéne rendbe szedned, nem gondolod? Feleslegesen pazarlod az idődet, mert nem fogsz találni semmit! Tudod, hogy azt honnan tudom? Onnan, hogy az apám igenis egy jó ember. Semmit sem tudsz róla, csak követed az ostoba elméleteidet. Ezek a képek sem jelentenek semmit. - Milyen ember lennék, ha nem állnék ki az az ember mellett, aki a kenyeret az asztalunkra teremtette? Az én dolgom megvédeni Őt, pont úgy, ahogyan régen Ő is bántalmazott, valahányszor az iskolában bántottak, vagy egy fiú össze törte a szívemet. Most rajtam a sor, és nem fogom hagyni senkinek, hogy bemocskolja a nevét. A haragom még jobban úrrá lesz rajtam, szeretném eltüntetni azokat a fotókat a szemem elől. nem akarom Őket látni, és nem is akarok hallani semmiféle meséket azokról az alakokról, akik rajta vannak. Szigorúan nézek rá az előttem álló férfire, mert azt akarom, hogy lássa, hogy nem viccelek. A családomért bármire képes vagyok. Nincs rosszabb egy egyedülálló anyánál, ezt elhiheti bárki.
- Az nem a te dolgod! Különben is, miért érdekel téged annyira, hogy mi lesz velünk, vagy a lányokkal? Hát nem te vagy az, aki éppen a bosszú tervét szövögeti? Ne próbáld most ezekre az alakokra terelni a figyelmemet. - Annyira mérges vagyok, hogy legszívesebben darabokra törném azt a laptopot. Nem értem, hogy minek kell a mi életünkkel bajlódnia? Miért nem hagy békén és fojtassa valahol máshol az életét? - Töröld ki azokat a képeket! Gyerünk! - förmedek rá ismét fenyegetően, és nagyon remélem, hogy komolyan vesz.
Nem siklik el a fülem mellett a mondata, és bár nem tudom, hogy miről beszél, de zavar. Még most is aggódok érte, pedig nem kéne. Sosem kívántam neki semmi rosszat, és elviselni sem tudnám, ha baja esne. Csakúgy mint az apám, Ő is fontos szerepet tölt be az életembe, még akkor is, ha már nem vagyunk olyan túl jóban.
- Nekem nem tűnt semminek. Mondd el! - bár ezúttal egy kicsit nyugodtabb a hangom, aggódóbb, még próbálom éreztetni vele, hogy azért amiért tesz egy megjegyzést a halálról, nem kevésbé haragszom rá. Haragszom azért, mert ennyi évbe telt felbukkannia, és azért is, ahogyan vádaskodik, mintha lenne bármiféle joga is hozzá. Mégis könnyebben el tudnám viselni azt, hogy távol legyünk egymástól, mint azt, hogy ne lenne többé. Inkább választanám az előbbit, mint az utóbbit, amitől a hideg is kiráz.
A következő szavai hallatán nyelek egyet és a szemeiben látom az őszinteséget. Talán egy rövid ideig vissza kaphattam a régi Ryant, azt, akibe bele szerettem. Bár már nem tudom meg soha, hogy mi lett volna, ha másképpen döntök, pedig rengetegszer gondolkodtam rajta, tényleg.... és mivel már sosem tudhatjuk meg, nem is igazán szeretnék erről beszélni. Elég volt ennyi szenvedés, nem hiányzik rátenni még egy lapáttal. Fogalma sincs, hogy hányszor néztem bele úgy a tükörbe, hogy legszívesebben szembe köptem volna magamat. Nem csak azért, mert megfosztottam őt az apaságtól, hanem azért is, mert a gyerekeimtől elvettem a jogot, hogy az apjuk mellett cseperedjenek fel. Nem vagyok büszke a tettemre, nincs is rá megfelelő magyarázatom, de bízok abban, hogy majd egyszer megbocsájtanak.
- Ha megtetted volna... ha megölöd az apámat... akkor most, hogy tudnál a szemembe nézni? - kérdem szomorúan, majd leveszem róla a tekintetemet. Nem bírok tovább a szemébe nézni, így, hogy tudom, hogy mi mindenre lenne képes a bosszújáért. Hiába bizonygatom, hogy az apám ártatlan, egyszerűen annyira belé rögzült az ellenkezője, hogy nem vagyok hajlandó többet erről beszélni vele. - Ne mondj olyat, amit tudod, hogy nem igaz. Te sosem mondtál volna le a bosszúdról. Még a gyerekért sem. Én pedig nem mondtam volna le az apámról. - Ha maradok és a szülőhazámba nevelem fel a lányokat, akkor azt kellett volna majd látniuk, hogy titokban találkozhatnak a nagyapjukkal, és arra kellett volna tanítsam őket, hogy ne mondják el az apjuknak, hogy a játszótérre a napapájuk vitte el. Azt is el kellett volna titkolnunk, hogy az új babák nem az egyik barátnőmtől vannak, hanem szintén az apám ajándéka. Ezt talán húztuk volna így egy darabig, de mégis meddig? Mi lett volna a vége az egésznek?  Az ami most, csak talán még rosszabb. Az ikreknek pedig nem akartam ilyen sorsot. Nem akartam soha, hogy érezzék azt, amit én. Nem akartam, hogy szenvedjenek a felnőttek haragja miatt.
- Szeretnék hinni neked... Szeretném elhinni, hogy szerettél, és szeretném azt hinni, hogy másképpen alakulhatott volna minden, ha nem jövök el. De őszintén... számít már mindez? - kérdem egy sóhaj kíséretében. Annyira felesleges arról beszélnünk, hogy mi lett volna, ha... Hiszen még most sem tudjuk, hogy mi van. Még most sem tudom felfogni, hogy itt áll előttem, és ahelyett, hogy átbeszélnénk az elmúlt években történt eseményeit, egymásnak rontunk, mintha ez így jó lenne. Nekem legalábbis egyáltalán nem jó, bár ahogy látom Ő élvezi.
Nem tudom mi ütött belém, hogy miért mondtam el az igazságot, de már túl késő. Fogalmam sincs, hogy most hogyan lesz ezután, csak bízni tudok abban, hogy helyesen döntünk. Azt reméltem, hogy ha elmondom az igazat, akkor legalább a lányokat meg tudom védeni. Akkor nem fogja Őket bántani, és talán mindenről megváltozik a véleménye. Most bebizonyíthatja mindazt, amiről korábban beszélt.  Ha nem is értem, de a lányokért lemondhat a bosszújáról, és békén hagyhatja az apámat. Ami pedig kettőnket illet... fogalmam sincs, hogy mi lesz, vagy, hogy mi lenne a leghelyesebb. Csak nézem Őt és látom, hogy mennyire össze zavarodott. Mondanom kéne valamit, valamit amivel megnyugtatom, de egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen vagyok megszólalni. Egyáltalán nem lep meg a reakciója, bár valahol legbelül valami másra számítottam. Ne is tudom, hogy mire. De semmiképp sem erre.
- Annyira sajnálom. - suttogom, miközben még mindig őt figyelem. - Nem gondoltam át, hogy mit teszek, azt hittem, hogy jobb lesz így. nem terveztem ilyen sokáig eltűnni, de aztán... Aztán nem volt bátorságom vissza térni. - vallom be, miközben az egész testem remegni kezd. Rettegek attól, hogy mi lesz ezután. Az már biztos, hogy semmi sem lehet többé a régi. Sem nekünk, sem a gyerekeknek. Másképpen képzeltem el ezt az egészet, nem így akartam elmondani neki, vagy talán egyáltalán nem is mondtam volna el, de... képtelen vagyok tovább hallgatni. Sokkal könnyebb volt, míg nem volt itt, míg nem kellett Őt látnom. Most viszont, mintha valami kattant volna idebent, úgy éreztem, hogy nem csinálhatom ezt tovább. Nem foszthatom meg Őt attól a boldogságtól, amit én érzek minden nap, amikor a lányaimra nézek. Neki is jár belőle, még akkor is, ha gyakran ezt nem érdemelné meg.
- Vagyis bánod, hogy megmentetted... - most, hogy bebizonyosodott, a gyanúm, hogy képes lett volna hagyni egy 6 éves kislányt meghalni, vagy, hogy bármikor képes lett volna ártani nekik, esetleg elvenni tőlem... bánom, hogy elmondtam az igazat. Már abban a pillanatban sarkon kellett volna forduljak, amikor belépve ide, megpillantottam. Annyira zavaros ez az egész. Mégsem tudok rá mérges lenni, ahogyan a következő szavait hallgatom. Elfáradtam. Nincs kedvem tovább veszekedni vele. Bár fáj a tudat, hogy egy aprócska pillanatig tőle függőt a lányom élete, de mégsem hagyta Őt oda veszni. Megmentette még akkor is, ha fogalma sem volt arról, hogy az övé. Mégis dühít a gondolat, hogy megfordult a fejében egyáltalán egy ilyesmi. Milyen ember lehet az, aki habozik, hogy megmentsen-e egy aprócska kislányt a vízbe fulladástól. Valóban szeretnék egy ilyen apát a gyerekeimnek? van jogom elítélni Őt?
- Mégis haboztál. - nem tudok úgy tenni, mintha nem bántana a tudat, hogy a férfi, akit valamikor mindennél jobban szerettem, hagyta volna meghalni a lányomat, csak azért, hogy bosszút álljon rajtam. Mégsem akarok vele kiabálni. Sőt egyáltalán nem tudom, hogy mi akarok tenni, vagy, hogy mit kéne tennem. Olyan gyorsan történtek a mai nap eseményei, hogy talán egy kis időre lesz szükségem, hogy feleméssze azokat. Hogy engedhetném a lányok közelébe az apjukat? Hogyan bízzak meg Ryanben ezek után? Ismét rá nézek és sajnálni kezdem Őt, ahogyan ott ül a földön zavarodottan, én meg nem bírom Őt többet bán tani. Közelebb lépek hozzá, és óvatosan térdre ereszkedek mellette, ezúttal már én is sírva. Remegő kezekkel próbálok hozzá érni és megnyugtatni őt, de félútnál meggondol magam és elkapom a kezeimet. Csak hallgatom a szavait, próbálok választ adni a kérdéseire, de úgy érzem, hogy nem megy.
- Nagyon sajnálom. - hangom még mindig halk, megtörlöm a könnyes szemeimet - úgy érzem nincs jogom sírni -, aztán hirtelen állok fel és indulok meg a kijárat felé. Muszáj lesz eltűnnöm innen a lányokkal, különben megőrülök.
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
Ryan Woodrow
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptySzomb. Feb. 03, 2018 5:37 pm
 



 

- Mond csak... fordított esetben, ha az én apám él, és a tied rejtélyes körülmények közt meghal, aztán te kezdesz el nyomozni, és jutsz ugyanarra a következtetésre, mint én, te mit tettél volna? Ha nincs senki másod, csak az apád, és őt is elveszik tőled, aztán még rá is fogják, hogy csak egy piás vénember volt? Ha eltipornak mindent, amiért élt és dolgozott, te szó nélkül hagynád? Beletörődnél, hogy mindegy? Te nem tennéd fel rá az életed, hogy tisztára mosd az emlékét? - kérdeztem hitetlenkedve. Mert nem bírtam elhinni, hogy nem ért meg. Hiszen tudom, ismerem, biztos vagyok benne, hogy ha vele történt volna meg mindaz, ami velem, ő is ugyanúgy tett volna, mint én, mindent feladott volna érte, hogy tisztázza az apját, akit szeretett! Tudom! Ő is pont úgy szereti a magáét, mint én szerettem az enyém, kizárt, hogy csendben tűrte volna, hogy tönkreteszik.
- Tudod, gyerekkoromban sokat sétáltunk együtt. Olyankor rengeteget beszélt. Mindenféléről mesélt nekem. Miután eltűntél, sokszor gondoltam arra, vajon mit szólna a kialakult helyzethez, ha látná. Mit szólt volna ahhoz amit én tettem, vagy épp ahhoz, amit te... Olyankor még dühösebb lettem, mert úgy gondoltam, neked adna igazat a gyerekről. Amiért inkább csírájában fojtottad el a lehetőségét annak, hogy érezze, milyen gyűlöletre is képes igazából az ember. Felidéződött bennem, mikor kölyökként összeverekedtünk egy iskolatársammal egy lány miatt, és... apa azt mondta, ne verekedjek, inkább kössek békét az ellenségemmel, és tegyem a barátommá. Mert a végén nem az számít majd, hány ellenséget győztem le, hanem hogy hányat tettem baráttá, mert higgyem el, arra mindkettőnknek sokkal nagyobb szüksége van - csóváltam a fejem, miközben beszéltem, mert már nagyon rég nem gondoltam azokra a beszélgetésekre, azokra a sétákra, legalábbis nem így. Régen minden sokkal egyszerűbb volt. Ha válaszút elé értem, mindig csak arra kellett gondolnom, mit tenne az apám. Vagy felidéznem, mit mondott, mi a helyes abban az esetben, ha afféle történik az emberrel.
- Igen, talán igaz. Manapság olyasmiken jár az eszem, amikre anno sosem hittem volna, hogy majd egy nap gondolni fogok. Én sem vagyok büszke, arra, aki lettem. De a történtek után ezen nem is csodálkozom. Hogyan válhatna valaki egészséges, kiegyensúlyozott emberré, ha nem áll mellette senki? Ha egymaga van? Bárki állt mellettem, az vagy meghalt, vagy eltűnt, ezek után nem csoda, hogy... - De elharaptam a mondat végét, és csak megráztam a fejem ismét. Nem. Azt akartam mondani, nem csoda, hogy ezek után, és azután, hogy elvesztettem a hitem minden létező emberben, már csak a drogban láttam segítőt, támaszt, kezet, ami a víz felett tart. De nem. Ezt nem mondhattam el neki. Nem akartam, hogy megtudja...
- Kérlek, ha ilyen biztos vagy benne, mosom kezeimet, de ha egy nap mégis úgy alakul, hogy rájössz, ki is mondott neked igazat, hozzám ne gyere sírni! - vágtam rá, kezeimet széttárva, még ha magamban épp az ellenkezőjét is reméltem. Na persze, ugyan, mennyi is lehetne rá az esély, hogy ha egy nap mégis rájön milyen ember is valójában az apja, majd hozzám jönne segítségért? Kb. nulla. Nyilván meg sem fordulna a fejében. Pedig... mit meg nem adnék érte, hogy egy nap elsimuljon ez az egész. Nem azért, hogy ő elveszítse az apját, hanem csak azért, hogy ne tartson többé szörnyetegnek, engem és az apámat se.
- Hát, elhiheted hogy fogalmam sincs! Baromira nem tudom, miért érdekel a te sorsod, meg a gyerekeidé, mivel láthatóan semmi szükségetek rá, hogy én foglalkozzak veletek, lévén, több testőrötök van, mint az ország elnökének! - dühöngök, bár nem is rá vagyok mérges, hanem saját magamra. Sosem értettem magam, mikor arra gondoltam, hogy féltem őt. Most sem értem, miért aggódnék én a gyerekeiért... semmi közöm nem volt, nincs, és nem is lesz hozzájuk soha...
- Mi van? Dehogy törlöm! Elment a józan eszed?! Ez mindenem, nekem már csak ez maradt, minden mást elvettetek! - hökkentem meg, ahogy konkrétan rám parancsolt, töröljem ki a képeket a gépből. Láthatóan fogalma sincs, mit kért ezzel tőlem. Fogalma sincs, mit jelent nekem mindez. Vagy csak nem érdekli...
- Miért mondjam el, úgysem érdekel! Te magad mondtad, hogy már nincs közünk egymáshoz, én ne aggódjak miattatok, akkor te se aggódj értem! Amúgy is, nyilván a halálomat kívánod. Vagy legalábbis nem érdekel, élek-e. Ha érdekelne, akkor figyelembe vetted volna az én szavam is, mielőtt megölted a gyerekemet - mondtam keserűen, felháborodottan, elveszetten. Ha érdekelte volna, élek-e, nem tűnt volna el szó nélkül, nem vette volna el az egyetleneket, akik még a családot jelenthették volna nekem... önmagát, és a gyerekünket. Nekem csak ők voltak, és nem érdekelte.
- Nem az a kérdés, a tiédbe hogyan néznék... mert téged féltelek tőle, és azoktól, akiket ismer. Az, ami ebben mindig is visszafogott, az volt, hogy mégiscsak egy rendőr fia voltam... egy olyan emberé, aki igazi, jó ember volt. Nem vagyok gyilkos. Bármit is hiszek őróla, apádról, hogyan állnék meg a sajátom előtt, ha megteszem? Nem tudom van-e túlvilág, Menny és Pokol, tényleg nem tudom. De ha töredéknyi esély is van rá, hogy halálom után akár csak egy pillanatra is viszontlássam őt, nem tudnék a szemébe nézni, mindegy, ki is volt, akit megöltem volna - kezdtem el megmagyarázni, miért is nem léptem meg én ezt a dolgot. Nem vagyok gyilkos. Ha megérdemelné az az ember, akkor sem. Ezért nem akartam soha rendőr sem lenni, mert nem volnék képes lelőni valakit, akár megérdemli, akár nem, akár visszalő, akár nem. Nekem az sosem ment volna.
- Ezt már sosem tudjuk meg, minek feszegetni? Hiszen már nincsen gyerekünk, nyilván nem is lesz több. Már mindegy, mit tettem volna meg érte, és mit nem - vontam meg a vállam, mert ugye, az már sok éve csak a múlt, csak egy "mi lett volna, ha", és semmi más.
És ő amúgy sem hisz nekem, mindegy, mit mondtam, vagy mondok.
Megráztam a fejem. Már nem számít, melyikünk mit tett volna, akár én, akár ő, akár az apja a kérdés. Már teljesen mindegy. Erről akkor kellett volna beszélnünk, akkor kellett volna veszekednünk, ehelyett ő megoldotta egymaga a dolgot. Nem hagyott választást, gondolkodási időt, nem állított választás elé, nem... csak... közölte a szitut, és elment. Már azt sem értem, minek mondta akkor el, miért nem vetette el csendben és tűnt el, miért kínzott még meg is? Volt ennek értelme? Célja?
De azzal, amit mondott, minden megváltozott egyszeriben. Minden, amit eddig hittem, gondoltam, mondtam, tettem... és mindaz, amit ő tett vagy mondott... és hirtelen nem én lettem a legnagyobb hazug az irodában. Hanem ő! Vagy mi együtt...
Egyszerűen nem bírtam felfogni ésszel, amit mondott. Hogy sajnálja?! Én is, de velem eddig azért veszekedett, mert én ugye mit tettem, és én hazudtam, és én ne sajnáljam, mert már mindegy, erre ledobja az atombombát, és akkor ő simán csak sajnálja?! És nem akarta... és... és... és...
És akkor még neki állt feljebb! Hogy én, hogy én, de hogy ő mit tett, az semmi? Én épp eléggé gyűlölöm magamat, azért amiket tettem, mondtam, és hogy most miért jöttem ide... igen... az tény, hogy nem tudom mit akartam pontosan tenni, vagy meddig mentem volna el, de végül mégse tettem semmit, sőt, megmentettem a gyerek... a gyerekünket... és mégis neki áll feljebb?!
Tény, belém szorult minden szó, minden, amivel vádolhattam volna, vagy amivel magamat védhettem volna. Hiába beszélt, vádolt, térdelt mellém... minden annyira... összeszorult bennem, a szavak, az érzések... minden. Úgy éreztem, ha mégis hozzám ért volna, lehet most én ütöttem volna meg őt, annyira... minden... összeállt... és robbanni készült...
És ott ültem, némán, kiakadva, ebben az összepréselt, összeragadt, dermedt állapotban, egészen addig, míg ő meg nem mozdult, fel nem állt, és az ajtó felé nem lépett. Akkor nem bírtam tovább, kitört belőlem.
- Ott állj meg! - felháborodottan morrantam fel, s úgy termettem talpon, mint aki rugóra ült. - Egy rohadt lépést se tegyél! Hét éve azt hazudtad nekem, hogy megölted a gyerekem! Most meg kibököd, hét-évvel-később(!) hogy mégse?! Ráadásul ketten vannak! Kettő! - miközben kiabáltam, még a kezemmel is mutattam, hogy biztos felfogja, mi is a mélypont a témában. Hét évet várt, hogy kibökje, született két gyerekünk! És most is csak mert itt vagyok, nem magától. Nem azért! Nem miattuk, miattam, vagy miattunk, hanem... hanem... tudom is én, csak úgy...?!
Ott álltam előtte, közte meg az ajtó között, és úgy néztem rá, mintha még életemben nem láttam volna ezt a nőt. És azok után, ami itt most végbement, azt hiszem, ezt a nőt még tényleg nem láttam... Nem bírtam felfogni, hogy volt erre képes... és közben mindent énrám kenni...
- Miért?! Elvetted tőlem a gyerekeimet! - hangom merő kétségbeesés volt. Remegtem a dühtől, az értetlenségtől. - Mit mondtál nekik, he? Hogy halott vagyok? Hogy nincs apjuk? Hogy nem érdekelnek, hogy nem szeretem őket? Mit? Mit hazudtál nekik?! Egy rohadt szót sem mondtál nekik rólam, nem igaz?! Valld be! - ragadtam meg a vállait, és ráztam meg azoknál fogva. Nem akartam hogy fájjon neki, de egyszerűen elöntött a méreg...
- Volt képed úgy tenni, mintha én lennék az egyedüli bűnös, a rossz, a gonosz, mintha csak én hazudtam volna neked, és te puszta ártatlan áldozat lettél volna, miközben képzeletben te a gyerekeinket ölted meg! Aztán kihoztad őket az országból, és eltüntetted őket a szemem elől, hét(!) évre! És le merném fogadni, hogy soha nem akartad volna bevallani, hogy élnek... soha... nem igaz? - lemondóan nyögtem fel a roham végén, s kétségbeesetten hullottak le kezeim a vállairól. Dühöngtem, de féltem a gondolattól, mikor újra megmozdul majd, és kirohan, fogja őket, és eltűnik... örökre...
- Ezt akarod? - kérdeztem hirtelen, és szemem az íróasztalra siklott, rajta az összecsukott laptoppal. Megkerültem őt, odaléptem a gépért, felkaptam, és azzal a kezemben mentem vissza hozzá. - Ezt akartad, nem igaz? Azt mondtad nem tettem volna meg. Hogy ez fontosabb, mint ők. Hát tessék! - azzal fogtam a gépet, és teljes erőmből a földhöz vágtam. Csattant is hatalmasat, hát még, mikor jó erősen rá is tiportam a lábammal. Nem volt időm átgondolni mit teszek, utána meg már mindegy volt, a gép teljesen összetört.
- Nem hagytam meghalni, nem akartam hogy meghaljon, és nem is haboztam, hogy megmentsem-e - sziszegtem, közel hajolva hozzá, mélyen a szemeibe bámulva. - Én téged akartalak bántani, nem őket! Igen, téged... mert azt mondtad megölted... és azt hittem megcsaltál. És te még most is, szemrebbenés nélkül mondtad a szemembe, hogy úgy volt. Miközben ők végig... itt voltak kint! A gyerekeim! Mond... legalább csak egy kicsit... rosszul érezted magad miatta? Egy kicsit? - faggattam, remélve, hogy nem csak engem emészt hét éve a bűntudat...
Vissza az elejére Go down
Nellie Brightmore
Nellie Brightmore
Inaktív

Avataron : Candice Accola

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyHétf. Feb. 05, 2018 3:45 pm
 



 

Gyermekmedence Tumblr_njovfaWQk11qjijr4o2_r1_250

A szavai elgondolkodtatóak. Átérzem a fájdalmát és a haragját, sőt talán meg is érteném, ha nem vonta volna bele az apámat is. Sajnálom, hogy az övé meghalt, de az enyém még él, és nem fogok ellene fordulni csak azért, mert Ő betegesen ragaszkodik az igazáért. Sosem kértem, hogy barátok legyenek, mindössze annyit akartam, hogy miattam próbáljanak meg békében élni egymás mellett. Úgy hiszem, hogy ez túl nagy kérés volt, hiszen egyikük sem tudod lehagyni a 21-ből. Ez pedig nagyon is megviselt.
- Én nem vádolnék senkit azzal, hogy megölte Őt. Hagynám, hogy a rendőrség végezze a dolgát,és Ő büntesse meg azokat, akik felelősek a haláláért. De semmiképp sem nyomoznék senki után, és nem szeretnék senkit halottnak látni. - válaszolok könnyedén, és valóban így is gondolom. Nem mondom, hogy az apám ártatlan, mert nem az. Mindenki követ el hibákat az élete során viszont az... az, hogy gyilkos lenne egyszerűen képtelenség. Hiába fújja a maga igazát, hiába vádolja az apámat az övé halála miatt, én akkor sem fogom soha elfogadni ezeket a vádakat. Talán nem tudom átérezni mindazt, amit Ő érez, de ha hagyta volna segíthettem volna neki túllépni a veszteségén.
- Lehet, hogy meg kellett volna fogadd a tanácsát. - bököm oda félvállról, és eljátszadozom annak a gondolatával, hogy milyen másképp is lett volna minden, ha összebarátkozik az apámmal. Vagy, ha legalább úgy tesz, a kedvemért. Ha békességben elfértek volna egymás mellett, ha nem nevezné gyilkosak az apámat minden egyes alkalommal, akkor talán most nem tartanánk itt. Közösen nevelhettük volna fel a lányokat, és nem kellett volna elvegyem tőle azt az érzést, ami a szülőséggel jár. Azt hiszem, hogy már kár is ezeken gondolkodnom, hiszen ami történt megtörtént. Nem változtathatunk a múlton, bármennyire is szeretnénk. Tanulni viszont tanulhatunk belőle, hogy a jövőben mindent másképpen csináljunk. A jövőben? Ugyan már! Nekünk már nincs közös jövőnk.
- Én ott voltam neked. Bármit megadtam volna azért, hogy egy nap azt mondd, hogy békét kötsz az apámmal. Hogy nem firtatod tovább a múltat. De neked nem voltam elég, úgyhogy magadra vess! - úgy érzem, mintha két különböző témáról beszélnénk. Mindketten próbáljuk a magunk igazát védeni, közben pedig nem jutunk előrébb. Elbeszélünk egymás mellett, ahelyett, hogy valahogyan közös megoldást találnánk a problémánkra. Van erre egyáltalán megoldás? Jobb lenne, ha mindketten fojtatnánk az életünket ki ki a maga útján, és meg nem történtté tennénk a mai napot. De erre, hogy lennénk képesek? Hogy fojtathatnám tovább az életemet azok után, hogy annyi év elteltével újra találkoztunk? Így még nehezebb lesz, mint eddig volt. Nem menekülhetek el ismét, és nem kezdhetek valahol máshol új életet. A lányoknak itt van az élete, ez a megszokott környezet számukra, hogyan foszthatnám meg őket mindentől, vagy mit mondanék nekik? Hallgatnom kellett volna az apámra, és találni magam mellé valakit, aki tökéletes apjuk lenne. Mégsem bírtam megtenni soha. Nem adhatom senki másnak azt a jogot, ami a Ryané lenne.
- Te lennél az utolsó ember, akitől segítséget kérnék! - förmedek rá és egyszerűen nem is értem, hogy hogy képzelte ezt az egészet el. - Te viszont egy nap majd jöhetsz hozzám bocsánatot kérni mindazért, amikkel vádolod az apámat. - Ha ez megtörténne képes lennék a megbocsájtásra? Talán igen. Talán elfelejtenék mindent és elmondanám, hogy megértem Őt. Elmondhatnám akkor azt is, hogy mennyire szeretem... mert az a sok év sem volt elegendő ahhoz, hogy elfelejtsem, vagy, hogy tovább lépjek. Volt idő amikor azt hittem, hogy mennyi fog, de aztán tévedtem. Képtelen voltam semmissé tenni a múltamat. Mert akkor valóban boldog voltam.
- Helyes! Foglalkozz csak magaddal, ahogyan eddig tetted! - vajon van még valami, amit nem vágtunk egymás fejéhez azóta, amióta ebben az irodában vagyunk? Elhordtuk egymást mindenfélének mégis itt vagyunk még mindig. Egyikünk sem állt tovább feladva, mintha még lenne mondandónk. Ugyan még mi mást mondhatnánk egymásnak? Ha jót nem tudunk, akkor a rosszal miért kínozzuk egymást?
Fogalmam sincs, hogy mit hittem. Hogy majd szófogadóan kitörli azokat a képeket? Naná, hogy nem! Hiszen ha eddig nem mondott le a bosszújáról, akkor most ugyan miért tenné? Egyáltalán nem hiszem, hogy azok a képek bizonyítanának is bármit, viszont engem akkor is zavarnak. Amint innen hazaérek, az lesz az első dolgom, hogy felhívom az apámat és magyarázatot várok. Ő pedig el fogja mondani, hogy nem kell félnem, és, hogy semmi tisztességtelen dolgot nem tesz... Ezt kell majd mondania, mert nem akarok csalódni benne is.
- Mégis, hogy mondhatsz ilyet? Én sosem kívántam a halálodat, sosem akartam, hogy bajod essen. És igenis aggódok érted. Még most is, annyi év elteltével. - sértőnek találtam a szavait, hiszen soha még a legnagyobb ellenségemnek sem kívántam semmi rosszat. Az egy dolog, hogy haragszom rá, meg magamra is, de... soha nem kívántam a halálát. Gyűlölhet ahogy csak akar, elhordhat mindenfélének, az sem számít, viszont ilyet nem mondhat. Még egy utolsó legyet is képes vagyok megmenteni, aki ép a halálán van, és akkor azzal jön, hogy... Tényleg ennyire nem ismer?
- Akkor miért nem hagyod abba a nyomozást utána? Miért akarsz engem is elválasztani az apámtól? Miért pont Őt vádolod, és miért nem valaki mást? Nem hiszem, hogy az apád csak az enyém után nyomozott... biztos van ott valaki más is.. - próbálom mentegetni az apámat, bár nem is értem, hogy miért. A szavaim talán úgy hangoztak, mintha valóban elhinném, hogy bűnös. Beismerem, egy kicsit felkavart mindaz, amit mondott és mutatott az apámról, talán valóban nem ok nélkül vádolja, de... egy belső hang idebent, mégis arra buzdít, hogy ki kell állnom érte. Ennyivel tartozom neki. Nem akarom, hogy az a férfi, akire mindig felnéztem, aki felnevelt, olyan ember legyen, mint amilyennek állítja. Nem akarom elhinni, hogy bűnöző, azt pedig végképp, hogy gyilkos.
Lesütött szemmel hallgatom, nem válaszolok. Pedig legszívesebben torkom szakadtából kiáltanék fel, hogy van gyerekünk. Kettő is. Végül pedig mire kicsúszik a számon, túl késő. Azt látni, hogy mennyire megviselte nekem is épp úgy fáj, mint neki. Megkönnyebbülést kéne éreznem, de én valahogyan mégis is úgy érzem, hogy a szívem elnehezedik. Nem csak attól a látványtól, hogy mennyire kikészült, hanem a felismeréstől is, hogy valóban én sokkal rosszabb dolgot tettem, mint Ő. Nem csak Őt csaptam be, hanem a gyerekeimet is, akik bár tudják, hogy van apjuk, soha egy rossz szóval sem mondtam az ellenkezőjét, viszont mindig különböző meséket találtam ki arról, hogy miért nem lehet velünk. Ha egyszer majd találkoznak az apjukkal, talán meg fognak gyűlölni Ők is, és az jobban fog fájni, mint az, ahogyan Ryan gyűlöl.
Meg akartam Őt vigasztalni, azt akartam, hogy bocsájtson meg, mégis a megfutamodást választom, amihez annyira hozzászoktam már. Abban a pillanatban viszont ahogyan rám kiabál, megállok. Csak nagyokat pillantva bámulom, ahogyan dühösen felém halad és kiabál, és az a legrosszabb az egészben, hogy még csak meg sem tudom védeni magamat. Nincsenek megfelelő szavak arra, hogy mindezt megmagyarázhassam úgy, hogy meg is értsen. Nem bírok megszólalni, pedig mondanom kéne valamit. Valamit, amivel megnyugtatom, és amivel elhiszi nekem, hogy valóban megbántam. Nem azt, hogy megszültem a lányokat, hanem azt, hogy eltitkoltam előle. Beismerem, hogy nem az volt életem legjobb döntése, pedig akkor abban a pillanatban annak tűnt. Felszisszenek ahogyan megragad a vállamnál fogva, és ismét sírni kezdek, mintha azzal megoldanék bármit is. Védekezhetnék is, de nincs hozzá erőm. Ordibálhatnék én is, de belefáradtam. Csak kétségbeesetten hallgatom a szavait, miközben tűröm, hogy rángasson. Nem számít. Még az sem fáj annyira, mint így látni Őt.
- Én nem ezt akartam. - motyogom tehetetlenül, és talán most először félek tőle. Még sosem láttam Őt így, ilyen állapotban. - Nem akartam őket elvenni tőled. De... - elhallgatok, mert nem tudom, hogy mit mondjak hogy ne bántsam meg ismét. Nem jó érzés nekem sem Őt így látni, és mindent megadnék azért, hogy elölről kezdhessünk mindent. - Kérlek... Ők nem... nem mondtam semmit. Vagyis, meséltem nekik rólad. Esküszöm, hogy semmi rosszat nem mondtam. Nem akartam, hogy szenvedjenek a hiányodtól, így mindenfélét kitaláltam, hogy miért vagy távol. De soha nem mondtam, hogy nem szerete őket. - vallom be végül neki, és próbálom elkerülni a tekintetét. Nem tudok a szemébe nézni. - Sajnálom.
Megkönnyebbülök, amikor végre elenged, és szívem szerint kirohannék innen, de mégsem teszem, csak törlök egyet a szemeimen és értetlenül fordulok felé, és kíváncsian várom, hogy mit akar tenni. Ahogyan visszaér hozzám, némán figyelem, majd ahogyan a laptop a földön landol, hátrálok egy lépést. A szemeim rámeresztem, meglepődök. Minden, amit az apámról gyűjtött egy pillanat alatt veszett el.
- Ryan... megijesztesz. - suttogom, nem nézve fel rá. Nem bírom Őt így látni. Valóban én hoztam ki mindezt belőle? Én tettem ennyire tönkre? Soha nem ez volt a célom... vagyis nem tudom, hogy mit akartam. Attól a perctől fogva,
hogy eljöttem otthonról, minden annyira más lett. Azt a kis űrt, amit a Ryan hiánya okozott, a lányok betöltötték, és többé nem érdekelt, hogy mi lesz majd,
ha fény derül a titkomra. Pedig számíthattam volna arra, hogy előbb vagy utóbb ez is bekövetkezik.
- Pokoli hét évem volt nekem is. Engem is mart a lelkiismeretem. De nem bánom, hogy eljöttem a lányaimmal, ha tudnám újra megtenném. Mert nekem csak Ők számítottak akkor is, és most is. - mondom miközben a fejemet elfordítom, hogy tekintetem véletlenül se találkozhasson az övével. Hogy mondjam el mindezt a lányoknak?
Vissza az elejére Go down
Ryan Woodrow
Ryan Woodrow
Oktatás

Avataron : Paul Wesley
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyHétf. Feb. 05, 2018 8:12 pm
 



 

Hallgattam. De talán csak azért, mert már nem tudtam mit mondjak. Igen, szeretném meggyőzni, arról, hogy téved. Hogy az apja nem hogy rossz, de a legrosszabb ember, azok közül, akiket valaha ismertünk. De hogyan hihetné el nekem? Szereti az apját. Még a saját szemének sem hisz, a bizonyítékoknak sem. Épp olyan, mint én. Én is láttam a jelentéseket apám haláláról, de nem létezett hatalom, ami megtörhette volna a hitem, abban, hogy márpedig ő nem ivott, és nem halhatott meg úgy, ahogy mondták. Ő is szereti az apját, és hisz benne, ugyanúgy kiáll mellette, mint ahogy én is tettem mindig is az enyémmel. Túlságosan is erős ez a kötelék, nem tudom, hogyan juthatnék keresztül rajta, nem tudtam régen sem, és most sem vagyok okosabb.
Így inkább csak hallgattam. Lemondóan sóhajtottam egyet, és hallgattam. Talán az "Okos enged"-re gondoltam, talán... csak úgy éreztem, ha már úgyis ellőttem minden töltényem, ideje hagynom leülepedni kissé, hátha... ha elé áll az apjának ezekkel a dolgokkal, valamikor... talán az ő reakciói alapján megszülethet Nellie szívében némi kétely...
Vagy talán csak belefáradtam, hogy szemben ússzak egy folyóval, aminek hiába mondom, hogy folyjon velem megegyező irányba, az Isten kedvéért sem hajlandó.
- Hát, ha mindenben megfogadtam volna a tanácsát, ma talán házas ember volnék, gyerekekkel, házzal, talán kutyával, tisztes, békés élettel, de nekem talán nem azt szánta a sors, hogy minden ilyen simán menjen... - tártam szét karjaim, sóhajtva, belegondolva, hogy ha mindenben apámra hallgattam volna egykoron, ma talán minden más volna... talán Nellie-vel... és a gyerekeivel, akik akár az enyémek is lehetnének. De hát, nem így lett, mint tudható. Nem ezt szánták nekünk.
- Ez nem igaz. Nem voltál ott, ne hazudj. Már elnézést, ki hagyott el kit, mikor bevallottam mindent őszintén, és kész lettem volna a bosszúmat is hátrahagyni? Ne cseréljük fel a szerepeket, te vágtad rám az ajtót, zártál ki minden döntésből, én megpróbáltam rendbe hozni, amit elszúrtam, te rántottál ki minden lehetőséget a kezemből! - ágáltam, a szavai hallatán. Ellen akartam állni, nem engedni a dühömnek, de nagyon nehezen ment. Elegem lett már abból, hogy mindig én legyek a rossz, mikor pedig próbáltam jobbra fordítani a dolgokat, ő egyszerűen eltűnt. Minden rosszért engem tenni felelőssé, persze, lehet, de miért is? Mert ő olyan szeplőtelen? Olyan ártatlan? A fenébe is, egyikünk sem jobb a másiknál!
- Remélem örökké fogsz élni, mert ezt sohasem éred meg - válaszoltam, tökéletes bizonyossággal, miszerint nincs az a csoda, ami miatt én valaha is elismerném neki, hogy az apja tényleg nem gyilkos. Nem. Ilyen csoda nincs.
- Egyszerűen hihetetlen vagy - csóváltam a fejem, és komolyan meglepett, hogy még senki nem törte ránk az ajtót, hogy mi a fenét kiabálunk itt. Bár ki tudja, végülis, lehet, hogy ez az egész találkozás csak innen bentről tűnt egy komplett atombomba ledobásának és felrobbantásának. Talán csak én éreztem úgy, hogy ez a végjáték, végítélet, armageddon... vagy nevezzük bárminek, de a vége mindenképp végzetes lesz.
- Miért? Miért aggódsz? Miért érdekel élek-e vagy halok? - kérdeztem, még letaglózottságomban is értetlenül állva a gondolat előtt. Miért aggódik értem? Miért érdekli élek-e vagy halok? Talán mert ha meghalnék, nem tudna tovább kínozni? Komolyan ennyire jó neki hogy tönkre tesz egy másik embert, vagy mi? Lehetetlen, hogy ennyire félreismertem. Vagy ennyire megváltozott? Ez lehetetlen. Nem változhat ennyit egy ember. De akkor meg miért? Ha nem kegyetlenségből akarja hogy éljek, akkor miért?
Vállat vontam.
- Nekem már csak ez maradt. Próbáltam máshogy élni, másért... - néztem rá jelentőségteljesen -, de nem jött össze. Nincs semmi másom. És nem, nem nyomozott más után, aki csak felmerülhetett volna akkoriban, mind kihullott a rostán. Egyetlen komoly nyomozása volt. A te apád. Bármilyen lehetetlen is. És ugye... ha az ember számba veszi a lehetőségeket, ha minden mást kizárt, s csak egy maradt, bármilyen lehetetlennek is tűnik, az az igazság. Neki volt pénze rá, indítéka, lehetősége, kapcsolatai a megvalósításhoz... - megráztam a fejem, szemeimet lesütve. Hiszen mit számít. Bármit mondjak is, úgysem változtat már semmin. Ahogy már az elején is gondoltam. Bármit mondjak is, apáinkkal épp ugyanolyan erős kötelék fog össze bennünket, és ha engem nem győzhettek meg mások az igazukról, vajon nekem miért is sikerülne őt meggyőznöm az enyémről? Csak mert nekem van igazam ténylegesen? Láthatóan ennek nincs jelentősége, nem volt anno sem, és soha nem is lesz már. Mert mint azt Nellie is szépen kifejtette, már semmi közünk egymás életéhez. Miért épp nekem hinne az apjával szemben? Én sem hittem neki az enyémmel szemben.
De mindez a "ki-kivel mit nem tett meg állítólag a múltban" dolog valahogy teljesen értelmetlen bonyodalommá minősült, amikor kimondta, hogy van két közös gyerekünk, merthogy valójában nem vetette el a babánkat, akiről idő közben kiderült, hogy nem is volt egyedül odabenn. De ő ezt nem közölte velem, ehelyett hazudott, elköltözött, eltűnt, és hét évig hallgatott róla, hogy apa vagyok. Elsőre sokkot kaptam, aztán dühbe gurultam, és nem, nem vagyok büszke rá, hogy megráztam őt, és fájdalmat okoztam, de a pokolba is, ki a franc képes ekkorát hazudni?! Halottnak hazudni egy gyereket, akiből ráadásul kettő van... Normális dolog ez?! Ez agyrém!
Meg... az is agyrém, hogy képes voltam miatta kidobni sok évi munkám, amire mindent feláldoztam. Az egyetlen dolgot, amit apám hátrahagyott nekem a halála kapcsán. Jó, persze, a francot sem érdeklik azok a képek, miközben megtudtam, hogy apa vagyok, de... az ég szerelmére... úgy éreztem szétesett a világ, darabjaira robbant a bolygó, és én a romok közt evickélve próbáltam állva maradni...
És közben megráztak a könnyei, mégis dühített, hogyan van képe sírni, mikor ő rabolta el tőlem a gyerekeim.
- De megtetted. Hazudtál. De ez is az én hibám, igaz? Az enyém hát, persze, ilyen az, mikor visszanyal a fagyi, nem? - mérgesen morgok, még ha magamra is haragudtam, épp ugyanannyira, mint rá.
- Mindenfélét kitaláltál... - ismételtem el, amit ő mondott, s hümmögve, kínomban már a végén elvigyorodva kérdeztem. - Volt bárki, akinek igazat mondtál az elmúlt hét évben... bármiről...? Hazudtál nekem, hazudtál a lányainknak... Őket halottnak hazudtad, én meg... mi voltam, talán űrhajós, eszkimó, vagy tengerész, aki sose ér rá hogy bemutatkozzon a gyerekeinek? - kérdeztem, de valójában magamat ostoroztam. Nagyon jól tudom, mit csináltam, míg ők a meséket hallgatták... ittam, drogoztam, aztán... egy bosszú nevetséges elméletein agyaltam, egy eltűnt nőt keresve, aki láthatóan sose akart viszontlátni... főleg nem a gyerekeink közelében.
- Sajnálod... - úgy ismételtem el, mintha a jelentését próbálnám beazonosítani. - Én is sajnálom... - Elszégyelltem magam, ahogy az arcát, a könnyeit vizslattam, és miként elült a csattanás zaja, a laptop összetörése után, egyszeriben... nem tudom... mikor azt mondta, megijesztem... Úgy éreztem, talán önmagamat is. - Sajnálom, de ha eszembe jut, hogy fogod őket, és... nem engeded, hogy lássam őket... Félek, bármit is teszek, elveheted őket tőlem, hisz az anyjuk vagy, csak téged ismernek, téged szeretnek, én csak egy idegen vagyok. És te bármikor eltűnhetsz velük. Azt nem élném túl... - vallottam be, akár nyálas, akár nem, nem szégyellem kimondani, még ha csak öt perce is tudok a lányaimról, de mégis... ők az én lányaim, és nem élhetek tovább úgy, hogy nem találkozhatok velük. Muszáj megismernem őket!
A fájdalom... az elvesztett évek. Nem láttam őket megszületni, nem hallottam az első szavaikat, nem láttam az első lépéseiket, nem voltam ott, amikor felsírtak éjjel, vagy mikor először horzsolták le a térdüket... Lemaradtam azokról a dolgokról, amiknél egy apának ott kell lennie... Azért, mert elvették tőlem ezeket a pillanatokat. Mindet. Ezért van, hogy a saját lányaim nem tudják ki vagyok, az a két ártatlan tündér nem tudja, hogy itt vagyok, hogy érdekelnek, hogy akarom őket. Semmit nem tudnak rólam. És én sem róluk...
- De nekem mégsem adtál esélyt... Én csak... csak ÉN voltam, neked itt voltak ők, és... volt miért élned... tőlem viszont ezt elvetted, elvetted őket... - tehetetlenül intettem kezemmel az ajtó felé, kerestem a jó szavakat, de piszok nehéz volt megtalálni őket, mikor azt sem tudtam, kire haragszom jobban, rá vagy magamra. - Nekem nem adtál esélyt. Ott volt két kis... - nehezemre esett visszafogni a kitörni vágyó érzéseket, melyek megtörték a hangom. A keserű fájdalom majd' letepert. - Nem adtál esélyt, hogy megmutassam, hogy ők az én kislányaim, hogy én is szeretem őket annyira, mint te... Miért nem... csak... csak mondtad volna meg hogy élnek! Legalább ezt - néztem rá, még mindig hitetlenül, hogy képes volt halottnak hazudni őket, sőt, egyiküknek a létezéséről sem szólni. Persze, ha azt hittem volna, hogy kettőt vetetett el, az még rosszabb lett volna, csak még több gyűlöletet szült volna, mégis... ez így szavakba önthetetlenül rossz.
Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 174

TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence EmptyVas. Ápr. 01, 2018 10:48 am
 



 





játék vége




Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Gyermekmedence
Gyermekmedence Empty
 



 

Vissza az elejére Go down
Gyermekmedence
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Medgar Evers Uszoda
-
Ugrás: