Konyha (Mallors ház)

Kicsit olyan, mintha lebegnék. Tudja az eszem, hogy mi az igazság, de a napot csak úgy vagyok képes elejétől a végégig túlélni, hogy nem gondolkodom. A Roux-riadólánc állomásait sem tudom belőni, fogalmam sincs, hogy kivel beszéltem azután, hogy Raoul elmondta az igazat. Nem akartam rábízni a többieket is, de az agyam hárított mindent, ami szakszerű lett volna.
Aneurizma.
Elrepedt.
Műtőben.
Menthetetlen.
Négy szó, több se. Ennyi maradt meg és a sikoltó miért?. Borzasztóan tárgyilagosan sikerült közöljem Rosezal a nagybátyja halálát, s talán a legrosszabbkor. Ha Tristan nem lett volna ott a fürdetésnél, akkor talán Rose bele is ejti a vízbe Daisyt döbbenetében. Szegény. Egyáltalán el kellett neki mondanom?
- Nem tudom megtenni. Nem tudom megmondani neki! - Francois karjaiban törik el a mécses, sokadjára. Igyekszem olyan helyen sírni, ahol a lányaim nem látják, s még el is hiszem, hogy senkinek sem tűnik fel.
- Volt egy barátnője. Neki is szólni kell. Anyának is. Hogy fogom megmondani nekik?
Legszívesebben sehogy, de ezt nem teszem hozzá. Bár szégyellem, de jólesik gyengének lenni a bátyám ölelésében. Hirtelen vág fejbe a tudat: neki is el kell mondanom. Hisz Ralf sem tudja még.
- Elroyjal játszanak. - ennyi az, amennyit franciául közölni tudok. Elroy halott, nagyon régen az. Ugye érteni fogja, ugye nem kell kimondanom? Kérlek, Ralf, legyen ennyi elég..

Nem. Egyáltalán nem szeretem ha a húgom sir. Sőt, azt se szeretem, ha bármelyikük is sir. Olyan kellemetlen érzések kelnek életre bennem, hogy az már fáj. Rettenetesen. És még csak tenni sem tudok ellene semmit. Ez a legrosszabb benne.
Ölelem a húgom, aki még mindig kapaszkodót keres és ha nem tartanám, akkor a földre rogyna össze. Mégis mi történt? Szavaira csókot nyomok a feje búbjára. Nyugodj meg drága húgom, kérlek.
- Ssss. - próbálok nyugodtságot sugallni belé, nem sok sikerrel, de nem szeretném, hogy sírjon. Hatalmas gombóc szorul a torkomon, ahogy folytatja a szavakat.
Próbálom felfogni a szavak jelentőségét, közben az ajtóból is igyekszek beljebb jutni, hogy időközben beérjünk a nappaliba, hogy a kanapé közelébe juttassam a testvérem.
Szólni…anyának? Ez… ugye nem?
Mégis mi…?
Játszanak… Elroyjal.
Először hirtelen nem is esik le a dolog, de mikor végre koppan…. nos az az érzés rettenetesen belém ivódik. Jules… meghalt? Nem! Nem hiszem el. Mégis… miért? A kórházból egy napos bent léte után elengedték. szerintük nem volt súlyos a sérülése. Erre meg… meghalt.
Eleresztem Angie-t és két kézzel a hajamra markolok, beletúrok.
Jules közel állt hozzám: korban és olykor csak mi ketten tudtunk beszélgetni olyan dolgokról, amiket a kicsiket nem érinthette. Ő volt a legjobb barátom… Most akkor soha nem fogjuk befejezni azt a versenyt? Ezt nem tudom elhinni. Az öcsém. A példaképem. Halott.
Miniatűrre zsugorodik a gyomrom, nagyot kell kortyoljak a levegőből, hogy ne törjek zúzzak a húgom otthonában. Felkelteném a kicsit.
- Mégis… mi…? - ennyi az amit hirtelen ki tudok ejteni magamból és csak arra tudok gondolni: szar nagy testvér vagyok. Nem tudtam vigyázni az öcsémre. Egyikre sem figyeltem oda.
Az idősebb testvér átka az, hogy a szülőket értesítse a halálesetről, mely a családot érte. Újra magamhoz vonom a húgomat, nem láthatja a könnyeimet… hiába akarom visszatartani… ez nem olyan könnyű.
- Raoul? - érdeklődöm. Tőle tudja egyáltalán mindezt? Biztosan. És  Joël? Te jó ég ember. Mire újból eleresztem a húgomat már könny nélküli az arcom. A bátyátok vagyok, erősnek kell lennem, hogy támogassam a családot. A családom.
Hogy tudjatok támaszkodni valakire. Leültetem a húgom, ha ő nem ült még le, majd leülök mellé és semmi.... nem érzek semmit. Elroy nélkül üres lett a ház...hát most Jules nélkül? Az a pár hónap, amit nélküle éltünk meg... hiányoltuk... hát most örökké elmentél, Öcsém? Mindig segített a kicsik körül, amikor Elroy már nem volt közöttünk. Egy kicsit most le kellene nyugodnom, hogy felhívhassam anyáékat. Nem holnap. Még ma!
Nem okolom Tristan-t, hogy szar munkát végzett a kezdeteknél a testvérem ellátásában... itt nem ő a ludas. Hanem akik kiengedték a kórházból. Még most sem hiszem el teljesen.
- Óh, te... - szitokszavat mondtam volna, de elharaptam... ennek nem itt és nem most van az ideje.... A húgom fejére ejtettem egy újabb puszit, itt vagyok és csak sírd ki magad. Bármit kicsi...

Hiszek benne, hogy megérezzük. Megérezzük, ha baj van, ha a másik nincs többé. Bár rég volt, de a mai napig abban a tudatban élek, hogy Elroy halálának pillanatában láttam őt magam előtt. Senki nem hitte el, azt mondták, hogy kicsi vagyok és utólag beszéltem be magamnak, de nem tudtak meggyőzni az igazukról.
Oké. Sokszor láttam a testvéreimet, s gondoltam is rájuk, de az akkor és ott más volt. Álltam a szobánk közepén és hallottam, ahogy nyílik az ajtó, ő pedig belép rajta. Szólni akartam hozzá, de nem volt ott, mire kinyitottam a számat. Ám az ajtó résnyire nyitva volt, hát utána szaladtam. A konyhában realizálódott bennem, hogy hetek óta a kórházban van már, nem lehetett itthon.
Most, amikor - utólag feltételezhetőn, hiszen kikerestettem Raoullal (legyen ez bármilyen bizarr is) a halál pontos idejét - Étiennet elvesztettük, csörögni hallottam a telefonom. Utánanyúltam és fel is vettem, beleköszöntem, mintha Étienne-nek köszönnék, de csak Rosie volt a vonal túlsó felén, a barátnőm. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy Étienne arcát láttam felsejleni a kijelzőmön, s a családi csengőhangunkon zenélt a ketyere.
Tudom hát - tudni vélem - hogy Ralf is érzi. Hogy sejti.. épp ezért nem mondom ki rendesen nagyon sokáig azt, amit talán hallania kell. De nem tőlem. Senkitől. Nem szabadna többé ilyesmit hallanunk.
Összetörök a szavak súlya alatt, talán még jobban mint akkor, amikor Raoultól hallottam mindazt, ami ugyanezt jelentette nekem. Látom, ahogy moccan, mozdulatai bennem rezegnek tovább, s legszívesebben a csuklóira marnék, hogy lerántsam karjait a törzse mellé, de.. nem teszem. Hagyom, hadd dolgozza fel a feldolgozhatatlant a maga módján, s közben én a falnak dőlök. Mit dőlök? Szinte tántorodom, de csak akkor veszem észre mennyivel messzebb volt a véltnél a fal tőlem, amikor nekinyekkenek.
- Agyi aneurizma. Mire a műtőbe került, már megrepedt, megtelt vérrel. Menthetetlen volt, mindenki az.
Nem a saját szavaimat hallja, szinte idegen tőlem mindegyik. Túl szakszerűek, túl orvosiak. Próbálom érzelmileg mindet lecsupaszítani, ösztönösen védve magunk, hátha így kevésbé fáj. Nem fáj kevésbé. De ettől még így védekezem, ösztönös az egész.
- Bent volt. Hívott.
Az előbbi szóáradat tőmondatokká változik. Igencsak egyértelmű, hogy nem találom magam.
Ralfhoz bújok, ahogy mellém ül. Támasza akarok lenni, ahogy Étienne-nek is akartam, de tudom, hogy úgyse sikerülhet. Hirtelen szakad rám, hogy talán rossz húg voltam, talán az én hibám, azért ment el, mert nem tudtam megvigasztalni eléggé. Nem mondom ki, de ezt érzem. S nehezen veszem tőle a levegőt.
- Szerelmes volt. Gyereket akart. Olyan jó apa lett volna! Ugye.. ugye jó helyen van? Ugye békére lelt?
Hülye kérdések, de másom nincs, csak a hit, amibe neveltek, de amit mégis elhajítottam, mert nem érdekelt. Most sem érdekel, épp csak riaszt a csend. Nem is kicsit..

Agyi aneurizma? Szinte kínaiul (vagyis inkább nem e világi nyelven) beszél hozzám a húgom, olyan idegenek ezek a szavak. De az inger olyan szinten kikívánkozott, hogy egyből felfogtam ennek a jelentőségét. Sőt, már amikor kimondta a szavakat, már akkor belesajdult mindenem. Nem is akartam ezt hallani, jobban tettem volna, ha meg se hallom mibe halt bele az öcsém. Ezt se elhinni, se felfogni nem tudom. Épp ésszel meg pláne… ezt….. nem lehet megemészteni.
Szóval Raoul tudósult mindenről, de miért a húgunkat kellett ezzel felzaklatnia? Miért nem lehetett később szólni róla, amikor együtt vagyunk…. együtt?
Már sose lehetünk együtt. Milyen balgaságokat beszélek… Se Elroy, se Jules… sose lesz teljes ez a család. Az Ő hiányuk felemészti az egész családot.
Vagy már rég megtörtént?
Miért gondolok erre a teljes képtelenség… Mi Testvérek, mi Roux testvérek ezek után is összefogunk tartani… ugye?
A húgom mellé telepedek, ahogy ő is mellém, átölelem és fejét puszilom. Tudom, ennyi nem elég, hogy átlendüljön ezen az egészen. Mindünknek idő kell…. Hallgatom hát húgomat és elmosolyodom kissé.
Gyereket akart. Gyereket. Igen. Belőle remek apa és családfő lett volna. Mindig is kitett magáért, rengetegen szerették és felnéztek rá.
Miért neki kellett felvonultatnia magát Isten mellé? Francokat…gyűlölöm magam, hogy ilyen gyenge vagyok ebben a pillanatban. Hogy képtelen vagyok leküzdeni ezt a fájdalmat.
- Igen…talán most már békére… - motyogom alig halhatóan, majd összepréselem az ajkaimat. De nem ilyen fájdalmas úton kellett volna...
Nem mondhatom ki. Bent kell tartanom. A hívő emberek hisznek az Úrnak áldásában. És ekképpen az úr nem hagyá el őket. A francokat nem! Akkor miért hagytad el őt most?!  
Túl fogjuk élni ezt a csapást valamikor Bátyám?
Amikor a te halálodat is emésztenünk kell még mindig? Pedig rengeteg idő eltelt már azóta.
-  Joël-t is beavattátok… - nem kérdés volt, csupán családi kötelességtudat.
Mindőnknek tudnia kell erről, s ekképp nyúlok a telefonomért a kabátom zsebébe. Még nem tudnám megosztani a szüleinkkel ezt… hiszen még fel sem fogtam… rászorítok a készülékre.
- Jules szeretett mindőnket Angelique. - talán én vagyok az egyetlen, aki ekképp hívtam őt.

Fogalmaznék én finoman, adagolnám máshogy, de a gépüzemmód bekapcsolt a fejemben, s egész úgy beszélek, mint ahogy egy vasárnapi ebédnél szokott a család. Hozzá vagyunk edződve az orvosi témákhoz, Elroy mellett mindannyian megtanultuk mit jelent az egészségügy sikere és csődje is, s akkor ehhez még az is hozzátársul, hogy a bátyáim többsége az egészségügyben helyezkedett el s páromul is olyas valakit választottam, aki orvos-dinasztiából származik.
- Mindig azt mondta..
Hüppögöm bele a kettőnk közötti fájdalomba.
- ..hogy Elroy miatt bűntudata van. Sose tudtam meggyőzni arról, hogy nem az ő hibája. Azt hitte, hogy Elroy azért halt meg, mert ő nem tudott eleget adni neki magából. Olyan butaság volt! Tudnia kellett, hogy ez nem igaz, hogy ez nem így van. De nem tudta. Talán most Elroy elmagyarázza neki odafent. Talán volt értelme. Volt értelme, ugye?
Nem tudom, hogy magamat akarom-e meggyőzni, vagy Ralfot, de egy biztos: motyogásom szinte parttalan, össze-vissza beszélek, mint valami kisgyerek. Ilyen lehetett vajon nekik, amikor Elroy elment? Én akkor még nem nyíltam olyan értelemre, mint ők, nem éreztem át ennyire. Fájt, de nem kerestem válaszokat, csak hittem abban, amit apám mondott: Elroy elment játszani. Gyerekként könnyű volt ezt elhinni, de felnőve nem tudom most épp, hogy mivel vigasztaljam magam, magunk.
Megrázom a fejemet.
- Én nem szóltam neki. Raoul.. talán. Nem tudom.
Amikor kimondom, akkor döbbenek rá, hogy talán mekkorát hibáztunk. Hiszen Joël is ott dolgozik, neki is tudnia kellene, hát hogy nem jutott eszembe, hogy őt is megkeressem azonnal? Elszégyellem magam, elhúzódom Francoistól, a kanapén ülve ölelem át karjaimmal felhúzott lábaim. Sarokkal támaszkodom meg a kanapé szélén, államat térdeimre döntve meredek magam elé.
- Raoul szólt neki, gondolom. Ő szólt nekem is, biztos, hogy szólt. Nyilván. Együtt dolgoznak, egy helyen. Vajon a kórházra felhúzzák a fekete lobogót, vagy nem ért annyit egy mentős nekik?
Rohadtul nem számít, hogy ért-e vagy sem. A mi gyászunk attól nem lesz kisebb, de mégis.. ha már megfordult a fejemben mindez, akkor kimondom. Könnyebb erről fecsegni, mint elsüllyedni a süket, valóságot hordozó csendben.
- Tudom, hogy szeretett. De vajon ő is tudta, hogy mi mennyire szeretjük őt?