Nappali (Pearce lakás)

Idegtől összeszűkült gyomromra szorítottam a kezemet. Az orromon szívtam be a levegőt, tartottam bent és fújtam ki. Azt mondták, hogy a meditációs gyakorlatok jót tesznek és segítenek  mindeddig nem történt semmi; kevés lelki békém is odalett, hacsak eszembe jutott a családi vacsora, amely a törvényesség rendje és módja szerint ismételten katasztrófába fog torkollani – ahogyan az lenni szokott. Kellemetlen beszélgetések, kínos csendek kellemetlen beszélgetések, valamint a gyűlölködés és viták melegágya. Nem akartam elindulni. Nem akartam megjelenni. Nem akartam akaratomon kívül a figyelem középpontjába kerülni, azonban édesanyám kivétel nélkül tett ezért. Az én örömömre. Rendszerint elszólta magát, véleménye szerint véletlenül csúszott ki a száján, hogy Jaj, kislányom! Rendben van, ugye már nem fájnak a vágásaid? mindezt persze a legnagyobb csöndben, hogy mindenki meghallja kivétel nélkül. Volt, aki rám nézett – vádolva, sajnálkozva vagy együtt érezve. Ez volt a rosszabbik verzió. Faggatóztak, felajánlották a segítségüket. Volt, aki lesütött szemmel a tányérjába meredve folytatta az étkezést, mintha meg sem hallotta volna. Lehet, hogy még is ez volt a rosszabb. Meghallotta, de nem vett tudomást róla. Jobb is így. Érthető. Egy kezemen, de talán már kettőn is nehezen tudtam volna megszámolni kísérleteim számát – súlyosak és kevésbé súlyosak egyaránt voltak közöttük. Most pedig… egy újabb kísérlet vallott kudarcot, s egy újabb vacsora következett. Nem erőltettem boldog mosolyt az arcomra, inkább olyan voltam mint aki citromba harapott. Hátrálni akartam, azonban az idő nem engem szolgált. Nem állt meg, de nem is lassított a kedvemért a vészes óra pedig csak egyre közeledett. Minél inkább hátráltam volna, annál közelebb érkezett. Nyugtalanul ténykedtem tegnap óta; agytekervényeim szüntelenül az estén kattogtak és most így késő délután elkönyvelhetem: borzasztó volt ez elmúlt másfél napom. Nem tudtam kipihenni magamat, figyelmetlen voltam és mindent elejtettem. Mi fog történni? Mikor jelenti be édesanyám, hogy mit tettem? Titkolja, de mindig Ő az, aki erről beszél. Hogyan fogja tálalni? Megint a szokásos leereszkedő hangsúllyal adja majd elő? Megráztam a fejemet, de a kérdések makacsul ragaszkodtak hozzám.
A tükör előtt álltam meg és oldalra billentett fejjel néztem saját képmásomat.
Mintha édesanyámmal álltam volna szemben; minden vonásomat tőle örököltem. Meg fog felelni neki? Mibe fog belekötni? Bármit tettem, bármit viseltem mindig talált benne kivetnivalót. Sohasem tetszett neki semmi és nem felelt meg neki semmi. Próbáltam nem ráfigyelni, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni egyetlen kósza megjegyzését sem, amit csak úgy morzsaként szórt elém. Volt, hogy naphosszakat töprengtem, hogy min kellene változtatnom, hogy megfeleljek neki – néha még ma is úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. Néha meg is tettem, hogy ne legyen belőle vita. Nem volt erőm szembeszállni vele. Nem irigyeltem tőle ezt a tulajdonságát. Rámenős volt, mindenkire ráerőszakolta magát és mindenbe beleszólt – mindig mindent jobban tudott mindenkinél… Napestig tudtam volna sorolni édesanyám hibáit… de szerettem őt. Tudtam, hogy a maga módján ugyan, de jót akart nekem és ezt… nem róhattam fel hibájának.
Hirtelen újra görcsbe rándult a gyomrom, mivel a csengő újra emlékeztetett: ma este családi vacsorán kell megjelennem. Gyorsan körbe néztem a lakásba, majd az ajtóhoz libbentem.
– Temple! – Szinte a nyakába ugrottam, ahogy kitártam magam előtt az ajtót és megláttam. – Gyere be, még egy-két dolgot össze kell pakolnom, aztán indulhatunk… – hiába erőltettem mosolyt az arcomra, kifejezésemből jól levehető volt: inkább maradtam volna itthon a biztonságot nyújtó lakásban. – Szerinted, kik lesznek az este főszereplői? – Mindig volt, olyan aki éppen a beszélgetés aktualitását képezte; legutóbb Johnson volt az, aki az este témáját szolgálta minek miután közszeméremsértésért minden létező médiából csak róla lehetett hallani.

Elnyomtam magamban feltörni kívánkozó sóhajomat.
– Nem sok minden… – szorítottam össze a számat, mintha el akartam volna hallgatni valamit pedig az igazság az volt, hogy nem igazán akartam róla beszélni, mivel nem éreztem késznek magamat arra, hogy visszaemlékezzek az elmúlt néhány napra, valamint hétre így miután beljebb invitáltam a lakásba mindkét kezemen felhúztam ingujjamat, hogy jól láthassa a még friss vágásokat. – Azt hiszem, hogy ez sok mindent elmond helyettem… – Erőltetett mosolyt kényszerítettem arcomra, s kerültem a szemkontaktust. Nem akartam látni senki arcát. Nem akartam szembesülni gondolataikkal, érzéseikkel… elég volt a saját magaméval megküzdeni. Az ilyen sötét pillanatok során is tisztában voltam azzal, hogy a helyzet csak átmeneti, azonban képtelen voltam meggyőzni saját magamat az ellenkezőjéről. Elhittem saját magam hazugságait, hiába tudtam, hogy azok nem voltak igazak. Nem láttam a kiutat, nem volt megoldás ez az elviselhetetlenség kényszerített arra, hogy elkövessem ezeket a borzalmakat, amiknek az eredménye nem lett más, mint az hogy a rosszabb helyzetből még rosszabba kerültem. – Most egész jól érzem magamat, minden rendben! – Némiképpen feloldódott mosollyal húztam le az ingujjaimat. Nem őt akartam ezzel hitegetni vagy magamat áltatni; valóban úgy éreztem, hogy egy időre újra megtaláltam a helyes utat. Képtelen voltam megérteni miként osztozhat egy test, egy elme két lelken; mintha teljesen más ember lettem volna akkor.
– Babát?! – Rikkantottam fel meglepetten, melyet örömködő tapsolás kísért. – Ezek szerint van rá esély, hogy végre összejött nekik? Olyan régóta szerették volna azt a csemetét… – Morfondíroztam hangosan; bevallom, hogy nem ismertem őket olyan jól, elvétve beszélgettem velük pusztán akkor is leginkább Siennával jutottam közös nevezőre gyerek kérdés kapcsán. Az egyetértés révén pedig felajánlotta, hogy alkalomadtán – majd egyszer egy szép napon – örülne annak, hogy ha vigyáznék a kis trónfosztóra. Ezt a gondolatot persze a valóság kegyetlenül tépte szét: kételkedtem abban, hogy egy újabb ilyen incidenst követően rám merné bízni a gyermekét. Megértettem volna, a helyünkben én alaposan fontolóra vettem volna.
– Tudod, sohasem kedveltem Pault… A mostani barátnője betöltötte már a huszadik életévét? – Érdeklődtem Temple felé fordulva. – Emlékszel, amikor nem csak a feleségét hozta el a családi vacsorára, hanem az előző fiatal barátnőjét is? – Igencsak kellemetlen volt azaz este, mindenkinek, viszont… – Paul nem különösebben zavartatta magát. – A fotel mellett állva eszembe jutott, hogy hol nem néztem még meg az elveszett szemüvegtokot a szemüveggel együtt, így hát azon nyomban földre vetettem magamat és a porban motozva, vakon tapogatózva kerestem. – A volt felesége is eljön ma? Én úgy gondolom, hogy igen. Mindketten élvezik, hogy ha a figyelem középpontjába lehetnek. Végre megvan! – Amint a kezembe akadt a tartóeszköz, ki is vettem a szemüvegemet, amit az orromra csúsztatva még a földön térdepelve néztem körbe a lakásban. – Végre újra látok! – Nem szerettem naphosszakat vakon bolyongani, illetve konyaklencsében lenni – túlságosan szárította és fárasztotta a szemeimet műkönny ide vagy oda.
– Mit mesélhetnék? Nekem sajnálatos módon nincsenek, olyan érdekes pletykáim, mint egyeseknek! – Nevettem el magamat. – Az utóbbi időben egyre többször fordul meg a fejemben, hogy el kellene kezdenem járni valamilyen tanfolyamra vagy valamit csinálni, hogy elüssem a szabadidőmet… nocsak! Milyen rosszaságba akarsz belevinni Temple? – Immáron egyik kezemben a borral tettem csípőre kezeimet, szigorú hangvétellel, aztán már ott sem voltam, ugyanis a konyhába siettem, hogy két poharat előkeresve, kiöblítve foglaljak helyet mellette a kanapén. – Nos, mire igyunk? – Kérdeztem az üveg bor felbontását követően, immáron a pohárban görgetve az italt. – Tudom, hogy éljük túl az estét! – Azt hiszem, hogy erre mindkettőnknek szüksége volt.