Sohaország Klub

Lassan már tíz perce várok, de még mindig semmi. Megnéztem a mobilomat, hátha kaptam azóta új üzenetet, de ahogyan két másodperccel ezelőtt sem volt semmi, úgy most sincs semmi. Tökre nem értem, hogy mi történik velem, de ha legközelebb találkozom a kapafogú Lynn Maddox-szal, akkor kiegyelem a száját és többé nem fogják kapafogú Lynn Maddox-nak hívni. Hogy lehet engem ennyire felültetni? Miért kell elhitetni velem, hogy majd bevesznek a társaságukba csak azért, hogy utána jól felsüljek. Vagy leégjek. Tökre mindegy, köze van valamiféle hőforráshoz és az én megszégyenülésemhez.
Pedig olyan aranyos volt a faliújságon, a hirdetmények között, hogy egy új játékost keresnek szerepjátszó körükbe. Én meg voltam olyan marha, hogy letéptem az elérhetőségét mutató kis fecnit, írtam neki, beszélgettünk, megcsináltam Bobar-t, Westerios legfélelmetesebb barbárját, most meg szedhetem a köldökömből a szöszmöszt, mert nem jöttek el. Ez annyira ... idegesítő!
Pedig még asztalt is foglaltak, mert amikor megjöttem és elmondtam a mágikus szavaka - "Őőő, szia, igen... Őőő, Lynn névre van foglalásunk..." - akkor a csajszika nagyokat hümmögött, odakísért ehhez az asztalhoz, megkérdezte, mit fogunk játszani, azt mondtam, hogy szerepjáték, és akkor ott is hagyott az információ birtokában.
És egyedül vagyok és nyűgös és nem segít a két szívószállal szürcsölt kóla sem, pedig a lelkemet mindig megnyugtatja a két szívószállal szürcsölt kóla. Egy nem elég, mert akkor nagyon lassan jön a mennyei manna, három viszont már sok, a négyről pedig ne is beszéljük! Próbáltam, tudom miről beszélek! De kettő az tökéletes, elég és megfelel. Most azonban nem segít! Egy másik társaságot figyeltem, amint valami táblajátékkal ügyködnek, röhögcsélnek, kockákat dobálnak, tökre felszabadultak, meg minden, én meg szomorú petrezselyemként kókadok a székemben. Szám pömpös, anyám spagettijére vágyom, de egyelőre még nem adom fel, nem adhatom fel.
Jegyzetfüzetet ragadok, tollat és elkezdtem rajzolgatni furcsa, gülüszemű lényeket és hatalmas fogakkal ellátott koalamacikat. Nem ez az összes tudományom, de ilyeneket szoktam firkálni, ha unatkozom, ha rossz a kedvem, ha töri a sarkam az új cipőm, ha jó jegyet kaptam a dolgozatomra, ha fasírt volt a menzán ... szóval úgy az esetek száz százalékában. Egy késes csigát fejeztem be, amikor megzörrent a telefonom. Mint gyöngytyúk a takonyra, úgy vetem rá magam a képernyőre, de csak a szolgáltatóm küldött kéretlen SMS-t arról, hogy már megint milyen jó ajánlata van erre a nyárra és gigabájtok, meg korlátlan elérés. Tökre nem erre számítottam és nem is érdekel! Szemét kapafogú Lynn Maddox! Téged is lerajzollak, abban nem lesz köszönet!