Laptoppal az ölemben kuksoltam a szobában és mivel világít a billentyűje, még csak lámpát sem volt szükséges kapcsolnom, hogy lássam, mit is gépelek pontosan. Hallottam, hogy Karen motoszkál odakint, de arra gondoltam, csak megéhezett így éjfélhez közeledve, de mivel nem a hűtőajtó csapódását hallottam, hanem a bejárati ajtóét, azért kicsit kétségbeestem. Nem rohantam utána, felesleges lett volna, ha az ablakból kiabálok ki, az ciki, a liftből, vagy az utcáról visszarángatni szintúgy, úgyhogy hagytam, hadd menjen és csináljon, amit szeretne. Bár ha valami baja esik, vagy nem jön vissza, akkor valószínűleg kitépem az összes hajam, hogy ilyen „nyugodtan” hagytam elsétálni őt, bele az éjszakába. Csigalassúsággal teltek a percek, már nem voltam képes egy helyben megülni, a nappaliban sétáltam fel és alá, várva, vajon mikor toppan be. De csak nem jött. Kezdtem egyre idegesebb lenni, hiszen mi van, ha valami baja esett? Ha sérültem fekszik az egyik sikátorban? Vagy ha elrabolták? Ne adj Isten megszökött? Mit kezdek én akkor? Múltkor pedig úgy tűnt, végre kezdünk egyenesbe rázódni, lehet csúnyán tévedtem, mert megint képes egy ilyet eljátszani velem. Ott szorongattam a kezemben a telefonom, hátha legalább egy sms-t írt, hogy hova ment, mikor jött, de semmi. És a lakást is átnéztem, nem-e hagyott valahol üzenetet, hogy nem jön vissza többet. Sehol semmi. Csak én az üres lakásban és az idegességem, mely minden egyes perccel szűkebbre húzta a gyomromat. Nem tudom, meddig járkáltam fel és alá, de már jóval éjfél után járt az óra, amikor leültem a kanapéra. Az asztalon a whisky-s üveg és egy üres pohár, kezemben pedig egy félig töltött mása az asztalon pihenőnek. Már a második kört kortyolgatom. Ritkán nyúlok alkoholhoz, ha ideges vagyok, de ezen a helyzeten már az a fél doboz elszívott cigi sem segített, kénytelen voltam valami erősebbhez nyúlni. A lift jellegzetes, halkan brummogó hangjára sem kaptam már fel a fejemet, csend van az egész házban már, ilyenkor ezt is lehet hallani. Akkor emeltem csak fel a fejem, amikor a mi szintünkön állt meg a masina és a halkan kopogó léptek bizony a bejárati ajtó felé vezettek és lám, hamarosan ki is nyílt. Nem kapcsoltam fel sok lámpát, mindössze a kanapé mellette kis álló lámpa szórta halovány fényét a helyiségre. A város fényei is elég nagy világosságot szolgáltattak így az éjszaka közepén, ennyi bőven elég volt, hogy lássuk egymást. - Szia. Remélem jól telt az estéd - az állapotomhoz képest sikerült teljesen nyugodt hangszínt megütnöm, bár újságíróként ez talán nem is olyan meglepő. Nem estem neki, nem kiabáltam, pedig ezerszer lepörgött a fejemben, hogyan fogom leszidni őt, amikor hazaér. Most valahogy… nem ment. - Kérsz? - hajoltam közelebb a kanapé előtt lévő asztalhoz, hogy megemelve a whisky-s üveget jelezzem neki, mire is gondolok pontosan. Ha kért, akkor töltöttem az üres pohárba is, ha nem, akkor csak az enyémbe. - Csatlakozol hozzám? - kérdés volt, mégis elég komoly volt a hangom és a tekintetem is, hogy tudja, lehet jobban jár, ha most leül és nem zárkózik be a szobájába. Halvány mosolyom volt csupán, mi nem igazán illett a komor vonások közé, de talán sikerült belőle olvasnia; rohadt pipa vagyok, de nem fogom leharapni a fejét.
Rémálommal fűszerezett éjszakákat sose szerettem. Írtam egy SMS-t Ro-nak, majd felöltöztem, kabátot húztam és kilestem a szobából. Sötétség. Akkor Shane is már alszik. Szuper. Úgy könnyebb kimenni az egész lakásból. Még pár pillanatig az ajtóban álltam, megkaptam az SMS-t is, szóval nagy, de halk léptekkel araszoltam is ki a lakásból. Lifttel le, majd spuri a város másik égébe, na jó, csak a közepének a végébe a játszótérre. Ott bevártam a csajt. Majd elökörködtünk egy kicsit és dumáltunk. Igaz hogy reggeltől délután 5-ig együtt voltunk a suliban, de azóta történhetett olyan dolog, amit sürgősen meg kellett osztani és nem várhatott reggelig. Ez is egy olyan eset. De hajnali fél egykor elköszöntünk és elindultunk hazafelé, mert reggel 7-re be kellene érni a suliba…két dologból is írunk, de ki nem szarja le, nem igaz? Engem legalábbis hidegen hagyott a gondolat. Tudom, kamaszos kardoskodás az egész, akárhogyan is nézzük, én még szinte csak egy kislány vagyok…chh. Nem igyekeztem haza, azonban meglestem a mobilom nem fogadott hívást kutatva, de semmi. Tehát nem vette észre, hogy leléptem. Ez megnyugtató. Nincs bennem harag, mert nem szabad a negatív érzésekre koncentrálnom, nekem most újra fel kell építenem önmagam, ami nem lesz egyszerű művelet, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Tudom mennyire bántó lehet Shane számára, amiket mondok, hiszen olyan, mintha azt mondanám, nem szeretem. Pedig tényleg nagyon imádom, de azóta a nap óta… Áh, mindegy. Hajnali egy, a liftbe lépek és már indulok is meg felfelé. Két hónapja csupán, nem hangzik soknak, de tekintetbe véve, hogy mennyi mindent, hogy milyen szinten megváltozott az életünk, ez az idő már sokkal, de sokkal többnek tűnik. Talán amiatt van ez a feszültség is. Az ajtóhoz lépek és már nyitok is be halkan, aztán be is teszem. Kicsit túl sok a fény… na ne. Megfordulok és meglepetten figyelem a nagybátyám. A kérdésére csak bólintottam, de az előbbiek fényében jobbnak láttam inkább nem erőltetni semmit, a beszédet sem. Sóhajtva néztem rá, mintha csak próbálnám elrendezni magamban, hogy tulajdonképpen nincs okom csodálkozni, hogy fent van. Ő Shane Prescott és nem hülye. Nem vagyok a fejem a homokba dugós típus, de most úgy hiszem, ezt kell tennem, mert… túl sok rosszat hozna, ha másként viselkednék. Marad hát a nyugi, ameddig maradhat, meglátjuk, mi sül ki ebből az egészből. - Kérek. - még ha nem is iszom meg, lesz egy koszos pohara… Az újabb kérdésre összefontam mellkasom előtt a karjaimat, azt hiszem, most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az este egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Csak álltam ott tőle talán 3 méterre… Nem reagálok kérdésére, összeszorított állkapcsom nem hagyja, hogy meggondolatlan szavak fussanak ki számon. Talán a belsőmben élő jó kislány most sikítva lépne hátra, én viszont semmi ilyesmit nem mutatok. Mereven nézek szemébe, félelmet nem ismerve.
- Nagyszerű - billentettem enyhén oldalra a fejemet, miközben a mosolyom leheletnyit szélesebbé vált. Minden csodálkozás nélkül töltöttem az eddig üresen ácsorgó pohárba, ez nem átverés, vagy beugratós kérdés volt. - Nos, tessék - pöcköltem meg a poharat, mely így néhány centit csúszott az asztal lapján Karen felé. Kényelmesen dőltem ezután hátra a fotelban, egyik kezemben a pohár, a másikat pedig a támlára fektettem. Ugyan csak két pohár volt eddig bennem, de az izgalom olyan egyveleget alkotott vele, ami némileg könnyebbé tette a helyzetet. - Ugyan, Karen! - csóváltam meg a fejem egy grimasz kíséretében, mikor megláttam azt a merev tekintete, amivel rám bámult, mintha semmi félelmet nem ismerne. - Nem fogom leharapni a fejed, vagy szobafogságra ítélni, még csak kiabálni sem szeretnék - ami persze nem jelenti azt, hogy nem is fogok, ha annyira kihúzza a gyufát, hogy kénytelen leszek felemelni a hangomat. Mindenesetre nem célom az ilyen cselekedet és ha rajtam múlik, nem is fogom megtenni. Csakhogy nem rajtam múlik és ha ugyanúgy fog viselkedni, mint eddig, akkor lehet elkerülhetetlen. - Én csak annyit kérnék, hogy ülj le, neked is kényelmesebb úgy beszélgetni, nem igaz? - intettem a poharas kezemmel az ülőalkalmatosságok felé, mielőtt egy újabb kortyra emeltem volna számhoz a peremét. - Addig nem mondok többet, amíg le nem ülsz - helyezkedtem újfent, előrehajolva támaszkodtam meg alkarjaimmal a combjaimon-térdeimen, hogy két kezem fogjam így a poharamat. Lesz folytatás, erre mérget vehet, csak az nem mindegy, milyen. Ha leül, akkor kellemesebb lesz, ha nem ül le, akkor valószínűleg előbb kiakadok. Szóval remélem, hogy leül, mert csak akkor szólalok meg ismét. - Elmondod? Vagy húzzuk inkább még az időt, amíg végül valamelyikünk nem robban? - térek egyből a tárgyra, egy teljesen könnyed, nyugodt hangszínt ütve meg. Nem érdekel, hogy kiment az éjszaka közepén az engedélyem nélkül, én inkább a nagyobb képre szeretnék fókuszálni. - Mit vársz tőlem, Karen? - pontosítok kicsit, ha az előbbi kérdésem ne lett volna elég világos neki.
És tölt abba az árva pohárba is, végig nézem a folyamatot, majd a megmozduló poharat is lesem, meg annak útját. Megtörten bámultam a poharamban hullámzó borostyánszín folyadékot. Tekintetem vissza szállt Shane-ra. A gyomrom görcsben állt, a hányinger kerülgetett, és a kétségbeesés szinte az őrületbe kergetett, miközben az ösztönöm üvöltve vergődött az immár az önkontroll bilincseinek fogságában. Mi köze hozzá, hogy merre jártam? Az üvöltés a torkomat kaparta, a bűntudat könnyei a szememet égették, és a csalódás önmagamban a húst rohasztotta le rólam, míg a tekintete sóként égette a nyílt sebet. Keményen viszonoztam a pillantását. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ellágyuljak, mert azzal csak a saját halálos ítéletemet írtam volna alá. Nem fog szobafogságot adni. Egy pillanatra még a számat is eltátottam, és a levegő is bennem rekedt. Komolyan nem értettem mi a fenét képzel. Erre csak röviden és keserűen felnevettem. - Még csak az kéne hogy szobanövénnyé tégy… - húztam fintorra a szám, majd figyeltem tovább az idősebbet. Minden figyelmemet arra fókuszáltam, hogy próbáltam lehiggadni, de már képtelen voltam rá. Üljek le? Nem moccantam meg, rezdülni sem rezdültem. Csak a tekintetemről sült le annyi, nem tetszik az ötlete. Se a kérése. A csönd másodpercei lassan futottak tova, mint a homokszemek a régimódi órákban, majd percekre duzzadtak, és én még mindig nem szóltam. De végül a legközelebb eső helyre leültem, távol tőle, de őt figyeltem. Újabb kérdések, amire csak felsóhajtottam… - Tudod mit? Idd le magad a sárga földig és le van rendezve a dolog. - böktem fejemmel az alkohol felé, majd rápillantottam Shanera. - Nincs mit mondanom. Neked meg főleg nincs mit. - ennyivel lerendeztem a magam részéről. Mennyivel egyszerűbb lett volna az élet, ha nem lettek volna problémáink. De sajnos voltak, és ezek nem merültek ki abban, hogy melyik pár zoknit vegyük fel másnap. Sokkal égetőbb és fontosabb kérdésekben kellett megoldást találnunk. Mindkettőnknek. - Elmentem, megtettem, és megtehetem. – vágtam még hozzá kissé gúnyosan a szavakat. Nem feltétlenül ilyen állapotban akartam megbeszélni a dolgokat, de ha már így esett, nem tudtam rajta változtatni. Képtelen voltam tovább magamban tartani és egyszerűen nem láttam más lehetőséget arra, hogy megoldjam ezt a gordiuszi csomót. Meg kellene oldanunk együtt. Mintha az olyan könnyű lenne.
Motyogására nem reagáltam, bár ha így folytatja, lehet tényleg be fogom játszani a szobafogság kártyát, akármennyire nem tetszik neki. Ha nem volt elég a kedves verzióm, akkor lássa csak meg, hogy tudok én is kemény lenni, tudok én is úgy viselkedni, mint egy kaktusz, aki minden próbálkozásra és szóra csak negatívan tud reagálni. Hogy miért nem léptem meg ezt eddig? Mert tudom, hogy nem használnék vele, hogy csak még nagyobb éket vernénk kettőnk közé, amit valószínűleg aztán soha az életben nem tudnék majd kiszedni onnan. Nekem fontos a kapcsolatunk és akkor sem fogom annyiban hagyni. Gúnyos szavaira egy pillanatra megfordult bennem, hogy rossz ötlet volt piát nyitni, amíg várakozom, de először is, nem vagyok részeg, azért ennél jóval több kell, hogy a fejembe szálljon. Másodszor pedig pont nem miatta fogok bűntudatot érezni. - Csalódást okozol - már rég megtette, de erről nem kell tudnia. - Nincs? Tényleg nincs mit mondanod? - hökkenek meg, szemöldököm feljebb szalad, ahogyan kérdőn nézek rá. Nem hiszem el, Karen és talán jobb lenne, ha most, amikor végre itt az alkalom, elmondanád, tulajdonképpen mi is a bajod. - Neked jó ez így? Ami most van? - üres kezem mutatóujját járattam közte és köztem, ezzel jelezve, hogy a kettőnk közti kapcsolatra gondolok. - Mert ha igen, csak egy szavadba kerül és egészen biztosan nem próbálkozom többet, hogy megpróbáljam kellemesebb mederbe terelni a dolgokat - az ő választása, ha úgy dönt, hogy neki megfelel ez a helyzet, akkor elfogadom. Legyen bármennyire is piszok nehéz, gyűlöljem majd magam azért, mert belementem ebbe, de akkor abbahagyom a kedveskedést, az érdeklődő kérdéseket, a próbálkozást, hogy egyáltalán jobbá tegyem a mindennapjait - és ezáltal a sajátjaimat is. - Attól, mert nem vagyok az apád, mert nincsenek itt a szüleid, nem lettél felnőtt, nem tehetsz azt és akkor, amit csak szeretnél - válaszolok komolyan a gúnyos szavaira. Lehet ezt nem látja be, de attól még nagyon is így van. Én vagyok a gyámja, én tartozom érte felelősséggel. - És bármennyire tiltakozol ez ellen, kishölgy, attól még így van - fojtom belé a szót, ha esetleg replikázni szeretett volna. Azt már nem teszem hozzá, hogy aggódtam érte, mert valószínűleg kiröhögne és amúgy sem hinné el. - Felőlem akkor és oda mész, ahová szeretnél, addig, amíg nem látom, hogy ez valaminek a rovására megy. Illetve annyit elvárok, hogy legalább szólj róla - ellentmondást nem tűrő hangon intézem hozzá a szavaimat. Én is be tudok ám keményíteni és tudok olyan lenni, mint egy szaros kaktusz.
Karen Prescott
Avataron : Odeya Rush Kor : 24
Tárgy: Re: Közös terek (Prescott lakás) Szomb. Ápr. 16, 2016 10:00 am
A kérdésére riadtan zakatol fel szívem ritmusa, nem is reagálok elsőként. Hosszú másodpercekig csak meredek magam elé. Igen, ez valami, pontosan ez az amiből kissé zavart helyzetből... egy még zavartabba kerülök. Nincs opció, nincsen más út. Azóta egy irányba tart minden. Hogy tudom, csak a saját akarata és tettei viszik előre az embert. De erre a kérdésére nem tudok mit válaszolni. Mégis mit mondhatnék? Amire én gondolok ennél sokkal mélyebben rejtőzik - és ott is marad. Jobb nekem, ha elzárom. A fejemben felvillanó gondolatok egyre rosszabb érzéssel töltenek el, és... ennél már nem lehet rosszabb. Nem válaszolok. Veheti hallgatás beleegyezés alapon, de ilyenben nem hiszek…helyette teljesen mást felelek. A szívem egyre hevesebb ütemben mászik fel a mellkasomba a gyomromon keresztül. - Nem kellett volna megvárnod az éjszaka folyamán és nem tartanánk itt….- hadarom halkan, miközben minden tagom hideg verejték lepi el. Valójában már eléggé kész vagyok, elfáradtam, de a világért be nem vallanám, mert a büszkeségem nagyobb. Már látott elégszer gyengének és látott már sírni is. Tulajdonképpen csak ő láthat sírni, vagy már ő sem. Így ebből már épp elég. Nem vagyok a helyzet magaslatán. Ez látszik a viselkedésemen, hallatszik mindenemből. Nehéz visszafognom az arckifejezésem árulkodó jeleit, és úgy tennem, mintha nyugodt volnék. Épp megszólalnék, de közbe szól, szóval csak utána csapok vissza szavakkal. - Akkor ne viselkedj úgy Shane!! Nem vagy apa… - ingatom meg lassan a fejem, végig szúrósan figyelve lélektükreit. Az agyamban fénysebességgel cikáztak a gondolatok, mint mindig, dolgozva fel a problémát, mert ez így egy teljes káosz lesz.... Sokat tett értem, én pedig keveset adtam vissza mindabból. Sőt… semmit se. Csak káoszt szültem köré. Elég egy rossz mozdulat, egy szó és az egész hátralevő életünk megpecsételődik. "Ezt nem mondhatod komolyan" pillantással fogadom válaszát, sőt el is húzom a számat, mikor kijelenti hogy szóljak a dolgaimról. Hát... Azt lesheti. Nem szólok. Némán telnek el a másodpercek részemről. Kiabálnék vele, de a szavak csupán a saját fejemben dörrennek kérlelően. Bár tudnám, hol lesz ennek a gubancnak valaha vége. Igazi apás lány vagyok. Rajongásig imádtam az édesapám. Nekem ő volt a mindenem. Most ezt az űrt Shane tölti be. Hiszek benne, hogy mindent visszakapunk egyszer, a kérdés csak az, hogy hogyan és miképpen. Meg hogy mikor. Shanet is nagyon imádtam… miért változott meg felé a viselkedésem? Mert magamat ostorozom… azt akarom, hogy előbb utáljon meg, minthogy később. És akkor fájjon ennyire. Néhány pillanatra reménytelenül tehetetlennek éreztem magam. Egy utolsó pillantás az ablak felé, majd a pohárért nyúlok és megiszom egy szuszra a tartalmát. Amilyen könnyedén peregtek a szavak eddig, nem vettem észre, hogy a testem minden izma a maga teljességében megfeszült, és hogy olyan görcs állt a tagjaimba, mintha elért volna valami hullamerevség már most, amikor még semmi oka sincs, hiszen távol van még a halálom. Vagyis remélem. Úgy hiszem. Nagy levegőt veszek, ezzel próbálva lazítani saját magamon. Bármennyire próbálom kontrollálni magam és az érzelmeim, a fejemet tenném rá, hogy úgy festek, mintha az elkövetkező néhány percben döntenének a halálos ítéletemről.
- Ah, egek, mivel tudnálak rávenni, hogy válaszolj a kérdéseimre? - tettem le a poharat az asztalra és dörgöltem végig két kezemmel a képemet. Én tényleg, rettentően szeretném megtudni, mi forog a fejében, hogy ha valamit rosszul csinálok, javíthassak rajta, de minduntalan csak kitér a válaszadás elől, vagy makacsul hallgat. Így hogy a fenébe lépjünk egyről a kettőre? Nem hiszel el, hogy neki ez így jó, de ahogyan most viselkedik, azzal csak azt támasztja alá, hogy tévedek és nagyon is jól elvan így. Elég szomorú lenne, ha így volna. - Már nagyon régóta itt tartunk, Karen, ennek semmi köze ahhoz, hogy szó nélkül kilógtál. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy mennyire aggódtam érted. Direkt csinálod? Direkt szeretnél idő előtt a sírba kergetni? - nézek rá és igazság szerint magam sem tudom, komolyan gondolom-e a kérdésemet, vagy sem. - Csak mert szólok előre, hogy akkor állami gondozásba kerülsz, az pedig minden bizonnyal még ennél is sokkal rosszabb lesz - nem akartam ilyennel előhozakodni, de nem árt, ha tudja, hogy a mostani helyzetnél simán lehetne rosszabb is. És ha nem tér észhez, akkor ezek között a falak között is rosszabb lesz. A nagyapjához nem mehet, hiszen magáról sem képes gondoskodni, az anyai nagyszülőkről pedig még annyit sem tudok, mint a saját apámról. - Akkor te meg ne viselkedj úgy, mint egy óvodás! - csattanok fel kissé talán indulatosabban, mint kellene. De a helyzetet tekintve még így is csoda, hogy eddig egyetlen poharat sem vágtam a falhoz. Pedig nem gondoltam volna, hogy ennyi türelemmel vagyok képes viseltetni a lány iránt, nos, úgy tűnik, vannak még meglepetések az életben. Ezen megszólalásomra is biztosan kapok valami replikát, hiszen ő minden bizonnyal nem úgy vélekedik magáról, mint egy ovisról, pedig ki kell ábrándítsam, nagyon is úgy viselkedik. - Mitől félsz, Karen? - teszem fel végül csendesen és immár nyugodtan a kérdést, ahogyan ismét a kezembe véve a poharamat kortyolok belőle. Bár, ha őszinte szeretnék lenni, valószínűleg erre sem fogok választ kapni, de egy próbát megér, nem igaz?
Kínzó csendben várok. Saját magam átkozom azzal, hogy ellenszegülök magamnak és nem engedek a huszonhétből. Semmi, zavaros, fullasztóan szürke és végtelen bánat tehetetlenséggel. Túl sokat beszélek, ha hallgatnom kéne, túl sokat hallgatok, mikor nyitni kéne a számat. Most is ez lép érvénybe. Elég leírhatatlan élmény, amikor a tested látszólag teljesen nyugiban van, és minden egyes érzelmed kizárólag az agyadban játszódik le. Tudod, hogy félsz. Tudod, hogy nem tehetsz ellene semmit, egyszerre érzed mindenhol és sehol sem a forró, maró tehetetlenséget. Magamtól is tudom, mennyire fontos vagyok neki, de mégis más hallani és más átélni. Az ép eszemmel én ezt nagyon is jól tudom, de titkon rettegek, hogy mi van akkor, ha... ebbe nem merek belemenni. Nem szeretném, ha Shane eltűnne az életemből. Állami gondozás? Előbb akasztom fel magam, mint hogy oda kerüljek… Szavai ostorként csattogtak a szobában. Nem akarom, hogy azt gondolja, reménytelen eset vagyok, nem akarom látni a szemében a lemondást. Nem mondhat le rólam. Mert épp azt teszi… Eltűrök egy kósza tincset a fülem mögé, majd újra rajta a figyelmem… de a tekintetem… elréved mellette. Meg vagyok kukulva. Szóval csak csöndben hallgatom a sorsomat. Azt a sorsot, amit én választottam. Az ember sosem tudhatja, mikor teszik próbára tudását, mikor állítja maga az Élet próba elé... vagy igen, ahogy apám egykor mondta, remekül megfogalmazva: halott az az ember, aki azt hiszi, mindent tud, mert olyankor ziher, hogy a nagybetűs jön és bemutat neki, jó közelről. Zavarodott elmém úgy issza magába a hullámokat, mintha orvosságot csepegtetne belém. A döbbenet és ez az egész súlya azért most is végigsöpör rajtam, de nem hagyom, hogy nagyon kiüljön az arcomra. Az élet kegyetlen játék, még ha néha nem is vesszük észre. Sőt, többnyire nem vesszük észre, olyannyira lefoglal minket egyik, majd másik ügyes-bajos dolgunk. Ellenben mikor felemeli a hangját, szinte majdnem üvöltve, csak összerezzenek aprón. - Dög vagy. - felelek vagy épp feleselek vissza ennyit az ovis tudományára… van bátorságom ez igaz, de Shannel vitát generálni, amikor mindent megtesz. Miért jó ez? Már magam sem tudom igazán… szaggatottan eresztem ki a levegőt…. fejet ingattam. Könnyű út, vagy szakadékokkal telített út. Meglepetten pillantottam rá, amikor újra kérdezett. Tisztában voltam vele, hogy ha szembekerülünk, nem lesz egyszerű, de jelenleg rajta azt láttam, hogy rezzenéstelenül tűr mindent, s bár én sem mutattam mást, legbelül akár egy világháborúval felérő harcmező kellős közepén álltam. Talán ő is. Hiszen a testvérét, az öccsét veszítette el. Nagyon erős, nem úgy mint én. - Shane… - nyelek egyet, magam elé pillantottam, majd le a földre. - Az egyetlen ember vagyok…aki maradt az öcsédből. - rálesek, majd folytatom. - Mit látsz, mikor rám nézel? Inkább haltam volna meg én, mint a tulajdon öcséd… - akadt el a szavam, fogalmam nincs honnan jutott ilyen az eszembe… de kitudja nagyon mélyen az érzései között lehet van ilyen. Csak még ő se tud róla. Szorul a szív, mert mi van ha igaz? - Csak mond meg... az miatt vettél magadhoz, mert téged jelöltek ki gyámomként és nem volt más lehetőséged...? - felpattanok és elhátrálok az egész helyzettől... őt figyelem...
- Úgy tűnik, hogy ez családi vonás - mormogom az orrom alatt, de éppen annyira, hogy hallja. Én vagyok a dög? Ő sem különb egyébként és azt hiszem, teljesen tűrhetően kezelem a helyzetet. Lehetne sokkal rosszabb, mindig van rosszabb, ennél is van, de lehet Karen ezt nem látja, vagy csak nem akar tudomást venni róla, csak így sokkal kellemetlenebb lesz, ha egyszer odajutunk. Kérdezek, mert egyszerűen kifogyok az ötletekből, a szavakból és akkor már tényleg nincsen más hátra, mint előre, hogy én is bebújjak a kis páncélom mögé és onnan hárítsak mindent, ami az irányából érkezik. Sokkal könnyebb lenne, ez tény, de nem véletlenül nem tettem már eddig sem ilyesmit. Mert nem akarom, hogy odaáig jusson a kapcsolatunk. Felkaptam a fejemet, amikor elhangzott a nevem, már előre örülve annak, hogy bármit is fogok hallani, legalább hallok valamit. Mert így kezdte, ebből biztos nem feleselés lesz, úgyhogy kíváncsian, érdeklődve vártam, mit fog mondani. Tenyerembe temetem a fejemet a szavai hallatán, mert erre aztán végképp nem számítottam. Nem is reagálok egyből, megvárom, amíg befejezi a szavait, hogy aztán felálljak és a hatalmas ablakokhoz sétáljak. Zsebre dugott k ezekkel, neki hátat fordítva bámulok ki az éjszakába. - Azért vettelek magamhoz, mert az öcsém megkért rá, mert megtisztelt azzal a feladattal, hogy rám bízott téged. Mert úgy vélte, képes vagyok rá, hogy befejezzem azt, amire neki már nincsen lehetősége - őszinték a szavaim, még így is érezheti, hogy háttal állok neki. - És hogy mit látok, amikor rád nézek? - kérdeztem vissza, felé fordulva ezúttal már. - Az unokahúgomat látom, akit megviselt egy tragédia és aki inkább bezárkózik, minthogy engedné, hogy támogassam. Aki ellöki a segítő jobbot. Aki fél szembenézni a valósággal - talán keményen koppanhatnak a szavaim, de muszáj vagyok megosztani vele, miként vélekedem erről az egészről és bízom benne, hogy nem fog ismét elmenekülni elől. - Nézd, soha, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy inkább maradtál volna ott te az öcsém helyett. Éppen úgy a családomhoz tartozol, mint a testvérem, éppen annyira szeretlek, mint őt, éppen annyira fontos vagy, mint amennyire ő volt nekem. Én egyszerűen csak szeretném, ha nem löknél el magadtól, ha adnál egy esélyt kettőnknek - lépdeltem hozzá közelebb, kihúzva a kezeimet a zsebemből. Meg sem fordult a fejemben, hogy az öcsémet látnám benne és ha azon kezdek gondolkodni, hogyan juthatott ez eszébe… Nem hasonlítottunk túlzottan a testvéremmel egymásra, de tény, akadnak közös vonások és… Mi van, ha emiatt jutott eszébe? Ha emiatt lök el magától? - Hiányoznak, igaz? - kérdeztem csendesen, miközben már szinte egy lépésre álltam tőle. Szerettem volna magamhoz ölelni és azt ígérni neki, túljutunk majd ezen, de nem mertem mozdulni. Még mindig ingoványos talajon lépkedtem vele kapcsolatban, nem tudtam, hol az a határ, amit megtehetek és hol van az az oldal, amivel már csak ártok és tovább rontok a kapcsolatunkon.
Kérdéseimre csak hallgat, fejét a tenyerébe temeti… feláll és az ablak felé fordulva figyeli a várost. Én meg Őt, a hátát nézem. Pontosítva… a lapockáját. Vagy megszokom, vagy elszököm.. bár a szökés nem hangzik rosszul, de nem olyan fából faragtak. Prescott vér csörgedezik bennem! Talpra kell állnom, nem gyűrhet maga alá semmi, legyen az bármi, egyszerűen nem fordulhatok sarkon! Sok mindennel meg tudok barátkozni, de ez amin keresztül mentünk, hogy a testvére, az apám…az anyám meghaltak, ez sok mindkettőnknek. Vegyes érzések kavarogtak bennem, hiszen egy részről bármit megadtam volna azért, hogy ne unalmasan teljen el ez az este is, ugyanakkor nem ilyen izgalmakra számítottam. Shane nem igazán az a fajta ember, aki könnyen változik, én legalábbis úgy érzem. Bár, hozzáteszem, nem is igazán volt még oka arra, hogy teljesen megváltozzon. Tud veszélyes lenni, tud szeszélyes lenni. Tud robbanni is, mint egy hordónyi dinamit. S tud ilyen is lenni.... Talán érthető egy kicsit az, hogy a magam módján próbálok... néha a franc sem tudja, hogy mit csinálni. Tele vagyok jó szándékkal, de ez a helyzet... teljesen új és nem tudom kezelni a kitörő dührohamaimat sem. Vagy akármik is ezek. Míg ezen túrázok, a szemeim nagyon is figyelnek, kimeredten és mozdulatlanul, mintha hipnotizáltak volna. Hiába próbálom tagadni, hiába minden erőfeszítésem, valahol érzem, hogy a fejemben minden elhaladt másodperccel közelebb kerülnek egymáshoz a kirakós érdes darabkái, azok a darabkák, amelyek hosszú hetekkel ezelőtt kerültek oda, ám egyenként jelentéktelenek voltak, hamar feledésbe merültek. De most... Az emberi elme félelmetes, miként reagál a számára hatalmas összeomlással fenyegető veszélyre. Újjáépíti megtépázott falait, minden megmaradt apró kis kavicsot felhasznál, hogy visszaállítsa a rendet maga körül. Érdekes mennyire kegyetlen az élet. Figyelem, ahogy közelit úgy figyelem a mellkasát … nem moccanok, csak állok férfi előtt, mint egy tök. Mint egy darab fa. Segíteni próbál, hogy ne adjam fel, hiszen elég egy gondolat, hogy megvilágosodjam és erőt merítsek az emlékeimből. Hazavár, mert itt a helyem, csak ez járt a fejemben mindig… ő pedig vissza akar kapni. Tudom. Kérdésére meghökkenek, ez látszik az arcomon is, majd eltorzul egy pillanat alatt keserűvé. Csak egy bólintásra futja, egy pillanat alatt mozdulok meg, kezem a férfi mellkasa alatt pihen meg, ott ragadom meg a felsőjét, túrom bele a fejem a testének. Visszatartom a zokogást, visszatartok mindent… nehezen. De visszatartom a kitörni vágyó zokogást. - Apával a baleset előtt... összekaptam... azt vágtam hozzá...jobb leszek .... mint ő.... - szaggatottan veszem a levegőt, próbálok értelmesen megszólalni, pillanatnyilag a saját hangom nem hallom a visszatartott fájdalomtól, de próbálkozom. - Nem kértem bocsánatot...nem köszöntem el, nem ....búcsúztam el...az én hibám... - csúszik ki a számon a legfájdalmasabb gondolatom. Tudom, hogy nem az én hibám, de mégis magamat átkozom ez miatt. Megindulnak a könnyek és szinte remegek a zokogástól...
Nem reagál a szavaimra, de még csak a vonásaiból sem tudok következtetni arra, vajon mi forog a fejében, hogy volt-e haszna a „prédikációmnak”, hogy megkapta-e a válaszát, vagy csak még inkább ellöktem magamtól. Egek, mit meg nem adnék, ha képes lennék olvasni a gondolatai között! Vagy ha reagálna valamit! Olyan sokat kérek, hogy válaszoljon? Hogy mondjon valamit? Nekem sem jó ez a helyzet, egy cseppet sem és ha nem reagál, ha nem látom, hogy milyen hatást váltanak ki belőle a szavaim, hogy elmozdul-e valamerre a kapcsolatunk, akkor nem tudom eldönteni, jó úton haladok-e, jól csinálom-e, vagy csak tovább rontok a helyzeten. Ez pedig előbb-utóbb oda fog vezetni, hogy feladom. Hogy a folyamatos ellökések végül azt eredményezik, hogy meg sem akarom próbálni többet. Elbukok, szégyent hozok magamra és megszegem az öcsémnek tett ígéretemet. Ráadásul Karen-nek is olyan élete lesz, amit egyáltalán nem szeretnék, amit pont elkerülni kívántam volna. Szar egy helyzet. Kérdezek, hátha erre kapok választ, az arcán megjelenő keserűség viszont elszomorít, lehet fel sem kellett volna tennem a kérdést? Közelebb lép és bújik hozzám, ami valamilyen szinten megkönnyebbülést von maga után. Talán mégsem gyűlöl annyira? Talán mégsem csesztük el annyira a dolgokat? Két karom óvón fonom köré, egyikkel átölelve őt, a másikkal pedig a fejét, haját kezdem el simogatni. Szavai megdöbbentenek, de nem eresztem el továbbra sem, csak próbálom még szorosabban vonni őt magamhoz. - Karen, ezért nem kellett volna bocsánatot kérned. Az apád pontosan azt akarta, hogy jobb légy nála. Ismered azt a mondást, nem? Hogy egy mester munkáját az igazolja, a tanítványa képes-e felülkerekedni rajta. Vagy valami ilyesmi - húzom el a számat, mert hirtelenjében nem tudom, jól idézek-e, vagy éppenséggel így volt-e a dolog. Star Wars talán? Fene tudja, nem is ez a lényeg. - Nem a te hibád volt, Karen! - húzódom el tőle éppen csak annyira, hogy két kezem közé foghassam az arcát és felemelhessem úgy a fejét, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Ezt azonnal verd ki a fejedből, oké? Nem. A. Te. Hibád. Volt - nyomatékosítom a szavaimat. - Az idióta, részeg sofőré volt, aki azt hitte, azért, mert luxusautója van, már bármit megtehet - öleltem ismét magamhoz, ha nem húzódott el tőlem és ha nem szólt, néhány pillanatig én sem tettem meg. - Tudod, én rengetegszer veszekedtem vele. Minden kis apróságon összekaptunk, de David volt kettőnk közül az, aki szinte egyből képes volt felülkerekedni a haragján, a sértettségén. Mindig ő jött oda, hogy béküljünk ki, hogy ez így neki nem jó. Biztos vagyok benne, hogy nem haragudott rád. Mindennél jobban szeretett, Karen, ezt soha ne felejtsd el.
Magához húz, magához szorít. El se tudja hinni, el se tudja képzelni ez most mennyire jól esik és bár csak örökre így maradhatnánk. Mert tényleg hiányzott ez és megnyugtat. De én vagyok az önző…azt hiszem. Csak hallgatom a szavait, mikor valami idézet félét ránt elő a kalapjából… ingatom a felem. - Nem ismerem. - makogok ki ennyit halkan a dologra, de sejtem mit akar kihozni ebből, bár ez annál bonyolultabb. Szavaim után elhúzódik és kényszerít arra, hogy rá nézek. Bele a szemeibe. Mert nem az én hibám volt. Nyelek egyet, szavakat keresek, majd újra magához húz, ahogy mondja ki is volt a hibás az egészben. - De Shane… - akadtam el egy pillanatra, majd néma csendben maradtam, ott az ölelő karjai között. Nem mertem megszólalni, a könnyeim szabad útra leltek és csak folytak. Aztán a férfi is megszólalt. Végig hallgattam és összeszorult a gyomrom, szorosabban megmarkoltam a felsőjét, majd ahogy voltam, megszólaltam. - Elakartam menni egy szülinapi buliba, de nem engedett el. Nem indokolta meg, azt mondta, hogy ez lesz és kész. A fejéhez vágtam minden szart… - elakadtam, eleresztettem a felsőjét és kicsit odébb húzódtam tőle. - Például hogy jobb szülő leszek, mint ő valaha volt… - kurvára megbántam már akkor, abban a pillanatban a szavakat, de nem tettem semmit se ellene, kicsúsztak. - De csak mosolygott. Aztán jött ez a jobb leszek akkor is nálad… elvonultam ... be a szobámba. Már csak a sziákat hallottam és .... szeretlek szavakat. Meg hogy sietünk. Nem mentem ki Shane, hogy átöleljem őket. - a végére újra zokogásban török ki, mert eléggé szarul érintett a dolog… főleg hogy rá 4 órával később már a kórházban voltam. Elhátrálok onnan, majd lehuppanok a fotelbe és a kezem az üvegért nyúl, majd töltök mindkét pohárba. Nem vagyok iszákos. Nem szoktam inni, csak havi egy pohár sört. Szóval már ez kicsit sok lesz. De csak figyelem az üveget. - Gyűlölöm magam Shane. - motyogom az orrom alatt és hátra dőlök. Megérdemelném ezek után a gyűlöletét.
- Nos, attól még, mert nem ismered, a lényegét érted, ugye? - kérdeztem gyengéden, egyáltalán nem erőszakoskodóan. Ismét enyém volt a világ összes türelme, talán csak kellett az a bizonyos tetőpont, hogy aztán mindketten más irányba induljunk el. Talán ezúttal már közösen. Ha nem érti, az sem baj, képes lettem volna elmagyarázni neki, de okos lány, biztos vagyok benne, hogy tudja, mit szeretnék ezzel mondani. - Nincs semmi de, oké? - szólaltam meg ezúttal már kissé határozottabban, de továbbra is megmaradva a biztató vonalon. Ezek után húztam csak közelebb magamhoz, nem foglalkozva azzal, hogy eláztatja a pólómat, jelen helyzetben az érdekelt a legkevésbé. Hallgattam a szavait, amikor pedig eleresztett és arrébb húzódott, engedtem, nem tartottam vissza. Örültem, hogy végre beszél, hogy végre elmondja, mi a baj, hogy mi az, hogy mire gondol, hogy mi emészti. Talán tudok segíteni. Ha mással nem, hát azzal, hogy továbbra is itt leszek mellette. Nem is tudok mit mondani, az ilyesmire nem is igazán lehet. - Szerettek Karen. Mindennél jobban. Mind a ketten - ezt viszont biztos forrásból állíthatom. Hiszen az öcsém rengeteget tudott mesélni a tökéletes életéről, arról, mennyire szereti a családját, a lányát, a feleségét. Valahol mindig is irigyeltem, hogy képes erre, hogy neki megadatott mindez. Én pedig itt állok egy lépésre a negyedik x-től és.. ez van. Leült a kanapéra, újratöltötte a poharakat, én pedig utána mentem, ezúttal nem a vele szemben lévő fotelt választva ülőhelyemül, hanem mellé ültem le. - Tudod, Karen, nekem soha nem volt felhőtlen a viszonyom az apámmal. Biztos voltál úgy nála, hogy csak arról panaszkodott, micsoda szégyent hoztam rá és, hogy mennyire nem büszke rám - kezdtem bele egy kicsit más dologba, ami azért valahol mégiscsak kapcsolódott ehhez az egészhez. Karen is járt már biztos Prescott papánál, akit néhány éve egy otthonba küldtünk az öcsémmel, mert mi nem tudunk róla gondoskodni. - Akárhányszor megyek hozzá, meg sem ismer már. Mindig azt hiszi, hogy David vagyok. És nekem is csak arról panaszkodik, hogy az idősebbik fia mi mindent szúrt el az életében - nevettem fel röviden, keserűen, ahogyan a pohárért nyúltam és kortyoltam belőle egyet. Az idősebbik Tiberius Prescott Alzheimer-ben szenved, egészen előrehaladott állapotban, ami azt illeti. - Én elcsesztem az apámmal, nem is kicsit. És már csak helyrehozni sem tudom, mert.. fel sem ismer - szar érzés volt a dolog, nem is kicsit. De nem omolhattam össze emiatt, minden egyes alkalommal az öcsém szerepébe bújtam. Nem akartam felzaklatni, hiszen ha mást nem, hát ennyit megteszek érte. Későn kaptam észbe. - Mit meg nem adnék azért, ha nekem olyan lehetett volna a kapcsolatom az apámmal, mint neked volt - emeltem a poharam tartalmáról az unokahúgomra a tekintetemet. - Szeretett Karen, mindennél jobban szeretett. Még akkor is, amikor összeütköztetek, vagy nézeteltérés volt közöttetek. Mindig arról mesélt, mennyire hasonlítasz rá. A fiatalkori önmagára. Ő is ugyanilyen volt - kúszott halovány mosoly az arcomra. Keserű volt ez is, de őszinte. Hiányzott. Az öcsém. Az édesapám. Csak Karen maradt a családomból, nem akarom őt is elveszíteni. Látod, nagylány, egy csónakban evezünk…
Értem, nagyon is értem Shane gondolatait, mindig is értettem, csak valahogy mostanában nem volt kapacitásom figyelni rá. Hát bocsánat. Leült mellém, töltöttem italokat. Tudom jól, hogy szerettek, de megbántottam aput és ez űrt fog hagyni életem végéig a lelkemben. Nem tudtam bocsánatot kérni szavaim miatt és ha már késő, akkor legyen mindennek késő. Legalábbis ez volt a terv. De már nem megy. Érdeklődő pillantást vetettem rá és közben ruhám ujjával töröltem le a könnyeim maradékát. Bólintok. - Csak nem értem. Mekkora katasztrófát cselekedtél, hogy eddig jusson ez? – érdeklődtem tőle, hogy mit is tett azért, hogy az apja igy neki feszüljön ennek a témának… ki tudja hány éve már. Halottam már párszor papát beszélni erről arról, bár olykor összefüggéstelenül beszélt, ugrált a sztorik között… de még mindig érdekesebb, mint egy tanóra a suliban… elég szar, hogy csak Shane, meg a papa van már a családomból életben. Mondjuk csak Shaneval tartom a kapcsolatot… Prescott papánál jó ideje nem voltam…kb 4 hónapja, vagy 3. Majd egyszer ellógok hozzá, átverekedem magam a doki hadon és foci meccset nézünk. Óh te jó ég. Nevetése közben elpillantottam róla. Azért, hogy az apja ne legyen maga alatt képes ilyen hazugságra érte? - Szerintem nem szúrtál el semmit se, csak azt tetted, amihez épp kedved volt. Amit elakartál érni, azt elérted. - pillantottam rá szelíd aprócska mosollyal. Belenéztem a tekintetébe, ahogy felém fordította azokat. Ez a betegség ilyen, nem tehetünk ellene semmit. Felfalja őt és kész. Többé hiába ő, ha még sem. Elhúzom a szám, hiszen ez a betegség a papánál fájdalmas, ugyan nem sok időt töltöttem vele, de azért szeretem őt is. Felkaptam a poharam és ledöntöttem az egész tartalmát a torkomon, majd levegőért kapkodva tettem le az asztalra a poharat. Szívom a fogam. Tudom, hogyan éreztek… - Én is szeretem őket, mindkettejüket…. Shane.. - elhallgatok pár másodperces csend után, lerúgtam a cipőmet, feltornáztam magam térdre a kanapéra és a férfi nyakába vetettem magam. Nem számított, hogy kilöttyinti az italát, vagy leejti a poharat a tartalmával… - Szeretlek... - motyogtam a fülébe, ahogy csak tudtam öleltem és egy puszit is ejtettem az arcára. Mondjuk a bizalmát vissza kell szereznem, tudom...
Shane T. Prescott
Avataron : Michael Fassbender Kor : 45
Tárgy: Re: Közös terek (Prescott lakás) Vas. Május 01, 2016 2:41 pm
- Tulajdonképpen már azzal elástam magam nála, hogy az üzleti élet helyett a médiát választottam - vontam meg a vállam nemtörődöm módon, pedig azért jobban érdekelt a dolog. Szerettem volna helyrehozni az így keletkezett szakadékot kettőnk között, de ha újra választhatnék, nem döntenék másképpen. - Aztán hab volt a tortára, hogy túladtunk a családi bizniszen, hogy az otthonról ne is beszéljek, ami az én ötletem volt - soroltam a vétkeimet, amik még „szebbé” tették a helyzetet. Bár tény, hogy a probléma gyökere egészen régre nyúlik vissza. - Az én apám nem volt képes elfogadni, hogy más utat szeretnék járni, mint amit ő kijelölt nekem, de hát azt hiszem a makacsság is egy elég erős családi vonás mifelénk - az öcsém is makacs volt, Karen is az, nem meglepő. - Szerintem te sem szúrtál el semmit, csak elmondtad, mit szerettél volna - tudom jól, hogy ez közel sem olyan egyszerű, de ebben nem adhatok neki ennél több tanácsot. Ezt neki kell magában helyreraknia, én itt leszek és segítem őt, támasza leszek, ha igényli és nem lök el magától. - És biztos vagyok benne, hogy ezzel ők is tisztában voltak - néztem rá kedvesen, szelíd vonásokkal. Egészen keserű múlt időben beszélni róluk, de nem fogom azzal áltatni Karent, hogy úgy teszek, mintha minden rendben volna. Csak néztem, ahogyan lerúgja a cipőjét, majd feltornázza magát a kanapéra és kis híján múlt, hogy kiverje a kezemből a poharamat, így csak az ital löttyent ki kicsit, amikor a nyakamba vetette magát. Az asztalra ügyeskedtem a poharat, hogy két kézzel ölelhessem át és szoríthassam őt magamhoz. - Én is téged, Karen - válaszoltam halkan, arcomon mosoly ült, az igazi, boldog fajtából. Amikor elkezdtük ezt a beszélgetést, nem gondoltam volna, hogy ilyen véget ér majd, de határozottan jól esett és örültem neki.
Karen Prescott
Avataron : Odeya Rush Kor : 24
Tárgy: Re: Közös terek (Prescott lakás) Vas. Május 01, 2016 5:07 pm
- És nem akarsz változtatni valamit a munkád miatt? Arra menni, amerre épp nem akarsz, csak azért, hogy a papa… valamilyen mód enyhüljön? Vagy ez már lehetetlen? Vagy jó ez igy? Szereted a munkád, szóval lényegtelen ez a kérdés, bocsánat.. Érdeklődök, bár a végén elhadarom az egészet, de jó lenne ha ezek ketten nem haragudnának egymásra, vagy legalábbis papa Shane-ra ne… Fájdalmas lassúsággal pillantok a szemeibe, miközben az arcvonásaim akaratlanul is ellágyulnak még jobban. Minél fiatalabb az ember, annál mélyebbre rágja be magát a sötétség és a fájdalom. Felemészti a gyermeki ártatlanságot, később pedig nem nehéz kitalálni, hogy milyen fajta felnőtt lesz az ilyen egyedekből. Ugyanakkor az is tény, hogy minél előbb elkezdik valakinek a kezelését, annál nagyobb esély van a javulására. Egy gyermeki lélek, ha gyerekkorban kellőképpen foglalkoznak a bajjal, még megmenthető. A gyerekeket még könnyebb a jó útra visszaterelni, mint a felnőtteknek új irányelveket adni. Zsigereiben megváltoztatni valakit meglehetősen nehéz feladat, csaknem lehetetlen…. nem akarok addig a pontig eljutni. Megmondtam nekik, hogy én igenis buliba akarok menni, mert egyik osztálytársam szülinapja volt és menni akartam, már felkészültem, de egy hatalmas nem volt a válasz. - Azért remélem te nem tiltasz meg semmi bulival kapcsolatos tombolást… - motyogom az orrom alatt, szeretném ha nem hallaná, mert igazából ki se akartam mondani, szóval bukta. De jól esne…szóval felpattantam, nem érdekelt mit török, vagy borítok, szükségem volt az ölelésére. Átöleltem és viszonozta. Kellemes volt, jól esett és kezdem megnyugodni a mai napot illetően… de még mindig mélyen vagyok, vagyunk, csak meg kellene ragadni a pókhálót és kihúzni magunkat a szarból, mielőtt az hullámozni kezdene. Magamat ismerve lesznek még súrlódások, de ezt muszáj volt elmondanom neki. Már mérgezett belülről és kezdtem szétesni, szóval jó volt, hogy meghallgatott. Megint. Mindenre fel voltam készülve. Mindenre, csak éppen erre nem. Szóval lehet, hogy ő is meglepődött a dolgok folyamán, lehet egyszer fent, egyszer lent leszünk, de itt vagyunk egymásnak és csak ez számít. Asszem’.
Shane T. Prescott
Avataron : Michael Fassbender Kor : 45
Tárgy: Re: Közös terek (Prescott lakás) Kedd Május 10, 2016 4:27 pm
- Szeretem a munkám, igen, de nem tudom, változtatnék-e rajta, vagy bármi máson, ha tudom, hogy enyhülne a viszony köztem és az apám között - tekintetem a szemközti falat találta meg, amíg gondolkodtam kicsit. - Jó esetben pár óráig megmaradna neki, de valószínűleg úgysem tudnék változtatni rajta. Már régen elkéstem vele, Karen - fordítottam a tekintetemet az unokahúgom felé, keserű, szomorkás kis mosoly szaladt a képemre. Ha lenne értelme, talán megpróbálnám, de semmiképpen sem úgy, hogy eldobom a munkámat. Nem is igazán azzal haragítottam meg az apámat, sokkal inkább maga a tény, hogy hátat fordítottam neki, az én részemről pedig az, hogy nem támogatott. Kölcsönös a dolog, nem csak én hibáztam el ezt az egészet. - Az attól függ - bököm ki végül némi gondolkodás után. - Jobban mondva a tombolás mértékétől. Tudom, hogy tiszta klisé, meg biztos ezerszer hallottad már, de ugyebár ott van a tanulás is. Szóval, amíg nem megy a sulis eredmények kárára az a bizonyos tombolás, addig felőlem annyit bulizol, amennyit csak szeretnél - fordítottam ismét felé a fejemet, hogy lássam az arcát. Baromira remélem, hogy nem fog ezen kiakadni és megérti, hogy tényleg csak az ő javát szeretném mindezzel. Nem bezárom és eltiltom mindentől, csupán alkut szeretnék kötni. - Illetve szeretnék tudni róla, merre jársz. Nem azt kérem, hogy avass be a titkaidba, mindössze szeretném, ha megértenéd, hogyha szó nélkül eltűnsz, bizony aggódni fogok érted. Elég egy sms, vagy egy firkantott cetli, hogy mikor jössz vissza, nem kérek tényleg sokat, csak azért szeretnék tisztában lenni azzal, merre is jársz - ha morbid humorral rendelkeznék, még azt is ellőhetném, hogy tudjam, merre keressem, ha elrabolják, de mivel nem tréfálkozom ilyesmivel, így ezt inkább megtartom magamnak. Féltem és aggódni fogok érte, ha szó nélkül eltűnik nekem, mint például ma este, szóval nagyon bízom benne, hogy sikerül egyezségre jutnunk, főleg, ha már ilyen szépen sikerült elrendeznünk a dolgokat. - Mit szólnál hozzá, ha eltennénk magunkat holnapra? - kérdezem, ha sikerült az előbbit is megbeszélnünk. - Aludj jól, nagylány - hintettem egy puszit a homlokára és ha nem volt több kérdése és ő is a szobája felé vette az irányt, akkor magam is hasonlóan tettem.
// Ha nincsen más, akkor köszöntem szépen a játékot, nagyon élveztem!!! //
Kezdőlap 
Tárgy: Közös terek (Prescott lakás)
//
