KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Megosztás

Cal Anderson Park

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyPént. Jún. 10, 2016 1:24 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Lainey Whittard
Lainey Whittard
Inaktív

Avataron : Kristina Pimenova
Kor : 16

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyPént. Jún. 10, 2016 10:35 pm
 



 

Új játék - Lainey vs. Aaron - cica mentés


Péntek van. Szeretem a pénteket. Ez az utolsó tanítási nap. Pénteken általában a nagyi jön értem. Az iskola előtt vár meg, ezért igyekszem hamar búcsúzni. A lányok nagy részével este megint találkozom. Olyankor van a görkori derbi edzése. Szóval iskola után gyors vagyok. Cipőt váltok, megkeresem a kabátomat és megyek is le a lépcsőn. Csak ne tartana olyan sokáig lejutni azon a hatvansok fokon. Mire az ajtóhoz érek, mindig sokan vannak ott. Kevés embernek van pénteken hatnál több órája. A tanároknak sincs, ők is próbálnak megszökni. Olyankor nagy a káosz az iskola előtt. Anyukák várják gyalog vagy autóval a gyerekeket. Tanárok próbálnak a saját autóikkal kijutni a parkolóból. És sok a duda szó is, mert csak zebra van a parkoló előtt. A gyalogosok nem egyszerre mennek és feltartják az autókat. Ha feltorlódik kinn a sor, a parkolóból nem tud kijönni a tanár meg az igazgató. Ha ők nem jönnek ki, akkor a többiek nem tudnak kitolatni a parkoló helyről sem. Szóval igen, káosz van. A nagyi viszont vár. Mindig ugyanott. Egy fa alatt a bejárat mellett. Ott nyáron árnyék van. Télen nem fújja be a szél a havat. Esőben meg... akkor mindegy, nem? Szerintem az. De ma nem esik. Szép az idő. Ez Seattle-ben ritka. Nincs nagyon meleg attól még. A tanító néni szerint 20 fok van. Ez arra elég, hogy kabátot még vegyek, de ne legyen vastag anyaga. Farmerban és a pólóm felett a fehér bőrszerű kabáttal kellemes az egész. Szerintem ma szép a ruhám. Maggie meg is dicsérte. De neki meg a cipője volt szép. Érdekes színe volt. Ha jól emlékszem, ezt hívják korallnak. Furcsa, hogy a korall szép szín, de maga a neve meg elég pocsék. Olyan, mint a cukor nélküli zabkása ízre. A színét nem tudom, mert maga is szín és azt látom akkor. Ez legalább segít. Nagy katyvasz lenne az agyamban, ha a zöldet feketének látnám, a feketét pirosnak és így tovább. Épp elég, hogy a fű nekem lila, a fecske meg zöld...
Nagyi türelmetlen, megint. Nem csoda, sokan vannak. De amikor meglát, már nem siet. Mosolyog, megölel, mielőtt indulnánk hozzá. Anyu ott fog felvenni. Ma nem sietünk. Szép az idő és a játszótér is útba esik. Biztos, hogy engedni fog csúszdázni. Ha szép az idő, akkor a szomszéd nénije kinn ül és vele beszélnek. Anyu azt mondta, mindig pletykalálnak. Vagy az pletykelnek. Ja, nem, pletykáznak. Ezt a szót is elfelejtem néha. Mert nehéz. És csúnya. És furcsa színe van. Mint a homoknak. Szürkés, sárgás, és színtelen is egyszerre. Nem is akarok vele foglalkozni. Helyette inkább megyek játszani. Nagyi ott lesz a padon, a lábánál a táskám, szóval szabad a terep. Amíg lát, azt mondta, nem baj, ha rohangálok. Én is látom őt meg a többi nénit. A szomszéd, azt hiszem Elisa a neve. Babi néni a másik épületből, ő sokszor hoz magával kekszet. Igazából látszik is rajta, nagyon széles. Meg messzebb ott van nagyi másik szomszédja is. Lizzy néni. Őt mindenki ismeri, mert bugyilila haja van mindig. Meg egy aranyos cicája, Charlotte. Akit éppen szólongat a fa alatt. Biztos megint megszökött.
Intek a nagyinak, majd odafutok Lizzy nénihez. Ő ismer, és mutatja is, hogy hol van a cica. Magasra felmászott a fán és nem akar lejönni. Nem baj, akkor majd én leadom. Erre a fára már felmásztam néhányszor. Tudom, hogy a padról az alsó ágra jutok és onnan a többire nem nehéz. Két kézzel két vastag ágat meg kell fogni és lépni feljebb. A vastag ág az, ami legalább akkora, mint a térdem. Az nem szakad le a súlyom alatt. Itt sok ilyen van. Szépen haladok is felfelé. Már majdnem elérem Charlotte-ot, mikor elfogynak az ágak. Vagyis a vastagok. Ez nem jó. Leülök az utolsóra és megpróbálom lehívni. Charlotte ismer, remélem idejön. Levinni le tudom majd. A labdákat is mindig sikerült régen. A nagyiék közben ide értek és szólnak, hogy menjek le.
- Nem lehet, még nincs meg. Mindjárt megyek! - kiabálok vissza nekik, miközben még egyszer kinyújtózom, hátha elérem őt. Persze nem sikerül. Akkor várok. Egyszer biztos lejjebb jön. Vagy felér a bácsi, akit utánam küldtek. Csak azt nem értem, miért. Nekem nem kell segíteni, Lizzy néni pedig biztos nem ismeri. Akkor pedig Charlotte sem. Előle biztos el fog menekülni és még magasabbra fog mászni...
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
Dwayne A. Harper
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 39

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyHétf. Jún. 13, 2016 10:50 pm
 



 

Extra műszakra jelentkeztem. Extra műszakot kaptam..
Csak magamban morogtam amiatt, hogy mire osztott be a főnök: park felügyelet. Több, mint négy éve nem kellett hasonló feladatot végeznem és közvetlenül az áthelyezésem után sem dobtak meg ilyen jellegű munkával. Nem repesek érte és azt sem mondhatom, hogy jobb a semminél, de összeszorítottam az állkapcsomat, lenyeltem. Ha ezt kaptam, ezt csinálom, nem panaszkodom, hogy a folyamatos rágódás mellett az unalom is meg fog ölni, amíg véget nem ér a rám kiszabott extra hat óra.
Már négy és fél letelt belőle, amikor vissza akartam menni a játszótér közelében leparkolt kocsihoz vízért. Tisztes távból figyeltem a kölyköket, de nem messze, hogy ha beüt valamiyen gikszer, akkor ne vegyem észre vagy ne tudjak közbe lépni. A világszerte megnövekedett terrortámadások miatt különösen feszült a légkör mostanában az őrsön, sokszor hangsúlyozzák milyen fontos a kéztartásokra odafigyelni vagy épp a magányosan, hosszabb ideig egy helyben tartózkodókat szemmel tartani. Különösen azokat, akikre illhet az IÁ tagjainak leírása. Rasszizmus vagy se, ez a statisztika, ezek a tények. Ez van. Egy utolsó ellenőrző pillantást akarok vetni a keleti részre, még mielőtt valóban visszaindulnék, de meghallom ahogy távolabbról szólongatnak és odafordulok, elébe indulok a két idősebb hölgynek, miközben a környéket pásztázom: huligánok, gyanús alakok, táskatolvajok.. Szeretnek vaklármát kelteni, ezért is nézek már előre szét, hogy felkészüljek, ha valóban mesedélutánt akarnának tartani a kizsigerelésükről, lelki terrorizálásukról, a züllő Y generációról, a hanyatló társadalomról.. Helyette másról beszélnek, közel sem ennyire mesés történésről, amivel kapcsolatban hajszálon múlik, hogy visszakérdezzek mégis hogyan nem vehették észre a kislányt felmászni a fára? Már bocsánat, de az ő erőnlétükkel az alsó ágról való levétele is kérdőjelesen kivitelezhető, nem ha baj kerekedik ki az ötletéből, mint most. A macska említését egyelőre eleresztem a fülem mellett – tudattalan: utálom őket.
Követem az általuk megjelölt irányt a fáig, előre megyek a gyorsabb közbe lépés érdekében és addig is a nagyra nőtt kérges ágait figyelem, amin üldögélve kiszúrom a szöszke teremtést. A gilette-dögöt hála az égnek nem.
- Lainey? Lainey-nek hívnak, ugye? – kiáltok fel, amikor a fa aljánál megállok, hogy a figyelmének felhívása közben feltérképezzem az ágszerkezetet: mennyire biztonságos, teherbíró. – Az én nevemen Ron. – hagyom abba a lombkorona pásztázását és teljesen a kislányra figyelek a bemutatkozás után. – A nagymamádék nagyon aggódnak miattad odafent, de ahogy elnézem elég jól, stabilan ülsz azon az ágon. - ..és láthatóan nem rémiszt meg a magasság. – Azt szeretnék, ha lehoználak, de szerintem, aki ilyen jól fel tudott mászni annak nem jelent gondot a lejövetel. Jól gondolom? – belekapaszkodok az első ágba, hogy egy nagyobb lendülettel, a bakancs talpát a törzsnek támasztva segítsem a feljebb jutásomat, ami minden gond nélkül sikerül. Egyelőre magasabbra mégsem megyek.
- Nem jönnél le a kedvükért? – a lomb tető környékén mozgásra leszek figyelmes.. A csupasz patkány az, ahogy kényelmesebb ülőhelyet keres magának a lelátón. Nem, tényleg nincs róla halvány elképzelésem sem mit esznek rajta. Oldalra döntött fejjel nézek rendületlenül Lainey-re. Nem vagyok idióta. Ha valóban fel kell menni érte előbb a tűzoltóknak szólok, én addig csak biztosítani tudom a terepet, hogy ne essen se baja és ne akarjon feljebb mászni.. Nem fogok hazárdírozni és hősködni, hogy majd egyedül megoldom a kockázatosabb úton.
Vissza az elejére Go down
Lainey Whittard
Lainey Whittard
Inaktív

Avataron : Kristina Pimenova
Kor : 16

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyHétf. Jún. 20, 2016 9:42 pm
 



 

Az idő telik. A fán ülve lassan. Semmi mást nem csinálok, csak figyelek és várok. Charlotte nincs messze tőlem, de nem érem el. És nem is akar odajönni hozzám. Jobban érdeklik a faágak. Nem értem miért. De látom, hogy a karmaival kapaszkodik és egyre kijjebb mászik az egyik ágon. Kell pár perc, meg néhány kisebb levél letörése, hogy én is oda tudjak nézni ülve. Felállva könnyebb lenne, de megígértem nagyinak, hogy nem esek le. Azt pedig ülve könnyebb betartani. Így ülök és figyelek. Nem túl érdekes műsor. Másnak. Nekem az tud lenni. Az ágakon van pár madár is. Csipognak. Meg csivitelnek. Meg mindenféle éles hangokat adnak ki. Biztos nem szeretik a cicát. Ha egér lennék, lehet én se szeretném. De én ember vagyok. Charlotte pedig megvan, mióta én élek. Mindig is ott volt Lizzy néninél. A fura, kopasz cica, aki a párnán ül a kanapé sarkán. Nem zavarta soha senki. Ha nem szökött ki, ott volt. Amíg nem emelték fel, simogatni is lehetett. Hagyta. Szerintem élvezte is. Nekem sokszor dorombolt. Szóval én nem félek tőle. Pedig páran megijedtek már. A legtöbb cicának van szőre. Neki nincs. Valami különleges fajta. Olyan, mint Maggie kutyája, aminek meg farka nincs. És úgy néz ki, mintha neki ment volna a falnak, gyorsan. Bikakutyának, vagy hogy nevezik. És azt mondják, ritka. De ő legalább nem mászik fára. Lehet Charlotte sem tenné, ha nem látna madarakat. Mert miattuk jött. Látom a fészket az ág közepén. Oda tart. Szegény fiókák. Szeretnék nekik segíteni. De nem tudok feljebb mászni. Állva pedig itt sem érem el. Így várok. De könnyebb lenne az anyucimadárka nélkül. Túl élesen csipked. Nincs szép színe.
Ahogy a rendőr bácsinak sem. Ahogy beszél, az fura. Kedves a hangja, de valahogy mérges is. Tudom. Látom a színekből. Nem értem. Összezavar a viselkedése. Nem megy neki a beszéd így. Charlotte eléri a fészket. Nem akarom nézni. Akkor inkább a rendőr bácsi. Még nincs a fán teljesen, de ide tart. És tovább mondja. Olyan, mintha parancsolna. Mint az igazgató. Nála sem szeretem. Mindig ijesztő lesz tőle. És néha teljesen értelmetlen. Főleg, amikor köze van az ebédhez. Mindig azt mondja, meg kell enni. Mert máshol éheznek. De attól nem lesz nekik jobb, ha megeszem a főzeléket. És a főzelék nem finom. Ő sem eszi meg. Soha nem eszik az ebédlőben. Láttuk már, hogy ebédes doboza van. Reggel hozza. Vagy dél körül viszi be egy futár. Neki így könnyű mondani. Attól még nem finom a főzelék. Főleg az iskolai. Túl édes vagy túl lisztes. Vagy mindkettő...
- Persze, hogy le tudok menni. De Charlotte még itt van. Megígértem, hogy ő is lejön velem - válaszolok, miközben újra felnézek. A cica már megevett valamit. Mintha egy láb lenne a szájában. Ajjaj, ezt nem akarom látni. Inkább vissza fordulok a rendőr bácsihoz. Nem látom jól az arcát. Azt sem, hol van. De nem akar lehozni. Ezt is érzem. Szerintem inkább megvárna. Le tudok menni egyedül is. Még a cicával együtt is. Nem kell segíteni. És nem fogom Ronnak hívni. Nem finom ez a név. Barna és olyan íze van, mint az öreg müzlinek. Amit egyszer anyu fél évre elhagyott. Mikor megtalálta, én is megkóstoltam. Keserű volt és puha. Pedig a finom müzli ropog és csokis. Vagy mézes. Vagy karamellás. Vagy joghurtos. Vagy kókuszos. Esetleg gyümölcsös-diós. Mindegy, amíg édes. Nem keserű...
A hangok felettem megállítanak a gondolkodásnak. Fura mocorgás. Óvatosan felnézek. Nem akarom Charlotte szájában látni a madárkát. De nincs is ott. Csak a fészket piszkálja. Ami inog. Nagyon. Szerintem le fog esni. Hoppá. Akkor jobb, ha rendőr bácsi vigyáz. Én közel vagyok a törzshöz, engem el kerül. De ráeshet. És én nem akarnék egy ilyen egyenesen az arcomon látni. - Óvatosan, mindjárt le fog esni a fészek. Charlotte körmei miatt darabokra szakadt és egy kis mozgástól lefordulhat. Nem tudom, van-e benne kiscsibe még. De talán nincs. Akkor nem hagyná ott Charlotte. De az is lehet, jól lakott. Mindegy, mert esik... - teszem hozzá. És igazam is van. Egy kis szél elég volt. A fészek két nagy és egy kisebb részben indul el. Egyenesen át az ágak között a föld felé. Szegény mamamadár. Biztosan szomorú. Charlotte meg elégedett. Remélem, nem lesz beteg a minimadaraktól. Bár megérdemelné. Otthon van a tálkája, tele macskatáppal. Azt kellene ennie...
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
Dwayne A. Harper
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 39

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptySzomb. Júl. 02, 2016 6:32 pm
 



 

Pontosan emiatt rühellem ezeket az egérzabáló szőrlabdákat: indokolatlanul nagy mértékben nyerik meg maguknak az embereket – ami leginkább a nőkre és a gyerekekre szét – és cserébe csak mit kapnak tőlük? A ruhára ragadó szőrön, a szőnyegre hányt szőrcsomón, a reggeli karmos ébresztésen és a folytonos nyávogáson kívül? Egy ökörre is elegendő makacsságot és szeszélyt. Leplezetten forgatom meg a szemeimet, ahogy a Charlotte-ra kereszteltről beszél a kislány. Nem neki szól, csakis kizárólag az állatnak, aki miatt hajlandó volt olyan magasra felmászni és ekkora felhajtást keríteni, kész műsort, az idősebb, mögöttem hápogó hölgyeknek egy jókora adrenalinlöketet, amit a szívük még éppen elvisel – a következő letörő ágét talán kevésbé.. Lejön magától, le tudna bármikor, legfeljebb a talpára érkezne, ami nem mondható el Lainey-ről és ezért is mászok feljebb az egyik alacsonyan fekvő, de stabil ágra.
- Charlotte nagyon elfoglaltnak és szófogadatlannak látszik innen.. – hajolok oldalrább, hogy egy sanda pillantást vessek a zömében ágak takarásában tevékenykedő mancsos gyilkosra. Ehm. – Ilyen a természete, amihez az is hozzá tartozik, hogy rendkívül ügyesen mozog a fán és pont emiatt nem is aggódnak az épségéért, ellentétben veled Lainey. – a vállrögzítésemnél lévő rádió felé nyúlok, hogy ha nem látok hajlandóságot a részéről és feltétlenül ragaszkodik a macska lehozatalához leimádkozásához, akkor szóljak a központnak. Láttam, hogy sokszor választotta a letekintést a fent zajló kivégzések látványa helyett és egyre hosszabban húzódott el egészen mostanáig.
A hangosan motoszkálást én is hallom és remélni merem, hogy ez azt jelenti megindult a lány felé a probléma okozója, de távol állok az igazságtól egy ponton: nem a macska indult meg, amiről előre figyelmeztetésben is részesülök. Közelebb húzódok a törzshöz, de az út közben apróbb darabokra törő fészek nem kerül el. Néhány gallya és pár pihe rajtam végzi, beleakadva az egyenruhámba. Macskák..
- ..és hogy látod most Charlotte-ot? Szerinted ezután lejön vagy csak újabb helyet keres magának? – jobban szeretném tudni, hogy mire számítsak az elkövetkezendő időben, mert ha valóban megindul a csupasz patkány, akkor az azt jelenti Lainey is hasonlóan fog tenni. Az öreglányokkal ellentétben sokkal kevésbé aggódok a lejutásáért, én nem felejtettem el milyen volt kölyökként fára mászni és mennyire feleslegesen rimánkodtak emiatt a felnőttek a legtöbb esetben. A legtöbben.. Ez az, ami miatt érdeklődöm és felállok, hogy még eggyel feljebbi ágba kapaszkodva jussak közelebb hozzá. Nem bagatellizálom el a dolog jelentőségét és ha a macska maradásáról tájékoztatnak, akkor tényleg hívom a központot, hogy továbbítsák az ügyet a tűzoltóság felé, küldjenek ki valakit létrával a biztonság kedvéért.
Vissza az elejére Go down
Lainey Whittard
Lainey Whittard
Inaktív

Avataron : Kristina Pimenova
Kor : 16

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyVas. Júl. 10, 2016 5:35 pm
 



 

- De én is ügyesen mozgok a fákon. Tudom, milyen ágra nem mehetek fel és még soha nem estem le. Anyuval időnként műfalat is mászunk, ott pedig nincs ennyi kapaszkodó, mégis feljutok. Tényleg nem először vagyok a fán és ígérem, amint Charlotte elég közel jön, hogy megfoghassam, megyek is le vele Lizzy nénihez. Máskor sem jött utánam rendőr bácsi, most sem kell megtennie - válaszolok. De hiába. Mert a nagyi nem hallgat rám. Megint. Felküldi a rendőrt. Hallom őt. Mondja a magáét. Hogy menjen magasabbra. Hogy fogjon már meg. Hogy vigyen le. Ezzel nem segít nekem. Soha nem teszi. Mindig azt hiszi, jobban tudja. Emiatt sokat vitázik anyuval is. Anyu ismer engem. Nagyi nem annyira. Amikor valamit nem akarok megcsinálni, anyuval megbeszéljük. Nagyinál ilyen nincs. Ő csak vár anyura. Ha megjön anyu, panaszkodik neki. Mindig elmondja, milyen rossz voltam. Mit nem tettem. Mit nem ettem meg. Hova nem akartam menni. És mikor nem fogadtam szót neki. Anyu szerint jó kislány vagyok. Nagyi ilyet nem mond nekem. Néha ügyesnek nevez. Amikor segítek neki főzni és takarítani. Aranyos vagyok, ha szépen köszönök a barátnőinek. És rossz, amikor nemet mondok. Például a kötött pulcsira. Arra a fura izére. Egész télen azt csinálta. Sötétzöld színe van. Semmi minta nincs rajta. Majdnem kicsi nekem. Nőttem, mióta lemért hozzá. Ráadásul szúr is az anyaga. Mindig csak ruha fölé tudtam próbálni. De nagyi azt akarja, viseljem. Anyu nem. Ő segít nekem. A mosógép tönkre is tette a pulcsit. Most már túl kicsi. Nem kell felvennem. Sem iskolába, sem otthonra. Még akkor sem, ha a hétvégén megyünk nagyihoz...
- Charlotte mindjárt le fog jönni. Mindig ezt csinálja. Megszökik pár percre. Felmegy valamelyik fára vagy bokorra. Körülnéz. Utána lejön és hagyja, hogy a néni felvegye és visszavigye. Utána megint napokig csak a párnáján fekszik. Öreg cica ő, nem szeret sokat mászni már. Mindjárt ide is fog jönni, már elindult felém - szólalok meg, miközben tényleg közelít. Kijjebb már nem megy azon az ágon. Nincs is ott semmi a fészken kívül. Az is csak volt. Most már a földön van. Meg a rendőrbácsi hajában. Meg a ruháján. Biztos nem fog neki örülni. A madárkakit nem könnyű kimosni. Legalább nem tojás. Mindegy. A cica elindult a törzs felé. Én pedig várom. Nem állok fel az ágról. Ülve biztosabb. Csak a kezemet nyújtom fel. Ciccegek is, hátha segít. Nem sokszor hallgat rá. De talán szerencsém lesz. Még csak tíz perce van fenn. De fárad. Ebéd után mindenki fáradt. Ő is. Remélem lejön. Lusta cica. És kényelmes. Nem fog az ágon aludni. Az biztos. Akkor várok...
- A kismadarakat megette Charlotte. De ha nem eszi meg mindet, akkor is meghaltak volna a lezuhanó fészek miatt, igaz? És pénteken késő délután még az állatdoktor bácsi sincs a rendelőjében, ugye? - fordulok a rendőrbácsi felé. Sejtem a választ. De kíváncsi vagyok rá is. Figyelni fogom, mit mond. A színek soha nem hazudnak. Ha ő sem teszi, egyezni fognak. Ha mégis, akkor nem. Ez egy teszt. Anyu azt mondta, csinálhatom. Egy kérdést feltenni, amire tudom a választ. Utána jön a szinesztézia. Egyező szín azt jelenti, igaz. Más szín hazugságot. Az általában sötétebb. Néha világosabb. Időnként pedig teljesen ellentétel. A lényeg, hogy más. Én keresem a mást. Mert minden hazugság más. De minden hazugság ugyanúgy más. Mind erősebb. Vagy halványabb. Vagy sötétebb. Vagy ellentétes. Ebből tudom, hogy az. Anyu szerint biztonságban vagyok miatta. Mert nem tudnak elcsalni...
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
Dwayne A. Harper
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 39

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptySzomb. Aug. 06, 2016 1:11 pm
 



 

Mély levegő.
- Biztos vagyok benne, hogy ügyes vagy Lainey. Magasra feljutottál, lehet nekem nem is menne olyan magasra, de Charlotte talpra esik. A műfalmászásnál kibiztosítva kellett legyetek anyukáddal és szerintem teljesen érthető, hogy nagymamád, illetve mindenki más, aki látja hol vagy aggódik, mert én elhiszem, hogy magabiztos vagy a tudásodban, de ők nem. Magukban. Ők nem olyan ügyesek, mint te. Ők igenis félnek, hogy ha csak egyetlen egyszer is megcsúszik a lábad vagy meginog az ág, amire ráléptél.. Akkor nem lesz biztosítókötél, ami meg- és visszatartson a leeséstől. Hibáztatnád ezért őket? – gyerek.. Persze, hogy magára gondol először, mire érzi képesnek magát. Ez a dolga, jó, hogy nem számol mindig a következményekkel és apellál hogyan fognak mások reagálni, érezni. Teljesen normális ahogyan a már jóval több minden miatt aggódó rokonainak magyarázata is. Anyám annak idején ezzel beszélt le a sajátos döntéseimről és az igazat megvallva nincsen jobb semmilyen ötletem, hogyan tudnám mással meggyőzni a macskabűvölő kislányt. Kénytelen vagyok feljebb menni és töretlenül szemmel tartani a fenti helyzetet, ami átalakulóban van a gallyak mozgásából, zörgéséből tippelve. Ezt megerősítendőn jegyzi meg Lainey, hogy megindult a bajkeverő – csakhogy előtte másról is szól..
A fészek darabokban indul meg a föld irányába és nem kerül el. Az arcomon elmondhatatlan öröm árulkodik róla mennyire élvezem a jelenlegi pillanatot, de ismét egy mély lélegzetvétellel zabolázom meg és leseprem a pihéket, fadarabkákat, már amit le tudok az egyenruhámról.. A többiről a mosógép fog gondoskodni, pazar. Az előbb, még a rádiónál készen létben lévő kezemmel nem nyúlok vissza a központot értesíteni és kérni őket a további erősítés küldéséért. Elvileg jön a háziállat.
- Reméljük nem most gondolja meg magát.. – verem le a vállpántomba akadt ágdarabot, ahogy a mondat végére érek. Felnézek ellenőrizni valóban úgy haladnak-e a dolgok, ahogy az a kislány tájékoztatásában állt. Az öregasszonyoknak nagyon nem tetszik, ahogy a kezét nyújtja a jószág irányába. Idáig hallom a rimánkodó susmust és csak megforgatom a szememet, ennyivel nyugtázom, miközben hozzájuk képest jóval kevésbé problémázok ezen. Ül, nem állt fel, hogy jobban elérje, nem kezdett el mocorogni, elég stabil a pozíciója és ezáltal én is a várakozás mellett döntök. Ez tűnik a legjobb megoldásnak.
- De. Vannak állatmentő helyek, amik ilyenkor is nyitva vannak a váratlan esetek miatt. Ügyeletek, viszont a fiókákon nem hiszem, hogy tudtak volna segíteni. – nem ámítom, minek tegyem? Gyerek. Nem buta és meglepően jól kezelik az igazságot, csak jobban féltik őket tőlük, mint a cukrot a víztől. Nézhet csúnyán a nagyanyja, valószínűleg néz is, ahogy megérzem a szúrós tekintetét a tarkómon, de nem foglalkoztat. Csak a kölyök, meg a macska, hogy ne okozzon a meglévőnél is nagyobb galibát.
Újabb ágrezzenésre figyelek fel.
- Lefele halad az öreglány? - célzok Lainey-nek Charlotte-ra, mert tipikus öreglány; kéreti magát és ezzel megannyi fejfájást okoz másoknak..
Vissza az elejére Go down
Lainey Whittard
Lainey Whittard
Inaktív

Avataron : Kristina Pimenova
Kor : 16

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyHétf. Aug. 15, 2016 3:19 pm
 



 

- De már nem is állok, csak az ágon ülve várom Charlotte-ot. Nem megyek magasabbra. Anyu attól mérges lenne. Bár, így is az lesz, lehet. Nagyi mindig eltúlozza a dolgokat. Ugye, hogy nem vagyok még öt méternél feljebb? - teszem fel a kérdést lenézve a földre. Nem olyan sok az az öt méter, és tudom hasonlítani. A pad innen kisebbnek néz ki. De még messze nem olyan kicsinek, mint máskor. A sziklafalról még kisebb. Az pedig nyolc méternél kezdődik. Ott van az első pihenő. Mármint a gyerek falon. A felnőttön tizenkét méter. De én már mindkettőt megmásztam. Volt kötelem is. De nem kellett segítség. Megy ez nekem nélküle is. Csak jól kell kapaszkodni. Meg mozogni. Anyunak nem ez a kedvence. De mindig büszke rám, ha sikerül. Mert ő anyu. Tudja, mi jó nekem. Sportolni pedig kell. Mert a mozgás egészséges. De én választhatom meg. Futni úgy sem szeretek. De korizni igen. És a derbi jó móka. Meg a mászás is. A biciklizés is szórakoztató. Csak Seattle-ben az nehéz. Túl sok az ember és az autó. Ha valaki bringázni akar, ki kell mennie a városon kívülre. Erre pedig anyunak csak ritkán van ideje. Mindig sok a munkája. Nem könnyű polgármesterkedni...
- Túl kicsik voltak, biztosan összetörték volna magukat a zuhanáskor - értem meg. Nem tetszik a dolog. De el tudom fogadni. A fiókák gyengék. A macskák a természetes ellenfelek. A madarak is fel vannak erre készülve. Már tanultuk természetrajzon. Mindenkinek van természetes ellenfele. Minden élőlénynek. Aki élni akar, távol marad a sajátjától. De ez nem mindig sikerül. Olyankor megsérülnek. Vagy meghalnak. Még az emberek is. A nagymacskák meg tudják ölni őket. A farkasok is. A még nagyobb állatok neki támadhatnak. Például egy tehén. Valahol olvastam, hogy milyen erős. Évente több ember hal meg tehenek miatt, mint cápatámadáskor. De ez nem csoda. A cápa a vízben él. Az ember és a tehén a talajon. És a tehenet hasznosítják. Tejet ad. Vagy húst. Amit megeszünk. Én is morcos lennék, ha meg akarnának ölni. Nyilván a tehén sem tűri el csak úgy. És vannak a tehénnél sokkal nagyobb állatok is. Elefánt. Zsiráf. Kardszárnyú delfin. Bálna. A bálna a legnagyobb. A múzeumban ki van állítva egy csontváz. Olyan hosszú, hogy a teremben alatta le lehet futni a sprinteket is akár. És ijesztő. Szerintem bármikor lezuhanhat...
- Igen, már itt is van mindjárt! Megfogom és jövök is le. Nem nehéz ez - válaszolok. Közben újra felnyújtom a kezemet. Először Charlotte csak szaglássza. Hagyok neki időt. Megvárom. Lassan közelebb jön. Hozzá dörzsöli a buksiját a kezemhez. Simogatni kezdem. Először a füle tövét. Azt szereti. Utána a hátát. Majd az oldalát. Tűri. Végül a hasát is engedi megfogni. Most már levehetem. Addig nem. Amikor nem érintettem még meg a pociját, nem engedi, hogy megemeljék. De én már megtettem. Most két kézzel nyúlok felé. Ülve is elérem. Lassan fogom meg. Kicsit emelek rajta. Nem akarom bántani. És nem akarom, hogy a fába kapaszkodjon. Biztosan fáj neki. A körmei elég erősek és ilyenkor szó szerint elszakítanám. Így várok. Egyszer csak elengedi az ágat. Utána már át tudom venni. Fáradt úgyis. Ha a vállamra teszem, ott marad. Nem fog elmászni. Így pedig lejjebb tudok menni. A rendőr bácsi is átveheti. De megy ez nekem. Charlotte tudja már. Máskor is lehoztam. Ott marad a vállamon. Én pedig lemászok. Pont ahogy felfelé ment. Az ágak remek lépcsők. Akár fél kézzel kapaszkodva is le tudok jutni az utolsóig. Onnan meg már átadhatom a cicát Lizzy néninek. És akkor könnyen lejutok. Nem lesz bajom. Tudom. Csináltam ezt már...
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
Dwayne A. Harper
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 39

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyPént. Szept. 02, 2016 8:58 pm
 



 

Ha választanom kellene egy makacs gyerek és egy makacs felnőtt között minden egyes alkalommal az utóbbi mellett tenném le a voksom. Azoknak legalább kerek-perec, kertelés nélkül el lehet mondani mi a pontos helyzet és nem kell amiatt aggódni vajon hogyan fogadják. Elvégre felnőtt, ha nem tudja kezelni az már nem az én problémám ahogyan az sem mennyit fogott fel belőle. A kölyök esetében már.. A francba, teljesen más. Kiszakad belőlem a levegő, a homlokom számára megfelelő ütközési pontnak tűnik jelen pillanatban a fa törzse. Miért fogok ki mostanában ilyen sok kényes esetet..?  
- Anyud ezek szerint azért nem lenne mérges, mert másokra komolyan a frászt hozod? – nem kajabálok és mégcsak nem is emelem meg a hangomat, hogy ingerülten hasson. Egyszerűen csak határozottabban és közvetlenebbül szólok a kislányhoz, mert az eddigi kedveskedés nem vezetett sehová. Tényleg sehová, mert változatlanul várja azt a kopasz dögöt odafent. Charlotte így, Charlotte úgy. Öt méter ide, öt méter oda.. Álljon meg a menet, ha az utóbbit ilyen lazán kezeli az anyjával együtt.
- A munkám során láttam már elég balesetet Lainey ahhoz, hogy ne az öt méter legyen a probléma és ne számítson mennyire érzed magad ügyesnek. Nem minden múlik azon, hogy mennyire vagy benne jó abban, amit csinálsz. Nagyid nyilván tudja, hogy jól mászol fára, de nagyon jogosan teszi, hogy aggódik amiatt mi van, ha ez nem elég. Lehet bosszantó, hogy mindent eltúloz, de hidd el, örülnöd kellene neki, hogy törődik veled annyira amiért ezt rendszeresen megteszi. – ..hogy feleslegesen tépem-e a szám? Meglehet. Esélyes, anyukának érdemesebb lennem tépnem, hogy jobban ügyeljen oda mit mond a gyerekének, mivel bátorítja fel az ilyen cselekvésekre. A sima falmászással nincsenek bajok, de ha három méter magasból kitöri a nyakát vagy kettőből a karját.. Ki lesz a hibás? Persze, nem ő, pedig ő makacskodott menni fog. Igen, ezerszer is inkább a makacs felnőttet választom..
Bólintok a kijelentésére. Jól fogadta a tényeket, de nem is adott okot igazából az ellenkezőjére azok alapján, amit eddig láttam és hallottam tőle. Bátor vagy vakmerő.. Hajszál választja el a kettőt egymástól és még annál is kevesebb, ha gyerekről van szó. Sokkal fog még jönni, aki a parkba osztott be mára, akkor is, ha szívességet tett az extra műszakkal.. Megkönnyebbülve fogadom az igenlő válaszát, mi szerint jön lefelé a vaslady. Csakhogy az érte nyúlás már kevésbé tetszik és automatikusan megfeszülök, hogy felálljak a stabilabb, vastag átmérőjű ágra.
- Hé! – szólok fel, amikor meglátom, hogy mindkét kezével azért a dögért nyúl. – Ülj vissza rendesen! Lejön magától is. – öt méter magasban próbálja a horgas körmeivel a fakéregbe kapaszkodót levenni..? Nem, ezt nem fogja csinálni. Hagyja a francba a csupaszt és amikor végül sikerül leemelnie a megtartott faágról már egy idegesebb fújtatással konstatálom  az elért eredményt. Gyerekjáték, hogyne.
Nem megyek lejjebb, amíg nem ér arra a szintre, ahol én vagyok. Pontosabban eggyel fölém. Ha az a bajszos egérfogó még a körmét is jobban bele találja vésni a vállába, mert épp úgy dől meg a mászás közben, a fájdalomtól, pedig nem fog tudni rendesen kapaszkodni.. Folyamatosan araszolok lejjebb, annak függvényében sikerül-e gond nélkül lehozni a bajkeverőt. Ha nélküle jött volna én is lazábban kezelem ezt az egészet, úgyhogy egy szemmel verést jogosan érdemel meg a nyávogó öreglány. Nem a lent már hosszú percek óta nyávogó..
Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyPént. Nov. 04, 2016 9:44 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyHétf. Nov. 07, 2016 3:45 pm
 



 

Maximilian & Darby



Egy átlagos nap többnyire huszonnégy órából áll, ami az én esetemben huszonnégy plussz X és az X minden esetben nagyobb mint öt. Egy fáradt pillanatomban jutottam el erre a következtetésre és vezettem le ezt az okfejtést Danielnek, a gyakornokomnak, aki aztán egyszerűen csak nevetett és visszabújt az aktái mögé. Nem hibáztatom, tulajdonképpen a középszerű napközbeni kávék, és a rohanás közepette begyűrt gyorséttermi ételek nem igazán tartoznak a helyes és rendszeres életvitel ismérvei közé. Többre azonban ha megfeszülök sem marad lehetőségem. A konyhai remekeléseimet pedig inkább ne is emlegessük. A szénné sütött marhaborda vagy éppen a töltelékkel együtt szétfolyt  pulyka nem éppen olyasmi, amivel könnyedén meg tudnék birkózni. Mostanában meg már nincs is kinek. Én próbálkoztam, de tényleg. Vettem egy egész polcnyi szakácskönyvet és bújtam őket, hogy megtanuljam elkészíteni Michael kedvencét, ami aztán egy laza kóstolást követően a csatornában kötött ki. Még a próbálkozásomat se méltatta. Jobban visszanézve szánalmasan nevetséges az a temérdek próbálkozás amit egy halott kapcsolat megmentése okán tettem, és amely még annyit sem érdemelt volna meg tőlem, hogy akár öt percet is áldozzak rá az életemből. De kitartó vagyok, időnként túlságosan is, ami egyrészt szakmai ártalom, másrészt meg a természetemből adódó alapvető csökönyösség. Nehezen múlik, vagy legalábbis sehogyan.
Hogy mit keresek ma talpig díszben délután fél kettőkor egy alapvetően gyerekektől zsibongó parkban az egy kicsit hosszú történet, de talán senkinek sem ártok vele, ha a lényegét megemlítem. Az egyik ügyfelemmel beszéltem meg találkozót, aki viszont nem tudta kire bízni erre az időre a kislányát, éppen ezért lett a találkánk színhelye ez a játszóterekkel pettyezett kis dühöngő, ahol a csöpp babakocsistól egészen a kiskamaszig szinte mindenféle apróság megfordult. Hamar rá kellett ébrednem, hogy miért nem járok efféle helyekre, vagy éppen miért nem nagyon teszek látogatást olyan barátoknál, vagy ismerősöknél, ahol pici babák vannak. A biológiai óra az egy kegyetlen műszer és folyton emlékeztet arra, hogy kifutok a nekem szánt időből. Én is kései gyerek vagyok, aminek inkább fizikális okai voltak, semmint az, hogy a mama a karrierjét helyezte előtérbe a gyerekvállalással szemben. És persze azért is kerültem az efféle eseményeket, mert akaratlanul is jött a kérdés, hogy Michael és én mikor házasodunk össze, mikor lesznek gyerekek...ésatöbbi...ésatöbbi. Mit válaszolhattam volna nekik? Az igazat? Hogy a vőlegényem számára csak egyetlen fontos dolog létezik, a karrireje, és nem feltétlenül vagyok felkészülve arra, hogy gyereket szüljek egy olyan embernek aki az első ellentmondásnál kezet emelt rám? Mai napig tisztán emlékszem ahogyan a többi ilyen alkalomra is. Egy ideig abban ringattam magam, hogy szeretem...aztán abban, hogy úgysem találnék jobbat...végül pedig abban, hogy nem akarok egyedül maradni. Rémülten tudatosult bennem, hogy ugyanazokat a kifogásokat gyártom le, amiket az ügyfeleim, amikor megpróbálom őket meggyőzni, hogy egy esetleges rossz házasságból lépjenek ki. Belesétáltam abba a csapdába amitől másokat óvtam. Az élet kegyetlen tréfája, hogy az ostor azon csattan aki védelmezni akarna. A munkámban kíméletlen tudtam lenni, ha az ügyfeleket kellett védelmeznem olyan voltam akár egy anyatigris. Azonban a magénéletemben csapnivalóan könnyen  átverhető, és persze a jóhiszeműségem áldozata lettem gyakorta. Ez persze az elvállalt ügyekben is megmutatkozott: nem véletlenül képviseltem minden esetben alpereseket a bíróságon.
Gyönyörű őszi idő volt, talán az utolsó azon napok közül amikor még önfeledten lehet élvezni a természet végső próbálkozásait a nyár visszaidézésére. A padon ülve az ölemben rendezgettem az iratokat, miközben végtelen lendülettel magyaráztam a fiatal anyukának. Csak fél szemmel nézett rám, a másikkal a körbekerített játszóteret vizslatta. Időnként rá kellett szólna a négy éves kis ördögfiókára, hogy ne szójon homokot a másik hajába, hogy ne taposson rá a csúszda tetején arra aki éppen leült és csúszni készül. Ne csiklandozza meg a derekát annak aki a mászókán függeszkedik. Nem csodálom, hogy a nő csak félig tudott odafigyelni arra amit mondtam, de még így is feltűnt, hogy a napszemüveg takarásában, amelyet állítólag a vakító napsütés ellen vett fel sötét árnyékok éktelenkednek a szeme alján. Tudtam, hogy mi történt, és többszörösen is fájt érte a szívem. Talán ezért akartam annyira rábeszélni erre a keresetre, meg arra, hogy a válás idejére helyezzük el őket egy anyaotthonba. Egy rendőrségi berkekben dolgozó ismerőssel is felvettem a kapcsolatot abban az ügyben, hogy mit tehetnénk értük, hogy lehetne őket új személyazonossággal kijuttatni a városból de akár az országból is. A férj átlagos könyvelő volt, simulékony és visszafogott a hétköznapokon, de annál durvább a zárt ajtók mögött. Legális keretek között vajmi kevés esély van ennek a megoldására, én pedig nem tudom mennyire vagyok felkészült arra, hogy a törvényes kereteket átlépjen. A belső hang azt súgja, hogy nem számít mi az ár, de ki kell őket innen menteni, a másik pedig azt, hogy bármennyire is sajnálom a nőt nem léphetem át azokat a szabályokat amire egykor felesküdtem. Justicia szemei noha beköttettek, de a gondolatainkat nem rejthetjük el előle.
-  Tud nekünk segíteni ha végigviszem a hivatalos válást? El tud rejteni minket Frank elől? - a kérdése szíven ütött, megálltam a papírok rendezgetésébe és az ölembe engedtem a karomat.
- Nézze Mrs Trizer, én nem tudok semmi biztosat ígérni, csak azt, hogy mindent megpróbálok, amire csak lehetőségem van. Nem fogom magát cserben hagyni!-közel egy órát beszélgettünk még a padon ülve, noha éreztem, hogy a válaszom nem igazán nyugtatta meg. Tökéletesen megértettem őt, én sem lettem volna nyugodt tőle. Amikor elbúcsúztunk egymástól abban maradtunk, hogy összeállítom a beadványt, átolvassa, és amennyiben mindent rendben talál, és érez magában elég erőt akkor elindítjuk. Itt kivételesen ő lesz a felperes. Csak annyit két, hogy újra nyilvános helyen találkozzunk, mert nem akarja, hogy a férje fülébe jusson az, hogy ügyvédhez jár. Volt már többször ehhez hasonló kérésem, úgyhogy nem lepett meg és bólintottam: részemről nincs akadálya. Amikor az asszony és a kislánya távoztak nekem is mennem kellett volna, de valamiféle furcsa és megmagyarázhatatlan indíttatásból még maradtam. Mintha itt tartott volna még ez a kellemes idő, a fákról helyenként alábucskázó színes levelek látványa, a gyerekek akik néha belehempergőznek nevetve a levélkupacokba. Rájöttem, hogy itt több az élet mint otthon a saját lakásom, helyenként kriptai csendjében. Azt hiszem ez motivált végül arra, hogy megoldottam a grafitszürke blézerem gombját, és fejemet a ragyogó nap felé fordítva, grimaszolva, mosolyogva hunyorogtam bele. Hallgattam a világot magam körül és azon gondolkodtam, hogy miért ne lehetne ez velem is így? Talán azt hiszem azért mert az emberek iránti bizalmamat Michael minden egyes órával amit vele töltöttem szisztematikusan bontogatta le. Kezemmel a felkötött kontyom felé nyúltam és kioldottam, mindkét hajtűt kiemelve belőle, hagytam, hogy a vállamra omoljon. Valami olyasmit csináltam amit nagyon ritkán. Egy őszi napfürdőzés a parkban, ahova normál esetben be sem tettem volna a lábamat. Mikor újra kinyitottam a szemeimet és oldalra fordultam kissé pislogva figyeltem a szülőkkel játszó gyerekeket. Az apuka éppen kerékpározni tanította a kisfiát, és ezredszer könyörgött neki, hogy vegyék le azokat az oldalsó kerekeket, de a gyerek csak nem akarta. Még kellett neki a kapaszkodó. Tulajdonképpen ilyen szempontból örökké gyerekek maradunk: a biciklin a harmadik kerék, az otthonunk ahova visszamenekülhetünk, anyánk ölelése, egy jó zene, a kedvenc kispárna...mind olyan dolgok amelyekre szükségünk van, hogy biztosak lehessünk benne: van hova visszatérni, van mibe kapaszkodni. Ezt a fajta bizalmatlanságot nem veszítjük el soha, tán ez tart minket életben. Az iratokat szépen egymáshoz rendeztem, majd a táskámba süllyesztettem, a fémes csat egy apró kattanással záródott rá, és a végén a két tenyeremet is rásimítottam majd magam elé meredtem. Még mindig az asszony járt a fejemben a szemét takaró napszemüveggel….nekem is volt ilyen időszakom. Még mindig nem tudtam, hogy vajon képes leszek arra, hogy miatta átlépjek bizonyos határokat? Hirtelen egy éles sikoltás törte át a park megszokottnak nevezhető csendjét és felkaptam a fejem abba az irányból amerről érkezett. A játszótér közepén egy kisebb csődület okozott fennakadást és egy asszony kétségbeesett, könyörgő zokogása.
- Kérem….valaki segítsenek, hívjon valaki mentőt! Peter…..kicsi virágom, hallasz engem, hallod anyut?- félresepertem a táskáimat és mint akit puskából lőttek ki rohantam én is arrafelé, miközben az emberek karját megragadva próbáltam mindenkit hátrébb tessékelni. Az egyik függeszkedő mászóka alatt a földön egy három év körüli kisgyermek feküdt kifordult lábakkal és eszméletlenül, a halántékából vér szivárgott amit az anyja egy virág mintás selyemkendővel igyekezett felfogni. A vér látványától egy másodpercre sokkos dermedtséget kaptam, éreztem, hogy pillanatok alatt elönt a veríték és az utolsó porcikám is remegni kezdett. A blézerem zsebe felé nyúltam, hogy kivegyem valahogyan a telefont, amikor megpillantottam magam mellett egy férfit aki hozzám hasonlóan szintén a telefonja után nyúlt. Összenéztünk, én pedig bólintottam: hívja ő a mentőket. Én magam pedig még mindig remegve de letérdeltem a gyerek mellé, éppen szembe az anyával.
- Mi történt?
- Csak….csak felmászott és meg akarta mutatni milyen ügyesen áll meg ott fenn kapaszkodás nélkül, aztán átbukott….csak úgy egyszerűen átbukott azon a kötélen és leesett.- nem tudom mit mondjak? Felelőtlenség? Ez enyhe kifejezés lenne. Felegyenesedtem és megfordulva az előbbi férfira pillantottam a kezeimet magam előtt összefűzve.
- Köszönöm, hogy hívta a mentőket….én is akartam...csak…- nem fejeztem be, noha tudni akartam mi van a gyerekkel, nem mertem újra arra nézni. A vér látványa már így is kiborított. Háttal álltam az eseményeknek szemben a férfival, a kézfejemet idegesen, még midnig reszketve tördeltem át egymáson.
- Magához tért? Vagy még mindig csukva van a szeme? Ha….nem esik nehezére...mondaná, hogy mi történik?- a kérés meglehet kissé talán meglepi az idegent, de egyrészt tudni szerettem volna, hogy mi van a gyerekkel, hogy rendben lesz mire a mentők kiérnek, másodsorban meg egyszerűen nem….én egyszerűen képtelen voltam visszafordulni. Már így is a kiborulás határán voltam.
Vissza az elejére Go down
Maximilian Goltz
Maximilian Goltz
Oktatás

Avataron : Andrew Cooper
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyHétf. Nov. 07, 2016 9:48 pm
 



 

Jó időben jó helyen... egyfajta mottó lehetne jelenleg, még ha korábban sejtelmem sem volt róla, hogy szükség lesz rám itt. Egy játszótéren. Elsőre furán és abszurdnak hangzik ahogy végiggondolom, miután leraktam a telefont a mentő felhívása után, pedig igaz. Mondanom sem kell, hogy nem ide készültem (gyerek nincs, én meg azt hiszem ebből három évtized múltán csak kinőttem), hanem a park másik oldalán található antikváriumba, ahova egy könyvritkaság reprintjét postázták nekem egy távoli országból. Valami éhes ország, vagy mi... ez a partner üzlethálózatuk és így keveredtem a parkhoz, amin immár visszafelé igyekeztem átsétálni, a nyomtatvány már a kezemben hurcolt bőr aktatáskában pihen s az időjárás örömére nagyobb körben térnék vissza, áthaladva a játszótéren is. És ekkor leszek figyelmes az éles női hangokra, mire felkapom a fejem. Kétségbeesett női hang, a játszótér zsivaja elül, az emberek meglódulnak és én is. Gyorsan érek a helyszínre, ahol felmérem azonnal, hogy tényleg mentő kell, meg a helyzet így nem lesz jó. A vér látványa biztosíték erre, ami szemlátomást másokra nem hat jól, de én ettől edzettebb vagyok, józanul gondolkodom. Gyorsan veszem ki sötétkék sportzakóm belső zsebéből a telefonom, majd széttárom a karjaimat és előveszem "sztentori" hangnemem. - Nyugalom, hívom a mentőket, de lépjenek hátrébb az anyát kivéve, ne zsúfolódunk. - a gesztus és a hang megteszi a magáét, felnőttek és gyerekek engedelmeskednek, ha a gyerekek vonakodnak is, a szülők rásegítenek. - Anyuka, kérem ne nyúljon hozzá, még egy stabil oldalfekvés is kockázatos lenne! - közben már pötyögöm és tárcsázom a számot. Az életszerű elsősegély első szabálya ilyenkor: ne nyúlj hozzá! Nem tudhatod milyen belső sérülésben tehetsz kárt. - Halló, mentők, itt Maximilian Goltz... - kezdem meg a mondókát a telefonba, ahogy felveszik. Én a gyerekhez lépek és óvatosan tapintom ki a pulzust a csuklóján, karórám üvegén pedig a légzést csekkolom a gyermek orrához tartva azt, míg folyamatosan mondom a fontos információkat. A helyet, az eseménysort amit az imént hallottam. - Pulzusa van, légzés van, tehát Cal Anderson park, játszótér. - hallgatom a választ, majd önkéntelenül is bólintok. - Rendben, köszönöm! - leteszem a telefont. - Nyugodjon meg asszonyom gyorsan jön a segítség, minden rendben lesz. - igyekszem bátorító mosolyt küldeni felé, majd kifújom magam. Ekkor szólít meg a hölgy, aki eddig is segítségemre volt. Hátrébb tessékelte az embereket, valamint ő is a telefonja után nyúlt. - Igazán nincs mit. Én pedig azt, hogy segített a nagyobb kör kialakításában... - szavaira könnyed félmosollyal bólintottam. - Kegyed is akarta, csak nincs hozzászokva a vér látványához és gyors történésekhez, ez így van rendjén. - igen, az átlag lakosságnak ez nem feladata. Csak tartalékos vagyok, de bőven fel lettem készítve durvább szituációkra is a hadsereg jóvoltából. Kérdésére kicsit felszalad a szemöldököm és meglep, de újfent bólintok, majd megfordulok. - Egyelőre minden rendben, igaz, még eszméletlen de jobb is, legalább nem mocorog és nem kell esetlegesen lefogni. - közvetítek és hozzáadom saját gondolatom is, majd meghallom a szirénát és érkezik a mentő. Ezt nem kell kommentálnom. - Na, most már kezdhet megnyugodni, a mentősök gondjaikba vették a gyereket és anyukát is. Tamponálták a sebet, óvatosan mozgatják, nem lesz gond... - magyarázok, majd intek a mentősök felé, amit tisztelgő mozdulattal fejezek be, elismerve és megköszönve szolgálatuk. - De kegyed jól van? Nem szeretném, ha velük kellene mennie. - látom, hogy már ő lesápadt és elég zaklatott az eseményektől, így nyugtatóan helyezem szavaim mellett a kezem a vállára.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyKedd Nov. 08, 2016 8:30 am
 



 

Maximilian & Darby


Normál körülmények között a saját házam kertjét választom mintegy dolgozó szoba gyanánt, és a mostani eset is bebizonyította, hogy ez nagyon jó választásnak is bizonyult egészen eddig. Noha félig orvos családban nőttem fel, és nem egyszer fordultam meg az édesanyám munkahelyén gyerekkoromban elég korán világossá vált, hogy ebben a közegben egyszerűen rosszul érzem magam. De nem csupán lelkileg, hanem voltak ennek külső jelei is: szédülés, hányinger, nagyon sok esetben szinte abbahagyhatatlan sírásba kezdtem. Nagyon nehezen szoktam meg, ahogyan a mai napig pánik fog el ha csak a kórházi fertőtlenítő torokmaró szagát megérzem. Ebből az egész borzalomból mostanra már annyi maradt, hogy nem kedvelem továbbra sem az egészségügyi intézményeket, a vér látványa meg egyszerűen kiborít. Tudom, hogy ilyen szempontból rémes vagyok, és anya szerint nem ártana ezzel kezdeni valamit, mert egy balesetnél ahol valakinek az élete múlhat rajtam nem blokkolhatok le. Bevallom, ez a félelmem a mai napig valóban megvan és küzdök ellene derekasan, egyelőre vesztésre állok. Most, a parkban amikor rohanni kezdek a csoportosulás, és a jajjgató irányába a szívem már a torkomban kalapál, és szinte érzem, tudom, hogy abszolút csak koloncnak megyek oda, de az aggodalom a másik ember féltése felülírja a saját fóbiámat. Ez minden bizonnyal ösztön, ami benne van az emberben, és meglehet csak efféle helyzetekben jön elő. Nem tudom őszintén szólva, de minden mozdulatom magától jön, ahogyan kisgyerekként apától láttam. Szinte látom magamat, ahogyan a kék-vörös fénnyel villogó járőrkocsiban hagy a papa (aznap éppen ő volt a soros, hogy elhozzon az iskolából és útközben riasztották) ott van mellettem egy másik egyenruhás, én pedig figyelem hogyan kezd el intézkedni, hogyan nyúl a fegyverért, hogyan araszol óvatosan a tett helyszínén, a távolabbi bámészkodó tömeget pedig egy határozott mozdulattal tolja hátrébb. Mindig is jó megfigyelő voltam hatalmas igazságérzettel így azt hiszem később nem is volt kérdéses, hogy milyen irányba indulok majd el.
Amíg a mentőkre várunk kicsit idegesebb vagyok a kelleténél. Roppant zavaromat szinte semmi nem képes oldani, csak saját magamnak mantrázok rendületlen, hogy valamennyire sikerüljön az egészet feldolgozni. Szégyenlem, hogy felnőtt nő létemre nehezebben viselem az egészet, mint akár egy gyerek a tömegből. Hallom a hangokat, a zsibongást, az emberek alakjai összeolvadnak, a világ egyetlen színes kavalkád lesz, melynek a közepén mi vagyunk az ismeretlen férfival. Kell hirtelen valaki, akibe kapaszkodhatom, aki higgadtabb nálam, aki csak arra a pár percre egy fix ponttá válik, amíg a légzésem újra egyenletes nem lesz és abba nem hagyom a kezeim rendületlen és kitartó tördelését. A hangja korábban távoli visszhangként jutott el hozzám, foszlányokban szavakat is elcsíptem, de az mindenképpen egyértelmű és világos volt, hogy alapból ura a helyzetnek, tudja, hogy mit kell csinálni. Tudni én is tudom, csak éppen képtelen vagyok rá. Még megszólalni is nehezen megy, nekem aki a szavakkal dolgozik, akinek az a munkája, hogy minél pontosabban fogalmazzon minél lényegre törőbben és minél inkább igyekezzen bebizonyítani a saját igazát. Nem tudom mivel oldhatnám fel a helyzet szinte már kínosan kellemetlen voltát, így próbálok azt hiszem beszélgetést kezdeményezni, mielőtt áttérek hiperventillálásba és tökéletesen sikerül valamilyen szinten kiborulnom. Kontrolálni igyekszem az egész reakciót és még egy olyan állapotban csípem el magamat ahonnan ez még visszahozható. Fél éve egy baleset helyszínén egyszerűen sokkot kaptam és csak ültem ott, kezemet az arcomba temetve nem bírtam abbahagyni a zokogást, majd egyszerűen a levegő hiány, vagy éppen a túlszuszogás hatására elájultam. Nem igazán szeretném ha ez megismétlődne, és persze a tekintélyemen is csorba esne nem beszélve a tartásomról, amire mindig is büszke voltam. A helyzet magaslatán kell állnom és nem visszazuhanva magam alá.
- Pontosítanék. Hozzá igen, meg nem. Mármint hozzászokni és megszokni az két külön dolog.- ha már játszani kezdek a szavakkal azt hiszem jó irányba haladok a nyugalom felé, és persze ebben segítségemre van a férfi is...mintha hallottam volna a nevét amikor telefonált. Próbálom felidézni, az agyam eszement módon kattog, visszaemlékezni akarok, kicsit lehunyom a szemeimet, aztán egy zavarodott mosolykezdeménnyel az ajkaimon nézek vissza rá, kitartóan kerülve a háttérben zajló események fizikai megfigyelését. Ettől mondjuk még aggódom. A mellkasát bámulom úgy mintha ott valami roppant érdekes dolog lenne, de jelen pillanatban bármi érdekesebb lehet, minthogy még egyszer látnom kelljen a vérző sebet.
- Akkor lassan tényleg megnyugodhatok. Bár azt hiszem, hogy egy ilyen helyzet után nehezen tud megnyugodni az ember. Elvégre mégis csak egy gyerek...- azt már magamban teszem inkább hozzá, hogy meg egy felelőtlen szülő….nem is tudom hogyan gondolta mégis. A mentő szirénájának éles hangja szeli át a park csendjét és hallom a kerekek alatt csörrenő leveleket, a közeledő motor zúgását, de még mindig nem nézek fel, még mindig a férfi mellkasát bámulom előre meredve. Bele sem akarok gondolni jelenleg milyen látványt nyújthatok.
-Aaaaa sebről többet ne beszéljünk rendben?- kétségbeesetten vékony a hangom, amikor a kimondott szavak hatására felidéződik bennem a látvány is, bár én kértem a férfit, hogy mondja el mi a helyzet, ő meg csak egyszerűen teljesítette a kérésemet.
- Bocsánat.- teszem hozzá még mert úgy érzem, hogy kicsit jogtalan volt az előbbi megnyilvánulásom, noha valóban nem akarok jobban belegondolni a látványba.
- Én? Hehe, pompásan!- hát persze, pont úgy nézhetek ki. Bár azzal, hogy lassan a tömeg oszlani kezd, már egyre kevesebb hangot hallani, lépteket távolodni viszont annál inkább. Sokan véleményt formálnak pro és kontra, ami az emberi természet tökéletes velejárója. Viccesen azt szoktam mondani, hogy egy emberi tömeg egy perc után adott helyzetben képes átalakulni egy rögtön ítélő bírósággá ahol a vélemények egymásnak feszülnek, végül a csoport ha nem is konszenzusos de mindenképpen valamilyen döntésre jut. A törvény pedig ezt az életbeli eseményt mesterséges körülmények között, kevesebb szereplővel szimulálja. Amikor a keze a vállamhoz ér akkor vonom el végre a tekintetem a mellkasától és lassan fordulok a saját vállamon pihenő kéz felé majd vissza  felnézve rá. Az előbbi rohanás közepette nem igazán volt alkalmam megnézni.
- Köszönöm, Darby.- a mondat tagolásának hibájára akkor jövök rá amikor kimondom így gyorsan megrázom a fejemet és kicsit zavarodottan teszem hozzá
- Mármint nem maga, hanem én….én vagyok Darby. Maximilian, ha jól értettem a nevét.- mostanra csak sikerült felidéznem a telefonbeszélgetésből elcsípett keresztnevet, noha a családnevét ha vallatnának sem tudnám megmondani.
- Tényleg sajnálom és elnézést az előbbi kis….- egy másodpercnyi szünetet tartok, hogy megtaláljam a megfelelő szót arra amit produkáltam
-... viselkedés beli anomáliámért. Nem sűrűn fordul elő, és kellemetlen egyben roppant kínos is. Maga is gyerekkel volt itt vagy családdal?- egy kérdésben tulajdonképpen a világ legburkoltabb módján tudakoltam meg, hogy családos, nős emberhez van szerencsém avagy sem. Noha a vállamon előbb pihenő kezén nem láttam jegygyűrűt és a másikon sem. Érdekes ez bármilyen szempontból? Nos, soha nem tudhatom mikor mi érdekes és milyen szempontból. A távolodó mentő után pillantottam, és mintha mázsás súly gurult volna le a mellkasomról hatalmas sóhajjal vettem tudomásul, hogy most már minden tényleg rendben lesz a sérült gyerekkel. Legalábbis reményeim szerint. Sietve fordultam a pad irányába ahol az előbb ücsörögtem, mikor az események beindultak és legnagyobb meglepetésemre a táskáim, mindkettő még érintetlenül hevert ott, noha az aktatáska a fűben landolt amikor ledobva loholni kezdtem. A pad felé mutogattam, néha hátrapillantva, néha vissza Max-re közben pedig magyaráztam neki.
- Én ott….ott hagytam a holmijaimat….azt...azt hiszem jobb lesz ha vissza...szóval...mindent összegezve kiegészítettük a vészhelyzetben egymást. Köszönöm Maximilian.- meg kellett volna fordulnom, és visszamenni a padhoz, ehelyett ott álltam, hol hátra pislogva, hol pedig a férfit nézve, végül egy lágy mosollyal bólintottam és a pad felé vettem az irányt, ahol felvettem a földről a táskámat, és leporolgattam, majd visszanéztem rá. Darby az ég szerelmére, miért vagy ennyire zavarodott? Még az előbbi hatása….hát persze!
Vissza az elejére Go down
Maximilian Goltz
Maximilian Goltz
Oktatás

Avataron : Andrew Cooper
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyKedd Nov. 08, 2016 10:06 am
 



 

Van, amikor nincs idő érzésekre, szörnyülködésre, vagy megállni és megcsóválni a fejünket, hogy milyen dolgok történnek... ha egy gyerek balesetet szenved, akkor ez az eset áll fenn. Szép dolog az empátia meg az aggodalom, de azzal nem lesz senki kint a vízből, így azonnal cselekszem, ráérek majd később elgondolkozni, hogy milyen borzalmas is egy ilyen fiatal életet veszélyeztetve látni. Vagy nem fogok... merthogy számtalanszor törtem össze magam én is, varrtak, gipszeltek nem is egyszer, szóval valahol úgy érzem, hogy az ilyesmi nem kifejezetten a világ vége. Jobb is így gondolni ahelyett, hogy egy gerinctörést vizionálnék a kicsinek, könnyebb "eb csont beforr" gondolatokat táplálni tudatalattimban, míg társadalomtudatos énem intézkedik: pulzust és légzést néz, mentőt hív, figyel anyukára. Anyuka után meg arra, aki rajtam kívül igyekezett még összeszedett lenni, de végül ez mégsem sikerült annyira. Ahogy folytatódnak az események, az is egyre nyilvánvalóbb, hogy jelenleg neki nagyobb szüksége van rám, mint a sérültnek, akiért mi nem tehetünk semmit, az a mentősök dolga lesz. - Igaza van. Még ha jobban meggondolva kérdésesnek tartom, hogy ilyesmit meg lehetne szokni, inkább belefásulni lehet talán... inkább tárgyiasítás és érzéketlenséggel való felvértezés tud ezeken segíteni. - akaratlanul is az Iván Iljics halála jut eszembe ebben a témakörben. - Nem könnyű, de érdemes próbálkozni vele, elvégre kinek használ, ha olyan dolgon pörög, melyre nincs ráhatása? - tárom szét kicsit karjaimat. Ennyire sztoikus lennék? Igen, meglehetősen az tudok lenni. - A gyerekek megsérülnek, aztán elég gyorsan meg is gyógyulnak, saját tapasztalat... remek ambuláns lap gyűjteményem van hat és tizennégy év közötti koromból nekem is. - igyekszem inkább valamiféle megnyugtató halványan humoros megjegyzéssel nyugtatni a kisasszonyt és igazat is mondok. Érdekes, hogy azzal próbálom őt vigasztalni, amiből korábban én is merítettem. Akárhogy is, kezdem lassan azt hinni, hogy leettem ebédszünetben a zakó alá húzott fekete pulóvert, mert annyira fixíroz egy pontot s önkéntelenül is odanyúlok, de szerencsére semmi olyat nem érzékelek, ami oda nem illő anyag lenne. Közben érkezik a mentő és a helyzet egész megnyugtatóan alakul. - Bocsánat, csak a kérését teljesítettem, de észben tartom. - bólintok, nem nagy fáradság kerülni a dolgot, már azért is, mert csupán ennyit mondhattam el róla jelen pillanatban, a későbbiekben pedig már nem kell ezzel foglalkoznom, hiszen a mentősök elviszik a gyermeket, én pedig itt maradok. - Pompásan? - szalad fel a szemöldököm, mert az elegáns hölgyeményről el tudnék mondani jelenleg pár dolgot, de kevéssé valószínű, hogy a pompás állapot része a sápadtság és minden, ami arcára kiül. Megnyugtatóan érintem vállát, jelen helyzetben ennyit tehetek. A jelek szerint nem zavarja szerencsére. Lehet apró gesztus, de sokat tud jelenteni, olyan kontaktus, amiből igen is lehet erőt meríteni és az embereknek ez fontos. Manapság elhidegült hétköznapokban az ilyen kicsinységek sokszor elsikkadnak és nem is feltétlenül tudjuk értékelni őket. Következő szavainak hatására ismét finom mosoly ül ki a szavamra. Van abban valami báj, ahogy magyarázkodik. - Igen kedves Darby, jól értette. És örülök a találkozásnak. - fejben elismerően bólintok, hogy a mentős telefonbeszélgetésből kiszűrte és megjegyezte a nevem, ráadásul már adósom sem maradt, hiszen én is tudom immár az ő keresztnevét. - Ugyan, semmi gond... - legyintek, hiszen nem tett ő semmit, amiért igazán elnézést kéne kérnie. Vagy bocsánatot igénylő bűn, ha valaki érzékeny a világ dolgaira és ez netán anyai ösztöneivel is összekapcsolódik? Mert olybá tűnik nekem, hogy ez is mozgatta aggodalmát és elgyengülését, ő mondta, hogy gyerekkel ilyen sokkal megrázóbb. - "Homo sum nihil humani a me alienum esse puto" - mormolom még magam elé, mert ki lennék, ha megállnám, hogy el ne süssek valami latin közhelyet? Megmosolygom saját tipikusságom is belül, majd rátérek Darby kérdésére is. - Nem, csupán a véletlen, vagy a sors hozott erre, ahogy tetszik. - mondhattam volna gondviselést is, ki miben hisz, vagy nem hisz ugyebár. A kérdés burkolt, átvitt értelme felett átsiklik figyelmem s csak arra koncentrálok, hogy nem csak ő, de a helyzetben én is megfeledkeztem táskámról, de mind a két kezemre szükség volt. - Ugyan, nincs mit köszönni. - legyintek, hiszen ez az igazság, minimum felebaráti kötelességem volt, amit tettem. Pár lépést teszek, hogy felvegyem én is a bőrtáskámat, majd visszapillantok a zöldes barna szempár (mely az előbb oly kitartóan fixírozta mellkasom s melyet csak villanásra figyelhettem meg utána teljes valójában) és tulaja felé, hogy azt vegyem észre, ő is ugyan ezt tette. A padhoz sétálok gyors, ruganyos léptekkel. - Mondja, meghívhatom egy kávéra mondjuk? Még sápadtnak látszik kedves Darby és lehet jót tenne... - szó mi szó, még tényleg kissé sápadt a hölgyemény, illetve mintha kissé nem találná a helyét, lehet az segítene.
Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptySzer. Feb. 15, 2017 9:41 pm
 



 





játék vége




Vissza az elejére Go down
Trinity Grey
Trinity Grey
Inaktív

Avataron : Jessica "Stoya" Stoyadinovich
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyCsüt. Ápr. 13, 2017 2:59 pm
 



 

A személyes megjelenés indokolt lenne. Ezekkel a szavakkal zárta le a beszélgetésünket a múzeum igazgatója, majd mindketten bontottuk a vonalat. Nem furcsáltam kimért és visszafogott stílusát, hiszen ismerem annyira őt, hogy tudjam, ilyen az életben. A valódi életben. Viszont a klubban, az én fájdalommal csipkézett és dominanciától terhes szentélyemben teljesen átalakul, levetkőzi a társadalom elvárásait, megszabadul minden kötelezettségétől, elengedi az önmagára kényszerített standardokat, s ostorcsapásokkal neveli a lányokba a felsőbbrendűségét. Nekem is már volt szerencsém hozzá, amikor ostorai és pálcái vörösre festették hátam egyébként hófehér bőrét, amikor csipeszeinek nyomát napokig éreztem combom belső oldalán, amikor a kenderkötél véraláfutásokat mart makulátlan csuklóim ívére. Gyűlölhettem volna érte, megvethettem volna a bánásmód miatt, melyet még a felesége előtt is titkol, de semmi ehhez hasonlót nem teszek. Mert élvezem kegyetlenségét, vágyom szívének fekete mételyét, az uralkodó jellemét. Most azonban nem hozzá jöttem, nem miatta lépkedek fel a park melletti múzeum épületének lépcsőin.
- Chantal. - nem volt rá okom, hogy kimondjam a nő nevét, akiről csak annyit tudok, beszélnem kell vele, s miatta indokolt a személyes jelenlétem. Nem tudok róla semmit, neve mégis megbabonáz, szívem zakatolva kutatja a lehetőségeket, hogy milyen személyiség lehet ilyen névvel. Mert a név kötelez, mint ahogyan az én esetemben is elmondható ez. Cecilyként egy szürke egérke voltam, egy többre vágyó, jelentéktelen fruska vidékről, aki elhitte, hogy többre hivatott annál, mint ami. Trinity viszont egy erős nő, biztos jellem, egy megtörhetetlen sziklaorom, kíméletlen üzletasszony. Ezért is döntöttem úgy, hogy miután abbahagyom a pornózást, megtartom a művésznevem. Mert a név kötelez, ahogyan a Chantal név is kötelez valamire. Voltak elképzeléseim, de amíg nem találkozok a nővel, addig nem alkotok véleményt. Sosem szoktam, s erre a munkám, az életem a bizonyíték. Hiszen ki gondolta volna, hogy a múzeum igazgatója többszörös orgazmusig képes juttatni? Ha az első benyomásomra hagyatkoztam volna, az elképzeléseimre, akkor én biztosan nem.
- Köszönöm szépen. - mosolyogtam a biztonsági őrre, majd a képpel a kezemben indultam el a javasolt irányba. Egy sikkes pillantással tekintettem magam mögé, majd igazítottam meg fenekemen a bőrruha utálatos redőit, apró játékot játszva a rend éber vigyázójával. Fekete, magassarkú és rettentően nyaktörőnek tűnő szandáljaim hangos koppanásokkal haladtak előre a márvánnyal borított padlón, testszín combfixekbe bújtatott lábaim lassan követték egymást apró lépésekkel, melyekre a szoknyarész szabása kényszerített. Talán túl ünnepélyes, túl nem ide illő az öltözet, de ma ezt akartam viselni, kellett nekem ez az elegancia. Elegancia, fehérnemű nélkül, hiszen azt ma elfelejtettem felvenni.
Kontyba tűzött hajam és kissé a pornóipart idéző, erős sminkem tette fel a koronát a megjelenésemre, viszont egy nagyobbacska, ormótlan kartontáska elrontotta az egész felhozatalt. A személyes megjelenésem oka. Körülbelül fél méter széles és harminc centiméter magas, papírszínű förmedvény, melyen egyetlen műanyag pánt segítette a cipelést. Terhem nem volt túl nagy, hiszen csak egy festményt hoztam magammal, mégis rettentő visszásságot keltett a táska és a ruházat kontrasztja. Vállat vontam, nem érdekelt, majd kettőt kopogtattam az ajtón, melyre annyi volt kiírva: Chantal Léonie Lefevre, múzeumi kurátor. Majd csak vártam, hogy bebocsátást nyerjek a Mr Stockton által ajánlott szakértő irodájába, hogy végre megtudjam, milyen képet is szorongatok a kezemben.
Vissza az elejére Go down
Chantal Léonie Lefevre
Chantal Léonie Lefevre
Polgárság

Avataron : Emma Stone
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyPént. Ápr. 14, 2017 10:12 pm
 



 




Trinity & Chantal

-the lost Flagg-


Nem gondoltam volna, hogy valaha még idegbeteg és izgatott is lehetek egyszerre a munkám miatt, hiszen mindig is imádtam azzal foglalkozni, amit jelenleg csinálok. Mondhatni, mázlista vagyok, mert olyan munkám van, amire vágytam és amit szeretek. Kevés ember mondhatja el ezt magáról, hiszen a többség rühelli az állását és boldogtalan, amiért az álmait nem tudta valóra váltani. Mondjuk ebben közre játszik az is, hogy nem lehet mindenki űrhajós, balerina vagy színésznő, már pedig van egy olyan érzésem, hogy az emberek nagy része ilyesmi álmokat dédelget gyerekkorban. Kétlem, hogy valaki úgy születne, hogy már akkor bankár, könyvelő vagy jogász akar lenni. Én viszont mindig is imádtam a művészetet, így aztán érhető, hogy ezt csinálom egész életemben majd.
Most például épp azt a részét végzem mondjuk a munkámnak, amit annyira nem szeretek. Telefonálgatok, szervezgetem a már következő kiállítást, mikor a mostanit pár napja nyitottuk meg és persze eltökéltem magamban, hogy újabban kezdő művészeknek is működtetünk majd egy külön galéria részt pár utcával arrébb. Hiszen nem csak azokra kell büszkének lennünk, akik a rég múltban alkottak valami szépet. Itt van a jövő nemzedéke, a leendő nagy emberek, akikre száz év múlva majd úgy emlékeznek az emberek, hogy korunk nagy művészei voltak. Az én dolgom, hogy ezeket előhalásszam lehetőleg és minél előbb segítsek nekik a nagyközönség elé kerülni.
Na de, hogy mitől vagyok izgatott? A főnök lebeszélt nekem egy találkozót egy nővel, aki állítólag egy nagyon jó festményről szeretné megtudni, hogy mi az, kié és egyáltalán, mihez kezdhet vele. Ez pedig mindig izgalmas meló, mert volt már, hogy valaki olcsó utánzattal sétált be egy ilyen helyre, mint ahol most én is ücsörgök, de volt, hogy milliókat érő, régóta keresett festménnyel jelent meg valaki. Most pedig nem lehet tudni, hogy melyik verzió válik majd valóra, de kíváncsian várom a találkozót.
Az órámra pillantok, miközben a telefonba folyamatosan csicsereg egy női hang. Az egyik ismerősöm az, aki vállalta, hogy segít a galéria megnyitásában és most sorra ecseteli az ötleteit, de én -bunkó vagyok, tudom-, már rég nem arra figyelek, hogy mit beszél, csak hümmögök meg aházok, mintha érteném a hosszú, fondorlatos, nyakatekert mondataiból a lényeget.
Mikor végre meghallom a kopogást az ajtómon, izgatottan pislogok a hang irányába, majd a telefonba csicsergőre figyelek egy pillanatra.
-Karen, ne haragudj. Most le kell tennem, kopogott valaki. Később beszélünk, jó?- és amint elhangzik egy zavart és kissé kiábrándult "oké", le is csapom a kagylót, hogy végre arra figyeljek, amire reggel óta várok: a vendégemre, aki remélhetőleg valami gyönyörűséggel a kezében sétál most majd be hozzám.
-Tessék!- kiáltom az ajtó felé, miközben felemelkedek a székemből és kezeimet tördelve várom a hozzám érkezőt. Istenem, csak add, hogy valami nagy fogás legyen! Az annyira nagyon király lenne.

Vissza az elejére Go down
Trinity Grey
Trinity Grey
Inaktív

Avataron : Jessica "Stoya" Stoyadinovich
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptySzer. Ápr. 19, 2017 11:27 am
 



 

Kopogtatásom nem várt sebességű reakciót váltott ki, majd a kedves invitálásnak eleget téve léptem be az irodába. Apró mosollyal arcomon csuktam be magam mögött az ajtót, s amint megláttam Chantalt, megálltam egy pillanatra és elméláztam vörös hajkorona felett. Inkább egy szőkeségre számítottam, egy kicsit Barbie kinézetű lányra, aki tincseit tekerve ujjára mosolyog teli szájjal egy rágót majszolva. Az elém táruló látvány azonban minden volt, mint a kép, amit lefestettem a fejemben. Azonban mindez mellékes volt, oktalan gondolatmenet egy érdektelen intermezzo körül, mely olyan gyorsan hussant tova agyam tekervényei közül, mint ahogyan megérzekett oda a pillanat töredéke alatt.
- Jó napot kívánok, Trinity Grey vagyok! - hangom lágy, dús hullámként nyaldossa hallójáratának bolyhait, majd szabad kezemet nyújtom, hiszen az illendőség úgy kívánja, hogy bemutatkozásom mellé kézfogás is dukál. Figyeltem vonásait, a bíbor hajzuhataggal keretezett arcot, smaragdban játszó íriszeit, ajkainak hosszú íveit, s újra mosolyognom kellett. Határozottan vonzó nő, megkockáztatom a gyönyörű jelzőt magamban, de benyomásomat nem a klasszikus szépségideál jegyei hangolják pozitívra, hanem a megfoghatatlan és különleges iránti beidegződés.
- Remélem segíteni tud ezzel a kis problémámmal. - biccentek fejemmel a kezemben tartott csomagom felé, majd egy állványt keresek, ahová biztonságosan helyezhetem el a festményt. - Az igazgató úr biztosított affelől, hogy a segítségemre lesz széleskörű tudása és szakértelme.
Hittem utolsó mondatom igazságtartalmában, hiszen a legjobbat adom és cserébe azt várom el. A repertoárom, amit ebben az esetben a múzeum legfőbb vezetője élvezhet nem más, mint Seattle egyik legjobban őrzött titka, a szexualitás legmélyebb bugyraiba vezető út végén található gyönyörök háza. Azonban az épületbe való bebocsátás feletti hatalom a kezeim között fut össze, s ha olyan választ kapok a kérdéseimre, amivel nem leszek elégedett, a bizalom megremeghet és el is veszhet.
Egy lépést hátrálok, majd hellyel kínálom magam egy széken. Jobb lábam átvetem bal térdem felett, apró erőszakot alkalmazva a ruha anyagán, hiszen a lépéseim hosszát rabigába hajtó szűkősség utóbbi mozdulatomra is hatással van. Derekam egyenes, feszes és decens, ujjaim összekulcsolva hullanak ölembe, majd figyelmem teljes egészében a nőre fordítom.
- Kérem Chantal, kezdjen hozzá. Varázsoljon el! - sikkesen nevetek fel, visszafogott magabiztosságot sugallva, majd figyelem mozdulatait, hangját, mondandóját.
Vissza az elejére Go down
Chantal Léonie Lefevre
Chantal Léonie Lefevre
Polgárság

Avataron : Emma Stone
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptySzer. Ápr. 19, 2017 11:08 pm
 



 

Őszintén bevallom, nem egy olyan személy sétált be az ajtón, mint amilyenre számítottam. Mármint, ha már valaki festményt hozna nekem, hogy megnézzem, kiféle és miféle képről van szó, azt hinném, hogy valami ötvenes-hatvanas évei környékén járó fazon lehet az, aki gyűjti esetleg a régi képeket, vagy szerezte valami aukción. Ezen elképzelés ellenére viszont, hozzám egy fiatal nő sétált be, aki cseppet sem tűnt úgy, mint aki a művészetek nagy rajongója lenne és azért jutott a festmény birtokába, mert mindent megmozgatott annak érdekében, hogy hozzá kerüljön. Na de a meglepettség ellenére megpróbálok nem ítélkezni előre. Lehet, hogy mégis valaki olyan, aki imádja a művészeteket, csak segítségre van szüksége.
-Chantal Lefevre. Nagyon örvendek.- fogok kezet a nővel, ahogy bemutatkozik és én is így teszek természetesen, majd figyelmesen hallgatom, miről is van szó. A becsomagolt kép láttán máris izgalomba jövök és azon kezdek töprengni, mégis miféle képhez lehet ma szerencsém. Lehet, hogy valami olyasmi, amit régóta elveszettnek hittünk és mindeddig egy kis pincében porosodott? Vagy, valami ritkaság? Egy ismert festő kevésbé ismert műve? Olyan sok minden jöhet szóba.
-Természetesen, azon leszek, hogy segítsek.- bólintok egyet, ahogy az igazgatót szóba hozza, majd tekintetem a kép felé terelem, mely ekkor már egy állványon ácsorog velem szemben. Első pillantásra levegőt is elfelejtek venni, ami leginkább annak köszönhető, hogy olyasmit látok, amiről nem gondoltam volna, hogy látni fogom. Hátra pillantok a nőre, majd vissza a festményre és ezt megismétlem még párszor, miközben azt kántálom magamban, hogy ez nem lehet.
A giccses mondata ellenére, nem az az első dolgom, hogy elvarázsoljam, ahogy ő kérte. Helyette inkább magamhoz veszek egy nagyítót és azzal kezdem a festményt vizsgálgatni. Óvatosan megtapogatom a papírt, majd elképedve pislogok magam elé még pár másodpercig, végül megköszörülöm a torkom és a nő felé fordulok.
-Nos, így elsőre azt mondanám, hogy ez James Montgomery Flagg egyik festménye, vagy egy nagyon jó hamisítvány. A kép, melyet 1935 környékén festett Flagg, évekkel ezelőtt elveszett.- kezdem el a kép bemutatását, de persze én egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy megállapítsam, a kép eredeti-e. Minden esetre, nekem nagyon úgy fest, ami azt jelenti, hogy a nő valami úton-módon egy igen ritka festmény birtokosa.
-Tudja, Flagg amerikai nemzeti lapok illusztrátora volt már tizenévesen is és, bár főképp rajzolgatott, akad pár festmény is, melyeket ő készített. Ezt például vízfestékkel festette, de a legismertebb munkája az első világháborús "I Want YOU for U.S. Army" toborzó plakátja volt.- nyelek egy nagyot, mert már a gondolata is, hogy egy ilyen ritka festmény a kezeim közé került, kiszárítja a számat. Ha ez valóban eredeti, akkor nagyon hálásak lehetünk Miss Greynek, hogy épp hozzánk sétált be vele.
-Ha nem probléma, megkérdezhetem, hogy tett szert a festményre?- mert bár én már most elhiszem, hogy eredeti a festmény, tekintve, hogy kétségkívül vízfestékkel készült és körülbelül akkorra lehet saccolni, mint amely évszám ismert, nem ártana azért tudni, hogy merre volt eddig a festmény. Az is sokat segíthet az eredetisége megállapításában, hogy honnan került elő. Ez tipikusan az az eset, amikor a poros pince is szóba kerülhet.
Vissza az elejére Go down
Trinity Grey
Trinity Grey
Inaktív

Avataron : Jessica "Stoya" Stoyadinovich
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyCsüt. Ápr. 20, 2017 3:37 pm
 



 

Gyermeki csodálattal és szelídséggel figyelmet a nő szavait, ahogyan tapasztalt mozdulatokkal ellenőrizte a képet, amint nagyítójával figyelte meg a részleteket, és bár nem volt célja, mégis elvarázsolt. Olyan ritka az manapság, hogy valaki tényleg él a munkájának, s nem egy nyolctól ötig szakasznak érzi az életében, hanem igazi hivatásként kezeli. Csak bólogattam és mosolyogtam a szavaira, hiszen ha megköveznek, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy kicsoda James Montgomery Flagg, de ama híres toborzó plakátot már láttam. Bár nekem a "We Can Do It!" poszter sokkalta közelebb áll a szívemhez, hiszen a második világháború propagandakiadványa talán még mindig ott virít a régi szobám falán.
- Őszintén megvallom, számítottam erre a kérdésre. - pillantok újra a fesményre, majd vissza Chantalra. Arcomra kicsiny mosolyt varázsolok, majd a szemeibe fúrom a saját tekintetem. - Egy üzleti konstrukció része volt a festmény. Pontosan nem tudom megmondani, hogy az ügyfelem honnan szerezte be, de fizetség volt egy elvégzett munka után.
Talán ezzel túl sokat mondtam a másiknak, de vállat vontam az eset felett, hiszen így is rébuszokban beszéltem, s ha ebből kihámoz valami értelmeset, akkor tisztelet jár érte. Mert azt ugye nem fogom az orrára kötni, hogy Alfredo Barrani is a klubom ügyfélköréhez tartozik, azt pedig pláne nem osztom meg vele, hogy az egyik kedvenc szexuális fantáziájának része egy összeszékelt pelenka és egy gonosz mostoha, aki ezért elfenekeli. Nem ítélkezem, hogy ne ítéltessek!
- Ha jól értem a szavait, akkor ez egy értékes festmény ... már amennyiben eredeti. Melyek lesznek a következő lépések, amivel bizonyítanák a hitelességét? - érdeklődve biccentem jobbra a fejemet, majd egy láthatatlan redőt egyenesítek ki szoknyám anyagán. Milyen goromba viselet!
Felálltam a helyemről, majd közelebb léptem a nőhöz és a festményhez. Még mindig megihletett Chantal elhivatottsága, s ahogyan hallgatom a mondandóját, úgy veszek el a kép látványában. A maszkos nő bűnbe csábít fedetlen alakjával, s a kígyó jelenléte csak erősíti a hatást. Talán a bibliai Évával nézek farkasszemet, az ő kebleinek dússága igéz meg és ágyékának tüze csábít szodómiára. - Gyönyörű nő volt a modell, hibátlan és magávalragadó! Mintha megelevedne a képen a nőiessége és szenvedélyes táncba hívna a tekintete, s talán engednék is a kísértésének, ha találkoznék vele személyesen.
Szavaim halkan hagyják el az ajkamat, forró kéjbe oltott vágy csendült minden hangban, s talán kicsit átragadt Chantal szenvedélye rám is, azért hallhatta a másik ezt a rövid monológot.
Vissza az elejére Go down
Chantal Léonie Lefevre
Chantal Léonie Lefevre
Polgárság

Avataron : Emma Stone
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyCsüt. Ápr. 20, 2017 4:19 pm
 



 

Mivel a vendégem nem kérdez vissza konkrétan semmire, úgy gondolom, megelégedett a válaszommal. Bővebben mondjuk én se tudnám kifejteni, hogy ki is az a pasas, mert szégyen szemre, a reneszánsz a fő szerelmem festmények, szobrok és építmények terén is. Az a kor az, amire nyugodtan mondanám, hogy visszautaznék oda szívesen. Fenébe a sok kacattal meg a kényelemmel, amit a jelen kor biztosít. Inkább megnézném személyesen Firenzét az 1400-as évek közepe táján, amikor a reneszánsz ott már javában zajlott, majd szép lassan átterjedt egész Európára. Na jó, kissé elkanyarodtam a témától.
-Értem, szóval a véletlennek köszönhetően került önhöz. Igazán becses kincsre bukkant, ha ez valóban eredeti.- és őszintén nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vizsgálat eredménye, ami ugyan az én tudásomat már meghaladja, de minimálisan konyítok én is hozzá. Az ecsetvonások, a festék és a papír, simán eredhetnek az előző évszázadból, de konkrétan ugye én nem mondhatok. Meg vannak ehhez a megfelelő eszközök és emberek.
-A múzeum elküldené szakembereknek, akik megvizsgálják alaposan a festékanyagot és a papírt is. Mivel ez nem számít olyan réginek, nagyon jó állapotban is van, szóval a vizsgálatok se lesznek annyira bonyolultak, mint például egy ezer éves könyv esetében. Egy héten belül biztosan meg lenne az eredmény de, ha engem kérdez, én arra szavazok, hogy ez eredeti.- sandítok közben többször is a festményre, majd ahogy a nő mellém jön és ő is jobban megnézi a festményt, figyelmesen hallgatom szavait. Jó látni, mikor valaki át tudja magát adni egy-egy festménynek. Ilyenkor kicsit úgy érzem, hogy mégse vagyok annyira ufo, mint ahogy azt néha gondolom és nem csak én érzem úgy olykor, hogy beszél hozzám egy-egy alkotás.
-Igen, valóban gyönyörű nő. Ugyanakkor van egy kis bibliai vonatkozása is, hiszen a képnek a "Maszkos nő kiemelkedése a pokolból" címet adták. Nem tudni, hogy konkrétan Éva-e az, akit le akart festeni Flagg, de a kígyó és a nő mindenképp erre utal. Talán, ez amolyan feloldozás-féle akart lenni, ami Évának szól és a bűnbeesés történetének.- mélázok el kicsit jobban a képen és bár nagyon sok vonatkozása is lehet még, nekem leginkább ezt sugallja. Mintha a festő ezzel emelte volna ki a nőt a pokolból, hogy nem tekinti bűnösnek az alma leszedése miatt. Ugyanakkor az is lehet, hogy ez csak egy egyszerű festmény, ami egy kissé horrorisztikus környezetben ábrázol egy szép nőt és nem kell beleképzelnünk semmit. Ez a jó és egyben a rossz is a művészetben, hogy soha nem fogjuk megtudni, pontosan mit akart az alkotó közölni a világgal.
-Hajlandó egy hétre megválni tőle, hogy bebizonyosodjon, eredeti-e? Természetesen, adunk róla papírt, de akár egy összegben is megállapodhatunk, amit biztosítékként oda adunk addig.- fordulok végül a nő felé, hogy immár az üzleti részről is váltsunk pár szót. Ha ez valóban az, ami, akkor nagyon örülni fogok és biztosan fel fogom még azt is ajánlani, hogy megveszi tőle a múzeum vagy legalább adja kölcsön pár kiállítás erejéig, hogy ország-világ láthassa, ne csak mi.
Vissza az elejére Go down
Trinity Grey
Trinity Grey
Inaktív

Avataron : Jessica "Stoya" Stoyadinovich
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptySzer. Ápr. 26, 2017 4:45 pm
 



 

Csendben hallgattam a monológját, néha csak biccentve a bonyolultnak tűnő procedúra végighallgatása közben, majd amikor a képről kezd kissé átszellemülve beszélni, ha lehet mondani, még jobban csüngtem a szavain. Látszott rajta, hogy a munkájának él, hogy ebben érzi elemében magát, s ahogyan a mondatait megszerkesztette, tovább gyűrűzött bennem a csodálat a megfestett nő irányába.
- Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem. - mosolyodom el, majd ismét csak rá figyelek, s kérdése egy pillanatra sem gondolkodtat el. - Ez csak természetes, de hagyjuk a papírmunkát. Az igazgató úrral rendkívül jó kapcsolatokat ápolok, megbízom benne és önben is. Azt hiszem, több kérdésem nincs is a képpel kapcsolatban. A táskát is önre bízhatom?
Kérdezem egy újabb mosoly kíséretében, majd már mennék is, de egy újabb kérdés visszatart.
- Holnap este ön is résztvesz a múzeum jótékonysági gyűjtésén? - szavaim ártatlannak tűnhettek, s Chantallal kapcsolatban nem is voltak hátsó szándékaim. Viszont számomra remek lehetőséget kínál az esemény, hogy újabb tagokkal bővítsem a klubom népes táborát. Hiszen a jótékonyság úri passió, a gazdagok és szépek önlélekemelő játéka, s ahol ennyien megjelennek, ott nekem is helyem van. Az igazgató úr pedig ragaszkodott hozzá, hogy kísérő társaságában emeljem a gyűjtés színvonalát.
Persze azt még nem tudom, hogy kivel jövök majd, de az is lehet, hogy csak egyedül jelenek meg, ami esélyt adhat egy szerencsésnek, hogy távozzak is vele. Egy fiatal, gáláns úriember vagy egy úrhölgy... Az üzletért mindent!
- Rettentően örülnék annak, ha az ön szemeivel láthatnám a múzeum kiállítási darabjait. - mosollyal zárom szavaimat, majd érdeklődve hallgatom válaszát, ami reményeim szerint igenlő lesz. Bár azt pontosan nem tudom megmondani, hogy miért is kedveltem meg pillanatok alatt a társaságát, de annyi biztos, hogy ez a pár perc elég volt ahhoz, hogy többet szeretnék róla tudni. S ki tudja, talán barátság is szövődhet két ember között, akik együtt gyönyörködnek James Montgomery Flagg vízfestékkel készített műve felett.
Vissza az elejére Go down
Chantal Léonie Lefevre
Chantal Léonie Lefevre
Polgárság

Avataron : Emma Stone
Kor : 34

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptySzomb. Ápr. 29, 2017 10:36 pm
 



 

Jól esik látni a nő arcán, hogy ennyire érdekli, amit magyarázok, vagy legalábbis, ha csak úgy tesz, mintha érdekelné, akkor nagyon jól csinálja. Kicsit az az érzésem, mintha valami előadást tartanék a festményről, holott nem ez volt a szándékom, de nem tehetek róla. Ha valami elragadtat, akkor órákig képes lennék róla beszélni. Főleg, ha egy ilyen ritkaságról van szó, mint ez a festmény is. El sem hiszem, hogy besétált ma ide ezzel.
-Ugyan. Én köszönöm, hogy meghallgatott.- mosolyodok el és biccentek is egyet köszönetképp, majd figyelmesen hallgatom, ahogy biztosít róla, hogy papírmunkára nincs szükség.
-Persze, maradhat a táska is. Köszönöm.- bólogatok és bár szívem szerint ragaszkodnék legalább egy átvételi elismervény megírásához, hogy igenis a múzeum vállal felelősséget a festményért, nem állok neki akadékoskodni. Hiszen a hölgy -elmondása szerint- nagyon jó ismerőse az igazgatónak és hát, ki vagyok én, hogy az igazgató barátaival akadékoskodjak?
-Ha sikerül úgy beosztani az időmet, hogy addigra minden papírmunkával végezzek, akkor mindenképp ott leszek, igen.- válaszolok továbbra is bólogatva és futva megfordul a fejemben, hogy a végén még aggódnom kell majd, mikor esik le a fejem a helyéről, annyit bólogatok. Szóval, ezen felbuzdulva le is állok ezzel a tevékenységgel.
-Ezek szerint ön ott lesz?- kérdezem kíváncsian és örömmel veszem tudomásul, hogy akadnak még olyan emberek, akiket érdekel a művészet és úgy érzik, pártolniuk is kell, amennyire tőlük telik. Már az nagyon sokat jelent, ha valaki részt vesz egy ilyen eseményen, ha pedig besegít valami vásárlással is, az maga a mennyország.
-Ez esetben, remélem összefutunk majd és akkor megígérhetem, hogy körbe vezetem.- mosolyodok el. -Igyekszem majd nem untatni vagy fárasztani, de érdemes lesz körbe sétálni és végig nézni mindent.- jegyzem meg, ahogy eszembe jut, mennyi gyönyörűség lesz akár licitálásra ajánlva, akár kiállítva, hiszen lesznek olyan darabok is, melyeket megvásárolni ugyan nem lehet majd, de megtekinteni annál inkább.
-Tudok még valamiben a segítéségre lenni?- fordulok végül kíváncsian a nő felé, közben érdeklődve az arcába pislogok és próbálok rájönni, mégis mivel foglalkozhat. Talán egy gazdag örökösnő? Üzletasszony? Esetleg egy gazdag férfi felesége? Nem tudnám megmondani.
Vissza az elejére Go down
Trinity Grey
Trinity Grey
Inaktív

Avataron : Jessica "Stoya" Stoyadinovich
Kor : 38

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyPént. Május 12, 2017 3:57 pm
 



 

- Most, hogy tudom, maga is ott lehet az estélyen, nekem is mindenképpen ott kell lennem! - apró füllentés, de erről neki nem kellett tudnia. Bár szavaim talán úgy csengtek, mintha randevúzni szeretnék vele, ami nem is állna olyan távol tőlem, ha az ügyfeleim között szeretném tudni. S bár nem tudom, milyen irányultságú a szexuális beállítottsága, szerintem távol áll mind a BDSM világától, mind a homoszexualitástól. Pedig olyan csókra érett ajakai vannak, hogy akaratlanul is megkívántam. Valaki végre jó alaposan megkefélhetne már!
- Nem, köszönöm. Már így is többet segített annál, mint amit reméltem ettől a találkozótól. - mosolygom el magam, majd sarkonfordulok és már indulnék is kifelé, de egy pillanatra megtorpanok. Talán nem kellene, de ki tudja, s ha már egyszer eszembejutott, akkor miért ne mondhatnám? - Holnap este vörösben kellene jönnie, kíváncsi vagyok, hogyan áll magának! Viszlát!
Nevetem el magam, majd szűk lépéseimmel odalépek az ajtóhoz és kilépek rajta. Chantal cipőim kopogását követheti még pár másodpercig, majd lépéseim hangja elveszik a távolságban. Vajon megfogadja a tanácsom? Holnap este megtudom.

-*-*-*-

- Köszönöm, Serge. - pillantok öltönyös söfőrömre, amint kiszállok a lesötétített ablakú limuzinból, s ő becsukja mögöttem annak ajtaját. - Majd hívom!
- Igen, kisasszony. - bólintott a férfi, majd visszaszállt a kocsiba és elhajtott. Pár másodpercig még az autót követtem tekintetemmel, majd a tömegnek nevezhető emberseregletre forítottam szemeim, kitérve pár vaku kíváncsi villantása elől. Csak mosolyogtam a paparazzok kérdésein, de mindegyiket egy fejrázással hárítottam, s inkább a többi érkező felé tereltem kameráik lencséjét. Esemény volt ez a javából, s én megadtam a módját.
Egyszerű, sallang mentes, fekete estélyiben voltam, melynek szabása mégis furfangosan emelte ki hajlataimat és görbületeimet. Magassarú cipőim is ugyanilyen visszafogottságról árulkodtak, egyedül borítéktáskám hatalmas, aranyozott csatja vitt némi felfordulást a kihívó, mégis talán unalmasnak nevezhető öltözékembe.
- Trinity, nem is tudtam, hogy jelen lesz! - fogadtam egyik ügyfelem, egy olajmágnás üdvözlését. Mindkettőnknek meg volt az oka, hogy miért nem csókoltuk egymást szájon: az övé a felesége volt és annak mérges tekintete, nekem pedig a tudat, hogy három napja az egyik lányom vizelt a szájába. Kinek mi a fétise!
- Enyém az öröm, hogy újra láthatom Frank! - fogtam vele kezet, majd pár másodpercnyi csacsogás után váltunk el egymástól.
- Ki volt ez?! - kérdezte a feleség, de a választ már nem vártam meg, pedig biztos jót szórakoztam volna rajta. Inkább csak fellépdeltem a lépcsőn, biccentettem a főszervezőnek, a múzeum igazgatójának, majd oda is léptem hozzájuk.
- A hölgy nincs a listán, az én vendégem.
- Mihez is kezdenék maga nélkül! - mosolygom el magam, majd a biztonságiakat is letudva vetettem bele magam a forgatagba. Chantalt kerestem tekintetemmel, akit nem lesz nehéz észrevenni, ha megfogadta a tanácsom, hiszen mindenki feketében volt. A férfiak szmokingban, a nők estélyiben.
Vissza az elejére Go down
Admin
Admin
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 173

TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park EmptyCsüt. Jún. 29, 2017 9:06 pm
 



 




Játék vége

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Cal Anderson Park
Cal Anderson Park Empty
 



 

Vissza az elejére Go down
Cal Anderson Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Similar topics
-
» Park
» Park (Egyetem)
» Volunteer Park
» Wright Park
» Westlake Park

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
-
Ugrás: