KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Megosztás

Asboth Sweeties

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptySzomb. Ápr. 23, 2016 1:29 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
Chloe Ward
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptySzomb. Ápr. 23, 2016 9:41 pm
 



 

Jadviga and Chloe


Május első vasárnapja. Olyan személyeket köszöntünk ezen a napon, akik életet adtak nekünk, és végigkísérték az életünket. A szerencsésebbek mellett minden percben ott áll az anyai kéz, a törődése, mely pótolhatatlan egy gyermek életében. Életünk nagy megállóhelyein ők adják meg az útmutatást, ha eltévednénk, vagy egyszerűen elvesznénk. Hozzájuk rohanunk, ha valaki megbánt, vagy ha képtelenek vagyunk megbirkózni a sors által kiszabott akadályokkal. Remegő ajkakkal bújunk az ölelő karok közé, melyek egy emberöltőn át vigyáznak ránk. Hiszünk abban, hogy mindig mellettünk lesznek, és ha nem látjuk a remény sugarát, akkor ők fogják megadni nekünk azt, amit a szívünknek kellene súgnia.

Szomorú ez a nap. Szeretnék én is köszönteni valakit, aki mellettem állt, és minden rezdülésemet figyelte. Az éjszakai felsírásaimat, ha éhes voltam, ha lázasan feküdtem. Óvón ölelt körbe aurájával, és szavak nélkül mondta el, hogy minden rendben lesz. Ő az édesanyám, akit ma már nem köszönthetek. Nem hálálhatom meg neki a gondoskodását, nem kérhetem, hogy jöjjön velem, nem hívhatom fel, hogy elújságoljam neki, megismerkedtem egy különleges férfival. Nem mondhatok már semmit. Egy sírkőnek beszélhetek, de az már nem olyan, mint az édesanyám. A mindig vidám, és életerős asszony, aki apa támasza volt, aki összetartotta a családunkat a nehezebb időszakokban is. Egyszerűen a torkomra forrnak a szavak, és megbénítva a garatomat állják el az útját. Sírni nem tudok. Nem megy. Idén sajnos nem tudtam elutazni New Yorkba, hogy friss liliomot tegyek a sírjára. Apa tette meg helyettem. Az emlékének adózva azonban vettem egy csokor tulipánt, és a kis lakásom ékességeként állítottam ki a vázába a konyhában. Az illata belengte az egész helyiséget, és egy kis megkönnyebbülést hozott megfáradt lelkemnek.

A május a tavasz legszebb időszaka. A fák zöldbe borulnak, az évszak hírnökei kibújnak a föld alól, hogy új hajtásokkal, és színekkel köszöntsék az újraéledést. A természet minden évben megújul, de ezzel ellentétben az emberi élet múlandó. Halandók vagyunk az univerzum közepén, miközben mindannyian egyediek is, akik másképpen látják az őket körülölelő változásokat. Szeretem ezt az évszakot. Szeretek ilyenkor hosszú sétákat tenni a szabadban, és magamba szívni az újjászületés szellemét. Hiszek a jóban, és a reményben is, de ma valahogyan mégis üres marad a szívem. Nincs útmutatás, egy ragyogó csillagzat, mely megmutatná, hogyan lépjek tovább. Nyissak a férfi felé, hagyjam elveszni a lehetőséget? Valaha ismerni fogok még egy hozzá hasonlót? Megannyi kérdés, melyre most csak egy személy tudna választ adni, de ő már nincsen közöttünk, földi mivoltában már nem.

Pontosan két évvel ezelőtt veszítettem el életem legfontosabb személyét. A betegség csúnyán megváltoztatta, és az emléke így maradt meg bennem. Egy törékeny test, egy áttetsző, már-már sápadt arcszín, és a gépek. A leukémia nem válogat, és könyörtelenül lecsap bárkire kortól, és nemtől függetlenül. Anya két éven át derekasan küzdött, de alul maradt, és a halál angyala magával vitte. Párás tekintettel bolyongok Seattle városában, míg meg nem állok egy viktoriánus ház előtere előtt. Eddig észre se vettem, hogy itt egy édességbolt áll. A bükkfák árnyékában szinte el is veszik. Felkelti az érdeklődésemet és a lágy szellőben közelebb megyek a bejárathoz. A kirakat előtt megállok egy pillanatra, és körülnézek. Igen, a csokoládék, és az különböző bon-bonok tárháza. Valami különös erő becsábít, és mire feleszmélek már le is nyomom a kilincset, és belépek az üzletbe.
- Hahó… - köszönök bátortalanul, és előre lépek egyet. A lila ruha velem együtt rebben, aztán meglátom az eladót. Egy szőke hajú nő ül a pult mögött. Egy halvány mosollyal ajándékozom meg, és a tekintetem végigjáratom a rengeteg csokoládén.
- Epres csokoládét árul? – fut ki a számon a kérdés. Az el nem sírt könnyek még ott csillognak a szemem tövében. Édesanyám kedvenc csokoládéja az epres volt.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 01, 2016 6:44 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyVas. Ápr. 24, 2016 11:48 am
 



 



Chloe & Jadviga



Álmosan nyújtózkodik még az égbolton a pöffeszkedő hold, de már a reggel kopogtat a horizonton. Hajnalodik, és szinte kivet magából az ágy. Indulni kell ma is, mint minden reggel, mint évek óta folyamatosan és megállás nélkül. Vasárnap sem tartok szünetet, igazából idejét nem tudom megmondani, hogy ritka kivételektől eltekintve mikor zártam be utoljára a boltot. Talán akkor amikor még anya élt, hiszen neki a vasárnap szent és sérthetetlen volt. Elkísérni a hajnali csendes misére, ott ülni vele az ájtatos nyugalomban, miközben tudtam, hogy én már évek óta nem hiszek úgy mint ő. Sosem mondtam neki, bár szerintem nem is kellett. A lelke mélyéig tiszta és kegyes katolikus volt, még a régi időket idéző mirha illatú templomok hívő asszonya. Gyönyörűen énekelte a zsoltárokat, bár azt hiszem én soha nem a szövegre figyeltem, hanem a hangjára, ami tiszta volt, akár a sziklákon áttörő patak vize. Anya….ilyenkor hiányzik a legjobban. Víz csobban a tusolóban, a tiszta ruha lágyan simul rám, megnézem magam a tükörben és megcsóválom a fejem. Elégedetlen vagyok, ahogyan sokszor korábban, és az önbizalmamat az sem növeli jobban, hogy a hajam a lágyan elomló tavaszi reggeli fényben aranyló, akár a cseppenő méz. Ma nem érkezik áru, utoljára pénteken jött szállítmány, és legközelebb kedden fog. A Whiskey fiúk tökéletes beszállítók. Nem így hívják őket természetesen, én ragasztottam rájuk ezt a nevet, hiszen a három testvér: Jack a legfiatalabb, az örök mosolyú, Johnny a középső, a mogorva, de udvarias és Jimbó a legidősebb, igazi városi fenegyerek kifogyhatatlan bókokkal. A legtöbben ilyenkor ki sem nyitnak, mindenki megy a dolgára, meglátogatni az édesanyját. Én is menni fogok, de még nem most….majd este, amikor már senki sem lát, csak a sánta Mr Colbiet a temető gondnoka, aki kackiásan emeli meg a kalapját még akkor is, ha csupán az árnyékomat látja besétálni a kapun. Fogalmam sincs honnan tudja, hogy én vagyok az, de mindig a nevemen szólít. Szinte mindig este megyek, talán attól félve, hogy nappal túlságosan láthatóak a könnyek. Azt mondják, hogy az ember akkor igazán magányos, amikor nincs senki mellette, amikor nincs társa, amikor nincs kivel megosztani a rohanón tovafutó hétköznapokat, amikor nincs kivel megosztani ha valami örömben van részünk, vagy éppen valamitől rossz a kedvünk. Azt mondják az ember ilyenkor igazán magányos. De ez nem igaz. Az ember akkor lesz a legmagányosabb, amikor elveszíti az egyetlen és legőszintébb kapcsolatát ezen a világon: az édesanyját. Hiányzott nekem….azok az idők hiányoztak a legjobban amikor még nem volt beteg, amikor még megismert engem, amikor nem voltam idegen arc a számára. Az utolsó három évben minden nap újraismerkedtünk, és minden nap végén szeretett engem. Újra és újra. Ajándék napok, az édesanyám újra megkapott szeretetével, de nincs többé. Már egy ideje.
„Minden nap adj hálát Istennek ha felébredsz, hogy újabb napot ajándékoz neked. És minden este elalvás előtt adj neki ismét hálát, hogy teljessé tette ezt az új napot. És kérleld, hogy a következőt is neked adja! Az ajándékot pedig megbecsüljük és sosem fecséreljük el!”
Anyám szavai tisztán hallhatóak a fejemben ahogy a bolt felé tartok, karomon egy fonott kosár billeg. Kulcs fordul a zárban. Nem Istennek adok hálát, hanem anyámnak, hogy megtanított a szelídségre, hogy megtanított az élet szeretetére, hogy megtanított arra, hogyan lássam színesnek a szürkét is. Hitehagyott árva lettem, akinek talán már csak ez a bolt fontos, a betérő emberek, a beszélgetések, a kávé illata, a gép zúgása, a kemence dorombolása….a világ hangjai beszűkültek erre a helyre, a kis édességboltomba. Rutinszerűen rendezem el a holmikat a pulton, a kis kóstoló edények színes kavalkádját, benne mosolyogva zörrennek a színes cukorka papírok. Az kandírozott almának még mindig nagyon finom az illata, ahogyan egy tálkába pakolom és a pénztárgép mellé helyezem. A kis tüskés nyalóka kínálót lejjebb rakom, a  könyöklő részre, ahol a lurkók is elérhetik. Sokszor nézem mosolyogva, ahogyan apró kezeikkel kapaszkodnak érte, és emelik ki amelyik éppen megtetszik nekik. Az anyukák mosolya, amikor közlöm velük, hogy nem került semmibe….azok a mosolyok nekem sokkal többet jelentenek pár centnél, amibe egyébként kerülne. Bekapcsolom a két kemencét, hogy a megkelt tésztákat majd oda pakolgassam be, miután megtöltöttem őket. Előző este elkészítettem a krémeket, már csak össze kell őket rakni. Visszagondolva még éjfélkor is lenn sürgölődtem, az ide-oda imbolygó lámpa fényében, és hallgattam a kinti világ beszűrődő zajait. A csend soha nem teljes, és olyankor szinte még azt is meghallhatjuk ha másképpen sóhajt a szomszéd álmában. Az elcsendesülő éjjeli világ, amely mégis megannyi titkát fedi fel azoknak akik figyelnek rá. Oldalra fordulok a hűtő melletti kis fém vödör felé, amelyben büszkén és frissen virítanak a fehér azáleák. A temetőre szánom őket, tegnap vettem a két házzal lejjebb lévő virágostól, aki megesküdött, hogy még több nap múlva is friss marad majd. Remélem igazat mondott. Egy órányi sürgölődés a megszokott rutinnal, miközben én magam is elfogyasztom a reggeli kávémat, enyhén fahéjasan, dupla adag tejszínnel. Vannak nekem is bűnös szenvedélyeim, a tejszínhab példának okáért ilyen. A gyümölcsöket az aszalóba aprítom, némi kis nádcukrot szórok mellé. Halk zongorajáték csendül fel alig fél óra elteltével, kellemes melódia, amit aztán az ajtó csengettyűje tör meg nem sokkal később. Magam előtt a félig üres csésze pihen éppen egy szállítólevél fölé görnyedek, onnan pillantok fel az érkezőre. Először csak a szín az ami felkelti az érdeklődésem: mint könnyű kis tavaszi lila orgona libben be. Zavartan, kicsit félénken, láthatóan még nem járt nálam sosem. Nekem sem ismerős az arca. Nem egy tucat üzlet vagyok, nagyjából ismerem a vásárlóimat….ha nem is név szerint mindegyiket, de többnyire megjegyzem magamnak őket. Ez a lány most jár itt először. Furcsán bizonytalan a köszönése.
– Üdv!- viszont mosollyal kedveskedem neki. Nem bájmosoly ez, sokkal inkább udvarias és őszinte. Invitáló mosoly, amire azt szokták mondani, hogy a lépteket vezeti magunk felé, és nem el. Nem kérdezem mit szeretne, majd el fogja mondani, én inkább azt próbálom kitalálni mi illene hozzá. Oldalra billentem a fejem, úgy figyelem, amint nézelődni kezd. Bájos arc, kissé piros árnyékokkal a szeme alatt. Fáradtság, vagy bánat. Vagy mindkettő. A papírra helyezem a tollamat és felállok a magasított székről, hogy odasétáljak vele szemben, ahol úgy tűnik megállt. A gyümölcsös csokoládék előtt. Végigvezetem a tekintetem a választékon aztán a lányra nézek, majd megint a csokoládékra, végül egy halványlila dobozosat emelek ki. Mintha az édesség és ő összeöltöztek volna.
– Mártott epres. Ez a neve. Az a különlegessége, hogy gőz felett vonjuk be a gyümölcsöt vele, és még legalább fél óráig szárítjuk, hogy rajta is maradjon. Mint egy örökre tartó ölelés a csokoládé és az eper között. – nyújtom felé a táblát óvatosan, ha akarja nyugodtan nézze meg.
- Kézzel készített. Meg szívvel.- mosolyodtam el és addig tartottam a dobozt amíg el nem vette vagy nem mondott valami mást, ami érdekelné. Néztem őt, talán kicsit furcsán sokáig. Az arcából a szemeiből olvasni….mindig ezt csináltam a vendégekkel, hiszen ez nem csupán egy édességbolt, nem csupán egy kis kávézó. Ez menedék. Mindenkinek aki igényli. Csokoládéért cserébe csak társaságra vágyom.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
Chloe Ward
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyHétf. Ápr. 25, 2016 2:10 pm
 



 

Jadviga and Chloe


Az orgona, a lila egy olyan árnyalata, amit előszeretettel hordok, de ma mégis jelentősége van a választásomnak. Nem direkt a lila lett a domináns szín. Ez a kedvencem, és csak nagyon kevesen értik, hogy miért. Nekem éppoly fontos egy-egy apróság az életben, mint az hogy, hogyan iszom a kávét reggel, miképpen készítem el a kedvenc süteményemet. A lila az édesanyámhoz kötődik, és ahhoz az emlékhez, mely a legkedvesebb számomra.

Barna, hullámos fürtjeim össze-vissza állnak, és nem engedem senkinek, hogy hozzáérjen. Apa akart ma reggel óvodába vinni, de megmakacsoltam magam. Anya nélkül nem megyek sehová. Nincs kedvem egyedül kiválasztani a ruhámat, a cipőmet. Mi a móka abban, ha a mama nem mondja el a megtanult verseket mellé? Nem csempész bele egy kis játékosságot? Apa sokkal rutinosabb, és nem szeretem, ha sürget, márpedig késésben vagyunk, és már menne az étterembe. Szeretek apával lenni délután, de a reggelek azok anyáé. Nem szeretem, ha kimozdítanak a megszokott rutinomból, így nem is engedem, hogy apa megfésüljön, vagy felöltöztessen.
- Chloe az istenit, el fogunk késni, és akkor mit mondok a főnökömnek? Anya most alszik, és hagyjuk is pihenni, mert tegnap késő estig a te tavaszi ruhádat varrta a bálra. Ne legyél önző. – nálam ezzel csak olajat önt a tűzre, és morcosan préselem össze az ajkaimat.
- Nem. Anya nélkül nem megyek sehova. Te nem tudod, hogyan kell elénekelni az öltözős dalunkat, és különben sem tudsz fonni. – szegem fel az államat, és farkasszemet nézek a papámmal.
- Chloe… - fáradtan helyezi mindkét kezét a vállamra, és közelebb akar húzni magához, hogy egy öleléssel megpuhítson, de ma nem vagyok vevő az ilyesmire. Elhúzódom, és az emelet felé tekintek.
- Miért nem tud máskor aludni a mama? Miért nem öltöztethetsz fel ő? Én őt akarom. – trappolok egyet az előtérben, de ekkor egy sóhaj szakítja félbe a vitánkat.
- Hagyd Jesse. Majd én elviszem. – anya csilingelő, és megnyugtató hangjára fordítom a fejemet a lépcsőkorlát felé. Madarat lehetne fogatni velem, amikor meglátom az anyukámat. Nem vagyok türelmes típus, így elé szaladok, és félúton találkozunk össze. Ő felemel, és a karjaiba zár.
- De szívem…aludnod kellene. – mondja apa a háttérben, de már hallani, hogy meg fogja adni magát.
- Kialudtam magam, és hallottad, te nem ismered a közös dalunkat. Nyugodtan menj el, én elviszem az oviba. – dacból még meg is kapaszkodom anya nyakában, és egy nagy puszit nyomok az arcára. Apa feladja a harcot, és inkább elmegy dolgozni. Anya velem együtt sétál vissza az emeletre, de nem a szobámba visz, hanem az ő szobájukba, és leül velem együtt az ágyra.
- Chloe nem veszekedhetsz a papával. Szót kell neki is fogadnod. Holnap reggel ő fog elvinni az oviba. Engedd meg neki, hogy segítsen neked, megígéred nekem? – értetlenség csillan kék lélektükreimben, de anyának nem tudok nemet mondani.
- Megígérem anya. – bújok hozzá, és már érzem is, hogy átölel.
A szobának jelentősége volt aznap. Anya rám adta a bálba szánt ruhát, és én voltam a legboldogabb kislány, akit valaha láthattak abban az óvodában. A hajamat két oldalról fonta be, és lila szalaggal kötötte meg a végét. A ruha pedig orgona lila színben pompázott. Anya saját kezűleg varrta nekem. Ez volt az ajándékom tőle, melyet három napon keresztül le se vettem.

Az édességeket veszem szemügyre, de most csak egyetlenegyhez lenne kedvem. Szívesen kóstolnék epres csokit, ha már anyák napja van, és már nem lehetek az édesanyámmal. Nem merek hozzáérni a remekművekhez, mert mindegyik úgy néz ki, mint egy kis csoda a maga nemében. Nem hiszem, hogy itt tucat számra lehet kapni a csokoládét, mert mindegyik egyedi munka. Az eladó hamarosan feláll a székéről, és odasétál, ahol leragadtam. Még nem volt időm körbenézni, mert valahogyan ez a polc vonzott. Lehetséges egyáltalán, hogy egyfajta édesség vonzzon? A feltett kérdésemre egy kis szünet áll be, miközben felméri a terepet, és kiválasztja nekem a megfelelőt. Meg is lepődöm, hogy éppen egy a ruhámhoz színben passzoló dobozt emel le. Végighallgatom őt, és kissé lúdbőrös leszek a hangjától. Igen kevesen váltják ki belőlem ezt a hatást, de ő megtette. A dobozt felém nyújtja, én pedig elveszem tőle.
- Szerintem különleges párosítás az eper és a csokoládé. Nem mindenki szereti, amolyan egyediség. – körbeforgatom a kezemben a dobozt, és megnézem a táblácskát is. Kézzel készített írás jelzi a nevét. Gyöngybetűk, mintha egy angyal véste volna rá.
- Maga készíti ezeket a díszcsomagolásokat a csokoládék mellé? Igazán lenyűgöző. – simítok végig rajta, és úgy érintem, mintha bármelyik percben összetörhetne a kezeim között. Nem zavart, hogy a hölgy engem figyel, inkább olyan érzés kerített a hatalmába, mintha a lelkemig akarna látni. Olyan kevés embernek van ilyen kisugárzása, ilyen erős aurája.
- Tudja a lila a kedvenc színem. Badarságnak hangzik, de ha lilában vagyok, akkor úgy érzem, hogy legyőzhetetlen leszek, hogy a bajok elkerülnek, pedig tudom jól, hogy ez nincs így. – vonom meg a vállamat, és sajnos az a könnycsepp kicsordul a szemem sarkából, és úgy folyik végig az arcomon, mintha egy igazgyöngy távozna belőlem, a lelkem egy darabját sírom el.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 26, 2016 2:47 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyHétf. Ápr. 25, 2016 3:35 pm
 



 



Chloe & Jadviga



Amikor a boltot vásárolta apa úgy negyven évvel ezelőtt még egy aprócska, elhagyatott romhalmaz volt a város szívében. Egy olyan ház, amelynek megvolt a maga története, amelyet rejtett a külvilág szeme elől. Korábban máshol volt az Asboth Édesség, a külváros egy lassan lecsúszó negyedében, ahonnan azért kellett beköltöztetni, mert sokkal inkább már csak a rosszindulatú csőcselék járkáltak körülötte, elkoptak vagy kihaltak a régi vevők. A világ változott, mi is változtunk vele egy kicsit, éppen csak annyira, hogy közelebb merészkedtünk az emberekhez. A távolságot lefaragva teremtettünk egy furcsa mesevilágot ezen a helyen. Én már ide születtem, itt nőttem fel, és lehet azt mondani, hogy talán soha nem is fogok innen elmenni. Nekem a világ az utca végéig tartott gyerekként is, és a belváros ragyogó fényeit úgy csodáltam mint egy elérhetetlen világ hívogató, de soha  meg nem fogható csodáját. Itt minden más. Amikor tovább is vagyok távol, mert az ügyeim elszólítanak és visszatérek, van egy sajátos és semmihez sem fogható illata. Otthon, a hely ahova tartozunk, ahova szüntelen és örökké visszavágyódunk. Most, hogy végignézek az egész helyen valahogyan érzem, hogy nem véletlenül maradtam itt, hogy nem véletlenül örököltem meg ezt a boltot, nem véletlen az sem, hogy egyedül vagyok, hogy még nincs családom, nincsenek gyermekeim akiknek mindezt tovább adhatom. Nem azt állítom, hogy elfogadom gondolkodás nélkül, nem azt állítom, hogy néha nem nehéz, hogy nem válnék meg tőle mint egy soha nem kért csomagtól, de az biztos, hogy okkal történik mindez. Néha azt szeretem gondolni, hogy a betérő vendégek is valami ismeretlen erőtől vezérelve nyomják le a díszes és kissé talán már sötétté mattult kilincset, hallgatják a csengő kellemes dallamát, és átlépve a küszöböt egy időre az én világom részesei lesznek. Hogy mindez csupán mese lenne nem gondolom. Inkább talán kicsit olyan mintha megállna az idő, mintha az édességbolton belül ez történne. Az ablakokon átszökő arany sugarak vidáman csiklandozzák át a lány bőrét ott a pult túloldalán, és a csokoládék kesernyés illata tölti meg a helyet. Itt valóban minden kézzel készült, valóban mindenben ott vagyok egy kicsit én magam is. Ma már olyan kevés ilyen üzlet van, igaz régen sem volt sok. Apa mindig úgy tartotta, hogy ez a mi esetünkben nem munka, nem szakma, hanem elhivatottság. Azt is gondolta, hogy a csokoládé  azért olyan finom, mert a lélek egy darabja is benne van, méghozzá az a darab amely azért felelős, hogy mosolyogni lásd az embereket. Egy cukrásznak ez a dolga. Egy cukrász mosolyvarázsló is egyben. És hallgatag, csendes megfigyelő. Beszélni fog rólad amit rendelsz, ahogyan hozzáérsz egy süteményhez, ahogyan megfogod a kávés csészét, ahogyan ajkaid között elomlik a tejszínhab, ahogyan figyeled a cukorkákat....ahogyan csak megállsz a pult előtt. Kicsit mintha tartanál tőle, hogy egy nyitott könyv leszel a számomra, és ez talán így is van. De hidd el, utána jobb lesz! A zongora mélyülő hangjai közé a hárfa kúszik be egyenletes ritmussal, kicsit olyan mint ahogyan a lány meg én itt állunk egymással szemben.
- Nem csupán különleges hanem a véletlensége miatt egyedi is. Tudta, hogy úgy született az első csokoládéval bevont eper, hogy egy ügyetlen kis segéd a süteményhez előkészített darabolt gyümölcsökre borította a forró csokoládé egy részét és nem vette észre? Vannak dolgok amelyek véletlenül történnek meg, mégis igazán különlegesekké válnak a számunkra.- igyekszem kitalálni, hogy miért rándul meg az arca amikor a dobozra néz. Annyira véletlenszerűen kérte, szinte elmerengve, mintha nem is itt járna a boltomban, hanem valahol máshol, egy emlékképben , egy régi időben....valahol máshol. Kicsit olyan volt mint amikor álmodozik az ember és hirtelen kimondja az első dolgot ami az eszébe jut. A kérdést hallva lágyan mosolyodom el és rázom meg a fejem.
- Nem, a csomagolást nem én készítem. Szeretnék ennyire ügyes lenni, de nem vagyok az. A rajzokat egy anyaotthon kis lakói készítik. Pontosabban az alapjait. Amit ezen a dobozon lát egy hat éves kislány keze munkája.- kicsit talán a szokottnál is jobban ellágyul a hangom, még öblösebbé, még mélyebbé válik. Nehezen beszélek arról, hogy miképpen kerülnek hozzám ezek a rajzok, ahogyan arról is, hogy mindegyiknek megvan a maga története. A dobozon például egy aprócska kislány látható, fehér ruhában, amint lágyan és szinte ősi ösztönszerű ragaszkodással csimpaszkodik az anyja lábába. Vékony kis pálcika karjaival öleli át. Felettük bólogató, szélben mosolygó lila virágok,  piros pozsgás orcájával a ragyogó nap éppen egy kóbor és huncut felhő mögé bújik. Látom, hogy óvatosan érinti meg, hozzáértő gyengédséggel. Finoman nyílnak el az ajkaim ahogyan szinte a levegőt is visszatartom. Megismerem a mozdulatot: törékeny lélek, aki attól fél, hogy egy érintéssel mában is kárt tehet maga is. A hozzá hasonló emberek azok akik csak néik a kezemben tartott holmikat de nem merik őket megérinteni. Nem erőltetem, inkább csak a pultra teszem a dobozt, és közelebb tolom a lányhoz jelzés értékkel. Figyelem a szavait, ahogyan a lila színről beszél, ahogyan arról beszél milyennek érzi magát, és hogyan lesz végül lemondó a hangja.  Elvesztett vagy sosem volt önbizalom. Mennyire ismerős. Csak amíg magamban ezt nem tudom olyan egyszerűen feloldani, vele még tehetek valamiféle csodát. Ugye mondtam, hogy a cukrászok varázslók is egyben. Varázsolunk a színekkel az illatokkal, a törékeny lelkekkel, a kibuggyanó könnyekkel, ami most is felcsillan a szeme sarkában. Nem teszem szóvá. Kell, hogy az ember néha tudjon sírni is....néha vadidegenek előtt a legkönnyebb. Ők nem kérdeznek, nem vigasztalnak felesleges hazugságokkal. Én sem teszem. Az anyukám úgy gondolta, hogy a könnyek Isten ajándékai a lélek megtisztulásáért. Nem szólok semmit, csak sóhajtok egyet és ellépek mellőle a másik polchoz. Egy darabig keresgélek, végül megtalálom amit keresek. Nem epres csokoládéra van szüksége, az csupán visszarántja valahova ahova lehet nem kellene. Ennek a lánynak erőre van szüksége, amit meg is kap. Egy arany színű papírba csomagolt holmit emelek le. Egy táblányi csokoládé. Különlegesség, és ezen a polcon a kóstolókat tartottam. Magunk elé helyezem, és miközben kibontogatom beszélni kezdek hozzá. Nem vagyok fecsegős fajta. Meg szoktam válogatni a szavaimat, ahogyan most is teszem.
- Levendulás tört csokoládé. Azt mondta, hogy a lilából erőt merít. Az epres csoki valami egészen másért kellett volna. Egy érzés egy gondolat, ami általában az emberből kiszalad. De magának nem erre van szüksége, hanem erőre. Nem ahhoz, hogy legyőzhetetlen legyen, hanem ahhoz, hogy hinni tudjon magában. Az igazi erő ott kezdődik.- tudom miről beszélek, hiszen én pontosan emiatt nem vagyok elég erős. Ez hiányzik belőlem. Még mindig.
- A bajokat nem elkerülni kell, hanem megoldani.- óvatosan tördeltem apró kis alaktalan kockákra a csokoládét, és elé toltam a pulton.
- Kóstolja meg, és mondja el, hogy milyen! Csak azt ami először eszébe jut róla. Nem az érdekel, hogy mennyire finom, vagy az, hogy mennyire ízletes, hanem az, hogy mi az első gondolata.- erre mondta egyszer az édesapám, hogy amikor valaki az Asboth-ba tér be, nem fog hétköznapi kiszolgálást kapni, hiszen az édesség valamiféle katalizátorként működik. Ez az amit én megtanultam, és talán így még érthetőbbé válik miért is vagyok én itt. Kicsit talán egy itt ragadt mesehős vagyok, egy olyan világ küldötte ami tán csak a képzeletedben létezett mindig, amire talán esténként gondoltál mielőtt elaludtál. Hogy valaki hallgatja a gondolataid, a vágyaid, azt szeretné tudni, hogy ki vagy te valójában, hogy milyennek látod magadat. Vannak még ilyen emberek? Egy biztosan akad: Én....Jadviga....bólogató lombú fa árnyékában, abban az édesség boltban ami mellett talán minden nap elsétálsz és talán eszedbe jut betérni, de valamiért még nem tetted meg. Ez a lány a lila ruhájában azt hiszem olyan volt mint egy törékeny nemrég ültetett kis facsemete: támasztékra van szüksége.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
Chloe Ward
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyKedd Ápr. 26, 2016 2:49 pm
 



 

Jadviga and Chloe


Seattle nem az otthonom, vagy mindenesetre még nem érzem annak. Néhány hónapja lakom csak ebben a városban, de a hangulata már most rám ragadt. Minden évszakban egy másik oldalát mutatja meg, ahogyan ma reggel is, amint végigsétáltam a szűk utcákon, és csak pár embert fedeztem fel. A tavasz bekúszott a betontenger közepére is, és ha valaki megállt, hogy legalább egy kis időt szenteljen a hétköznapi csodáknak, akkor azt is észrevehette, hogy az üzletek megteltek színes girlandokkal, a búskomor színeket felváltották a harsány és élénk sokaságok, a parkok élettel teltek meg, és a legtöbb ember nem a belvárosban töltötte a szabadidejét, hanem a természet lágy ölén, még ha ezt nem is olyan formában tehette meg, mintha elutazott volna vidékre. A rusztikus háztömbök erkélyein már kint virítottak a tavasz hírnökei, és mézédes illatukkal csábították el az arra járókelőket. Seattle levegőjében ott munkált a remény, az újjáéledés, mégsem éreztem, hogy ennek részese lennék. A jeles nap, mely rányomta bélyegét a kedvemre már reggel az ébredés pillanatában eldőlt. A telefonomat szorongatva álmodoztam arról, hogy anya esetleg mégsem halt meg. Megoszthatom vele a Joellel kapcsolatos kételyeimet, vagy a félelmemet az éttermem megnyitásával kapcsolatban. A tudatalattim munkált még a korai órákban, de amint rájöttem, hogy hol vagyok, és mit csinálok, akkor eldőlt, hogy ez mind csak az agyam kivetülése, és a szívem vágyálma lett volna. A barangolásom késztetett arra, hogy egy új részét fedezzem fel a városnak. Az eldugott édességbolt varázslatos, és különleges erejével csábított be.

Most itt állok egy idegen nővel szemben, aki korban előttem jár, mégis lelkünk húrjai mintha egy dallamra járnának, és megértené, hogy jelenleg mi játszódik le bennem. Az előbbi emlék keserédes utóíze testem receptorain száradt meg, és a könnycsatornámmal összekötve engedett szabad utat a megtisztulásnak, a teher és a gyász elengedésének. Félőn törlöm le a kövér könnycseppet, és emelem rá kéklő íriszeimet, hogy megnézzem, mit tesz.  Elsétál egy másik polchoz, és miközben a csokoládék között válogat, nekem a díszdobozon akad meg a tekintetem. A válasza pont olyan meglepőnek kellett volna, hogy legyen, mégis, ha végiggondolom, akkor ennél szebb gesztust aligha kaphatnék azoktól az apróságoktól, kiknek nem jutott ki a boldog gyermekkor. A szerencsésebbek között vagyok, akik egy kis ideig élvezhették az anyai gondoskodás örömteli megnyilvánulásait, de azok, akik leányotthonban vannak már nem feltétlenül ilyen szerencsések, mégis képesek szívből adni. Az ujjamat végighúzom az édesanyát és gyermekét ábrázoló rajzon, és egy mosollyal adózom a fiatal teremtés munkája előtt. Az eladónő nemsokára visszatér egy arany papírba csomagolt tábla csokival, és kettőnk közé helyezi le.
- Az előbbi történetére visszatérve. A véletlenek csodás dolgokra képesek. Az ifjonti szakács akkor még nem tudhatta, hogy milyen nagyszerű dolgot teremtett az eper, és a csoki párosításával. – érdeklődve szemlélem a mozdulatait, ahogyan előkerül a fényes papírból a barna afrodiziákum, és kisebb atomokra esik szét a nő karjai között. Meglepődök a választáson, és a levendula említésén.
- Igen…a lilából merítek erőt. – ijesztő felismerés, amikor valaki továbblát beléd, mint a külsőségek. A rétegek mélyét kapargatva ássa elő azt a kislányt belőlem, aki egykor voltam. Az anyai gondoskodásra támaszkodóét, aki még éjjelente keservesen sír, hogy nem lehet mellette a mamája.
- Néha idő kell, hogy megtaláljuk a megoldásokat. – harapom be az ajkamat, és elveszek egy kockát. A kérés váratlan, és fura, de ha már megkínált, akkor élek a lehetőséggel. A nyelvemre helyezem az apró kockát, és behúzva a fogaim közé, lehunyom a szememet, és élesítem az íz receptoraimat. Az édes keveredik a virággal, de az eladó nem erre kíváncsi. Az agyamra hivatkozok, és egy megérzésre, egy fuvallatra várok, mely hamarosan rám is tör. Amint elolvad a számban a csokoládé, és a lenyomata megmarad a nyelvemen, akkor már tudom, hogy mihez fogom kötni ezt a zamatot.
- Egy virágrét. Egy levendulamező, és egy kislány. Boldogság. – hangzanak el ajkaimról a szavak, és mikor felnyílnak a szemhéjaim, akkor ismét az édességboltban találom magam, és nem a fejemben élő képben.
- Köszönöm. – nem simán hálát érzek a velem szemben állóval szemben, hanem ennél sokkal többet. Egyetlen cselekedettel segített nekem, és olyasmit tálalt elém, melyben a megoldás íze lebegett. A lila az én színem, és bár édesanyámtól kaptam, de rossz értelmezéssel tekintettem eddig rá. Nemcsak anya miatt lett ez a kedvenc színem, hanem azért is, mert a boldogtalanság, a reményvesztettség közepén is erőt meríthetek belőle.
- Tudja, ma anyák napja van. – olyan kijelentés ez, mintha azt mondtam volna, hogy odakint süt a nap. Evidens mindenki számára, mégis ki kellett mondanom, hogy folytatni tudjam.
- Két évvel ezelőtt nem sokkal e jeles nap előtt kellett elengednem az édesanyámat. – a kék íriszekbe fúrom a sajátomat, és kissé akadozva megy a beszéd. Könnyebb megnyílni egy vadidegennek, mint gondoltam volna.
- Ő szerette az epres csokoládét, és ma úgy gondoltam, hogy az emlékére megkóstolom. A levendulás azonban közelebb áll hozzám. – szelíd mosoly kúszik az ajkaimra, de szomorúság vegyül a tekintetembe, amint felelevenítem a régmúltat.
- Borzalmas valaki mellett úgy állni, hogy látod a teljes leépülését. A mindig vidám nő egyszer csak árnyéka lesz önmagának. A máskor életteli arc sápataggá változik, a mosolygás megerőltetéssel jár neki, de mégis megteszi, ha meglát. Remegő tenyere közé zárja az ujjamat, de csak másodpercekig képes megtartani. A tiszta hang, melyre éjszakánként elaludtam, amire öltöztem, amikor óvodába vitt, már csak egy dörzspapírhoz hasonlít. Küzd, és élni akar, de a betegség legyűri. Nem engedhetsz meg magadnak egyetlen másodpercet sem, hogy szomorkodni lásson. Úgy kell tenned, mintha minden rendben lenne. Mesélnem kell az utazásaimról, a terveimről, melynek már nem lesz részese. A könnyeimet vissza kell nyelnem, hogy ne lássa, hogy elhagytam magam. Az ő kedvéért megpróbálok boldog lenni. Aztán jön egy javulási fázis. Az értékei jobbak lesznek, elkezd remélni, és akkor jön az igazi fájdalom. Az a csöppnyi remény, hogy talán legyőzheti a rákot, hogy ott lehet velem, ha megházasodom, vagy ha gyermeket várok. Aztán egy éjszaka alatt kómába esik. A gépek tartják életben, de az orvosok, és a családtagok is tudják, hogy itt a vég. El kell engedni. Én voltam, aki fogta a kezét, aki megnyugtatta, hogy minden rendben lesz. Erős leszek, és túlélek. Már nem vagyok benne olyan biztos. Súlyos ígéret volt ez. – a hangom elcsuklik, és újabb könnycseppek követik az elsőt.
- Főleg az ilyen napokon nem, mint a mai. – a szívem szakad meg érte, hogy ma nem lehet velem.

Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyPént. Ápr. 29, 2016 8:51 pm
 



 



Chloe & Jadviga



Mai napig emlékszem a tűz éjszakájára, de leginkább az azt megelőző napra, mert életem egyik legboldogabb napja volt. Talán az élet, a sors, vagy anyám szerint Isten így próbált valamit kompenzálni abból amit végül elvett tőlünk. A hitemet én már régen elhagytam, talán még akkor amikor középiskolában annyi keserű dolgon kellett keresztül mennem. A gúnyolódások céltáblájaként, a súlyom miatt, a szemüvegem miatt, vagy amiatt mert nem tudtam táncolni úgy mint a többi lány, nem voltam olyan társasági ember, inkább a kívülálló megfigyelő. Ha lenne Isten, véltem mindig, akkor mindezt nem hagyná. Nem hagyná azt, hogy bántsanak, nem hagyná azt, hogy a külsőségek miatt, vagy azért mert nem idomulok tökéletesen az ő ragyogó és anyagias világukhoz megvetés tárgyává váljak. Anya buzgó imádságai közepette belül én üvöltöttem, és kértem, hogy hagyja abba, hogy egy könyörületesnek hazudott magasabb entitáshoz intézi a szavait. Ha van is…ha létezik is akkor Isten velejéig romlott és gonosz. Ezen gondolatok pedig egész életemben elkísértek, és azt mondtam magamnak, ha Isten gonosz, akkor én soha nem leszek az. Én, az egyszerű ember, fölébe emelem magam neki. És megbocsátok, és türelmes leszek, és könyörületes, és szeretettel teljes. Nehéz dolog a jóság, de gyönyörű. Egy soha vissza nem adható csoda. Emlékszem…igen emlékszem arra a napra. Egész héten egy esküvőre készültünk, apa meg én minden nap szinte éjszakába nyúlóan sütöttük az édes gyümölcs tortákat. Apró kezeimmel formáltam a munkapadon a színes marcipán rózsákat, és közben beszélgettünk. Az apukám a keverőlapáttal a kezében arról mesélt nekem, hogy az életünket nem csupán az állandóan jelenlévő dolgok és emberek határozzák meg, hanem azok akik egy kis időre jönnek, és pusztán csak megpihennek nálunk. Órákat, napokat, heteket vagy éppen éveket. Vannak emberek és velük együtt az életünkben olyan események amiket pusztán azért kapunk, hogy többek legyünk általa, hogy a lelkünk több legyen. Ez határoz meg minket, az emberségünket, vagy éppen a többiekhez való viszonyunkat is. Vannak emberek akiknek egy kis ideig örülhetünk és a távozásuk mérhetetlen űrt hagy maguk után, mert soha nem gondolunk bele abba, hogy egyszer ők is elmennek. Az egész élet csupán várakozás….vélte a papa….az élet pusztán egy nagy váróterem, és az határozza meg milyen vonattal mehetsz tovább, hogy milyen életet éltél, hogy miképpen becsülted meg azokat akikkel ezalatt az idő alatt találkoztál. Talán különös, de mintha akkor, azon a napon búcsúzott volna, noha nem tudhatta, akkor még nem tudhatta, hogy mi fog történni pár óra múlva. Délután elvitte a szállító az utolsó tortákat is, és az apukám meg én még integettünk a távozó autó után, amely a macskaköves régi utcácskán döcögött tovább, befordulva a sarkon és végül eltűnt a szemünk elől. Aztán sütöttünk, hatlapos mézest az anyukámnak. Akkor már napok óta küzdött súlyos migrénnel, visszatérő és el nem múló fejfájással, későbbi betegségének előfutárával. Nem volt alkalom, nem volt semmi, egyszerű hétköznap volt, mi mégis ünneppé tettük, pusztán a gondolattal, hogy meglepjük az anyukámat. Kilenc évesen tanultam meg a főzött krémek minden mesterfogását, hogy mennyire legyen forró a víz amely fölé az edényt helyezzük. Hogy tulajdonképpen magának az edénynek a mérete sem mindegy, az sem, hogy mennyire gyorsan vagy éppen lassan keverjük. Emlékszem rá, hogy boldog voltam, még akkor is ha a nap végére kipirult voltam és fáradt. Mosolyogva aludtam el, arra gondolva, hogy életem legszebb nyarának legszebb egy hete volt ez, amit apuval tölthettem el. Az volt az utolsó hét….az utolsó nap. Apu vonata megérkezett. Voltak akik nem kedvelték az üzletet, akiknek útban voltunk, vagy egyszerűen csak nem akarták, hogy itt legyünk, vagy a papának lehettek ellenségei, a mai napig nem derült ki számomra. A füst és a fájdalom mindent elnyelt azon az éjszakán, és nagyon sokáig, én magam sem jöttem ki belőle. Sok évig nem is beszéltem senkivel, nem akartam senkihez szólni, olyan voltam mintha nem is itt lettem volna, és valóban nem voltam. A papától köszöntem el….ott a váróteremben. Pár év után aztán rájöttem, hogy nem maradhat így, és mire kijöttem volna onnan, mire megtaláltam volna a boldogságot, anya betegedett le. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy ebbe az átmeneti állapotba vagyok száműzve, hogy mindig csak elengedek embereket, nem pedig fogadom őket. Egyszer mertem azt gondolni, hogy ez másképp lehet…egyszer hittem valami olyan dologban ami átmenetiként érkezik, de ha bátor leszek és nagyon akarom akkor itt maradhat. Sosem gyűjtöttem össze elég erőt és bátorságot, hogy megszólítsam, hogy többet adjak neki annál amit kér. Csak a szürke öltönyének árnyéka, és a keserű arcvíz kitörölhetetlen illata maradt utána, meg az én beteljesületlen gondolataim. Ostobaság. A valóság és a jelen súlyos vasmarkával ránt vissza, amikor meghallom a lány hangját velem szemben.
– A véletlenekben pont az a szépség, hogy akkor még nem tudjuk, hogy véletlenek.-mosolyodtam el a szavai nyomán egy finomat biccentve, de hagytam, hogy ő beszéljen, hogy körbenézzen, vagy megnézhessen azt amit szeretne. Én pusztán megfigyelek, mint mindig. A csokoládé amit neki választottam úgy éreztem illik hozzá. Nem az íze miatt, hanem azért mert úgy véltem vannak édességek amelyek megnyitják mások lelkét, hogy szavakká formálják a gondolataikat. Hittem abban, hogy aki ide betér az lehet, hogy nem is tudja pontosan hova érkezett. Ezért kell megfogni a kezét. Akik hozzám jönnek, azok nem csak az édesség miatt jönnek. Ez a kulcs valahova egészen máshova. Van aki sokáig marad, van akit idő előtt el kell engednem….van akit szeretném ha visszajönne, van aki ha távozik megnyugtató a gondolat, hogy boldognak hihetem. Minden kimondott szava után rezdülnek az ajkaim, és szinte érezhető, hogy utána suttogom őket….mintha így akarnám magamba megőrizni.
– Ne nekem köszönje! Önmagának, hogy engedett az ízeknek. Tudja, a régi öregek úgy vélték, hogy az édesség az nem pusztán azért finom, hogy jól érezzük magunkat tőle, hanem azért, hogy megnyisson bennünk olyan ajtókat amelyeket mi magunk zártunk be. Talán mert félünk valamitől, vagy mert nem merjük megismerni magunkat. Vagy mert nem akarjuk, hogy mások megismerhessenek minket. – a pult mögé léptem, és levettem még egy tábla csokoládét, amit egy selyempapírba csomagoltam, és egy bordó szalaggal kötöttem át. Tudom milyen nap van. Ez az én ajándékom lesz majd.
– Az a levendula mező a múlt, az a kislány pedig az emlékei. Amik ott vannak jó helyen és ott vannak biztonságban. Ezért merít erőt a lilából.- még nem adtam oda a becsomagolt holmit, csak csendben egyetlen hang nélkül hallgattam végig a történetét. Nem vágtam közbe, nem sajnálkoztam, nem lehetett látni túl sok mindent az arcomon, talán egy kívülálló úgy vélhette volna, hogy nem hatott meg az amit hallottam. De igen, meghatott, de nem hiszem, hogy a túlzott reakciókkal nagyobb nyomatékot lehetne adni annak, ami bent ezerszeresen jobban megérintett minket, akárcsak az ő története. Ujjaim szinte mozdulatlan pihentek a pulton a tenyeremmel lefelé a  selyempapírba burkolt csokoládé mellett, és a lányt figyeltem. A hangjában tengernyi érzelmet csempészett. Másképp kiejtett szavak, kicsit elnyúló mondatok, gondolatok, amelyek úgy rezdültek meg benne akár egy parányi harmatcsepp a pókhálón. Hagyok még talán öt percet is miután befejezte és mielőtt én szólalnék meg. Mélyet sóhajtok végül aztán csak eljutok addig, hogy a csokoládét, amit a története elején becsomagoltam felé nyújtsam.
– Ez az én ajándékom. Anyák napján.  Nem hiszem, hogy mindez ne következne be. Azzal a boldog tudattal mehetett el, hogy maga majd egyszer megtalálja azt az embert aki fontos lesz az ön számára, hogy megházasodhat, hogy gyerekei lesznek, hogy az élete olyan lesz amilyennek ő megálmodta. Azzal a boldog tudattal, hogy mindent megadott amit szeretett volna és mindent megkapott az élete utolsó pillanatában. A hiány csak bennünk marad, mindig bennünk akik itt maradunk. És nem, egyáltalán nem volt súlyos ígéret, hiszen itt van. Túlélte. Az ember sokkal erősebb semmint hiszi. Tudja….ez olyan, a belső erő olyan mint a szépség. Amíg az ember nincs tudatában önnön külső értékeinek, addig jó. Mert onnantól, hogy tudatosul benne, onnantól válik hiúsággá. Az erő pontosan ugyanilyen. Mondja, mi az amiről úgy érzi nem valósult meg, amit nem tudott elérni, ami félbe maradt? Ha van ilyen, akkor máris van feladata az életben. Megvalósítani. Mindig van….csak meg kell találni. A csokoládé…a táblát sok kis kocka alkotja. Találja meg a maga hiányzó kockáit.- régen nem beszéltem ennyit, de nem akartam ezt a lányt elengedni anélkül, hogy ne kapta volna meg azt ami engem is életben tartott: a várakozás csodaszép misztériuma, amiből a remény születik. A reményből pedig csodák.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
Chloe Ward
Szolgáltatók

Avataron : Emily Didonato
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyVas. Május 01, 2016 6:51 pm
 



 

Jadviga and Chloe


Azt mondják az univerzum olyan találkozásokat is alkot, melyek a semmiben köttetnek, de hatalmas jelentőséggel bírnak majd az életünkben. Amikor megtörténik, még nem vagyunk tisztában vele, mert ez a szépsége. A titkok később nyerik el tartalmukat, és akkor döbbenünk rá, hogy többet kaptunk egyetlen ember által, akivel életünkben csak egyszer találkoztunk, mint olyantól, aki mindig mellettünk állt. Szerettem volna hinni a sorsban, hogy vannak ilyen előre megírt, és beteljesülésre váró találkozások, hogy két lélek már csak azért is egy ugyanazon síkba kerüljön, mert elkerülhetetlen a viszontlátás, a felismerés igézete. A magányos lelkek még jobban sóvárognak a tiszta és megismételhetetlen feltöltődésre. Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy nem nyerünk másokból energiát, és örömöt. Az ember társas lény, és igényli a szellem táplálását is, mely pénzzel nem fizethető meg. Egy egyszerű érdeklődés szintjén, vagy egy ölelés formájában, de erőhöz jut, ami segít túllendülni a mindennapok akadályain. Nem véletlen, hogy ezek nem kézzel fogható dolgok a mai napig. Ebben az elkorcsosult, és anyagias világban olyan kevés az igazi, és felbecsülhetetlen pillanat, amikor tényleg tudod, hogy ebből egy életre szóló emlék lesz. Nem tartoztam azok közé, akik a nagy emberek helyére pályáztak. Nem terveztem, hogy híres chef leszek, mint édesapám, nem terveztem, hogy a népszerűségből fogok megélni. Megelégedtem azzal, amit az élettől kaptam, viszont nem dobtam el a kínálkozó lehetőségeket sem, melyek az utamba akadtak. Az utazásaim során megtapasztaltam, hogy mit jelent megbecsülni egy másik embert, hogy milyen szimplán azzal örömet szerezni, hogy elkészítünk egy finom vacsorát. Nem kerül annyiba, mint egy álom nyaralás, vagy egy méregdrága ékszer, de mégis nagyobb boldogságot mondhat a magáénak az, aki ennek a kis apróságnak is örülni tud. Megtanultam szívvel és lélekkel főzni, magamból egy darabot adni a vendégeimnek. Megtanultam, hogy miben rejlik az étel ereje. Másoknak ez butaság, mert nem érthetik meg. Ezek az emberek nem ismerik az édesapámat Jesse Wardot, aki a semmiből teremtett valamit. Saját receptjei által vált híressé, és az egyik legjobb manhattani séffé. Mellette kuktáskodtam az Ötödik sugárúton található étteremben, mellette nőttem fel. Miközben az osztálytársaim szórakozni jártak én a brownie, vagy a sügér elkészítését tudhattam a magaménak. Szerelmese lettem a főzésnek, és nem is volt kérdés, hogy merre visz a jövőm tovább. Szakács lett belőlem. Megismerkedtem a keleti konyha kulináris élményeivel, a thai szakácsok jellegzetes fűszerezésével. A konyhában voltam igazán önmagam, ahol alkothattam, és szabadjára engedhettem a fantáziámat. Amy azt mondta mindig, ha nem kóstolta volna meg az étkeimet, akkor a pokolban égett volna el a lelke. Addig nem halhatott meg, amíg velem nem vacsorázott legalább egyszer. Ezek az elismerések többet jelentettek nekem, mint a Seattle Times legnevesebb ételkritikusáé. Édesanyám mellett tanultam meg a fahéjas csiga elkészítését, és azt a receptet féltve őrzöm a mai napig. Nem adnám ki a kezeim közül, mert az egyetlen olyan örökségem, melyet a szüleim együtt készítettek el. A saját éttermem különleges desszertje lesz, aminek titkát csak az édesapám ismeri. Az álmom az volt, hogy üzenetet közvetítsek az embereknek. Az étellel kifejezhetjük az örömünket, a bánatunkat, a szerelmünket, a kételyeinket, de még saját magunkat is. Ha szomorú voltam csokis sütit készítettem, ha jó hírt kaptam, akkor a barátaimnak adtam egy vacsorát, ha valakinek nagy bejelentése volt, akkor én szerveztem meg hozzá a körítést. A családi összejöveteleken a papámmal tevékenykedtem, a nagybácsikámmal főztem. Nálunk így teltek el az ünnepek a konyhában, és a megterített asztal körül. Az étel összehozta a családtagokat, ahogyan az életem résztvevőit is. Csoda hát, hogy anyák napján egy édességboltban kötöttem ki? Nem tartottam annyira valószerűtlennek, mert ha nem itt, akkor talán egy kávézóban, vagy egy étteremben ülnék. Új ízekkel próbálkoznék, az emlékeim zamatán utaznék el távoli országokba. Mama nagyon hiányzik, és az édes fahéjas csigája, amit akkor sütöttek nekem közösen apával, ha szomorú lettem, vagy ha betegen feküdtem az ágyamban. Gyógyírt hoztak megfáradt testemnek. Eszembe jutott a Joellel történt jégkrémes beszélgetésem is, és elszorul a szívem. Miért kötök mindenkit egy ételhez? A szavak, melyek bántottak ma egyszerűen kijöttek belőlem. Ez a mézszőke hajzuhataggal megáldott hölgyemény a csendessége ellenére bizalmat kelt a belépő vendégben. Bennem is megnyitott egy ajtót, amit régen bezárva tartottam. A történetem alatt egy másik csokoládét csomagol be, de nem teszem szóvá. Az előbbi meglepetése is éppen olyan váratlanul ért, mint az is, hogy beengedtem a kis világomba. A levendulás csokival a gondtalan gyermekkoromba repített vissza, és elhatározom, ha nyitva lesz a közelben egy virágbolt, akkor mindenképpen veszek egy csokor levendulát. Szükségem van a virágra, hogy feltöltődjek. A könnyeim megszáradnak, miközben felém nyújtja a selyempapírba, és vörös szalaggal átkötött ajándékot. A szavai erőt adnak, és megint úgy érzem, hogy ma be kellett jönnöm ide. Szükségem volt egy kis támaszra, csak nem tudtam, hogy éppen őt kerestem, vagy, hogy éppen egy eladótól fogom megkapni az iránymutatót.
- Igaza van, a hiány csak bennünk marad meg, a szeretteikben, és nem azokban, akik elmentek. Anya talán büszke lenne rám. – mosolyodom el halványan, és a kis csokit forgatom körbe a kezemben. Nem kérdezem meg, hogy miért kaptam, mert tudom a választ.
- Akad olyan dolog, ami félbemaradt. – harapom be az ajkaimat, és elgondolkodom azon, amit mondott nekem. Vajon tényleg ez lenne a feladatom a földön? Anya tényleg úgy hitte, hogy minden rendben lesz velem? Kezdek reménykedni, és még egy erőteljesebb mosolyt is megejtek felé.
- Azon leszek, hogy megtaláljam a hiányzó darabkáimat. Köszönöm szépen. – mutatom fel a jó tanács mellé a csokit is.
- Nem szokásom ilyesmit tenni, de nem inna meg velem egy teát, vagy egy kávét…valamikor…esetleg most? – reménytelien tekintek a tündöklő szempárba.
- Chloe…Chloe Ward a nevem. – nyújtom fel a kezemet. Meg kell ismernem, vagy legalább a nevét megtudnom. Egy életre a lekötelezettje leszek, még ha ezt nyíltan nem is fogom kimondani. A mai nap érdekesen alakult, de nem bántam meg, hogy betévedtem erre a különös helyre, ezen a különleges napon. A tavasz tényleg szép tud lenni Seattle-ben is, tele meglepetésekkel, ahogyan maga az élet.

Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyKedd Május 03, 2016 10:21 am
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


TémanyitásTárgy: Lee & Ana
Asboth Sweeties EmptySzomb. Jún. 11, 2016 6:04 pm
 



 


Lee & Ana


 Egy dolgot megtanultam az életemben és ez nem más, mint az, hogy soha ne bízzunk meg másokban, mert azok amint csak lehet, visszaélnek az ember bizalmával – és legyen szó most a legjobb barátról vagy a legádázabb ellenségünkről. Sokan csak úgy elfecsegik másoknak titkaikat, kiszolgáltatják magukat egy másik embernek és nem törődnek azzal, hogy vajon annak milyen következményei is lehetnének. Nos, én nem ilyen vagyok. Egyes ismerőseim szerint, túlságosan félek közel engedni másokat magamhoz és meg kell, mondjam, ebben az egyetlen egy dologban teljes mértékben igazat adok nekik. Nem szívesen árulom el legbensőbb vágyaim, gondolataim, ha nem muszáj. Az évek folyamán számtalanszor megesett már, hogy ha valakinek elmondtam valamit magamról, akkor az tovább adta egy harmadik személynek, aki (láss csodát) másnap már jött hozzám, hogy elmondja, mennyire sajnálja, hogy azt kellett átélnem amit. Én persze csak pislogtam eleinte, nem tudtam mit mondani aztán rájöttem a titok nyitjára és legközelebb már nem mondtam senkinek semmit sem a múltamról s így jobb is. Ahányszor fény derült titkomra, amit oly gondosan próbáltam rejtegetni mások elől, annyiszor költöztem egy újabb városba s ez most is így történt.
Az utcán az emberek csak úgy elmennek a másik mellett és nem érdekli őket, hogy vajon a mellette elsuhanó 10 éves kisfiúnak vajon milyenek a szülei, vagy milyenek nem. Nem élik bele magukat egymás szerepébe, de hát ez a megszokott dolog köreikben. Én személy szerint, mikor új városba költözök, az első pár napban járom az utcák forgatagát és elcsodálkozok a város főbb jellegzetességén, elképzelem, milyen lehet mások élete és eltöprengek azon, hogy vajon én mit is keresek itt és miért is nem tudok végre letelepedni. Mire letelik egy hét, a lakásom környékét a tenyeremből ismerem és bízva ösztöneimben eddig még sosem tévedtem el. Néha-néha beülök egy-egy kávéra vagy sütire valahova és megünneplem a megérkezésemet s ez a mai nappal sem volt másképp.
Reggel mikor kinéztem az ablakon, könnyen megállapítottam, hogy Seattle közel sem arról híres, hogy 28 fokokban az emberek strandcipőben meg vékony ruhában flangáljanak az utcákon. Itt inkább hűvösebb az időjárás tehát egy sötét csőfarmer mellé egy vajszínű testhez simuló pólót és egy sötétbarna, már-már fekete bőrdzsekit húztam fel egy fekete csizma kíséretével s nekiindultam a nagyvilágnak. Csodáltam a hely szépségét, vásároltam egy-két apróságot majd dél környékén betévedtem egy Asboth Sweeties nevű helyre, ahol sütemények mellett kávét is felszolgáltak a vendégeknek. Pont kapóra jött nekem a hely, hiszen egyszerre csillapíthattam étvágyamat és szomjamat az egyesek által igen csak elítélt, sok-sok koffeint tartalmazó löttyben, ami engem az esetek nagy részében feldobott.
A pult előtt hosszú sorban várták a vendégek, hogy kiszolgálják őket. Mikor beléptem az ajtón magamban kissé el is káromkodtam magam, hogy miért nem tudtam előbb érkezni, mert így nem volt nagy esélyem arra, hogy emberi időben engem is kiszolgáljanak. Körbepillantottam a belső térben és megállapítottam, már alig volt egy szabad hely. Mindenhol ült valaki. Volt, akik csoportosan beszélgettek egy összetolt asztal mellett, voltak egyedül ülők is és olyanok is, akik éppen távozni készültek – mint bármelyik más helyen. Magamban elszámoltam tízig majd beálltam a sorba miközben telefonom kerestem a táskámban. Figyelmetlenségemben nem vettem észre, hogy valaki, aki nem sokkal előttem érkezett éppen próbált a sor végére állni s így akaratlanul is nekiütköztem egy ismeretlen férfinek s a telefonom vagy fél méterrel tőlem a földön landolt.
- Ó, a fenébe is… - káromkodtam és már hajoltam is le a telefonomért. Magamban imádkoztam azért, hogy komolyabb baja ne essen neki.

Vissza az elejére Go down
Leander Niffenegger
Leander Niffenegger
Polgárság

Avataron : Jack Falahee
Kor : 35

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptySzomb. Jún. 11, 2016 11:13 pm
 



 

//Nem kódolok fejlécet, döglött hozzá a net Embarassed Bocsi Asboth Sweeties 3725329354//

Szeretem a süteményeket. Egy-egy nehéz műszak után, amikor emberi időben végzek, mindig eljövök ide. Nem, mintha különösebben szimpatikus lenne számomra az üzletvezető, vagy éppen a hangulata a helynek. Egyszerűen csak finom a sütemény és jó a kávé, no meg amíg itt vagyok, addig sem kell egyedül lennem és nem kergetem azokat a gondolatokat, melyek nem is léteznek a fejemben.
Még mindig nem tudom, hogy jól emlékszem-e mindarra, amire nem emlékszem, de valahogy ma nem is akarok ezen gondolkodni. Egyszerűen mentesülni vágyom mindenkinek mindenféle problémáitól, a sajátjaimmal egyetemben, mert ha nem teszem, akkor jobban ki fogok égni, mint egy felgyújtott ház, ha nem érnek oda hamar a tűzoltók. Márpedig azt nem akarom. Nem engedhetem meg magamnak, ugyanis szükség van rám, nem csak a munkában, hanem a magánéletben is. Mindig másnak, de a lényeg ugyanaz. Kellek. És ez jó érzés, bár ma nem. Ma nem annyira az.
Figyelmetlen vagyok, ami a munkában soha, a magánéletemben viszont annál többször fordul elő velem. Beállok a sorba, de nem húzódom odébb az orv támadás elől, így esik meg, hogy míg a hölgy telefonja repül, nekem a pénztárcám az, ami a földre kerül, természetesen kinyitott zipzárral, így az apróm mind szétgurul. Én mégsem káromkodom és megszokásból nem a saját anyagi javaimat mentem, hanem a telefon után nyúlok, hogyha előbb érem el, mint a kisasszony - ? - akkor átadhassam neki. Mivel bocsánatot nem kért, így mással nem szolgálhatok, egy kósza semmi baj, nem több annyi sem szalad ki a számon.
De én nem ítélkezem, távol álljon tőlem. Csak rámosolygok és átnyújtom a készülékét, hogy miután elvette - ha elveszi - összeszedhessem guggolva a magam holmijait is. Nem az idegbaj fog elvinni, nem vagyok az a heveskedő típus, az már bizonyos.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


TémanyitásTárgy: Lee & Ana
Asboth Sweeties EmptySzomb. Jún. 11, 2016 11:51 pm
 



 


Lee & Ana

 A várakozás néha túlságosan is sok időbe telhet. Nem mindig viselem el, ha előttem hosszú sorok kígyóznak, de sajnos néha muszáj, hiszen nem támadhatok le senkit sem azzal, hogy „hé, nem engednél előre?”. Ha megtenném, akkor szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy egy sor káromkodás után végre kinyögné az előttem lévő, hogy „bocs, de nincs szerencséd” és most semmi kedvem sincs az ilyesfajta beszélgetésekhez. Inkább kivárom a soromat.
A sütemények illata és már csupán a kinézete is, engem mindig is az otthonra emlékeztetett. Egy olyan otthonra, ahol a szülők és gyerekek együtt főzőcskéznek, játszanak és húzzák a másik agyát a jobbnál-jobb ötleteikkel, de persze ezt el is nézik a gyerekeknek, mivel még rengeteg tanulnivalójuk akad. Emlékszem még halványan, kiskoromban anya minden második vasárnap palacsintát csinált és hozzá a kedvenc lekváromat főzte, hogy a kedvemben járhasson. Apa eközben természetesen a statisztikákat nézte, rettentő nagy focirajongó volt. A hangulat a konyhában vasárnaponként mindig eltért a többitől, mondhatni az ilyen vasárnapok különlegesek voltak, amiket én imádtam. Mostanában pedig kezdem azt kívánni, bárcsak megtanultam volna sütni vagy főzni, hogy egy kicsit visszatérhessek a múltba, ahol még minden a lehető legjobban alakult és ahol nem szennyezte be a mindennapjaimat a szüleim elvesztésének emléke.
A sütik látványa elvette az eszem s nem figyeltem oda. Általában nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni, de néha persze akadnak kivételek s ezek a kivételek ráébresztenek arra, hogy míg a sorban állok, nem feltétlen kell a telefonommal szórakoznom – erre pedig a lehető legjobb példával a mai eset szolgált.
- Ó, igazán sajnálom… és köszönöm – motyogtam meglepettségemben és elvettem a telefonom. Ezúttal azonban nem a táskám legbelső zsebébe süllyesztettem, hanem a dzsekim oldalzsebébe rögtön azután, hogy megbizonyosodtam, a kijelzőnek nem esett baja, szinte még mindig ugyanolyan, mint amilyen új korában volt azzal a különbséggel, hogy látszik rajta egy-két apróbb karcolás. – Hadd segítsek! – mondtam és a legtávolabbra gurult aprók után nyúltam. Összeszedem, amennyire csak tudom és a férfi kezébe adtam s egy pillanatra, éppen annyira, hogy érezhessem markának hevességét, összeért a kezünk. – Tessék. Általában nem vagyok ennyire figyelmetlen… - próbálom leplezni egy mosollyal zavarom.
Szerencsétlenkedésem közepette nem vettem először észre, hogy az előttem sorban álló, sötét hajú és igen csak impozáns férfinak a kezéből kivertem véletlenül a pénztárcáját, aminek következményeképpen az aprópénz csak úgy szétgurult a padlón. Páran felénk pillantottak, de nem igazán törődtek az előbb történtekkel, csupán kíváncsiak voltak, hogy mi zökkenthette ki őket az éppen zajló beszélgetésükből. Mindeközben persze bunkónak éreztem magam, amiért nem tudtam előbb megszólalni, de ha jobban belegondolok, ez nem meglepő. Ismerem magam annyira, hogy az ilyen apróságokon hamar túltegyem magam és azt sosem ismerném be, hogy én hibáztam.
- Egyébként Ana vagyok – mutatkoztam be bár nem igazán értettem magam sem, hogy miért. Hangomban már nem igazán hallatszott előbbi zavarom, amiért szerencsésnek mondhattam magam s arcvonásaimon a döbbenet, a meglepődöttség és kicsit a sértettség utolsó jeleit is eltüntettem, nehogy elrettentsem a férfit, aki felé kezemet nyújtottam kézfogás céljából. – Még új vagyok itt, nem olyan rég költöztem ide – elmosolyodtam bár magamban nem teljesen értettem, ezt az információt miért is osztottam meg vele, mert szinte nyilvánvaló volt, hogy nem igazán lelkesedik értem a fickó.
Talán próbáltam menteni a menthetőt azáltal, hogy egy beszélgetést kezdeményeztem, talán csak így mutattam ki sajnálatomat vagy csak nem szerettem volna, ha egy ilyen jóképű férfi bármiféle rosszat is gondoljon rólam. A lényeg azonban ugyanaz marad, hiába is próbálnék kitalálni valami mentséget rá. Nem akarom ellehetetleníteni magam másoktól. Az, hogy nem szerzek közeli barátokat még nem azt jelenti, hogy nem barátkozhatok, nem beszélgethetek valakivel, akivel véletlenül a szó szoros értelmében összefutottam.


Vissza az elejére Go down
Leander Niffenegger
Leander Niffenegger
Polgárság

Avataron : Jack Falahee
Kor : 35

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptySzomb. Jún. 18, 2016 11:31 pm
 



 

- Igazán nem történt semmi. Ez a minimum. Szívesen.
Átnyújtom neki a telefont, nem szemlélem meg, hogy túlélte-e a repülést, azt tegye meg majd a gazdája. De az biztos, hogy őszintén gondolom, amit mondtam. Nem esik le a nem létező karikagyűrű az ujjamról attól, hogy valakinek segítek. Akkor se, ha az a valaki történetesen konkrétan belém sétált az imént. Ennél több is veszett Normandiánál, vagy hogy szokták mondani.
- Nagyon kedves, köszönöm!
Rajtam a sor, hogy elővegyem a frázist, mely egyszerre udvariaskodó és hálás. Tényleg örömmel veszem a segítségét, nem zavar, hogy a kezemhez ér, helyesnek tartom a reakcióját meg úgy az egész nőt nagy összességében.
- Mindenkivel megesik az ilyesmi, emiatt igazán nem kell exkuzálja magát.
Süllyesztem vissza az aprómat a pénztárcámba, majd húzom rá a zipzárt, hogy ne tudjon megismétlődni a baleset.
- Leander, de általában senki nem veszi arra a fáradságot, hogy ezt kimondja, így a Lee tökéletesen megfelel. Örülök, hogy összefutottunk-- Szó szerint. - Ana.
Finoman rázok kezet a hölggyel, nem úgy, mint valami dúvad. Közben észre sem veszem, hogy feltartjuk a sort.
- Honnan érkezett, ha szabad megkérdeznem?
Érdeklődöm, mert én magam sem látok semmi kivetnivalót abban, hogy vadidegen - már nem az, hiszen bemutatkoztunk egymásnak - nőkkel társalogjak. Sőt, ha már itt tartunk, a neme sem számít ilyen téren. Mindig szociális személyiség voltam, nem is kicsit.
Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyHétf. Szept. 19, 2016 5:32 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
Dwayne A. Harper
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 39

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyHétf. Okt. 03, 2016 10:27 pm
 



 


Kisebb zavargás volt kora délután a 32-es sugárúton, közvetlenül az ottani autószerelő műhely előtt. Semmi dolgom nem volt arra, mégis eljutott hozzám a hír az egyik kollégám jóvoltából, akit kiküldtek, majd félúton visszahívtak téves riasztás címszóval.. Sejtem mennyire lehetett téves, ha a húgom tragacsjavítójáról van szó, de ez az ő dolga és makacsul fogom tartani magam ehhez, mindaddig amíg nem köteleznek szolgálatteljesítésre az adott címen. Az agyvizem megint feljebb ment, amikor szóba került és eszembe jutott a legutóbbi találkozásunk. Nincs egy hete, hogy kikészített a hírrel és még most is teszi – csessze meg, itt se kell lennie hozzá.. Röviden fújtatok, ahogy visszaveszek a futás tempójából és akaratosan más vizekre próbálom terelni a figyelmemet, de baromi nehezen megy. Ma is. Most is. Kell egy bő perc, amíg mély levegőket erőltetve magamra valami más körül kezd el kattogni az agyam, de édes kevésnek számít néhány erre felé haladó járókelő. Az is, amelyiket a sétáltatott kutya húzza maga után. Képen törlöm magam, megrázom a fejem és ráveszem magam a folytatásra. A következő saroktól csak tíz perc a lakásig, ennyit kell kibírnom a gondolataimmal. Három perc elteltével sem érzékelem a változást, sőt, ismételten lelassítok miatta és úgy döntök leszarom a betervezett hossz hátra levő métereit, a gyors hajrához sincs türelmem, hogy mielőbb visszaérjek. Megfeszülök az első normál iramú lépésnél és letörlöm a homlokomon ülő verítéket egy hangos kifújás kíséretében. A rohadt életbe már!
A bolt elé érve ránézek az órámra: tizenkilenc múlt három perccel. Fél perc telik el. A tíz percből, ami gyaloglással inkább a duplája, már eltelt három és fél, mire történik valami interakció, ami ideiglenesen kiveri a fejemből azt a sok szart. Ez az a pont, ahol más kára az én olcsó megváltásommá vált – mit ne mondjak csodálatos.. Először a nagy csattanás rázott fel a néhány lépttel odébb lévő lépcsőház kivilágított bejáratának irányából, majd a járda közepe felé hömpölygő tejtócsa piszkálta tovább az éberségem, váltott ki szemöldökborzolást. A rövid távot kocogással rovom le és ekkor látom meg a baj forrását: az egyensúlyát csúnyán elvesztett idős hölgy félig a beugró falának kenődve. A tartásából nem nehéz megtippelni, hogy valószínűleg beverte a fejét a kőlap burkolatába.. Közelebb érve ezt biztosra veszem, de makacsság és életösztön szorult az öreglányba, a korabeliekkel ellentétben idézőjelesen nem kényelmesedik el, míg összeszedi magát: egyből kapaszkodó után kutat, hogy feltápászkodjon.
- Asszonyom, óvatosan! Csak szép lassan.. – lerövidítve a távot tartom az alkaromat, de a másik kezemmel némileg csitítani próbálom az igyekezetét. A térdét innen látom, hogy szintén beverte. Ha most hirtelen feltoppanna csak nagyobb esés várna rá, mert nem tudná megtartaná a saját súlyát.
- Nagyon megütötte magát? - a kérdés lényege inkább arra irányul mennyire érzi azt, mert szemmel láthatóan.. Nem, viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lenne következménye a más számára legfeljebb apró malőrnek besorolható balesetből. Az ő csontjai már végképp nem vas erősségűek.
Vissza az elejére Go down
Mimi Bluebell
Mimi Bluebell
Inaktív

Avataron : Lily Collins
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyKedd Okt. 04, 2016 12:21 pm
 



 

Poppy's Plan


Nagyon megalázó, de lényegében kifordulok a taxiból és majdnem szépre nyúzom a térdeimet, de aztán még épp időben tisztul ki a látásom ahhoz, hogy megragadjam a kocsi ajtaját. Ennek hála úgy csüngök rajta, akár egy panda, pár centire a fenekem alatt nyújtózó tócsától, amiben príma levélmaradványok úszkálnak. Mielőtt további közröhej tárgyává tehetném magam csúszom vissza az ülésre, majd fújom ki a szemembe hulló tincsemet. A sofőr közben végig úgy bámul, mintha elment volna a maradék eszem is, noha épp jobban leköt a táskám kieső tartalmának összegereblyézése.
- Kevesebbet kéne inni, kislány - röhög fel torokhangon, ami krákogó köhögésbe fullad.
- Kevesebbet kéne dohányozni, Jeff - vágok vissza, hiába mondom ám neki, hogy legalább ne ötpercenként gyújtson rá, mert ez az üzletnek sem tesz valami jót, de nem!
- Az asszony is ezt mondja, aztán mégis minden este... te, a tamponod ne hagyd má' az ülésen.
Úgy kapok utána, mintha lyukat égetne a bőrbe, majd gyorsan belepakolom a táskámba a tankönyvem, sztetoszkóp és neszesszeres batyum mellé. Ő közben előkotor a zsebéből egy újabb szálat, majd elítélő tekintetem lézersugarában gyújtja meg, hogy mélyen beszívja. Tán két fokkal mélyebben is, mint a helyzet indokolná. - Amúgy beköltöztél a kórházba, szivi? Tudod, láttam ám errefelé egy bakancsos suhancot kóricálni - fordul felém, képén teliszájas vigyorral. Ez a töredékinfó aztán megint az üléshez szegez, és úgy bukom le, mintha rajta kaptak volna valami illegális dolgon. Bár elnézve a taxi kopottas sárga festését és a visszapillantóról lelógó műanyagkaktuszokat akár még egy zs-kategóriás bűnbarlangban is lehetnék.
- Mikor? - súgom, igaz, a motor még mindig jár és az utcai nyüzsi is prímán elnyomja a kicsit sem titkos párbeszédünk, így ő - velem ellenben - tovább kurjongat.
- Há' hajnalban, asszem a tűzlépcsőnél bagózott, de látta, hogy nem ég a villany - hajol ki az ablakon, majd vissza. Közben úgy háromszor a vállát is megrántja, mintha csak nem épp nekem kémkedne, pedig a srácot is prímán ismeri, elvégre sokszor ő rakja le az utcámban.
- És ezt most mondod?! - dugom ki a fejem búbját, mire int, hogy neki amúgy mennie kellene, mégis ebből él. Válaszul kisomfordálok - esés nélkül -, és úgy célzom be a kaput, akár a villám. Illetve céloznám, ha ugye bele nem botlanék egy igencsak különös jelenetbe, ami magába foglal egy számomra ismeretlen férfit, meg a kókadt Mrs. Poppyt.
- Mi történt?! - ragadom meg a másik karját, majd elfeledve előbbi kínkeserves problémám bámulok a férfi arcába. Gyanús, igazán gyanús. Jó, ez meg hülyeség...
- Micsoda kedves úriember - hajol felé a szomszédom, majd úgy helyezkedik, hogy pont a bicepszét fogja meg. Látványosan forgatom a szemem, ahogy behúzzuk a liftbe, majd rátenyerelek a legfelső emelet gombjára. Onnan toporgom, míg az öreglány mindentudó pislantásokat küld felém.
- Kedves Öntől, hogy segít - bököm végül ki, és már fenn sem akadok a tényen, miszerint nem a nő, hanem az én lakásom felé araszolunk. - A nevem Mimi Bluebell és rezidensként... - fordítom el a kulcsot a zárban, majd nagyra tárom előttük az ajtót -, dolgozom. Émelygés, homályos látás, rosszullét? - sorolom, mert már megszoktam, hogy a néni szereti a drámát.
- Egy kis víz jól esne, Mimike - vált bágyadtan búgó hangra, ahogy szinte belemászik a férfi felsőtestébe, én meg majdnem átbotlom a szőnyegen, ahogy ezt realizálom.
- Nyugodtan dobja le a díványra! - kiáltom oda, majd elfutok túrni némi frissítőt, mert az idegenre azt hiszem, jobban ráfér, mint az aljas banyára.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
Dwayne A. Harper
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 39

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyKedd Okt. 11, 2016 9:26 pm
 



 

Ha bármi sejtésem lett volna róla, hogy inkább az öreglány makacs ellenkezését kellett volna kívánnom magamban.. Evidens, hogy nem sétálok el és felsegítem, ha már szinte az orrom előtt történt a baleset. Nem sokkal utánam, a segítő jobb nyújtását követően bukkan fel a lány, akinek a kérdésére nem éppen olyan válasz születik, amivel bárki bármire is menne. Készséggel terelem a rossz karrészre fogó kezet a megfelelőre, hogy együttes erővel segíthessük fel és kísérhessük beljebb a magát nehezen megtartani képes hölgyet.
- Konkrétan nem láttam az esetet, de csúnyán elvesztette az egyensúlyát Mrs..? – sandítok egy pillanatra a szóban forgó harmadik személyre, hogy aszerint fejezzem be a mondatot, amilyen nevet mond. – A térdét beverte, a fejét sem kizárt. – esetleg cáfolja, ha nem így történt, de egyszerűbb a saját szemszögemből leírni a történteket és a véleményemmel tűzdelni, mint a segítséget meglehetősen kihasználó öregasszony elmondására várni. Láttam azt a szemforgató reakciót – megismételhetném, de csak visszafogottan vágok ki egy rövid kényszermosolyt vagy grimaszrándulást a plafonnak címezve, valamint egy hosszabb kifújásnak álcázott sóhajt.
- Természetes. – rázom le a megjegyzést a magától értetődőségre hivatkozva, miközben inkább előre figyelek a néni biztos támolyogtatása közben. Elég konokul kapaszkodik ahhoz, hogy ne kelljen rajta tartanom a fél szememet vajon összecsukli-e a maradék pár méteren – egyből megérezném a hirtelen leadott súlyt és a visszatérő komfortérzetből. A bemutatkozásnál a zár kattogásával egy időben kezd rémleni a lány arca a kórházból. Igen, mintha láttam volna már ott.
- A Virginia Mason-ben, igaz? Dwayne Harper. – nem teszem hozzá a munkámat, nem releváns most és máris közbe szúrom: - Egyszer láttam már a kórházban, a sürgősségin. – mielőtt még másra gondolna honnan tudom, azaz sejtem. Az öreglány, pedig most sem a kérdésre válaszol, amitől nem tölt el nagy könnyebbség.
- Szerintem biztosabb lenne a mentősöket hívni vizsgálatra. Nem, azért, mert kétségbe vonnám a tudását.. – a második mondatot a tisztán értés végett teszem hozzá bár ők a szakértők a megfelelő felszereléssel baj esetén.. és ez alatt a megjelölt helyet keresem a tekintetemmel, pontosan merre is kell kormányozzak, hogy a lehető leghamarabb hívhassam fel a figyelmet a karfa támasztékára. Meg a párna kényelmességére.
Nem sürgetem ettől függetlenül az iramot vagy a leülést, ahogy tud, úgy fogja letenni magát a kanapéra a Mrs.
- Jobban van? – döntöm meg kissé a fejem, miután kiegyenesedve hátrálok egy fél lépést. Nem, arra nincs szükség, hogy tovább asszisztáljak a megtartásában, így nem fogok ott maradni a karmai között. Abba az irányba nézek amerre az előbb eltűnt Mimi és a berendezést, meg a néni stílusát, ha össze is tudom vetni..
- A nagymamája? - érdeklődöm, amikor visszatértében meglátom a két pohárral a kezében. Amilyen határozottan megindult a lakás felé a Mrs. vagy ő - nehéz eldönteni ez lenne a logikus magyarázat. Lenne.
Vissza az elejére Go down
Mimi Bluebell
Mimi Bluebell
Inaktív

Avataron : Lily Collins
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyCsüt. Okt. 13, 2016 3:27 pm
 



 

Poppy's Plan


Miután sikerül túljutnom életem szánandó hányadán bámulom végig a maradékot, amit lassan ugyanúgy lehúzhatok a lefolyón, ha nem kaparom magam össze. Jó, tán nem kéne vadidegen szomszéd néniken segítő figurákat úgy pásztáznom, mintha rosszban sántikálnának, de mégis honnan tudhatnám? Jó, akkor talán magamból sem kéne folyton kiindulnom, de biztos, a hideg levegő teszi.
Gyorsan megragadom Poppy másik karját, míg ő tunyán bemutatkozik, sokszorosan rájátszva a nemlétező ijedelemre. A vénasszony jobban bírja a fájdalmat, mint bárki, akit ismerek, de ezt nem adom a férfi tudtára, mert elég hülyén venné ki magát a tény, miszerint a mama mazochista.
- Biztos, megint leesett a cukra - mormogom az orrom alatt, ahogy betámogatjuk a liftbe. - Odafenn ellátom a sebeit, aztán futhat tai chizni a parkba - nevetek, noha halálosan komolyan gondolom. Kedd délután van, ami azt jelenti, hogy ilyenkor járnak össze a bagzó vénlányokkal, hogy az oktató seggét bámulják, miközben úgy tesznek, mint akik baromira értik a témát. Múltkor jóga helyett végig kellett csinálnom vele egy session-t, annyira nem hihető, hogy három hónapja tolja. Azért a gúnyos mosolyt, mintha elcsípném, de lehet, csak káprázik a szemem, meg amúgy is figyelem az emeleteket és rákoncentrálok a kezemben forgatott kulcscsomóra.
- Oh? - kapom felé a fejem, ahogy helyesen lövi be a munkahelyem, és valahol örülök, amiért nem más forrásból értesült rólam. Vagy tudja fene. Legjobb lenne a semmilyen forrás, mondjuk. - Betegként? - mérem végig, hátha kiszúrok rajta egy árulkodó és friss jelet, de láthatóan jó formában van. - Esetleg én kezeltem le? - kérdezek rá az elkerülhetetlenre, mert kínos lenne nem emlékezni rá.
- Jó parti - méri végig Poppy is, mire lepisszegem, ha lehet, ne most kezdjen el a földig alázni. - Beállhatna a sorba a fokhagymasegg mögé - teszi még hozzá, mire elönt a pipacsvörös. Mintha olyan baromi hosszú lenne az a sor, forgatom meg ismét a szemem, mert lényegében egy nyamvadt főt sem számlál, noha ő szeret abban a tudatban élni, hogy komplett háremet tartok fenn.
- Ó, a mentő! - hagyja el szám egy rémült sóhaj, ahogy a szomszédom nagy elánnal kezd el vulgárisan kiáltozni, mi a véleménye az általam olybá szeretett tudományról. Kezdődik... Ráadásul közben az udvarias kérdést is totál figyelmen kívül hagyja.
Azt hiszem, bemutatkoztunk.
- ... kuruzsló rohadék mindegyik! Oda csak halni jár a magamfajta...
- Esetleg adhatok Önnek egy meleg hársfateát? - koncentrálok Dwayne-re, addig is kizárva a mama károlását, meg hát közben elő kell túrnom az elsősegélydobozt, ami hála egy 'nem mondjuk ki a nevét' srácnak sokszor előkerül a fiókból. - Egy pillanat - dünnyögöm, ahogy lepakolok és elkészítem a bögréket. Két pillanattal később már a kalimpáló sérüléseit is ellátom, na, nem mintha olyan hihetetlenül súlyosak lennének. Máskülönben én is ragaszkodnék a kórházhoz, sőt, a fejét még így is megnézetném, de múltkor is kiszökött a földszinti ablakon, szóval...
- Huh? - dobok fel rá egy ragtapaszt, majd meglepve pislantok a férfire. - Jaj, nem, dehogy!
- A nővére vagyok - közli Mrs. Poppy, így hát sóhajtozva dobálom ki a véres vattákat, meg lassan már a józan eszemet is.
- Ez itt - mutatok körbe a virágoktól hemzsegő lakrészen - az én lakásom. Mrs. Poppy a szomszédom és... - magyaráznám, ha a célszemély talpra nem pattanna, majd egy utolsó kacsintva a megmentőjére szeleljen el, hogy magunkra hagyjon minket. Kicsit sem átlátszó, tényleg.
- Kérem, nézze el neki, kissé fura, de azért rendes - nevetek fel zavartan, ahogy a kanapé, majd az asztalon pihenő tea felé intek. Amint leülök persze Fluffy is megtalál magának, hogy védelmezőn verje ki majdnem a kezemből a bögrét, ahogy letelepedik az ölemben és úgy bámulja a 'betolakodót', mintha arcon vágott volna. - A macskám is... fura, de rendes - összegzem az életem, aztán várom, mikor pattan fel, hogy kirohanjon.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
Dwayne A. Harper
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 39

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptySzomb. Okt. 22, 2016 8:20 pm
 



 

Érzékelem a hosszabban vizslató pillantást, de semmit nem kezdek vele. Nem hiszem kellene és az öregasszony különben is tesz róla, hogy nagyobb adag figyelemhez jusson az események körforgásában, amibe elsőként szédült bele, mielőtt egyáltalán megkezdődött volna.. Meglehetősen furán hat az első blikkre egyszerűnek vélt szituáció, ahol semmi máshoz nem kellett volna asszisztálnom szerintem csak az idős hölgy felültetésében, kényelembe helyezésében, míg a mentősök meg nem érkeznek a helyszínre, ehelyett már a liftbe segítjük be. Nos.. Legalább a saját szarjam egy időre kimennek a fejemből, amire rásegít a lány következő, nevetéssel egybekötött megjegyzése is. Nem kell sokat találgatni ahhoz, hogy bárki levágja: nem vagyok benne biztos tudni akarom komolyan gondolta-e azt, amit az előbb mondott vagy csak a hangulatot akarta oldani vele. Apró bólintással veszem tudomásul az információt, nem fűznék hozzá többet. Ehhez.
Igen, az arca mostanra határozottan rémlik az intézményből és a visszakérdezésekre megrázom a fejemet.
- Nem, nem. Csak.. - bevillan a jelenet, a hónapokkal ezelőtti kép. - ..látogató voltam. - rövid csúszással választom ki a megfelelőnek tűnő kifejezést. Technikailag, mivel nem hozzá tartozóként voltam jelen, szóval ez a leghelyénvalóbb. Mindegy is. Futólag láttam csak, így rövidre zárom a magyarázatot. A baleset körüli gondolataimat, pedig a következő másodpercben söpri félre a szókimondó asszony. Hello, pont itt állok és hallom a piaci kiértékelést..
- Öhm, köszönöm.. Azt hiszem. - sehogy se, de legfőképp biztatóan nem hangzott az öregasszony terve és nyilván hasonló kényelemmel élem meg az elhangzottakat, mint az őt lepisszegő Mimi. Ha egy lépéssel odébb lennék, megfigyelő harmadikként valószínűleg úgy tettem volna, mint aki lazán meg sem hallotta a megjegyzést. A szemöldökráncolásra, pedig egyre több okom születik és egyre többször látható reakciómmá válik. A túlzó reflektálás hatására meg feljebb is költözik valamelyest a homlokon, de még időben fújom ki magam, hogy eltüntessem ezeket a képemről.
- Nyugalom Mrs., nyugalom. - kisebb sikerrel akarnám csitítani a hölgyet, de szinte kapva kapok az érdeklődésen. Még akkor is, ha tea, amit sose iszok. - Hálásan elfogadom, köszönöm. - biccentek és ezzel egy időben segítek helyet foglalni a korához, állapotához képest kifejezetten eleven néninek. Bűntudatmentes fellélegzéssel lépek odébb, hogy jobban levegőhöz jussak és ha szóba kerülne, akkor jusson a sebesült is, akinek az ellátásához szintén helyre lesz szükség - hála az égnek.
Csak nyugodtan. Nem szólok, csak bólintással jelzem az időkérést és a visszatéréséig fél szemem a kanapéra ültetetten, fél szemem a lakás berendezésein tartom - jobb elfoglaltság híján a várakozás idejére. Nem mozdulok a helyemről, akkor sem, amikor hozzákezd a felületi kezeléshez.
- Bocsánat, nyilvánvaló. - kérek már-már hihetőnek nevezhető elnézést Mrs. Poppy pontosítását követően, hogy milyen kapcsolatban is állnak egymással a lakás tulajdonosával. Hogyne, nővére.. Lélekben talán ilyen habitussal, bár a gyors felépülés és a remélem csak rosszul látott dobott kacsintás láttán.. Drámakirálynők gyöngye, pont magyarázat közben intézi a kilépőjét.
- Egyéniség a néni. - jegyzem meg őszintén és olyan hangsúllyal, amiből sejthető a pontos megfogalmazás: kegyetlen egyéniség.. A további maradásra nincs konkrét okom, egyedül a tea, amivel ha már vesződött Mimi, akkor tiszteletből elfogyasztom. Ennek fényében ülök le a felkínált díványra, elmarva a kijelölt bögrét. A fehér szőrű pamacs szemmel verését, viszont már azelőtt érezni lehet, hogy befoglalja kénye s kedve szerint kiválasztott trónját. Rühellem a macskákat.
- Látom házőrző típus.. - eredetileg a térdeimre előredőlve támaszkodtam meg az alkarjaimon, de inkább kiegyenesedve tartom a távolságot a dögtől. Nem hiányzik, hogy a hirtelen neki lódulásával egy másodperc alatt kikaparja a szemem. Beleiszok a gőzölgő italba.. Áh, igen, nem most fogok visszaszokni a teára, de legalább nem ül ki a képemre az álláspontom. Kissé megköszörülöm a torkom.
- Mindig ilyen.. Nehéz természetű? - rövidebb, ámblokk a jelenségét jobban körülíró jelzővel illetni Mrs. Poppy-t? Finoman fogalmaztam vagyis az állt szándékomban és itt meg is állok, arról nem fogok érdeklődni a családja merre vagy miért nem a saját lakásába lett terelve.. Nem az én dolgom.
Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyKedd Dec. 20, 2016 11:56 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Qetsiyah Hunt
Qetsiyah Hunt
Polgárság

Avataron : Bethany Joy Lenz (formerly Galeotti)
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyCsüt. Dec. 28, 2017 11:55 am
 



 

Camille


Qetsiyah


Sokféle helyen megfordulok azóta, hogy nem vagyok az irodába kényszerítve. Tetszik ez az újítás, a céges mobil ötlete és pláne az a nagyon kellemes benne, hogy nem csak nekem adatott meg, így nem is néznek ferde szemmel rám. Rendben van, hogy én használom a legabnormálisabban mindenki közül, hiszen éjjel-nappal elérhető vagyok rajta, de ez maradt csak nekem, semmi más.
Szeretek segíteni, mint ahogy ezt a cukrászdát is szeretem. Kellemes hely, nem zavar senki és semmi, nyugodtan beszélgethetek, ha éppen nem a frekventált időszakban térek be. Szoktam is, ám most más a helyzet. Most csak vásárolni jöttem, pár kakaós csigával tenni elviselhetővé a munkanapot éhségügyi szempontból. A telefont kivételesen csak akkor kell felvegyem, amikor már a diszpécserirodában vagyok, s a helyemen ülök.
- Lelkisegélyszolgálat. Hallgatom. Miben segíthetek?
Veszem elő a megszokott, kedves hangú frázist, s teszem félre ezzel egy időben a vételezett édességet. Mégsem illik falatozni, miközben valakinek a panaszait hallgatom. Akármennyire is megtanultam csendben rágni, ez nem így működik.
Egyelőre nem mutatkozom be, nem zúdítok rá semmiféle plusz információt, csak hagyom, hadd beszéljen. Minden telefonáló más, mások az igényei, hát rögvest nem tudhatom, hogy mire vágyik. Az majd csak akkor derül ki, ha hallgatom őt. De biztos persze akkor sem lehetek semmiben. Ez a munka nem a bizonyosságról szól, s nem is a vidámságról, de nekem éppen így megfelel.

Vissza az elejére Go down
Camille Preston
Camille Preston
Inaktív

Avataron : Gal Gadot
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyPént. Dec. 29, 2017 4:37 pm
 



 


Qetsiyah & Camille


Ma a megszokottnál kicsit korábban indultam el otthonról, de csupán azért, mert szükségem volt arra, hogy a friss levegő megnyugtasson. A tegnapi munkanap rengeteg meglepetéssel szolgált, olyanokkal, amelyeket képtelen voltam elfelejteni. Mindig is úgy tartottam, hogy minden okkal történik, véletlenek pedig csak a legritkább esetekben történnek. Engem a múltam vett üldözőbe, amivel még úgy alaphangon nem lett volna semmi problémám. De a tudat, hogy egy majdnem két évtizedes titkot hordozom magammal, kezdett felemészteni. Azt pedig, hogy mi tévő legyek a kialakult helyzettel, nem tudtam senkivel sem megbeszélni. A munkahelyemen senki se állt olyan közel hozzám, hogy ilyen mértékig beavassam az életem apró részleteibe, a családommal szintén évtizedek óta nem beszéltem, a lányommal pedig... ezt a témát nem beszélhettem meg.
Végső elkeseredésemben egy lelki segély szolgálathoz fordultam, miután összeszedtem a bátorságomat és lenyomtam végre a hívás gombot, ami fölött legalább tíz perce állt már az ujjam. A vonal másik végén egy barátságos hang fogadott, én mégsem tudtam egyből megszólalni. Szükségem volt még néhány másodpercre, hogy megbizonyosodjak afelől, valóban kell-e nekem ez. Tényleg annyira gyenge volnék, hogy ne tudnám egyedül megoldani a problémámat? Úgy tűnik, igen, az vagyok, hisz végül csak beleszóltam a készülékbe.
- Üdv. - szemeimet forgattam, miközben azon mérgelődtem mennyire bugyuta helyzetbe sodortam saját magam. Egy határozott, felnőtt nő vagyok, aki naponta száz telefonhívást is lebonyolít, most azonban köpni-nyelni nem tudtam. - Öhm, bocsánat, de eddig még sohasem csináltam ilyet. Nem is tudom mit kellene mondanom... - felvilágosítom a vonal végén lévő másik felet, csak, hogy tudja, nem vitte el a cica a nyelvem, mindössze kényelmetlenül érzem magam és minden tekintetben tanácstalan is vagyok. - Be kellene mutatkoznom, igaz? Vagy ez anonim rendszerben történik? Hogy szokták ezt csinálni? - kíváncsiskodtam meg, de közben egyre szánalmasabbnak éreztem magam. Még az is megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel kinyomom a hívást, de valami mégse engedte, hogy ezt megtegyem. Sokan úgy tartják, ha kibeszéljük magunkból a gondjainkat, az jót tesz a lelkünknek, mert némileg megnyugszunk tőle. Ha pedig egy idegennek öntjük ki a szívünket, az még hatásosabb, hisz nincs bennünk akkora félelem. Tehát nem kellene mást tennem, csak hinnem ebben és önként dalolni kezdeni. De ha így gondolom, akkor mégis miért ilyen nehéz belekezdeni?
Vissza az elejére Go down
Qetsiyah Hunt
Qetsiyah Hunt
Polgárság

Avataron : Bethany Joy Lenz (formerly Galeotti)
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptySzomb. Dec. 30, 2017 11:10 pm
 



 

Mindenki máshogy kezdi, tudom, számítok rá. Nem furcsa tehát számomra igazság szerint semmi, valahogy megszoktam ezt a fajta várakozást és mivel nincsenek elvárásaim csak türelmem, bármilyen reakció beemelhető számomra könnyedén. Az is, ha lecsapják a telefont, bár tény, hogy olyankor mindig elkap egy adag lelkiismeretfurdalás s félsz, hiszen mi van, ha épp amiatt történik valakivel baj, mert nem szóltam bele megfelelően, kedvére valón a telefonba?
Örülök, hogy most nem ez a helyzet, figyelmesen hallgatom a nőt, s közben a hangja alapján próbálom elképzelni őt.
- Amit csak szeretne. Vagy szeretnél.
Indirekt módon ajánlok fel neki lehetőséget ezúton arra, hogy válasszon a tegeződés és a magázódás között. Én egyiket sem preferálom jobban a másiknál, mindkettőnek megvan a maga szépsége és haszna, főképpen az, hogy a választás átadásával a hívó kedvére teszek. S mi másért volnék itt, ha nem azért, hogy kedvet hozzak az elkeseredésben?
- Egyáltalán nem muszáj. Névtelenül is beszélhetünk, vagy ha úgy könnyebb akkor egy kitalált névvel. De én szívesen megmondom a magam nevét, hogyha hallani szeretné..d.
Aszerint választok befejezést, hogy mit választott az előbb, akkor nem tegezem le, ha nem adott rá engedélyt.
- Vagy kitalálhatok valami nevet én is magamnak. Itt nincsenek szabályok. Azért vagyok, hogy meghallgassak, s segítsek. Minden úgy fog történni, ahogyan neked/önnek a legkényelmesebb.
Megnyugtató igyekszem lenni, csendes és megfontolt. Nem akarom elriasztani azzal, hogy ilyen szinten a kezébe adom a gyeplőt, egyszerűen csak szeretném, hogyha érezné: itt tényleg fontos a véleménye és az is, amiért telefonált. Akármi is legyen az.
- Mi történt?


Vissza az elejére Go down
Camille Preston
Camille Preston
Inaktív

Avataron : Gal Gadot
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptyVas. Dec. 31, 2017 2:14 pm
 



 


Qetsiyah & Camille


Szükségem volt valakire, aki nem ítélt el. Valakire, aki nem ismert és akinek hangos szóváltás nélkül el tudtam magyarázni az egész helyzetet. Pszichiáterhez semmi pénzért nem mentem volna, hogy aztán évekig ott ücsörögjek a kanapéján, majd végül rajtam gazdagodjon meg, de közben kicsit se kerüljek közelebb a megoldáshoz. Addigra Ava is felnő, talán államokkal arrébb megy egyetemre és alig fogom látni. Nem ettől a telefonbeszélgetéstől vártam a spanyol viasz feltalálását, de szükségem volt egy apró reménysugárra. Egy kis magamba vetett hitbe, hogy a tetteimtől függetlenül nem voltam egy velejéig rossz ember.
- Ne, ne beszéljünk névtelenül - az túl személytelen lenne, nem mintha a telefonkészülék mögé bújás nem lenne az. - Cammy vagyok. És te? - elárultam a becenevemet és vártam, hogy ő is hasonlóképpen tegyen.
- Az baj, ha nem tudom mi lenne a legkényelmesebb? - idegesen felnevettem. Nem kényelemre, nem megnyugtatásra volt szükségem, csak egy kis hitre. Hitre ahhoz, hogy képes leszek felállni a földről, hogy visszaszerzem azon emberek belém vetett bizalmát, akik a világon a legtöbbet jelentették nekem. Nem akartam sürgetni semmit sem, épp eleget bántottam már mindenkit, inkább meghúztam magam. Nem vártam el, hogy ők tegyék meg felém az első lépést, de nem akartam rájuk akaszkodni. Ha szükségük lett volna rám, úgyis ott teremtem volna mellettük a következő másodpercben.
- Hazudtam és titkolóztam az elmúlt tizenhét évben. És most, hogy mindenre fény derült, pont azoknak okoztam fájdalmat, akik kicsit sem szolgáltak rá... Hogy lehet az ilyet túlélni? Hogy lehet jóvá tenni, hogy fogják tudni megbocsátani? Egyáltalán meg tudják bocsátani az ilyet? - konkrétumokról még nem beszéltem, de ezúttal ez nem a titkolózás miatt volt. Rengeteg minden kavargott össze-vissza a fejemben és már azt sem tudtam ki-miről tudott. - Mert szerintem nem. És ha beigazolódik ez a sejtésem, akkor tényleg mindent elveszítek. - ebbe egyelőre bele se mertem gondolni, holott talán nem ártott volna megbarátkoznom ezzel a végkifejlettel. Főleg azért, mert erre sokkal nagyobb volt az esélyem, mint az ellenkezőjére. Csak tudnám, mihez kezdenék, ha valóban ez bekövetkezne.
Vissza az elejére Go down
Qetsiyah Hunt
Qetsiyah Hunt
Polgárság

Avataron : Bethany Joy Lenz (formerly Galeotti)
Kor : 40

TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties EmptySzer. Jan. 03, 2018 7:13 pm
 



 



Alapvetően sem szokásom az ítélkezés, de való igaz, ha hallanám Cammy gondolatait, akkor is azt tudnám neki mondani, hogy a legjobb helyre telefonált. Aki hajlandó elmenni egy segélyvonalhoz dolgozni, az igazán nem süket mások lelkére, s nem arról híres, hogy olyan nagyon szeretne tudomás nélkül ítéletet mondani. Vagy gondolni. Vagy úgy egyáltalán.
A tegezést választja és a becenév használatát, hát én is előállok ugyanezzel a formulaegyüttessel. Vannak közöttünk, akik nem az igazi nevüket használják ilyenkor, mert rossz vért szül, de én nem tartozom közéjük még akkor sem, hogyha a keresztnevem nem olyan, melynek viselői tucatjával szaladgálnak a világban. Engem nem riaszt az a lehetőség, hogy egyszer "civilben" is összefussak valakivel azok közül, akiket a vonalon túlról ismerek. Általában személyesen úgysem szereti senki bevallani, hogy lelkisegély felhívására fanyalodott, én pedig akkor sem firtatom, ha a hangját megismerve rájövök.
- A nevem Qets. Örülök, hogy hívtál, Cammy.
Örülök, tényleg. Azért, mert ez azt jelenti, hogy segíteni szeretne önmagán, csak nem találja hogyan. És én ezt becsülöm. Nem is tudják sokan, hogy mennyire.
- Egyáltalán nem baj. Olyan is van, hogy semmi sem kényelmes.
Mosolygok bele a vonalba, mert hiszem azt, hogy hallatszik a hangomon az, hogy milyen arcot vágok beszélgetés közben. Alapvetően hagynunk kell kibontakozni a hívókat, de a finom noszogatás, a közbeszúrások szinte kötelező jellegűek. És mivel a telefon egy személytelen érzelemátvivő közeg, ilyesmikkel meg kell a beszédet toldanunk.
- Mégis mi az, amiben hazudtál és kinek?
Azelőtt, hogy tudnám kit vert át, nem merek olyasmit ígérni, hogy meg fognak neki bocsátani. A lélegzetem csaknem bent reked hallva a történetét, mert bár szoktam úgy érezni, hogy a hívóim élete hasonlatos az enyémmel, de most mintha egy az egyben rólam nyilatkozna, s ez megrettent. Ha nem engedem, hogy hallja a hangomon, akkor is.
- Nem szabad előre rettegni valamitől, ami lehet, hogy be sem következik. Minden hazugság más és minden személy másmilyen. Miért érzed úgy, hogy megbocsáthatatlan, amit tettél? S miért pont most kezdett el nyomasztani? Történt esetleg valami, ami felszínre hozta az elmúlt tizenhét évedet?

Sötétben tapogatózom óvatosan, de ennek így is kell lennie. Hagyom neki, hogy szépen, apránként csorgassa kettőnk közé az információt, s közben egy tollal babrálok az íróasztalon könyökölve a terminál előtt. Észre sem veszem, hogy milyen toll az. Ha feltűnne, lehet hogy eldobnám. Milyen vicces is az élet, hogy a gyűjtőből éppen az én asztalomra került egy Victoria's Secret feliratú, pont megfelelő fricskaként lekopott röpitoll, melyekkel egyébként itt nálunk dunát lehet rekeszteni.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Asboth Sweeties
Asboth Sweeties Empty
 



 

Vissza az elejére Go down
Asboth Sweeties
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
-
Ugrás: