Erdei sétány

Kevés olyan hétvégén van, amelyről azt mondhatom, hogy szabad és nincsenek konkrét terveim. Minden hónapban egy foglalt, amikor a történelmi napokon segítek be nem messze Seattle-től. A társaság egyik alapító tagjaként, még akkor is, ha igazából akkor mindössze tizenöt voltam és csak azért léptem be, mert jól nézett ki a dolog az egyetemi jelentkezőlapon, az a minimum tőlem, hogy előszedek vagy varrok egy korhű öltözetet és megjelenek a helyszínen. Azon kívül a feladataim változatosak, ahol szükség van rám, segítek, ha pedig valamilyen fontos szerepet kapok, akkor annak megfelelően viselkedek. A szünetben pedig szervezem a következő alkalmat. Vagy inkább a hárommal későbbit. Nagyjából 3-4 hónappal előtte szoktuk ugyanis felkeresni és felkérni a vendégelőadókat és társaikat. Minden témához akkor be kell szerezni az aktuális konyha kínálatát és szakácsait, kézműveseket az ékszerek és ruhák árulására, a kor harcművészetével foglalkozó csoportokat, hagyományőrző csoportokat és még jó néhány dolgot. Az első évben nem igazán volt belőle hasznunk, de most mondhatni lassan egy stabil műsor lesz az egész. Minden hónapban a 15. napon vagy utána az első hétvégén van megtartva és lassan éves rotáció is kezd kialakulni a témában. Talán ennek is köszönhető, hogy kivételesen nem vár rám egy fél ruha megvarrása. Nem mintha olyan jó lennék benne, igazából egy varrónő sikoltva rohanna ki a világból, ha látná mit művelek, de az eredmény szép. Csak épp a sebvarró technikákat használom hozzá, Vannak olyan ruháim, amin nem is látszik szinte a kézi varrás és a varrógép különbsége külsőre, mert éppen a plasztikai sebészek különleges öltéseit gyakoroltam rajta. Holtakon az ilyesmi nem praktikus, mivel nem szépnek tervezték, hanem a sebgyógyulás után nyom nélkül eltávolíthatónak, de csodálatos tud lenni kifordítva. Oké, még így sem én vagyok a legszorgalmasabb készítő, az anyagokat eleve vagy mintásan veszem, vagy mást kérek meg, hogy készítve el a kívánt motívumokat. Ezért is szeretem, amikor régi témái a főszerep. Akkoriban a színek és a minőség megszállottja voltak az emberek, nem a mintákéi. Azokat maximum felfestették. Mindegy, a lényeg, hogy az aktuális téma a korai középkor, amelyből már van egy igazán elfogadható ruhám raktáron. És egy adag jegyzetem is a múlt évből, így a hétvégi könyvtár látogatás kihagyható. Sőt, még Lori kérését sem kellett visszautasítanom, amikor az utolsó pillanatban hívott el sziklát mászni...
Szombat délután kihasználtam az unalom perceit és mindent jó előre be is készítettem. A felszerelést egy ellenőrzés után bepakoltam a zsákom aljába, mellé került egy palack ásványvíz, némi naptej, zsebkendő, ajakbalzsam, a gyógyszereim másnapra és persze egy speciális rádió is. Túlaggódom magamat? Igen, néha. Őrült vagyok mellé? Már rég papírom lehetne róla, ha hajlandó lennék agykurkászhoz menni. Még a másnapi kaját is összedobom, szabály nálam, hogy hétvégén van időm főzni, így szó sem lehet szendvicsekről, és egy kis ebédhordó dobozba rakva a hűtőbe pakolom éjszakára. Egy ideje rákaptam a japán bento dobozokra, amelyekben az ebédre szánt főtt ételt tárolják. Nekem is van már négy darabom, különböző méretekben, a legkisebbet pakolom meg most alaposan. YouTube segítségével már jó néhány receptet kipróbáltam és ha nem számoljuk azt az apróságot, hogy valójában majdnem egy óra megcsinálni, igazán finom ételeket lehet vele összedobni. Szabad szombaton ennyi belefér délután. Este meg egy könyv is. Nem határolódom el a komoly művektől, de valahogy soha nem voltak a kedvenceim a több száz évvel ezelőtt megírt könyvek. Túl vontatott a történetük, folyamatosan az orvosira emlékeztetnek. Ezért van a digitális olvasóm tele ponyvával. Vagyis inkább természetfelettivel. Drakula és Frankenstein ugyanis biztosan három szemjegyű korban leledzik szintén. És Dorian Grey sem lehet messze tőle. Talán ebben a témában is kéne szervezni egy hétvégén, elvégre a viktoriánus Anglia örök kedvence sokaknak...
Nyolc után ébredek fel, az olvasó még mindig mellettem fekszik az ágyon, és fogalmam sincs róla, melyik fejezetet olvastam utoljára. De kellemes a tudat, hogy kivételesen minden tudatmódósító szer és alkohol nélkül sikerült eltöltenem az éjszakát. Sőt, se rémálom, sem pedig a fájdalmas múlt nem bukkant fel közben. Ennek megfelelően jókedvű vagyok, percek alatt szedem össze magamat a fürdőben, fogom össze szorosan a hajamat és kenem fel a szokásos fényvédővel ellátott arckrémemet. Ugyan még éppen csak elkezdődött az ősz, de reggel van és Seattle mindig is a kegyetlen időjárásáról volt híres, így nem esik nehezemre egy vékony termo ruhát keresni a sporthoz. Hosszú ujjú, minden irányban tapadó fekete felső és hozzá illő nadrág, fölé pedig egy vörös kendő a derekamra, hadd legyen valami látható is rajtam. Egyébként a bukósisakom is vörösben virít...
Lori késik pár percet, de ebben semmi eget rengető nincs, felkészültem rá. Nőies nő, náluk a pontosság ritka dolog. Leszámítva ha orvos vagy, elkésni a műtőből ugyanis szakmai öngyilkosság tud lenni. Érdekelne, így van-e ez a tárgyalásoknál is. Majd megkérdezem tőle. Addig pedig nekem volt időm főzni kávét is, szóval mire megszólal a telefon, csak kikapom az ebédemet a hűtőből, felkapom a két hőtartó bögrét, cipőt húzok és a hátizsákkal a hátamon hagyom is el a lakást. Igaz, kifelé menet annyira a kulcsra figyelek, hogy majdnem elgázolom a szomszédomat. Egy gyors ajtó zárás után fordulok hozzá vissza bocsánatot kérni, és biztos vagyok benne, hogy valami itt nem stimmel. Pár hete még a nyolcvanas éveiben járó Anna lakott itt, nem egy kockás hasú jó pasi, aki egy szál törülközőben közlekedik. Nem tudom nem végig mérni és a mosolya elárulja, hogy nem hozza zavarba a tekintetem. Hm, tudom, hogy házi nyúlra nem lövünk, de amikor ezt a szabályt hoztam, biztos, hogy a húsz éves, pattanásos informatikus volt az egyetlen szabad pasi itt. Mindegy, gyorsan bocsánatot kérek és már megyek is kifelé, ahol Lori már vár rám. Szokás szerint úgy néz ki, mintha divatbemutatóra menne, nem sportolni. Azonnal a kezébe nyomom a poharakat és a zsákot berakom az övé mellé az autó hátuljába. Az audi csomagtere nem a legnagyobb, de ennyi simán belefér, és biztosan gazdaságosabb a fogyasztása, mint az én Chevi terepjárómnak. Na igen, a táskámban nem hordok tonnányi cuccot, de a kocsimban igen.
- Semmi gond, legalább volt időm kávét csinálni. A kék a tiéd - válaszolok halvány mosollyal, miközben lecsukom a csomagtartót és kiveszem a kezéből a vörös bögrét, amiben az én minden nélküli fekete kávém tanyázik. Reggel ebből nem kell sok, csak néhány kortynyi és én utána délig olyan vagyok, mint akit felhúztak. Szóval elhelyezkedem az anyósülésen vele, bekötöm az övemet és csak élvezem, hogy nem nekem kell vezetni. Elég fárasztó lesz a mászás is, megvagyok én az egyebek nélkül...
- Nem sok, sikerült belefutnom az új szomszédba lefelé jövet. Ha máskor is egy apró törölközőben és ilyen kockahassal nyit ajtót, nem biztos, hogy jó kislány maradok. Pedig mennyivel komplikáltabb lenne olyasvalakit haza küldeni, aki egy ajtónyira lakik az embertől - nagyjából ez az oka, hogy nem nagyon néztem körül a lépcsőházban. Meg a tény, hogy főleg házaspárok vannak itt. És sok minden vagyok, de olyannal nem kavarok, akiről előre tudom, hogy nős. Azt még mindig kegyetlenségnek tartom a feleséggel szemben...
- Amúgy lehet egy jogi kérdésem? Tudom, hogy nem éppen a szakterületed, de szerintem tudsz hozzászólni. Kaptam egy előzetes szerződést új pozícióról, más munkaköri leírással és minden rendben volt vele, elfogtam, aláírtam. Elvileg három hét múlva kezdek. Visszavonhatják még? - lehet, hogy túlaggódom, de akkor sem a kedvencem a munkatársam. A reakciója alapján meg fog próbálni még alám tenni. Nem mintha eddig ne lettek volna próbálkozásai, miután rájött, hogy tehetségesebb vagyok nála. De én sem vagyok cukorból. Ha azért nem leszek vezető, mert ő kezd el pattogni, amiért kicsivel régebben van ott, akkor én bizony benyújtom a diszkrimináció kártyát ellene. Tudom, hogy néz ki az önéletrajza, az enyém jobb. Semmi olyat nem kérek, amit nem érdemeltem ki, de ezért igenis megszolgáltam. Két éve könyékig a hullákban járok minden nap.

Zökkenőmentes reggel. Mondhatni. Igazából azért van pár kisebb fennakadás itt, de ezeket nem nehéz figyelmen kívül hagynom. Lori elkésik kicsit, én ügyetlenkedem egy sort, és akaratlanul is frászt kapok. Jó ideje stagnál az állapotom, a kezem csak több órányi koncentráció után kezd remegni. De ez bármikor rosszabbodhat. És hiába a cuki szomszéd srác, azt a tényt, hogy csak másodikra és segítséggel találtam el a kulcslyukat, nem bírom figyelmen kívül hagyni. Egyszerre aggódom miatta és gyártok ezer és egy érvet arra, hogy miért történhetett. Nemrég keltem fel, még nincs tizenöt perce, hogy bevettek a gyógyszereket, nyilván nem fejtették ki a hatásukat. De mi van, ha mégis? Mi van, ha valami tényleg elmozdult? Azt a szilánkot agyszövet veszi körül, ami nem tud betokosodni és megvédeni a többi részt az éles hegyétől. Bármikor árthat. Ez ellen nem tehetek. De a jeleket figyelhetem. Ha tíz perc múlva is remegek, baj van. Ha fájni kezd a fejem, baj van. Ha nem tudom használni a bal kezemet jól, baj van. Ha elzsibbadnak a lábaim, baj van. Ezer és egy apró jele van a dolognak, amire figyelhetek, és annyira lefoglal ezek megtalálása, hogy a kelleténél hidegebb vagyok Lorival. Nem tehetek róla, ha aggódom, önző vagyok. Amikor pedig átmegy, mehetek kiengesztelni azt, akit megbántottam miatta. Mázli, hogy általában pont férfiak ezek. Tris egy nagy tál házi főtt étel után bármikor megbékél, mert tudja, hogy részben akaratlan a dolog. Joel lelkébe elég nehéz beletaposni. De Lori más. Ő nő. Sokkal érzékenyebb. És nincs tisztában vele, mennyire súlyos az állapotom. Másfél éve találkoztunk, mikor már együtt éltem vele. Látta már, hogy gyógyszer veszek be, vagy megállok pár percre sport közben, mert az izmaim nem tartanak meg. De neki soha nem árultam el, hogy az egészet egy repeszdarab okozza az agyamban. Egy nem túl nagy darab, de ahhoz elég, hogy egy érzékenyebb fémdetektor kiszúrja. Például a rendőrségin még egy szál semmiben is sípolnék. Ott csak a kézi érzékelőt használják rajtam, nem véletlenül...
Furcsa kapcsolat ez. Lori sokkal jobban megbízik bennem, mint én benne. Tudok róla mindent, amit fontosnak tartott elmondani, Múltat és jelent. Számára én csak a jelen vagyok. A nő, akivel az extrém sportok szerelmeseként találkozott. Aki a mának él. Mesél a múlt hétről, a múlt hónapról, pasikról, munkáról, még élő családtagokról. De arról nem, milyen volt az élete a találkozás előtt. Miért tanult orvosnak, miért lett végül halottkém. És mióta beteg. Ezt csak egy dolog alapján sejtheti. A tetoválást a bal csuklóm belső felén ő is látta már. A dátumot. A baleset dátumát. A másikat még nem fedezte fel. Az kisebb. A jobb gyűrűsujjam belső felén van, általában eltakarja egy-egy ékszer. Apró, fekete kör. Minimalista. A napot jelenti számomra. Mert mindig is ő volt a napfényen. Az örök optimista. Az örök csibész. Soha nem illettünk össze. Sápadt voltam és sötét, borús mint az éjszaka. Ellentétben a kék szemekkel, szőke hajjal és örökké fülig érő mosolyával. Vele együtt a fény is elveszett az életemből. És még nem kaptam vissza. Lehet, nem is akarom. Elvégre én mindig is az éjszaka gyermeke voltam. Még hawaii szigetén is, órákig a szörfdeszkán állva sem barnultam le. Ott is a víz vonzott elsőre...
- Ez a legnagyobb bajom vele, amit eddig láttam, az alapján legalább kilences és bejött neki, ahogy végigmértem. Meg a fenekem is. De csak a hormonjaimat érdekli a srác, az agyamat nem. Egy este után kidobnám, az biztos. Utána meg minden nap látnom kéne. Túl sok macera - nem szeretem a komplikált dolgokat pasi téren. Jön, felszedem, egyet szexelünk valaki lakásán, majd mindenki távozik. Ez a legkönnyebb. És nem is nagyon ismétlek. Mert nem akarom megismerni. A nevén kívül semmi nem érdekel. Sem a kora, sem a munkája, sem a hobbija. Maximum még a kedvenc póza jöhet. Más nem. Nem fogom hagyni aludni reggel. Nem fogok neki kávét csinálni. Nem kap búcsúcsókot. Nem adom meg a számomat. Csak menjen és vissza se nézzen. Ennyire vágyom éppen. Furán hangzik? Meglehet, Lori sem hiszem, hogy megérti teljesen, miért csinálom ezt. Mindkettőnknek megvannak a maga egy éjszakás kalandjai, és mindketten másképp reagálunk rá. Ő általában megbánja. Én csak egyszer tettem ezt meg. Azóta nem. Mert ez még mindig jobb mint a drogok. Szexfüggő vagyok? Nem, de egy orgazmusnál nincs jobb antidepresszáns és a vibrátor soha nem olyan jó, mint egy ügyes pasi. Az pedig külön fényezi az egomat, hogy sokszor a koromnál öt vagy több évvel fiatalabbak is mindent megtesznek, hogy őket válasszam az éjszakára. Amíg fel nem dolgozok mindent, számomra ez a tökéletes helyzet. Leszámítva a szomszédot. És tekintve, hol van a hálószobám, talán jobb is, ha nem kezdek vele. Így is fogadok, hogy sok mindent hall...
- Még nem biztos, a főnököm engem ajánlott, el is fogadtak, de az egyik kolléga kiakadt. Az egyetlen dolog, amiben felülmúl, az a tapasztalat. De én vagyok a képzettebb, kutatok, cikkeket fordítok, oktatok. És kaptam ajánlásokat a zsaruktól, akikkel együtt dolgozom. Most arra próbál rájátszani, hogy fiatal vagyok. Én pedig készen állok előhúzni a diszkrimináció kártyát. Neki nincs sok esélye, de a másik jelölt férfi és vele nem volt baja. Szóval most megy a hidegháború és a város vezetése dönt. Már beadtam egy kérvényt, hogy igazságos elbírálás érdekében név, kép és kor nélkül leadott életrajzokból válasszanak. Vagy a legjobb, vagy a legrosszabb ötlet volt életemben - foglalom össze a helyzetet jelenleg. Vagyis röviden, a város nem mer megszívatni, már ami a fizetést és munkaköri leírást illeti, de a belharcokat ránk hagyják. Én pedig mrá túl sokszor küzdöttem az életemben ahhoz, hogy az egyetlen jót veszni hagyjam. Szóval köröm szakadtáig folytatom a dolgot. És kicsit csaltam is. A város vezetés híres arról a politikájáról, hogy hagyja a nőket érvényesülni. Azt az egyet, hogy én vagyok az egyetlen jelölt a nememben, benne hagytak. Ha nekik nem jut eszükbe kihúzatni, miért tegyem meg? A politika ronda dolog és nem akarok belefolyni. De kihasználhatok egyszer az életben...
- Már korábban is észrevettem, furcsán tartod a kezedet. Valami baj van vele? - teszem fel a kérdést, miközben figyelem, ahogy Lori lekanyarodik a helyszín felé, amit korábban említett. Eddig nem volt feltűnő az autópályán, hogy érdekes stílusban vezet, de itt már merek a kávémon kívül rá és nézni és szemet szúrt a dolog. Neurológus lennék első sorban, alapból észreveszem, amikor egy beteg rendellenesen mozog vagy az izmai nem úgy működnek, mint kéne. És a sziklamászás ebben az esetben nem biztos, hogy a legjobb ötlet a világon. Még nekem sem az, de én mindig duplán ellenőrzöm a dolgokat és van egy elég tuti sisakom is. Meg akarva-akaratlanul is adrenalin függő tudok lenni. De a barátnőm más. Neki nincs oka öngyilkos ötletekkel kacérkodni tudtommal...

- Nem Seattle-ben. Ez a város ahhoz túl hideg, én pedig a merev halottkém lennék. A spontaneitásom mindig O´ahu-n bukkan elő: szabad tüdős búvárkodás a korallzátonyok között, gyorsulási versenyek, szörfözés öt méteres hullámokon, meztelen fürdőzés egy jó pasival... Sőt, egyszer a nagyapámnak volt mit magyaráznia, miután fogadtunk száz dollárba, hogy bejutok a katonai bázisra és elhozom a főnöke monogramos tollát - azóta sem tudom, hogy örömében vagy dühében lett könnyes a szeme, amikor meglátta, hogy sikerült végig csinálnom. Akkor még fiatal voltam, tizenéves, ő pedig részidőben még mindig bejárt a bázisra. És rettegték. Nem volt nehéz meggyőznöm az egyik kezdő újoncot a kiképzésen, hogy segítsen nekem, cserébe néhány jó szóért a nagypapinál. És ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, akkor annyi volt a tét, hogy én bejutok a bázisra, az újonc be is vitt különösebb zavar nélkül, kifelé menet pedig nálam lesz a főnöke tolla. Hogy a tollat nem az irodából loptam ki, hanem szépen megkértem a titkárnőt, hogy adja oda egy napra, mert a nagyapámnak is akarok egy olyat csináltatni, az már mellékes. És nem elfelejtendő, a katonai bázis nagy, de engem sokan ismertek és ez a negyvenes évei vége felé járó hölgy is látott felnőni, pontosan tudta, hogy jó kislány vagyok. Vagy éppen csak annyira nem rossz, hogy elkapjanak a zsaruk valamiért. Mert azt az időt hawaii-n bizony kihasználtam, sokszor. Seattle-ben jó kislány voltam, aki tudatosan építette a karrierjét, de a Csendes-óceán közepén már messze nem. Vicces, de pont a család legszigorúbb tagja tett róla, hogy ne kelljen félnem egyedül, soha. Meg a paprikaspray, amit rendszeresen ellenőrzött, hogy fel van-e töltve...
- Őszintén nem tudom, Lori. Bármilyen spontánnak is tűnök, a fejes ugrás a semmibe pasik esetében nem az én világom. Felszedni valakit a bárban és kikezdeni vele pár perc alatt? Nem gond, de mielőtt biztatnám, megnézem őt. Jegygyűrű nyom, arc, beszámíthatóság, nyilvánvaló betegségre utaló jelek. És védekezem. Másnap kora reggel pedig kidobom és nem érzem magamat rosszul, ha nem emlékszem a nevére és az arcára később - válaszolok elgondolkodva, miközben már a végén járok a saját fél adag, de dupla erős fekete kávémnak. Kellemes meleg, energiával tölt fel. És erőt ad ehhez a beszélgetéshez. Meg a tisztázásához is a tényeknek magamban. Régebben azért törődtem a pasikkal. Ők pedig vagy viszonozták, vagy csak eljátszották, hogy ugyanezt teszik velem, így érve el az ágyig. Nem zavart különösebben, bár néha nem esett jól a dolog. És onnantól, hogy szerelmes lettem úgy igazán, már csak megnéztem a többieket, nagyon ritkán érdekelt bárki egyetlen pillantásnál is tovább. Azt hiszem, ha nem hal meg, akkor is csak ő tudott volna szakítani. Én nem lettem volna rá képes. Négy évig voltunk együtt, az alatt pedig imádtam minden vele töltött percet. Megmutatta, milyen, ha tényleg velem foglalkoznak, nem csak felületes bármi is. Utána pedig idő kellett ahhoz, hogy közel tudjak magamhoz engedni bárkit is. Először fájt és úgy éreztem, elárulom. Másodszorra csak kissé zsibbadt voltam. Végül a zsibbadás is elmúlt. Megértettem, hogy nem bűn, ha megpróbálok tovább lépni, mert ő is ezt akarná nekem. Hogy legyek boldog. Most már csak én vagyok a saját korlátom. Félek ragaszkodni a férfiakhoz. Pedig tisztában vagyok azzal is, mennyire nem lehet baj belőle. Van erre jó példa is. Az egyik legközelebbi barátom az első férfiak egyike, akiknek hagytam, hogy kikezdjenek velem. És ma nagyon sok mindent tud rólam és én is róla. Nem fekszünk már le jó ideje, de tudunk beszélni tabuk nélkül. Ez pedig ritka ajándék. Van példa előttem arra, mi minden jó sülhet ki abból, ha magamhoz engedek valakit. De akkor is ott a bizonytalanság. Mi van, ha végül mégsincs rá szükségem. Hogy küldjek el valakit, akit utána is látnom kell minden nap? Ezért nem kezdek munkatársakkal sem. A szomszédom pedig ugyanez a kategória. Imádom a lakásomat. Évekig tartott tökéletesíteni. És ő ki tudna belőle üldözni. Így inkább elébe megyek a dolgoknak. Tudom, ez kész paradoxon. Mindig is az voltam...
- Amíg nem ajánlották fel a munkát, eszembe sem jutott rá jelentkezni. Egyszerűen tudtam, hogy a főnököm a legalkalmasabb rá. De már nyugdíjas egy ideje és hamarosan megszületik az unokája is, menni akar. Én pedig rájöttem, hogy nem tudnák olyan embert szó nélkül elviselni magam felett, akinek kevesebb a tudása mint az enyém. Így harcolok érte. Mert éreznem kell, hogy megtettem, amit tudtam - igen, a harc régóta az életem része. Olyan szakmák érdekeltek mindig is, ahol hatalmas a versengés az előrejutásért és ha el akarsz valamit érni, akkor neked kell kikaparnod az ösvényt. Bennem pedig ott van legalább három különböző és igencsak elszánt nép szívóssága, ráadásul a saját makacs öntudatom is. Táncoltam és felléptem, amíg csak megtehettem, és miután kiderült, nem lehetek balett táncos, sem hagytam abba a dolgot. Hobbiból folytattam, amíg csak tudtam, az egyetem alatt mondtam le az órákról először. Azóta pedig ugyan bemerevedtem kissé, de még mindig tornázok, jógázom és elég rugalmas vagyok ahhoz, hogy az egyszerűbb mozdulatokat be tudjam mutatni. Az orvosi sem volt könnyebb. Nekem nem volt soha orvos rokonom, aki segíthetett volna, mindenre magamtól kellett rájönnöm vagy könyvek vagy a tanáraim segítségével. És keményen tanultam hosszú éveken át a diplomámért. Noha a karrirem neurológusként szinte a megindulása után véget is ért, attól még nem adtam fel és a sebészet egyetlen emberre már nem veszélyes fajtáját csinálom. És igencsak jól. Márpedig egy ötvenes, világ életében csak a holtakkal foglalkozó kolléga ezt nem kérdőjelezheti meg. Ha nem tetszik neki, nyújtson be kérelmet, mint én, és lássuk, mi lesz belőle. Nem az én hibám ugyanis az antiszociális hajlama. Nem az én hibám, hogy életem első gyilkossági ügyénél sikerült annyira megkedvelni a rendőrfőnöknek, hogy azóta is előszeretettel hív. És nem az én hibám, hogy vele ellentétben nem húzom fel magamat a zsaruk viccein, amivel próbálják a figyelmüket elterelni az aktuális szörnyűségről. A személyiségem része ez a fajta empátia. Hogy neki nem megy, azt pedig ne rajtam akarja leverni. Igen, egy karrierem ment a kukába már biztosan, igazából kettő is, de ha van esélye, hogy Seattle vezető halottkéme legyek, akkor meg fogom próbálni. Mert itt is van lehetőség a kiemelkedésre. És a feladás nem szerepel a szótáramban. Veszteni tudok, de abbahagyni valamit nem. Főleg nem olyasmit, aminél sok esélyem van nyerni is...
- Te most hazudsz nekem, Lori. Mindketten jól tudjuk, hogy az időjáráshoz ennek nincs köze, különben régen kiszúrtam volna. Nem kérem, hogy mond el nekem, de valakivel nézesd meg. Ne játsz az életeddel! - válaszolok halvány mosollyal és tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire képmutatónak tud tűnni. Én ugyanis pontosan ezt teszem. A betegségem ellenére sziklát mászok, kajakozom, ejtőernyős ugrást is próbáltam már, és egyik sem éppen a legbiztonságosabb dolog a világon, valljuk be. De az én betegségem éjjel, álmomban is végezhet velem. Elég, ha egy kicsit a szilánk elmozdul és átvág egy eret az agyamban. Azelőtt belehalnék a vérzésre, hogy egyáltalán észrevenném, mekkora is a baj. Ennek megfelelően pedig nekem kicsit mást jelent az életveszély. Abban élek és úgy kezelem, ahogy előtte éltem az életemet. Folytatom a kalandok keresését, próbálok ki új dolgokat, élvezem az ismeretlen felfedezését. És a magam módján tudomásom is van minden apró eltérésről a testemben, mérlegelem, mennyire jelenthet rosszat. De Lori más. Ő lehet, hogy tudja mi a baja, lehet, hogy nem. De biztosan nem volt vele orvosnál, nincs tisztában a korlátaival és azt is le merném fogadni, hogy semmilyen gyógyszere sincs, amivel tudná mérsékelni a tüneteket. Ez pedig egy olyan különbség kettőnk között, amely jóval veszélyesebb bármelyik másiknál...
- Rendben, akor induljunk és nézzük meg, mit találtál. Bevallom, erre még nem jártam soha - teszem hozzá, miközben eligazgatom a zsákomat a vállaimon és hagyom, hogy Lori előre menjen. Ez logikus, hiszen ő az, aki ismeri az utat, ráadásul így látom a mozgását is. Észre tudok venni minden kis rendellenességet, amely eddig elkerülte a figyelmemet vagy nem volt meg. És ha valami nagyon aggasztót találok, akkor egészen biztos, hogy nem engedem fel őt a sziklafalra. Seattle környékén nem igazán meredekek ezek a helyek és sokan másznak, de attól még veszélyes lehet a dolog, bármikor lezuhanhat pár métert és neki ütközhet a kemény köveknek. Ezért jobb elővigyázatosnak lenni...

- A családom érdekes dolog. Imádom őket, mégis távol élek szinte minden tagjától, mert munkamániásak vagyunk mind. Hiányoznak, így nem beszélek róluk sokat. Egyébként is komplikáltak. Négy országból származott a négy nagyszülőm és mindenki hozta magával a hagyományai egy részét - amiből egy hatalmas, multikulturális olvasztó tégely alakult ki. Mindenkinek megvan a maga hite, szokása, véleménye a világról, én pedig minddel találkoztam, mondhatni, mindet megtanultam elfogadni és tolerálni. Ez pedig mindenben megmutatkozik rajtam. Hiába születtem Amerikában és vagyok amerikai teljes mértékben, vannak dolgok, amelyek mindenki számára szokatlanok. Az oroszok színház és balett mániája, vodka imádata, művészi különcsége ugyanúgy megvan bennem, mint Korea időnként túl merev udvariassága és Hawaii egyedi szokásai. Arról nem is beszélve, mennyire érdekesen néz ki, ha megpróbál az ember összehozni egy vacsorát minden elem felhasználásával. A szüleim esküvője igazán egyedi lett ebből a szempontból, mert mindenki hozta a tipikus ételeit és ezeket illesztették össze. Anyám bevallotta, hogy soha annyit nem foglalkozott semmivel, mint az esküvői menüvel és annak egymáshoz való illeszkedésével. Ha jobban belegondolok, nekem sem menne a káposztaleves és a banános-zöldséges rizs egy asztalra pakolása.
- Tudod, nekem sokszor az az érzésem, ezek az emberek csak ámítják magukat. Hisznek benne, hogy a szőnyeg alá söpört problémák idővel jobbá fognak válni. Hogy egy gyerek megoldja a gondokat. Struccpolitika. Amelyben könnyű arra fogni mindent, aki először felismeri a helyzetet és változtat. Ha nem sietnék el ennyire a megfelelő társ keresését, nem lenne olyan sok válás sem - én ebben hiszek. Valami miatt félnek várni. Mert érzik, hogy nem stimmelnek a dolgok. Vagy ott a nyomás minden felől. A család azt akarja látni, nem vagy egyedül. A szülők unokát akarnak. A társadalom azt hirdeti, ha nem szülsz elég korán, nem vagy jó tag. Mert mindenkinek meg kell találni huszonévesen a nagy őt és gyorsan hozzá menni. Pedig ez hülyeség. Nem mindenki ugyanolyan. Nem lehet mindenkinek szerencséje és élhet együtt az első szerelmével évtizedekig. Miért baj az, ha később jönnek össze. Miért baj az, ha negyvenes éveiben találja meg a boldogságot valaki? Jah, hogy akkor már nem szülhet? És? Tele vannak az árvaházak. Van, aki soha nem is akart gyereket. De a társadalom elvárja. Méghozzá kettős mércével. A negyvenes egyedülálló férfival nincs gond, hiába nem volt még három hónapnál hosszabb kapcsolata. Majd lenyugszik. De egy nőnél már kivénhedt, senkinek nem kellő, használt áru ugyanez a kategória. Sőt, egyesek szemében még én is az vagyok. Nekik nagyon szívesen bemutatnám egy-egy ágytársamat. Vagy elárulnám az eddigiek létszámát. De attól meg kurva leszek. Mert egy nőnél az nem dicsőség, hogy meri élvezni a helyzetét. Hanem sajnálandó...
- Ne is mond, ha befut valami nagy baj, akkor engem is hívni fognak kegyelem nélkül. És nagyon morbid, hogy abból élek, ha valakit megölnek. Még a műhiba is gyilkosságnak számít bizonyos szinten... - ezek után pedig nem csoda, hogy minden hétvégén, amit nem ügyelettel töltök, igyekszem mindent megtenni, hogy elfelejtsem a jelent. Vagyis maximálisan kiélvezem a szabad időmet. Könyvtárat látogatok, hosszú fürdőket veszek egy pohár bor társaságában, extrém sportokat próbálok ki, bulizok, vagy pedig két és fél napig tetőtől talpig korhű jelmezben rohangálok valahol. Ez utóbbi tíz éve még tőlem is elfogadhatatlan lett volna, biztos voltam benne, hogy egy nagymenő orvoshoz egészen más hobbik illenek, amilyen például a golf is. De én nem az a kategória vagyok. Halottkémként pedig sokkal több mindent megengedhetek magamnak, mert nem nézik annyira, mit is csinálok. Nem tudok úgy elrontani valamit, hogy azt műhiba per kövesse, és elvileg van szabad napom is, amikor én akarom. Szóval senkinek nem lehet egy szava sem, ha egy szabadnapról visszahívva nem éppen a szokásos, elegáns és visszafogott arcomat látják. Bár azért nem is akarom, hogy a rendőrök évekig azon sziporkázzanak, mennyire jól nézek én ki gladiátornőnek öltözve. Onnan már csak egy lépés lenne a minden férfi álmát felölelő Star Warsos Leila hercegnő koronázási ruha. Amit pedig nem fogok senki kedvéért még csak megpróbálni sem. Ezt mindenki veheti készpénznek...
- Szóval innen jött a kérdés. Hülye helyzet, elismerem. Én nem tudnék egy barátommal találkozni a munkám során, az kikészítene. Igaz, erre nagyban rájátszik a tény, hogy ők halottak lennének addigra. Mindegy, komolyan nem irigyellek. És nem gondolkodtál te még azon, hogy visszamond? - teszem fel a kérdést, miközben végre erőt veszek magamon és túllépve az értelmetlen aggodalmaimon végig mérem a tájat is. Nem volt semmi más jele annak, hogy a gyógyszer nem hatna és jelenleg még Lori miatt is kezdek jobban aggódni, mint magamért. Igen, komplikált eset vagyok, paradoxonok egész gyűjteménye. Ha éppen nem aggódom azon, hogy bajom esik, akkor mindenki másra figyelek, mindenki más állapota érdekel. Tudom magamról nagyon régen, hogy beteg vagyok, de a szememben mindenki más egészséges. Még fiatal, nem érte baleset, így nem eshet baja. Én viselem a gyengeséget, nekik így nem kell. Furcsa dolog a vallás, istenben igazából nem hiszek, de abban igen, hogy van egy sors. És az el vesz és ad egyszerre. Elveszítettem sok mindent, de cserébe kaptam új barátokat, akik aggódnak értem és vigyáznak rám. És hiszem, hogy amíg én együtt tudok élni a betegségemmel, ők védve vannak. Ez egyfajta aura. A távol keleten és a hawaii szigetvilágban is hittek az ősi isteni erőkben, amelyek kihatnak rád és a körülötted élőkre is. Mindenkinek megvan a maga sorsa. Van, akinek a magány jut. Másnak betegség. Sérülés. Esetleg szomorúság. Boldogtalan házasság. Gyermektelenség. Senki nem kap tökéletes életet. De egy ember az áldozatával megkönnyítheti a környezetéét...
- Illene neked is felajánlanom az első mászás lehetőségét, de megmondom őszintén, örülnék, ha először én mehetnék. Muszáj mozognom - mert ellenekező esetben nem tudok teljesen megnyugodni a testemet illetően. Így most egyszerűen csak elkezdem én is a bemelegítő mozgást és megpróbálom felkészíteni a testemet a tényre, hogy jó hatvan méternyi szikla vár rá. És ez a minimum. De legalább a zsákom idelenn marad, miután minden fontosat kiszedek belőle. Úgy mint a mászó cipő, védősisak, beülő és karabinerek, biztosítók, hetven méternyi kötél. És persze a zsák a porral, hogy ne csússzon meg a kezem. Olyan leszek, mint egy elrontott nindzsa ebben a felszerelésben, de nem érdekel. Nem félek megmutatni a testemet és szeretem a sötét színt. Ha a bőröm túl világos hozzá, azt én el tudom viselni, másnak meg nem engem kell nézie mászás helyett. Tudom, hogy nem a legjobb színeket választottam, de nem bírnám ki másban. Egyébként is, nekem jól áll a fekete özvegy szerepe. Meg a femme fatale. A régi noir filmek gyilkos szépségeiről mintázott a genetika. Nem fogok keresztbe tenni neki.
- Mit gondolsz, fél óra alatt feljutok, vagy több idő fog kelleni? - teszem fel a kérdést a megfelelő rész alá érve, ahol már látszik, hogy trükkös a fal. Nagyrészt szimplán csak meredek kisebb repedésekkel, de jó néhány helyen vannak nagyobb kiugrások, ahol komoly akrobatikai műsor és jó biztosítás fog kelleni ahhoz, hogy túl tudjak lendülni. Ha nem bíznék magamban és abban a képességemben, hogy jógán már fél kézzel megtanultam megtartani a testsúlyomat kicsavart pózokban, egészen biztosan megpróbálnék valami könnyebb terepet keresni így reggel. De most nem fogok. Amatőr vagyok, ami a sziklamászást illeti, nincsenek sem mélyen sziklába fúrható csavarjaim, sem kiskalapácsom, de egy ilyen népszerű helyen nem is kell. Sok sziklafal van egymáshoz közel és ahogy a jelöléseket nézem, jó néhányat ellenőriznek is, hogy biztosan meg lehessen még mászni. Tényleg népszerű a hely, ahogy Lori mondta. Azt hiszem, ha egyszer lejutok, majd gratulálhatok is neki ezért a remek helyzetért. És rávehetem, hogy jöjjünk még vissza néhányszor. - Készen állsz? - teszem fel a kérdést felé fordulva, mikor végre felveszem a cipőket is és a falhoz lépek az általam kinézett helyen. Az első pár méter itt még nem meredek, könnyedén feljutok úgy nyolcat, mielőtt először kellene magamat biztosítanom. A kötél Lori kezében van és én bízom benne. Ha aggódna a keze miatt, biztosan nem vállalta volna a mászást. De még így is óvatos vagyok. Tudom magamról, hogy nem szeretek zuhanni. Ha kell, inkább több időt fordítok egy feladatra, de nem akarok csak úgy leesni egy rossz mozdulat miatt. Nem várom el magamtól elsőre a tökéletest, de a bukást sem. Egy közepes eredmény a minimum...

- Fogalmam sincs, a családban van ókori nyelv kutató, rendező, balett táncos, katona és háztartásbeli is, de orvos még nem volt. És egyet tippelhetsz, melyikük ötlete volt a keresztnevem - ami szerintem egyértelmű lesz. A családomban nagyon erős a felmenők tisztelete és ennek egyik alappillére, hogy a világ legkomplikáltabb vezeték nevét kaptam meg hozadéknak. De mellé még sikerült egy olyan keresztnevet is választaniuk, aminek négy nyelven négy jelentése van, amelyek még véletlenül sincsenek egymással semmilyen kapcsolatban. A kedvencem az egészben a szimbolika. Görögül kezdetet, latinul meg a véget jelenti. De van héber eredetű Nyssa is, azt jelenti, jelkép. És ott az arab hitvilág, ahol a nő mint személy jelölése ez. Óh, és ha már itt vagyunk, ugyan erről akkor fogalmunk sem volt, de az ósvéd nyelven barátságos, éteri szavakat is pont ugyanígy írnák ma le. Kiejtése talán kicsit más, de ebben nem vagyok biztos, svédül még annyira sem tudok, mint latinul egyébként. És ott van az a csodálatos tény, hogy New York állam szociális rendszerének is NYSSA a mozaikszava. Hála az égnek, hogy ez Washingtonban nem közismert, különben a gimit egészen biztosan nem éltem volna túl épp ésszel. A diákoknak a tolerancia ugyanis nem erőssége...
- Ezt a könyvet még biztosan nem olvastam, szóval add csak oda. De nem ígérem, hogy a végére is érek. Szeretem a tudományt és a feltételezéseket a jövőt illetően, ugyanakkor ha nem orvosi téma, akkor inkább valami történelmi-romantikus regény nálam a befutó. Vagy valamelyik Poe novella - tényleg soha nem voltam az a csupa fény és vidámság lány, ezt pedig mindenki tudhatja, aki végig nézett már a könyvtáramban. Jó, nem könyvtár, csak a szoba két fala van a padlótól a plafonig tele tömve könyvekkel, de atomfizika sem kell kitalálni, melyek a kedvenc témáim. Ami nem orvosi szakkönyv és -lap, az bizony régi klasszikus és néhány borzongató erotikus fantasy. Meg nemrégiben megjelent történelmi regény. Ja, és nem csak amerikára vagy az angol nyelvű irodalomra korlátozódik az érdeklődésem. Vannak könyveim orosz íróktól eredeti nyelven, franciául és koreaiul is, ráadásul jó néhány könyvet előbb fordítottak ezen nyelvek valamelyikére, mint angolra, mivel általában az író valamelyik szomszédos országban lakott. Hiába, az angolok számára a műfordítás kész rémálom tud lenni. És részemről minden tiszteletem azé, aki először fordította mondjuk a Faustot. Nem semmi szövege volt az öreg Goethe bácsinak...
- Tudom, hogy te felnőtt leszel, de veszteség esetén nem biztos, hogy ő meg tud maradni annak. Jobb azért, ha előre figyelmezteted az ügyfeledet a kapcsolatra, férfiak ritkán tűrik emelt fővel a vereséget - én már csak tudom, olyan szakmám van, ahol az elmúlt harminc évben kezdtek csak felbukkanni a nők és megszerezni a különböző elismeréseket. És hiába, hogy ennyi idő alatt volt bőven asszimilálódásra lehetőség, attól még az is biztos, hogy nehezen viselik a pasik a dolgot. Főleg a női főnököt, lehet az akármilyen független és racionális, valamelyiknek biztosan baja lesz vele, csak azért mert két petefészket kapott. Nincs is jobb bizonyíték erre, mint az én korábban kitárgyalt munkahelyi problémám. Addig senkinek semmi baja nem volt a tudásommal, amíg a férfiak voltak a befutók a vezetői munkára, de amint az én nevem is felmerült, máris mindenki jött azzal, hogy mégsem állnak jól a dolgok és több tapasztalatra lenne szükségem. Ami igazából egy ordas nagy baromság, de mivel a betegség miatti diszkrimináció még durvább lett volna, egyértelműen ebbe kötöttek bele első körben. Szerencséjük, hogy nem vagyok lobbanékony alkat, különben tényleg lenne okuk a város vezetőinek visszaminősíteni engem történetesen azzal az indokkal, hogy bevertem a hímsoviniszták orrát...
- Nyugi, nélküled nem indulok el, még tudom mi a különbség az életveszély és öngyilkosság között - válaszolok halvány mosollyal és segítek a befűzésben, majd a fal felé fordulok. Csak ekkor esik le a köteleket utoljára ellenőrizve, hogy mennyire furcsán fejeztem ki magamat. Pontosabban mennyire lényegre törően. Mert életveszély számomra nagyjából minden, ami a létezéssel kapcsolatos. Öngyilkosság pedig az, ha még a szokásosnál is merészebb dolgokat csinálok elővigyázatosság nélkül. Nálam igenis szép nagy határ választja el a kettőt, de Lori erről nem tud. És nem hiszem, hogy egy egyszerű, hatos erősségű mászófal nála az életveszély kategóriába kerülne. Inkább akkor a bázis ugrás a jó ég tudja hány méter magasról, de az valamikor a jövő hónapban lesz számomra program. Így viszont csak remélni tudom, hogy a hangom és az arcom amíg látta elég meggyőző volt ahhoz, hogy viccnek tűnjön az egész. Tulajdonképpen az is volt egészen addig, amíg fel nem fogtam, hogy eddig nem ő volt az, akinek így szoktam reagálni az aggodalmára. Mert megteszem. Az elmúlt nagyjából két évben minden alkalommal képes voltam ezzel lereagálni a szüleim és a barátaim aggódó kérdéseit az életvitelemmel kapcsolatban. Mert ez volt az egyesség. Nem kockáztatok többet a szükségesnél, de nem is fogok burokban élni csak azért, mert van pár fémszilánk a fejemben....
- Persze, tíz méterig sem jutnék nélküle - pontosan nem is tudom, mi ez a por, amit használunk a mászáshoz, de elég hatásos. Olyan, mintha hintőpor, magnézium meg valódi kréta keveréke lenne és szinte azonnal magába szívja a nedvességet és szárazzá varázsolja a kezünket. Mászás közben pedig a testi épség múlik azon, hogy ne csússzon meg kényes helyen az ember tenyere, így egyértelmű, hogy inkább többet használjuk mint kevesebbet a kelleténél. Mikor neki állok, még csak éppen borítja a kezemet tessék-lássék alapon a por, de alig pár méter után egyértelműen  szükségem van az erősítésre. A sziklák kezdek sokkal nehezebb tereppé válni és hiába az edzettség, a saját testsúly megtartása nem mindig könnyű. De vannak trükkök, amelyek alaposan meg tudják könnyíteni a mászást. Az első, hogy a könnyebb terepeken lassítson az ember és pihenjen, a nehezebben pedig próbáljon meg minél gyorsabban túllendülni. Persze ez könnyebben hangzik, mint amilyen ott a sziklán lógva valójában. Elvileg azt hittem, meg is találtam a megfelelő utat, de pár centit elszámítottam magamat és nem értem el a kinézett kiszögelést. Éppen lejjebb akartam menni egy métert, hogy kikerüljem a csapdát, amikor meghallottam alulról Lori hangját. Nyilván ő is észrevette, hogy mégsem érem el az általam kinézett pontot, de alulról teljesen más a rálátása és ajánlott azonnal egy másikat.
- Oké, ez menni fog, de lehet, hogy kapsz egy kevés port. Nem úgy néz ki, mintha oda lépett volna bárki is a közelmúltban - válaszolom, miközben kinyújtom a kezemet és még egy kis krétaporozás után a megfelelő kiszögellést kapom el. Így már sokkal stabilabb vagyok, kis lendület kell csak, hogy elég nagyra tudjam nyújtani a terpeszt és a biztos pontot ellenőrizve kilökni saját magamat. Pár másodperc, és máris egy sokkal barátságosabb terepen vagyok, ahol kevésbé kell erőlködnöm a kapaszkodással, hála egy nem túl széles peremrésznek. Itt könnyű karabinert és tartót is hátra hagyni. De messze még a vége. És én élvezem, hogy nincs itt. Nagy eséllyel olyan úton megyek, amelyet ritkán használnak és még nem kopott ki. Egy valódi mászó számára igazi adrenalin bomba minden újdonság, és még engem is örömmel tölt el a helyzet. Kiélvezem a pár pillanatnyi szünetet, majd újabb adag "krétaport" felhasználva kezdem folytatni az utat az ég felé. Az első siker felvillanyozott, teljes erőbedobással megyek neki a nehezebb részeknek és élvezem a fáradtságot, amint átjutok egyen. Távolról még hallom, ahogy nem olyan messze egy férfi páros látványosan anyázva próbál feljutni egy valószínűleg hasonló területen, nem nagy sikerrel. Azt hiszem, ők nem gondolták át a dolgot...
- Egy pillanatra megállok - kiálltok le Lorinak, miközben a kiszögelés alatt nem sokkal egy meredeken befelé húzódó résnél sikerül mindkét lábamat megtámasztani. Itt már tényleg meg kell néznem, hol és hogyan tudok feljutni úgy, hogy közben nem esem vissza. Innen nézve a szikla még vérmesebbnek tűnik és látszik rajta, hogy már páran átmentek rajta, így nagy eséllyel csúszik is. Minden mozdulatot meg kell gondolnom kétszer, mert itt már csak egy módon juthatok vissza másképp, ha leereszkedem és elölről kezdem az egészet. De ennyire még én sem vagyok fitt...

- Én imádom a színházat és a balettot, hála neki. De egyébként eléggé rugalmas is vagyok, a nagyszüleim négy másik országból származtak. A művészet viszont mindenhol ott volt. Koncertek, színház, zene, kiállítások... gyermekként mindenhova vittek magukkal. És még mindig csodaként élek meg egy-egy új műsort - nem mondom, hogy nem vagyok el a saját kis asztalomnál egy itallal valamelyik bárban, de attól még ugyanilyen jól mozgok a felsőbb kategóriások világában is. A szüleim, főleg apám soha nem volt szegény, a családi örökségként áthozott képek és kisebb szobrok nagyon szép összeget érnének bármelyik árverésen, ráadásul egy színházi rendező bármelyik nagyvárosban olyasvalaki, akit megfizetnek. Anya az egyetemen ugyan nem a fizetése miatt maradt, sokkal inkább a lehetőség miatt a kutatásra, amit ki is használt. Minimum fél tucat könyvet írt az elmúlt évtizedben és előtte is jó néhányat, amelyeket tudományos körökben igen magasra értékelnek. Sajnos nekem nem elég jó még a latin tudásom sem ahhoz, hogy értékelni tudjam az alkotásait, így erről akkor sem tudok sokat, ha kérdeznek. Nem mintha ők értenék az én orvosi publikációimat és tanulmányaimat. Ez így fer...
- Mármint a Twilight? Nem, azt nem bírtam hosszabb ideig olvasni, ahogy a többi paranormális tini regényt sem. Inkább Anne Rice körül gondolkodj, Interjú a vámpírral, Lestat, Kárhozottak királynője - ezek talán a legismertebb könyvei, tekintve, hogy mindet megfilmesítették már egyszer. Talán az interjú a leghíresebb, Brad Pitt, Tom Cruise, Antonio Banderas, a korszak összes jóképű szívtipróját felsorakoztatták benne. De még így is csak egy közeper produkció lett a könyvhöz képest, amelyben ezerszer jobban ki vannak fejtve a helyzetek, a társadalmi háttér és maga a történet is sokkal gördülékenyebb. Elhiszem én, hogy nem mindent lehet másfél órába belezsúfolni, de azért nem is kellene időnként bakugrásban haladni egyik helyszínről a másikra. Az sem egészséges semmilyen szempontból...
- Erotikus témában? Belefér, de nem a szürke, egyszerűen szánalmas a tartalma. Tudom, hogy romantikus könyvként akarják eladni, de nagyjából annyi romantika van benne, mint a kert trágyázásban. És az írói stílus is valahol azon a szinten állt meg. Megkaptam ajándékba, de húsz oldal után életemben először elfogott a vágy, hogy könyvet égessek. Még a polcon sem bírtam elnézni, kidobtam - ami pedig nagyjából szentségtörés szintjét üti meg, tekintve, hogy én nagyon sok könyvet képes vagyok elolvasni. A hossz nem fontos, a tartalom a lényeg. Ellenkező esetben nem férnének meg Ken Folett ezer oldalas lexikon szintű regényei kényelmesen a polcomon Margareth Michell és a Biblia mellett. Igen, ez így elég durva csoport, de attól még mindegyiknek legalább nekiláttam. És az utolsót leszámítva el is olvastam őket. Fél év fizikoterápia minimális lábmozgással igencsak jó hatással volt akkor a könyvfogyasztási arányomra. Nem mintha azon kívül évi harminc könyvet ne fogyasztottam volna el minimum. És akkor még nem is mertem megszámolni, az ebook olvasómban mennyi is van eltéve. Röviden: sok...
A mászás minden nehézség ellenére egészen jól megy, percek alatt érzem, hogy a testem erőlködik és próbálja felülmúlni a korábbiakat. Nem könnyű sport ez, de éppen ettől imádom én és Lori is. Még az sem zökkent ki igazán a mozgásból, hogy Lori felszól, elnézte a nehézségi szintet. Alapvetően ettől csak még büszkébb vagyok, amíg meg nem érzem, hogy a kötél rándul. Utána már nincs kérdés és bocsánat, kérlelhetetlenül indulok vissza és ereszkedem le a fal aljához. Hagyom, hogy eloldozzon, de közben végig a kezét figyelem és lejegyzem minden kis jelét annak, hogy bizonytalan. Ez is tünet, még akkor is, ah ő nem akarja elhinni. A beszéde pedig elárulja, hogy még így sem ért a végére. Nyilván valóan nem először észi és hiába próbálja úgy feltüntetni, mintha második alkalom lenne, igazából le merném fogadni, hogy a sokadik a hetek alatt. És ez a neurológus énemet arra készteti, hogy azonnal írjam fel mindenféle vizsgálatokra. Még akkor is, ha tudom, hogy ezt nem tudom megtenni. Francba!
- Mondhatnám, hogy nem akarlak megijeszteni és lehet az idő miatt, de ez hülyeség. Jelenleg nagyjából tucatnyi dologra ráillenek a tüneteid, kezdve az agyi- és gerincvelői tumorokkal, agydaganattal, csontrákkal, és ugyan nem vagyok genetikus, de jó néhány örökletes betegség is ide illik. A legijesztőbb pedig az egészben, ahogy kezeled. Fogadni mernék, hogy valaki átélt hasonlót a családodban - lehet, hogy jó barátnő vagyok, de orvosként megtanultam a kíméletlen őszinteség szükségességét. Lehet, hogy sima érzékenységnek is lehet ezt mondani, vagy begyulladt idegeknek a kéztőiben, lábban, de nem fogom elbagatelizálni. Mivel eddig több végtagban is jelentkezett, a gyulladás kevésbé esélyes, mint valami, ami a gerincében van. Ha rajtam múlik, én bizony mr-re küldeném azonnal, kérés nélkül. És sajnos Lori az a fajta, akivel ezt egyértelműen meg kell értetni. Nem direkt ijesztek rá, de nem is púderezem meg csomagolom be az igazságot. Csak figyelem, várva a reakcióját. Az árulkodó lesz.