Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: The Revoir Vas. Ápr. 17, 2016 7:45 pm
First topic message reminder :
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Hétf. Dec. 26, 2016 11:27 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
A halloween óta szerencsésen megúsztam, hogy találkoznom kelljen a film főszereplőjével, de a minap fülön csípett Anna, azt ecsetelve, hogy ugyebár van nekem egy barátnőm, aki bizony, hogy egy csodás éttermet vezet, és esetleg megtenném-e a film – meg nyilván a barátságunk kedvéért -, hogy megbeszélem vele, Bradley eljárhat-e oda tanonckodni, hagy tudja már, miként is működik úgy igazán ez a világ. Legszívesebben nyüszítettem volna a hírre, de végül persze igent mondtam, nem szeretek csalódást okozni a barátnőimnek. Így eshetett meg, hogy épp a konyhában ültem, még bőven nyitás előtt voltunk, olyankor képtelenség bármit egyeztetni, mert nem áll le az élet egy pillanatra sem. - Szóval, milyen is ez a Bradley? - Ne, könyörgöm, ne beszélgessünk róla. - Pedig muszáj lesz, paprikavörös az egész képed, és ha nem akarod, hogy azt gondolja, miatta van, ki kell adnod magadból a sztorit. Azt hittem, én vagyok totál rákattanva a csávóra, de kezdem úgy éretni, hogy elhappoltad tőlem ezt a szerepet. - Nincsen sztori. Az van, hogy tulajdonképpen ő az első pasi, aki elutasított, szóval mondhatni már lekattantam róla. – Nyögöm be, mintha semmi különöset nem mondanék, de sajnos elég határozottan kínosan érint a szitu még mindig. Sosem sírtam még pasi miatt, és bár valami még mindig motoszkál bennem, hogy nem feltétlenül úgy van minden, ahogy az én fejemben létezik, de valahogy magától értetődőbb így gondolni, mint végképp nem érteni semmit a szituáció kapcsán. - Hogy mi van? Mi van azzal a pasival, elmentek otthonról? - Hát, nem bukhat mindenki a forróvérű szőkékre, szerintem egyébként is rohadt közönséges voltam. - Vágom, ezért van rajtad farmer és garbó a miniszoknya helyett. - Valahogy úgy. – Rántottam vállat, talán tényleg túlöltöztem magamat, de hát valljuk be, nem éreztem úgy, hogy ki kellene tennem bármit is magamból, lévén a múltkor mondhatni megtettem, és halálosan fölöslegesnek bizonyult. Azóta ezerszer átrágtam magam a dolgon, és azt kívánom, bár ne mentünk volna el addig, akkor nem éreztem volna ennyire nyomorultul magam. Mégis újra meg újra visszatérek magamban az eseménysor pár elködösült, féktelen percéhez, és teljesen biztosnak gondolom magam abban, hogy az nem játék volt, hogy igenis egy kis időre elvettem az eszét, bocs, Harley vette el, mert amint rájött, hogy én vagyok az, hopp, már nem is tűnt elég nyomós érvnek, hogy majdhogynem eszünket vesztve estünk egymásnak egy kórházi ágyon. - Halóóó… valaki elfelejtett mosolyogni. – Meleg tekintetével az arcomat cirógatta, de én csak sóhajtani bírtam, míg végül magamra erőltettem egy mosolyt. – Alakul, de még mindig nem az igazi. Ugyan már, drágám, előbb-utóbb mind felsülünk egyszer, nem tetszhetünk mindenkinek, ahogy te magad mondtad az imént. - Nem is tudom, én azt hittem, bejövök neki, szóval… a francba is, túlságosan magabiztos voltam, de nem baj, letört a szarvam, annyi bizonyos. – Kapok egy pohár vizet, amit lehúzok gyorsan, talán ettől jobb lesz kicsit a helyzet, és nem forrong majd az agyam mindenféle keresetlen undokságomon gondolkodva. - Csak üss le, ha indokolatlanul tuskó lennék, oké? – Mégiscsak kiscseszhetnek a filmből, hogyha a főszereplő panaszt emel ellenem, hiába a barátnőm a rendező. Mindent még én sem engedhetek meg magamnak. Közben a bejáratnál beépített szenzor halk csipogása jelzi, hogy bejött valaki, nincs most tömeg, szóval könnyedén eljut idáig, Mandy már indul is kifelé, közben nevetve rám csap egyet a kezében található törlőronggyal, anélkül sehová sem megy. Rögvest üdvözli Bradleyt, gondolom kezet fognak, meg minden, nekem nincs kedvem kimenni idő előtt, úgyis itt kötnek ki szerintem perceken belül. Addig is igyekszem kifújni a levegőt, és valahogy előcsempészni magamból a könnyed, derűs oldalamat.
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Szer. Dec. 28, 2016 3:43 pm
Bradley
Marion
A Mandy nevű hölgy kedvesen fogad, és legyen bármilyen csinos, a kézfogásából azért érzi az ember, hogy meg se kottyan neki egy ehhez hasonlatos, minőségi és manapság nagyon is felkapott étterem vezetése. Szokásomhoz híven szépen és finoman körbe udvarlom, és két perc múlva már tegeződünk is. Bevallom, örülök neki, hogy nem egy házsártos, ránézésre is unszimpatikus, karót nyelt bigével zárnak össze néhány hét erejéig – de azért annak is, hogy nem egy szexbomba a hölgyemény, ha minden percben a kísértés kínozna, nehezen tudnék újat tanulni tőle, vagy éppen a kajára koncentrálni –, azért a magam virágnyelvén igyekeztem átadni Annának az infót, hogy nő még nem futamított meg, de kellő ráhatással ez bármikor változhat, pláne hogy amúgy is erősen neki lesz hazai terep. Érdemben nem válaszolt, csak egy tőle megszokott, kivehetetlen mosollyal meglapogatta a vállam, hogy higgyem el, minden a legnagyobb rendben lesz. Ha ő mondja... Most viszont még ama őrültség is megfogan a fejemben: lehet, élvezni fogom. Kíváncsian trappolok a nyomában, ahogy máris belekezd az étterem bemutatásába, és hamarosan be is navigál a tűzfészekbe, közben könnyedén cseverészünk. - Remélem, azt is mondták, hogy nem lesz könnyű dolgod velem, mivel... – akadok meg azért sajnálatomra elég látványos helyen a mondatban, amint felfedezem a szőkeséget. – Marion? Hirtelen sok minden átfut az agyamon, egyrészt az emlékek, amik máris gondoskodnak róla, hogy zavarba jöjjek, másrészt képtelenebbnél képtelenebb variációk arra a témára, hogyan is kerül most ide. Öm. Minél tovább tart a csend, annál kínosabb a jelenet, de annyira nem számítottam erre a fordulatra, hogy nehézkesen mozdul az agyam bármerre is, és ő sem úgy tűnik, mint aki nagyon könnyíteni igyekezne a helyzeten. Hát, persze, miért is akarna, nem igazán futottunk össze az utóbbi napokban, azt a bizonyos halloween partit követően, de abban valamiért biztos vagyok, hogy nem is igazán vágyott a találkozóra. Fasz voltál, Bradley. Újfent. Bár az elején még nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul végződik majd a dolog, nem ez volt a cél, spontán alakult minden, de azért kár lenne letagadni, hogy a köztünk zajló játékot élveztem. Nem is akárhogy. És ha egészen őszinte akarnék lenni, nem csak azt. Ha tudná, mennyire nehéz volt leállnom azok után, ahová hagytuk fajulni az eseményeket, talán nem lenne mérges rám. Talán. Bár azért annyira nem vennék rá mérget. De nyilván nem tudja, és ez jobb, ha így is marad. Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy azóta túlságosan sokat jár a fejemben ez az egész. És rendkívül sok nemkívánatos helyen és időben ugrik elém néhány jelenete rövidtávú ismeretségünknek. Erre most megint épp ebbe a lányba futok... mintha valamiféle különösen morbid humorú balsors üldözne. Kezdek gyanakodni a véletlenre. Végül pedig Mandy csilingelő hangja töri meg a pár másodperces csendet, lehet csak képzelődök, de mintha éreznék benne némi hunyorgó jókedvet. - Azt nem mondták, hogy Marion intézte a gyakorlati helyed? - Ez, valahol lemaradt az infóáradatban – itt még kicsit bizonytalan a hangom, de idő kérdése csak, és magamra találok. Tudom. – De a beígértek szerint rengeteget fogunk együtt dolgozni, nem árt, ha szokjuk egymás társaságát. És egy kicsit megismerjük egymást, mielőtt még esetleg anélkül vonnánk le téves következtetéseket.
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Szer. Dec. 28, 2016 4:02 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
Feszült vagyok, kár lenne tagadni, és ha rajtam múlna, még kerülném, amíg nem kötelező kimázolnom az arcát, de mit ad isten, pont nekem van ilyen magasan ismerősöm, akivel ráadásul olyan kapcsolatban vagyok, hogy megteszi nekem szívességként, és nem kell vagyonokat költeni egy mesterszakácsra. Mondjuk azt csak én tudom, mennyit fogja a vérem szívni utána pletykákra éhesen, de hát szeretem, mégiscsak a legjobb barátnőm, ez a minimum az idejéért cserébe. - Hali! Szép napunk van, nemde? – Érdektelenebb témát aligha vethetnék fel, de ami azt illeti, örülök, hogy sokkoltam némileg Bradleyt. Ennyi kijár, nemde? Nem akarom ragozni a történteket, nem fogok róla beszélni, nem kell több kínos szitu, éppen elég volt már belőlük, hiába böki a csőrömet, majd valamilyen módon rántom helyre a lelki világomat. Úgy lesz a helyes. Arra már rájöttem, hogy Braddel nem igazán férünk meg egy csárdában, túlságosan egyfélék vagyunk, csak éppen az egésznek csak a szívás részét volt alkalmam megkóstolni legutóbb, és be kell valljam, nem tetszett. Úgyhogy maradok inkább olyan terepen, ahol nem nálam is fifikásabb partnereim adódnak. - Lazulj már, embert még nem ettem. – Meg amit mondtam, megmondtam. Én már nem fogok hozzáérni egy ujjal sem, eltekintve attól, ami szakmai szempontból kötelességem. Egyébiránt nem forszíroznám már a témát, bolond lennék, ha semmit sem tanultam volna az eddigi alkalmakból. Mandyt legszívesebben megcsapkodnám a hanghordozása miatt, ha épp ránéz Bradley, akkor az ujjamat elhúzom a torkom előtt, jelezve, hogy kinyírom, ha ezt fogja művelni egész nap. - Elhiheted, ha tehetném, nagyon máshol lennék most. – Mandy a következő pillanatban nagyon csúnyán néz rám, na jah, ennyit arról, hogy nem fogok bunkózni, végül is majdnem sikerült. Körülbelül két mondatig bírtam. Ász vagy Marion, de tényleg. - Egyébként, nyugi, nem leszek itt végig, csak Mandyt én nyertem meg az ügyünknek, és a producerek úgy gondolták, hogy korrektebb lesz, ha én gondoskodom a lehető legsimább megvalósításért. – Jah, mert csóriknak fogalmuk sincs róla, hogy milyen viszonyban-iszonyban, tudja a görcs miben leledzünk éppen Bradleyvel. Amúgy meg kapja be, hogy ilyen jól néz ki, de hős vagyok, csak az arcát, a szemeit nézem, nem mérem fel, hogy fest ma úgy egyébként. Nem mintha ez ne lenne elég. Én meg slamposkodom garbóban, de hát istenem, fogjuk a hidegre. Meg hát mi tagadás, nem árt ellensúlyoznom Harleyt, akkor jó hogy nem volt ki mindenem. Téves következtetések… hahh, akadna a szó a torkodon McShane. Pofám leszakad. Mégis mi lenne ebben a téves? Már épp nyitnám a szám valami undok visszaválaszra, de Mandy nagyon okosan megelőz, valószínűleg látja rajtam, hogy Brad nagyjából két amúgy ártatlannak ható szóval képes felpumpálni bennem az ideget. Ahh, pedig elvileg tök nyugodt és jó kedélyű csaj vagyok. Hát látszik… - Ne is foglalkozz Marionnal, bal lábbal kelt. Szóval, milyen utasításokat kaptál pontosan? Azt tudjuk, hogy milyen fogások sorakoznak majd fel a filmben, amiket látszólag neked kell elkészítened? – Foglalja le Mandy Bradley figyelmét, ami talán jól is jön, én addig eleszegetem a szőlőt, amivel korábban megkínált a barátnőm. Addig sem beszélek hülyeségeket, szóval határozottan jól jön. A kedves színész úr meg majdcsak megemészti, hogy itt vagyok, de talán nem fog olyan sokáig tartani, elvégre tényleg nagyon igyekszem eztán úgy tenni, mint aki itt sincs, de magamat ismerve úgysem fogom túl sokáig bírni.
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Szer. Dec. 28, 2016 7:38 pm
Bradley
Marion
- De még milyen szép. – A szemöldökeim leheletnyire megemelkednek, a szám sarka nagyon is mosoly felé tendál, egyértelmű, hogy elsősorban mire is gondolok. Ha jobban belegondolok, nem is olyan katasztrofális a helyzet. Körbe vagyok véve két gyönyörű nővel, ez egyikkel most ismerkedek, a másikkal pedig, mint már kiderült, nagyon is jó párost alkotunk mi ketten, igaz, most kissé paprikás a hangulat, de talán ez pont jó alkalom arra, hogy rendezzük sorainkat. Igazság szerint csak sejtéseim vannak azzal kapcsolatban, mi is élhet a kisasszony fejében, és még valószínűbb, hogy ezek közül mind egy szálig ökörség, ráadásul rám nézve nem a legkellemesebb fajta. De hát nem tehet róla. És be kell vallanom, egy újabb játék lehetősége túlságosan is csábító a jelenlétében, de ezt a gondolatot hatszor magam alá kell temetnem, bezárni egy ládába, és mélységes mélyre ásni a kulcsot. Hisz’ még az előzőt sem hevertük ki, jó nagy galiba lett belőle, ezen kívül még csak nem is volt olyan veszélytelen. Talán pont ez benne a vonzó, de okos húzás lenne féken tartanom magam. - Nem? Pedig sosem lehet tudni, mi minden folyik egy ilyen konyhában – nézek körbe színpadiasan, egy kis megjátszott, borzongató idegenkedéssel, legfőképpen Mandynek címezve a gesztust, Marionnak inkább csak a mosolyt. Valóban sosem voltam még a backstage-ben, étteremügyileg, nem is tudtam, mi hiányzott eddig az életemből. De nem akarom elveszíteni a lelkesedésem, még kitart, akkor is ha sejtem, nem lesz ez mindig így. Az új kihívások elején mindig olyan vagyok, mint egy csillogó szemű, nagy gyerek, a vége, az már sok mindentől függ. - Nahát. Milyen programról mondtál le miattam? – találkozik Marionnal a pillantásom. Ellenségeskedést nem láthat benne, inkább csak kíváncsiságot és kezdődő jókedvet, ami persze nálam alig létezik egy kis ártatlan, borsos pimaszság nélkül. – Ha ennyire vérzik érte a szíved, valamivel nagyon is kárpótolnom kell miatta – vegyül egy kis komolyság is a hangomba, mint utolsó összetevő. Érzem én, hogy beszólásnak szánta, de nem hagyom neki elrontani a hangulatot, a sajátját sem, nem is értem, mi ez a garbó stílus, még alig ismerem, de az nekem is lejön, mennyire nincs összhangban önmagával. Nem csak öltözködésben. Gyerünk, Marion, megcsipkedlek én, ha ennyi kell, kíváncsi vagyok, hogyan reagál. - Hm, szóval te felelsz azért, hogy minden simán és gördülékenyen menjen, ha jól értem – biztatásképp Mandyre sompolyog a pillantásom, majd vissza. – Személyesen? A választól sok minden függ, igazából eszemben sincs elengedni, ha már így összejöttünk hármasban. Okozok én simulatlanságot, ha ezen múlik. A szavaim úgy látszik hatnak, bár még nem tudom egyértelműen kitalálni, pontosan hogyan és milyen irányban, de igyekszem minél hamarabb a végére járni. - Azt látom. Remélem, nem ragadós – fordulok Mandy felé, hogy a munkának is adjunk közben. – Egyelőre velem annyit osztottak meg, hogy majd itt mindent eltanulok, amit kell. Az ételkészítés még nem sürgős, inkább a konyhán belüli hierarchia, az egymás közötti viszonyok, hogy ki kivel kavar – csak vicceltem – mosolyodom el röviden –, szóval az egész rendszer belső működése, ami a kezdéshez kell. Tudom kell, milyen érzés séfnek lenni, miért és kikért vagyok felelős, hogyan gondolkodok, és persze nehezítésképp úgy, hogy közben a harmadik Michelinre hajtok. Jelenleg úgy vagyok itt, hogy már kinyitott az étterem, szóval a főzésbe most nem is tudnánk belekezdeni, mert a konyha foglalt – gondolom én, szegény kis hülye laikus –, de széles mellénnyel vállalom, hogy én itt egyelőre semmihez sem értek, tehát csinálom, amit mondnak. - Remek. Akkor lássunk is neki! - csapja össze a kezeit Mandy. - Kezdésképp, mindketten öltözzetek át. Igen, te is Marion, készítettem ki női és férfi verziót is, ott találjátok őket - mutat hüvelykujjával a szomszédos ajtóra -, előbb ezen kell túlesni, hogy bármit is csinálhassatok érdemben idebent. Megjegyzem, enélkül többet be se nagyon léphettek, úgyhogy nyomás - adja ki az első instrukciókat mosolyogva, látszik rajta, hogy élvezi a szerepet.
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Szer. Dec. 28, 2016 11:49 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
Ahh, nem gondoltam igazán át ezt az egészet. Jobban mondva, de, pontosan tudta, hogy nem fogom éppenséggel jól érezni magam a bőrömben, de ettől függetlenül kisegítettem Annát, s valahol még mindig abban reménykedem, hogy szabadulhatok innen hamar, maradjon csak Bradley a rajongója társaságában, én meg mehetek a dolgomra, ami nincs, de bárhol jobban érezném magam jelenleg, főleg látva azt a sunyi kis mosolyt a szája szegletében. Mi az istenért nem tudom egyszerűen csak leszarni ezt az egészet, mint minden mást az életemben? Annyival könnyebb lenne basszus. - Biztosan van, ahol virágzik a kannibalizmus. – Próbálok némi humort csempészni a savanykás hangulatomba, nemes egyszerűséggel így tűnik okosabb döntésnek. Nem tudom, nem akarok ilyen hülye picsa effektusban nyomulni, igenis a legjobb formámat kéne hoznom, hagy rágja a kefét, amiért ekkora pöcs. Mindegy, erről ma már lecsúsztam szerintem, de különösképpen nem is igyekeztem, valljuk be. - Határozottan kárpótolnod kell. – Vágom rá, és nem, nem az elmaradt nem létező programom miatt, hanem amiatt a tragédia miatt a kórházban. Igazából nem is kárpótlásra vágyom, csak arra, hogy megértsem legalább egy kicsit, hogy mi mozgatja, mert totál képtelen vagyok kiigazodni rajta. Eddig szentül hittem, hogy egy pasi bármikor kapható egy kis hetyegésre. Na ő nem. Érthetetlen. Ettől még kimondtam, amit kimondtam, és nem szándékozom úgy tenni, mintha nem lennék bizonyos fokig sértett, még akkor sem, ha sejtem, hogy nem feltétlenül úgy van, ahogy az én kis fejemben él a történet. Attól még nekem az a valódi helyzet, és nem tudom, Brad miként is gondolt egyes dolgokat, azt meg pláne, hogyan tudta végül leállítani az egészet, mert dögöljek meg, igenis tetszett neki… Akárkinek a bőrében is voltam éppen, attól még az én testem volt, és a felismeréstől, hogy én vagyok az, a kémia, a vonzalom, semmi ilyesmi nem változik meg. - Jól érted. – Igaz, szerintem erre a lehető legpocsékabb választás vagyok, de mint már említettem, közel sem tudja mindenki, hogy történt egy, s más közöttünk Bradleyvel. Sőt, igazából a nővéremen kívül senkit sem avattam be ennyire mélyen a dolgokba. - De, cseppfertőzéssel terjed. – Szúrom közbe pofátlanul, és naná, hogy beletüsszentek kamuból a levegőbe, mert hát valljuk be, bosszant kissé, hogy rajtam élcelődik. Hagyni magam attól még nem fogom. - Remélem, nagyon jó beleérző képességed van. Kezdetnek azt hiszem bőven elég lesz annyi, ha megfigyeled, mi zajlik itt le egy műszak alatt. Nem csak én vagyok séf, de ez az én napom, és mivel velem állapodott meg Marion, ezért csak ezeken a napokon tudtok majd bejönni. Marion már sokszor volt itt, mindennap itt ebédel, amikor dolgozom. Esetleg olykor elkísérhetnéd, vendégként is érdemes minél inkább képben lenni a dolgokat illetően. – Hogy te mekkora dög vagy Mandy. Olyan vad villámokat szórnak a szemeim felé, hogy remélem, sistereg tőle a bőre. Bradleynek meg ajánlom, hogy passzolja ezt a nagyon hülye ötletet, az kéne még, hogy az ebédjeimet is elszúrja ez a csodás kis hangulat. Szólni azonban nem szólok, csak a nem leszek paraszt strófát ismételgetem magamban, de azt legalább százszor, hogy még véletlenül se szaladjon ki a számon semmi egyéb. Aztán meg elégedett csapkodja össze a tehetséges kis kacsóit, de a következő szavai hallatán lesápadok. - Én? – Vonom fel a szemöldököm, egyszerűen megfejthetetlen számomra, miért van ellenem még a legjobb barátnőm is. - Csak úgy megjegyzem, hogy ezért minimum egy üveg tequilával jössz. - Szerintem jobban fog állni, mint a garbód, szóval ne hisztizz. – Majdnem kiszalad a picsa a számon, de csak nem illetem ilyen szóval mások előtt a séf kisasszonyt, ám ami késik, nem múlik. Mindegy, részemről már vonulok is be a helyiségbe, és persze, hogy muszáj leszek levenni a hülye garbómat, máskülönben besülök. Lendületesen kapnám is le magamról mérgemben, amivel naná, hogy csak azt érem el, hogy azon nyomban beleakad a melltartóm hátsó kapcsába, ami azért közel sem egy slampos darab, csini fehér, és hát izé, áttetsző darab, legalább a garbó alatt legyek szexi, úgysem látja senki. Most már azért kicsit aggódom. Próbálom visszahúzni, de minél inkább erőlködök, annál inkább ragaszkodik a két ruhadarabom egymáshoz. - Mandyyyyy, segíts légyszi. – Nyüszítem ki az ajtón keresztül, mit sem sejtve arról, hogy Mandy közben lefalcolt megnézni, minden rendben zajlik-e a konyhán, és csak Bradley várakozik a sorára az ajtó előtt.
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Csüt. Dec. 29, 2016 12:07 am
Bradley
Marion
- Az egy másik film. De ha szeretnél benne szerepet, szólhatok az érdekedben – vetem fel az alternatívát, ám mióta ismerem, hálát adok az égnek, hogy nem színésznőnek teremtetett. Az kéne még nekem! - Egy szavába kerül, hölgyem – nézek a szemeibe, egy-két pillanatra olyan tekintettel, mint amikor a női szívek legmélyére igyekszem hatolni. Tudom én, hogy bűnös vagyok, még ha nem is pont abban, amiben ő úgy hiszi. Bár azt sem tudom pontosan, mivel vádol, szóval izgalmas köreink lesznek, mire minden a helyére kerül. Már, ha egyáltalán akarom, hogy minden a helyére kerüljön. Kérdés, hogy melyik lenne ez a verzió. Még magam sem tudom. De azt szeretném, hogy valamennyire átmenjen neki, hogy bármennyire is úgy tűnik, nem veszem teljesen félvállról. Sem őt, sem a történteket. A megjegyzéseiből ítélve, meglehetősen szúrós hangulatában van, nincsenek illúzióim, bizonyára én váltom ki belőle, de nem baj, inkább rá is teszek néhány lapáttal, hogy kicsalogassam, mint hogy odabent maradjon. Adja csak ki a bosszúságát, én annál könnyebben tudok dolgozni vele. Az más kérdés, hogy élvezem is a karcos párbeszédeinket. Ettől függetlenül mégis csak szerencse, hogy nem kettesben vagyunk, mert az az érzésem, hogy ez a beszélgetés könnyen ki tudna siklani a sínekről. Mandy jelenléte határozottan szükséges ahhoz, hogy kisebb-nagyobb kilengésekkel, de viszonylag egyenesben maradjunk. Apropó, Mandy. Az ebédelős ötlet, pláne mint szakmai utasítás, elégedett mosolyt csal az arcomra, nocsak, a végén még úgy tűnik, ő is az én oldalamon áll. Pedig bevallom, mikor megláttam idebent Mariont, megijedtem, hogy összefogtak ellenem. - Ez nem is rossz ötlet – helyeselek bőszen, az államat vakargatva, hogy némileg azért takarjam a jókedvem. Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért is örülök én ennek ennyire, és most hogy így utángondolok, egyetlen egy logikus érvet sem tudok felhozni mellette, azon kívül, hogy élvezem. De ez a megmagyarázhatatlan aura már az első perctől fogva körülveszi, én meg újra és újra beleesek a csapdába. - Mikorra parancsolod és hová? – szúrom be a csinos párbeszédükbe, mintha legalábbis nekem szólt volna a tequilás mondat. Lehet, még megbánom, de egyelőre hajt a lelkesedés, pláne a jelenlegi helyzeti előnyben. Mikor Marion elrobog, hogy elsőként birtokba vegye az öltöző helyiséget, egy félig-meddig hálás-cinkos pillantást küldök Mandynek, hogy nem változtatta pokollá az első napom. Pedig megtehette volna. Máris kedvelem, remélem, azért nem elhamarkodott. Aztán én is Marion után veszem az irányt, ő pedig addig lelép intézkedni, hogy a konyhában is rendben menjen azért a dolog, míg mi idebent elbohóckodunk. Alig strázsálok kint harminc másodpercet, mikor felhangzik Marion segélykérő nyüszítése. - Minden oké? – nyitok be óvatosan, de nem megyek beljebb, épp csak résnyire hagyva az ajtót. Ha netán ellenkezéssel számolnék, hozzá is teszem. - Mandy épp most ment el, de szívesen segítek, ha én is jó vagyok. – Ekkor még fogalmam sincs a probléma jellegéről, ahogy neki meg arról, hogy bent vagyok-e már vagy sem, amennyiben a garbó belsejében akadt el a művelet. Ennyi idő alatt csak nem vetkőzött még le. - Bejöhetek? – nyikordítok még egy kicsit az ajtón.
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Csüt. Dec. 29, 2016 3:21 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
- Az előbb már szóval illettem a témát. – Állom a tekintetét, de nem lelkesedem érte kifejezetten, kicsit olyan érzés, mintha a vesémig látna, az én lélektükreim viszont most nem igazán mesélnek, amilyen nyitott személyiség vagyok, olyan könnyedén vagyok képes arra is, hogy pillanatok alatt bezárkózzak, és Bradleyvel már közös erővel elcsesztük ezt a lehetőséget. A lelkem egyébként sem az, amibe bárkinek csak úgy bepillantást engedek, felszínes kapcsolatokkal tele a padlás, mélyebből kevesebb akad, de azokat mélységesen megbecsülöm. - Én sem a rossz jelzővel illetném. – Borzalmas, rémes, a világ leghülyébb ötlete, ezek előbb eszembe jutottak, de nem ragozom, hagyom, hogy bárki azt képzeljen ide, amit csak akar, de szerintem senki sem olyan ostoba az itt megjelentek közül, hogy ne vágja le, én közel sem lelkesedem ennyire. Legszívesebben megkérdezném Bradleyt, hogy mi baja van? Most komolyan mi a túróért akar velem ebédelni? Nem egyszer, többször, hetente háromszor vagy négyszer. Ez már bakker egy fél kapcsolat. Brrr. Ezt sem kellett volna végiggondolnom. Mi a picsáért bazsalyog így? Esküszöm, ha megfeszülök, se fogom soha megérteni ezt az embert. Valami nagyon nem kerek vele. Igazán eldönthetné, hogy most tulajdonképpen bír-e vagy sem. - Ma este a szobámba. – Ha hülyeséget kérdez, magára vessen. Eddig nagyon bátor fiúnak tűnt ma, meglátjuk, ettől inába száll-e a bátorsága. Nem mintha nagyon szeretném, hogy feljöjjön hozzám, mert… mert nem és kész, az a vonat már elszáguldott, de attól még nekem is tud meggondolatlanul nagy pofám lenni. Igaz, ami igaz, megtanulhatnám már, hogy Bradleyvel valahogy nem jönnek be a számításaim, és az eddigiek alapján már csak azért is megcsinálná, mert én meg vagyok győződve róla, hogy nem fogja. Ne legyen igazam. Az öltözködés nem lenne ügy, elvégre van, hogy napjában háromszor is átvedlek, de a garbó annyira nem a mindennapjaim része, hogy nem számolok a beakadás lehetőségével. - Beakadt ez a szar. – Az első pillanatokban le sem esik, hogy nem éppen női hangot hallok, annyira nagyon rángatom a garbót, de amikor megint megszólal, akkor lángra kap az arcom, és hirtelen rohadtul frusztrál, hogy a félig meztelen hátamat látja, igazság szerint nincs ebben semmi, többet is látott már belőlem, de basszus, néha határozottan úgy érzem, hogy huzatot kapott mellette az agyam. Nem igazán tudom hová tenni a dolgokat. - Ha nem félsz, hogy harap a melltartóm, akkor mindenképpen. – Oké, elvégre azt mondtam, én nem érek hozzá, az nem számít, hogy kioperálja a melltartómba akadt garbómat. Még csak nem is hozzám ér, hanem a ruháimhoz. Ez még belefér. Inkább, minthogy percekig várjak Mandyre. - Gyere. – Felelem halkan, és kínosan ügyelek arra, hogy még véletlenül se forduljak felé, eszemben sincs szembesíteni a melltartóm milyenségének tényével, mert hát valljuk be, nem sok mindent bíz a képzeletre, és már így is túl sokat látott belőlem. - Fogalmam sincs, hogy bírt ennyire beakadni, elvileg csak meg kell találni a beragadt szálat. – Fogalmam sincs, csinált-e már hasonlót, de elvileg nem bonyolult, csak én jelen felállás szerint kikapcsolni sem tudom hátulról, ahhoz meg túlságosan passzos darab, hogy felfelé lehúzzam magamról.
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Csüt. Dec. 29, 2016 4:08 pm
Bradley
Marion
Na, jól van. Mért érzem úgy, hogy ez egy újabb meccs lesz közöttünk? Pedig megtanulhatná már, hogy ne piszkálgassa ezt a területet. Mindketten jobban járnánk. Ahogy a kárpótlásra gondolok, elég sok alternatíva eszembe jut. Megvalósíthatóból, sajnos már kevesebb, de ne aggódj, csibém, kitalálok majd valamit. Mert abban jó vagyok. Ezt mind belesűrítem abba a rövid, vesébe kukkantó pillantásba, de kommentálni egyelőre nem kommentálom. Tetszik, hogy állja a tekintetem, de olvasni már nem nagyon enged az övéből. Sürgős lenne itt egy beszélgetés, amire történetesen pont jó lenne egy ilyesfajta ebéd, már csak azt kellene eldönteni, hogy miről is diskuráljunk. Fogalmam sincs, mit mondjak neki, vagy hogy nyúljak hozzá ehhez a témához, másrészről pedig mindenem kapálózik az ellen, hogy ne találkozzunk többet, vagy hogy megmaradjon ez a savanyú, elhidegült viszony. A forgatás kapcsán amúgy is össze vagyunk zárva kötve, de az utóbbi pár napban rá kellett jönnöm, hogy hiányzik a társasága. Nem ez a szomorú, sértett hal itt a konyha közepén, hanem az a lány, aki eddig volt, és aki érthetetlen módon az első pillanattól kezdve kihozza belőlem a maximumot. Mintha folyamatosan száz százalékon égnék a közelében, és még ha el is kell fojtanom, élvezni, nagyon is élvezem. Rég nem történt velem ilyen. Szóval, valamit illene kisajtolnom magamból annak érdekében, hogy ismét helyre billenjen az erő. Gyerünk, Bradley, csak okosan. Én csak cukkolásból, a helyzet fokozása érdekében szúrtam be a kotnyeles kérdést, de mikor megérkezik rá a válasz, nem tudom megállni, hogy ne pillantsak rá. Pedig Mandy épp hozzám beszél, én pedig nem is lehetnék ennél bunkóbb, de valahogy sehogy sem erre a válaszra számítottam. Még ha komolytalanul is mondja – mert bizonyára igen –, azt azért már sejtheti, hogy az ilyen kijelentéseknek nálam van következménye, és hogy jelen esetben mi... Meglesz, üzeni ismét a pillantásom, lévén Mandy még mindig beszél, én pedig inkább látszólag visszakormányozom rá a figyelmem, a fejemben viszont továbbra is ez jár. Vajon direkt provokál? Ezek szerint annyira mégsem lehet teljes és visszavonhatatlan az a hátraarcos bezárkózás. A segélykérő kiszólása zökkent ki a gondolataimból, és amint megtudom, mi a probléma forrása, el is mosolyodom. - Ha a melltartód sem fél, hogy megharapom, akkor már itt is vagyok – szólalok meg immár mögötte, valamivel halkabban, beléptem nyomán a kezem megkeresi a villanykapcsolót, és gondolkodás nélkül le is kattintom, épp csak résnyire hagyom az ajtót, hogy azon kússzon be egy árnyalatnyi fénysugár. Lássa, milyen figyelmes vagyok, nem akarom én kényelmetlen helyzetbe hozni, sem őt, sem magamat, pláne a múltkori után, másrészről pedig, a sötétség leple egészen más színezetet és hangulatot ad az egész szituációnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsit sem élvezem. - Máris megkeresem és orvosolom a problémát – biztosítom róla a válla mögül egy halovány mosollyal, és szakértő ujjaim megérintik a háta alsó részét, amit már bizony nem borít az említett, felakadt ruhadarab. - Bocs, ha hideg a kezem, beliheghetem neked előtte, ha szeretnéd – vigyorodok el, mert szerintem tényleg marha hideg, csodálkoznék is, ha minden reakció nélkül hagyná. A libabőrt mindenesetre elég hamar megérzem. - Lássuk csak... – indulok el lassan felfelé, hogy kitapogassam a baleset helyszínét, próbálok nem annyira belegondolni, hogy milyen izgató is lehetne a jelenlegi felállás, ha bele akarna gondolni az ember. Jótékony, fantázia-felszabadító sötétben, egy vetkőzni készülő nő ruhája alá bújtatni a kezem, felsimítni a meztelen bőrén, egyenesen a melltartókapcsát megcélozva. Mázli, hogy nem gondoltam bele, nem igaz? - Azt hiszem, megvan – tényleg megtaláltam a beakadt részt, ami azt illeti, jól összegubancolódott a melltartó kapcsával, nem is olyan egyszerű szétszedni, hogy ne sérüljön az anyag, pláne így vakon, de azért rajta vagyok az ügyön. És amíg tart a művelet... - Egyébként, ha már a véletlen úgy hozta, hogy ismét összefussunk... – kezdek bele valami értelmesbe is, totálisan random, bármiféle árgondolás nélkül. – Ráadásul újfent ilyen intim helyzetben. Talán nem ártana tisztába tennünk néhány dolgot. Már rajtad kívül – mosolygok bele a hajába, egy hangyányit azért zavarban vagyok, kár lenne letagadni, még ha próbálom eljátszani is, hogy nem. – Mit gondolsz? Nem annyira ismerős számomra a terep, mivel egy-egy zűrös éjszaka után, az a nagy helyzet, hogy általában nem én voltam az a fél, aki megpróbálta rendezni a másnapi félreértéseket, vagy úgy egyáltalán, aki keresni próbálta a másik társaságát. Pláne nem, aki a másik lelki világával volt elfoglalva. Szóval előfordulhat, hogy nem tökéletes a technika, de azért megpróbáltam, oké?
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Hétf. Jan. 02, 2017 7:38 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
Hahh. Addig álljak fél lábon. Nincs mersze hozzá, bár lassan már aggályos az is, hogy nekem lenne-e beengedni, lévén nem szeretnék megint luftot rúgni, meg a saját lakásomban sem feszengeni miatta, lévén otthon is elég szabadosan létezem, és nem sok rajtam a ruha. Nyilván nem Aevalos mélységekben repülök ilyen téren, de azért a rövidnaci, spagetti pántos top elég alap, de sokszor csak bugyi, hosszú póló van műsoron. Senki kedvéért nem szeretnék ezen változtatni, és elég szar lenne egész nap azon görcsölni, hogy mit vegyek fel, ha tényleg feljön. Még jó, hogy nem tudja, hol lakom, elég kínos lenne. Mármint, nyilván én nem fogom megmondani neki, de pechemre elég élelmes fazon, és Mandy tuti elköpné neki. - Ohh, na hát attól szerintem semmilyen körülmények között nem kell tartania. – Okéééé, most nagyon igyekszem nem belegondolni abba, ahogy mondjuk a fogaival igyekszik megszabadítani az említett ruhadarabtól. Mi az istenért merül fel mindig a szex? Nem akarok ennyire pasi aggyal gondolkodni, na. - Hú, sejtelmes félhomály, lassan a védjegyünk lesz. – Muszáj ideszúrnom, pedig én tényleg, igazán próbáltam befogni a szám, de esélytelen, be kell lássam. Túlságosan is felvágták ahhoz a nyelvem, hogy ne kóstolgassam, nem mintha ő ne tenné folyamatosan. Nem lehetne mondjuk, hogy vagy távolságot tart, vagy nem? Kicsit kezdek belezavarodni ebbe az egészbe, és egyszerűen fel nem foghatom, hogy mi a túró van vele úgy összességében. Jó volna, hogyha a változatosság kedvéért egy ideig tartaná magát mondjuk magához a távolságtartáshoz. Vagy túl sokat kérek? - Köszi. – Nem mintha már megszabadított volna, de már a törekvést is illik méltányolni, nem igaz? Ami engem illet, szeretek korrektül viselkedni ilyen téren, legyen szó bárkiről is. Az érintése nyomán azonnal kihúzom magam, hátha akkor kicsit távolabb kerülök, de értékelje, hogy nem adom elé közben a sikkantgatós, de hideg a keze műsort. Egyszerűen csak ne érjen a bőrömhöz, az sokkal jobban zavar, mint a fagyos mancsai. Úgy ne, hogy utána semmit sem kezd velem, mert így csak sóvárgássá fajul minden egyes pillanat, és rohadtul gyűlölöm azt az érzést. - Nekem az is megteszi, ha csak a melltartómat tapizod. – Ha másból nem, ebből a szempontból elég hamar érezheti, hogy bizony egészen megváltozott a hozzáállásom a tapit illetően, holott ennél jóval több is akadt már köztünk, vagy inkább csak Faceman és Harley között, de a magam részéről bőven elég volt akkor pofára esni, többet köszi, de nem tenném. Kénytelen vagyok nyelni egyet, a gerincem ívbe feszül az érintése nyomán, lehunyt szemekkel próbálom magam valami rohadt fehér homokos tengerpartra képzelni, hogy kicsit elterelje a figyelmemet, de az istennek sem akar sikerülni a dolog, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire vad és tőlem magától értetődő lenne bárkivel egymásnak esni a hirtelen adódott helyzetben. Az a valaki azonban nem Bradley, ő ilyenre nem kapható, vagy csak részemről nem, de ezt már talán nem is akarom tudni. A saját elvadult képzeletemen túl sokkal, de sokkal rosszabb lenne, ha az arcomba kapnám, hogy nem akarna tőlem semmit semmilyen körülmények között. - Lehet, hogyha kikapcsolod, könnyebb lesz kibújtatni. – Semmi pikáns nincs most ebben részemről, nagyon igyekszem kikapcsolni az agyam ilyen téren, semmi értelme, szóval tényleg csak könnyíteni vágynék mindkettőnk helyzetén. - Véletlen ebben ugyan semmi sincs, bár, mielőtt azt hinnéd, hogy zaklatlak, vagy valami, semmi közöm a dologhoz, nem én szerveztem így. – Amennyire tőlem telik, elkerülni próbálom, amíg elkezdődnek a forgatások, mert nincs kedvem még egy olyan rémes jelenethez. Mármint, nem volt az olyan rémes, de az határozottan, ahogyan vége lett. - Esetleg kifejtenéd, pontosan miről is beszélsz? – Nem akarok beleszaladni semmibe vakon, meg aztán, azért az is motoszkál bennem, hogy nem kifejezetten szeretném megkönnyíteni a dolgát ezzel kapcsolatosan. Igen, tudom, lehetnék elnézőbb is, de basszus, egyszerűen képtelen vagyok kitörölni a fejemből azt a csalódott tekintetet, olyan szinten mélyre ment bennem a dolog. Tudom, talán sokat gondoltam magamról, de elképzelni sem volt eszemben korábban, hogy valaha ilyesmivel fogok találkozni. Kénytelen voltam átértékelni magamban bizonyos viselkedési formákat, és azóta példának okáért pasival nem kezdtem. Csajjal igen, de legalább ott nem lőttem kapufát…
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Hétf. Jan. 02, 2017 8:52 pm
Bradley
Marion
Néhány percig eléggé lefoglalja a gondolataim ez az újabb csodálatos ötlet, a megvalósítási esélyek, módok és mindaz, amit magával vonzhat. Ma este a lakásán egy üveg tequilával. Normál esetben kétségem sem lenne afelől, hogy ez az invitálás mit jelent. És gondolom, neki sem, hogy a betoppanásom milyen célzattal történik meg. Lehetne egy nagyon is kellemes esténk, ha. Én meg tiszta hülye vagyok, hogy nem élek a lehetőséggel. És minél többet forgatom a témát, minél többet jár az agyamban, annál nagyobb a kísértés is. Voltak már eddig is bőven nehéz pillanataim, néhány nő, akit a könnyen kezelhetőtől jobban megkívántam, de mindig megelőztem a kritikus helyzetet, ahol lanyhulhatna az elhatározásom. Mert hát nincsenek illúzióim, én sem tudnék mindennek ellenállni. Egyáltalán nem. A múltkor a játék sodrása vitt bele a meggondolatlanságba, de végül az is mentett meg. Ha nincs a fejemben a nyerni akarás, és nem adja magát a helyzet és az ötlet, nem hinném, hogy sikerült volna a megállás. Ez pedig olyasmi, ami kellő sorompó kéne, hogy legyen. Elegendő jelzés, hogy Bradley, ne legyél hülye, ne feszítsd tovább a húrt, mert visszacsap, és ne hevítsd ezt a vasat, mert nem fogsz tudni bánni vele. El kellene ismernem, hogy jobb lenne elkerülni ezt a nőt, mert kár lenne tagadni, hogy kezdettől fogva ég köztünk a kémia. Ez lenne az okos döntés. Csakhogy amennyire az eszem azt sugallja, hogy maradjak távol tőle, ne bolygassam, egy kicsit sem, annyira vonz is a lehetőség, hogy érintkezzek vele. Érdekes, hogy ilyen hatással van rám, de ez az oka annak is, hogy most sem tudom leállítani a gondolatimat, hogy ne az esti program lehetséges megvalósításán járjon az eszem. Pedig nyilvánvalóan csk rossz vége lehet, akár így, akár úgy. A durva az, hogy ennek ellenére elhessegethetetlenül izgat a gondolata, mint sötétben zizegő molylepkét az ablak fénye. - Már nekem, vagy neki? – szórakozok sunyi mosollyal. Mert nem mindegy, hogy nekem nem kell tartanom attól, hogy ő megijed, vagy neki nem kell tartania attól, hogy megtenném. Persze értem a választ, de a fogalmazásából, pont hogy nem egyértelmű, és hátha sikerül elbizonytalanítanom őt is egy másodpercre. - Hát pont ez a baj, hogy nem nagyon véd meg – beszélek, bár magam sem tudom, hogy minek. Előfordulhat, hogy kicsit én is zavarban vagyok, szóval inkább be is fogom, vagy még jobb ötlet: inkább terelek. - Még ne köszönd, nem biztos, hogy túléled a műtétet. – Ahhoz képest, hogy tényleg somfordál egy kicsit a képzeletem erre meg arra, ez egészen nem hallatszik a hangomból, inkább tűnik nyugodtnak és magabiztosnak. Azért erősen meglepődök a következő betoldáson: az is elég, ha csak a melltartóját tapizom? Pedig pont azt próbáltam eddig elkerülni. Olyasformán hat rám ez a mondat, mint amikor szex előtt a csajszi beközli, hogy nem szükséges előjáték, bébi, térjünk rögtön a lényegre. Tény, hogy általában örülni szoktam ennek a megjegyzésnek, most mégsem tudom hova tenni. Még csak nem is azért, mert nem ez mozogna a gondolataimban, de számításim szerint ettől jobban orrol rám. Vagy nem? Szóval most marhára nem vágom, mi van, ettől pedig a színlelt magabiztosságom el is oson a kertek alatt. Pláne, mikor egyenesen arra kér, kapcsoljam ki a melltartóját. Hűha. - Tudod – állok meg egy pillanatra az okfejtésben, és időt szakítok arra is, hogy vegyek levegőt. – Lehet, inkább mégsem kapcsolnám ki. A végén még máshol is megvizsgállak. Ha maradunk ennél a béna orvosos hasonlatnál, vagy minél. Az már kicsit sok lenne, még elképzelni is. Bár azon már – hála neki – jócskán túl vagyok. Miért játssza el ez mindig velem? De ez legalább rávesz, hogy jobb menekülési útvonal híján, rákanyarodjak végre a halmozódó megbeszélnivalónkra. - Ne erőlködj, ezt már úgysem mosod le magadról – cukkolom a „nem ő szervezte így”-gyel. Sejtem, hogy semmi köze hozzá, de eszem ágában sincs megnyugtatni róla, hogy ennyire magától értetődő. Mert amúgy mért lenne? Ha tudná, hogy milyen fanatikus rajongókkal vagyok olykor körbevéve, még azt is hihetném, hogy üldöz. De azért ott bujkál a hangomban az a kis görbe, ami elárulja, hogy nem gondolom komolyan. - Nos, ez távolról sem olyan egyszerű, amikor épp doktorbácsist játszunk – vagyis amikor épp a ruhád alatt matatok, és a melleid lágy esését próbálom kiverni a fejemből – de valami olyasmire gondoltam, hogy elmondhatnád, miért haragszol rám. Közben persze csak néha állok meg a szerencsétlenkedésben, azt sem túl látványosan, most hogy idáig eljutottunk, nem akarom még kiszabadítani, így tökéletesen a kezeim között van, és addig sem tud kimozdulni a szituációból. Hogy biztassam egy kicsit, vagy csak ne hagyjam annyira koncentrálni, olykor-olykor játékosan tényleg megtapizom egy kicsit, ahogy végigpötyögtetem az ujjbegyeimet a gerince mentén, mintha csak zongoráznék.
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Hétf. Jan. 02, 2017 11:18 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
- Neked sem, de neki meg főleg nem. – Mit mondhatnék? Nem hiszem, hogy az erkölcseimre veszélyes – haha – jelleggel bármikor is hozzányúlna a melltartómhoz, szóval egyáltalán nem tartok attól, hogy esetlegesen elfajulhatna a helyzet ilyen téren. Én meg nem mászom rá, nem adom alá a lovat, elleszek szépen nyugiban, és csak a bőrömön belül zsizsegek, ennyi, meg egy bambi. A francba, legalább ne sikerült volna két pillanat alatt megkedvelnem. Sokkal egyszerűbb lenne a helyzetem most. - Nem tűnt fel, hogy bármi bajod esett volna. – Magamra kivetítve már ezt nem merném kijelenteni, de most nem is arról szól részemről a fáma. Igazság szerint épp ideje volt, hogy kicsit magamba szálljak, és rájöjjek, mégsem vagyok akkora ász, mint amilyennek hittem magam eddig. - A garbó halhat, a melltartót mentsd, ha tudod. – Egyrészt, szeretem, másrészt szexi, harmadrészt a garbót meg mélységesen gyűlölöm, és annyira nem én, hogy jobban nem is lehetne. Igaz, melltartó a kabát alatt fura lenne, míg garbóban hazamehetek simán, a kutya sem jönne rá, hogy nincs alatta semmi. - Ezt a kört már lefutottuk, a vizsgálat elmaradt, szóval nem kell a kóstolgatás, tudom, hogy nem tennéd meg. – Húzom el a számat, igaz, ezt bizonyosan nem látja a félhomályban, pláne hátulról. Már megint olyan találatokat próbál bevinni, aminek a megvalósulási lehetősége szerintem egy szép kerek nulla százalék. Nagyot meg ne mondjon az, aki nem tartja magát hozzá. - Hiszel, amit hiszel, te dolgod. – Jobban belegondolva totál eszelősnek is tűnhetek, remélem, azt azért nem hiszi, hogy az öccsével is miatta vagyok jóban. Mármint, miatta ismerem, az tény, de tőle függetlenül kedveltem meg, és nem azért hívtam meg a következő versenyemre, mert olyannyira Brad kegyeit keresném. Abszolút független egymástól a kettő. - Akkor próbáld meg leegyszerűsíteni. Mint ahogy a férfiak szokták, tudod. Nem terelni, meg ilyesmik, hanem a másik arcába mondani a tutit, valami olyan pasisan tahó stílusban, amitől jól megsértődhetek, és elviharozhatok, megvillantva egy étteremnyi embernek a melltartómat. – Simán benne lenne a pakliban, tudna olyat mondani, és az a nagy helyzet, hogy nem vagyok abban biztos, hogy akár csak a hecc kedvéért nem tenné meg. Jól van, hihetjük azt, hogy talán azért mégsem lenne ilyen dög, de én már nem tudok rajta kiigazodni rajta, szóval nem találgatok. - Bradley. Sértett büszkeségű nő vagyok, nagyon kérlek, ne akarj tovább alázni azzal, hogy fejtegetnem kell, mi bajom van. Felfogtam, leakadtam a témáról, tegyünk pontot a történet végére, és szépen dolgozzunk egymással felnőtt emberek módjára. – Oké, ezutóbbi egyelőre még nem megy tökéletesen, de itt vagyok, szóval próbálkozom, ez máris lényegesen több a semminél. Reményeim szerint idővel letisztul, és nem akarok majd rögvest sarkon fordulni, ha meglátom. Minden alkalommal, amikor meglátom, az jut eszembe, hogy mekkora szakadt ribanc módjára viselkedtem, még akkor is, ha jelmezbe bújva tettem, és abba teljesen belefért. - Bradley, megtennéd, hogy nem a libabőrre, hanem a melltartókapocs kioldására játszol? Vagy inkább hozz egy ollót, és vágd el, az lesz a legegyszerűbb. Csak… ne játszadozzunk. – Imádom, az életem a játszma, de vele nem, mert még akkor is vesztek, mikor már azt hiszem, hogy a markomban van. Még egyszer nem akarok odajutni, hogy minden idegszálammal vágyakozom utána, de helyette csak hidegzuhanyt és kiadós önbizalom csökkenést kapok a nyakamba. Nem hiszem, hogy ennyire béna, szerintem inkább az időt húzza, de azt totál nem értem, miért, ugyanakkor tény, hogy lényegesen könnyebb nem a szemeibe nézve létezni jelen pillanatban, és csak egy kis részem szeretné megfordulva a sarokba szorítani. Ellenben nem mozdulok, látott belőlem eleget, ne szembesüljön a csutkára átlátszó melltartóm látványával. Hátulról is sejthető talán, hogy milyen darab, hisz a hátamon végigfutó része szintén áttetsző. Ettől még nem gondolnám, hogy ez őt akár a legcsekélyebb mértékben érdekli.
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Szer. Jan. 04, 2017 12:19 am
Bradley
Marion
- Pedig abban az autóban elég látványos jele volt vala. – A hangom könnyedén vezeti be a témát, akkor azért, nem tagadom, elég kínosnak éreztem a szituációt, égtem is, mint a jó öreg Reichstag, mára viszont már sokkal viccesebb az egész. Öniróniában mindig is izmos voltam. És ha már itt tartunk, jól emlékszem arra is, mennyivel rápakolt a végén a helyzet pikantériájára. Ezt nem is átallok megjegyezni. - Esküdni mertem volna rá, hogy a te figyelmedet sem kerülte el – nehéz is lett volna éppenséggel abban a testhelyzetben. – Sőt, mintha valami észvesztően rémlene a szolidaritásodról is. – Most már mosolygok is, érződik a hangomból, de azért mázli, hogy háttal van, na meg hogy kellemes félhomály, ahogy említette. Ezt szemtől szemben azért lényegesen nehezebb lett volna előadni. Remélem, átmegy belőle, hogy végképp nem orrolok érte, sőt. De ha ő tényleg azért haragszik, amire gondolok, ezt az apróságot időközben jól elfelejtette. A játék, az játék. És a játék kedvéért (szinte) bármit. Élvezte, amikor meglovagolta a helyzetet a díszletraktárban, ahogy én is élveztem a vizsgálóban. De bárcsak tényleg minden csupán ennyi volna... A komplikációkkal talán egyikünk sem számolt. - Nyugi, ha rajtam múlik, mindenki épségben kijut ebből az öltözőből. A garbó is, a melltartó is, és én is. – Szándékosan nem őt mondom. - Attől, hogy valami izgatja a fantáziád, még nem muszáj megtenni azonnal – óvatosan dobom be, kíváncsi vagyok, hogyan reagál. Én meg a türelmesség, régen köszönőviszonyban sem voltunk egymással, most viszont, mióta csinálom ezt a hülyeséget, el kell ismerni, azért fejlődtem valamicskét. – Mindent azonnal akarsz, igaz? És ha rögtön nincs meg, már egyáltalán nem is kell az egész – elemezgetem tovább, és tovább, nyugodtan, kíváncsian várva, mikor elégeli meg. - Nehezen mondhatnám az arcodba, ha egyszer háttal vagy. – Emelem ki a mondandója lényegét, feltűnik, hogy direkt provokálom, de csak nyomokban tudom megmagyarázni, hogy miért. Baromira kétesélyes ugyanis a kimenetele, de nagyon is szeretném kibillenteni ebből a kiábrándult, letargikus, savanyú minden mindegy állapotból. Szinte már hiányérzetem van a közelében. Hiányzik az, akivel eddig vibráltunk. - Alázni? – ráncolom a homlokom. – Én nem emlékszem semmi megalázóra. Max ahogy bénáztam a hülye orrvérzés miatt. – Mázli, hogy nem tört el bakker, az lett volna még szép műsor. - Az böki a büszkeséged, hogy én nyertem, igaz? Mondjuk megértem, általában én is katasztrofálisan viselem, ha elveszítek egy meccset, az pedig mostanra bőven kiderült, hogy nagyon is hasonlítunk mi ketten. De ekkora duzzogásra mégsem számítottam. – Számomra ugyanis ennyit jelentett az akkor és ott. Egy izgalmas meccset kettőnk között, amiről azt hittem, újabb és újabb követi majd. Az persze tény, hogy túlságosan belemelegedtünk, ami hiba volt részemről, határozottan. De egyetlen szabály sem tiltotta a sajátjaimon kívül . - Annyi a bűnöm, hogy meg akartam nyerni egy játékot – foglalom össze immár komolyan teperve, hogy megértse, és én is megértsem a helyzetet – együtt léptünk bele, te is tudtad, hogy vagy ez lesz a vége, vagy az. És ha fordítva sül el? Ellenkező esetben nekem kellett volna vérig sértődni, vagy megalázottnak érezni magam? Mit csináltam rosszul?, kérdezné komolyan a tekintetem, ha találkoznának. Nem akarom, hogy eljussunk odáig, hogy látni sem akar többé, de ha csak addig vagyok érdekes, amíg a kedve szerint bábozik velem, jó vége úgysem lenne. Amint elhagyja az ajkait a nevem, szétkattintom a csatot, még mielőtt a többit kimondaná. – Miért ne játszadozzunk? – suttogom egészen közel hajolva a füléhez, akár hátulról, akár megfordult azóta (höh). Elengedni egyeik esetben sem engedtem még el. – Talán nem élvezed? Mert én majd meg őrülök érte.
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Csüt. Jan. 05, 2017 4:26 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
- Nagyon szolid voltam, még csak le se fotóztalak, hogy a másnap a címoldalon legyen a dolog. – Igen, szórakoztatott, de cikinek én nem mondanám, lévén ez megesik mindenkivel, és ha már rólam van szó, még azt sem mondom, hogy nem lettem volna benne a feszkólevezetésben, de erre ő nem volt nyitott, következésképpen, hogyha kellemetlennek érezte, akkor az legyen csak az ő baja. Nem látta senki más, én meg tök diszkrét voltam. - Én meg nem? Vagy mi? – Vonom fel a szemöldököm, na, attól már végképp nem kell félnie, hogy én bármit is kezdek vele, ezt megmondtam a kórházban, és tartom magam hozzá, hiszen lássuk be, ami nem megy, azt nem kell erőltetnie. - Hahh, te élj csak eszerint, én szeretek a fantáziámat izgató dolgokért tenni. – Azért ott még nem tartok, hogy mások világnézete szerint akarjak élni, olyan vagyok, amilyen, és ha valakinek nem tetszik a hozzáállásom, stílusom, szabad világban élünk, nem kell elszívnunk egymás elől az oxigént. - Valami olyasmi. Mindent vagy semmit típusú lány vagyok. – Amennyiben tartós kapcsolatra vágynék, akkor nyilván nem dobnám be rögtön a törcsit, de ez nincs képben, és bármennyire is szeressem a szexet, nem fogok érte kaparni, ha valaki nem vevő rám, ez ilyen egyszerű. Annyit nem ér meg, kiváltképp, hogy van elég hal még abban a bizonyos tengerben. - Ahh, lehetetlen alak vagy McShane. – Lovagol itt a szavakon, holott tökéletesen biztos lehet benne, hogy nem azon múlik, pláne, hogy nem szembe egyébként is könnyebb kimondani a fajsúlyos dolgokat, mint úgy őszintének lenni. Érezhetően megfeszül a testem, miként mozdulatok előtt lendülnek be az izmok, de végül megadom magam, nem fordulok felé, nem akarok, úgy még közelebb lenne, és jó lenne nem ugyanabba a cseberbe esni, mert semmire sem vezet. - Játék? Az zavar, hogy nem nyertem? Mi az isten? – Oké, szórakoztatott a dolog, a végéig határozottan, de vele ellentétben én nem ilyen kimenetelre játszottam, akkor már édes mindegy volt, kinek hisz, Harleynak vagy önmagamnak. - Ez mégis hogyan sülhetett volna el fordítva? – Ha én nyerek? Az, hogy ki dobja le előbb a jelmezét, való igaz, hogy kétesélyes volt, de a dolog egy másik aspektusából nézve a kérdésnek nincs értelme, és azt hiszem, most jutottam el fejben arra a pontra, hogy két külön dologról beszélünk. Mégis magamba fojtok egyelőre mindent, nem tudom, hogy miért és meddig, de nem akarom az arcába vágni, hogy valójában miért érzem magam megalázottnak. Elvégre, nem szokás firtatni az ilyesmit, ha már kiderült, hogy a pasinak nem kellünk. Csak tudnám, akkor miért tapizza ilyen lelkesen a hátamat. A hideg is kiráz, amikor a melltartóm kapcsa enged, de tudom, hogy nem azért, mint a pasik tetemes része esetében történne ilyesmi. Ő csak a garbómat próbálja kioperálni. A nagyon idióta mert csak válaszon túl többel nem tudnék szolgálni, ellenben a legutolsó kérdése már szóra, mozdulatokra ösztönöz. A kezeimmel takarom el a melleimet, ciki lenne, ha fogná magát, és leesne, miközben én a sérelmeimet szándékozom elé tárni. Mást nem kéne. - Élveztem. Egészen addig páratlan volt, amíg nem láttam a felismerés szülte csalódást a szemeidben, hogy Marion vagyok, és nem valaki totálisan más. És csak a miheztartás végett. Nem játszottam. Semmi olyat nem tettem, amit ne tennék meg bármikor máskor. – Vele. Na ezt már nem fűzöm hozzá, mert halálosan mindegy, lévén tudom, amit tudok, és ezt az egészet már a fene megette. Nem fogok loholni egy pasi után, azért némi büszkeségem akad. Ahogy meg-megremegő ajkakkal az arcába nézek a félhomályban, már biztos vagyok benne, hogy ezeket is kár volt kimondani, mert az én hülyeségem. Az már más kérdés, hogy ettől még tényleg úgy érzem, hogy csorbát szenvedett a női mivoltom, de majd helyrehozom valahogy, ez végképp nem az ő dolga. - Nos, ki tudod szedni a pulcsiból, vagy sem? – Elmondtam, amit akartam, szóval ha lehetőségem adódik rá, ismét hátraarcot vágok, tényleg könnyebb lesz úgy, azt hiszem, mindkettőnknek.
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Pént. Jan. 06, 2017 12:04 pm
Bradley
Marion
Azért egy pillanatra felcsúszik a szemöldököm a címlap említésére. Ha vicc, ha nem vicc, kiérzem belőle a burkolt fenyegetést. A hangsúly, amivel mondja, tesz róla. Ha valaki, én aztán testközelből ismerem, milyen az, amikor ország-világ részletekbe menően a magánéletedről csámcsog, és gátlástalan paparazzók követnének még a hálószobádba is. Nem kérdés, nagy dobás lenne egy ilyen fotó, én pedig kérdés nélkül leperelném róla a bugyiját is. - Hát persze, mert te is tudtad, hogy te húznád a rövidebbet. – Nem is tudom, azt várja, hogy megköszönjem? Hogy miért hoztam szóba ezt a témát, ezek szerint nem ment át, de talán, ha így állunk, jobb is. - Nem, téged mindjárt megkötözlek, betömöm a szád és elrejtelek valamelyik szekrényben, amilyen nehéz felfogású sündisznó vagy ma, már-már közveszélyesnek számítasz odakint – sóhajtok aprót, valahogy olyan érzésem van, mintha árral szemben eveznék. - És elárulnád, mivel teszel érte többet, mint én, cukorfalat? – firtatom kíváncsian. Azzal, hogy ilyen mértékben megsértődik, ha az első dolog nem úgy alakul, ahogy elképzelte, biztos, nem. De ha így akarja, és valóban csak az itt és most érdekli, ami esetünkben már elmúlt abban a bizonyos kórteremben, akkor tényleg kár bármit is erőltetnünk. Minden mondatából érződik, hogy vérig van sértve, bökni-szúrni akar, és ha tehetné, belefojtana egy kanál vízbe. Ezt el lehet játszani egy x ideje tartó kapcsolatban, ahol a pasas a szerelmetes párja minden képzelt vagy valós lelki rezdülésére ugrik, és hegyeket mozgatna meg, hogy bocsánatot nyerjen valamire, amit el sem követett, de egy ismerkedés közepette ez aligha visz jó irányba. - Már nem azért, a két szép szemedért, de ahhoz képest, hogy mindent vagy semmit lány vagy, a legutóbbi találkozásunkat jól félbe hagytad. – Nem nagyon kertelek most már, azt hiszem, belém is belém oltotta egy kicsit a komor hangulatot. Kezd összeállni, hogy mire célozgat, de nem is értem annyira, min van kiakadva. Egyszerűen felpattant és kiment. Azért senki után nem fogok félmeztelen, álló zászlóval rohangálni egy jótékonysági rendezvénynek helyet adó kórházban. Érzem, hogy megfeszülnek a testében az izmok, de magamon is, hogy feldúltabb vagyok. Nagy a csábítás, hogy itt hagyjam, de ha már idáig eljutottunk, tényleg érdemes lenne tisztába tenni, amit lehet. Még logikusan nézve is félreértésről lehet szó, egyáltalán nem ilyennek ismertem meg eddig. Megteszem hát az eddigi legkonkrétabb tippemet a helyzet feloldása érdekében, de úgy látszik, ez sem talál célba. Csak kérdez, de válaszokat nem kapok. Én sem felelek, nem pontosítok, inkább csak várok, és itt még remélem, hogy van mire. De mikor a következő kérdés elér, ráadásul olyan, amire lehetetlen felelni, tudnia kéne, ha pedig nem tudja, értelmetlen elregélni – elfogy a türelmem. A türelmem vele szemben, önmagammal szemben, és az egész rajtunk élősködő szituációval szemben. Elkap a hév, és úgy érzem, magamhoz kell ragadnom az irányítást. Hirtelen szánom rá magam, cseppet sem tervezett a mozdulat, de a tenyereim a dereka fölé, az alsó bordáira fognak, és aprót emelve rajta, gyors, határozott lendülettel magam felé fordítom. Leginkább indulat vezérli a tetteimet, és ez az arcomra is kiül, de ahogy szembe kerül velem, nem láthat tisztán, csupán halvány vonásokban világít meg az ajtórésen beszűrődő fénynyaláb. Igazság szerint jó, hogy elkapja és megtartja a melltartóját, mert az momentán már nincs a fejemben, hogy arra is figyeljek. Bár, addig jó, amíg nem figyelek. Mondani is készültem valamit, de ezúttal megelőz, sok minden kibukik belőle, én pedig sorozatban meg is döbbentenek. Hogy mi van? Nem jött volna rá, hogy épp ezzel nyertem meg a helyzetet? Hogy az a pillantás szorosan a játék része volt? Ezen csúszott el minden? - Te teljesen hülye vagy – szalad ki belőlem az automatikus válasz, utána kapcsolok csak, és biztosabb fogást keresek rajta, nehogy most akarjon kirohanni. – Mármint, jézusom, nekem ez az egész egy játék volt. Érted? Minden. Amikor elkezdtük, nem tudtam ki van Hrley mögött, és egészen a végéig, nem is jöttem rá, hogy te vagy az... – itt tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, érzem, hogy nem annyira sikerül elkapnom az irányt, nem úgy hangzik, ahogy akarom, pedig mindnek nagyon fontos szerepe van. Működnie kéne. Bár jogos a kérdés, hogy miért is számított volna, hogy ő az vagy sem. Azt nem tudja, hogy egyáltalán nem érintkezek nőkkel, pláne nem úgy, ahogy abban az elbaszott vizsgálószobában történt. Komolyan gondolom a fogadalmam, nála mégis nehezebb betartanom. De ezt nem tudhatja. - De nem ezért néztem rád úgy. Az a csalódott tekintet a kétségbeesett, legvégső taktikám volt, hogy ne vérezzek el. Egyedül az működött, hogy a hiúságodra játsszak, és bejött. Nem tudtam, hogy így fogsz rá reagálni. Azt hittem, utólag érteni és értékelni fogod az ötletet. Meg sem fordult a fejemben, hogy magadra veszed. – Folytonosan beszélek, a hangom nem változik, nem halkul, vagy akadozik a végére, nem vagyok teljes mértékben meggyőződve róla, hogy jó ötlet ezeket elmondani neki, szóval egy pillanatra sem állok meg átgondolni. Ez a taktikám talán fordítva sült el, őt akartam felpaprikázni, hogy bökje már ki az igazat, erre magamat is sikerült annyira belesodorni, hogy már csak itt tartok szünetet. Ha engedi, kicsit közelebb vonom magamhoz, annyira hogy már nem látja az arcom, a szám a füle és a jobb arcéle mellett mozog, ahogy persze a szünet után is hülyeséget beszélek. - Jó játék volt, de nem Harleyt akartam megcsókolni. – Ezzel, úgy érzem, még meg kell támogatnom az előbbieket. De hogy ezzel pontosan mit is akarok az még számomra is rejtély, elvégre... elégre sem Harleyt, sem Mariont nem nagyon kellene.
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Pént. Jan. 06, 2017 1:48 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
- Nem, közel sem ezért. Mint már említettem korábban, tudok titkot tartani, és nem férne rá a képemre, hogy valakit ilyen szinten megalázzak. – Azt már nem teszem hozzá, hogy akkor azért egész hízelgőnek tartottam a dolgot, nem is értem, miként kanyarodtam el ennyire ettől a vágánytól, az egom is sokkal jobban érezte magát akkor. - Ezzel igazság szerint nem tudok vitatkozni, szóval lehet próbálkozni. – Most először kúszik némi könnyed szemtelenség a hangomba, sőt, még a nyelvem is kiöltöm, bár ezt úgysem látja, inkább csak magától értetődő ösztönösség a számomra. - Khm. A sértődékeny női oldalam felfújta az arcát, már megint, csak hogy tudd, a racionálisabb oldalam próbálja logikusabban nézni a dolgokat. Szóval… türelmet kérek. – Ez értelemszerűen nem két perces folyamat, és még nem is mondhatnám, hogy sok tényszerű adat áll a rendelkezésemre, hogy megoldjam ezt az anomáliát, amit maga Bradley jelent számomra, mert hogy én ennyi időt egy pasasra sem pazaroltam az életemben agyalás terén, az fix, és ez az, ami tulajdonképpen zavar, de csak nem mondhatom ki, mert mennyire szakadt ribancos lenne már, pedig alapvetően nincs bajom az életmódommal, nem tervezem, hogy kapcsolatba hajszolom magam bárkivel is, ugyanakkor megszoktam, hogyha valaki felé egeket verdesően egyértelmű jeleket küldök, az vevő lesz rám, és minden simán megy. - Haha… Én hagytam félbe? Szóval mered állítani, hogy ott bármi egyéb történt volna, hogyha nem vonulok ki sértett önérzetemmel fűszerezve? Ezt komolyan kérdezem. – Nem, ezt most tényleg nem sértődöttség mondatja velem, ez valami olyasmi, amire őszintén kíváncsi vagyok, már csak azért is, hogy tudjam, ezt én keféltem el ennyire, vagy jól érzem, amit érzek azzal kapcsolatban, hogy él benne visszatartó erő, és valami tényleg van vele, meg a nőkkel kapcsolatban. Amikor maga felé fordít abban a pillanatban, hogy rászántam magam a mozdulásra, pár szívdobbanásnyi időre bennem akad a szó, és basszameg, megint az jut eszembe, hogy milyen istenien egymásnak lehetne esni egy ilyen félhomályos, szűk helyen, gondosan ügyelve arra, hogy elfojtottan csendes, és épp ettől sokkal intenzívebb legyen az egész. Nyelnem kell egyet, hogy visszaűzzem a mélybe az érzést. Teljesen hülye vagyok, elvégre épp vitatkozunk, én meg mire gondolok már megint. Én nem tudom, mi a franc van ezzel a pasival, hogy már pusztán azzal megnyom rajtam valami vágygerjesztő gombot, hogy a közelemben van. Áhh… Inkább kijön belőlem minden magamba sajtolt érzésem a múltkori esettel kapcsolatban, de a válaszára azért egészen meghökkenek, és hirtelen sürgetőnek tűnik, hogy lépjek egyet hátra, vagy éppen annyit, amennyit tudok, de erre közelebb húz, szorosabban tart, a torkomban meg ott az a kiscseszett gombóc. Esküszöm, egyszer fel fogok robbanni a közelében az elfojtott mindenségtől, ami bennem tombol. - Gondolom, erre is megállná a teljesen hülye vagyok reakció a helyét, de akkor és ott úgy tűnt, hogyha nem jöttél volna rá, ki vagyok, hogyha nem ismernél, akkor semmi sem akasztotta volna meg a… „játékot”. – Macskakörmöket imitálnék az ujjaimmal, de félő, akkor leesne a melltartóm, és szerencsére ez még időben eszembe juít, szóval mellőzöm a dolgot. - Nőből vagyok, persze, hogy magamra veszem, és mi tagadás, nagyon is bejött. – Van még valami, ami erősen gondolkodóba ejt, és ha már ilyen közlékenyek vagyunk ma, megkockáztatom, hogy megkérdezem, mert… egyszerűen tudnom kell. - Szóval… azt állítod, hogy annak az estének MINDEN egyes pillanata kamu volt? Hogy egyetlen kósza szívdobbanásra sem az irányított, aki vagy, csak a felöltött szerepet hoztad? – Számít, nekem igen, bár tudom, olyan könnyen hazudik a szemével, hogy mondhatna rá bármit, de bíznom kell abban, hogy nem hagy a sötétben tapogatózni ezt illetően, és őszinte választ kapok. Igaz, alapvetően senkiről sem feltételezem, hogy hazug lenne, szóval bármi is hagyja el a száját, el fogom hinni neki. Kicsit sutának érzem magam, ahogy közelebb von magához, de a kezeim közénk szorulnak, máskülönben félő, a melltartóm levándorolna. Nagy sóhajjal fújom ki a levegőt, leheletem cirógatja az arcát, van még valami, ami fúrja az oldalamat, mert ha letisztul a köd, ha a közelben van, akkor biztos vagyok benne, hogy igenis vonzódik hozzám, csak akkor válik minden túlságosan kuszává, mikor utólag latolgatom a dolgokat magamban, holott ez sosem volt szokásom. - Akkor… kit akartál megcsókolni, Bradley? – A halk kérdésem szinte a bőrére siklik, és megint ott tartunk, hogy simán megtenném, csakhogy már megint belefutottam abba vele kapcsolatban, hogy megfogadtam valamit, amit ha megszegek, saját magam hazudtolom meg. Egyszerűen úgy érzem, vele szemben mindig veszítek. Csak leheletnyit fordítom felé az arcomat, alig pár milliméter választ el attól, hogy hozzáérjek, de nem teszem meg, az ajka egyébként is messzebb van, csak… - Megőrülök tőled. – Suttogom, és halálosan biztos vagyok benne, hogy nem lenne szabad kimondanom, de a pattanásig feszíti a húrt minden alkalommal, és nem, határozottan nem olyan értelemben, hogy felidegesítene. Soha életemben nem akartam még valaki fejét ennyire elcsavarni, és éreztem egyszerre, hogy nem szabad megtennem, csakhogy fogalmam sincs, miért nem…
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Pént. Jan. 06, 2017 9:30 pm
Bradley
Marion
- Tudod, elég sok mindent említesz, vagy csinálsz, ami teljesen ellentétben van egymással – mutatok rá a nem hiszem, hogy újdonságra. Mondhatja rá, hogy nőből vagyok, de az a Marion, akit először megismertem, és ez a mostani között elég nagy szakadék tátong. Nem is tudom, hogy várja el, hogy kiigazodjak rajta. De az még nagyobb rejtély, hogy egyáltalán miért akarok. Sosem terheltem túl magam a nők lelki világával, ez a némber viszont roppantul idegesít, ahogy eljátssza, hogy ennyire fúj rám. És még csak nem is tudom, hogy pontosan miért. Nem húztam meg, sem józanul, sem részegen, sem őt, sem valamelyik ismerősét, nem mondtam neki faszságokat, nem koptattam le pöcsmódra, és nem is..., na jó, azt inkább hagyjuk. Általában ezekben az esetekben szoktak ennyire kiakadni, ha legközelebb összefutunk. De most ártatlan vagyok. Az első megnyilvánulásra ismét felvonom a szemöldököm, de ezúttal némi reményteljes félmosoly kíséretében. Jól van, ezek szerint nem teljesen lehetetlen a dolog. A második mondatra viszont már komplett vigyorgásban török ki. Kész ez a nő. - Kérelem elfogadva – válaszolom katonásan. – Te bizony – sietek megnyugtatni ebben a hitében, mielőtt még további kételkedésre adnék okot. A továbbiakon azért elgondolkodok, mielőtt rávágnám a választ, bárcsak elmondhatnám az igazat, de ezt ugyebár nem tehetem. - Nos, azt már sosem fogjuk megtudni, hogy akkor és ott mi történt volna, hála a sértődékeny sündisznónknak. – Sosem láttam értelmét a mi lett volna, ha kezdetű kérdéseknek. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyeneken pörgessük az agyunk potyára. - Hát persze, hogy úgy tűnt, de én csak arra játszottam, hogy kiess a szerepből, a többit te intézted el. – Talán nem teljesen fair tőlem, hogy csak a történet felét mesélem el, azt ugyanis kihagyom, hogy majd meggebedtem, annyira vitt a hév, annyira nem tudtam gondolkodni, és annyira istentelen nehéz volt leállni, hogy egyedül biztos nem lettem volna rá képes. És azt sem, hogy tanultam is valamit az esetből: mégpedig azt, hogy még egyszer nem megyek bele ilyen hülyeségbe egyetlen idióta játék vagy fogadás miatt sem. Rendszeresen túlbecsülöm magam, de amikor kellene, ezt sosem ismerem fel, mindig csak utólag. - Azt észrevettem – váltok elégedett, sunyi mosolyra, a nagyon is bejött után. Azért arra a győzelemre még mindig büszke vagyok. Mit meg nem küzdöttem érte... - De legalább ugyanennyire csodálkoztam is. Azt hittem, magad vagy a fogadások királynője, és élesen külön kezeled a játékot a valóságtól. – Pláne, mert rendszeresen színészek között dolgozik. Harley alakítása alapján maximálisan meggyőzött róla, hogy mekkora spíler, szóval ez a része egyelőre valóban rejtély, miért is volt az a trükk ennyire hatásos. - Kamu? – kérdezek vissza féloldalas mosollyal, valamiért egyszerre mulattat és ellágyít kicsit ez a kérdés. – Attól, hogy játék, még nem azt jelenti, hogy hazugság. Abban a pillanatban minden igazi volt, Harley és Faceman között. Facemant pedig magam formáltam meg, tehát mindent éreztem én is. Száz százalékban. Mondd meg te. Ez azt jelenti, hogy kamu? – Belenézek a szemébe, mostanra egészen megszoktam a sötétséget, na meg ő van szemben a résnyire nyitva hagyott ajtóból beszűrődő halvány kis fénnyel. Remélem, értékeli azért, hogy állom a sortüzet, nem annyira az én stílusom a magyarázkodás, de most mégis úgy érzem, megéri. Még magamnak sem merném bevallani, ami azt illeti, távolról sem, de egy hangyányit talán kezdek függője lenni annak a csontig hatoló vibrálásnak, amit a közelében érzek. Bizonyára ezért akartam már az első percekben lenyúlni, de visszautasított. Annyi, annyi mindent elfelejt ez a nő... Már megint túlságosan közel kerültünk egymáshoz, egyszerre szédít a suttogósra formált lehelete, az ajkai közelségének gondolata, az illata, a meztelen, hamvas bőre a tenyereim alatt... szorosabbra fonom rajta az ujjaim, mint aki azon dilemmázik, hogy másodperceken belül teljesen magához vonja. A kérdéssel csapdába ejt. Nem tudom, mit felelhetnék. Naná, hogy beindít, hogy meg akarom csókolni, mi több... de nem lehet. Már megint koncentrálnom kell, hogy ne érezze meg, mennyire nem lenne ellenemre, ha tovább mehetnénk. - Jobban örülnék, ha értem – mosolyodom el automatikusan, ahogy hozzáérintem a halántékom az övéhez. Majd kisebb szívbajt kapok, ahogy hangos kopogás hallatszik, és minden várakozás nélkül erősen ráfognak a kilincsre, a csöndben minden zaj sokkalta felerősödik. Az ajtó egy hahó kíséretében kitárul, én pedig ösztönösen magamhoz kapom Mariont, mielőtt hátranéznék, mi az isten történik. - Van itt még valaki? Hová tűntetek? – lép be Mandy, érződik a hangján (és a lendületes bevágtáján), hogy valójában marhára nem számít rá, hogy van még bent valaki, bizonyára csak jó ideje eltűntünk már, és próbálja felkutatni a nyomainkat. Meg ki az a hülye, aki nyitott ajtónál öltözik? A keze a villanykapcsoló felé suhan, de igazából azzal, hogy tárva nyitja az ajtót, nem is kell nagyon fáradnia a speciális megvilágítással. Ekkor jut mondjuk eszembe, hogy a karomban tartogatott hölgy kissé alulöltözöttnek tűnhet, és a helyzet, amiben találtatunk, szintén nehezen kimagyarázható.
Marion Miller
Avataron : Margot Robbie Kor : 34
Tárgy: Re: The Revoir Pént. Jan. 06, 2017 11:18 pm
Bradley & Marion
[ Karácsony előtt]
- Tényleg? Az, hogy te nem tudod követni a páratlan logikámat… – Haha. - Nem jelenti azt, hogy nincs ott. – Oké, lehetséges, hogy így van, ellenben ez róla is elmondható, mert azt már sikerült megállapítanom, hogy nemes egyszerűséggel túl nagy a szája bizonyos témakört illetően, ellenben a tettek úgy általában nem társulnak hozzá. Kivéve Facemanként, na ott nagyon ment neki, kár, hogy nem mindig az. Na jó, ez nem igaz, mert bírom alapjáraton, talán túlzottan is, épp ez a baj. Sosem gondoltam volna, hogy akad olyan pasi, aki simán visszapasszolja egy könnyű, izgi kis menet lehetőségét, mert… nos, a miértet nem értem, esélyesen nem is fogom, de lassan eljutok oda, hogy már nem érdekel. Még magamnak is vetítek, remek. Csoda, hogy nem ért? Én sem magam, ha róla van szó, akkor egyáltalán nem. Feladom. Mindegy. Ezen végképp nem kell agyalnom, semmi értelme, nem máshogy történt, hanem úgy, ahogy, lehet, hogy elpuskáztam a lehetőségemet, de több is veszett már kárba, mint egy numera egy kórházi ágyon, nem igaz? Nem ügy, majd lesz más, akivel összebújhatok alkalomadtán, nincs ebben semmi. Egyszerűen csak el kell engednem a témát, akkor bizonyosan egyszerűbb lenne a közelében léteznem – hiszem én. - Tudod mit, Bradley? Kend a hajadra a témát, szót se róla többet, tök fölösleges. – Vitatkozni nincs kedvem, de azt sem fogom tovább hallgatni, hogy gyakorlatilag mindent egy az egyben rám testál, és mossa kezeit. Ez valahogy határozottan nem tetszik, de eszemben sincs pattogni rajta, úgyis kimagyarázza magát mindenből, a jelek szerint ebben nagyon jó. Tudtam akkor is, hogy le kellene állnom, hogy egyetlen szerep sem éri meg, hogy veszíteni nem a világ vége. Szinte már eszelősen tudni vágytam abban a másik bőrben, hogy mire miként reagál, és a józan eszemre egy pillanatig sem hallgattam. Kellett volna, akkor bele sem megyek, csak Harleysan megpattanok egy hirtelen jött esztelenségemet megvalósítani. Simán megtehettem volna, de neeeem Marion mindenképpen le akarta dobni magáról a bugyiját. Na az most már fennmarad, és kész. - Hagy ne mondjam el még egyszer, hogy te játszottál. – Nyomom meg a személyes névmást. Bennem sajnos elég hamar átfordult valami elcseszett hiúsági kérdésbe az egész, és jobban értékeltem volna, ha feltűzhetem a trófeáim közé, képletesen… Ámde ez amolyan véglegesen lefújt meccs a szememben, mert ami nem megy, azt ugye nem kell erőltetni, csak lenne valami vonzalmat kikapcsoló gomb, vagy érezné ő is, vagy tudom is én, sehogy sem jó ez már. - Őszintén, Bradley, fogalmam sincs róla, hogy nálad mi igazi, és mi nem. – Sóhajtok fel, de ha érezte, az nekem elég, mert ha így van, akkor neki is olyan pocsék érzés kellett, hogy legyen a végére, mint nekem. Én pasi miatt még nem hullajtottam könnyeket, de aznap este úgy szálltam taxiba, hogy már elsírtam a felkent festéket, és akkor, ott, rendkívül igazinak és fájdalmasan valóságosnak tűnt az én nézőpontom. Mindegy most már, a szavai szerint félreértettem, és mivel hazugnak nem nevezhetem, lévén közel sem ismerem annyira, marad az, hogy elhiszem neki. - Miért is lep meg, hogy nem válaszolsz. Tudod, Bradley, ha a világon mindent elfojtasz, előbb utóbb a képedbe fog robbanni. – Lehetséges, hogy tévesen, de úgy érzem, hogy meg szeretné tenni, csakhogy nem történik semmi, én meg nem fogom eljátszani a Kishableány szerepét, aki sálálálá csak egy csókra vár. Majd megcsókol más, ennyi. Legszívesebben rávágnám, hogy a tőled és érted jelen esetben egyre megy, de tekintettel arra, hogy az előbb én is válasz nélkül maradtam, jobb ez így. Élek a gyanúval, hogy a homloka azért ér az enyémhez, hogy valamivel távol tartson, de nem kell aggódnia, nem fogom letámadni, a múltkori fogadalmamban csak megerősített. Jobb így, érzéseim szerint legalábbis. - Itt vagyunk, csak történt egy kis baleset, tudod, olyan Marion módra… beakadtam… ööö… magamba. – Villantok egy zavart mosolyt Mandyre, akinek a vonásain már most látom, hogy holt biztos meg kell majd mindezt magyaráznom, de az ráér, úgyis találkozunk holnap. Most, ellépve Bradleytől, a helyén tartva a melltartómat, van még valami, amit muszáj megosztanom vele, csak hogy tisztába tegyük a dolgok ezen részét. Igaz, igyekszem sutyorogni, hogy Mandy maximum alig félszavakat halljon belőle, de egyébként is hátrébb lépett kicsit, mikor fogta, hogy itt valami nagyon nem kerek. - Bradley… legközelebb akkor érj hozzám, ha kezdesz is velem valamit. – Kacsintok rá, merő szemtelenség, tudom én jól, és azt hiszem, ha visszapörgeti az elmúlt két találkozásunkat, akkor tudni fogja, miért mondom. Nagyon is szeret hozzám érni, és talán neki még abszolút nem esett le eddig, ellenben nekem tökéletesen egyértelmű. Nem mintha bánnám, mert igazság szerint nagyon is bejön a dolog, épp ez a baj. Ez a mézesmadzag téma határozottan nem kenyerem, és ha már ő távol tart, hát megteszem én is, maximum majd gyakrabban randizom a vibrátorommal, nem érdekel. Ám nyissunk új lapot, és ne érezze úgy, hogy neki mindent szabad. Ha játszunk, nyilván ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindkettőnkre. Egyelőre maradjunk abban, hogy nincs érintés. Ha megszegi… nos, majd akkor kitalálom, mi legyen, azt viszont senki sem mondta, hogy nem áll szándékomban provokálni. Óóó, dehogynem. Minél inkább nem, annál inkább érzem a kényszert, főleg most, hogy bizonyos tévhitemet eloszlatott, és érteni vélem, hogy nem azzal van a baj, aki én magam vagyok. - Mandy, kérlek segíts, Bradley nem boldogul a hülye kapoccsal. Aztán mehetünk is… – Mosolygok a barátnőmre, aki pillanatok alatt kivarázsolja Bradleyt, bejön mellém, és nagyjából három másodperc alatt kiszedi a garbó beakadt szálát. Sejtettem én, hogy a drága színész úr csak elkalandozott. A magam részéről közel két óráig bírtam a rohamot, aztán el kellett húznom, mert várt rám három gyors bulismink, szóval elköszöntem Mandytől, és a drága Mr. McShanetől is, utóbbinak nyilván csak egy mosoly kíséretében intettem, de nem voltam rest hozzáfűzni a címemet, meg emlékeztetni arra, hogy jön egy tequilával. Úgysem jön el, fogadni mernék rá.
//Köszönöm szépen, szokás szerint imádtam! *____* //
Bradley McShane
Avataron : Bradley Cooper Kor : 37
Tárgy: Re: The Revoir Szomb. Jan. 07, 2017 9:48 pm
Bradley
Marion
- Ez kétségtelen – bújik mosoly az arcomra. – Hol jönnék én ahhoz, hogy logikátlannak nevezzem Őmillerségét? – a mondatban nem rejtőzik semmi gúny, na jó, egy kevés irónia talán, de az is inkább arra hajaz, hogy egye fene elnézek neki egy kis hisztit, illetve meg sem próbálom tagadni, hogy nem tudok kiigazodni rajta. De ebből nem csinálok nagy ügyet. Alapvetően szeretem az izgalmas nőket, akikből nem olvasok kapásból, mint a tenyeremből, persze mindezt egy záros határon belül, van az a szint, amitől egyenesen menekülök, de mázlija van, mert ő még bőven beleesik a zsánerembe. Akkor is, ha nem tud róla. - Ötlet újfent elfogadva. – Én sem vagyok az a rágódó típus. A rizikós részeket – úgy tűnik –, sikerült tisztába tennünk, ha innentől kezdve nem fúj rám tíz körömmel, én már bőven elégedett vagyok. Nem tudom, elhiggyem-e neki, hogy csak én játszottam. Akkor ő mégis mit csinált Harley szerepében? Ha azt mondja, önazonos volt, menten a falnak megyek. Azért csak nem elmebeteg. Még akkor sem esett ki a szerepből, amikor ömleni kezdett a vér a képemből. Ne mondja nekem, hogy nem játszott. Ez a tipikus vesztésre képtelen hozzáállás. Utálom, mikor ezt csinálják. Ne örülj, hogy nyertél, mókuskám, én nem is játszottam. - Na persze – a hangom semleges, nem árul el érzelmeket, de azért él bennem a halovány gyanú, vagy inkább remény, hogy nem így gondolta. - Nem is viselném jól, ha túlságosan könnyen kiismerhető lennék. – Na, ez biztos, hogy igaz. Egyébként fején találta a szöget. Talán semmit sem törekszem úgy elkerülni ebben az életben, mint hogy ténylegesen kiadjam magam valakinek. És ez talán mélyebbről gyökerezik, mint amennyire jelen pillanatban képes vagyok felismerni, a színészet, a sok-sok idegen, különböző szerep, a bújtatott, szarkasztikus megjegyzések és fanyar mosoly mögött senki sem tudja igazán, ki is bújik meg. Itt viszont újfent meglep, amit mond. Elfojtok? Mégis miből gondolja? Mármint... nem hinném, hogy ennyire belém látna, bizonyára csak egy ráhibázott blöff. Tipp. Akármi. Bár az sem kizárt, hogy valami tényleg kezd átderengeni neki. Másfél éve azzal van tele a sajtó, hogy mennyire zárkózott vagyok – lettem –, és nincs semmi nőügyem, és becsületemre legyen mondva, az utolsó szóig be is tartottam, erre személyesen is találkozik velem, és azt látja, hogy... oké, ez haláli vicces... hogy nagyon is nyitott vagyok felé, annyira hogy játékból majdnem lefeküdtem vele egy kórházi ágyon, és épp most is a hülye garbója alatt matatok egy étterem elsötétített öltözőfülkéjében. Nem csoda, ha össze van zavarodva. De eszemben sincs segíteni neki a kibogozásban. - Ettől nem kell félni, én minden robbanást túlélek. – Szerepeim szerint legalábbis már legalább egy tucatot megúsztam, kitérek, mert nem erről karok most beszélni, vagyis egyre jobban közeledek afelé, hogy nem annyira a szavakat szeretném koptatni vele. Az eszem egyre kevésbé mozog racionális talajon, én voltam a nagyon hülye, amikor mérgemben megfordítottam. Te sem tudod igazán, mit csinálsz, McShane... de már majdnem eljutok odáig, hogy megint megcsókolom, mikor megérkezik Mandy, fogalma sincs, hogy mennyire jól tud időzíteni. Azért azt nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam Marion magyarázatán, csak úgy diszkréten, meg úgy az elképzelésen, mit érthet mindebből a barátnője. - Aztán te is tudod, mikor kell egyedül hagynod vele... – szánom Mandynek a megjegyzést Marion mondókája után, célozgatva arra, hogy eltűnt, mikor szükség lett volna rá, így keveredtem ide, de a többértelműséget is bőven benne hagyom. Véletlenül se legyen magyarázkodás szagú. – Amilyen bájos hangulatban van ma, csoda hogy nem főzhetsz belőlem békapörköltet. És már mentem is ki magam, de mielőtt ellépnék Marion mellől, még nagyon is tisztán hallom azokat a búcsúzkodó szavakat. Kevés hiányzik, hogy helyből felszaladjon a szemöldököm, de megállom, és mint aki szépen begyűjtötte a friss játékszabályt, na meg az új gondolkodnivalót, ki is masírozok a helyiségből, magukra hagyva a lányokat. Hogy aztán én is átöltözzek, és elkezdődjön a tulajdonképpeni munka, de bármilyen lelkes is vagyok, koncentrálni már nem sikerül annyira. Tulajdonképpen, igaza van. Mi a fasznak piszkálom a tüzet, ha egyszer nem akarom, hogy belobbanjon. Abszolúte jogos. Mindaddig, míg nem felejt el emlékeztetni, arra a felelőtlen ígéretre a tequilával... meg a ma estével, teljesen abban vagyok, hogy ezt ő is így gondolta. Erre most...
//Hát még én! *.* <333 //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: The Revoir Vas. Jan. 08, 2017 2:17 am
játék vége
Crystal Dawson
Avataron : Cobie Smulders Kor : 33
Tárgy: Re: The Revoir Szer. Feb. 08, 2017 10:12 am
Jake && Milena
A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.
Hosszú órák óta hallgattam, ahogyan az éjjeli szél kitartóan zörgette a spalettákat, a ház előtt álló hárs kopár águjjaival. Minden egyes koppanást külön számoltam, és ha be is volt hunyva a szemem, az álom messze elkerült. Így ment ez már lassan két éve, és az igazat megvallva lassan belefáradtam abba is, hogy változtassak rajta. Hallgattam ahogyan mellettem Rick vette a levegőt, és egy idő után azt vettem észre, hogy a saját lélegzetvételemet is az övéhez igazítom. Ironikus talán de ha azt nézzük ez az apró momentum szimbolizálja tulajdonképpen az egész eddigi közös életünket. Mióta csak hozzá mentem mindenben mellé igazodtam, amit egy cseppet sem éreztem tehernek, vagy éppen olyan dolognak amelyet sokan megvetendőnek tartanak. Voltak akik úgy vélték, hogy feladom ezáltal a saját személyiségemet, azt aki valójában voltam. Hiába is magyaráztam volna nekik, hogy én Rick mellett váltam teljessé, előtte csak egy világban kóborló fél lélek voltam, úgysem értették volna meg. A boldogságunknak, a több évtizednyi, szinte gondtalanságnak, amelybe időnként pislogott bele fekete szemeivel a keserűség, azonban nagy ára volt. Végig kell néznem miképpen felejti el a világot az az ember akit mindennél jobban tiszteltem és szerettem. És végig kell néznem ebben a világban mily kicsi helyet foglalok el én is nap nap után,amíg aztán teljesen ismeretlenné nem válok számára. Ilyenkor éjszaka, amikor hallgattam hogyan alszik mellettem, úgy éreztem, hogy még kicsit olyan minden mint régen. Mintha a betegsége soha ki sem derült volna, mintha ott járnánk, házasságunk hajnalán, és én arra várok, hogy a reggel együtt lelje meg az ébredő nap kacér párájában fürdő alakunkat. Minden nap, amikor itthon volt kinyújtottam a kezem és megérintettem a haját, hogy a füle mögé tűrjek egy apró tincset, így ébresszem fel őt. Az évek múlásával egyre ezüstösebb lett a haj, én azonban akkor is, kitartóan tettem meg ezt az örök mozdulatot, melynek nyomán szeme kinyílt, a világba tekintett és az első mosolyát ajándékozta nekem. Három éve mások a reggelek. Mindig legalább egy órával korábban kelek mint ő. Azóta az alkalom óta van ez így, amikor az első ébredés alkalmával riadtan kérdezte hogyan kerültem oda, és nem értette mit keres egy idegen nő az ágyában. Úgy éreztem kétszer facsarják ki a szívemet: egyszer azért mert valamit nem tehetek meg többé, egyszer pedig azért, mert soha többé nem lehet már olyan a reggel számunkra, amilyen egykor volt. Elmúlnak lassan az életünkből azok az apróságok, amik a házasságunkat egyedivé, és minden kis történésével, egyediségével különlegessé tették. Az oldalamra fordultam és a bíbor fényeket áteresztő ablakot bámultam, a lassan ébredező világ első sugarait. Hamarosan úgy is kelnem kell, nemsokára megérkezik Monic, a mai ápolónő, nekem pedig találkozóm lesz valakivel. Száraz tények, mostanában amúgy is leginkább így telnek a napok. Rutinná vált gyógyszerezések, újra elmagyarázni minden nap a férjemnek, hogy a felesége vagyok, a szótlanul engem figyelő lányom tekintetét kerülni, és megküzdeni önnön és mélyen eltemetett démonaimmal azért, amit nemrégiben elkövettem. Talán ez is az oka annak, hogy ezerszeresen és magamat nem kímélve próbálok valamiféle lehetőséget keresni a férjem számára a javulásra. Mintha kapaszkodót keresnék valamibe, ami által feloldozást nyerek a bűnömre. Tán önző dolog meghosszabbítani az éveket Rick számára, hisz nem is tudom pontosan, hogy mit gondolhat, hogy mit érezhet saját kis csendes világában legbelül. Ő maradni akarna? Vagy már régen lemondott mindenről és csak arra vár, hogy az elmúlás magával ragadja? Tán szenvedés már neki mindez, vagy az is lehet, hogy semmit nem is érzékel az egészből. Bármit megadtam volna azért, ha csak egy pillanatra is lehetőségem lett volna ismerni a gondolatait, vagy azokat az érzéseket amelyek benne kavarogtak. Ő azonban csak ült a nappali óriási, a világot a lábai elé terítő üvegablaka mögött, és semmibe révedő tekintettel bámult maga elé. Ritkán beszélt, akkor is többnyire azokat az időket idézte fel, amikor az egyetemen megismertük egymást. Csak éppen azt nem tudta, vagy inkább nem fogta fel, hogy mindezt pont nekem meséli. Milyen érzés volt végighallgatni egy vallomást, amely olyan volt számomra mintha egy idegen nőhöz tenné? Leírhatatlanul keserű. Arcomon egy megértő és mindent leplező mosollyal hallgattam végig, a kézfejét simogatva, és hosszú percekig ismételgetve, hogy én vagyok az, a felesége…..Lena. És ez így ment minden nap, amikor nem ismert fel. Bíztam abban, hogy minél többször tudatosítom benne a jelenlétemet és minél többször ismételgetem ezt neki, annál kevésbé fog elfelejteni. A kezelőorvosa szerint ez merő önámítás. Kicsit úgy éreztem az utolsó reményemet is porrá zúzza ez a kijelentés. Napok óta azzal folytatok küzdelmet, hogy találjak valakit, aki Rick betegségére specializálódott, vagy legalábbis nekem adja vissza a reményt a gyógyulásra, vagy a harcok pozitív kimenetelére az évekkel. Egyre fogyott az idő, én pedig egyre kétségbeesettebb lettem. Lelkileg, testileg, szellemileg olyan voltam mint a gyertya amit tán meg sem kell gyújtani, önmagától is elolvad szépen lassan. Szürke napok forgatagába temetkezve, kevés, és egyre inkább fogyatkozó barátokkal a hátam mögött, és most még egy újabb súlyos terhet a vállamra véve harcoltam tovább. Képtelen voltam lemondani róla, képtelen voltam feladni és képtelen voltam elfogadni a gondolatot, hogy nincs semmiféle remény. Lennie kell. Egy hete Dr Stonberg, aki a betegség diagnosztizásálása óta Rick kezelőorvosa volt megadta a kegyelemdöfést, amikor megérkeztek az újabb laboreredmények, és a legutóbb felírt gyógyszerek sem hozták el a remélt javulást. Az orvos tehetetlenül tárta szét a kezét, és csendesen arra kért, hogy próbáljam meg elfogadni, vagy legalábbis a magam részéről szépen és csendesen segíteni azt, hogy a férjem hamarosan örökre eltávozik. Érthetetlenül, könnyektől csillogó szemekkel néztem fel rá, ajkaim remegve tették fel a kérdést, hogy árulja el nekem ezt hogyan kell csinálnom? Hogyan tudok elengedni valakit, aki nélkül még levegőt venni sem tudok? Hogyan kell ezt csinálni? Az életben annyi mindenre felkészítenek bennünket, csak éppen arra nem, hogy a tudatos halállal miképpen birkózzunk meg. Kivált akkor ha valaki olyanról van szó akit szeretünk. A doktor hosszú percekig csak engem nézet, kutató és fürkésző pillantása mindannyiszor végigfutott az arcomon, majd egy mély sóhajt követően ült vissza az asztal mögé, hogy egy papírra írjon valamit, mit végül átnyújtott nekem. - Egy ugyanolyan kitartóan konok ember mint maga, Mrs Berger. Talán tud segíteni….talán. De tudja, ebben a kérdésben soha semmi nem biztos. Az apró kis jegyzetpapíron szálkás betűk kapaszkodtak egymásba, és egy név rajzolódott ki belőle: Dr Jake Lester. Alatta pedig egy telefonszám. Privát. Nem tudom miben bíztam amikor végül a mai napon egy ebédre hívtam meg Dr Lestert. Úgy éreztem, hogy ha egy apró kis reménysugár is maradt, még ha oly gyenge is, hogy akár a következő másodpercben akár el is illanhat, nekem akkor is szükségem van rá. Röviden vázoltam neki, hogy kitől kaptam meg a magánszámát, sűrű bocsánatkérések közepette amiért zavarom őt, és igyekeztem elnyomni azt a fajta izgatottságot, amelyet ez az új lehetőség csempészett a hangomba. Arról is beszéltem miről is lenne pontosan szó, milyen betegségről, és kértem, hogy ha egy mód van rá az első találkozót ne egy szenvtelen és számomra lassan már megszokottá váló rendelőben ejtsük meg. Valahogyan a hely nyugalmával, lágy fényeivel, kellemes és mindent beborító duruzsolásával, a növényekkel az emberekkel körülöttünk annak az illúzióját akartam talán megteremteni, hogy ez egy reménykeltő megbeszélés lesz. A kávéval a kezemben a konyhaablakon át bámultam a világot, egy halk köszöntéssel üdvözöltem Monicot, és amikor meghallottam magam mögött Lyds lépteinek tompa csusszanását összerezzentem. A hangja volt az ami végül megfordulásra késztetett. - Kenders ma átjön, anya. Örülnék, ha nem lennél itthon. Ha jól tudom amúgy is találkozód van.- a hangja fájdalmasan üresen csengett, mintha egy idegennel beszélne. Így ment ez azóta mióta én és Dane….El akartam felejteni, noha jól tudtam, hogy ezt egyszerűen nem lehet. Túl sok mindenkinek okoztam fájdalmat egy meggondolatlan lépéssel. Meg sem szabad lett volna történnie….de valóban így van, vagy csak a fájdalmat próbálom elnyomni magamban? - Nem leszek itthon. Tizenegykor találkozóm van egy orvossal…. - Nem értem miért van erre szükség? Apa jól van. Fogadd el!- vágott közbe a lányom, és másodperceken belül csak a hűlt helye maradt utána. Mindig jó kapcsolatom volt a lányommal, egészen addig a bizonyos estéig, és fogalmam sem volt róla, hogy valaha megbocsát nekem vagy sem. Még mindig a szavai jártak a fejemben, amikor immáron egy egyszerű, sötétkék kosztümben, egy hozzá passzoló egyszerű világoskék blúzban tartottam az étterem felé, a megbeszélt időpont előtt fél órával érkezve. Tudom, hogy túl korán érkeztem, de úgy véltem kell egy kis idő, hogy magamban rendezzem az érzéseket, a gondolatokat, hogy mindazt amiről beszélni szeretnék Dr Lesternek igyekezzek úgy elmondani, hogy ne remegjen meg a hangom. Erőt kellett gyűjtenem, bátorságot, talán sokkal többet mint eddig bármikor. Lassan ő volt a tizedik orvos akit ezzel kapcsolatosan megkerestem, és a legtöbb esetben pár hét után mindenki visszaadta a férjem esetét Dr Stonbergnek, mondván: ők sem tudnak többet hozzátenni, vagy segíteni. Lemondtak rólunk, ahogyan lehet nekem is le kellett volna mondanom, mint azt többen tanácsolták, de képtelen voltam rá. Azt mondták lépjek ezen túl, ápoljam Ricket tisztességgel, mint egy feleség, de közben igyekezzek újra felépíteni az életemet. Kapaszkodót, társat találni. Mégis hogyan? Legyen egy másik ember vállán a saját keserű életem megannyi hozadéka? Hogyan tehetnék ilyet? Úgy tűnik azonban öntudatlanul ezt mégis megtettem...bánva ezerszeresen, beletiporva egy ifjú életbe. - Milyen néven foglalt asztalt asszonyom?-az idős férfi hangja rántott vissza a valóságba. - Berger.- feleltem egyszerűen, és közben átadtam a kabátomat az érkező ifjú hölgynek, majd hagytam, hogy a pincér az asztalhoz vezessen. - Két főre, ha jól emlékszem. A vendége még nem érkezett meg. Óhajt esetleg addig inni valamit?- udvariasan segítette alám a széket, és miközben helyet foglaltam felpillantottam rá, beharaptam az ajkaimat, és olyasmit rendeltem, amit jó ideje nem ittam már. Most azonban úgy éreztem szükségem lesz rá. - Egy bourbont kérek, tisztán. Köszönöm.- az asztalon magam előtt összefűztem az ujjaimat és egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. Az órám szerint negyed óra volt még hátra a találkozóig, úgy éreztem ennyinek elégnek kell lennie, hogy kicsit rendezzem kusza gondolataimat. Nagyjából öt perc múlva gyöngyházfényű körmeim monoton ritmust kopogtak az italos poháron. Nem a türelmetlenség miatt, sokkal inkább az volt az oka, hogy lassan szabályosabban vettem a levegőt, kezdtem valamennyire magamra találni. Az ital marta a torkomat, a hely szépen engedte, hogy belesüppedjek, és úgy éreztem, hogy képes leszek arra, hogy higgadtan mondjak el mindent Dr Lesternek. Mivel nem volt még egymáshoz szerencsénk, minden érkező, egyedülálló férfit megfigyeltem, hátha ő lesz az. Míg végül pontban tizenegykor, az engem is az asztalhoz kisérő pincér egy férfit fogadott, és határozottan az asztalom felé pillantott. Én pedig hamar rájöttem, hogy az úr hozzám érkezett, így tekintetettem végigkövettem az útját, amíg az asztalhoz nem vezették. Enyhén megemelkedtem és a kezemet az érkező felé nyújtottam. - Jake Lester ha nem tévedek. Köszönöm, hogy eljött. Én kerestem önt. Milena Berger vagyok.- reményeim szerint elfogadta a kézfogásomat, és amennyiben így történt helyet foglaltunk végre. A pincér még várt a doktor rendelésére, én pedig újra az előbbi zavarodottsággal fogtam két kezem bölcsőjébe a poharamat. Nem is tudtam hogy hol kezdjem, úgyhogy egy két perces csenddel ajándékoztam meg magunkat.
Jake Lester
Avataron : Jesse Lee Soffer Kor : 42
Tárgy: Re: The Revoir Szomb. Feb. 11, 2017 5:14 pm
Milena and Jake
Could I help?
A jeges szélvihar úgy mar az arcomba, mintha a legpuhább vaj lenne a világon. Erősen hagyja rajta lenyomatát, és védekezni se tudok ellene. Immár a hatodik napja vagyok a csatamezőn, és küzdök szüntelen. - Lester…itt van még egy sérült, Greg az. Elfogyott a kötszer, most találták el a ruszkik. Nem hiszem el…itt fogunk mindannyian megdögleni. – Larson a csípős nyelvéről híres, de legalább nem félti a seggét, ahogyan a legtöbben közülünk. Miami mellől érkezett a hadtestbe, hogy a hazáját védje. - Akkor leveleket hozzál. Sárral keverd össze a tűleveleket. – morranok fel, és valóban már nem tudom, hogy mivel enyhítsem a bajtársaim szenvedéseit. A kötszerekből régen kifogytunk, a fájdalomcsillapító a második napon ürült ki, amikor a csapatunk fele odaveszett egy küldetés alkalmával. A lőtér legalján szedem össze az elesett harcosokat, és akiken tudok, még segítek, de a lövöldözéstől nem hallani semmit. Golyózápor surran el fölöttünk, az embereink száma óráról órára csökken, és több az ellátásra váró, mint a két kezem. Nem vagyok isten, nem bírok mindenkihez odarohanni. Előfordult már, hogy későn értem oda, és csak a szemét bírtam lehunyni a bátor katonának. Kiképzett tiszt vagyok, de elsősorban orvos, így muszáj a sérültekkel foglalkoznom. - Vigyázz… - kiáltja el magát valaki, és ekkor vetődök rá Gregre. A testemmel védem, hogy ne találja el újabb golyó. Szerencse a mi oldalunkon áll…egyelőre. - Csend… - szólal meg valaki fél méterre tőlünk, alig lehet érteni, amit mond, de egyértelmű, hogy a közeli támadásra céloz, mert hirtelen abbamarad a fegyverropogás, és a hátamat borzoló süvítő szél hangja rázza meg a hallójáratom membránjait. - Jól vagy? – támaszkodom meg a két alkaromon, és szájartikulálással értekezem a barátom állapotáról, akinek a bal vállába fúródott bele a rohadt golyó. Nem a legszebb, de ha ki tudom innen menekíteni, akkor képes leszek kiszedni is. Reménykedem benne, hogy a harc lecsendesedik, és kapunk elég időt a táborba való elszállításra, de nem lehetünk naivak. Étlen és szomjan küzdeni már annyit tesz, hogy az ember elkezd képzelődni, és összekeveri a valóságot, a fejében élő téveszmével. A kéklő lélektükrök csillogása biztosít róla, hogy a haverom még bírja egy darabig, és nem áll módjában feladni a harcot az arctalan fekete csuklyással szemben. Mozdulatlan maradok, várunk, hogy mi fog történni, mert minden perc kiszámíthatatlan. Egy nyílt aknamező közepén is mászkálhatnánk ezzel az erővel, de a türelem a legjobb barátunk jelenleg. - Lester…él még? – hasalva fordítja oldalra a fejét Larson, és az alattam elterülő férfira céloz. Apró bólintással jelzem felé, hogy velünk minden oké. Acélos elhatározottság csillan fel a bajtársam szemében. A halállal is szembe menne, ha ezzel életeket mentene meg. A repülőúton senki mellett már nem volt hely, így kerültem össze Larson Parkerrel. A nagyszájú, zsémbes, szarkasztikus pasas az összes katonatársát, már az Oroszország felé tartó utazáson kikészítette, vagy éppen megsértette, csak rajtam nem talált fogódzkodót. Megedződtem az öcsém mellett, Jason amolyan hisztis, és makacs gyerek volt, nehezen birkóztam meg vele, a gimnázium, és az egyetem mellett. Mia szinte friss fuvallatként robbant be az életünkbe, és emiatt nyugodt szívvel hagytam ott a menyasszonyomat a kis testvéremmel együtt. Miattuk imádkoztam, az ő arcukat láttam magam előtt minden áldott este, mielőtt álom hullott volna a szemhéjaimra. Nem bízhattam benne, hogy megélem a másnapot. Larson hasonló cipőben járt, mint én, de ő egy terhes feleséget hagyott otthon. Az itt töltött hetek alatt összekovácsolódtunk, és egy triumvirátussá alakultunk át. Greg még fiatal volt, kissé esetlen, de szeretnivaló kölyök. A testvéremre emlékeztetett, ezért úgy vigyáztam rá, mintha csak Jason lenne az. Az árok fölött sűrű füst gomolyog, a csend tiszta már szinte kézzel tapintható, a szívverésünk hangja a fülünkben erősödik fel. Mi következik? Begörbítem a térdemet, de az alattam fekvő felnyögve torzítja grimaszba az arcvonásait. Fájdalmat okozok neki tudtomon kívül is, pedig nem szeretnék. Larson a szájára tapasztja a mutatóujját, és csendre int minket, de már későn….a semmiből bukkannak fel a maszkos oroszok, és állnak fölénk, mintha a halálosztó bírák lennének. Larson emelkedik fel elsőként, hogy a kezében tartott gépfegyverrel sorlövést adjon le. Mozdulnék, hogy én is ugyanezt tegyem, de a lapockámba öklözik, és visszahanyatlok a sérült férfira. Az idő lelassul, néma, süket, és vak leszek a világra. Hallom még, hogy a barátunk utasításokat ad, aztán hirtelen minden véget ér. A szemem félve tárom fel, Greg értetlenül, és félelemmel tekint vissza rám. Legurulok róla, és körülnézek…mindenhol a bajtársaink feküdnek, de aki igazán számít…a végtelenbe tekintő hős..Larson Parker. Az életét adta értünk.
Hirtelen ülök fel az ágyban. Az álom és a valóság mezsgyéjén egyensúlyozok, megpróbálom kiverni az emlékeket a szememből, de nem megy. A légzésem szaggatott, és felszínes, egy mentőövet keresek, amibe kapaszkodhatok. Ujjaim egy sűrű bundába kapnak bele, és ebből tudom, hogy biztonságban vagyok. Fél kezemmel dörzsölöm a kék íriszeimet fedő redőket, mire rátekinthetek a világra, és a mellettem csaholó Samirára. Égszínkék szivárványhártyái aggódva vizslatnak, hogy minden rendben van-e velem. A kilenc hónapos husky lapos kúszásban nyargal hozzám, és az ölembe fektetve a fejét, lassan és egyenletesen szuszog tovább. Nem az első alkalom, hogy sikoltva, leizzadva ébredek fel, és a csatamezőn átélt rémképek kísértenek. Larson halála eléggé megviselt, és mai napig nem tudtam elmenni a feleségéhez, hogy részvétet nyilvánítsak. Mit mondhatnék neki? A férjed egy kiváló tiszt volt, a legbátrabb férfi, akit valaha ismertem? Nem, én erre nem álltam készen. Dózer az ajtóban ül, és a párosunkat figyeli. Ilyenkor tudja, hogy csakis Samira hozhat enyhülést a fájdalmamra. A női gondoskodás az állatok helyzetében is működőképes. Nem mozdul, egyszerűen ott van, amikor kell. Megsimogatom a fejét, és a füle tövét, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet. A hálóban sötétség honol, még az éjszaka húztam le a redőnyöket, mikor hazaestem a kórházból. Gyűlölöm, ha a napsütés kelt fel. Nem szeretem a világosságot, nem tudhatom, hogy mit hoz magával. A tegnapi nap folyamán a privátszámomon keresett fel egy hölgy, név szerint Milena Berger, hogy egy találkozóra invitáljon meg. Nem lepett meg, hogy más kollégák a végső elkeseredésükben hozzám irányítják át a hozzátartozókat, de ennek a nőnek a hangjában nem a lemondás csengett, hanem a harc, az életben maradás, hogy megmentheti a férjét. Egy csatát veszített el a kórral szemben, de a háború még nem dőlt el. A menthetetlen páciensek védőszentje vagyok, erre esküdtem fel, miután visszatértem Oroszországból…adnom kell neki egy esélyt. Túlontúl kérlelően, és remegő hangon szeretett volna egy találkozót leszervezni velem. A magánéletem romokban, az öcsémet évek óta keresem, de nem lelem, a harctéren átélt szörnyűségeket nem sikerült feldolgoznom, egy részüket el is zártam, de javulok. Elgondolkodtam azon, hogy magánpraxist kellene nyitnom, de sohasem tartózkodom elég ideig ahhoz egy helyen, hogy ez megvalósulhasson. Az ingázás éppúgy az életem része, mint a bizalmatlanság. A digitális órakijelző szerint fél tíz múlt. Nem csoda, ha ilyen nyúzott vagyok. Másfél óra múlva jelenésem van a belváros egyik legszebb éttermében, hogy lelket öntsek egy feleségbe.
***
A sötétkék póló fölé még magamra kanyarítottam egy fekete zakót is. Nem szerettem az elegáns megjelenést, de megtiszteltem annyival a telefonáló hölgyeményt, hogy nem egy szál mackónadrágban érkeztem meg a megbeszélt időpontban. A kinézetéről fogalmam sem volt, tippelhettem, de nem rajongtam az efféle játékokért. A fiatal kisasszonyka a bejáratnál a felső ruházatom ékes darabját kérné, de finoman hárítom a kérését, és a frakkos pincérre függesztem a tekintetemet. - Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – a kifogástalan öltözet, az előzékeny magatartás megadja az étterem atmoszféráját, de ha nem Mrs. Berger tanácsolta volna a helyszínt, biztosan nem tévedtem volna be ide. - Egy hölgyhöz jöttem. Valószínűleg Milena Berger névre volt foglalása…egészen pontosan tizenegy órára. – a falon lógó krémszínű, ezüst foglalatba szánt órára siklik a pillantásom. - Egy pillanat, és nézem. Á, igen…a hölgy már itt van. Kövessen Mr. – a nevemet nem adtam meg, de nem is számított igazán. A pironkodó ruhatáros mellett haladok el, és az itt lévő vendégeken időzik el a tekintetem. A felső tízezer unott feleségei, a klubokba járó úriemberek, az üzleti élet nagy irányítói is most költik el az ebédjüket, és biztosan hasonlóan fontos témákról folyik a szó az asztaloknál, mégis úgy hiszem, amihez éppen leülni készülünk ennél sokkal bonyolultabb, és magasabb szinten álló. A halál kérdésköre, a betegségek tanulmányozása a modernkorban is tabunak lett elkönyvelve, holott szerintem igenis beszélni kellene róla. A hallgatás, a homokba dugott fejhordozás nem megoldás. Az ablak közelében elhelyezkedő asztal mögött egy fiatalos, talán a harmincas évei közepén járó nőt pillantok meg egyes egyedül egy bourbon társaságában. Ő lesz az. Nem is kell kérdeznem, mert a pincér egyenesen hozzá vezet, és félig fel is emelkedik a székéről. - Ön pedig, ha nem tévedek, akkor Mrs. Berger. Nyugodtan szólítson csak Jake-nak, Milena. – rázok vele kezet. Puha kézfeje az enyémbe zárul, és van időm szemügyre venni őt. A feltételezéseim megeshet, hogy tévesek voltak a szeme alatt karikákból ítélve, de az is lehet, hogy a férje ápolása szívja le ennyire. A lelki megpróbáltatások kiülnek az ember arcára. - Egy whiskey lesz tisztán. – mosolyodom el, és amint kettesben maradunk, leülök, és beljebb húzom a székemet. Az idegessége meglátszik, nem töröm meg a csendet egyelőre, inkább elmerengek, hogy miért éppen engem keresett fel. A rövid telefonbeszélgetés nem volt elegendő a téma kifejtésére. - Dr. Stonberg kiváló szakember, kevés kollégámról mondom ezt, mégis úgy tűnik, hogy az ő munkája sem elegendő már. Meséljen a férje állapotáról. – a fehér abroszt az ölembe fektetem, és összeérintve az ujjbegyeimet a velem szemben ülőre figyelek. A meg sem kezdett kommunikációt az érkező italom szakítja félbe, amit csendesen megköszönök, aztán Milénára nézek. - Igyon nyugodtan, ha ettől könnyebben megy. Nem a kivégzője vagyok, és istent sem játszom per pillanat. – jegyzem meg egy halovány mosolyféle társaságában, és egy kortynyit küldök le a torkomon az aranyló párlatból. Keserű, de mindent vivő ital.
A hozzászólást Jake Lester összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 25, 2017 4:51 am-kor.
Crystal Dawson
Avataron : Cobie Smulders Kor : 33
Tárgy: Re: The Revoir Szomb. Feb. 11, 2017 10:58 pm
Jake && Milena
A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.
Ki az aki megmondja meddig kell tűrni, kibírni, elviselni, túlélni? Alapvetően bármit. Ki az aki választ ad olyan kérdésekre amit sosem tettünk még fel, és ki az aki némán is biztatást ad számunkra, amikor a legmélyebb pontról tekintünk vágyakozón a fenti messzeségbe? Mintha az életem elmúlt öt évében egy sziklaszirten egyensúlyoznék, és minden pillanatban valaki más kezébe kapaszkodnék, remélve, hogy megóv a zuhanástól. Még dolgom van, még annyi mindent meg kell tennem, még nem adhatom fel. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Monoton szürke hétköznapokba örökkön belopakodó kacér remények mosolya csábít szüntelen, és én nem tudok nekik ellenállni.Egy ideje nem is akarok. Egy ideje már csak én érzem, hogy küzdelmet folytatok, még akkor is ha szépen lassan mindenki elhullik mellőlem. Barátok, akiket annak hittem, és akik az első időkben egyre kevesebbszer emelték fel a telefont, mire végül olcsó kifogásokkal mondtak le találkozókat. Vagy egyszerűen meg sem hívtak bennünket olyan eseményekre melyre korábban szinte elsőként kaptunk invitálást. Azt hiszem szégyellték volna Rick állapotát, vagy egyszerűen kellemetlennek vélték volna úgy látni őt. Az egykori erőteljes, és magas férfit, akinek hangja betöltötte a szobát, és mindig is remek humoráról volt híres. Pedig azt gondoltam, hogy az igaz barátok kitartanak, az igaz barátok nem hagynak magunkra akkor sem, amikor a szükség rosszabb idők árkába taszít, de úgy tűnik tévedtem. Üresen meredt maga elég a remény velük kapcsolatosan. Csak néhányan, maradtak, akik időnként megzörgették az ajtót, de ők sem maradtak sokáig. Feszengtek, kellemetlenül érezték magukat, érezni lehetett abból ahogyan a fotel szélére húzódva, időnként az órára pillantva már azt latolgatták mennyi az az idő amennyi után már nem számít kínosnak a távozás. Őket nem hibáztattam. Önnön határaikat túllépve próbáltak még valamennyire adni a látszatra, és inkább egy idő után én magam kértem őket, hogy talán az lenne az üdvös mindenki számára ha többé nem jönnének. A lányunkra mindig számíthattam, ő volt az aki még nálam is erősebb volt, aki dacolva a tényekkel egyszerűen igyekezett mindent úgy kezelni mint azelőtt, és megpróbált egy törékeny látszatot felépíteni életünk apró darabokká porlott romjaiból. Kapaszkodtam belé én, akinek vigyáznia kellett volna rá, akinek az anyjaként a vállát kellett volna adnia, hogy azon sírja ki magát. De a vállaimon addigra már olyan súlyos teher volt, hogy képtelen voltam újabbakat magamra venni. Pár hete mégis megtettem. Pár hete elveszítettem az utolsó támaszomat is, az utolsót akinek őszinte szemeiben megláttam az apjának marasztaló csillogását. Elárultam őt is, Kenderset is, és nem utolsó sorban Dane-t akinek a lelkébe súlyos vastalpakkal tapodtam bele. Mindezek felett pedig úgy éreztem elárultam egy házasságot, melyben kitartottam, és amelyért még úgy is küzdöttem, hogy már én magam sem tudtam, hogy pontosan mi is az amiért olyan nagyon harcot folytatok. Hogy olyan legyen minden mit régen? Hogy Rick újra felismerjen, hogy ne feledje el nap nap után arcom egyre barázdáltabb és egyre fáradtabb vonásait? Hogy egy napon felálljon a tolókocsiból, és megfogva a kezem azt mondja, hogy mindez csupán egy rossz álom volt? Vagy egyszerűen csak az időt szeretném még húzni, marasztalni a napokat, órákat, perceket, amelyeket még vele tölthetek, amelyben még látom miképpen tekint a távolba keserű zöld szemeivel, és én nem tudom gondolatban éppen merre jár. Egy időben ismertük egymás gondolatait is, fél szavak helyett elég volt a másikra pillantani, hogy tudjuk mit szeretne. Másképpen megérintetni a vállát, másképpen simítani rajta végig, és mégis tudtuk.Az igazi szerelemnek egy idő után már nincs szüksége szavakra. Az igazi szerelmet egy idő után sírig tartó ragaszkodásnak hívják. Tán nem is sejtjük, hisz oly fiatalok, oly tervekkel teltek vagyunk házasságunk napján, hogy amikor azt mondjuk jóban és rosszban akkor azt komolyan gondoljuk. Csak éppen nem tudjuk ez mit is jelent pontosan….hogy a rossz meddig tart, és azt hogyan kell feldolgozni. Még ifjan és reményeinkkel telten tekintünk a jövő felé, és tán titokban halhatatlannak hisszük magunkat, nem vagyunk tisztában az elmúlással, vagy éppen azzal, hogy minden egyszer majd kiszürkül és mi ott maradunk bután és tétován, nem tudván mit kezdjünk az elmúlással, mi oly erőszakosan tolakszik életünkbe. Kiutat keresünk, dacolni akarunk vele. Mert gyarlók vagyunk, mert túlságosan ragaszkodunk, mert nem hisszük el, hogy a halált valahogyan nem lehet mégis kijátszani. Tulajdonképpen ha azt vesszük naívan én is éppen ezt csinálom, és nem vagyok hajlandó elfogadni a tényeket, az egyre rosszabb képet festő labor eredményeket, melyek arról számolnak be, hogy az immunrendszer egyre inkább kiszorítja az egészséges sejteket, vírusként ismerve fel azokat. Ironikus talán, hogy éppen az élet falja fel azt, ami miatt létezhet. Bármire hajlandó vagyok, akár az ördöggel is parolázok ha kell, csak egy utolsó utáni reménysugárért is cserébe amely esélyt adhat arra, hogy ha teljesen nem is, de némiképpen lelassítsa az elmúlás folyamatát. Még mindig önzőnek vélem magam, de a jószándék vezet….mint a pokolba vezető utat is. Ha valaki lemond rólunk, akkor megyek tovább. Az ész érvekkel és a természet törvényeivel dacolok, ahogyan egy orvos fogalmazott nemrégiben, ki lemondón rázta meg a fejét, és nem volt hajlandó elvállalni a férjem kezelését. Én azonban ilyenkor legtöbbször anyám szavait idézem fel, kinek szép arcán mindig valami megfoghatatlan, örök mosoly ült. “ A szerelem és a szeretet akkor múlik el, amikor feladod. Nem számít mit teszel, hogy mennyire vagy bűnös, hogy mily vétkek nyomják a válladat. Nem számítanak a haragvón kimondott szavak, a dacból visszafogott káromkodás...nem számít mit tettél, mindaddig amíg olyan vagy mint a kikelet: örökké visszatérsz a fához, mint az első rügyek. Ha egyszer nem teszed meg, azzal vége. Akkor örök tél marad a szívedben.” Apámat több mint tíz esztendeig ápolta anyám, és amikor elment, akkor azt mondta, hogy mindez csak átmeneti, amikor eljön az idő újra találkozni fognak, mert itt most ennyi jutott.Két év múlva ő is követte imádott férjét. Úgy érzem bennem nincs annyi erő mint benne volt, de azt tudom, hogy megvan bennem a küzdelme, vagy éppen az, hogy nem tudom feladni. Mert bennem még nem múlt el. Húsz év nem múlik el nyomtalanul mit a másikra áldozunk, vagy jobban mondva neki ajándékozzuk. Két gyermeket szültem Rick-nek, akiből az egyik csodálatos, gyönyörű nővé fejlődött. Még akkor is így gondolom, ha jelenleg leginkább tudomást sem akar venni rólam. Úgy érzem őt is el fogom veszíteni. Mi marad így nekem a reményen kívül? Még mindig nem tudom mi az erőm forrása, hogy mi az ami jelenleg is kitartóan és szüntelenül hajt, egyik orvostól a másikhoz.Nem csodát várok tőlük, csak reményt. Legyen az bármilyen halovány. Dr Stonberg remek orvos, azon kevesek egyike, akiben megmaradt az alapvető empátia, és képes a legutolsó szalmaszálba is kapaszkodni. De ahogyan ő fogalmazott, a csodákat a világon jelenleg nem lehet fellelni, ő pedig nem varázsló, csak egy gyarló ember, egy határokkal körülvett orvos, akinek a tudása addig terjedt ameddig csak lehetősége volt. Éppen ezért ajánlott maga helyett valakit. A reménytelen esetek specialistáját, a csodák megszállott hajszolóját. Dr Lesterről a szakmaiságán kívül nem sok mindent tudtam meg, pedig minden bizonnyal azon túl kell keresni az okát annak, hogy olyan kitartó módon hisz még az olyan esetekben is, amiről mások már lemondtak. Az ablakon túli világ, az italos pohár, és a bejárat közötti hármason cikázik a tekintetem gondolataim szüntelen magukkal ragadnak, amíg egymagamban várakozom. A tömeg moraja, a lágy fények, amelyek egy-egy drágább fülbevalón megcsillannak, az emberek nevetése, vagy éppen az összekoccanó üvegpoharak egyetlen zajos masszává állnak össze és most irigylem őket. Még akkor is ha nem ismerem, még akkor is ha nem tudom milyen életük van...akkor is irigylem, mert egy dolog a sajátjuk, egy dolog, amely nekik kijutott nekem azonban nem: itt vannak, beszélgetnek, egymásra mosolyognak...felismerik a másikat. Ez az amit jelen pillanatban oly nagyon irigyeltem, és amely érzést egy-egy apró kortyocskával igyekeztem elnyomni. Marta a torkomat az ital, de jólesőn áradt szét az ereimben, valamiféle könnyed és megnyugató utóérzést hagyva maga után. Amikor megpillantottam az asztalomhoz érkezőt egy apró, alig leplezett csodálkozás ült ki az arcomra. Nem is igazán gondolkodtam el azon, hogy milyen lehet, de ha el is képzeltem volna, akkor sem feltétlenül ilyen, viszonylag fiatal doktorra számítottam, noha a hangja árulkodó lehetett volna már a számomra a telefonban. Megszoktam, hogy többnyire olyanok kezelték a férjemet, akik mögött nem ritkán ötven év szakmai tapasztalat is állt, és már jócskán maguk mögött hagyták a nyolcadik ikszet is. Ő azonban fiatalnak tűnt, késő harmincasnak mondtam volna. Végigtekintettem rajta, az egyszerű, nem feltűnő ruházaton, amely arról árulkodott, hogy számára nem a külsőségekben rejlik a lényeg. - Jake. - ejtem ki a nevet, és még szoknom kell hiszen korábban mindegyik orvost a sokkal hivatalosabb megnevezésen szólítottam, így aztán az első alkalommal még szokatlan ez számomra, ugyanakkor némiképp ha enyhén is, de oldódik a feszültség. Aprót karistol a szék, ahogyan leül és közelebb vonja magát az asztalhoz. A körmök kopogása abba marad a poháron, és a lassan mindent körülölelő csendet a doktor töri meg. - Igen...Dr Stonberg eddig az összes közül a legjobb.- bólintok, és inkább az összeérő ujjakat figyelem. Ápolt kéz, mégis az apró kis redőkből látható, hogy nem csupán orvosként végzett munkát, hanem minden bizonnyal keményebb fizikai is van mögötte. Óvatosan vezetem fel a tekintetem, lassan keresve a szemkontaktust. Zavarodott vagyok még, hiszen fogalmam sincs hol kezdjem, mert legszívesebben mindent egyszerre zúdítanék rá és minduntalan arról faggatnám, hogy ugye van remény? Ugye van? Tenném ezt úgy, hogy még semmit nem is mondtam a férjem állapotáról. Az az ember aki már a sokadik alkalommal kell elmondjon mindent erről a betegségről már türelmetlenebbé válik, és leginkább az érdekli van értelme beszélni róla? Van rá gyógymód, vagy bármi? Azt hiszem érzékelhetővé válik számára is, hogy feszült vagyok, és talán mindemellé kicsit keserűbb is, mert az itala megérkezése után engem is arra biztat, hogy ha úgy könnyebb, akkor igyak bátran. - Pedig tudja, most nagyon hálás lennék ha egy isteni erővel megáldott emberrel ülnék szemben.- noha a mondandómat egy kissé kesernyésebb mosollyal toldom meg, érezhető a lemondó, mégis valami apró reménnyel átitatott hangsúlyom. Arról árulkodik, hogy már kicsit fáradok, hogy már lassan úgy érzem nem visznek tovább a lépteim,a saját akaratom sem...de képtelen vagyok feladni. Az még nehezebb. Vonszolom magam akár darabokban is, amíg van bárki, aki meghallgat. Megemelem a poharat, az aranylón narancs italt lögybölöm körben a pohárban, majd kortyolok belőle, de nem egy kis kortyot hanem egy nagyobbat. Biztatót, erőt adót, amelynek nyomán könnyebben gurulnak majd le a szavak. Halkan szisszenek, végül tompán koppan előttem a lassan üressé váló poharam én pedig Jake-re pillantok. Mesélni kezdek, visszafogottan, nyugodtan, ki tudja hanyadszor mondva el, mégsem gépiesen. De minden alkalommal újra és újra átélem. Mintha velem történne meg ezredszer is. - Öt éve kezdődött. Rick éppen egy nagyobb irodaház építkezésén dolgozott. Ács volt az eredeti szakmája, de szerettek vele dolgozni, mert amolyan ezermester is volt egyben.- enyhén rándul az ajkam a megszülető mosoly alatt, ahogyan ez eszembe jut. Mennyire büszke voltam rá. - Napokon át arra panaszkodott, hogy zsibbad a karja, esténként a lábai is.Egy reggel úgy találtam rá a fürdőszobában, hogy a mosdókagylóba kapaszkodott, félbehagyva a borotválkozást. Azt mondta nem lát rendesen, csak homályosan, különféle árnyékokat. Aztán ezek a tünetek megszűntek szinte egyik napról a másikra. Nem….nem tulajdonítottunk neki jelentőséget.- újra a pohárért nyúlok, úgy érzem kezd kiszáradni a szám. Nehéz...valamiért sokkal nehezebb most erről beszélnem. - Aztán hirtelen újra előjöttek, de mellé még társultak rosszullétek, eszméletvesztések. Rick nem akart róla tudomást venni, én azonban hajthatatlan voltam, és elrángattam egy kivizsgálásra. Az eredmények két hét múlva jöttek meg és vele a diagnózis is: sclerosis multiplex kezdeti stádium. Reménykedtünk, minden vizsgálatba belementünk amit javasoltak, a férjem állapota azonban rohamosan romlott. Vannak időszakok amik esemény mentesek, azonban vannak amelyek során a rohamai egyre gyakrabban fordulnak elő, és egyre tovább tartanak. Dr Stonberg nemrég gerincvelő vizsgálatot javasolt. Ennek eredménye még rosszabb volt mint a két hónappal korábbi. Lassan alig van egészséges agyi sejtje. És egyre kevésbé képes a kapcsolatot tartani a külvilággal. Engem sem ismer fel….egyre többször.- az utolsó mondatot szinte suttogom, alig hallhatóan lehelem előre. Olyan emberért küzdök akit a világon mindennél jobban szeretek, és aki lassan azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Újra az orvosra pillantottam, a kiürült poharamat az asztalra helyeztem. - Maga a közel tizedik orvos akinek mindezt elmondom...én nem kérek semmit soha...csak, hogy ne mondjanak le Rickről. Ne mondjanak le rólam.- nem csak a szerelem az amely a lemondással elmúlik. Hanem a remény is. Mint a pislákoló gyertya, amelyet elfújnak kíméletlen. Nem akartam, hogy Jake legyen aki elfújja.
Jake Lester
Avataron : Jesse Lee Soffer Kor : 42
Tárgy: Re: The Revoir Csüt. Feb. 16, 2017 9:41 pm
Milena and Jake
Could I help?
Minden felett dönteni akarunk, elvárásoknak akarunk megfelelni, és észre se vesszük, hogy ezek a kötött szabályok mételyezik meg a lelkünket, és rontják el a lüktető életfilozófiánkat, miszerint szabadon szárnyalhatunk, földi létünknek semmi sem szabhat határt. Két biztos pontja van az utunknak, a kezdet és a vég. Közötte nem a sors keze, nem is a véletlenek határoznak meg minket, egyszerűen a döntéseink, az általunk választott ösvény lesz a járható, mert a másikat nem ismerhetjük, az univerzum elzárja előlünk. Túlontúl mélyen érint ez a témakör, orvosként nap, mint hozok olyan horderejű ítéletet, mellyel befolyásolom a környezetem, de még egy idegen embertársam jövőjét is. A betegségek, a fizikai mivoltunk megrontói adják a munkám alapját, egy olyan bioszféra résztvevői, melyeknek csak egy kis százalékát ismerjük. Nem tudom, hogy mitől fájdul meg egy ember feje, ezernyi ok állhat a háttérben. Nem tudom ránézésre, hogy mitől bénul le a férfi, vagy éppen a nő az egyik oldalára, mitől nem emlékszik a szeretteire, vagy éppen mitől válik agresszívvá a környezetével szemben. A „nem tudom” kifejezésből már egy puttony van a hátamon, de mégis ezekből építkezünk, haladunk előre, hogy felállítsunk egy kórképet. Piszkosul sokat tanultam az egyetemen, de sohasem tévelyedtem el, és gondoltam arra, hogy különb lennék bármelyik szaktársamnál. A fiatalkori tunyaságom meghalt a szüleim távozásával együtt. Úgy tekintettem a gyógyításra, mint egyfajta csodatevésre. Kísérletezünk, próbálgatjuk a szárnyainkat, még rá nem jövünk a rejtély kulcsára, és meg nem adjuk a választ a kérdezőnek. Ez az elv működtetett az elején, aztán elcsábított a sötét oldal, a férfihormonok tombolása, a tenni akarás, hogy a nevem fennmaradjon az utókor számára. Csatasorba vonultam, mert ezzel azt hittem, hogy beteljesítem a sorsomat, és büszkén vállalhatom az öregkoromra, hogy a hazámért, egy eszmei értékért küzdöttem, és nem pazaroltam el az életemet. Mindenki a saját hibájából tanul, kamatoztatja a tudását. Kemény leckét kaptam az élettől Oroszországban. Még jobban elkezdtem értékelni az életet, az apró pillanatokat, melyek örökre az emlékezetünkbe vésődnek. Két barátom veszett oda a csata hevében, és egyikükön sem tudtam segíteni. Az első igazi kudarcélmény, mikor rádöbbensz, hogy te is halandó vagy, és nincs a kezedben az a kulcs, melyről az egyetemen papoltak. Képtelen voltam tükörbe nézni, nem ment az emberekkel való kommunikáció, nem tudtam reményt adni nekik, mert számomra se volt. Hagytam meghalni két hőst, miközben én túléltem azokat a szörnyűséges hónapokat. Leszereltem, és a másik hivatást választottam anonimként, dr. Sebastian Frosch mellett megpályáztam a Harvard egyik kutatócsoportjának ösztöndíját, melyet el is nyertem. A következő két évben felépítettem a hírnevemet, megerősödtem, és ismét elkezdtem bízni abban, hogy képes vagyok valamit adni az embereknek, vagyis a pácienseknek, ha nagyon akarok. Méghozzá reményt. Nem feltétlenül az a fajta segítség gyökerezik bennem, amit a színtiszta gyógyításnak neveznek, csupán megtanultam az utolsó csepp oxigénért is küzdeni, így tudom milyen az, amikor az ember saját magával vív harcot, vagy éppen a testével. Nem mindennapi, önpusztító, elsorvasztó. A szeretteink bizakodása, holott talán érezzük odabent, hogy már nincs miért harcolni, de értük megtesszük, a látszatot megtartjuk. Akadnak olyan haldoklók is, akik az utolsó percig hisznek a gyógyulásukban, és reménykednek…mert mi mást tehetnének? A tudománnyal nem magyarázhatunk meg mindent, sem a betegnek, sem a hozzátartozónak. Eredmények, laborok, papírok. Nem kartotékok, hanem húsvér szövetek, neuronok összessége alkotja a földi porhüvelyt, mégis a lélek teszi teljessé. A sclerosis multiplexben szenvedők mutatták meg igazán, hogy mekkora áldozat szükségeltetik a túléléshez, mit jelent megtenni egy lépést három hónap alatt, vagy éppen mit jelent elmenni egy éjszaka alatt. Minden eset más, és más volt, de mindegyikből tanultam valamit. A túléléshez két elem nélkülözhetetlen: a magunkért való küzdés, és a szeretteink figyelme, a lemondás megtagadása. Miért mondtam hát igent a tegnapi megkeresésre, és egyeztem bele, hogy egy vadidegen nővel ebédeljek meg? A remény. Az életben maradás. Nem tudom, hogy mi késztetett rá, de Mrs. Berger hívása különbözött a többitől. Már a rendhagyó helyszín is a konzultálásra, de talán az a csöppnyi fohász, amit nekem rebegett el, csakis nekem címzett…vettek rá arra, hogy itt legyek a Revoir halljában, és meghallgassam élőben is.
A pincér kimért, és udvarias megnyilvánulásai csak felszínesen karcolgatják a valóságot. Volt a fejemben egy alak, egy női sziluett. A törékeny virágszál, az odaadó feleség képzete, miközben tisztában voltam vele, hogy ez a kép csak az én fejemben él, és nem feltétlenül felel meg a realitásnak. Milena Berger éppenséggel lehet egy a húszas évei közepén járó cukrász, vagy egy harmincas üzletasszony, de a hangja tónusából inkább arra következtettem volna, hogy egy érettebb, sok mindent átélt nőhöz lesz szerencsém. Miután sikerül az egyeztetés, a pingvin képű férfi az asztalhoz kísér. A jelenlévő vendégeken állapodik meg a tekintetem, mindenhol az öröm, a mámor, és a csillogás köszön vissza, de belül tudom, hogyha helyet foglalok, akkor ezek a képek el fognak mosódni, és csakis a betegség, a halál marad. Nem ódzkodtam a témától, nem kezeltem tabuként, mert nap, mint nap találkoztam vele. Az életem része volt, mint a reggeli kávé, vagy a kutyáim csaholása. Már nem rettentem meg, de egy aprócska darab belőlem, mindig a betegeimmel halt meg. Az optimizmusom, az életszeretetem felerősödött, de az a kis fekete lyuk akkor is a mellkasom közepén maradt, és magába szívta az összes rosszat. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ismét a rabja legyek. Nem is kell sok idő, hogy elérjünk az ablak melletti asztalhoz, és végre szemügyre vehessem a meginvitálómat. Könnyedén emelkedik fel a székről, és nyújtja a kezét, hogy bemutatkozzon illedelmesen. Egyből kiszúrom az előtte álló poharat, a keze remegését. Az arca nyúzott, a szemei alatt ott éktelenkednek a sötétlő karikák, és nem utolsó sorban a ráncok. Nem mélyek, de látszódnak. Sok mindent megélt, ez nem kétséges. Gyönyörű, igazi harcos alkat elsőre a törékenysége ellenére is. Már magában azért is megnyerő, mert felkeresett. A jó öreg whiskey mellett maradok, és a formaiságok után leülök én is vele szemben. Az idegessége kézzel tapintható, hát nem csoda, ha arra biztatom, hogy igyon. A kérdés pofonegyszerű. A férje miatt ültünk össze, nem holmi udvarlási gesztus ez. Céllal érkeztünk mindketten, és abból kell gazdálkodnunk, ami itt el fog hangzani. A rendelésem meg is érkezik, és egy bólintással megköszönve kortyolok bele a párlatba. Szeretem, megvan a pikantériája ennek az italnak. A tekintetem ráfüggesztem a nőre, és ha elég időt kapott, akkor a tárgyra térhetünk. Megszakítások nélkül hallgatom, az ujjaim a kristálypohár szélén leledzenek, és csak néha mozdítom meg a legkisebbet, légies mozdulattal rajzolom körbe a pohár szegélyét. - Én is örülnék neki, ha lennének isteni adottságaim, de sajnos én is csak ember vagyok Milena, szólíthatom így? – nem merem kockára tenni, vagy arcátlanul belevetni magam a tegeződésbe, még ha az előbb ajánlottam is fel. Férjezett, ki tudja, hogy valóban mennyi idős, nem illik megkérdezni, és nem is képezi részét ennek a beszélgetésnek, de úgy érzem, hogy már így láthatatlanban is kijár neki a tisztelet, és nem akarom megsérteni. Aprócska mosoly bujkál a szám szegletében, amikor megérzem a törést a maszkja körül. A mai találkozás célja, hogy feloldódjon a társaságomban, és meséljen a férjéről. Szükségem van az információkra, hogy segíteni tudjak. - Biztosan remek szakember volt a férje. – segítem elő a folytatást, és megpróbálom magam elé képzelni a társat, aki ennek a nőnek az oldalán állhatott egykoron. Erős, és karakteres férfi, talán már őszülő. Mindenesetre szerencsés, hogy talált egy olyan nőt, aki komolyan vette az esküjét, és képes várni rá, hogy egy kicsit, ha még lehetséges, de visszatérjen hozzá. - Gyakori tünetek ezek ennél a betegségnél. Talán mondhatni a legszembetűnőbbek, de hamar össze is lehet téveszteni mással. Az orvos nem feltétlenül gyanakszik egyből erre, és sokkal több a női páciens, mint a férfi. Mennyi idős a férje, Milena? – tudakolom meg, és közben én is szünet gyanánt felhörpintek egy kevés adagot, de minden figyelmemet a nőnek szentelem. - Az elmondottak alapján a férje már a másodlagosan progresszív sclerosis multiplexben szenved. Ez már egy előrehaladott állapot, és igen ritkán érhető el javulás, de volt már rá példa. Nem fogom áltatni, hogy ez jó, de nem is lehetetlen. – kék íriszeim Milena szemébe fúrom, de aztán némaságra kényszerít az utolsó mondatával. Ott van benne…ó igen, nem képes lemondani róla. Pontosan az ilyen esetekben látom a kihívást, ebben érzem igazán, hogy tenni tudok még. - Milena…lehettem volna akár a tizenegyedik is. A sor már így is hosszú. – kulcsolom rá a kézfejemet az övére, és előrehajolok. - Figyeljen ide, biztosan nem tudhatok semmit, nem vagyok jós, sem isten…de ami rajtam múlik, azt minden bizonnyal megteszem majd, az összes betegemért megtettem. A lemondás nem az én asztalom. Nem fogom hagyni, hogy egyedül maradjon. – a szemem nem rezdül, halál komolyan gondolom, amit mondtam. Intek a pincérnek, hogy hozzon még egy körrel, aztán a mellettünk heverő étlap egyik példányát elé csúsztatom. - Könnyebben fog menni, ha eszünk is valamit. Addig talán elmesélhetné, hogyan ismerkedtek meg, és milyen embernek tartja a férjét. Meséljen róla, hogy jobban megismerjem, mielőtt találkoznék vele. – veszem a kezembe az ételeket tartalmazó bársonykötéses tartót, aztán kinyitom az első oldalon, de egy percig sem mellőzöm a velem szemben ülőt.
Crystal Dawson
Avataron : Cobie Smulders Kor : 33
Tárgy: Re: The Revoir Pént. Feb. 17, 2017 2:09 pm
Jake && Milena
A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.
Mostanában arról lenne jó álmodni, hogy újra álmodhatok. Kicsit talán aggasztó is lehetne, hogy az utóbbi időben, ha sikerült is néhány órát pihennem, oly mély álomba zuhantam, melyben leginkább csak az engem körülölelő feketeséget éreztem. Ürességet, a nappalok reménykedésében fuldokolva. A csodában bíztam talán, valami isteni hatalomban, valamiben ami váratlanul jön, és elhozza számunkra a megnyugvást. Ostobaság, de az ember, aki szinte már az összes lehetséges utat bejárta, végül visszatalál istenéhez, ahhoz az egyetlen hatalomhoz, melynek létét oly kitartóan tagadja ifjonti éveiben. Azt vettem észre magamon, hogy amikor a nappaliban ülve sokadszor átfutva az iratokat, számlákat, a sietve összedobott bevásárló listát odább tolva, ujjaimat imára kulcsolom, néma ajkaim mögött reménykedő fohász születik valakihez, akiben soha nem hittem. És akiben most oly erőteljesen kapaszkodom. Láthatatlan és talán kegyetlen is. Igen, annak kell lennie, hiszen nem ártottunk senkinek….soha egyetlen alkalommal sem tettünk embertársaink ellen, nem vágytunk többre csak amit képesek voltunk elérni. Nem volt gőgösség a szívünkben és nem akartunk többek lenni, mint egy egyszerű család az örökkön örvénylő világ végtelen körforgásában. Most pedig egy darabjaira hullott család vagyunk, akiket már csak az tart össze, hogy képtelenek lemondani egymásról. Ez lehet tán az oka annak, hogy a lányom vádló tekintete mögött mégis ott látom a ragaszkodást. Azt a fajtát, amellyel gyermekkorában láttam őt, finom tejillatú reggeleken, amikor önnön testem táplálta őt. Feleség és anya vagyok. Anya aki minden másodpercét a gyermekének adja, akinek nem számítanak az álmatlan éjjelek, a szinte egybefolyó nappalok, vagy éppen az, hogy a gyermeke sírása hallatán a szíve apró kis darabbá facsarodik. És feleség vagyok, aki ugyanezzel a határtalan szerelemmel kapaszkodik valakibe aki egykor a világot jelentette, és aki mostanság az egész univerzumot. Ezer életet is élhetnék, lépteim akkor is visszatalálnának hozzá. Oly sokszor feladhattam volna, oly sokszor lemondhattam volna róla. Volt, hogy ő kérte. Még az elején, amikor ült az ágy szélén, és tekintete az ablakon túli világot szemlélte, nem tudván még akkor, hogy szépen lassan fog eltűnni szemei elől, mintha egy kegyetlen köd martalékává válna. Végtelen szomorúság ült meg ráncokkal barázdált, évek ette arcán, és amikor rám nézett, kétkedő kérdése szinte szíven ütött - Miben reménykedsz még Lena, miben hiszel még? - Benned. Bennünk. A válaszom oly egyszerű és kézenfekvő volt, talán elsőre nem is értette, és én is akkor fogtam fel valódi jelentését, amikor az orvosok irodáit jártam éveken keresztül. Amikor öntudatlan is nem a férjemről beszéltem, hanem RÓLUNK. Arról akik vagyunk, amit szeretnénk, amire vágyakozunk, és amelyben hiszünk. Harc volt minden egyes nap, nem csupán a betegséggel, hanem önmagunkkal is. Rick képes lett volna elküldeni, mert úgy érezte feláldozom magam érte, én viszont feláldoztam volna magam, csak ne kelljen elmennem. Összeértek az érzéseink egymás iránt, és azt hiszem ennyi év után is bátran kijelenthetem semmit nem tennénk másképpen, és nem döntenék másképpen, csak ahogyan akkor reggel is döntöttem, és amelynek súlyos szavait elé szórtam. - Elküldhetsz holnap is és holnapután is. Elküldhetsz akkor is amikor már a beszéd nehezedre esik, és csak kezed egyetlen könnyed legyintésével szólítanál fel a távozásra. Kérheted tőlem, hogy az életem ne áldozzam fel ennek oltárán. De nem fogom megtenni. És ezt te is tudod. Tudta. Éppen ezért volt, hogy napokig nem is szólt hozzám. Hibáztatott és ostobának nevezett azért mert nem hallgattam rá, de ez sem érdekelt. Kitartásom nem ismert határokat. Volt hogy napokig is visszajártam olyan specialistákhoz, ahova nehéz volt bejutni. Akár a lépcsőn is ücsörögtem hajnalban, csakhogy az elsők között jussak be, és beszélhessek vele. Sok orvos volt aki lehetőséget látott a betegség gyógyításában, végül aztán mind arra a következtetésre jutott, hogy el kell fogadnom azt amin a mai orvostudomány nem képes változtatni. Mindezt azt hiszem még nehezítette, hogy pár évvel ezelőtt, amikor a férjem állapota hónapokig csak súlyosbodott, nem volt hajlandó bevenni a gyógyszereit. Minden alkalommal amikor bevittem neki, az üvegpoharat a falhoz csapta, és a maroknyi tablettát szétdobálta. Ingerülten kiabált és szitkozódott, hogy hagyjuk végre nyugodtan leépülni, és elfelejteni a világot, nem akar már így élni….ez volt az az időszak, amikor képes lett volna lemondani mindenről, és amikor én, helyette is küzdöttem. A pohár cserepeket csendesen szedtem össze, ahogyan a gyógyszereket is a földről, majd akár harmadszor és negyedszer is bevittem neki a vizet és az orvosságokat, amíg nem volt hajlandó bevenni azokat. - Csak vedd be ezeket Rick, kérlek! - Miért nem tudod megérteni és elfogadni, Lena? - Csak tedd meg! - Miért? - Te el tudnád fogadni? Meg tudnád érteni? Fel tudnád adni? Hosszú percekig nézett engem, végül nehezen véve a levegőt, szemeiben valami különös sötét árnyékkal nyújtotta ki felém gyengévé aszalódott kezét és vette el a gyógyszereket. Többé nem beszéltünk erről, és azóta a nap óta nem igazán volt olyan alkalom, hogy megtagadta volna a kezeléseket. Talán érezte, talán tudta, hogy minden egyes dacos kijelentéssel éveket vesz el az én életemből. Oly szimbiózis kötött össze bennünket, hogy a fájdalmát, a keserűséget amely benne tombolt szüntelen, sokszorosan dobbanta vissza szívem minden egyes ütése a bordáim között. Együtt sorvadtam vele észrevétlen. Amikor újra feléledt a remény, minden egyes újabb orvossal, olyankor újra álmodtam. Olyankor visszatértem oly időkbe, amikben még a terveink csupán bennünk születtek meg. Amikor a mosolygós, barack illatú tavaszi reggelen az ágyban fogyasztottuk el a reggelit, az ebédet és a vacsorára már nem is volt szükség. Amikor még hittünk saját magunkban, azzal a fajta ártatlan hittel, amelyet gyermekkorunk óta hurcolunk, és amelyet az élet első súlyos pofonja tör darabjaira. A fiunk halála volt az első ilyen pofon, amikor elveszítettük egy időre a reményt és majdnem egymást is. De élni kellett tovább, élni a hétköznapokban, gondját viselni a lányunknak, és úgy szorítani egymás kezét, hogy többé semmi és senki ne legyen képes szétszakítani. Sajnos éppen a legnehezebb időszakban érkezett el egy újabb pofon az élettől, melyet most még csak én sínylettem meg kettőnk közül, és azt hiszem ez a a teher amelyet egyedül nekem kell tovább vinnem. Vagyis majdnem nekem. Álmaimban nem tettem meg. Álmaimban amikor a csók megtörténhetett volna könnyed és tűnékeny illúzió vált belőlem, és álmaimban még megmaradt Dane ártatlan hite is a világban. Nem voltak bennem kétségek a hűségemet és a gyarlóságomat illetően. Mikor először felhívtam Dr Lestert, azon az éjjelen is álmodtam. Arról, hogy majd úgy ülünk az étteremben ahogyan most is, és éppen olyan sokszorosan erősíti fel bennem a hitet, ahogyan most is teszi. Álmodtam arról, hogy van valaki még rajtam kívül aki nem tudja feladni. Talán az utolsó lehetőségem….és talán az első is arra nézve, hogy az utolsó pillanatig ott lesz, és mindent meg fog tenni amire csak az erejétől képes. A pohár ital, amely lassan elfogy, az orvos szinte bőrt simító szavai, amelyek egészen a szívemig jutnak és amikor hallgatom őt az jut eszembe, hogy csupán ezekért a szavakért megérte ezen az úton idáig eljönni. Bólintok az óvatos kérés hallatán, melyben a keresztnevemen szeretne szólítani, ugyanakkor a meglepettségemet nem tudom egy percre sem leplezni. Finoman szétnyíló cserepes ajkaim lassan engedik ki a levegőt. De szavak nem szakadnak ki. Lágyan lehunyt pillák mögött egy nyugodt biccentés. Egy igen. A hivatalos formát töri meg már az elején, és ezzel valamiféle módon egy furcsa és megmagyarázhatatlan bizalmi ösvényen indítja el az egész beszélgetést. Amely némiképp ugyan megmarad a formális magázódásnál, mégis a nevek adnak neki valamiféle lágy, és szinte ismerősként magába burkoló formát. Jó így, megnyugtat némiképpen. Kicsit úgy érzem innentől már ismerni fog engem...vagy csak én esek túlzásokba, mert olyan megnyugtatóan hat rám a hangja? Végül én is beszélni kezdek. Válaszolok olyan dolgokra amiket nem is kérdezett, de valahogyan önkéntelenül jönnek ajkaimra a büszkeség egykor volt szavai, amelyek a férjemnek kijutottak. - Igen….az volt. És azt hiszem még mindig az. Amikor tiszta pillanataiban kitolom őt az udvarra és végigpillant a házon, mindig azt mondja, hogy ezen a helyen megvan minden amire egy férfi csak büszke lehet. Egy család, egy otthon, és a kertben ültetett fa. Juharfa. Csak mert….csak mert valamiért én azt akartam egykor. Ostoba, lánykori bolondéria, tudja….- legyintek, és arcom kissé keserű fintorába, a múltba visszanyúlva lopok át egy kis vidámságot az emlékeken hajózva. - Imádtam a juharszirupot….szinte mindenhez. Amikor a lányommal várandós voltam akkor gyakorlatilag nem volt étel amelyhez ne használtam volna. De mindez már csak szép emlék.- egyszerűnek hat az utolsó mondatom, mint általában azoké, akik már sok évtizednyi távolságba tekintenek vissza múltjuk néhány apró mozzanatára, mely ennyi időn túl megszépül. Kissé odább tolom a poharat, valahogyan az elfogyasztott ital mintha kevésnek bizonyulna, pedig én nem az a fajta vagyok, aki alkohollal oldja az élet keserű voltának fájdalmát. - Igen….tudja utána olvastam a témának.- nyelek egy nagyot, a kibukni kész szavaim, valamiféle önostorozó vád, hogy miért nem én? Jake arcára siklik a pillantásom és várok még a folytatással ameddig a pohár vissza nem kerül elé. A csendben néha sokkal többet mondanak azok a szavak amelyeket a tekintetünk üzen. Az enyémben ott van elrejtve mindaz amire gondolok, az orvoséban pedig megannyi kérdés, amit én is feltettem már magamnak, és amelyekre talán segíthet nekem megadni a választ. -...rengeteg információ kering a neten, aminek egy része azt hiszem urbánus legenda, noha nem is értem miért táplálnak hiú ábrándokat az emberekben efféle buta írásokkal.- gondoltam itt elsősorban olyanokra amelyek lehetetlen gyógyulásról adtak számot. Tán a harcedzett évek tettek ebben a kérdésben némiképp szkeptikussá, azt hiszem. - Rick idén lesz negyvenhat.- figyelmét nekem adja, tekintete oly kék mint a hullámázó selymek. Nem tudom eldönteni, hogy a szavai biztatást adnak, vagy éppen most készül lerombolni valamiféle hamis illúziót bennem. A válasz akkor érkezik el, amikor az asztalon díszelgő óarany abroszon átcsúszik a keze és a kézfejemre simítja. Enyhén összerezzenek, és egy pillanatra elvonva tőle a figyelmemet összefonódó kézfejünket figyelem. Olyan az egész mint egy kucorgó lélek amelyre védelmező leplet borítanak láthatatlan, de gondoskodó istenek. Igaza van. A sor hosszú, túl hosszú és igazságszerint bármennyi is lehetne, ha valaki lemond rólunk, megyek a következőhöz. Mert nem akarom...mert nem tudom elhinni, hogy az összes orvostól ugyanazt hallom: el kell fogadnom azt amin még maga isten sem képes változtatni. Már megint isten...aki felé a hitem semmi nem volt korábban, azt gondolván, hogy a világegyetem része vagyok, amelynek semmi köze hozzá...és akinek létezésére építem lassan romossá váló életem utolsó kis bástyáit. Mert már szinte csak ez maradt. Azonban amit most hallok Jake-től szinte az összes gondolatom, az összes félelmemet az összes olyan reménytelen napot, amikor álmatlanul feküdtem a szobánk rejtekében hallgatva a férjem utolsó szusszanását is...mindezt szavanként űzi messze. Ide-oda cikázik rajta a tekintetem, amelyben lassan feléled valamiféle remény, amit a szavak okoznak. Sokan mondták, hogy megpróbálnak segíteni, hogy mindent megtesznek ami tőlük telik, és soha egyetlen alkalommal sem vontam kétségbe senki szavait, hogy ez valóban így van. Ugyanakkor ami utoljára elhangzik tőle...azt még nem hallottam senkitől mióta Rick betegsége kiderült és mióta az orvosok lassan közelebbi barátaink mint a régiek, akik szépen elkoptak mellőlünk. - Ezt...ezt még senki nem mondta nekem. Maga az első, Jake. Már magáért a kimondott gondolatért is hálás vagyok.- és ez valóban így van. Kezem kivonom a kezéből és most én vagyok aki a kézfejére simítja a sajátját, és ha kissé reszketegen és kissé esetlenül is de hálám jeléül finoman szorítom meg. Végül újra nagyobb részt elfoglalt közöttünk az óarany abrosz melyen egy étlapot csúsztatott át. Miközben kinyitottam a terítővel és alapvetően a helyre jellemző arany és fehér színekkel harmonizáló, kemény kötésű könyvet még egy apró kis magyarázattal szolgáltam azzal kapcsolatosan, hogy miért is éppen ezt az éttermet választottam. - Itt ünnepeltük meg a tíz éves házassági évfordulónkat. Rick még egy énekest is kerített, aki elénekelte azon az estén azt a dalt ami a megismerkedésünkön szólt. Istenem! Mindig is imádta Elvist. Én meg miatta szerettem meg.- jól esett kicsit erről beszélnem, és azt hiszem most döbbentem rá, hogy hosszú idő óta először egy orvos az akinek szinte magamtól mondok el dolgokat. Lapoztam egyet az étlapban, de nem is kellett szinte belenéznem, tudtam, hogy mit fogok kérni. Mégis a betűket figyeltem, ahogyan egykor is, éppen azzal a tipussal nyomtatták, éppen csak megújult és tiszta lapokra. - Kilencvenhárom volt. Az a tavasz, amikor a virágok illata és a friss, újjászülető világ szinte magába burkolja az embert. Moziba készültünk a barátnőimmel, és egy találkozót beszéltünk meg azon a helyen ahol mindig is összefutottunk...Alapvetően magamnak való lány voltam, ritkán vetemedtem arra, hogy idegenekkel szóba álljak. Így neveltek, tudja.- pillantottam fel Jake-re és egy alig érzékelhető mégis a korábbi komorságot megtörő gyengéd mosollyal rántottam őt magammal a saját múltamba. - Rick munka után ugrott még be a kollégákkal ugyanoda...mindig is remekül szórakoztak a hozzám hasonló egyetemistákkal kapcsolatosan. A zenegéphez mentem, hogy kérjek egy dalt...nem is emlékszem már mit akartam kérni, amikor hirtelen megjelent mellettem, és azt mondta.- megköszörültem a torkomat. Egyszerre volt csodálatos felidézni a pillanatot és egyszerre keserű. - "Nem tudom milyen zenét szeretne kérni a kisasszony, de abban biztos vagyok, hogy Elvis lesz a legjobb választás."Nem is szerettem Elvist.- tettem még hozzá az utolsó gondolatot kicsit talán finoman és reszelősen és nagyon halkan, röviden nevetve fel. - És amit akkor kért….az lett a mi dalunk. Nem tudom magának megmagyarázni...de ezt olyankor az ember érzi. Abban a pillanatban. Hogy nem számít ha eredetileg gúnyt akartak űzni belőlem. Akkor és az a pillanat döntött. Volt magával már ilyen?- bukott ki belőlem a kérdés és kissé oldalra billent a fejem érdeklődve. Kissé talán túlságosan személyes kérdést tettem fel, ha nem szeretne rá válaszolni, nyilván eltereli a beszélgetést. Mélyet sóhajtottam és a második italomat közelebb húzva magam mellé tettem az összezárt étlapot. - Aszalt szilvával töltött pulykamellet kérnék, mandula bundában. És mellé hercegnőburgonyát egy kevés juharsziruppal.- nem voltam éhes, de azt hiszem hosszú idő óta most fogok valami rendes ételt enni. Valahonnan távolról a dalunk első sora jutott eszembe, és mint valami erőteljes taktus ütött mellkason. “God bless the day I found you I want to stay around you”
Tárgy: Re: The Revoir Szomb. Feb. 25, 2017 5:24 am
Milena and Jake
Could I help?
A kívülállók számára csak egy férfi, és egy nő vagyunk. Összeülnek a nap delelőjén, hogy megosszák egymással a friss híreket, csilingelő evőeszközök armadája között ünnepeljék a találkozás örömét, miközben feloldódnak a másik társaságában, és végül elégedett vendégként távozzanak mindketten az étteremből. Ássunk egy kicsit mélyebbre, ahol a szürkének is ezer árnyalata van, a friss ismeretség mögött is több millió ok áll, de valamiért az egész egy sorsszerű pillanat. Nem tudom megmondani, hogy mi ragad meg a velem szemben ülő nőben. Talán az évek lenyomata az arcán, a hangja lágy tónusa? Fogalmam sincs, nem szokásom kielemezni az embereket. A lelki folyamatok egy másik szakágra tartoznak, de úgy érzem, ha nem értem meg az indíttatását, akkor nem leszek képes segíteni sem. Vajon elegendő, ha a feleség szól a férje nevében, csak az ő szemén keresztül ismerhetem meg a kórelőzményeket? Elgondolkodom azon, ha velem történne hasonló baj, akkor ki ülne most itt egy másik orvossal szemben, hogy értem küzdjön? Nem szokásom az olyan elfojtott emóció kavalkáddal foglalkozni, mint a magányosság, az élet hiányosságainak feltárása, de egy picit rám tör az érzés. Szeretve lenni. Olyan régen tapasztaltam a szeretet eme megnyilvánulását, hogy egyszerre vagyok rajongója, és gaz elbitorlója a leendő betegemnek. Nem értheti, számára a külvilág egy összemosódott massza, nem tudja kiragadni a lényeget, mert a szervezete lett az ősellensége. Rengeteg időt töltöttem a sclerosis multiplex tanulmányozásával. Abban a két évben bizton állíthatom, hogy egyik hónap sem volt pénzkidobás, időpazarlás. Meg kellett értenem, hogy mi játszódik le az emberi agyban, mitől lesz jobban, mitől lesz rosszabbul egy beteg. Néha akadtak olyan napok is, mikor messze elkerültük a laboratóriumot, és közvetlen kapcsolatba léptünk egy-egy páciens hozzátartozójával. Az otthonukba nyertünk betekintést, és ezáltal a munkám minősége is átalakult. A névtelenség mellett megmaradtak az arcok. A reményteli tekintetek, a mindent jelentő mosolyok. Szerelmes lettem az orvoslásba, a reménytelenség fogalma szinte átíródott, és nem létezett többé. Az inspiráció nem a laborban töltött órákból érkezett, hanem ezekből a semmitmondó, tényfeltáró beszélgetésekből. Mi volt a közös a szeretett családtagok, a barátok, és Milena között? A reakciójuk, az önfeláldozás a megbánás legkisebb szikrája nélkül. Az egymáshoz fűződő erős kötelékek. Bennem mindent felülírt, és tudtam, ha csak ezért megteszek mindent, akkor már megérte.
Nem elég gyógyítani, ez lenne a mottóm, mert annyira összetettek vagyunk, mi emberek, hogy kár csakis a tudományos alapokra bízni a szakértelmünket. Nem lehetek száz százalékban biztos abban, ha kipróbálok egy új gyógyszert, hogy minden betegemre ugyanolyan hatással lesz. Mennyire nem mérjük fel, a mivoltunk lelki vetületének igényeit. Nem elég megkérdezni, hogyan érzi magát egy páciens, ha nem vagyunk hajlandóak nyitottan állni a válaszhoz. Távolságtartással bizalmatlanságot idézünk elő, ezzel halálra ítélve a bimbózó orvos-beteg viszonyt. Ne higgyék, hogy istenek vagyunk, megvan bennünk a ráhajlás, a műtőben talán pontosan ez kell, de ha a hozzátartozókkal kell kommunikálnunk, akkor le kell vedlenünk az arrogáns bőrt, mert elvesszük a legfontosabb összetevőjét egy jól működő kapcsolatnak… a bizalmat. Milenán látszik, hogy megtört, nem a férje ápolása húzza le, hanem, hogy minden áldott nap azért kell aggódnia, hogy egyedül marad a harcban. Nem képes a férje, és a gyógyító helyett is helyt állni…le akarom venni a terhet a válláról. Bizalmaskodó lehet, hogy a keresztnevén szólítom, egy kis alkohol fogyasztására biztatom, de csak a megfelelő atmoszférát igyekszem megteremteni, és ezáltal a bizalmát elnyerni. Azt is bevallom töredékesen, hogy nem szívesen teszek ígéreteket. A tudás nálam van, és nem volt ostoba az, aki azt állította, hogy „A tudás hatalom.” Én leszek a támasz, a reménnyel felruházott segítő, így hűnek, és alázatos kell lennem a szerephez. Nem kelthetek hamis illúziókat, nem mondhatok olyasmit, amiről tudom, hogy nem fog megvalósulni. Bújtathatom olyan köntösbe a mondandómat, hogy könnyítsek a másik lelkén, de ma igazat szólnak az ajkaim.
Néma maradok, amikor Rick kerül szóba, és egy kis finom részlet. A juharfa, és a szirup szeretetének története. Kedveskedő, szinte már magam előtt látom a kertvárosi házat, a hátsókertben a hatalmas fát. - A juharszirup nekem is szép emlékeket idéz fel. – nem szeretném kibillenteni a mesélésből, ha már elég bátorságot szerzett hozzá, hogy belekezdjen. Az emlék hamar illan tova, és evezünk tovább a valóság tengere felé. - Az internet a legnagyobb segítségünk, de egyben a legnagyobb átkunk is. Nem szabad adni az ott olvasható dolgokra. Minden eset más, és a tünetek előfordulása, és intenzitása is egyénenként változó. Nem érdemes egyetlen beteget sem beskatulyázni, mert nem sok értelmét látom. – válaszolok neki nyílt őszinteséggel. Sokszor estem én is abba a hibába, hogy az online felületen felbukkanó adathalmazból csemegézve felvérteztem magam ama képességekkel, melyekhez egyáltalán nem konyítottam, és az ember hirtelen szakértővé válik. A műszaki cikkek, a kisebb, és jelentéktelenebb szituációknál ezzel nincs is semmi gond, de az öngyógyítás veszélyes. Az ember félrediagnosztizálhatja magát, rossz tüneteket párosít. A sor végtelen, és kár lenne belemenni, mert órákat ülhetnénk itt, és most az a lényeg, hogy megismerjem Rick történetét. A koránál már megszületik bennem egy előzetes kórkép, egy felállított valami, ami egyelőre az én fejemben él, és a vizsgálatok eredményéig ott is marad. A lemondás, a megtörtség miatt úgy érzem, hogy meg kell adnom Milenának azt, melyet eddig egyik orvos sem tudott. A remény csúfos, némileg kozmetikázott fogalom is, de nálam van a hatalom, én lehetek a biztos pont, ezért előrehajolok, és a kézfejemet ráfonom az övére. Nem fogom áltatni, de megérdemli ő is, hogy valaki mellette álljon. A mondandóm nem hosszú, de látom rajta, hogy kissé meglepem, talán le is döbbentem. Nem várok cserébe semmit, a munkám az, hogy a betegért megtegyek mindent, de ez a szócska valóban azt kell takarja, hogy a határaimat feszegetem, megtalálom az összes létező módot, hogy javítsak a páciens állapotán. - Nem tesz semmit, és ne hálálkodjon, azzal ráér később is. – toldom meg a szavait egy mosollyal, és kissé továbbgörgetem a beszélgetés fonalát, hogy megnyílhasson nekem. Szokatlan lehet, hogy a magánéletükről, a múltjukról érdeklődöm, de nekem ez a kirakós része, és ha nincs meg, akkor jóformán megint csak az átlagot hoznám. Számok, és adatok…ennél jóval többet takar az a bizonyos mappa. Itt a bizonyíték, és hallani szeretném. - A tízediket? Ejha…nem gondoltam volna a miliő miatt, hogy ez így van. Az étterem már olyan régen itt állna? Tudja Milena még csak pár hónapja tartózkodom a városban, és nem ismerem a hely történetét. – kissé bizonytalan vagyok ezen a terepen, de kinyitom az étlapot, és a gyöngybetűkkel tarkított fogások között randalírozok a tekintetemmel, miközben a mese folytatását várom. Nem is kell csalódnom, mert megkapom. Az időben visszarepülünk egy gyönyörű tavaszi napra, és megelevenedik előttem egy ismeretlen arc, meg Milena, csak egy sokkal fiatalabb kiadásban. Bármennyire is koncentrálni próbálok az ételekre, nem megy, mert a hallójáratomban a nő hangja cseng vissza. Lehetséges, hogy valakinek az emlékét ennyire intenzíven éljem át? Finoman könyökölök, és lapozok egyet lassan, de a francia konyha nem izgatja fel az ízlelőbimbóimat. - Megértem, nem baj az. – pillantok fel a nőre, és megerősítem abban, hogy emiatt nem fogom elítélni. Melyik lányt ne intenék óva a szülei attól, hogy ne álljon szóba idegenekkel? Mindenkivel megesik, hogy átszegi a szabályokat, és ebből a bűnbeesésből valami csoda születik. - Elvis nagyon ért a dalokhoz, még holtában is egy igazi király, meghatározó ikon. – nem hallgattam túl sokat, de a szüleim előszeretettel kapcsolták be a régi bakelitlemezt, és újították meg a szerelmi ígéretüket, ha maradt idejük rá mellettem, és Jason mellett. - Olyan pillanat, hogy tudtam akkor és ott meg kell történnie valaminek, vagy az valaminek a kezdete? Ó, igen…volt. – vallom be töredelmesen, és egyből Mia jut eszembe. A mézszőke haja, a csokoládébarna szivárványhártyái, és a találkozásunk momentuma. Elhallgatok, és akkor elém csúsztatja az étlapot, és elmondja, hogy mit rendel. Hamar visszatérek a jelenbe, és felfelé görbülő ajkakkal emelem magasba a kezem, hogy az asztalunkhoz invitáljam a pincért. Szinte abban a minutumban ott terem. - Mit hozhatok Uram? – érdeklődik udvariasan egy tablettel a kezében. - A hölgynek a 37-es főfogás lesz, nekem pedig a 43-as, Csirkecombfilé citrommártásban mogyorós burgonyapürével. Köszönjük, és igen… egy üveg Guy Saget Pouilly Fumé 2015-ös évjáratból. – adom vissza a két étlapot, és most a velem szemben ülőre pillantok, és eszembe jut az exem. - Volt pár évvel ezelőtt egy menyasszonyom…. – nem tudom, hogy miért éppen Milenának nyílok meg, de kiengedem a palackból a szellemet, és valahogyan jönnek a szavak maguktól. - Miát egy majdnem általam okozott balesetben ismertem meg. Az autómmal a part mellett haladtam el, és nem igazán figyeltem a járókelőkre, ezért majdnem elütöttem egy görkorcsolyázó lányt. Amint kipattantam az autóból, és odasiettem hozzá… hirtelen belenéztem a barna íriszeibe, és tudtam, hogy ő kell nekem. – az emlék elevenen mar a valómba, és egy pillanatra pótcselekvésként lesimítom a hófehér abrosz szélét, majd nemsokára megérkezik a borunk. A sommelier hamar bemutatkozik, és egy kis időre eltereli a figyelmünket. - Egy kis kóstolót? – a bájosnak éppen nem mondható francia akcentus után, Cloud simán kihúzza a dugót, és felszippantja a megérlelt bor illatát. Én nemmel intek a fejemmel, hogy nem szeretném a műveletet megismételni, de a kikészített poharat néhány korty kóstolóra nyújtom. - A Loire folyó jobb partjára telepített ültetvényekről szüretelték a tökéletesen egészséges és jól beérett szőlőt. A hőmérsékletet kontrollálva, a legjobb minőségű fajélesztővel erjesztették…majd öt hónapig az egészséges seprőn érlelték. – tudálékos információáradata személy szerint nem nyűgöz le, de helyeslően bólintok, és amint kitölti nekünk a fehér bort, egy kicsit kortyolok bele, és meglöttyintem a számban. - Hmm…ez nagyon finom. – a férfi büszkén kihúzza magát. - A hölgynek hogy ízlik? Egy kis fekete szeder és barack aromát is kevertek hozzá. – osztja meg az utolsó titkot velünk, amikor a tekintetem összefonódik a nőével.
Kezdőlap 
Tárgy: The Revoir
