HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Nappali (Harper lakás)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Nappali (Harper lakás)
Kedd Május 31, 2016 2:15 pm
 



 

First topic message reminder :




A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:31 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Pént. Okt. 14, 2016 8:51 pm
 



 

TO LEE




- Gőzöm sincs, de utánalesek a kedvedért. – somolygok bele a telefonba a komolytalan felvetésre adott komolytalan válasz kísérőjeként, akkor is, ha nem látja. A viccelődés azonban hamar tovaszáll, ahogy kibukik belőle, nincs jól. Ez pedig felér egy vészjelzéssel számomra. Basszus.
- Figyelj... – a mondatot azonban már nem tudom befejezni, mert behallatszik a riasztás hangja a telefonba. Mennie kell, nincs mese.
- Persze, gyere csak. Tudod a címet? – ha nem, akkor ezen nem múlik, átdobom neki smsben majd. Elköszönök még tőle annak társaságában, hogy vigyázzon magára, aztán bontom a vonalat.
(…)
A biztonság kedvéért, hogy ne legyen totál meglepi ráírtam Ronra napközben, hogy este vendégem lesz. A nap hátralevő részében pedig nem nagyon csináltam mást, mint még mindig rendezgettem azt a pár holmit, amit eddig nem sikerült a helyére tenni, pontosabban ki kellett előbb találni, hogy hová fog kerülni, mert ezek még mindig a velem érkező és beköltöző cuccok.
Mivel tudok főzni és kedvem is volt hozzálátni, így összedobok egy laza vacsit, gondolván, hogy éhesek lesznek a fiúk, amikor megérkeznek. Más dolgom pedig tényleg nincs, mint várni, hogy Lee valamikor felbukkanjon végre.
Amint felcsönget, rögtön be is eresztem és az ajtóban ácsorogva várom, hogy mikor végre felbukkan az utolsó lépcsőfordulóba, akkor szélesre tárt karokkal várjam és végül az ölelésembe is zárjam jó pár másodperc erejéig.
A legutóbbi kórházas kirándulásomról nem is értesítettem, nem akartam, hogy aggódjon, ráadásul eléggé sikerült szétkenődnöm azzal a kiborulással.
- Szia! – eresztem el végül és arrébb is állok az ajtóból, hogy be tudjon lépni.
Gyere csak. Éhes vagy? – csukom be a bejáratot mögötte.
- Vagy inni kérsz valamit? Arra van a nappali. – bár felőlem a lakás más pontját is bevehetjük, de azért mutatom merre is van azaz arra és ha közben jelezte, hogy kér-e valamit, akkor a konyha felé is lesz még egy utam.
- Milyen napod volt? Hány riasztáshoz mentetek ki és mi újság van az állomáson? – faggatózok tovább és ha nincs ellenvetése a nappali ellen, akkor a kanapéra vetődöm be törökülésben, megpaskolva magam mellett az kárpitot, hogy tegye csak le magát, ha még eddig esetleg nem tette volna meg.
- Vagy kezdheted a mesélést magaddal és Caseyvel is. – vetem fel a dolgot, felőlem aztán csaphatunk a téma közepébe is, igazából tőle függ.
- Hozzak valami piát? – jut eszembe, akár azzal is tudok szolgálni és talán jól is esne a témát tekintve. Vagy, ahogy szeretné.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Vas. Nov. 06, 2016 10:27 pm
 



 





játék vége






Quentin :: Franklin :: Raymond
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Kedd Nov. 29, 2016 3:43 pm
 



 






A kórháztól előbb a bárig vitt vissza az utam a motoromért. Az ugyanis ott maradt, mikor Elijah bepakolt a kocsijába, hogy bevigyen az arcomat ért ütés után. Két varratot kaptam a felszakadt bőrömre, a bal egyenes nyoma pedig mostanra azon túl, hogy a lila különböző árnyalataiban játszik, meg is duzzadt. Jah, nem valami szép látvány és csak azért nem fáj most, mert a varráshoz kaptam egy adag érzéstelenítő injekciót, úgyhogy most leginkább csak zsibbad úgy a képem fele. De legalább az orrom nem vérzik már…
30-40 percet ígértem, hogy forgalomtól függően ennyi ideig fog tartani hazaérni, nos ennek nagyjából már lassan három órája lesz. A telefonom összetört, amikor szerencsésen a fenekemre estem miután lecsaptak, mint a taxiórát, így hiába szerettem volna szólni, néminemű technikai akadályba ütköztem. Oké, a kórházból talán tudtam volna telefonálni, de akkor és ott valahogy eszembe sem jutott miközben összeférceltek…
Ha előre tudom, hogy ez az este így fog alakulni, esélyesen el sem indulok otthonról. Tudom, alig pár napja csak, hogy legutóbb is Leenél voltam – ahonnan végül is az éjszaka közepén sikerült hazakevergőznöm –, ez alkalommal elvileg tanulni mentem volna át meg egy kicsit azért is, mert gőzöm sincs mit kezdjek azzal furcsa hangulattal, ami azóta van, hogy akkor éjjel hazaállítottam faggatózni.
Az épület elé érve állítom le a motort és szállok le róla. A bukósisakot levenni pont annyira kellemetlen, mint fel volt, még zsibbadó arccal is szar érzés, ahogy húzza a bőröm. Elfojtok egy kibukni készülő káromkodást, míg a kulcsaimat szedem elő a dzsekim zsebéből.
A lakásig lépcsőn megyek fel, az ajtó elé érve pedig megállok néhány másodpercre mielőtt kinyitnám a zárat és lenyomnám a kilincset.
- Szia, megjöttem. – előbb a bukósisakot pakolom le és kibújok a dzsekimből, majd a szilánkosra tört képernyőjű telefonom halászom elő a farmerzsebemből.
- Jól vagyok. – megyek elébe a ki nem mondott kérdésnek mielőtt még esetleg(?) feltenné, már persze csak akkor, ha eddigre előkerült. Szarabbul festek, mint, ahogy érzem magam és, ha hihetek a dokinak, akitől a varrataimat kaptam, akkor nyoma sem fog maradni az egésznek. Egyelőre azonban tény, ami tény, lila, kék és duzzadt az arcom jobb oldala a szemem alatt.
- Bocs, hogy nem hívtalak, de ennek annyi lett. – mutatom fel a készüléket mielőtt az a dohányzóasztalon végezné a nappaliban, magamat pedig a kanapéra teszem le.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Kedd Nov. 29, 2016 8:25 pm
 



 

Az utolsó sms elküldése után kifejezetten kényelmesre vettem a tempót a kajáldát meg a hazaérést illetően. Jah, kalkuláltam azzal, hogy nem sokkal előtte érjek a lakásra, ami még így is negyed óra múlvát jelentett volna és azzal is, hogy ha mégis éhes csak nem mondja, akkor ne legyen kihűlt a csomag. Azóta az este óta már fogalmam sincs mi mit jelent nála. Igen, nem, ha valamit konkrétnak szán az mennyire az vagy csak gyors lezárása a témának.. Rohadtul zavaró, hogy nem tudom eldönteni, de lenyelem. Mondja meg ő mi a baja. Magától. Márha van. Nehogy a nyakamba legyen varrva, hogy hülye vagyok. Nem, mintha nem érezném magam nagyon is annak a csomóért a nyelvemen, magáért az egész helyzetért, ami tulajdonképp amiatt áll fenn, mert minden áron tiszta vizet akart önteni a pohárba - nem, nem hibáztatom érte, csak.. Egyre inkább kívánom bár ne történt volna meg, jobban, mint az adott hajnalban.
Előbb érek vissza, mint ő és kábé tíz perc múltán számítanék az érkezésére. Az üzenethez képesti negyven perccel számolva, de nem érkezik meg továbbra sem és ennek még további hússzal sem könyvelek el nagy jelentőséget.
Egy óra. Csak egy gyorskérdést küldök neki..
Dugó?
..miközben elértem a tűréshatáromat a kaja terén, amikor már fájón jelzi a gyomor, hogy rohadtul üres. Majdnem nap eleje óta.
Egy óra harminckét perc. Semminemű visszajelzés nem érkezik. Rá sem bagózik a telefonjára vagy mi van..? Dobolásba kezdek a mobilom képernyőjén, ahogy feldobom a lábam a dohányzóasztalra. Jah, felettébb lefoglal a tévéadás. Egyik csatornáról a másikra lődözgetem, amíg a válaszra várok. Betudom a kimaradást végül annak, hogy a kérdésemre adott válasz ellenére mégiscsak éhes volt és valószínűleg bement az egyik boltba. Ki az idióta?
Két óra tíz perc. Oké. Ez a hiszti nem jellemző rá, felhívom, de automatikusan az üzenetrögzítő kapcsol be. Mi a büdös franc..? Kétszer újrapróbálkozom, hogy ellenőrizzem nem-e csak a hálózatban esetlegesen felmerülő problémák okán nem érem el, de nem. Mindkétszer hangposta.
Két óra tizennyolc perc. Sört bontok.
Két óra tizenkilenc perc. ..megittam.
Két óra húsz perc. Utolsó alkalommal hívom, de nem állt be változás az ügymenetbe: ..a sípszó után.. és kinézek az ablakon, tudnám mi a fenéért. Nincs-e a ház előtt? Nem csak most ért ide, kulcsot keres? Tudja a faszom, ez is eredménytelenül zárul.
Két óra huszonnégy perc. Betelefonálok az őrsre, hogy Reeves nézze már meg a nyilvántartásba nem-e vitték be vagy van róla valami kibaszott információ. A gyorshajtáson már meg sem lepődnék. Szereti egymaga intézni, ezt világosan a tudtomra adta annak idején, de akkor is felemelhetné azt a nyamvadt készüléket. Nem luxus. A felvett vonal másik feléről azonban azt a tájékoztatást kapom, hogy nem lett felvéve a rendszerbe. Mostanság legalábbis nem, ami azt jelenti arra sem apellálhatok, hogy bevitték. Vagy bement utána érdeklődni az elengedett rohadék ügyében van-e új nyom. Mintha nem kérdezhe.. Nagyot fújtatok.
Két óra harminchét perc. Újabb sör. Újabb egy perc. Marha nagy épelméjűségre vall fontolgatni a tűzoltóság felkeresését, huh? Inkább a kanapé másik sarkába vágom a telefont. Lószart se érek vele. Nélküle is.
Két óra harminckilenc perc. Visszalövöm a tévét a hírek miatt, de sehol semmi, ami szóba jöhetne a távollétére vonatkozó magyarázatként. Baszd meg, zárjam rá ezentúl az ajtót? Végigmegyek a pofámon, ami végre legalább nem tükörsima mára, hogy még azon is kattogjon az agyam.
Nagyjából ezzel telnek el a percek, a tévé zúg, de hogy mi a szarért az megoldatlan rejtély, de legalább az újabb üveg söröm hideg és nem egyből húztam le. A kanapén való ujjdobolást a zár kattanó hangja akasztja meg, mire a hang irányába kapom a fejem és kijjebb egyenesedek a hangi megerősítésig. Automatikusan felállok, az üveget csak ledobom az asztalra, a többi mellé és megindulok, hogy vagy két velős kérdést szegezzek neki, de az arcát meglátva egészen semmissé válik a gondolat, hogy feltegyem őket. Ráncolt szemöldökkel akad belém a szó és amint mégis mondani akarnék valamit beelőz a válaszával. Vagy ha mozdulnék is, hogy közelebbről megnézzem ő is ekként tesz a mobil feltartásával, mielőtt ledobná magát. A reakcióidőm? Degradált állapotban.
- Mégis mi történt? Megtámadtak vagy..? - ..vagy mi? Nem értem. Nem tudom. Semmit se tudok és lehet a mindenre választ adó mondatai jórészt lenyugtatták a feszült idegeimet, azért nem egyikről a másik szemhunyásra fog eltűnni a görcs.
A még hideg üvegre bökök a kezemmel, használja vagy igya meg, ha arra nagyobb szüksége van - nekem az lesz egy újra, én addig figyelek és elmegyek jeget vagy valami fagyasztott cuccért a hűtőig, hogy azzal lohassza le a duzzanatot. Jézus, mibe keveredett? Még szép kiszúrtam az öltéseket. Végül filmbe illő klisével, mirelit zöldborsóval térek vissza [strike]meg egy új sörrel[/b], amit hirtelenjébe a menet közben a szárítóról elcsórt pólóba csavarok. Tök mindegy. Anyag, anyag. Meg se nézem. Fekete, méretét véve sansz` az enyém.
- Tessék. - átadom a bebugyolált zacskót a hűtésre, majd a fotelben foglalok helyet. Nem, nem igazán érzem magam nyugodtnak a sötét lila foltokat látva, mégha azt is mondta jól van..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Kedd Nov. 29, 2016 9:39 pm
 



 

Nem kell nagy zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam mennyire lehet feszült a nagyjából két és fél órás, - vagy inkább majdnem három is megvan az már - késésem miatt, amiért nem tudom hibáztatni a legkevésbé sem. Ehhez pedig még csak rá sem kell, hogy nézzek, érzem anélkül is. Fordított esetben valószínűleg én sem lennék maga a nyugalom szigete és akkor még finoman fogalmaztam…
- Nem egészen… Kösz. – nem szándékosan akadok meg a magyarázat közepén, egyszerűen csak észrevételeztem a sörre való mutatását és előbb azt veszem fel, hogy a hideg üveget az arcomnak szorítsam, miközben helyet foglalok és hátradőlök a kanapén, felhúzva a lábaimat is. Pár pillanatig csak lehunyt szemmel élvezem a hideg üveg érintését az arcomon, mielőtt még belefognék abba, hogy mégis minek köszönhetően festek úgy, ahogy.
- Inkább mondanám úgy, hogy a rossz helyen voltam, a rossz időben. Két nagydarab és részeg fickó összeverekedett egymással a bárnál, ahol elvileg Leevel találkoztunk volna és a dulakodás közben egyikük eltévedt bal horgosa engem talált meg. A lendülettől aztán jól hátsóra is estem, a telefon meg a zsebemben volt és összetört. – elhúzom a szám – rossz ötlet, nagyon rossz, ettől is kellemetlenül feszül a sérülésem –, és leteszem az üveget, hogy az útközben érkező, anyagba csomagolt fagyasztott kajával folytassam az arcomon lévő duzzanat jegelését. Felszisszenek, ahogy a textília a sebhez ér, lassan múlni kezd az érzéstelenítő hatása, ami azt jelenti, hogy megint baromira fájni fog. Legalábbis erre számítok.
- Köszi. – a mirelit, anyagba csomagolt zöldborsóért kifejezetten hálás vagyok, a sörösüveg sem volt rossz, de ez azért jóval hidegebb és jobban is esik.
- Felrepedt a bőröm, két öltést kaptam, állítólag nem marad majd nyoma. Sajnálom, hogy nem tudtam szólni, akartam… a többit már tudod. – mutatok a kipakolt telefonra az asztalon és csak ekkor tűnnek fel a sörös üvegek, ahogy egymás mellett sorakoznak. Oké, egy-egy még nem szokatlan, de ha jól számolom, a kezében lévő már a negyedik. Most rajtam a sor, hogy kissé ráncoljam a szemöldököm értetlenül, amire hamar rájövök, hogy hülye ötlet, egyáltalán nem jó érzés, ahogy megint húzódik a bőr a képemen.
- Te jól vagy? – nincs vád vagy ítélkezés a hangomban – némi aggodalom sokkal inkább –, elvégre felnőtt férfi, annyi sört iszik meg, amennyit akar és hát az éppen pár napja történteket figyelembe véve, pont én lehetnék az utolsó, aki bármit is szóvá tehetne az ivással kapcsolatban, szóval nem, nem azért kérdezek rá, mert esetleg gondom lenne vele. Inkább csak furcsának találom.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Szer. Nov. 30, 2016 9:51 pm
 



 

Elvileg meg kellett volna könnyebbülnöm a zárkattanástól, de ez rohadtul elmaradt vagy csak abszolút nem érzem mióta megláttam az arcán éktelenkedő nyomokat, amikből dulakodásra következtetek. Még szép. Nem telefonált. Valószínűleg nem dacból, ami jó pár társa mellett eszembe jutott lehetséges okként.. A betört képernyő felmutatása nélkül is összeraktam volna a képet. A régi kérdéseim folyamatosan újra cserélődnek az idő alatt, amíg helyet foglal és az érzékeny területhez tartja a hűvösebb üveg falát. Hagyjuk már, egy fél intéssel nyugtázom a kösz-t és nem tehetek róla, de a konyha felé fordultamban önkénytelenül, de odaragad olyannyira pillantásom az öltés helyére, hogy még a második lépésnél is a szemem sarkából figyelem. A helyzetet tetézi az első mondat a történetmesélésben: ez nagy általánosságban is helytálló megállapítás, nem? Nem bírom ki, hogy ne fújtassak egyetértőn rá. Nem, nincs olyan visszahangzása, mintha hibáztatónak szánnám, ukáznak az ing felvételére.. Inkább hasonlított arra, amikor már hozzászokott az ember és most döbben rá, hogy semmi meglepődni való nincs rajta. Ez az első alkalom, hogy egy kevés megkönnyebbülés szakad rám. Rövid időre. Nem keresek sokáig a fagyasztóban, nagyjából kikapom a legfelül lévő csomagot, ahogy a ruhaszárítóról is a legkézreesőbb darabot marom el.
- A biztonságiak vagy úgy egyáltalán bárki csinált velük valamit utána? Miután nyilván te kaptad a másik fickó helyett csak úgy békén hagytak? Se bocs, se hé. Semmi? Odament valaki az eset láttán? – nem bírom visszatartani a kérdéseket, míg tulajt cserél a segélycsomag és leülök vele nagyjából szemben. Csak messzebb, hiába annak szélére. A köszönetet megint szó nélkül hagyom, apró bólintással veszem tudomásul, amit szinte egyből fejingatás követ a futó sajnálkozásnál.
- Persze, a telefonod. – megvonom a vállam. Értem, nem kell kitérnie rá. Lehet legszívesebben falnak mentem volna amiért semmit sem tudtam a késés okáról, de elég nyomós ok a taccsra vágott készülék. Hátradőlök és a tarkómhoz nyúlok, mintha csak ki tudnám masszírozni a még bennem lévő feszültséget. Vicces. Nem, nem az.
- Én? - nem csinálok ügyet abból, hogy elrejtsem a hihetetlenkedéstől vegyes meglepődésemet. Van valami kényszeredett kedély a rövid fújtatásban, a szám szélének ráncolódásában, mielőtt nemlegesen megráznám a fejemet és visszakanyarodnék a kérdésére. Tök evidens a válaszom.
- Mi bajom lenne? Nem nekem húztak be. Téged varrtak. – felemelem az üveget, hogy a kupakját erősen megszorítva lepattintsam nyitó nélkül is a tenyerembe ékelve. A kísérletet szisszenő hang koronázza és egyből bele is iszom. Rögtön, hogy befejeztem a mondandóm.
- Reméljük hamar lelohad a duzzanat. Meg elmúlnak a foltok. A lila nem a te színed. – nem érzékelem, szóval teljes tudattalanságban ütöm el a balta élét a komolytalanságában azért komoly megjegyzésemmel. Őt ütötték le, elég gáz lenne, ha az én megmaradásomat kezdenénk boncolgatni.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Szer. Nov. 30, 2016 10:29 pm
 



 

Oké, most jön a neheze, vagyis… huhh, mégis honnan kezdjem pontosan az este eseményeit mesélni, hogy erre úgy, ahogy felelni tudjak? Meg egyáltalán, mégis, hogy a fenébe fog hangzani az egész? Basszus…
Mielőtt azonban belekezdenék taglalni, hogy mi történt a fickóval, szusszanok egyet és visszanyúlok a bontott sörért, ami az előbb még a duzzanat hűtését és lelohasztását volt hivatott művelni. Vagy valami ehhez hasonlót.
- Igazából, hogy a biztonságiak mit csináltak vele vagy, hogy csináltak-e egyáltalán azt nem tudom... – szusszanok egyet és leteszem a fekete anyagba tekert zöldborsót, majd a kezemet érte nyújtom, egyértelmű jelzésként, hogy szeretném, ha belekapaszkodna és közelebb ülne, mondjuk a kanapén mellém. Ha megteszi, akkor felé fordulok, az egyik lábam fél törökülésben húzva magam alá, a másikat meg lelógatva az ülőgarnitúráról úgy, hogy a talpam a padlót érje.
- Oké, a sztori egy kicsit hosszabb szájtépést igényel és elég abszurd is... – ingatom meg a fejem és a sörösüveget babrálom mindkét kezemmel, egyelőre inkább azt figyelve.
- Szóval, mikor írtam, hogy hazajövök, vagyis pontosabban azután, egy fickó… öhm, Halloweenkor találkoztunk vele, nem azaz O'Berry, hanem a másik, Elijahnak hívják... – mindegy, nem számít, gyakorlatilag nem fontos információ és talán nem is kellene a sztorit Ádámtól és Évától meg a teremtéstörténettől kezdenem, de valahogy így érzem helyesnek.
- ...a lényeg, hogy valami hülye játékból fakadóan gyakorlatilag kirángatott a bárból. Nem, nem volt durva vagy ilyesmi, közben egy csomó hülyeséget hordott össze, kb három másodperc alatt le lehetett vágni, hogy csak műsorozik a haverjainak. Odakint aztán színt is vallott erről, beszélgettünk pár szót és mikor indultam volna, akkor történt ez. – mutatok az arcomra az egyértelműsítés kedvéért.
- És amíg a földön ücsörögtem, Elijah nekiesett a fickónak és addig ütötte a pasast, amíg le nem szedték róla. Aztán meg kocsiba vágott és bevitt a kórházba. Hát röviden ez történt. Mire visszakeveredtem a kórháztól a bárhoz a motoromért, addigra nem volt se híre, se hamva annak, akitől az ütést kaptam. A kórházban elmondtam mi történt, kérdezték, hogy akarok-e feljelentést tenni. Nem akartam, nem látom sok értelmét. – vonok végül vállat, felkészülve arra, hogy ezzel a részével – vagy akármelyik másikkal a sztorit illetően – nem fog egyetérteni. Mondjuk egyáltalán azt se tudom miként fogja mondjuk fogadni, mert bár nem csináltam az égvilágon semmi rosszat, valahogy mégis furcsa erről beszámolni neki. Vagy nem is tudom, lehet csak az elmúlt napok hangulata miatt, fogalmam sincs.
- Mennyire vagy kiakadva? – nem csak ennek kapcsán – illetve de igen, viszont azt is kérdeztem, hogy jól van-e a bontott sörösüvegek okán – érdeklődöm, mert nincs kedvem találgatni, hogy vajon most mennyire veszi jól vagy rosszul az egészet.
- Tudom, de sokat késtem és ebből arra következtetek, hogy… – mutatok végig az üvegeken, hogy értse, mire is utalok.
- ...rád hoztam a frászt, igaz? – most, hogy máshogy kérdezzem meg? Max közli, hogy hülye vagyok és képzelődök, nem számít.
- Kösz, ezt jó tudni. – húzom el a szám és vegyül némi irónia is a hangomba. A legkisebb bajom, hogy milyen színben játszik a képem. Beleiszok a kezemben tartott sörbe mielőtt még bármi más egyebet találnék mondani.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Csüt. Dec. 01, 2016 12:25 am
 



 

Az, hogy még bele sem kezdett, de máris egy nehezményezettnek ítélt szusszanással kezdi és az, hogy visszaveszi az üveget rendkívül biztató a mondani valójára nézve. A felvezetésre kapásból értetlenül nézek rá, megdöntött fejjel.
- Hogy érted, hogy nem tudod..? – nem akarom nyúzni, tovább biztosan nem látva ahogy leteszi a kezéből a fagyasztott zöldséget és kérlelő mozdulattal felém tartja. Oké. Befogom, hogy tényleg ne jöjjön több ki egy újabb kérdés a számon és erre garancia, ha helyette el vagyok foglalva a sörrel, amit megdöntök a tartott kéz megragadásakor. Kicsit előre dőlve teszem meg az első lépést a magasságbeli különbség miatt, az utolsótól egy puhább bevágódással kímélem meg magam. Az üveg száján úgysem fog kilöttyenni az alkohol, addig a szintig már leittam a nagyobb kortyok alkalmával, mint például az előző, ami megismétlésre kerül az este folyamán sokadik jót ígérő megszólalásának hatására. Szájtépést? Valóban? Jah, nagyon is kell a kísérő. Görnyedten helyezem a könyökeimre a súlyomat és szinte a vállamon támasztom meg az államat a folytatás alatt. Az arckifejezésem abban a pillanatban átrendeződik, hogy az a buzeráns nyomorék kerül szóba a rendezvényről.. Szemforgatás idejére fordulok előre, végül vissza miként gördülékenyen viszi előre a részleteket. Nem szólok közbe, nagyon is hallgatok, a képem, pedig a helyére rendeződik nem sokkal a fickó említése után és nem változik meg a vállvonás mozdulatakor sem. Egy másodperces csend.
- Oké. – valójában semmi ötletem sincs mit mondhatnék az elhangzottakra, aminek egy kicsivel is több értelme lenne a semminél. Körözésbe kezdek az üveg aljával, amit a térdeim közé ejtve tartogatok az utolsó lehúzásra, mert nem sokkal több maradt benne. Elsőre ennyire tellett tőlem, ha nem esik újabb faggatózásnak vagy ragadja magához a szót csak abban az esetben lesz az enyém minderre reflektálón pár hosszabb lélegzetvételen túl.
- Én tettem volna feljelentés, de.. Mindegy. Lényeg volt annyi esze kórházba vigyen a sérüléseddel. – ..és akkor még milyen szépen fogalmaztam. Esze. Nem néztem volna ki a srácból. Marhára nem a társaságából meg a tanúsított viselkedéséből kifolyólag. Tisztában vagyok vele mennyire vérszegény vagyok hozzá képest, de totál szükségtelennek találom most is a részletes beszámolót, azután, hogy elmondta mindezeket. Nem tartozik elszámolással, kínos pontossággal se, amilyennek ezt az egészet éreztem.
Ezen a ponton dőlök hátra.
- Tízes skálán? – mennyire.. Zsigerből dobtam vissza a labdát az előzőhöz hasonló körítéssel, de megemberelem magam. - Tippelheted: eléggé. Mármint nyilván: mostanra kevésbé...érted. Sokat mondón nézek rá, hogy ne kelljen a szavakkal hadakoznom az elfogadható megnyilvánulásért, ami nem kerül senkinek sem hiányzó félreértésre. Igyekszem, ezzel is, de nagyon nem egyszerű és egyre jobban nem akarom. Elegem van a kásakerülgetésből. A megüresedett üvegek felé tekintek az iránymutatás nyomán, mire állvakarásba kezdek a dohányzóasztalon hagyott cuccok fixírozása közben: mintha olyan nagyon tartani kellene egy igen vagy nem válaszopció megválasztásától..
- Jah. Megint. – nyomom el a végét, ami érthető marad ettől függetlenül, ahogy majdnem kiürítem a sörmaradékomat. Nincs kedvem a dohányzóasztalig elnyúlni és odébb rakosgatni a többit, így amikor megejtem az oldó szándékú megjegyzést csak lerakom a lábam mellé a padlóra. Nem fogom felrúgni, a legnagyobb megtett mozdulatom is kimerül a hátradőlésben, a kezeim összefonásában a tarkóm mögött meg a szájrándításban, amivel szinte csak azt jelzem hallottam, amit mondott. A fejtámasz meggondolásához nagyjából egy másodperc elég volt, helyette visszahajolok a lerakott jégpótlékért.
- Jól sejtem nem hat már annyira a fájdalomcsillapító? - láttam az apró rándulásokat egynémelyik arcjátékánál, de csak felajánlom. Megint. Visszatartva a megindított mozdulatot, hogy ő döntse el kell-e neki vagy bírja nélküle. Egyébként is jót tesz..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Csüt. Dec. 01, 2016 1:43 am
 



 

Hamarosan kiderül, hogy is értem, hogy nem tudom, hogy nem tudok igazából választ adni a feltett kérdéseire. Nem könnyen és nem azonnal jön minden egyes szó, de igyekszem, amennyire tudok és pontosan ezért is fárasztom az este azon részleteivel, amivel talán nem is kellene. A franc se tudja, hogyan kellene-e, olyannyira ingoványos ez a terep nekem is.
Érte nyúlok és amikor elfogadja a kezemet, akkor finoman húzom magam felé, a kanapéhoz, ezzel jelezve, hogy mit szeretnék pontosan. Csak ezt követően helyezkedem át a vallomáshoz és adok hosszasan magyarázatot mindenre, elmesélve nagyjából az egész estémet. Még így is kihagyva részleteket, de a sok beszédtől mégis azaz érzésem támad, hogy ennek ellenére is sikerült túlságosan részletekbe menően előadnom az egész történetet. Mindegy, amint kimondtam már nem lehet visszacsinálni.
Aztán pedig… várok. Leginkább a reakciójára, ami úgy tűnik csak egy lélegzetvételnyi, szívdobbanásnyi, másodpercnyi idővel később érkezik – nekem jóval hosszabbnak tűnik – és valahogy valóban tényleg eléggé vérszegénynek tűnik. Egyetlen oké. Hát jó… vagy annyira azért mégsem. Komolyan elhiszem, hogy az egész csak ennyit vált ki belőle és már éppen cselekednék valamit, akármit, amikor úgy dönt, mégiscsak van még mit hozzáfűznie a hallottakhoz.
Eszemben sincs megakasztani vagy félbeszakítani, így csendben hallgatom végig, kezeim között forgatva a sörös üveget, amiből az alkohol jóval lassabban fogy, mit az övéből.
- Jepp, volt. – mármint annyi esze, hogy kórházba vigyen. Amiről egyébként gyakorlatilag meg sem kérdezett, pontosabban két választási lehetőségem volt, vagy hozzá vagy a kórházba, amiből értelemszerűen az utóbbit választottam.
A visszakérdezésére bólintok egyet. A magam részéről nem tettem volna skálára, de ha neki így jobb, akkor legyen így. A végén azonban úgy tűnik mégsem lesz szükség a számokra, anélkül is megkapom a választ, amit eddig is sejtettem. Megfejelve valamivel, ami kapcsán nem tudok féket tenni a nyelvemre. Pedig kellene..
- Megint itt tartunk… remek. – gyorsabban szalad ki a számon a megjegyzés, mint kellene vagy szeretném. Sokkal gyorsabban, ami azt illeti, a megjegyzését, pontosabban a kérdésemre adott válaszát tekintve. Nem, ezzel nem azt tagadom, hogy olykor a frászt hozom rá, nyilván így van, tudom én is, de ettől függetlenül, mikor fogunk túllépni azon, hogy ez időről-időre megtörténik? Őt is lőtték már meg, mióta Ő és én vagyunk, ebben a páros felállásban, mégsem dörgölöm az orra alá a dolgot, nemhogy folyamatosan, hanem egyáltalán nem. Pedig ott és akkor ő sem volt szolgálatban… Oké az elmúlt hónapok eseményeiből volt, amelyikbe én kevertem magam, de az egyetlen eset volt – jó, legyen kettő, ha a közúti balesetet is számítom, ahol kiszedtem a kamaszfiút a felborult kocsiból, de ott nem lett bajom –, ami pedig a többit illeti… ha tehettem volna, akkor elkerülöm.
- Sem az érzéstelenítő. – nem, egyik hatását sem érzem már annyira, mint amikor hazaértem, de ennek ellenére nem nyúlok a kis csomag után, amit megint felém nyújt. Most komolyan csak annyit vált ki belőle ez az egész, hogy megint be van rágva – párdon kiakadva –, ez alkalommal azért, mert később értem és úgy festek, ahogy?! Jah tudom, szarul áll a lila, sejtem én is.
Nem, nem arról van szó, hogy máshol lennének az elvárásaim, mint eddig. Még csak nem is arról, hogy rajtam van a havi baj – nincs – és hisztisebb volnék a kelleténél. Egyszerűen csak… tényleg megrekedtünk itt? Ne várjam, hogy két hétnél előrébb lásson; jó, nem várom. Nem várok semmi ehhez hasonlót sem, érzésem szerint legalábbis tényleg semmi nagyot, de az, hogy tudjam egyáltalán miként viszonyul hozzám, ki kellett faggassam… és basszus, a fene egye meg, én kimondtam. Kimondtam azt, amire egy bocsánatkérés volt a válasz… Nem, nem azt vártam, hogy viszonozza, nem szavakkal, de az, amit végül kaptam... Bocsánatot kért, elfogadtam egyetlen szó nélkül és most megint az orrom alá dörgöli, hogy megint a frászt hoztam rá, megint kiakasztottam. Ennyi. Ennyi, amit kivált belőle, megint felhúztam és újra ugyanazt a kört járjuk le. A picsába már… és most az sem boldogít, hogy én kérdeztem.
Elvileg szeret. Elvileg én is őt. Ki sem kellett volna kelnünk az ágyból azóta, hogy tudja, hogy tudom, elvileg erről szólna ez az egész, nem?! Együtt lenni, élvezni, hogy együtt vagyunk, basszus, azt csinálni, amit ez a rohadt szó jelent, ehhez képest mi… napok óta úgy kerülgetjük egymást, mint macska a forró kását.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Szomb. Dec. 03, 2016 10:17 am
 



 

Figyelek. A részletekre is, tényleg, azokra az egyébként mellékesekre, amiknek az elmondásával semmi baj nincs, de mivel olyannyira sokat mond el arra következtetek, hogy valami grandiózusabbal fogja zárni és ez nem volt más csak egy egyfajta felkészítés volt. A nagyobb lélegzetvételűek közül, főleg, ha hozzáveszem, hogy átültetett maga mellé. Hová az az eddig tartott táv..? A tipp nem alakult át elvárássá nem, nem érzékelem, mégis, számomra kicsit a levegőben lóg a hosszas beszámoló miért?-je és ideiglenesen egy velős oké-val rendezem le.
..a vérszegénység ellenére mennyit vált ki?
Elismerem, hogy szerencsétlen esetről van szó és rosszkor volt rossz helyen, ebbe nem látok bele többet, de nő. Lehet nevetésnél horkant, nem ken fel kilónyi sminket magára, márha egyáltalán hozzányúl a piperékhez és rengeteg női szarért hála istennek nem lelkesedik, kifejezetten hidegen hagyják vagy kiröhögi őket, de nő. Egyenlő jogokkal, elég nyakas természettel, meg kemény fejjel, de az és pont. A látvány nem éppen megnyugtató, se így, se úgy. Sallangos mesével vagy anélkül. A körítés érdekel, de túlságosan magára vonja a figyelmet a bőreváltó nyom járomcsontján való terpeszkedése és ha hangot adnék mennyire idegőrlőnek találom a történteket a végén kitörne belőle az emancipált énje, ne nézzek ki belőle kevesebbet tűrőképesség terén. Vagy tudja a halál. Ezek nem azok a napok, amikor meg tudom állapítani mi van a fejében vagy mire számítsak tőle. Egyáltalán nem, így rövidesen elkaszálom a reakciómat. Bénán egyensúlyozgatva és inkább a kevesebb a több elvet választom. A kiakadásom skálában történő minősítésénél is: végül kihagyott passz lesz belőle. Nem palástolom, hogy nem szereztem vissza a higgadtságomat, de.. Ez egy pillanat alatt rosszabbodik.
- Remek.. – van egy bizonyos éle a halkan megnyomott ismétlésemnek, ami akkor is a tudtára hozza, hogy sikerült elérnie az állkapcsom megfeszítését. Rám se kell néznie, elég érdekes az az üveg, nem? Lehet újból érdekesebbnek fogja találni az adott másodpercben. Vagy akkor, amikor megerőltetve magamat, de befogom a pofámat, mielőtt reflexből adnám vissza a megjegyzésére vonatkozó véleményemet és visszanyújtom a jegelő csomagot, ami hogyne, miért is kellene neki? Minek fogadja el? A pólóanyag szélét megragadva ejtem lejjebb, hogy ne fagyassza le a kezemet és úgy döntök a tartogatott másodperc után, hogy teszek rá. A földön végzi.
- Énh.. - torkol nevetséges levegő kifújásba a mondatkezdés és hozzá hasonlóan húzom fel a lábamat, hogy jobban felé forduljak a folytatásnál. - Én nem azért mondtam Jacks, hogy újrakezdjük: véletlenül kicsúszott, ennyi.. Az istenért, próbálkozom, de azóta, hogy hazaállítottál az éjszaka közepén vagy kettő, ha nem három lépés távolságot tartasz és nem tudom miért. Nem mondtál semmit másnap, oké, biztos fájt a fejed vagy valami más bajod volt, rendben, azt hittem kihevered a másnapossággal, de nem így történt.. – haragszom? Közel sem: azt a kiszaladó megjegyzését követően szinte egyből befalta a tetőfokára hágott zavarodottságom. Most őszintén, hogyan bogozzam ki? Hirtelen rázom meg a fejem és helyezkedek oldalrább, hogy jobban érvényesüljön a szemtől szembe.
- ..és most szinte felrovod, hogy igen, kiakadtam, amíg fogalmam sem volt róla mi történt, miért nem jöttél még meg? – mintha valami kontrollálhatóról lenne szó.. - Nehogy ezért bocsánatot kérjek, már meg ne haragudj.. Rohadtul nem tudlak követni és meguntam, hogy kivárjam magadtól oszd meg mi a problémád: hallgatlak. Mondd, mert most már extrém módon nem tudom hova tenni és annál is jobban zavar.. - a nagyobb elánt, amivel beszélek nem támadásnak szánom. Ezt be kell látnia, ha nem került el szándékosan a tekintetével, míg lehet nem a megfelelő módon, de.. megkértem a felvilágosításra.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Szomb. Dec. 03, 2016 10:29 am
 



 

Hát… legalább egyetértünk abban, mennyire örvendetesnek találjuk, hogy megint ugyanott tartunk. Ekkor legalábbis még erre tudok gondolni a visszaismétlése kapcsán. Elhúzom a számat, nem túlságosan és nem csak azért, mert nem kellemes, ahogy a mimika feszíti a frissen szerzett varrataimat, de még így is kivehető az arcjáték a vonásaimon.
Tudom, hogy megint azt csinálja. Megfeszíti az állkapcsát, ismerem a tekintetét is, ilyenkor vesznek fel egészen sötét árnyalatot a kék íriszei, a szemöldökét pedig ráncolni kezdi és mindezekhez tényleg még csak rá sem kell néznem. Túlságosan jól ismerem már ezt, gyakrabban látom, mint szeretném… pontosan tudom miként változtatja meg az arcának vonásait a visszafojtott feszültség. Csoda, ha most inkább a kezem között tartott üveg az érdekesebb? Nem, nem az.
Nem akarom elvenni a jegelőcsomagot, pedig kellene, hasznos lenne, jól esne… Egyszerű volna, még csak karnyújtásnyira sincs, viszont egyszerre vagyok mérges, csalódott, szomorú és még sok minden más is… túl sok ahhoz, hogy össze tudjam szedni minden érzésemet és megnevezni. Ahogy pedig a földre ejti inkább, érthetetlen és logikátlan módon fokozza a bennem dúló, cseppet sem jó utóízű zavarodottságot. Feljebb szaladnak valamelyest a szemöldökeim és amikor megszólal, a leejtett fekete anyagról az arcára vonja íriszeimmel együtt a figyelmemet is.
Nem szólok közbe, nem akasztom meg, csendesen hallgatom végig, bár egy ponton a vége felé automatikusan kezdem megrázni – inkább megingatni – a fejemet. A válasszal azonban kések egy-két másodpercet az elvárt gyorsasághoz képest, amikor már szóhoz jutnék. Mondjam meg mi a problémám? Csak így? Hát jó…
- Oké, elfogadom, hogy nem volt szándékos, mégis kicsúszott. – támadó él nincs az én hangomban sem. Tisztelem annyira, hogyha ő is elhagyta, amíg az előbbieket elmondta, akkor én is megtegyem a kedvéért.
- Sajnálom, hogy megint a frászt hoztam rád és megint kiakasztottalak és ne, ne kezd, hogy ne sajnálkozzak, csak fogadd el és lépjünk túl rajta. – halkan szusszanok egyet mielőtt folytatnám. Egyelőre még „csak” ezzel foglalkozva, a neheze ráér még.
- Nem rovok fel semmit, vagy legalábbis nem ez volt a célom, de... – oké, mégiscsak kell egy nagyobb lélegzet, meg az újragondolása annak, amit mondani szeretnék.
- ...ha dühös vagy, pipa vagy. Ha aggódsz, pipa vagy. Ha féltesz, pipa vagy. Ha nem tetszik, hogy hajnalban feljön az alsó szomszéd, pipa vagy. Ha megosztom veled, hogy nekem mi nem tetszik, akkor is pipa vagy. Kiakadt, dühös, mérges… Lehet, hogy nem rám vagy nem mindig, de ettől még olyan, mintha folyamatosan azt dörgölnéd az orrom alá, hogy már megint miattam érzed így magad és ez egyáltalán nem jó érzés… belefojtasz. – nem a szemére vetem, a legkisebb mértékig sem, de nem vagyok biztos abban, hogy nem annak éli meg.
- Oké, késtem. Sokat és nem tudtad merre vagyok, aggódtál, ideges voltál, minden jogod megvolt hozzá, de már itt vagyok, tudod miért nem jöttem, miért nem szóltam… miért nem tudsz – nem is tudom, mondjuk – örülni annak, hogy a történtek ellenére itt vagyok? És ezt most kérlek ne értsd félre vagy másként, nem arról van szó, hogy olyasmit várok, ami nem te vagy, ez nem igaz. Egyszerűen csak… annyira sokat vagy dühös – vagy úgy tűnik –, hogy... – nyitott tenyérrel felfelé mutatok rá, amikor konkrétan őt emlegetem és a mondat ezen a pontján megvonom mindkét vállam mielőtt folytatnám.
- ...nem tudok ennyi haragot elnyelni… én… sajnálom. – csendben maradok egy ideig, nem csak azért, hogyha akar, akkor felelhessen vagy egyáltalán megeméssze a hallottakat, nekem is szükségem van erre mielőtt még áttérnék a másik témára, ami furcsamód részben valahol ide (is) kötődik.
- Ami pedig a távolságtartást illeti… oké, tényleg megtartottam. Mert gőzöm sem volt, hogy miként veszed másnap az éjjel történteket. Aztán mérges voltál az alsó szomszéd miatt, mert hajnalban felcsöngetett miattam és ott volt az a dolog a borotválkozással is és nem voltál túl jó hangulatban. Arra, amit az éjjel mondtam, amit kimondtam, te bocsánatot kértél. – feltűnik nekem is, hogy kicsit sikerül csapongani a gondolataim között, de olyan gördülékenyen jönnek végül a szavak, hogy nem állok meg rendezni azokat mielőtt még elhagynák az ajkaimat. Nem hagyok szünetet, csak folytatom, amit elkezdtem, amolyan ragtapasz letépő módszer szerint.
- Csak bocsánatot kértél. Reggel pedig… kérdeztelek a vacsiról, hogy csináljak-e, de visszautasítottad, és az első adandó lehetőségre faképnél hagytál. Ami nem baj, elboldogulok a konyhában, csak… úgy tűnt dühös vagy. – így pedig jobbnak láttam inkább tartani azt az említett távolságot.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Vas. Dec. 04, 2016 2:23 am
 



 

Láttam az arcán végbe menő változásokat, amik jelenleg sokkal informatívabbak nála.. Lehet szóban nem utasította vissza a duzzanatot lelohasztó pakkot, de az, hogy nem fogadta el ugyanazt jelenti a számomra: inkább hallgat a saját dacára, teljesen mindegy mennyire függetlenül az adott helyzettől mindkét választási lehetőség. A rohadt életbe már, neki akarnék jót.. Megelégelem a hallgatását és nyíltan rákérdezek, köntörfalazás nélkül. Egymás félreértelmezéseire nincs szükségünk, tisztázni, nem bonyolítani akarom a dolgokat.
- Sajnálom. – a hamari rávágás nem félvállról történik. Nem lesz ettől kevésbé át- vagy megfontolt. A megközelítésének módjait a múltban nem messzire visszanyúló időszakban elégszer rontottam el annak túlgondolásával, ami leginkább a bizonytalan csend képében mutatkozott meg. Ez ellen teszek most és tennék, ha nem fojtaná szinte belém következőleg a szót, amikor már-már kiadja az elfogadási ukázt. Látni lehetett az emelkedő mellkasomból, hogy azonnal akartam volna reagálni, míg fel nem hívta a figyelmem a mondat másik felével és ilyetén hosszabban fújom ki a levegőt, de ügyelek rá, hogy halkan tegyem, végül beleegyezőn bólintok. Oké.. Elfogadtam. Nem vitázok a véleményeltérés ellenére sem. Először és nem utoljára itt húzta keresztül az elhatározásomat.
Kezdetben a döbbenet ver árkokat a homlokomra, de igen hamar átveszi a helyét a keserű szájízzel együtt fellépő gondterheltség, amiről észre sem veszem, hogy eltereli a tekintetemet az övéről. Tényleg nem veszem észre olyan tudattalanul ereszkedik lentebb, majdnem zavartan a fokozatosan rosszabbodó hányingertől és bassza meg, a bűntudat rossz érzésétől is. A tetőpontját ott éri el, amikor kifejti miről nincs szó, mi szerint nem vár el tőlem olyat, ami nem én vagyok.. Hogyan lehetne ezt félreérteni? Azt, hogy ha esetleg felfognám, hogy igen képes lennék örülni neki az nem rám jellemző dolog lenne..? Hallom a folytatást, kristálytisztán, de ez.. Benedvesítettem a szám, hogy ne egy darab szemétként üljek ott, kussban, csak megfigyelőjeként és nem résztvevőjeként, másik feleként a beszélgetésnek, de elhasaltam a feladaton. Leintettem a sajnálkozásnál, megráztam a fejemet és ennyi. Megint addig a jó néhány másodpercig így is maradna és marad is: akkor kezd bele, amikor én akarnak, megint. Ezúttal viszont észre veszem, hogy eddig másfelé néztem és javítom a csorbát, élénkebben figyelek..
Csak bocsánatot..? Ő volt az, aki elsőként némán bólogatott, majd mikor igen-nel feleltem megkérdőjelezett mire értettem pontosan és lehet kimondta, de olyan direkt még most sem tudnám megtenni, a bocsánatkérésem, pedig nem arra irányult. Legfeljebb egy része volt. Az orrnyergemhez nyúlok és egy bő szekundumig lehunyt szemmel igyekszem egy lélegzetvétellel helyre pofozni magam, mire a beszéd végére ér.
- Nem dühös voltam: kimerült. – halkabban a normál hangerőmhöz képest, de azonnal érkezik a pontosítás. Nem kötözködésből mondom, de a kettő nem ugyanaz és a további panaszkodást meg kihagynám az egyenletből..
- Miért nem mondtad egyszer sem, hogy megfojtalak? – próbálom felvenni azt a sorrendet, amit ő is használt, de őszintén szólva elvesztem a térképen. - Miért csak most, amikor kifejezetten kértelek árultad el annak ellenére, hogy egyáltalán nem jó érzés? Miért nem szóltál..? Ennél szarabbul, ha akarnám sem tudnám érezni magam, amiért ez.. A fenébe is, egyszerűen fel sem tűnt és ez megalázó soha nem akartam, hogy így jöjjön le, hogy ennyire magadra vedd minden alkalommal a.. Defektem. – nem vagyok benne biztos megfelelő kifejezést használok-e, de egy rövid szünet erejéig fújnom kell és ha esetleg ugyan már.. látnám a szóra való hajlamot rajta beelőzve látok neki a folytatásnak. - Nem szóltál és tűrtél, mert nem hiszed tudok változtatni rajta? – adom a szót a szájába, ahelyett, hogy udvariasan körbe próbálná írni. Mondja meg egyenesen, azt megértem. Abból értek.
- Vagy nem hiszed akarok? – elébe megyek a lehetőségek hiányának, ha azzal könnyebb lesz, hogy csak rá kell böknie egyre a felsoroltak közül.. Igen, legyen végre könnyebb és amennyiben félbeszakítottam volna sem érzem magam rosszabbul érte: inkább megteszem, mintsem kihagyjam. A szemkontaktust is erőltetem. Amíg ő beszélt máshol pihent meg a pillantásom, de tényleg nem tudatosult bennem, nem azért, mert ne érdekelt volna mit mond. Az istenit én kértem rá.
- Vagy nem hiszed úgy én lennék? Sokat morgok, tudom, de nem miattad és.. – kiegyenesedek egy nagyobb légcserén felbuzdulva egy kínos mosolykonccal. - Nem tűnik fel. Ha nem mondod nem tűnik.. Olyanokat, úgy mondok ahogy nem kellene. Nem akarok.. – ez az utolsó halkabban csúszott ki. Magamnak tett megjegyzésként, mire megrázom a fejem és oldalra nézek, le, konkrétan a kanapé mellé. A földre ejtett, bebugyolált fagyasztott zöldségre, amiért egyúttal le is hajolok, hogy a pólót kifordítva csavarjam köré ismét. A padló nem mocskos, de mégis hagytam oda leesni. Nem vette el, amikor másodjára adtam volna a kezébe. Harmadjára ezt megmakacsolást nem fogom hagyni: odatartom én. Nem erőszakosan, de határozottan. Ne azért ne kezelje, mert én hoztam és önfejű pillanatát éli. Ha ő akarná fogni átveheti tőlem, eszem ágában sincs ráerőltetni magam.
- ..és lehet nem úgy tűnt, tűnik, de örülök, hogy jól vagy. Tényleg örülök. Még annak a baromnak is, aki ott volt.. – kínomban szakad ki nevetségesen, mint az elbaszott megkönnyebbülés a nagykönyvben megírva.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Vas. Dec. 04, 2016 3:25 pm
 



 

Amilyen gyorsan rávágja, hogy sajnálja, nagyjából én is olyan gyorsan és röviden rázom meg a fejem, de nem azért, mert ne fogadnám el, tényleg sajnálja, hanem annak okán, hogy lépjünk túl rajta ennyivel. Ő is, én is sajnáljuk. Látom, hogy közbevetne valamit, megszólalna, lenne mit hozzáfűznie, de ha most megállok és nem mondom végig, amit akarok, akkor lehet nem fogom később. Nem szép dolog belé fojtani a szót, én is tudom és bár nem érzem túl jól ettől magam, mégis megteszem.
Feltűnik az is, miként veszítem el a tekintetét és ekkor még nem tudom, mennyire félre megy, amiről beszélek, mennyire másként csapódik le, mint, ahogyan szánom…
- Oké. – szusszanok halkan, ahogyan ő is megszólalt. Elfogadom ezt is, nem dühös volt; kimerült. Nem vitatkozom, nincs is min igazából, ő tudja jobban, miként érzett, amit úgy tűnik rosszul értelmeztem. Ezért hagytam meg a távolságot, gondolván, ha majd elmúlik a – nem létező – harag, akkor visszaáll minden a régi helyére, csakhogy ez nem történt meg.
Szükségem van egy nagyobb lélegzetvételre az elhangzó kérdés után, de mire megszólnék, magához ragadja a szót és minden egyes kérdés és mondat végéhez érve egyre borzalmasabban érzem magam. Azt kétlem, hogy kerekebbre volnék képes nyitni a szemeimet és a torkomat is gombóc kezdi feszíteni. Jobb lett volna, ha csendben maradok.
- Ron, én... – közbevetnék, halkan megszólalva, de azt a két szót is, ami elhagyja az ajkaimat, megakasztja.
Az első kérdése mélyre szalad és csodálkozás, döbbenet barázdáit rajzolja az arcomra. A második csak mélyíti őket és mire a harmadik végére ér, hirtelen fogalmam sincs, miként is állítsam le ezt az egészet.
- Nem... – még beszél, amikor szinte alig hallhatóan tagadok.
- ...nem... – újrapróbálkozom, de ez is hasztalan és vérszegény kísérlet marad csupán.
- Ne, ne Ron, állj, várj egy kicsit. – kis szusszanást vetek csak közbe, éppen annyit, amíg megbizonyosodom arról, hogy figyel, hogy hagy megszólalni, válaszolni a kérdéseire, engedi megmagyarázni az egészet.
- Oké, nézd, nem szóltam korábban, mert.. – újabb levegővétel - ..mert.. mikor vagy miért tettem volna? Szóltál előre milyen lesz, ha maradok, mire számíthatok. Ott álltál, annál a falnál, nekitámaszkodva, azután, hogy kiderült, teherbe estem, beszélgettünk és te szóltál. Én pedig elfogadtam.azaz én szégyenem, hogy elbuktam, nem az övé. Innen nézve a hónapokkal ezelőtti beszélgetés, mintha jóval régebben történt volna. Jesszusom, azóta rengeteg minden történt, azt pedig nem róhatom – nem is akarom – fel neki, de ő sem magának, hogy eddig nem mondtam semmit, hogy magamban tartottam.
- Nem, nem arról van szó, hogy nem hiszem, nem tudsz vagy nem akarsz változtatni; én nem akarlak megváltoztatni. Azt hogy olyan vagy az legyél, aki nem vagy, aki sosem voltál. – tényleg nem akarom megváltoztatni vagy átformálni, ez távol áll tőlem és azt sem szeretném, ha esetleg azt hinné, hogy bármi ilyesmire vágyom. Nem, ez nem igaz.
Figyelem, ahogy lehajol a korábban leejtett csomagért, ahogy kifordítja a pólót, ami rögtönzött módon tekert a zacskónyi zöldség köré.
- Mit nem akarsz? – halkan ejtette ki, vagy inkább tűnt úgy, hogy csak kicsúszott a száján és talán nem is nekem szólt, mégis rákérdezek, kíváncsian fürkészve az arcát, míg az alkalmi hűtő-akármi újrabugyolálásával foglalatoskodik.
Egy másodpercre összehúzza a vonásaimat, ahogy a hideg cuccot az arcomhoz érinti, de még így is jól esik és nem csak a jegelés a duzzanatnak, hanem a gesztus is. Mozdul a kezem, de nem azért, hogy átvegyem tőle. A kézfejére simítom a tenyerem és ott is tartom, miközben a szavai halvány, de részben megkönnyebbült mosoly kezdeményét húzzák az ajkaimra.
- Sosem akartam, egyetlen pillanatra sem, hogy rosszul… szarul érezd magad, miattam. ..és nem gondolom, hogy defekted lenne… egyszerűen csak megvan a magad keresztje. – ha nem adja jelét, hogy bánná a dolgot, akkor közben a szabad kezemet az arcához emelem és a tenyeremmel gyengéden simítok végig rajta.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Vas. Dec. 04, 2016 8:31 pm
 



 

Inkább kimondom. Inkább elismétlem, hogy sajnálom, minthogy azt higgye ez sincs nincs így, mert elég vékony jégen egyensúlyozik a válasz: vagy az a probléma, ami elhangzik vagy az, ami nem. Az egyikért semmit se kell tennem és nem tudok máshonnan kiindulni, csak magamból: harmadnapra, egész pontosan mostanra kinőtte magát olyannyira, hogy az elviseltnél jobban zavar. Egyébként is egy rohadt elefánt vagyok a porcelánboltban, de most még lábujjhegyen is kellett közlekednem – nagyjából magukon a romokon. A türelmem idáig tartott ki és csak a hajnalban történtek miatt hogy ne tapossak rá a reggeli szilánkokra.
A félreértés túlragozását nem tartom fontosnak, a szájhúzottnak érzett oké-ját elfogadom ahogyan azt már előző alkalommal szorgalmazta, sőt, nagyjából betapasztotta a szám, mielőtt bővebben is reagálhattam volna az övére. Szánt szándékkal vagy anélkül: nincsen jelentősége, nem szívom mellre. Nem ezen felbuzdulva nem hagyok beleszusszanási lehetőséget sem, amikor végre felvilágosít a szerintem rohadtul nem csendben, fű alatt elrendezhető gondokról, amiket az ég tudja miért magában tartott. Pocsék szájízzel teszem, vezetem végig a beszélgetés mostani részét a legutolsó pillanatáig, ahol már kifogyok az érdemi megszólalásokból – amikhez már a szükséges válaszokat hajtom. Többször érzékelem a próbálkozásait, igen, hallom a nem-eket, ahogy a nevemet mondja, de nehezen fékezek le, még nehezebben gondolatban. Kis adag levegőt küldök a levegőbe a tüdőmből, amikor megállok, várok a kérésének megfelelően, de rögtön utána megszívom magam a mondani valója előre haladtával és nem, nem annak üzenete okán: kell az oxigén, ennyi.
..mikor vagy miért..? Értetlenül moccan a szemöldököm és billen a fejem, mert ezt nem gondolhatja komolyan. Főként nem azokra hivatkozva, amikkel meg kívánja magyarázni miért nem mondott semmit a megfojtásáról. A példa felhozása, pedig.. Nem, nem jó, ami alól nem lesz kivétel a második fele az egésznek.
- Szóltam igen, de nem azért, hogy később benyeld újra és újra. Nemrég ismerted be mennyire rosszul esik, hogy még azt a haragomat is magadra veszed, ami nem rád irányul. Nem direkt, de igen, te kapod be és most azt mondod ezért nem kellett volna szólnod, nem lett volna miért..? Ne hülyéskedjél.. – őszintén? Alig akarom elhinni, hogy oda vezeti vissza az indoklását. Oda. Azt még kevésbé, hogy engem jobban zavar látszólag a helyzet, mint őt, aki rendszeresen elszenvedi.. Nem fejeztem be. A mondat végét nyitva hagytam, míg megtelítem a tüdőmet.
- Neked ez így jó? Normális? Őszintén.. Nem azt kértem, hogy fogadd el és az a vége a történetnek, zokszó nélkül fulladj bele, ha úgy érzed. A kurva életbe.. – nem, a kicsúszott káromkodást aztán tényleg nem neki címzem és ezt azonnali kézfeltartással jelzem. A helyzetnek, magamnak, ahogy a pofadörgölés hajtúrásban végződik és abból a testhelyzetből nézek vissza rá a rövid időre elkalandozásból a plafonon.
- Ennél önzőbbnek kell lenned Jacks. – szinte kérem, ha nem felszólítom rá, hogy legyen az, mert nem érzem egészségesnek ezt és ez a probléma miattam van, nem miatta. Felesleges vitát nyitnunk róla, elhangzott már. Feketén, fehéren és miért ne változtathatnék rajta, ha tudok..? Felveszem a pólót, amit egyből megrántok a levegőben, hogy kiugorjon az anyag a könnyebb átkötéshez. Az igazgatására fordított időre határozottan szükségem van, kifújni alatta magam..
- Hülyeségeket összehordani. – vetem oda a tekintetem, mielőtt a zacskót is felkapnám a leesés helyéről és visszacsomagolnám a rendbe tett ruhába. A hidegre történő arcrándulását látva egy kicsit odébb tartom a kezem, hogy hozzá szoktassa a bőrét az érzéshez. Nem kell azonnal, nem kell ellenkezés nélkül sem elfogadnia és erre is számítok alapvetően: átveszi, elveszi, félrerakja majd, mint arra már volt példa. Csak dacolhasson, mindegy a saját kárára megy-e vagy kiére. Az elképzelésemet mégis hanyagul, természetesen rúgja fel: meg kellene lepődnöm, huh? Finomodnak a vonásaim, egyúttal kíváncsibbá is válnak és legyen bármennyire is gáz, de nem tudok eldönteni megkönnyebbülök-e vagy épp az ellenkezőjét érzem, amikor simán keresztnek nevezi a sokszor kezelhetetlen indulataimat. Nem értem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem oké, az egész nem az és rengeteg fejfájást okoz nemcsak nekem, neki is. Egyik pillanatban ezt el is ismeri, hideg zuhanyt zúdítva a nyakamba, amiért sosem gondoltam bele valójában mennyire nem egyszerűsíti meg az ő dolgát se és most egyszerűen csak egy.. Kereszt? Fogalmam sincs mit kellene mondanom, csak abban vagyok biztos, hogy átkozottul jól esik az érintése, amit nem rázok le magamról és igen, most vettem kezelésbe az arcát, de úgy döntök előrébb hajolva - ezúttal - a háta mögé dobom azt a rohadt borsót, egyenesen a kanapéra, amin megtámaszkodom mellette.
- Sosem foglak megérteni, ugye? - nem, látszik az arcomon, hogy nem kell válaszolnia rá, nem azért kérdeztem. Az ő mozdulatához hasonlóan emelem a kezem és terelem fül mögé a haját, hogy a szálak közé akasztva húzzam közelebb. Nem kérem, nem figyelmeztetem róla, hogy meg fogom csókolni, épp elég időt kap hozzá, hogy meghátráljon, ha akar vagy tovább finomítson a szögön, amire a sérülései miatt ügyelek.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Vas. Dec. 04, 2016 11:16 pm
 



 

Egy pillanatra elveszem róla a tekintetem annak okán, amit mond. Az én olvasatomban vagy számomra, ez az egész nem így fest. Nyilván okkal szólt előre, ha úgy tetszik, akkor figyelmeztetett. Volt lehetőségem elmenni, bármikor, ha jobban meggondolom, mégsem tettem, én döntöttem úgy, hogy maradok. Hogy az, amit vállaltam, itt lesz… Más kérdés, hogy talán túlzóan ítéltem meg mit is bírok és mit nem. Persze, hogy nem akartam szólni, ki akarna és mégis miként kezdődött volna az a szólás..?
Levegőt vennék, hogy válaszoljak, hogy reagáljak a hallottakra, de nem hagyja azzal, amikor folytatja a megkezdett szóáramot. Csendben maradok hát és hallgatom, figyelve rá, visszatalálva az íriszeihez és odafüggesztve a sajátjaimat.
- Nem szokásom se panaszkodni, sem pedig megfutamodni, ráadásul pontosan tudom, hogy velem sem könnyű. Hogy nem könnyítem meg a dolgodat, hogy homlokegyenest megyek szembe sok mindennel, hogy makacs, önfejű és konok vagyok… – tisztában vagyok azzal, hogy se szentet, se könnyű esetet nem lel bennem. Nem tudom miért kellett volna korábban szólnom, most értem el odáig, hogy elég, hogy jelezzem, mennyit bírok el. Pontosabban mennyit nem.
- Oké, tényleg nem jó érzés, de ez nem jelenti azt… huh.. – muszáj szusszannom egyet, egy nagyobbat ahhoz, hogy folytatni tudjam.
- Nézd, tény, hogy sokat benyelek minden haragját, de még itt vagyok és okkal. Most szóltam, pont azért, mert nem jó, de ne kérd rajtam számon kérlek, hogy miért nem tettem előbb. Most volt itt az ideje. – tényleg kérem őt és a hangom is halk marad közben végig. Számomra logikus az időzítés, de nem azért, mert most döntöttem úgy, hogy kinyitom a számat, hanem, mert most tudatosult igazán. Mert az, ami néhány napja azon az éjszakán elhangzott, pontosan azaz, amiből kiderült, ez az egész kettőnk között tényleg komoly. Súlya van, és okkal hiszem, hogy nem is öt percig tart majd. Jepp olyan biztonságot adott, ami felszínre hozta, hosszútávon mi működhet és mi nem.
- Ezt már mondtad, de úgy tűnik, túlságosan makacs vagyok, hogy megfogadjam. – rázom meg a fejem szinte alig észrevehetően, de egy félmosollyal az ajkaimon. Talán igaza van, mégsem tudom úgy a magamévá tenni a kérését, felszólítását, ahogyan azt szeretné. Egyébként meg… megvan a magam önzősége, csak nem itt, nem ebben a tekintetben.
- Már miért… miért hordanál össze hülyeségeket? – ráncolom értetlenül összébb a szemöldökeimet, mert nem igazán értem, hogy mire is utal vagy gondol most pontosan.
A hideg csomag először valóban nem a legkellemesebb és reflexszerűen húzza összébb a vonásaimat, de nem utasítom el, mi több, azzal, hogy a tenyerem az ő kézfejére simul, azt hiszem egyértelműen jelzem, kifejezetten jól esik. A hideg a sérülésemre és a gesztus is, ahogy odatartja az arcomhoz, ahogy vár azzal, míg megszokom a jeges érintést a póló anyagán keresztül.
Most rajtam a meglepődés sora, ahogy megint elejti – eldobja – a fagyos csomagot, ezúttal mögém célozva a kanapén. Azonban az enyhén csodálkozó arckifejezésem hamar lesz a múlté, ahogy közelebb hajol. Ujjai a tincseim közé szaladnak és bár a választ nem váró kérdésére szeretnék felelni az egyre szélesebbre szaladó mosolyom mellett, elmarad a dolog, amikor közelebb húz magához. Készséggel hajolok előrébb, hozzá, lemásolva az ő mozdulatát, a tenyerem pedig még mindig az arcélén pihen, amikor megcsókol.
Borzalmasan elcsépelten hangzik, de pontosan úgy tudnám leírni, mint mikor először veszek levegőt miután hosszasan víz alatt voltam. Pontosan ilyen érzés elveszi az ajkai érintésében és nem, nem akarom még elengedni. A másik tenyerem is az arcára siklik, ahogy újra és újra megízlelem a csókját. Hosszúak voltak az elmúlt napok nélküle, hiába élünk egy fedél alatt.
- Hiányoztál. – suttogom szinte alig hallhatóan ejtve ajkaira a szót mielőtt elhajolnék tőle.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Kedd Dec. 06, 2016 10:13 pm
 



 

A panaszkodás megemlítésekor szinte azonnal felszólalnék, közbe szólnék, de idejében lenyelem az ingert. Nem kell kettőt találgatnia ahhoz, hogy rájöjjön ellenkezni akartam volna az állításával és a mondani valója második feléről kialakult véleményemet is le tudja olvasni a vonásaimról, ahogy elmerengve rajta adok lényegében igazat neki. Miért kellene hazudnom? Ez az igazság. Nem valami nyílt titokról van szó, hétpecsétesről sem az ziher. Bárki hamar rájöhet magától is két perc alatt. Legyen három. ..viszont nem keveredett rosszallás, maradandó bosszankodás, neheztelés se az arckifejezésembe, ahogy a gondolkodás közben meggyűrtem. Jah, ez van és? Nem érzékelem a párhuzamot, amire utalni akar ezzel és kérdő, várakozó pillantással illetem érte, mintha biztosan lenne valamilyen magyarázata a folytatásban, amivel világossá tenné számomra is hogyan értette az előbbit. Ilyen a személyisége, nem kell elmennie a szomszédba szószerint pedig nincs messze tőle, sőt, ha önfejűségről van szó, de ez szerintem változatlanul nem hasonlítható a gyakran kezelhetetlen indulataimhoz. Marhára két asztal. Kétlem, hogy bármikor is egyezni fog róla a véleményünk az elmondottakból tippelve. Elfogadni sem igazán tudom – a kérését már igen –, de nem piszkálom fel vele. Ő tudja, amit tud és én is. Barom lennék kérdőre vonni érte, szóval..
Egyidejűleg kezdek bele a mondatba és bólintok rá a saját megítélésére.
- Rendben. – fújok egyet, de nem.. Nem, mert dühös lennék. - Rendben, nem kérem számon. – még egyszer megerősítem, hogy ne értelmezzen félre és a második alkalommal már nyugodtabb egymás utáni bólintások követik. Szám szerint három kicsi. - ..de szólj, amikor megint ezt érzed és nem. Nem érdekel, hogy szerinted elbírsz vele adott esetben, amit oké, nem firtatok. Ezt ezennel ünnepélyesen megígérem.. – még egy gyors, röhejes cserkészmozdulatot is kap mellkasdobbantó kézrátétellel. - Csak szólj, oké? – nem is maga miatt, akkor azért, mert arra kértem. Rohadtul bántja az önérzetemet az egész, főleg, hogy észre sem vettem ennyire kihat rá. Meg rendesen szégyellem is. A puhán elejtett kijelentését nem igazán mosolygom vissza, de nem is morgom, tudom ő miért teszi és azt is én miért nem annyira;
- ..pedig ha már ilyen jól emlékszel rá helyettem is.. – felesleges lenne befejeznem a mondatot. Most mondta el miért is: túlságosan makacs hozzá. Rendben, elismerem, valahol.. Valahol van benne olyan kifacsart humorfaktor, ami feljebb tornázza az én szám szélét is, de azért ennél nyíltabban nem ismerem el. Így is az orrom alá dörgölhetné, hogy megtettem. Nemlétező szöszt söprök le a póló anyagáról, ahogy a visszakérdezés ér.. Most komolyan fejtsem ki, hogy biztosan volt ilyen csak épp példát nem tudok felhozni? Pontosan tudja nem erősségem a szavak megválogatása. Rá reflektálva végül csak megdobom a szemöldökömet: szerinte hogyan értettem? Nem igazán erőltetem a boncolását, simán csak azért, mert nem tartom fontosnak, hogy további szájtépés legyen belőle. Különben is épp a jegeléssel foglalkozom most, a fura, ismét meg nem értett szavaira, de azt hiszem ez már csak így megy, nem? Túl egyszerű lenne, ha mindenről ugyanúgy vélekednénk és odébb is rakom az anyagba csavart mirelitet, hogy ebbe beletörődve lépjek túl a dolgon a kifejezetten kecsegtető megoldást inkább a felső ajkán keresve. A felbuzdulását igen, nagyon is szívesen veszem és mélyebben túrok a haja alá, miközben az eddiginél is közelebb hajolok, simulok a keze alá. A fejemből persze nem megy ki az se, hogy nemrég még az apróbb mimikai változásokra is kelletlenül rezzent össze az arca. Beérem ennyivel, az ujjaimat kényelmesen még a tincsei közé akasztva hagyottan egy kis időre, majd mondhatni kedélyesen fújom ki a levegőt egy az övéhez nemrégiben hasonlító kiszélesedéssel a képemen.
- Te is. – döröglöm a tarkójára és eleresztem ahogy eddig a tenyeremben tartottam a fejét. Ismét előre hajolok, de nem utána: a jegelő csomagért, amit rögtön át is adok. Nah, most is makacskodni fogsz? Nem teszem fel hangosan a kérdést, ott van a rá való sandításban – meg az is, hogy tudom a választ: nem.
- A lila különben tényleg nem áll jól. – a kezdeti komolyság ellenére szinte azonnal moccanok, ha megcsapni készülne érte és a bokái felé kapok, de nem ragadom meg őket azonnal. - Nem tudom azóta éhes lettél-e, de van kaja. Kihűlt ugyan, de van, ha gondolod.. Ha nem, akkor dőlj hátra zsibbadni és add a hideg lábaidat.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Kedd Dec. 06, 2016 11:28 pm
 



 

Komolyan nem értem a reakcióját – lehet, hogy nem én vagyok a legérzékenyebb ember a földön mások rezgéseire, de ami a képére van írva, azt nehéz volna nem értelmeznem – és igen, már bennem van a lendület, hogy rákérdezzek, felszólítsam, csak egy olyan példát említsem, amikor igazán panaszkodtam vagy meghátráltam volna akármivel is kapcsolatban. Nem tagadom, nekem is megvannak a magam hülyeségei – mint mindenki másnak –, de még ezekkel együtt is tudom, hogy az említett két dolog nem jellemző rám. Ha nem tetszik valami szólok vagy nem, de nem panaszkodok, ami pedig a meghátrálást illeti… a legtöbb vitánk mostanában pont, hogy abból van; nem teszek ilyet. Félelem nélkül megyek neki olyasminek, aminek szerinte nem kellene, szerintem meg igen. És tényleg nem sok tart vissza attól, hogy ki is fejtsem a kérdéseim és véleményem ezzel kapcsolatban, az egyetlen, ami visszafog végül, hogy nem ad hangot annak, amit látok – vagy látni vélek – rajta. Mert az, hogy látszólag igazat ad, érzésem szerint egészen másra vonatkozik…
- Helyes. – engedem el végül ennyivel mindazt, ami elhangzott, amit felhoztam, és amire a beleegyezését adta. Nem rója fel, hogy eddig nem szóltam, most megtettem és maradjunk is ennyiben. Egészen addig, amíg nem folytatja és ezzel megint eléri, hogy valamelyest megugorjanak a szemöldökeim.
- Engem érdekel… ..és oké, szólok, ha itt lesz az ideje. Ezt megígérem, már amennyiben így elfogadható neked is. – megnyomom az „ha” szót, jelezve, hogy max akkor történik meg, amikor én is úgy ítélem, hogy meg kell történnie.. ..mert lehet, hogy őt nem érdekli, mennyit is bírok- vagy tűrök el, de én ezzel egészen másként vagyok. Bár sejtem, hogy mit is akar elérni ezzel, majdnem az ellenkezőjét sikerül neki. Jepp, marha rosszul érzem magam amiatt, hogy felhoztam az egészet, hogy most már pontosan tudom, mennyire szarul érzi magát a hallottak miatt, a makacsságom pedig abszolút nem engedi, hogy teljes mértékben szótfogadjak. Tessék megvárni, amíg magamtól megteszem és nem felszólítani rá...
- Nem, ne várd, hogy akkor meg is fogadom... – forgatom meg a szemeimet, jó kedvvel a vonásaimon, amelyek valamelyest puhítanak a mondanivalómon, de ettől még komolyan gondolom, amit az imént hallott. Csak annyira tudok önző lenni, amennyire eddig is, ennél jobban nem megy. Nem így születtem, vagy nem ezen a területen vagyok az, számára kellemetlen vagy sem.
Igen, komolyan érdekelne, hogy mire is utalt – miért hagyta félbe a megkezdett mondatot –, de úgy tűnik, hogy válasz nélkül maradok. Rendben, nem firtatom, a kérdő pillantására, csak annak másolatát kapja, azonban egyikünk sem engedi – úgy tűnik –, hogy kínos csend üljön közénk. Ezt pedig a hűtőcsomagon túl az egyetlen, általunk jól ismert és alkalmazott módon küszöböljük ki. Valljuk meg őszintén, a beszéd nélküli testi kommunikációban mindketten jobban teljesítünk, mindig is jobban remekeltünk benne…
Ezért is esik annyira jól a fogadtatás, amíg ő a felső ajkam, addig én az ő szájának alsó fele után kapok, több, mint lelkesedéssel, azonban pár pillanat után vége is a varázsnak, valamiféle hiányérzetet hagyva maga után csókjának emléke.
A vallomásom és az övé után, ahogy el, majd előre hajol, egyetlen másodpercig zavartan figyelek, majd értelmezve a mozdulatot, várom, hogy visszakapjam a hűtőcsomagot – jepp, kellett két szekundumnyi idő mire rájöttem mit is művel, mivel gondolatolvasó most sem vagyok –, amit el is veszek tőle. Hosszasan azonban nem tartom az arcomhoz, mert amint pimaszkodni kezd, szó szerint hozzávágom. Nem nagyon, nem durván, pontosan tudva, hogy kb az ölében fog kikötni a cucc, ha nem kapja el, ha meg igen, akkor értelemszerűen a kezében.
- Tudod hová menjél ám el. – öltök rá nyelvet, miközben úgy helyezkedem a kanapén, hogy hamarosan fel is állhassak arról. Már, ha a bokáim felé kapása meg nem akadályoz ebben.
- Nem vagyok éhes, de köszi és ami a hideg tappancsaim illetik; köszönik, de szívesebben vennének előbb egy forró fürdőt. Addig mondjuk ehetnél, ha eddig még nem tetted meg, utána viszont mindkettő a tiéd, ha áll még, amire készültél velük. – van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak a sör volt eddig a vacsorája és semmi más, szóval jobban örülnék, ha kajálna, én meg bőven ráérek azután is. Igazság szerint rám is tényleg rám férne az a pancsolás. Ennek okán pedig, ha nincs ellenvetése, akkor valóban függőlegesbe helyezem magam a kanapéról és a jól megszokott zuhany helyett, most egy kádnyi vízben elmerülve töltöm el azt a vágyott fürdést.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Pént. Dec. 09, 2016 12:19 am
 



 

Így legyen ötösöm a lottón baszd meg, hogy ismét nem az és úgy ment át ahogy azt akartam..
- Nem, ne kezd el újra, mert nem vontam kétségbe mennyit bírsz el. Nem azért mondtam. Kértem. Szeri.. – elharapom el az elejét a mondatnak: a kurva életbe már, hogy megint ugyanoda jutunk, megint érzem azt a soha sem kért ingert. Egy pillanatra előre döntöm a fejem és a hajamat felseprő mozdulattal együtt emelem fel, visszatalálva hozzá.
- Élvezem, hogy beleragadtam ebbe az egészbe? Nem, megbeszéltük már. Még szép érdekel Jacks, de ha nem szólsz, mert azt mondod épp nem üti még meg a kényelmetlen szintet.. -  nem a szusz fogy el a befejezéshez, inkább csak nem akarok úgy pontot tenni a végére ahogy belekezdtem és ezért változtatok. Kapásból egy mély levegővel kezdem, a gőz kieresztésével.  - Elegem van belőle...nekem, most. Talán azt hiszi meg akarom várni, hogy tényleg szólnia kelljen..? Elsőre is finoman szólva keményen telibe talált, másodjára nem akarom elképzelni se. Nem csak nyúzottnak érzem magam, ugyanúgy festek a pofagyűrés után is – kívül-belül, huh?
(…) Egy beleegyező fejingatással adom tudtára, hogy nem várok semmi ilyesmit tőle. Igen, örülnék neki, ha megfogadná, de tudom fordított esetben én sem engednék.. Rettentően sok dologból nem tudnék - a példa is mutatja mennyire sokból.. -, ahhoz jó néhány lehúzott bőrre lenne szükség, hogy ez másként legyen és ez vonatkozik a mostanra már csak mimikával lekommunikált kérdésre is. Hozzam fel példának az alig pár perce történt félreértést, mert szarul fogalmaztam és teljesen másnak hatott, mint aminek szántam? Ugye, hogy nem kellene..
Mást viszont annál inkább és nem hezitálok elvenni, majd felbuzdulva a viszonzásán mélyebben beleakasztani az ujjaimat a hajába, még jobban hozzádőlni. Hosszabban azonban csak egyszer lopom ki az ízt a szájából, a nyelve alól, azt is inkább rövid ideig, mielőtt elhúzódna és kicsalná egyúttal az elhasznált oxigénmennyiséget is magával. Nem valami egyszerű észben tartani, de nem felejtettem el a fokozatosan múló fájdalomcsillapítót, a vele járóit és egyből a vonásaira terelődik a tekintetem, miután megállom az utána kapást. Ha úgy vesszük kétszer is, mert azzal a röpke másodpercre az arcára kiülő zavarral nagyon is megnehezíti, hogy tartsam magam. Visszaegyenesedve, rövid helyezkedés után hozzá kerül a hideg párna, ami mellé nem bírtam kihagyni azt a megjegyzést. Egyszer már megtettem, kisebb sikerrel ellenben a mostanival, aminél rögtön elkapom semhogy hagyjam az ölembe kikötni hajolás közben. aucs Csak ledobom, vissza a kanapéra. Nem tartogatom tovább egy nem kevésbé elégedett vigyor társaságában, ami legkevésbé sem az ártatlan fajtából van.
- Van egy erős tippem, de pontosíthatnál.. – a felállási szándékát érzékelve végül csak rátámaszkodom a térdeimre, nem nyúlok a bokái után és abból a könyöklő pózból szegem fel rá a tekintetem. Szóval utána, huh?
- Oké, viszont a vacsorám már megvolt. – nem sokat vártam vele, a gyomrom már önmagát emésztette addigra és igazság szerint most sincs sokkal több kedvem vagy épp türelmem várakozni, amíg megmártózik. Kevésbé finomkodón akasztom a nadrágszegélyébe a mutatóujjamat, hogy visszahúzzam magam elé az elsőként megtett lépésénél a gomb és cipzár feladatát készséggel vállalva.
- Csatlakozom. – ..és pont megakad a farmeranyagban a fémkocsi, jelezve nincs lejjebbi állomása. A kijelentésben nincs kérés vagy kérdezés. Visszakozhat, van olyan eset, amikor ne tehetné meg? Így vagy úgy, de nincs. A csípője két oldalán lévő övakasztót ragadom meg következőleg, hogy amennyiben nem látok ellenkezésre hajlandóságot a tekintetében vagy a mozdulatában, akkor tovább segítsem az előkészületeket a fürdőhöz és persze, hogy önzetlen pofátlansággal használom ki a megunhatatlan végigmérésére.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Pént. Dec. 09, 2016 4:37 pm
 



 

Egy mélyebb levegővétel, a valamivel magasabban emelkedő mellkasom az, ami jelezheti; közbe szólnék mielőtt még a végére érne annak, amibe belekezdett. Végül azonban csendben maradok, noha nem is egyszer hagyja félbe a megkezdett mondatokat. Megakad és ez éppen elég ahhoz, hogy lakatot tartsak az ajkaimon. Tőle nagyon is szokatlan, hogy – mindegy milyen okból kifolyólag, de – nem ér a mondanivalója végére, vagy nem akként, ahogy belekezdett. Ez pedig egyértelműen jelzi számomra, nem könnyű ezek szerint most még annyira sem szavakba öntenie, amit el akar mondani. ..és eszemben sincs megakasztani benne. Hagyom, hogy a végére érjen és a kifakadásnak(?) is beillő megjegyzést követően sem szólalok meg azonnal. Az arca, a vonásai, ami a tekintetében ül meg, nem engedik. Természetes a késztetésem a makacskodásra, aminek végül tudatosan vetek gátat, eldöntve, hogy ezen a ponton engedni fogok neki. Képen törlő ugyanis a felismerés, hogy mennyire változtatni akar és ehhez tulajdonképpen segítséget kért a maga módján.
Halk szusszanást követően bólintok előbb. - Rendben. Szólni fogok, amikor megint így érzek. – megteszem, ezt ígérem neki úgy, ahogy eredetileg kérte. Előbb fogom, mint, ahogy egyébként tenném, saját magamnak ellentmondva ezzel, érte, az ő kedvéért. Kompromisszum, igaz? Feladni magunkból ezt-azt a másikért. Megteszi ő is, megteszem én is. Ha kicsit döcögősen is, de csak működik.
(…)
Ha tudnám miért is visszakozik – vagy mire készül nem, egyáltalán nem ragaszkodnék a hűtőcsomaghoz és a fájdalomcsillapításnak is létezik természetes (vagy legalább figyelemelterelő) módja... –, nem engedném olyan könnyen elhajolni. Így azonban elveszem a kezeimet arcéleiről, még utoljára, finoman megszívva alsó ajkát, miután nyelve ízének árnyékát hagyta az enyémen.
A pólóba tekert – és visszakapott – fagyasztott borsó azonban nem sokáig tölti be rendeltetett szerepét, mert alig, hogy visszaadta, hozzávágom, köszönhetően a kedveskedő – haha – megjegyzésének. Sokat mondjuk nem érek vele – nem mintha célom lett volna –, leszámítva azt a kaján vigyort a képén  az elhangzó kérdéssel együtt. Nagyon nehéz volna másképpen értelmezni, mint aminek kézenfekvően tűnik és első körben egy szándékosan visszafogott félmosolyt és egy fejingatást kap válaszul.
- Egészen biztos vagyok abban, hogy nincs szükséged arra a pontosításra.. – hajolok közelebb – szemtelenül közel, szinte ajkaira ejtve csak a halkan előadott szavakat –, de nem érintem meg. Helyette inkább egészen a füléig törleszkedem mielőtt még felállnék a kanapéról… - ..de, ha mégsem boldogulnál, később megmutatom. – amennyire nem volt ártatlan a képén megjelent vigyor, pont annyira nincs ártatlanság a suttogásnál alig hangosabban csendülő hangomban. Elhajolok tőle és az övéhez hasonló mosolygörbe rajzolódik az ajkaimra mielőtt felállnék az ülőalkalmatosságról.
- Oh.. oké, értem. – örülök, hogy aggodalmában – vagy az előtt – nem hagyta ki végül a kajálást. Ez azonban nem változtat azon, hogy továbbra is vágyom arra a fürdőre és nem egy gyors zuhany formájában. Már indulnék, hogy a végére járjak annak a bizonyos 'pancsolásnak', amikor is a nadrágomnál fogva húz vissza.
Enyhén felvont szemöldökkel várok, hogy kiderüljön mi a megakasztásom apropója, amikor is a farmerem gombját kibújtatja és a cipzárt is megfosztja a feladatától.
Eszemben sincs ellenkezni, sem a csatlakozási-, sem pedig a segítő szándéka miatt. Viszont nem is megyek elébe a folytatásnak, megvárom, amíg lehúzza a szűkre szabott fazonú ruhadarabot, amiből már csak kilépnem szükséges, szándékosan elfelé tőle, különben tudom, hogy nem fogunk eljutni addig a fürdőig. Nem csak neki kell visszafognia magát…
Élvezem, ahogy végignéz rajtam, minden egyes alkalommal ugyanolyan lelkesedéssel fürdöm meg tekintete kereszttüzében, amikor abban ilyen módon részesít. Íriszeinek sötétlő kékje és az, ahogyan megmustrál, nagyon is izgató. Ah, de még mennyire, hogy az..
..és itt dől össze kártyavárként az elképzelés, hogy tovább tartóztassam magam vagy, hogy egyenesen a fürdőszoba irányába induljak. Helyette inkább visszalépek hozzá, ismét arcéleire helyezve a tenyereimet, ajkaihoz hajolva harapom be finoman annak alsó ívét újra. Birtoklón követelem végül az oxigént a nyelvéről, ráérősen beleforrva a csókjába és figyelmen kívül hagyva, hogy a fájdalomcsillapító hatásának múlása miatt, mennyire húzódik és sajog az öltések alatt az arcom.
- Gyere.. – lehelem ajkaira és a keze után nyúlva hajolok el tőle és egyenesedek ki, magammal húzva gyengéden – már, ha engedi –, megindulva ezúttal a fürdőszoba felé.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Vas. Dec. 11, 2016 1:02 pm
 



 

Nem tudom mit hittem, amikor nem kötöttem féket a nyelvemre és hagytam automatikusan meglódulni a magyarázatot annak végéről.. Most jobb lesz? Hogyne. Láttam ahogy a megakadásaim között feléledt benne a konokságra való hajlam, mindig élénkebbé válik tőle a tekintete, mindig és ez sem volt kivétel. A változásról márcsak azért sem figyeltem fel. Nem strapálom magam tovább, félbe maradt a fejingatás, csak a szemeimet veszem le róla és elkönyvelem ezt az egészet egy értelmetlen faszságnak, elfér még egy a hosszú sorban. A szusszanás hallatán visszapislantok felé, de nem számítok jóra, akkor sem, ha érzékelem a változást és közel van a döbbenethez a reakcióm alapja, amikor az első szót kiejti: fájdalmasan moccan a gigám. Csak az, ugyanis idő kell a beleegyezésének tudatosulásához, ami egy ösztönös nyelés és az azt követő légkifakadás képében történik meg, pont úgy fest, mintha mellkason vágtak volna.
- Köszönöm. – nyögöm két megerősítő bólogatás közé. Tényleg. (…)
Kétesen sandítok fel rá, ahogy a képemre van írva nagyon is tudom hova gondolta elsőre a megválogatott elküldést, de annál is könnyebben sikerült a saját szájízem szerint értelmezni: kellő mennyiségű információ nélkül sajnos nagyon egyszerű tévútra kerülni – jah, a hülye, ráadásul seggfej rendőrök.. Arról meg ne beszéljünk milyen naivan akarja eltolni az emlegetett bemutatóját. A felpiszkált figyelmet nem érdemes csak így ott hagyni, emlékeztetőül fogom át a derekát, az ívére fektetve a jobb alkaromat és elzárom előle a távozás lehetőségét a fül közeli kedélyborzolásnál.
- Addig meg tapogatózzak a sötétben, egészen biztos vagy benne? – veszek revansot a saját szavainak felhasználásával és abban a közelségben olyannyira oldalra fordítom a fejem, hogy mást nem a szemem sarkából láthassam a reakcióját. Visszatartom ugyan, de nem fogom, ha másodjára is jelzi a távozási szándékát: akkor nem szívesen, de elveszem a karom az útjából. Amennyire szereti szívni a vérem az önfejűségével.. Sőt, ennek elébe menve automatikusan elengedem, az utolsó másodpercben, mielőtt magától akarna menni.
..már, ami a kanapé elhagyását illeti.
Érte nyúlok, hogy a farmernál fogva tereljem magam elé és beszéddel egy időben kezdjek neki a nadrág lehámozásának. Nem vagyok türelmetlen, csak nincs kedvem várni, mire egyedül végez vagy lecsúsztatja a lábfejéről az elhagyhatóvá vált ruhadarabot. A hátráló lépésre felfigyelek, ahogy bokától felfelé lövöm be a minden látható részletre kitérő haladási irányt a tekintetemmel. Mire az övébe akaszkodhatnék és váddal érhetném a távolság miatt mindeggyé válik a gondolati szándék. Nyújtózó gerinccel, a helyeslésnél jóval többet tartalmazó vigyorral fogok rá a csípőjére, ahonnan azonnal továbbviszem a tenyereimet a fenekére, hogy emelő, húzó mozdulattal próbáljam feltérdelésre ösztökélni a garnitúrára. Az oxigén elbitorlására azonnali válaszként szívom, nyelem vissza őtőle annak majd’ kétszeresét a csók által és kelletlen morranással nyugtázom az elszakadását minden helyszínváltási javaslat ellenére, de nem végeredményben nem ragaszkodom az itt-hez. A most-hoz igen. Nem melegítem tovább a helyem, követem és hagyom magam kézen vezetni a fürdőig, ahová előbb benyúlok lámpát lőni, minthogy betenném a lábam, ő megtehetné a villanykapcsolást. A fürdőre első sorban ő vágyott: ha a meleg víz megengedéséért indulna a csuklójáért nyúlok, hogy megfordítsam és ráhajoljak a megunhatatlan játék folytatásáért az ajkaira, két tenyeremmel fogva közre az állkapcsa széleit, mialatt apró léptekkel közelítem magunkat a kádhoz. A csap megeresztése pofon egyszerű lesz, lenyomom az elzáró gombját és alaposan megengedem a meleget, a hideget kevésbé. Utólag maximum korrigálunk az arányon, de forró-t mondott..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Vas. Dec. 11, 2016 6:12 pm
 



 

15+1 felé haladva

Nincs mit megköszönnie – nagyon nincs –, de eszemben sincs bármit is degradálónak hatóan lekommunikálni felé, így a természetesen jövő legyintést – amivel egyébként nem minősíteném, egyszerűen csak tényleg úgy érzem, hogy ezt nem abszolút kell megköszönnie – visszafogom és helyette egy apró bólintást kap, lezárásaként az egész témának. Megígértem, be is tartom, a többit pedig majd még meglátjuk. Látom rajta, hogy mennyire akarja a változást és hiszek neki. Elhiszem, hogy nem üres szavak, hogy másként szeretné a dolgokat, hogy kicsit sem élvezi, amibe beleragadt – az ő szavaival élve – és aminek a megváltoztatásában persze, hogy segíteni akarom. Ahogy tudom…

Ha róla van szó szégyenletesen gyenge lélek vagyok, nagyon nehéz visszafognom magam, mindegy, hogy mi is van éppen terítéken. Nehéz a tojáshéjakon úgy járkálni körülötte, hogy ne törjem őket jobban és ne tenyereljek olyasmibe, amibe talán nem kellene; nehéz nem faggatni – olykor kiderül, hogy nem is megy –; nehéz nem gondolni rá a nap bármely szakaszában; nehéz nem makacskodni vele szemben; és még nehezebb nem – vagy nem úgy, ahogy a legtermészetesebben jönne –reagálni rá magától értetődően, amikor a legérzékenyebb húrjaimat kezdi el a maga módján pengetni. Éppen ezért nem a legkönnyebb leckét adja fel – ma este ráadásul nem is az elsőt és nem is a legutolsót –, amikor a karját a derekamra illeszti, ezzel adva biztos tartást, leginkább magához közel. Aljas húzás, legalább olyan aljas – mert azt erősen kétlem, hogy ne tudná magától is milyen hatással van rám –, mint az, amit én is művelek vele, ahogy a füléhez hajolok közel és forró leheletem nyomát hagyom fülcimpájára és nyakának ívére hullani.
A visszakérdezést követően elhajolok annyira, hogy felé tudjak fordulni és lássam az arcát – miképpen ő is vágyni látná az enyémet, abból legalábbis, ahogy mozdul, erre következtetek – és a legkisebb mértékű ártatlanság vagy értetlenség nélkül húzódik újabb szemérmetlen félmosoly az ajkaimra. Azonban csak annyira távolodok el tőle, hogy az orrunk éppen nem ér össze.
- Nagyon is. – pimaszkodni nagyon is megy és eszemben sincs kihagyni a lehetőségét, ha már ennyire adja magát.
Nem adom fel a távolodási szándékomat ami egyébként nem kis feladat és amikor ereszt, mozdulok, hogy a kanapéról felállva induljak a fürdőszoba felé. Amiben persze még azelőtt megakaszt, hogy valójában egy lépést is tehetnék. Nem, mintha mondjuk olyan nagyon bánnám..
A nadrág lekerülését szívem szerint sürgetném – ahogy sok minden mást is –, mégsem teszem. Megéri, mert amennyire szeretnék a karjaiban lenni, pontosan annyira élvezem azt is, ahogy végig néz rajtam, és azt, amit a tekintetében látok.. ..és aminek köszönhetően végül megint az ajkaira tapadás mellett döntök, hiába a gyenge kísérlet a fürdő felé távolodás érdekében.
Ha akarnék, sem tudnék ellenállni és nem reagálni a húzó-emelő mozdulatára, ahogy a fenekemre fog rá. Mozdulok, engedve az akaratának és feltérdelek a kanapéra, a combjai mellett találva helyet az ülőalkalmatosságon a térdeimmel, végül pedig az ölébe helyezkedek, egészen hozzásimulva a csók alatt. ..és ez az a pont, ahol végleg elmossa azt, mit is szerettem volna még nagyjából öt perccel ezelőtt. Ajkának íze, az oxigénért folytatott birtokháború egymás nyelvéről és annak a legkisebb, elhalványuló igénye, hogy elszakadni akarjak tőle már egyáltalán nem enged, sem elmozdulni az öléből, sem pedig megszólalni. Túl finom, túlságosan hiányolt és vágyott, túlontúl marasztaló.. ..mert én már ragaszkodom az itt és mosthoz.
A nadrágja korcához nyúlok, ha visel övet, akkor természetesen azzal kezdve a műveletet, ha nem, akkor pedig a gomb és a cipzár megoldásával fogva a viselt ruhadarabtól való megszabadításhoz, miközben eszemben sincs egyelőre elszakadni ajkaitól. Újra és újra lélegzetet szívok el tőle, galádul aljas módon meglopva és mégis visszaadva belőle egy kicsit minden egyes ízlelt csók alkalmával.
A megbontott nadrágderék után a felsője szegélye jön, abba kapaszkodok és veszem le róla – már, ha nincs ellenvetése –, áthúzva a karjain és fején is, majd pedig valahol a kanapé mögött ejtem el az anyagdarabot. Éppen csak ennyi időre elszakadva tőle mielőtt megint ajkaira forrnék, annak alsó ívét harapva be újra és ízlelve meg, közben pedig hízelgőn törleszkedő macska módjára idomulok a kezei és érintése alá. Mígnem úgy döntök, ezen a ponton mászom ki az öléből és húzom magammal őt is – már, ha hagyja egyáltalán –, de nem azért, mert nagyon is célom volna máshová vándorolni,  annál jóval türelmetlenebb vagyok jelenleg... Sokkal inkább a helyzet- és pozícióváltoztatást szeretném elérni.
A csipkeszegélyű bugyi széleiben akasztom meg az ujjaimat a csípőm két oldalán és csak addig csúsztatom lejjebb, amíg magától alá nem hull a falatnyi anyagdarab. A mozdulat nem éppen ráérős, nem célom vele az időhúzás egyetlen pillanatra sem.
Visszahelyezkedem a kanapéra, a háttámlának szembefordulva és azon megtámaszkodva az alkarjaimmal, de neki háttal helyezkedve ezáltal, és a vállaim felett hátrafordulva pillantok rá. Számára is egyértelművé téve, hogyan is akarom őt most.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Hétf. Dec. 12, 2016 7:47 pm
 



 

tizenhatfeleafrancokat tizennyolc

A derekának átkarolásával egyszerű célom volt: ott tartani, a tudtára adni, hogy ha nem akarom nem fog felemelkedni az eltervezett fürdővizének megeresztéséhez – vagy később nem biztos, hogy ő akarni fogja egyáltalán. Teljes szerénytelenséggel az enyémben keresem a tekintetét, míg melegebb aljasabb húzásként, huh? fogadtatásként nyúlok át még jobban rajta, egészen a könyékhajlatomba és magamhoz szorítva a vékonyabb ívénél fogva. Élvezettel figyelem a féloldalasra nyúló pofátlanságot a száján egy másodperccel tovább szemre vételezve, hogy lássam hogyan formálja vele azt a két szót, ami igazából az egyik fülemen be, a másikon, pedig még annál is könnyebben ment ki. A hasonlóan villanó szembogarai eleget mondanak ahhoz, hogy enélkül is tudjam valószínűleg mi bukott át a nyelvén, amit kedvtelt fújással reagálok le bárminemű, felesleges beszéd helyett és már moccannék is, hogy tovább nehezítsem a dolgát. Nem értünk össze addig, de futólag igen, míg nem kezdett távozáshoz fészkelődni, ami apró, elégedetlen rosszallásként rándul a képemen, mégis hagyom. Legalábbis két lépés erejéig, míg a saját lábára áll és egyet elfelé orientál, hogy a fürdőt vegye következő úti céljául. Aha. Menne, mi? Minimum, hogy együtt megyünk, előtte pedig segítek a ruha levedlésében, mert ahogy ő mondta: szívesebben venne előbb egy forró fürdőt és mit, ha nem épp ezt sürgetem már a nappali négy fala között?
A kigombolás után a csípőcsont végigsimításával jutok el a nadrágja széléig, ahonnan csak kezdetben fogom az övtartónál fogva lehúzni az anyagot. Vagyok akkora szemétláda, hogy többszörösen adom vissza ahogy a leheletével provokált: ..a deréklefogással ingereltem volna, amekkora hatással van rá? Nem. Nem olyan, amikor azt teszem, sokkal inkább ilyen, mint most is, hogy mindkét tenyeremmel a farmer alá nyúlva tolom le róla, hiába érzem mennyire nem akarná kivárni ezzel a lassúsággal az ő elképzelése helyett. Viszont a türelem nekem sem tartozik az erényeim közé és ennél fogva se őt, se magamat nem akarom a lomhasággal megőrjíteni: lehettem volna gyorsabb, de lassabb még inkább, ha ez másként lenne.. Ráadásul eddig még mondhatni türelmes is voltam. Éhesen kapok a szájáért a legkisebb mozdulatra is, ami nem felém történik és akarnok módon hajtom be még jobban a jussom azzal, hogy rámarkolt hátsójánál fogva terelem közelebb. Nem túrok az alig-csipke alá, hogy a bőrébe vágjon miként megfeszítem. Helyette egyenesebbre tornázott gerinccel csúsztatom fel mindkét kezem a gerince mentén, hogy a fehérnemű kapcsáról gondoskodjak, helyet szorítva az ő ténykedő mancsainak is nadrágomnál, ami a segítő mozdulat ellenére sokkal kényelmetlenebbé válik, mint amilyen addig volt. Válaszul hosszan szívom meg az épp elrabolni sikerült ajkát és még jobban rádőlve kényszerítem hátának ívbe hajtására. Érzékelem a póló után kapást, de csak annyira dőlök vissza, hogy a tartásom nélkül ne essen a támasz nélküli oldalra és az enyémtől történő megszabadítást összeköthessem az övével. A megfeszült hasfalán végigsimítva kezdek neki, a pamut, pedig úgy akad meg a csuklómon, mintha magától tudná a dolgát. A felfele utat arcátlanul a melltartó alatt folytatom, csak alig érzékelhetően lassítva le a mozdulatot a keblein végighaladva a kulcscsont érintése előtt, ahol már csak a karjainak felemelése fog kelleni, hogy érdektelenül dobjam valahova a háta mögé a felsőjét a fehérneműjével együtt.
Az akadékoskodást minden időrablás nélkül hagyom el, ahogy magával húz a kanapéról és realizálom miért is teszi. A látványtól, a felkínált póztól, pedig rohadtul összefut a nyál a számban. A nadrágszáram lerúgására tett kísérletem, mire már a kanapé párnáján térdel és az elnehezült levegővel megtelő tüdőm világosan a tudtára adja, hogy mennyire kicseszettül vágyom rá, hogy benne legyek, amire rátesz egy újabb lapáttal a gyors szájnedvesítésem is. Meg a nyelés, ahogy végre elhagyhatom a bokámról azt a szart és mögé lépve megragadom a csípőjénél, hogy a medencéjét felfelé döntsem. A balom a gerincen végigzongorázva csikarja előle belőle a homorítást, egészen addig a minutumig, amíg hamar a vállívéhez nem ér, hogy ott belé kapaszkodva tartsak ellent a befogadásomnál.. Erősebbé válik a megragadása, akárcsak csípőjére is visszatérő kezemé a nekifeszülésem pillanatában. Ez kibaszott finom.. Ő kibaszott finom..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Kedd Dec. 13, 2016 12:05 am
 



 

tizennyolc plusz

Tudom, hogy szívesebben venné, ha maradnék inkább és nem csak a rosszalló morranása vagy a hasonló kifejezésre juttató arcrándulása, ami erről tesz tanúbizonyságot. Már akkor és azzal tudatosította, amikor és ahogyan átkarolt, a szorosabbá vált átfogással, a mozdulattal, hogy tőle függ, hagy-e kitáncolni a közelségéből. Nem csapnék be senkit azzal a naiv elképzeléssel, hogy itt másról van szó – főleg nem magamat –, tökéletesen tisztában vagyok a saját gyengeségemmel és azzal, ha nem enged, akkor nem fogok menni, nem fogok akarni menni és ehhez elég volna az ellentartás – és az abból való nem engedés – legkisebb jele is. Azonban mégis ereszt – egyelőre –, az elégedetlenkedő hangot és mimikát pedig betudom a játék részének. Messzire viszont nem jutok.. Szinte várom mikor és miként vesz majd revansot az iménti húzásomért – kétségem sincs afelől, hogy fog –, így pedig nem okoz meglepetést, amiképpen a nadrágból hámoz ki. Lassabban, mint szeretném, a bőrömet ingerelve, ahogy a művelet során simít végig rajtam.. kész szerencse, hogy a türelem neki sem erős oldala és ezért kifejezetten hálás vagyok.
Csókjáért hajolok, újra és újra magamévá téve annak ízét, míg az ölébe mászom, az ellenkezés legkisebb jele nélkül engedve akaratának. Halk, önkéntelenül kibukó és az ajkán elhaló nyögéssel felelek, ahogy hosszasan szívja meg az enyémet. Előre hajlásakor pedig finoman feszül ívbe a gerincem, ahogy vele együtt mozdulok.
Bizsereg a bőröm érintése nyomán és mielőtt még a keze végérvényesen kötne ki a felsőm alatt, azelőtt veszem le róla az övét. Akaratlanul húzom hátrébb a vállaimat, ezzel is felé domborítva a melleimet, különösen, amikor a fehérneműm alá érkezik, szándékosan – vagy sem –, de a minimalitása ellenére is érzékelhető lassítással. Halk, de jól hallható sóhajt fakaszt tüdőmből, ahogy gyengéd, tova haladó mozdulattal érinti megfeszülő kebleimet, a kezeimet pedig automatikusan emelem a magasba, segítve ezzel is a vetkőztetést, amint pedig lekerül rólam is a póló – meg a melltartó –, úgy bitorlom vissza ajkait.
A bugyi elhagyását nem nyújtom semennyire sem, akarja a franc feleslegesen húzni az időt, azt követően pedig visszahelyezkedek a kanapéra. A vállam felett pillantok vissza rá és kicsit sem titkolt, szemérmetlen elégedettséggel veszem tudomásul; ahogyan a levegőt veszi, amiképpen rám néz, az egészen mély sötét árnyalatba váltott kék íriszei és amikor megnedvesíti az ajkait, egyértelművé teszik számomra, nagyon is kedvére van a látvány. Elveszem róla a tekintetem, amikor a csípőm után nyúl és felé domborítom a fenekem, ívbe feszítve közben a gerincem. Már nem az alkarjaimon támaszkodom meg, helyettük mindkét karom kiegyenesítem – ezzel is tovább homorítva a hátam – és így a lapockáim valamelyest kijjebb emelkednek, amikor a vállívemnél talál magának fogást.
Beharapom a szám alsó ívét, és sóhajba fojtott, hangosabb nyögés gördül le az ajkaimról, amikor birtokba vesz. Ujjaim görcsösen marnak a kanapé háttámlájába az első néhány lökés alatt, amíg megszokom a méretét. Majd, ahogy enyhül tenyereimből a szorítás, úgy engedem el jobbommal az ülőgarnitúrát és nyúlok az övé után. Ha nincs kifogása és engedi, akkor elcsalva a kezét a csípőmről és a mellem felé vezetem, nem burkoltan arra célozva, hogy szívesen venném az ott ténykedését..
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Vas. Dec. 18, 2016 11:38 pm
 



 

tizennyolc

Bele-belegyűrök a ruha anyagától megszabadított bőrébe, egészen a combjai oldalához passzírozva az alkarjaimat, amíg fel nem térdel és nem helyezi rám a súlyának egy részét, amiért cserébe buzgó fogadtatásban részesül. A kiszökő nyögés hallva nem bírom megállni ne kapjak még jobban oda, ne simítsam még inkább a gerincíve mellé a pántcsatról már rég gondoskodó kezeimet, ne préseljem ki azt a minimális, de rohadtul frusztráló helyet közülünk. Egyre jobban fogy a türelmem, főleg, hogy most igen jelentős részt szakajtott le belőle a szabadító ténykedésével, egyúttal a ruganyos hajlásával, a meleg törleszkedésével, amit egyelőre a felsők anyagán keresztül érzek. Előbb az enyém, utána az övé következik és nem sok tudatosság vegyül a röviden masszírozó mozdulatba a kezem átbukásánál a domborulatainál.. Nagyon nem. Minden alkalommal szeretem új élményként szemre vételezni a már kívülről ismert vonalait, de a szintúgy hamari csóklopás könnyen feledteti a hóbortot. Veszettül könnyen, ahogyan az alsóneműből történő kilépése és a felkönyöklő póz is gyorsan egy bizonyos irányba fogja össze a figyelmem. Nem a keringőre hívó hátratekintéstől finoman kígyózó gerincre, a terpesz közben megfeszülő combok látképére, sokkal közelebb a tenyérbe való fenékhez, még jobban a lábak kívánatos és szavatoltan nedves, izzó közére, amire ösztönlényként veszem a levegőt, gondoskodok a hirtelen száraznak érzett számról. Igen, nem csak az őt faló tekintetem árulkodik arról, hogy akarom – minden porcikám érte feszül éppen.
A majd` félkör ívét leíró hátát, kidomborított hátsóját figyelve észre sem veszem, hogy a bőrén terítem szét az előbb még összegyűjtött levegőt a tüdőmből, ahogy megfogom a csípőjét és végigvezetem a másik kezem egészen a vállvonalig. Újabb támaszként, újabb mélyítő pontként, amibe visszafogottan is erősebben marok a fájdalmasan kéjes elmerülés pillanatában. Nekidőlök, kitartom, hogy elnyújtsam az elsőket, ha fáj vagy nem kényelmes neki úgyis érezni fogom a megfeszüléséből vagy jelzi, tudom, hogy fogja és imádom, hogy emiatt nem kell finomkodnom vele. Az a kövéren átbukó, sóhajba csomagolt olaj volt a tűzre, az egyenesen ellentámaszt nyújtó kezek, pedig kész engedélyek sorát is odatolták elém, ami rohadtul beindító. Még jobban. A tarkójánál lévő tetoválás is kirajzolódik, ahogy a haja szép lassan félrehull az útból és nagyobb teret hagy a nyak szemléletének, aminek alsó csigolyáiig tornázik a tenyerem, hüvelykujjamat azokra fektetve fel simítóan. Nem sokáig időzök ott, rövidesen visszatalálok a nagy élvezetet nyújtó medencéhez, kiváltképp az enyémért nyúló kacsója okán, aminek a vezetési szándékához idomulok megérezve annak pontos irányát. Nagyobb felbuzdulással adom tudtára, hogy több, mint kedvemre van a tanácsolt hely, még az odaérés előtt..
Az átellenes oldalig nyújtózom, ezzel tovább rövidítve a háta és közém ékelődött centiméterek sormintáját. Az elért közelségből csak nagyobb adag kúszik az illatából az orromba, ami további elégedettséghez vezet, egy újabb jobban elnyújtott markolásra a mellén, egy újabb hátívén szétpergő leheletnyomhoz. A nyaknál pihenő balom ekkor döntök úgy, hogy elveszem és az oldalán, a hasán végigzongorázva húzom közvetlenül az öléhez, többet akarva a már megkapottnál, még többet, amennyit csak lehet.. Ameddig csak lehet. Nem rejtegetni valóm, hogy ez a gesztus jobban szolgálja az ő lélegzetvételeinek elvételét, míg az enyéimet légminimumra optimalizálja..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
Szer. Dec. 21, 2016 12:45 am
 



 

-megtekintése tizennyolc éven aluliak számára erősen nem ajánlott-

Érintés újabb érintést követ, halk vagy kevésbé halk sóhajokat csalva le ajkaimról, olykor pedig abba fojtott, hangosabb elégedettséget. Apró szikrák millióit hívja életre a bőröm alatt minden egyes mozdulatával, gyűrésével, ahogyan a magáénak követel többet és többet én pedig bármit megadnék neki. Hiába szeretek megfürdőzni minden egyes lehetséges és kínálkozó alkalommal tekintetének kereszttüzében – több, mint izgató, amikor minden figyelme ilyen módon válik az enyémmé –, ajkaira forrok gyorsan és hosszasan, elcsalva tőle minden maradék levegőt, válaszul a marasztalásra, az odakapásra, szégyentelenül kiélvezve ízének utolsó kortyait, mielőtt minden feleslegesnek ítélt és eddig viselt textília le nem kerül a földre, a fene se tudja pontosan hová, de nem is számít.
(…)
Újra megmártózom íriszeinek kékjében, szándékosan felhívva magamra a figyelmét. A választott pózzal, az egyértelmű felajánlkozással, a sokat ígérő és még többet kínáló visszapillantásommal.. Szemérmetlen elégedettség szalad végig a gerincem mentén, ahogy a légvételét hallom, attól is, amikor és amiképpen megragadja a csípőmet és ujjainak finom érintése felcikázik a fogódzkodót adó vállamig. A hátamon szétfutó forró lehelete pedig csak tovább fokozza a vágyamat, az érte, utána érzett sóvárgásomat.
Eszemben sincs jelezni, hogy bármi is kellemetlen lenne jelenleg, egészen egyszerűen azért, mert nincs semmi, ami az volna. Természetes és nem váratlan, hogy a választott szög és összefeszülés, az elmerülés teljessége okoz némi kéjes és élvezettel átszőtt fájdalmat, de semmi olyat, ami ne múlva rövidesen, kényelmetlen lenne vagy ne adna éppen annyi örömet és gyönyört egyszerre, mint amennyire megfeszít. ..és egyébként is akarja a fene, hogy finomkodjon.. ne tegye! nagyon ne..
Óhatatlanul is előrebukik valamelyest a fejem, ahogy az ujja a nyakamra vándorol. Csípőm együtt mozdul az övével, elébe menve a lökéseinek, így biztosítva a mélyebb elmerülést, a szorosabb együttlétet.
Több kell. Belőle, a simításaiból, hogy lehetőleg minden létező módon éreztesse birtoklását az érintése alatt legyek. A kezéért nyúlok, mert vágyom arra az ölelésbe forduló ténykedésre, miközben hozzá idomulva helyezkedem annyira, hogy a lehető legkevesebb hely maradjon gerincem ívének feszülése és a mellkasa között. Nem rejtem néma csomóba kötve véka alá, mennyire is kedvemre van, amit csinál, érintésének lelkesedőn felbuzdult simítása és markolása a célirányos hely felé, amerre a kezét húzom. Ha akarna se tudna jobban felizgatni, az újra és újra érezhető és feltűnő lelkesedése több, mint elég katalizátor számomra..
Szemérmetlenség nélkül adom egyértelműen a tudtára egy újabb kövéren alágördülő, sóhajba fullasztott nyögéssel, hogy mennyire nagyon élvezem, amiként az oldalamon és a hasamon húzza végig a tenyerét, arról nem is beszélve, ami végül a testem bebarangolásának végcélja lesz. Még inkább nekifeszülök, elengedve ezzel a kanapét, nekidőlve amennyire a póz engedi, vállának illeszkedő tarkóval, és a szabad kezemmel – a másikat nem vontam el a kebleimtől, miután odavezettem az övét – nyúlok a kézfeje után, baljára simítva a tenyerem az ölemnél. Nem akarom vezetni az érintését – magától is nagyon jól tudja mit is tegyen –, csupán kezére viszem a magamét.
A gerincem mellett felfutó izmok mindegyike megfeszül, noha eleve a felvett póznak köszönhetően eddig is ívbe kényszerültek hajtani a hátam. Az orgazmus nem finom felvezetéssel érkezik, aljas módon csap le hirtelen, de annál nagyobb erővel maga alá temetve. Forró és heves, sokáig szűnni nem akaró lüktetéssel ölelem körbe és nem is félek hangot adni beteljesülésem hullámainak. Mielőtt azonban teljesen elcsendesülne a magával sodró érzés, szóra nyitom ajkaimat.
- Várj még... – halkan, de jól érthetően kérem és eleresztve az ölemnél korábban tevékenykedő kezét nyúlok a combja után magam mellett, finoman, de erélyesen gyűrve, szorítva a bőrébe, egyértelműen az ő beteljesülésére célozva, ha még nem ért el odáig. Ha hagyja és bírja is még, úgy mocorogni kezdek, akként mozdulva szándékosan, hogy kicsusszanjon belőlem, azonban a leghalványabb szándékomban sem áll nem megadni neki is, ami jár. Elengedem a combját és magam mögött nyúlok lábaim közének forróságához, hogy a kettőnknek köszönhető nedvességet használjam síkosítóként mielőtt visszavezetném magamba, ezúttal a szó mindennemű értelmében hátulról..
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Nappali (Harper lakás)
 



 

Vissza az elejére Go down
Nappali (Harper lakás)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Otthonok
 :: 
Lakások (Belváros)
 :: 
Harper lakás
-
Ugrás: