HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Előszoba (Harper lakás)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Előszoba (Harper lakás)
Kedd Május 31, 2016 6:09 pm
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:31 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Hétf. Júl. 18, 2016 2:33 pm
 



 




zene

[02:17 am]

Három hét. Ennyit bírtam a steril falak, a hajnali vizitek, a kórházi hálóing – ami csak a hátán összeköthető, természetesen úgy, hogy az ember feneke kivillanjon belőle, ha épp nem az ágyban fekszik –, a zöld zselék és a többi kórházi dolog között. Szóval vettem egy nagy levegőt és saját felelősségre elhagytam az épület falait.
Végre összevarrták a hasamon és a hátamon tátongó lyukakat – lőtt sérülésnél a bőrt nem fércelik azonnal a fertőzésveszély miatt – és most, hogy végre nem egy szitához hasonlítok, köszönöm, ennyi bőven elég volt az orvosokból és minden egyébből, amit a kórház nyújtott. Az egyetlen feltétel, amit támasztottak, hogy nem leszek egyedül, így a saját házamba nem mehettem – jó, mehettem volna, ha még ennél is makacsabb vagyok, de beadtam végül a derekam és rábólintottam, csak engedjenek már el – és mivel a cuccaim már amúgy is eleve Ronnál voltak, így hamarosan megint az ismerős téglafalak között találtam magam.
Az elmúlt néhány nap rendkívül unalmasan telt el, ha a nappalokat veszem számításba. A TV bámulását nagyon hamar sikerült elunnom, aztán jött az olvasás, az már valamivel tovább tartott, majd az a kevés gyakorlat, amit nemhogy engedélyeztek, hanem kötelezővé is tettek a felépülést segítendő. Egyelőre nevetségesen kevés, amit meg tudok csinálni. Szeretnék visszamenni dolgozni, lehetőleg minél hamarabb, de újra fizikai alkalmassági vizsgát kell majd tennem és ennek okán még elég messze vagyok attól, hogy visszatérjek a mindennapjaimhoz.
Ami viszont az éjszakákat illeti… rémálmaim vannak. Nem, nem állok neki sikítozni az éjszaka közepén vagy bőgni, semmi ilyesféle látványos reakció nem kíséri az alvásomat, viszont minden éjjel ugyanaz történik.
Megint a boltban vagyok. A képek nem olyanok, mint egy emlék, inkább csak érzések, hangok, elmosódott alakok tengere. Ami mindig éles, az a lövés és a rengeteg vér, annak a síkossága és szaga, és általában ez az a pont, amikor felriadok, felülve az ágyban, verejtékcseppektől borítva, élesen nyilalló fájdalomtól kísérve, mert a hirtelen felüléseket egyáltalán nem viselik jól az izmaim. A légzésem kapkodó és a szívem majd' kiugrik a helyéről.
Igyekeztem megfogadni Ron szavait és nem sokat gondolkozni a történteken, nem ott ragadni és nem belemenni abba, hogy mi lett volna ha. Amikor mégis eszembe jut, igyekszem elterelni a gondolataimat, de éjjel ez sajnos nem igazán jön be. Legalábbis nem elalvás után.
És most megint ugyanaz a lemez.
Riadtan ülök fel az ágyban, a szívem úgy ver a mellkasomban, mintha ki akarna ugrani onnan. A légzésem felületes és ziháló, a halántékomon ott gyöngyöznek az apró izzadtságcseppek és bár nem szívesen vallanám be, rettegek. Igazán magam sem tudom, hogy mitől, inkább csak az érzés az, ami megvan, ami elönt és amitől a páni félelem szalad végig rajtam.
Amilyen gyorsan csak tudok, kimászok az ágyból, félre túrva a takarót és a fürdőig tartó rövid távot futva teszem meg. Megnyitom a csapot és megmosom az arcomat. A hideg víz segít.
Megismétlem még a mozdulatot néhányszor, majd elzárom a vizet és a tükörbe pillantok mielőtt levennék egy száraz törölközőt a polcról. Borzalmasan festek a tágra nyílt pupillákkal és a színtelen arcbőrömmel.
Szánalmas.
Lassan ülök le a zuhanyfülke mellett a padlóra, még mindig a törölközőt szorongatva, fejemet pedig a zuhanyzó falának vetem hátra. Vajon mikor múlik el ez végre?
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Kedd Júl. 19, 2016 9:24 pm
 



 

A matrac hirtelen rugózására nem ébredek fel egyből. Az elsőre nem, amikor csak felül. A másodikra már igen, amikor közvetlenül utána sietségre utaló hangok kísérik az intermezzót. Az oldalamról a hátamra fordulok és csak megszokásból fordulok oda, hogy saját szemmel is meggyőződjek róla: kiment. Távolabb, kifejezetten az ágyszélre dőltem le az előző napokhoz hasonlóan most is, hogy véletlenül se feküdjek rá a nyomásra érzékeny oldalára. Sose számít milyen mélyen alszok vagy fáradtan a nyúzós munka után, nem igénylek egy percnél többet ahhoz, hogy felkászálódjak ülésbe, talpamat már a padlóra helyezve. Kulcscsörgés, idegen neszezés a környéken, a lakásban, szokatlan hangok a szomszédból, a kinti folyosóról.. Mind olyan dolog, amit nem szelektál az agyam alvás közben és ide tartozik, azaz tartoznak ezek az esetek is. Nagyjából kidörzsölöm az álmot a szememből, ahogy megteszem az első lépést vakon a fürdő helyiség irányába – előző este is ugyanez történt, oda sietett, így ebből a szempontból is ösztönösnek számít a megindulás. A másik bizonyára tudattalan. Hat éve, amikor meglőttek hónapokon át a fürdőbe mentem, hogy a folyó víz alá guggolva várjam ki, amíg elmúlik a visszatérő fantomérzés az incidensről. Hosszú ideig, minden átkozott este és ahogy ez gyakoribbá, rendszeressé válik Jackie-nél már nap közben felelevenítette azt az időszakot.
Nagyot szusszanok és megállok egy kevés időre, nem rohanok utána, hagyok neki időt azzal, hogy szándékosan lassabban megyek a megszokott tempómhoz képest. A kikívánkozó ásítást a bal vállamon nyomom el, ahogy a folyosóra kanyarodok, aminek közvetlen a bal oldalán van a fürdő. A világítást kevésbé bírja a szemem, így kissé hunyorogva lépek beljebb és találom ekkorra már földön, közvetlenül a zuhany mellett. Nem állok meg nézelődni, hogy végigmérjem és magamnak is megfogalmazzam mennyire nincs jó bőrben a visszatérő lidércnyomás miatt.
- Szarul festesz. – fél szemmel pislogok rá, a másikat épp megdörgölöm, hogy utána valamivel kevésbé bántsa a fény, de mindhiába. A lassan szállóigévé váló mondat az igazságtartalma ellenére sem annak szól – mások azt hiszem itt köszöntek volna.. A fájdalomcsillapító vagy az altató, amit kapott arra az esetre, ha mégsem tudna aludni most nem fog segíteni, sem bármilyen csodamódszer. Ez fejben dől el, csak ott, ezért tart olyan sokáig. Egy idő után elviselhetetlenül sokáig.
Felhúzott térdekkel ülök le mellé, oldalról, az én hátamat nem támasztja fal, csak az övét. Nem figyelmeztetem vagy szólok előre – aminek első sorban a még bizonyos mértékig fennálló kábaság az oka –, egyenest a törülközőt szorongató kezeiért nyúlok, kifejezetten a csuklóiért, ha nem ragaszkodik görcsösen az anyagdarabért. Hüvelykujjaimat a vénájára tapasztom, hogy kitapinthassam a pulzusát és ez idő alatt szólalok fel ismét.
- Érzed igaz? – finoman nyomok rá célzásként a kezére, ha lehetőségem nyílik rá és odaadta, nem húzza vissza. – Próbálj meg rákoncentrálni és számolni. Tudom, nem a legegyszerűbb most, de próbáld meg. – látom, hogy riadt, verítékezik, a nyakánál szintén lehet, ahogy meg-megdagad az ér a fokozott szívverésektől és emiatt biztos vagyok benne érzi a csukló leszorítással mennyire verdes a mellkasa. Nem, nem vagyok teljesen magamnál még most sem. Fogalmam sincs mennyi az idő, a napot sem tudnám megmondani, de ettől függetlenül határozottan cselekszem és egész folyékonyan, egy árnyalatnyi kómával a hangomban beszélek hozzá.
Remélem ez segít. Elég lesz, ha ideiglenesen is, de elég. Az a módszer, amivel kijöttem ebből az állapotból nem volt a legjobb és emiatt egyáltalán nem akarom megemlíteni se. Nekem nem arra volt szükségem, hogy ne gondoljam át újra és újra, hanem pont az ellenkezőjére. Ezerszer is megtettem és csak ennek köszönhetően nem rágódtam sokat a mostani eseten, mindamellett, hogy csak közvetett szereplője voltam..


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Kedd Júl. 19, 2016 10:17 pm
 



 

Légzés. Lassan be és ki, bízva abban, hogy segít valamit, ha legalább az oxigéncserémet megpróbálom irányítani.
Remegnek a kezeim.
Basszus.
És lassan rá kell jöjjek, nem csak a kezeim, hanem egész testemben reszketek, aminek okán épp egy cifra káromkodásra készülök, ami végül elmarad, ahogy hamarosan többed magamban leszek a fürdőben.
Úgy tűnik közöttünk már állandósult azon kedves bók, amellyel igyekszünk egymást minél gyakrabban illetni. Fő az őszinteség ugyebár.
Grimaszolok egyet és ha nem is mutatom ki jelen pillanatban, azért értékelem a megjegyzést.
Még mindig hátradöntött fejjel, laposan pislogva párat figyelem, ahogy betámolyog a helyiségbe, még mindig a szeméből dörgölve az álmot.
- Bocs, hogy felébresztettelek. – húzom el a számat, mert ez a legkevésbé sem állt szándékomban. Nem sokat gondolkoztam azután, hogy felriadtam, megszokott hellyé vált már a fürdő, ide menekülni a rémálmok után.
Csak a szemem sarkából látom, érzékelem, ahogy leül mellém, leginkább szótlanul. Azt hiszem hiába küldeném vissza az ágyba, mondván nem kell őriznie és bár szívesen mondanám azt is, hogy amúgy jól vagyok, nem teszem, mert szemmel láthatóan ordas nagy hazugság volna. Nem, nem vagyok jól.
Nem ellenkezem, amikor a kezem, a csuklóm után nyúl, hagyom, hogy a kezébe vonja és kitapintsa a pulzusom. Igazság szerint pontosan érzem mennyire szapora a szívverésem, főleg, hogy még mindig azaz érzésem, szívesebben verdesne a mellkasomon kívül.
- Aham. – bólintok is egyet, ahogy elhajolok a zuhanykabintól, aminek eddig támasztottam a fejem, bár a hátammal még mindig a fülke falának dőlök.
Ökölbe szorítom a kezem párszor, megpróbálva ezzel kicsit elejét venni a remegésnek, bár azt hiszem nagyjából olyan lehet ez, mint halottnak a csók. Nem tudom kit akarok becsapni, valószínűleg inkább magamat, mint mást.
Igyekszem én, egy darabig számolgatok is, de aztán valahol elvesztem a türelmem fonalat.
- Azt hiszem kezdek lassan begolyózni. – szusszanok kicsit talán lemondóbban a kelleténél.
- Mennyi idő még? Te is… neked is voltak rémálmaid miután meglőttek? – sosem kérdeztem rá korábban. Egyfelől, mert eddig gőzöm sem volt arról mi történik miután meglőnek valakit, hogyan teszi túl magát rajta bárki is, eszembe sem jutott ilyesmin gondolkozni. Azt pedig, hogy ő is átmehetett ezen (hacsak nincs megplasztikázva a sebe, akkor a hegből elég egyértelműen látszik, hogy ő is állt már golyó kereszttüzében(?) ) a látottak alapján vélem tudni.
- Nem tudom mit kezdjek azzal, hogy... – elhallgatok és megrázom a fejem. Most nincs kísérő szusszanás, inkább csak némi morcos szemöldökráncolás, mert utálom, hogy tanácstalan vagyok és azt is, hogy abban sem vagyok biztos valaha elmúlik ez az egész.
- Féltem. Akkor és ott és azóta minden éjjel... – oké, ezt se vallottam még be. Magamnak talán, de hangosan még egyszer sem.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Szer. Júl. 20, 2016 12:04 am
 



 

A bocsánat kérést teljesen feleslegesnek tartom és ezt egy sóhajba torkolló nyögéssel, illetve egy legyintéssel kívánom a tudtára adni. Szívesen maradtam volna az ágyban, aludtam volna, ahogy minden normális ember ilyen időben, de több sebből is vérzik ez a végtelenül egyszerű kívánság, kezdve azzal, hogy a jobb oldali szomszédom igen, ő normális.. Nem foglalkozok ennél többet ezzel az üggyel, a padlón végzem én is és kézbe veszem a vékony csuklóit. Ahogy rátapadnak az ujjaim a bőrfelületére, már a legelején érezhető volt amellett, hogy sejthető a remegése. Nem hullámokban szalad végig rajta, mint a libabőr, folyamatosan cibálja. A térdeimet támasztékként használom, azokra fektetem rá a karomat, egyáltalán nem csavarom ki így ültében az övét, nem kell kényelmetlenül kicsavarodnia sem és ezzel a biztos, stabil ponttal könnyebben meg tudom tartani a kezét, minimálisra csökkenteni a reszketést a kölcsön vett testrészben.
Rövidesen meglelem a kisebb dob erősségével lüktető pontot és a megerősítés után minimálisan változtatok a fogáson, tenyerével felfelé fordítom. Rendben, akkor számoljuk.. Közvetlenül az ujjam alatt eltérő ritmussal tér újra és újra vissza a vér zubogása, nem is kellene nagyon odafigyelnem rá, anélkül is meg tudnám mondani mennyire dolgozik a szíve.
Kilencvenkettő.. Kilencvenhárom és a negyedikre kibukik, amin nem csodálkozom, érezhetően lett egy fokkal jobban sem visszaszereznie a nyugodtságából. Mondanám, hogy már megtörtént az emlegetett megmakkanás, de gyorsabban rukkol elő a kérdéssel és az erre való válasz előbb egy nagyobb levegővételt igényel.
- Nem fogsz begolyózni bármennyire is azt hiszed, de nem tudok időt mondani mikorra lesz vége.. Emberenként, esetenként más. – a kettő összehasonlíthatatlan, ami igaz minden egyes bekapott lövés élményére. – Voltak. – röviden felelek és mielőtt folytatnám leeresztem a bal kezét, csak a jobbat fogom, immáron két kézzel tapintva ki a pulzusát. Afféle elfoglaltság. – ..de szerencsére egyikre sem emlékeztem, miután felébredtem. Neked vannak róla képfoltjaid? Ha igen, akkor elvileg hamarabb túl tudsz jutni ezen az egészen. – igen, így válik ironikussá a szerencsére kifejezés. Én örültem, hogy nem emlékeztem, ugyanakkor nem könnyítette meg a helyzetemet. Mindegy, ez van, nem forszíroznám magamtól, ha nem kérdezi és eszerint tereltem rá a témát. Most amúgy is róla van szó, mitől fog valahogy lehiggadni, hogyan fogja idővel elhagyni a rémálmokat. Én egyedül asszisztálok.
Alig láthatóan félredöntöm a fejem abban a pillanatban, amikor félbemarad a megkezdett mondata és így várom a kikerekítését, mire visszanyújtózkodok eredeti testtartásomba, változatlanul fogva tartva a mancsát.
- Még jó, hogy féltél. Nincs az az ép eszű, aki nem, de konkrétan.. Mitől félsz azóta is? – nem, nem azért boncolgatom, hogy kötözködjek nincs miért.. Hanem, mert nincs miért. Itt pulzál az érintésem alatt. A rohadékot még aznap este elkapták a fiúk és már a sitten ül további bejelentett rablások elkövetőjeként, illetve illegális itt tartózkodásért.
- ..hogy bármikor újra megtörténhet egy olyan esemény, ami addig még egyszer sem fordult elő veled? - igyekszem a valószínűséggel operálni és logikával, hiába van szó egy szubjektív oldalról értékelt problémáról.
Az álmok előhozatalakor, amikor átvettem a kezét, ugyan egy pillanatra félrenéztem, konkrétan le a kézfejére, de azóta már visszataláltam a kikövéredett szembogaraihoz. Sápadt, egy fokkal viszont talán jobban fest, mint.. Az első nap, amikor felriadt az éjszaka közepén. A kezét megszokásból tartom, nem tudnám megmondani, ott felejtettem a sajátjaimat, hiszen már nem számolom a szívveréseket. Addig tettem csak, míg fel nem adta.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Szer. Júl. 20, 2016 1:13 am
 



 

Azon túl, hogy pulzust számolunk – számolnánk, ha közben nem adnám fel, de ennyire még ne szaladjunk előre –, egyszerűen csak jól esik az érintése, ahogy kezeiben tartja az enyémeket és így eszemben sincs bármikor kihúzni a fogásából a csuklóimat. Amíg tartja, addig ott hagyom és egészen jó kislány módjára igyekszem is tenni, amit mond, mert kettőnk közül ő az, aki már átment valami hasonlón. Bár az is tény, hogy számolás nélkül is pontosan tudom, mennyire dolgozik a szívem. Túldolgozik, ha úgy tetszik, adrenalint szabadítva fel, amit nem tudok el- és felhasználni, nincs mire vagy miért és ennek köszönhető, hogy – a szavaival élve – szarul festek. Úgy is érzem magam, ha már itt tartunk.
Elvesztem a számolás fonalát és inkább kérdezek, részben elterelem a saját figyelmem – ha nem is tudatosan –, részben pedig valahogy most ez esik jobban.
- Hát… ha én nem, akkor előbb-utóbb te, ha továbbra sem hagylak éjjel aludni. – keserű humor szövi át a szavaimat és azt hiszem az ehhez mellékelt félmosolynak is csak nagyon jó indulattal nevezhető valami, ami kiül ajkaimra, inkább tűnik grimasznak. Részben az is.
Persze, hogy nem akarok az lenni, aki miatt nincs nyugta akkor, amikor szüksége lenne rá – mint bárki másnak, aludni elvégre kell –, másfelől viszont… örülök, hogy nem vagyok egyedül. Akkor is, ha ez eléggé önző dolog a részemről.
A bal kezem, ahogy elengedi, automatikusan húzom az ölembe, a felhúzott lábaim és magam közé. Tulajdonképpen félig átfogva így saját magam, a törzsem, a hasam, ha úgy tetszik, míg a másik kezem marad a tenyerei között.
- Semmire? – nem tudok kérdés(ek) nélkül elmenni a szavai mellett. Igazság szerint elég nehéz megállni, hogy ne menjek át azonnal faggatózóba. Persze, hogy érdekel, amit elmond ezzel kapcsolatban és azt hiszem csak akkor fogom hagyni elúszni a témát, ha egyáltalán nem akar róla beszélni.
- Hogy lőttek meg? És mikor? – tippem leginkább arra van, hogy munka közben, de ez még egyáltalán nem biztos. És csak most esik le, hogy azt sem tudom mikor is történt. Hát kérdezek (ha még kérdezhetek és nem tette korábban nyilvánvalóvá, hogy vékony jégen járok), abban bízva, hogy válaszokat is kapok. Válaszokat, amik közelebb visznek hozzá, az ő történetéhez és ahhoz is, amin keresztül megyek.
- Vannak. Nem sok. Eleve nem emlékszem mindenre pontosan, de amikor álmodok róla, inkább csak foltok vannak meg. Érzések, hangok… olyan, mint egy massza, ha ennek van bárminemű értelme is. – egy álmot leírni pontosan nem tudom miként lehet, főleg, ha nem olyan, mint egy film mondjuk. Nem analitikus, nem halad egyetlen idővonalon előre, nincsenek éles képek vagy alakok benne, csak részletek teljes kavalkádja.
- Ami mindig éles, az a lövés, annak is inkább a hangja és a vérem látványa. Erre ébredek fel. – tovább még egyszer sem álmodtam, itt valahogy megakad az egész és felriadok minden egyes alkalommal.
És, ahogy erről beszélek, beugrik valami, amit az imént említett.
- De, ha te nem emlékeztél rájuk, akkor… mégis mennyi idő alatt jutottál túl rajta? És, hogyan? – nem szándékosan siklottam át ezen az imént, de nekem is éjjel van, annak ellenére, hogy én ébredtem előbb. Nem teljesen vagyok elememben és attól tartok még jó ideig nem is leszek.
Mielőtt válaszolnék a kérdésére, halkan szusszanok egyet egy nagyobb levegővételt követően.
- Legszívesebben azt mondanám, hogy nem tudom, de azzal nem nagyon haladunk semerre, szóval... – megint levegőt veszek és megpróbálok körbeírni neki, amit én magam sem igazán értek.
- Nem igazán attól, hogy újra megtörténik, kétszer csak nem üt ugyanoda a ménkő. De viccet félretéve, az egész nem igazán tudatos. Nem félek lemenni bevásárolni, betenni a lábam abba az üzletbe, bár nem szívesen teszem meg, ez azért hozzátartozik az igazsághoz. – azt hiszem úgy kezeltem ezt az egészet, ahogyan a ragtapaszt tanácsolják letépni. Lementem ugyanoda, már csak azért is, hogy tudjam, hogy állok magamhoz és mindahhoz, ami történt. Bementem, vettem valamit, kijöttem. Nem volt jó érzés, de nem is fagytam le az üzlet előtt vagy annak közepén. Amit viszont említettem neki az imént, az a félelem valahogyan más, másként élem meg, és nem tudok rá logikus magyarázatot adni.
- Inkább… felébredek és érzem. Pedig tudom, hogy túléltem, mégis minden egyes alkalommal, amikor álmodok róla, attól félek, hogy nem fogom és mire felriadok… Hát látod. – ellentmondásos ez az egész, én is tudom, mégis ez a helyzet. Kész agyrém. Remek.
Kicsit mozdítok a kezemen, amelyiket a övéiben tartja, de nem azért, hogy elvegyem, hanem, hogy demonstráljam mit is kell látni; vagyis, hogy még mindig remeg, igaz most már jóval kevésbé, mint mikor kipattantam az ágyból.
- Azt hiszem tévedtél és mégiscsak begolyózok a végén. – szusszanok egyet az újabb keserű éllel átszőtt, de részben humornak szánt megjegyzésem után. Az adrenalin (is) szívózik velem – részben –, de hiába tudom, attól még nem könnyebb egy kicsit sem.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Szer. Júl. 20, 2016 10:49 pm
 



 

- ..azért ahhoz több kell, hogy becsavarodjak.jóval és ehhez különben is: nem egyszer volt már közelebb, mint ezzel a semmi-feltételezéssel. Könnyen megtippelheti, hogy erre gondolok vagy csak a szakmai ártalomra céloztam. Mindkettőben lenne igazság végeredményben, nem cincálom jobban a téma sarkát, eleget tette és fogja is még egyebek mellett..
Néma fejingatással válaszolom meg a kérdését: semmire. Nem emlékeztem, de nem kellett azon töprengenem, hogy mi miatt ébredtem fel újra s újra verítékben úszva az éjszaka közepén, levegőtől fuldokolva, éles fájdalommal a vállamban, ami felé tudattalan fordítom a fejemet – afféle nyak-kiroppantási célzattal – egészen addig, amíg az érdeklődése bővebb formában ki nem bukik. Nem szeretek róla beszélni, ami talán kiül az arcomra, talán nem még azelőtt, hogy magyarázatba kezdenék. Nem szeretek valóban, magamtól semmiképp, ha kérdeznek végképp, mert.. Irreleváns. Nem fog senkinek és semmiben segíteni, hogy beszélek egy lezárt ügyről. A véleményem nem változik meg, ennek tudatában fogalmazom meg.
- 2010. májusában, esti műszak végén. Egy terepjáró hajtott be az utcába, amiből hét mexikói nyitott tüzet ránk. A mellényem, pedig nem fogott fel két golyót a lövöldözés alatt. – mintha csak ennyi lenne.. Nincsenek tévképzeteim és nem is gondolkodtam egyetlen pillanatra sem el azon, hogy miért éltem túl vagy Brad miért nem. Az egyetlen, ami felett nem tudtam napi rendre térni az az, hogy hogyan és erre nem volt nehéz megtalálni a választ. Azóta a sírjában fekszik és felesége havonta kijár hozzá friss virágot vinni a temetőbe. Ez az, amin nincs mit szépíteni és soha nem is volt. A rohadt életbe. Azon a pár centin se, amit ha feljebbről lőnek, akkor végem lett volna a szög miatt.
- Mindegy, nem hagytam ott a fogam. – megvonom a vállamat a téma zárásaként. Tupírozhatnám a történetet részletekkel, de a lényeget elmondtam és feltételezem ez érdekelte, nem? Hogyan, mikor – mindkettő információ elhangzott, hiányosan, de el és egyik sem teszi közelebbivé, átérezhetőbbé az esetet. Az egyik egy kétségbeesett lövés volt. A másik sortűz, gyilkos szándékkal. Nyers értelmezésében csak az egyikbe halt bele valaki. A vékony jég..
Az ő verziójára, pontosabban az álmára irányítom a szót. Nem akarok szószerint halott üggyel foglalkozni, csontvázzal a szekrényben. Csendben hallgatom, megszakítás nélkül. A kezét eddigre észre sem veszem, hogy már nem fogom és magam mellett támaszkodom a csempén.
- Amellett, hogy érzed – fáj is? – a a lövés helye felé bökök a tekintetemmel és fűzném tovább, ha nem pattana ki az a bizonyos szikra a fejéből. Megmaradhatott volna elméleti kérdésnek is, fejben, igazán. Az egyik háta mögött húzódó csempét kezdek el fixírozni, amíg benedvesítem a szám és kieresztem a levegőt a tüdőmből.
- Nagyjából négy hónap alatt. – többé-kevésbé.. – Leginkább a számolás segített. Gondolom te arra koncentráltál, hogy számolj és nem arra, hogy mit számolsz.. Ha felébredtem a pulzusomat figyeltem, ahogy a csuklómban, a fülemben lüktet, nem állt meg az élet azon a ponton. Ezt tudatosítottam vagy mi, elég nagy pszichobaromságnak hangzik, de sokat javított a helyzeten.tényleg ellenben azzal, hogy többször végigpörgettem a másodperceket a történtek mechanikájának tökéletes megértéséhez. Igen, ha ott az a lépés másként sikerül.. Ha a másik.. A sokadik.. Jah, álszent voltam, amikor azt mondtam ne vegye sorra a jelenet diáit. Tisztában vagyok vele. Nekem bevált a módszer, szarul, de be és nem kell ennek így lennie nála is. Egyszerűen nem, rohadt egy érzés.
Kijjebb egyenesedek, hogy hátranyúljak a lapockámat megvakarni és egyúttal a nyakamat is kiroppantom, de a fészkelődéstől nem figyelek rá kevésbé. Végig nézem. Hallgatom és enyhén összevonom a szemöldökeimet, nem csak a fény miatt. Az álmossággal keveredve jó kérdés gondterheltnek vagy furcsállónak hat-e a fizimiskám.
- Próbáld meg szerintem, hogy ha felébredsz egyből megkeresed a pulzusod. Egy idő után rögzül, kevesebbszer erősödik fel az érzés, hogy a lövésnél megszakad a szívritmusod. Vagy nem is.. – utóbbit már halkabban mondom és időben elharapom, ahogy eszembe jut mit veszített el az operáció során. Mély lélegzetvétel következik. – Vagy a magzat. – tömören fejezem ki magam, de remélem elkapja a gondolatmenetet, mi szerint azzal áll kapcsolatban a probléma. A lövésnél ér véget, a rengeteg földre folyt vérnél, amibe.. Mindkettejüké keveredett.
Megcsóválom a fejem.
- Ha ilyen gyakorisággal fogod ismételni: igen, biztosan sikerül bebeszélned magadnak. - finoman bököm meg a combját a lábammal, hogy ne csinálja. - Szóval ne csináld. - feltápászkodom guggolásba mellé. - Hozzak vizet?


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Szer. Júl. 20, 2016 11:35 pm
 



 

- Ohh, add csak hozzá ezt... – szabad kezemmel végigmutatok saját magamon, hogy szemléltessem, mi is hiányzik a képletből.
- ...és máris elég lesz. – öltök rá nyelvet. Nem annyira meglepő már – szerintem –, hogyha nem tudok valamit kezelni, akkor elterelek és még némileg humort is viszek a dologba, akkor is, ha az nem éppen a legjobb vagy legfelhőtlenebb.
Nem, szándékosan nem akarok belegondolni, nem akarom érteni, hogy mire is célzott pontosan. Megnyílni valakinek – neki –, nem a legkönnyebb és legtermészetesebb a számomra, főleg úgy nem, hogy ebben a helyzetben egyértelműen én vagyok, aki a padlón van. A szavak mindennemű értelmében.
Naná, hogy érdekel, amikor róla van szó és tényleg millió egy kérdésem volna, van is, de már a válaszadásakor a bőröm alá kúszik, falakba ütközök. És tekintve, hogy én magam is azokat húzok magam köré, képtelen volnék keresztül gyalogolni rajtuk, pontosan azért, mert fordított esetben én sem örülnék, ha bárki megtenné ezt az enyémekkel. És amennyire ezt tudom az eszemmel, pontosan annyira nem esik jól, megtapasztalni mindezt. Ez pedig jobban meglep, mint hittem volna.
- Mégis hányszor lőttek rád? – csak nem tudom megállni, meg kell kérdezzem, mert annyira természetesen jön, olyan hirtelen, hogy mire kimondom a kérdés szavait, csak akkor fogom fel, meg kellett volna álljak ezen a ponton. Mert egyszerűen az a kellemetlen érzésem támad, amikor azt említi, hogy a kevlár nem fogott fel két golyót, volt több is és csak az a bizonyos kettő az, ami izmot ért. Aminek a nyomát most is a bőrén viseli. Az emléke pedig ki tudja kísérti-e még…
- Oké. – vettem a célzást, csak ennyit fejezek ki. Csúnyán falba ütközöm, az ő falaiba, hát eddig tart a lendületem és nem tovább. Beszélek hát inkább magamról, már amennyire sikerül összefogalmazzam azt, ami szerintem nagyjából a lehetetlennel egyenlő, főleg nekem, aki amúgy nem szeret semmiről sem beszélni, ami az érzéseivel volna kapcsolatos. Ugyanis akármennyire is szeretném tagadni, ez az igazság. A rémálmok olyasmit jelentenek, amit nem tudok – még – feldolgozni.
Ahogy elengedi a kezemet, úgy ölelem át saját magam azzal is, valahol fokozva az egyedül-érzést saját magamban.
Mint a kisujjam...
Határozottan bólintok egyet. És az egész abszurd. Amikor lelőtt, amikor a golyó keresztül futott rajtam, nem éreztem fájdalmat. Túl gyorsan történt, esélyem se volt felfogni, az emberi test pedig ilyen szempontból zseniálisan van összerakva, az agyam blokkolta a fájdalmat. Nem éreztem semmit. Utána azonban… nincsenek arra szavak, hogy leírhassam, hogy bármihez is hasonlíthassam mennyire és miként is fájt és fáj most is. És mégis, amikor álmodok, ez a fájdalom jelentkezik, amit utólag tapasztaltam meg és nem pedig akkor és ott.
Kikerekedett szemekkel hallgatom. Négy hónap. Ennyi idő alatt egészen biztosra veszem, hogy be fogok csavarodni…
- Nem, tényleg nem az volt a lényeg, hogy mit is számolok. – akkor sem, ha tudtam, hogy a szívverésem az. Inkább a számokra koncentráltam, amíg ment. Nem tartott valami soká, ami azt illeti.
Míg ő fészkelődik, a lapockájához nyúl, a nyakát roppantja ki, addig én valahogy benne maradok ugyanabban a testhelyzetben. Valahogy jobb így, kapaszkodni abba, amibe tudok, amit elérek, amire lehetőségem van. Saját magamba.
És eljön az a pillanat, amikor a gyors szívverésem kihagy nem egy, de legalább két ütemet. Szándékosan nem hoztam szóba – nem vele, nála – azt az egyetlen dolgot, amire már sikerült rásütnöm a tabu bélyegzőt kettőnk között. A magam veszteségének és fájdalmának élem meg, amiről még Leevel sem tudok beszélni. Túlságosan személyes és gyűlölöm, hogy az lett, hogy nem tudom könnyedebben venni. Mélyen magamba fojtani viszont annál inkább.
Nem is szólalok meg azonnal, nem menne, így kimarad néhány, hosszúra nyúlt másodperc, mire megint szavak gördülnének le az ajkaimról.
- Nem hittem, hogy szóba hozod... – nemhogy most, hanem akármikor is. Elvégre a probléma megszűnt létezni, amit pedig maga után hagyott, az egyedül csak az én vállamon vert tanyát. Legalábbis így hiszem és érzem.
- Nem, kösz. Feküdj vissza nyugodtan. – nem teszem hozzá, hogy majd megyek én is, mert jelen pillanatban nem hiszem, hogy vissza tudnék aludni.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Csüt. Júl. 21, 2016 11:37 pm
 



 

Megköveteli magának a rövid, egyetértő fújtatást és féloldalas somolygást a kiegészítés, függetlenül attól, hogy milyen okból kifolyólag terelte ebbe az irányba a komolyabb jelentőségű témát.
- Nem szállok vitába. – nem adok újabb fogódzkodót az őrületbe kergetésemhez, amihez közelebb araszolt az előbbi kijelentésével. Jó értelemben, de a sírom ettől még egy lapátnyi földdel tágasabb lett. A következő pillanatban viszont készen vár, koporsóval, szegekkel a gödör mélyén, aminek a széléhez szorítva érzem magam az egészséges kíváncsiságától is.. Az ingerültség alattomosan kúszik végig a gerincem mentén, undorítóan, miközben higgadtságot erőltetek magamra, a szavakra, amik tárgyilagosnak hatnak ezáltal. Tudom miért érdekli, párhuzamot keres, kapaszkodót, de nem, rohadtul ég és föld választja el egymástól a kettőt, amiről persze nem ejtek egy szót se. Moderálom magam, megválogatom mit mondok és mit nem, hogy a mocskosul  indokolatlan indulataim ne rajta verődjenek le.. Jó vicc, huh? Így is sikerül.
- A ballisztikus fejenként tizenhat töltényhüvelyt számolt össze. – egy tárat mindannyian ellőttek, de a szorzást követően kapott összeg nem sok, nem fedi le az igazságot. Pontosan kilencvennyolc. Az ideiglenes fedezék, az ész nélküli lövöldözés, a mozgó kocsi alapvetően enyhítő körülménynek számítana, de emlékszem milyen áthatolhatatlan vasfüggönyt húztak fel közénk a szemétládák a fegyvereik segítségével, milyen hangos volt a környék a golyóktól, amik közvetlenül a füleink mellett süvöltöttek. Mindegy. Elég volt a nosztalgiából, az enyémből mindenképp, mert nincs benne hasznos információ a számára, hiába keresné és az én fejemben meg sem fordul, hogy sima érdeklődés is húzódik a háttérben. Ő riadt fel. Neki vannak rémlai. Az ő izmaiban rekonstruálódik a fájdalom. Az ő arca sápadt el. Az ő keze remeg, az egész teste. Nem én, nem az enyém, ne felőlem közelítsük meg.. Mi értelme?
Készségesen hallgatom mindazt, amit elmond, el tud mondani az őt kínzó álmokról és újra felelevenedő jelenet megéléséről, de ahogy az előbb ő, most én megyek neki a falnak.. Szemöldökráncolás közepette állapítom meg, de ez nem feltűnő. Kényelmesen elkönyvelhető a koncentrálás kontójára és két tenyérrel gyűröm az arcomat, hogy a magamhoz mérten jónak számító átvezetést sikerült egyáltalán kiviteleznem, finom visszavezetéssel az őt segítő módszerre. Meg a büdös francokat.. Szinte egyből utána, hogy hangos elgondolást folytatok a kiváltó ok megszüntetéséről kicsúszik az égbe kiáltó, amit őszintén: fogalmam sincs hogyan hozhattam volna fel a kórház után. Egyáltalán. Semmi. ..és jogosan csap pofán az erre vonatkozó megjegyzése az elnyújtott csendet követve.
- Nem tudtam hogyan tehetném, kellene.. – egy pillanatra megfeszül az állkapcsom, ahogy aprót nyelek és gondolatban még mindig a pofon helye sajog, amiért nincs jogom felocsúdni egyetlen egyszer sem. Vállalom, hogy egy fasz voltam és kihátráltam belőle.. Minimum ennyivel tartozom. Minimum.
Felnyomom magam a földről és ugyan nem úgy fogalmazott, mégsem nehéz rájönnöm, hogy ez egy udvarias elküldés volt. A bent rekedt levegőt felállás közben fújom ki és csak egy apró, magamnak szánt bólintás után kiindulok a fürdőből, de nem, hogy visszafeküdjek. A konyhába megyek és töltök egy pohár vizet - az orvos által felírt gyógyszerhez -, mintha meg sem hallottam volna, hogy azt mondta nem kér. Legfeljebb két perc telik el, mire visszaérek - ha nem kelt fel és ment másik szobába.
Szó nélkül térdelek mellé, nyújtom felé a folyadékot, a nyitott tenyeremben kínálva a fehér pirulát, hogy vegye be és addig nem is eresztem le a karomat, míg át nem veszi a hozott dolgokat. Az ő érdekében vannak.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Pént. Júl. 22, 2016 12:27 am
 



 

Hozzá hasonlóan féloldalas mosollyal – vagy inkább nem annyira féloldalas – somolygással az orrom alatt csóválom meg a fejemet a szavait hallva. Nem, nem kezdek rá arra, hogy esetleg illett volna ezen a ponton ellenkeznie, mert egyáltalán nem így gondolom. Pontosan tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, de a mi felállásunkban ő sem az és ezzel azt hiszem mind a ketten tökéletesen tisztában vagyunk.
Továbblépve és egyben magunk mögött hagyva a humor legapróbb szikráit szaladok bele abba, amibe – utólag – rájövök, hogy talán nem kellett volna. Mert látom a vonásait, mert hallom a hangját, mert a válasza annyira lényegre törően egyszerű és informatív, semmiféle személyes színezet nélkül, hogy egyszerűen a bőröm alatt érzem, eddig és nem tovább van helyem nála. Olyan pontra sikerült tapintanom, amire talán még nem értünk meg, ami már a vékony jég szótári bejegyzése és példája volna.
Nem a párhuzam az elsődleges – részben nyilván azért ott van –, ami miatt kérdezek, hanem miatta, ebben az egészben – nekem – Ő a lényeg inkább, semmint én. Ezt azonban esélyem sincs a tudtára hozni, ahhoz túl hamar vágja rám lelkének vasajtaját, ekképpen kizárva onnan, ahová nincs – még(?) - belépésem. És nem tudom hibáztatni ezért. Soha nem is tenném.
Nem kapom a szám elé a kezem, nem kezdek rá a jaj istenem unalomig unt strófáira, ahogy közönyös pontossággal közli a választ a kérdésemre. Azonban a tekintetem tudom, hogy elárul. Mert kikerekedik, ahogyan nem szokott, a pillák megremegnek, ahogyan korábban – a jelenlétében – még nem igazán tették, legalábbis nem addig a napig, amíg ott, az üzlet padlóján, a saját véremben ázva nem tartott a karjaiban.
Tizenhat lövés fejenként. Kettő el is találta ott, ahol a kevlár nem védte meg. Én ezzel szemben csak egyetlen egyet kaptam… mégsem tudok vele megküzdeni és túllépni rajta. A saját gyengeségem vág képen és túlságosan fáj a pofon.
Szavak követik egymást, beszélgetés szövődik, talán az első, ami ennyire személyes, mélyre szaladó – nekem legalábbis – és vita nélkül zajlik le. Mégis hagy maga után valamiféle keserű ízt, amit még nem tudok hová tenni és talán nem is akarok.
És akkor, megfagy a pillanat – számomra legalábbis – ahogy kihagy a szívem két ritmust, ütemet. Nem, egyáltalán nem volt baj, hogy nem hozta szóba. Az sem lett volna az, ha soha nem is teszi. Már úgy kezeltem, mint ami sosem lesz beszédtéma közöttünk, ezzel legalább sikerült megbékélnem és elfogadnom és pontosan ettől ér annyira kellemetlenül az, hogy mégis szóba hozza.
Miért?
- Nem kell, ha nem akarod. – olyan magától értetődően érkezik a válasz tőlem, mint mikor reggelt egy vadidegennek köszönünk és azt hiszem pontosan ettől válik igazán fülsértővé is. Mert az lesz, akármennyire is szeretném szépíteni a dolgot…
Nem kell felhoznia, nem kell beszélnünk róla, nem kötelezném erre sosem. Az persze más kérdés, hogy vágyom rá, de megint olyasmi, amit a magam terhének tekintek. És mégis szóra nyílnak az ajkaim ismételten, főleg, hogy úgy érzem, ennyire ismeretlen terepen akkor jártam utoljára, amikor azt mondtam neki, hogy maradok, de még most sem tudom, hogy az életében, a lakásában vagy pontosan miképpen is…
- Vagyis… akarsz róla beszélni? – hiába nekem vannak rémálmaim és nem alszom éjszaka, nem én hoztam szóba és nem is véletlenül. Szándékosan nem tettem rá még csak célzást sem. Most azonban nem tudom miként vagy, hogyan tovább és, ha jobban meggondolom ez bosszant. Hiányzik a céltudatosságom, azaz érzés, hogy pontosan tudom mit is akarok…
Ő azonban azt hozza ki belőlem, hogy ismeretlen területekre kell lépnem, elhagyva a saját, kényelmes komfortzónámat…
Figyelem, ahogy feláll. Visszautasítom a vizet és tényleg elküldöm. Finoman és nem is tudatosan, de ez a lényegen nem változtat, a végeredmény ugyanaz. Egyedül lenni, mint a kisujjam. És egészen biztosra is veszem, hogy ez is fog történni, amikor kimegy.
Éppen csak arra nem számítok, hogy vissza is jön, a nem-kért-vízzel és gyógyszerrel is, gondoskodva rólam, a maga módján, gyengéden, törődőn, figyelmesen.
Ellenkezés nélkül veszem el a vizet és a gyógyszert – kicsit talán szokatlan módon magamtól/tőlem –, de valahogy eszembe sem jut visszautasítani. Elszoktam már ettől a gondoskodástól hosszú évekkel ezelőtt és ma már eszembe sem jut, hogy bárki így akarna bánni velem…
- Van valami, amit azóta el akartam mondani, hogy meglőttek, de azt hiszem világgá szaladnál tőle, szóval inkább én teszem meg. – levegőt veszek, de folytatom a mondanivalómat.
- Hazaköltözöm. – nyilván nem ezt akartam elmondani azóta, ez a menekülésem. Gyakorlatilag már lakható a házam, néhány javítanivaló van már csak hátra, azonban azok egyike sem olyan, amit ne tudnék úgy elvégezni, hogy nem lakom a saját otthonom falai között.
Sajnálom. Tényleg sajnálom.
...De nem megy. Nem tud megnyílni előttem, én pedig nem tudom, hogy képes leszek-e jobban vagy, hogy akarok-e és ha akarok, akkor mennyire és, hogyan és… túl bonyolult kezd lenni. És tudom, hogy azt mondtam maradok, most sem vagyok abban biztos, hogy mire is értettük. És nem, ezt most nem tudom és nem is akarom félvállról venni és kezelni...
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Szomb. Júl. 23, 2016 11:34 pm
 



 

..ezért sem akartam beszélni róla. Normális, hogy senki sem megy el a hallottak mellett úgy, mintha csak az időjárásról tettem volna megjegyzést. Személyenként változnak a reakciók, ki hogyan birkózik meg vele, de minden esetben ugyanaz köszönt a másikról. Ugyanaz, amitől ő is kényelmetlenül érezte magát a kórházban. Hozzászoktam vagy legalábbis nagyon közel állok hozzá, mert nem szólt egy szót se, nem fejezte ki mennyire sajnálja vagy mekkora szerencsém volt, hogy csak kettő talált el, nem érezte úgy, hogy ki kellene fejeznie a részvétét az esetért, de helyette ezek az utolsó szálig ott táncolnak a megtört fényen a tekintetében. Állom, megállom, hogy ne fordítsam el a sajátomat az övéről, nem is sóhajtok nehezményezőn vagy vonom meg a vállamat, mert ez van, megtörtént, ahogyan őt is meglőtték. Ez elég indok rá, mert van sejtésem milyen gondolatot tehetett fordultatot az imént a fejében, de melyik filmben vagyunk, ahol kitaláljuk egymás gondolatait és pont a megfelelő szavakat vesszük elő az eloszlatásukra? Semelyikben. Csak sejtem és magamból indulok ki, hogy nem fogok egy sejtelemre épített kommentárt ellőni. Nem vagyok oda a találgatásokért hogyan is érzek az adott dologgal kapcsolatban, van benne egyfajta feltételezés hogyan kellene a másik szerint. Ez pedig baromság, úgyhogy csendben maradok és tovább lépek az őt érintő problémára, ami jelen van, valós, kezelhető.
Viszont, ha az előbb úgy éreztem neki mentem a falnak, akkor most határozottan felkenődtem rá és ez bizony egy pillanatra kikapja az irányítást a kezemből: hihetetlenkedve fújtatok, mintha csak nem hallottam volna jól. Tessék? A fejemet is hátrébb húzom, miközben átrendeződnek a vonásaim, hogy tükrözzék pontosan mit is gondolok a mondatról. A javítás után is nyomokban ott maradnak az arcomon.
- Dehogy nem kell. Nem akarok, mármint.. – érzékelem, hogy feszültebben kezdtem bele, mint illene és megállok egy másodpercre benedvesíteni a szám, lenyugodni, hogy normálisan folytassam. Nem szeretnék vitát generálni csak, mert nem bírok uralkodni a rohadt indulataimon, amikről most fogalmam sincs honnan származnak.. Nevetséges.
- Ez nem olyan dolog, amiről hallgatni lehet vagy amiről el lehet dönteni akarunk-e beszélni róla vagy se. Tudom, eddig nem hoztam fel és sajnálom, hogy ekkora önző barom voltam, de hogyan fogod feldolgozni, ha kényelmesen hallgatok? – a kezdeti szándék, mi szerint nem akarok bele gyalogolni a témán keresztül az érzéseibe.. Talán nem maradt fenn olyannyira a mondandóm végére, mint szerettem volna eredetileg. Nyers voltam. Nyersebb, mint kellett volna, de nem vonom vissza, mert komolyan gondolom és túl sokat finomkodtunk már. Bassza meg, hányszor léptünk bele az üvegcserepekbe?
Erőltetni mégse fogom. Ráerőszakolni, belekényszeríteni a legkényelmetlenebb zubbonyba, aminek grátiszként a szíjai is fájdalmasra vannak húzva.. Fordítva valahogy így lennék vele, azt hiszem. Vagy valami hasonló.
A kitérő utam a konyhába vezet, hogy a felírt gyógyszerből kivegyek egyet és mellékeljek hozzá vizet is, amivel beveheti. Francokat nem kell, legalább a gyomrát előbb megnyugtatja, minthogy hatni kezdenének a kemikáliák. Ha mást nem is, azt biztosan. Ezen nem kell spekulálnom és azt túlzás lenne állítani, hogy ellent mondást nem tűrőn foglalok helyet az oldalán, de igenis ragaszkodom az átvételhez. Addig várnék – idegesítően – míg be nem következik a nyúló mozdulat, de ez sokkal hamarabb megtörténik, mint amire számítottam. Könnyebbült tartással ereszkedem hátra a sarkaimra és ez a késhegyre való elégedettség, amit kivált rándít egy talán nem is láthatót a szájszélemen – végül ez is eltűnik, ahogy felvezetésbe kezd.
Nem, nagyon nem vagyok képbe azzal, hogy mit akar mondani és.. Úgy egyáltalán miért mond ilyeneket? Értetlenül figyelem, miközben beszél és a legutolsó közlésnél is. Naiv hozzáállásról szó sincs, tudtam, hogy ez egy abszolút átmeneti állapot, amíg nálam lakik. Persze azért valahol.. Ebben egyeztünk meg, erről – is – vitatkoztunk egy hónapja, így őszintén nem lep meg. Legfeljebb az időzítése, az indoklása, ami elég.. Pocsék az én nézőpontomból és mivel semmivel sem érzem magam előrébb, nagyon is bosszant, hogy nem tudok semmit.
- Erősnek érzem a feltételezést, úgyhogy megmagyarázhatnád mire alapozod.. – nincsen semmilyen bántó él a hangomban, csak egy kis adag sértett kíváncsiság teszi karcossá. Kössz, valakinek biztos jól esne, ha ilyet mondanának neki.
- ..és persze, rendben van, de ne hagyd figyelmen kívül, hogy a kiengedésed feltétele az volt, hogy nem leszel egyedül. Nem vagyok valami nagy felügyelet, nem azért, tudom, de kell valaki addig. - ha ő is tökéletesen értené mire, miként gondolok és én is, hogy ő mire nem lennének félre csúszások, nem lenne félreértés abból, mert kimaradt egy-két szó vagy nem volt valamelyikőnk elég konkrét.. de ez nem az a helyzet, még mindig nem. Zavaróan érint a dolog, francba, meglehetősen, de ki vagyok én, hogy ne tartsam tiszteletben a döntését?


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Vas. Júl. 24, 2016 12:53 am
 



 

A reakcióját látva, ha nagyon nem is, de némileg ráncba rendeződnek a szemöldökeim, jelezve, hogy nem igazán értem miért néz rám így. Tényleg nem kell, semmit sem muszáj kötelezően megbeszélnünk, főleg nem egy olyan téma kapcsán, amiről már akkor is veszekedtünk, amikor még mindketten ugyanazt akartuk. Csoda hát, ha úgy veszem, nem kell beszélnünk róla?! Hogy inkább legyen tabu a dolog, egyszerűen csak valami, amiről akár hallgatni is lehet…
És csak megerősítést nyernek a gondolataim a szavait hallva. Lassan rázom meg a fejem, majd egy mélyebb levegővételt követően szólalok csak meg.
- Nem tudom mit mondjak vagy egyáltalán, hogyan kezdjek bele, ha tudom, hogy nem akarsz beszélni róla. És nem, ezt ne csináld, ne sajnáld, nem baj, hogy nem hoztad fel. – egyetlen porcikám sincs, ami most képes lenne vitatkozni vele, nem akarok. A padlón vagyok – a szavak mindennemű értelmében – és ez a téma akkor sem volna könnyedén feszegethető számomra, ha egyébként elememben lennék.
- Látod, pont ez a lényeg, megfogalmaztad; én, hogyan dolgozom fel, és felteszem nem előzékenységből vagy udvariasságból válogattad meg így a szavaidat szóval… egyáltalán nincs azzal semmi gond, ha nem beszélünk róla. – nem tudom ki az, aki képes volna belemenni abba, hogy teljesen megnyíljon a másiknak, ha előre közlik vele, ezt a beszélgetést bizony a hátuk közepére sem kívánják. Nem akar, megmondta, nincs két perce sem, hogy elhangzott, innentől kezdve pedig azt hiszem eleve hamvában holt az egész. Hiába szeretném egyébként, mégsem megy. Túl sokszor vágtuk már össze magunkat azokkal az üvegcserepekkel és én nem vagyok arra edzve, hogy kezelni tudjam mindazt, ami ennyire mélyen érint. Könnyebb nem foglalkozni vele és így kezelni, semmint tényleg szembenézni a problémával. Ráadásul az érzelmesség valljuk meg őszintén, egyikünknek sem megy igazán. Akkor sem, ha nyilvánvalóan nem kőből vagyunk.

A pirulát még a kezemben tartom, amikor beszélni kezdek, a vizet pedig leteszem a fürdőszoba padlójára. Addig le sem esik, hogy – már megint – sikerült a lehető legszerencsétlenebb fogalmazási módot választanom, amíg meg nem látom a tekintetét, a vonásait és ki nem hallom a sértettséget is a hangjából.
Két okból is késztetést érzek arra, hogy befejeljek valamit – nyilván nem fogom megtenni – az egyik; a szinte csípőből megszületni akaródzó válaszon, elég csak az elmúlt heteket alapul vennem és felidéznem minden egyes reakcióját, amivel szembesített, kezdve azzal, ahogy szépen hátat fordítva vonult ki a kórházból, amikor szerencsétlenül meghallotta azt, amit addig még nem mondtam el neki. Igen, tényleg elég alaposnak érzem a feltételezést, hogy világgá szaladna, költői túlzással.
A másik oka pedig, hogy mennyire könnyedén megy a szavak nem túl jó megválogatása mindkettőnknek. Nem sokkal ezelőtt ő remekelt benne, most nekem sikerült.
Halkan szusszanok egyet, majd mozdulok, muszáj felállnom. Nem, nem akarok a fürdőszoba padlóján ülni ebben a pillanatban, éppen elég, hogy egyébként is azt érzem folyamatosan, ott vagyok. Nyilván nem fizikailag. Illetve olykor fizikailag is, de az most mindegy.
- Oké, akkor mi a javaslatod? Maradjak vagy te költözöl hozzám vagy szerezzek egy bébiszittert? – vonom feljebb az egyik szemöldököm a kérdés közben és hagyom, hogy baromságba ússzon a vége poén gyanánt, mert a legutolsó értelemszerűen nem opció.
Utálom, hogy nincs a pizsamanadrágnak – jah, amióta a kórházból kikerültem a pizsinacik és pólók előkerültek a táskám mélyéről – nincs farzsebe, mert most oda lenne ingerem becsúsztatni a kezeimet. Jobb híján a tenyeremet illesztem a derekamra magam mögött – mintha mégiscsak lennének ott zsebeim – és halkan szusszanok egyet. Ha közben ő is felállt, akkor felfelé, ha lent maradt a padlón, akkor lefelé, a lényeg, hogy a tekintete után kutatva nézek rá.
- Tényleg ki kell, hogy mondjam… azaz, hogy hallani akarod? – egy újabb olyan beszélgetés, amit nem biztos, hogy akarunk – nem, magamban sem vagyok biztos, de hibáztasson, aki akar, túl némi halálközeli élményen és fel nem dolgozott traumán, gyógyszerekkel megspékelve és hát én is vagyok, aki vagyok, ezek együtt pedig remek kombinációt alkotnak… –, de már mindegy, ha egyszer sikerült belefognom.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Vas. Júl. 24, 2016 2:28 am
 



 

Nem baj..? Már hogyan ne lenne az? Őt sokkal jobban érinti, mint engem és ez nem csak abból adódik, hogy bizonytalanságot tanúsított a boltban a gyerekholmikkal megpakolt polcsor előtt, de még így is, hogy az elvetése mellé helyeztem az álláspontom, igen, ezt problémának tartom. Miért nem teszi? Szóvá tenném az erre vonatkozó véleményemet, de nem szakítom félbe a mondani valóját és kivárom a végét, amikor is egy hosszúra nyúlt levegőkifújással készítem fel magam a válaszadásra. A kezem megindult, hogy beletemessem az arcomat, de időben megállítom a lendületet.
- Nem nem érdekel Jackie. – ..és meg is bánom, hogy félbe maradt a mozdulat. Szükségét érzem jelenleg, akárcsak az előre leszögezésnek rögtön az elsőként.
- Persze, hogy nem akarok, szívesen homokba dugnám a fejem, hogy ne kelljen azon tépődnöm hogyan fogalmazzak egy olyan témával kapcsolatban, amiről életemben nem kellett még beszélnem. – köntösbe van csomagolva, mert nyíltan ennél is nehezebb lenne kimondani, hogy félek ettől a beszélgetéstől. Ezért toltam. Ezért halogattam. Akarok róla beszélni – a szándékom elég egyértelmű – és nem is. Pont a már említettek miatt, aminek frissen szerzett bizonyítéka, hogy megint szarul fogalmaztam és félresiklott a dolog..

Egyből moccanok, amikor azt látom, hogy fel akar állni és automatikusan nyújtom a kezem, nem kevésbé szemöldökráncolván, hogy felsegítsem ültő helyéből. A nekem szegezett kérdéssor viszont meglepettséget is kever a képemre rajzolódott értetlenséghez. A bébiszitter hova tételének eldöntése több okból is lehetetlen feladatnak bizonyul – abban sem vagyok biztos, hogy tudatos vagy önkénytelen szóhasználat volt-e és fel kellene-e vennem, ha mégis..
Ha a gyors felállásból azt lehetne feltételezni, hogy teljesen felébredtem mostanra, akkor a csődöt mondó agytekervények erre tökéletesen rácáfolnak, pedig bőven volt mi felrázzon a kóma állapotából.
- Maradj. – mondom, mintha magától értetődne, pedig.. – A lakásom központibb helyen van, ha bármi probléma vagy intézni való adódik. Hamarabb ideérek vagy be tudok ugrani, ha kell. – mit sem tudva arról, hogy a lehető legkevésbé sem az ilyen tényszerű indoklásra számítana alap esetben a kérdésére sorolom a szerintem nyilvánvalóan perdöntő előnyöket. Ezek elmondása után viszont még kevésbé értem, hogy miért merült fel egyáltalán benne a hazaköltözés, mi lehet az, amitől száznyolcvan fokot vennék és erre megoldást nyújt, ha ismét birtokba veszi a házát.. Nem egyszerűbb itt maradnia, amíg fel nem épül annyira, hogy ne legyen erősen ajánlott másodmaga társaságában tartózkodnia? Ha még ideveszem azt is, hogy előbb még csak egy opciót hozott fel és most kettővel növelte ezek számát..  Oké, hivatalos: elhasaltam az ügy felgöngyölítésében.
- Ahhoz, hogy megtudjam miről beszélsz igen, nem ártana: mondd. – erősen szorgalmazom annak az információnak a megosztását, aminek csak ő van tudatában, mert ekkora hátrányból elindulni sem tudok, nemhogy kövessem a gondolatmenetét. Nem találtam meg a logikai kapcsolatot, úgyhogy rá vagyok szorulva az ő tájékoztatására. Türelmesen várom a magyarázatot, furcsállva, feszülten, de első sorban türelmesen. Na jó, csak másodsorban. A zsebre tevést magam vitelezem ki ez idő alatt és kíváncsian tekintek le rá, döntött üstökkel, hogy ugyan már, mit jár ennyire óvatosan és körültekintően körbe..?


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Vas. Júl. 24, 2016 1:48 pm
 



 

- Akkor miért feszegessük? – akármennyire is szeretnék féket tenni a nyelvemre, csúnyán elbukom benne, mert nem sikerül. Ha szívesebben dugná homokba a fejét, akkor nem értem miért tenne mégis másként, gyakorlatilag homlokegyenest az ellenkezőjét ennek.
- Ezzel nem vagy egyedül. – szusszanok végül, talán megadóbban, mint szerettem volna. Számomra ugyanúgy ismeretlen terep, mint neki, annyi megtoldással, hogy míg ő egyetlen pillanatra sem kételkedett – tudomásom szerint – abban, hogy mit akar, nekem ez nem ilyen volt. Mert igenis voltak kételyeim.
Szükségem van egy pillanatnyi szünetre, amíg lehunyom a szemeimet, levegőt veszek és lassan, röviden rázom meg a fejem mielőtt folytatnám.
- Most sem tudom, hogy megtartottam volna-e. Talán eszembe jutott ez is, de mivel nincs már min gondolkozni... – megvonom a vállam. Egyszerűen úgy vélem, hogy nincs ezen mit tovább elemezni tudva azt, hogy Ő mennyire nem akarja ezt a beszélgetést. Mert sajnos – vagy sem – a fejébe nem látok, a szavai pedig elég világosak voltak nem sokkal ezelőtt. Én is ugyanúgy tartok attól, hogy tényleg belemenjünk, hogy ennél mélyebbre ássunk, mert már akkor is csak vitatkoztunk, amikor még én is tudni véltem, hogy nem akarom, nem fogom megtartani. Csakhogy aztán túl sok idő telt el és az a gyerek bennem volt, a részemmé vált és fogalmam sincs, hogy erről, hogyan is beszéljek neki. Azt nem is említve, hogy az orvosoktól kezdve a legjobb barátomig bezárólag mindenkitől megkaptam a passzív-agresszív jellegűen tálalt véleményt, miszerint meg kellene tartsam. És igen, az is közrejátszott, hogy egyedül vagyok. Nincs élő rokonom, ami addig nem különösebben érdekelt, míg véletlenül nem lett egy…

A felém nyújtott kéz után nyúlok és elfogadom a segítséget, ahogy felállni mozdulok. Az fel sem tűnik, hogy mennyire morbid módon sikerült megválogassam a szavaimat, amikor felhozom a bébiszittert, akaratlanul. Nem volt benne szemernyi tudatosság sem, nem is tudom honnan jutott eszembe végül.
A határozott és szinte rögtön(?) kapott válaszától kicsit feljebb szaladnak a szemöldökeim, azonban a folytatást hallva, eltűnik az iménti reakció a vonásaimról. Pontosabban más váltja fel a helyét. Szomorú mosolyba szaladnak ajkaim mielőtt szóra nyílnának.
- Igazad van, tényleg a város közepén van, de a házam sincs éppen a világ végén. – nekem sincs ki a négy kerekem, hogy pont hajnali három magasságára sikerült ezt az egész beszélgetést időzítenem, de azt hiszem ez már késő bánat.
Nem, tényleg nem maradnék csak azért, mert a belvárosban van a lakása, legyen akármennyire is logikus az érvelése, amit egyébként bármikor máskor elfogadtam volna. Csakhogy egyszerre minden túl bonyolult lett velünk kapcsolatban, legalábbis az én szempontból, mert az övét nem ismerem, és a logika már valahogy nem áll mindenek felett.
Nem hibáztatom, amiért nem igazodik el rajtam, illetve azon, amit eddig hallott, azt hiszem fordított esetben nekem se menne, de ettől még nem megy könnyebben, hogy kimondjam, amit előtte másnak még soha. Kivéve Leet, de ő ebből a szempontból egészen más kategóriába tartozik...
- Nem akarom ezt így tovább Ron. Maradni, azért, mert ez a logikus. Szeretni valakit nem logikus. Eleve is úgy volt, hogy csak átmenetileg maradok, amíg a felújítás véget nem ér és mivel az már nagyjából megtörtént... – megvonom a vállamat megint. Tudom én is, tisztában vagyok azzal, hogy kettőnk között ez az egész nem indult másnak, mint azoknak a tíz perceknek, amikkel kezdtük, de időközben megváltoztak a dolgok és ennek fényében azt hiszem jobb, ha inkább ezen a ponton cuccolok vissza a saját házamba. Mert amiben hallgatólagosan megegyeztünk, az már nem olyan, mint akkor volt, nekem nem olyan. És eszemben sincs bármi olyasmit követelni tőle, amit esetleg nem akar.
És hát tessék, ha nem is nyálas csomagolásba téve, de kimondtam. Megkapta a vallomást, ami szerintem világgá kergetné, ha csak abból indulok ki, amin az elmúlt hetekben átmentünk.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Vas. Júl. 24, 2016 11:09 pm
 



 

Már csak azt kellene hozzá tennie, hogy senki nem kért meg rá és elég laktatónak találnám a szavait; gyomorrontónak. A terítéken van már egy keserű téma, de ez teljesen más kategóriába tartozik. Kettőnk közül most úgy tűnik, mintha ő lenne az, aki kevésbé vágyik a beszélgetésre – csak míg én hangot adtam neki, ő belőle utalásként bukik ki.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy nem is akarsz és nem is látod jelentőségét, egyáltalán az értelmét beszélni róla? Ez neked így jó? – pontosan így kerülnek a szekrény mélyére azok a nem kívánt csontvázak; hallgatással.. – Legyél már önzőbb. – lélegzetvételnyi szünet után teszem hozzá a kendőzetlen véleményem. Hagyjuk már, hogy ha én nem akarok – ..és ez sem a megfelelő megfogalmazása az dolognak – belefolyni a megvitatásába, akkor nem kell erőltetni, „feszegetni” a témát. Bullshit. Az a mértékű kényelmetlenség, amivel engem érint picsogásnál nem nevezhető többnek az övéhez képest, akkor sem, ha gőzerővel rajta van ennek az eltemetésén.
A következő szusszanása csak megerősítésnek bizonyul, de nem kezdek bele új, rá reflektáló frázisba. Ez a csend elfogadást jelent, nem egy szívesen megtettet, de ezt határozottan szemétség lenne tovább erőltetnem és erre egy mélyebb levegővel emlékeztetem magam. Ha nem.. Nem, az ő döntése, akkor is, ha igen, mert én felhoztam, érint ahogy érint, de felhoztam – nem ennek kellene valahol azt jelentenie, hogy meg akarom beszélni..? A vállrándítást egyértelmű jelnek veszem, mire a nyelvem hegyére tolulna a közel sem léleksimogató válasz a maga nyersségében, de legyűröm a késztetést, mielőtt észrevehetné. A tekintetem árulkodó csak, nincs min meg a nagy francokat; csak nem akarja körbejárni..

Lassú húzással segítem feljebb, miután elfogadta a jobbomat, hogy ne nyilaljon a gyomrába a fájdalom a hirtelen mozdulattól.
Nem tudom mire vélni az arcán hullámvasutazó kifejezéseket és vegyes érzéseket; még mindig nem érzem magam tájékozottabbnak és ez egyre jobban zavar. Se a mosoly, se az, hogy igazat adott nem visz közelebb ahhoz mi húzódik meg a feltételezésének hátterében. Megjegyzés nélkül marad. Ez a hallgatás a nemrég feltett kérdéseket sűríti magába, hogy ne kelljen elismételnem őket. Hová szeretne kilyukadni, amit én is érzékelek az előbbi reakciójából, hogy egyáltalán nem sikerült belőnöm a válaszommal..?
Hallottam. A fülemig eljutott, az agyamig csak mikor szóra nyitnám a szám és ennek következtében egyből meggondolom magam; mint akinél elvágták a vezetéket. Világgá rohanni? Nem csak a hang fagyott a torkomra, mozdulatlanságomban a levegőt is hanyagolom egy elnyújtott másodperc erejéig. Értettem; igen és nem is, vagy csak nehezen akarom, mert ennyire nevetséges balfasznak még soha nem éreztem magam olyannyira fogalmam sincs róla mit kellene lépnem a döbbenet hatása alatt, ami rádermedt az eredeti, finomodott értetlenségemre. Most jól esne egy felképelés, konkrétan segítene – rám férne. Elég letaglózó a vallomás, maga a szembesülés azzal, hogy nem, soha nem fogalmazódott meg bennem a szó használata sem, még fejben sem. Nem emlékszem precedensre. Megs a testvérem, magától értetődik és világ életemben ez volt a magyarázat: a testvérem, fontos nekem. Jackie pedig.. Jackie. Bassza meg. Nem csak Jackie.
Nem telik el egy perc, kiszakad váratlanul az a kevés tüdőmben maradt is, ami mellé azóta sem került újabb adag és nyelek egyet, elhúzom az állkapcsom, a tarkómhoz nyúlok, míg a másik kezem a zsebemben marad.
- Nem tudom mikor váltál ennyire bonyolulttá Collins.. – a megfelelő mondat, a megfelelő szavakkal, a megfelelő időben, hogyne, meglepő? – Tudtam, hogy makacs vagy és önfejű, amivel okoztál már pár fejfájást, de ekkorát.. Semmi logikus nincs veled kapcsolatban. Ha keresni próbálom is szembe mész vele, vagy nem és pont emiatt nem értelek.   – az utóbbi időben.. – ..és ezt minél jobban túlpofázom annál rosszabb lesz: maradj, ne azért, mert központi a lakás. – (…) ennyire ment. A zsebemből, a tarkómról lekerül a kezem, megadóan lóg mindkettő a törzsem mellett. Nem értek ehhez, sőt, tehetségem van az ellenkezőjéhez és noha egy pillanatra, igen, megfogant az ötlet, hogy nem alaptalan volt a feltételezése, de.. Nem akarom próbálom nem annál jobban elbaszni, mint amennyire már megtettem.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Hétf. Júl. 25, 2016 1:30 am
 



 

Egyetlen pillantása eléri, hogy belém fojtsa a szót hosszabb időre, mint indokolt volna várnom a válasszal. Nem csak a kérdésre adandó reflektálással, hanem a – gyakorlatilag – felszólítása kapcsán is. Nem, nem gondolok bele abba, miért is hozta fel egyáltalán az egészet, főleg azzal az indítással, hogy nem is akar beszélni róla. Főleg, mert ez a kettő egymással teljesen ellentétes, ez pedig alapjában véve összezavar és kicsit sem könnyíti meg a dolgomat. Bár szerintem a sajátját sem.
Tekintetem az övére függesztem és nem veszem el egyetlen pillanatra sem.
Legyél már önzőbb.
Újra és újra visszacsengenek a fülemben a szavai. Legyek? Kell idő, míg eldöntöm, egyáltalán akarok-e. Vagy, hogy rájöjjek, van-e elég bátorságom ahhoz, hogy kiengedjek egy olyan szellemet a palackból, amivel nem biztos, hogy szeretnék szembenézni. A szőnyeg alá seprés módszere viszont tudom, hogy működőképes, azt ismerem.
Hogy jó-e így nekem? Nem. Egyáltalán nem jó, de ez nem jelenti azt, hogy tudom mitől lenne jobb. Attól, ha beleásnánk vagy attól, ha megpróbálnék nem foglalkozni mindazzal, ami történt. Egyszerűen csak nem tudom.
Az örökkévalóságig azonban nem játszhatok némaleventét kukát úgy kezdek beszélni, hogy nem vagyok biztos abban, tényleg akarom-e ezt így.
- Hetekig lebegett a fejem felett Damoklész kardjaként, hogy el kell döntenem, éljen-e vagy sem. Jó ideig azt hittem, hogy nem akarom, tudtam, hogy te nem akarod, Lee vett nekem egy utónév könyvet azután, hogy azt találta mondani, ha mégis meggondolom magam és megtartom, segít felnevelni és kérlek, hogy ezen most ne húzd fel magad. – nem tudom, hogy akarná-e egyáltalán, de most tényleg nem akarok még abba is belemenni… gőzöm sincs mibe, ha kiakad a hallottakon. És azt nincs is merszem bevallani, hogy a sajátjaként nevelte volna fel, ha Ron nem óhajt a képben maradni, a házassági ajánlatról nem is beszélve.
- Nem sokat mesélek róla neked, de számomra ő áll a legközelebb ahhoz, amit más a családjának nevez. A lényeg, hogy fontos nekem és sokat adok arra, amit mond. – talán furcsa, hogy őt is megemlítem ebben a beszélgetésben, de az én szemszögemből nem az. Nem kis része volt abban, hogy elbizonytalanodtam és gondolkoztam azon, megtartsam-e mégis.
- A rosszullétek egész nap, az alvásigényem, a kívánósság a borzalmas étkezési szokásokkal… hiába tudtam, hogy csak egy sejtcsomó... – azt hiszem ezt a megnevezést sosem fogom elfelejteni. Ő hívta így.
-...azután, hogy teljesen megborogatott, hogy többé nem én irányítottam a saját testem, nem úgy, mint előtte... arra akarok kilyukadni, hogy elkezdett nemcsak egy sejtcsomó lenni a túl sok változással, amit megéltem és miután hetekig próbáltam végre döntésre jutni, hogy mi legyen, egyszer csak nem volt már miről dönteni már, mert lelőttek és elvesztettem. – megállok és elveszem róla a tekintetem, mert így könnyebbnek érzem jelen pillanatban.
- Nekem nincs családom Ron, nincsenek rokonaim, amit  megszoktam már, mert nagyon korán magamra maradtam… de aztán teherbe estem. Nem vágytam rá, de megtörtént. – levegőt veszek és újra ráemelem a tekintetem.
- Akartam veled beszélni arról, hogy mi lenne, ha meg szeretném tartani, de erre már nem került sor. És nem, nem tudom, fogalmam sincs hogy van-e értelme beszélnünk még erről az egészről vagy, hogy jó-e akárhogyan is nekem. – elhallgatok. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ebbe ténylegesen bele kellett volna-e mennünk, de azt hiszem már mindegy is ezen gondolkozni, mert megtörtént.

Oké, a világgá szaladásra tényleg jobban számítottam, mint a teljes lefagyásra. És bár a rohanást is elviselhetőbb reakciónak ítéltem volna, mégsem teszek semmit, kivárok. Várok, amíg újra levegőt tud venni és egyáltalán megszólalni, igyekezve felkészülni… gyakorlatilag mindenre.
És mikor végre rászánja magát és megszólal, olyannyira meglep – a világ leg-nem-vártabb megjegyzésével kezdve a mondandóját –, hogy konkrétan kibukik belőlem egy rövid nevetéskezdemény, ami aztán gyorsan el is hal, ahogy folytatja a mondandóját. Az elkerekedő pillantásomat azonban nem tudom megfékezni.
- Te aztán tudod, hogy bókolj. – olyan hirtelen mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut, hogy magamat is meglepem vele. Ez az éjjel nyugodtan viselhetné eztán a Meglepetések Éjszakája nevet. És most már a jóízű és egyre szélesedő mosolygásomat se fogom vissza, főleg azután, hogy a lehető leg-nem-ideillőbb módon sikerült reflektálnom rá.
- Egyébként a mikorra nem tudom a választ, de azt igen, hogy kinek a hatására. – öltök rá nyelvet, ostobán fülig érő vigyorral az ajkaimon.
Úgy tűnik remekül tudunk meglepetéseket okozni egymásnak. Nem mondhatni, hogy ilyesmire számítottam volna tőle és úgy tűnik, hogy nekem is sikerül mindenhogyan reagálnom rá, csak éppen úgy nem, amire ő számítana. Legalábbis a szavaiból valami ilyesmit sikerül leszűrnöm.
- Van itt még valami… – na jó, azt hiszem jön a következő nem annyira ideillő felvonás, vagyis részben kapcsolódik, de szeretném, ha ezt is tisztáznánk és máshogy nem fog menni, szóval nagy levegőt veszek, jó, valójában nem túl nagyot, hogy folytassam.
- Meddig? – eredetileg a lakásfelújítás végéig szólt a dolog, de azt tekinthetjük úgy, hogy a végéhez ért. Így pedig számomra roppant logikus a kérdés, mert az fel sem merül bennem, hogy ne átmeneti lenne a maradásom.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Kedd Júl. 26, 2016 11:06 pm
 



 

Kézfeltartással jelzem, hogy nyugodt vagyok – vagyis épp annyira feszült, mint a barátjának a szóba hozásáig már eleve voltam. Nem játszom a meglepődött álszentet, pontosan tudom, hogy egy másik beszélgetés keretein belül nagy valószínűsége lenne az indulat megmutatkozásának. Joggal, jog nélkül – ennek az ingernek mindegy, nincs felette kontrollom.. Észre veszem a saját szóhasználatomat is. Az éléből kiérződik hogyan ragadt meg benne és elönt az undor, mert tőlem vette át, nem véletlenül került a mondatba, ráadásul fogalmam sem volt róla mekkora nyomást fog ráhelyezni. Jézus, mennyire nem.
Megdörzsölöm az államat, aminek az okait képtelenség lenne egy csokorba gyűjteni, a legjobban azzal lehetne leírni, hogy így próbálom meg összegyűjteni a fejemben lévőket. Nevetséges sikermutatókkal, de kevesebb idő telik el, mire megszólalok, mint amire neki volt szüksége.
- Megértem miért akartad meggondolni magad. – ..mert erről van szó, nem tette meg határozottan és az elbizonytalanodása pont erről árulkodik; meg akarta gondolni csak a hülye logikai érvek tartották távolabb tőle. – Tényleg, nem kell kényelmetlenül érezned magad miatta és emiatt magyarázkodnod. A tied lett volna, az utolsó csepp véréig, megértem, hogy kötődni kezdtél. Tudtam előbb-utóbb ez lesz csak nehezemre esett beismerni, mármint igazán.. – így nem foglalkoztam vele, önzésből, mennyire, hogy abból meg gyávaságból. – Ha ez tett volna boldoggá hallgatnod kellett volna Lee-re, ő ismer, ő a családod és ha amit mondtál vállalta volna.. – nem fejezem be a mondatot, mert kismillió, tényleg kismillió módon megtehetném, de a végeredménye ugyanaz lenne, amibe már belekezdtem. Csak nem akarok félreértést vagy szart kavarni azzal hogyan fejezem ki magam, de afelől nincs kétségem, hogy tudni fogja mire céloztam. El kellett volna fogadnia, belevágni, nehogy már én akadályozzam meg abban, hogy megkapja azt, amit a rendszerben nem kaphatott..
- Elbaszott családképem volt és nem tudtam volna megadni azt, amit ő ígért, vállalom, nem kísérleteznék egy gyereken. Kihátráltam volna, de ő nem, ott lett volna neked, ha kész vagy rá és ő lesz is.. – hitetlenül préselem ki a levegőmet, megingatom a fejemet és a helyzet kínossága egy rohadtul nem kívánatos kényszerben nyilvánul meg; feszült állkapocs, félrehúzott, kurva mosollyal, amiről nem tehetek. Kipréseltem ezt is, csak ezt könnyebben, mint a szavakat, hiába nem álltam le lamentálni felettük. Igen, pofátlanul ragaszkodtam volna csak hozzá, akire nem tudnék múltbéli mumusként gondolni és láthatja, hogy az indokaim nem egyszerű szép szavakkal feloldhatóak. Idegi berögződésű, pont, mint a hirtelen haragúságom és emiatt, ha kell; kenjen rám mindent, csak tegye meg, könnyítsen magán.

Nem sokon múlik, hogy megakasszon a nevetésével, amit adott pillanatban nem tudok hova tenni – és nem is igazán tetszik vagy könnyíti meg a dolgomat visszajelzésként.. Ugyanakkor kevésbé lepődök meg a hibás értelmezésen, mint azon, ami átesik a száján mégha van is olyan zsigerből jövő, mint az enyém volt a feldolgozási szakasz alatt.
Egy „Jah.” jelleggel bíró fejdöntéssel és szemforgatással reflektálok csak rá, ami egyértelműen a helyzetkomikumra aggatok rá, ekkor még fel sem fogom igazán min kezdett el vadalmaként vigyorogni. A zsebből kivett kezeimet visszacsúsztatom az előbbi helyükre; a szemöldököm megugrik némileg, a szám széle feljebb görbül, de a „Nem hiszlek el, komolyan..” fejcsóválás nem tartóztatja fel sokáig, hogy a vérszegény utánzat rendes(ebb, de az övétől makacsul visszafogottabb) kivitelezést kapjon. Hogy lehet ennyire gyerekesen fogadni ezt a komoly beismerést? ..és miért ragasztgatja előszeretettel azt a széles ívet? ..vagy miért nem tud annyira zavarni, mint amilyennek tényszerűen hangzana? Sóhajtok.
- Ne vigyorogj már így, borzalmasan ragad. Különben is gondolj arra, hogy ráncos leszel tőle, ha így folytatod.. – nyúlok a homlokomhoz, hogy megnyomorgassam egy megismételt sóhaj kíséretében. Az indokaimat illetően.. Apró csipkelődésnek is lehetne venni, hogy bedobtam a nőket általánosságban érdeklő szépségproblémát, de ezt teljes mértékben az ő fantáziájára bízom.
Mikorra a folytatásba kezd már az utónyoma van ott az arcomon a mosolygásnak. Apró nyomokban, ahogy melléjük telepszik a kiélezett figyelem. „..még valami..” Nem szokott biztató lenni és inkább erre készülök, mert konkrét válasszal még nem szolgált – döntéssel. Csak most jön.
- Ameddig szeretnél. – ha már egyszer kimondtam nem igényel gondolkodási időt újra elővenni. Nem így fogalmaztam meg az előbb, de így értettem; ameddig ő szeretne és benne van egy „ha” a gyorsan érkezés ellenére. Hogy a fenébe ne lenne.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Szer. Júl. 27, 2016 12:59 am
 



 

zene

Kifejezetten hálás vagyok azért, hogy – viszonylag – könnyedén túllép(ünk) azon, amit Leevel kapcsolatban megosztottam vele, pedig azt hiszem, tudni vélem, máskor egészen biztosan nem maradt volna ennyiben ez az egész.
Ha megkérdezné, nem tudnám megmondani miért érint rosszul az, ahogyan kimondja megérti miért akartam meggondolni magam. Nem számítok tőle ilyesmire, de nem is ez az, ami igazán zavar – hiszen jóformán semmire nem úgy reagál, ahogyan azt hinném vagy várnám, de legalább vica versa működik a dolog – hanem valami más. Ahogyan mondja, amit mond vele, vagy csak amit előre vetít és amit még nem hallottam… olyan, mint a vihar előtti csend, talán így tudnám a legjobban leírni. Mégsem szólok közbe, uralkodok minden egyes vonásomon, szándékosan figyelve arra, hogy lassan vegyem a levegőt. Nem, erre a beszélgetésre egészen biztosan nem készültem fel. Tudom.
És aztán meglesz a válasz, ami eddig nem volt, ami miatt egyszerre lesz világos, miért éreztem, érzem magam rosszul ettől az egésztől. Nem csak a beszélgetéstől vagy a témától, hanem mindentől, ha azon a tükrön keresztül nézem őt és magamat is, amit én már tudok, ő még nem, azt, ahogyan érzek. Nem sokáig, mert egy órán belül ki fogom bökni, de ezt most még nem tudom.
Ez a gyerek, a szavaival élve, csak az enyém lett volna és hiába fűzi tovább a szavakat, a lényege ugyanaz; semmi szín alatt sem kért volna belőle. Nem lep meg, tudtam, elmondta, volt róla szó. És nem, egyáltalán nem vártam, hogy majd varázsütésre meggondolja magát – a mesékből jó ideje kinőttem már –, inkább csak a felismerés vág képen; csak addig számíthatok rá, amíg neki kényelmes és nem tovább.
Könnyedén passzolt volna tovább, szó szerint mindent – kihátrált volna, az én szempontomból egyre megy – beleértve a gyereket, aki az övé is volt. Akinek a létezéséről mindezek ellenére is tudni akart, elvégre mi másért veszekedtünk már azon is, hogy nem mondtam el korábban?! És ettől olyan érthetetlen számomra továbbra is, hogy miért akadt fenn ezen annak idején, ha ennyire nem számított volna neki.
Tovább adta volna a felelősséget, ami nem csak az enyém volt, mégiscsak ketten hoztuk össze, ha nem is direkt. Tovább passzolt volna engem is... –  valószínűleg(?) – akkor is, ha nincs, aki ott legyen nekem, aki ott lesz később is…
És mégis, amennyire nagy erővel vág mellbe a felismerés, nem tudok dühös lenni, csalódott vagy mérges, és nem vágyom arra, hogy bármit is rákenjek. Nincs mit ugyanis. Előre megmondta, hogy nem akarja, jó ideig én sem akartam és ezután sem az anyaság lesz az, amire feltétlen vágyni fogok. A történtek után pláne nem, azt hiszem. Nem várom és nem is vártam el tőle soha, hogy olyasmire adja a fejét, amit nem akar.
- Oké. – fülsértően vérszegény válasz a hallottakra – amiből semmi sem volt oké – mégis ez az első, ami eszembe jut, amit ki tudok és ki is akarok mondani.
- És értem. – bólintok és nyelek egyet, rácsukva ezzel arra a bizonyos csontvázra a szekrényajtót képzeletben. Az pedig, hogy megértem-e? Számít egyáltalán? Mély levegőt veszek, nem realizálva, hogy amíg beszélt, végig figyeltem a lassú légvételekre, arra, hogy ne üljenek ki az arcomra a gondolataim, attól a pillanattól kezdve, amikor ráébredtem, sosem fogok tudni teljesen megbízni benne. És mégis őt sikerült választanom… úgy éreznem iránta, ahogyan…
- Értékelem az őszinteséged és azt hiszem nincs ezen mit tovább megbeszélnünk.kizárom. Tisztában vagyok vele én is, de van az a pont, amikor eddig és ne tovább és ebben a témában ezt a pontot elértük. Az elutasítás ellenére nyugodt maradok és a hangom is megőrzi a lágyságát.
Megkérem inkább, hogy menjen vissza aludni és nem fűzöm hozzá, hogy én is megyek. Nem, nem hiszem, hogy képes lennék visszafeküdni…

Kiköltözni. Ez az, ami eszembe jut, és amit azt hiszem, szeretnék is. Ez tűnik jó ötletnek, pontosan azért, mert minden túl bonyolult lett és már nyoma sincs a könnyedségnek, amiről mi ketten szóltunk. Nem szó szerint, hanem az, ami volt-nem-volt közöttünk. Logikus lépésnek tűnik a hátra lépés, de csak nekem.
Szó szót követ és bár tisztában vagyok azzal, hogy a legkevésbé sem bókolni próbált, az ő szemén át kapott jellemrajzomat, arra, ahogyan engem lát, nem tudok másként felelni vagy reagálni. Vagy csak nem akarok, a lényeg ugyanaz. Kell az elterelés, ami segít, ami nem engedi, hogy egyik drámából a másikba essünk, amikor az mindkettőnktől távol áll. Marad hát a könnyedség, a természetes reakció védekező mechanizmus, a kuncogás, a csípőből jövő, oda nem illő megjegyzés és minden, ami ezután következik, helyzetkomikumba csavarva a beszélgetést.
A mosoly – ami inkább vigyor –, pedig ragadós lesz, mert rajta is megjelenik, még ha visszafogott módon is, de ott van. Határozottan ott van.
- Azt hiszem pont az a lényege, hogy ragadjon. – eszemben sincs abbahagyni, egyetlen pillanatra sem.
- Emiatt nem aggódok, kettőnk közül te leszel előbb ráncos, lesz időm felkészülni arra, hogy mi vár majd rám. – és nem, ebben nincs semmi mögöttes tartalom, nem az életreszólóság bújik meg mögötte – eszembe sem jut perpillanat semmi ilyesmi –, egyszerűen csak kristálytiszta pimaszságról szól az egész, mert ő az idősebb, ha nem is sokkal. Egyszerű szemtelenkedést ejtek csak meg.
Na, de, mivel a téma még igényel némi komolyságot, megregulázom a vonásaimat, mert azt igenis tudnom illenék, hogy meddig óhajt még marasztalni.
- Oh. – azért pár pislogást megérdemel a dolog, főleg, mert így nem igazán jelent meg a maradás ilyen módon a fejemben, tényleg eszembe sem jutott, mint eshetőség, ez a változat.
- Ezt értsem úgy, hogy a táskám bekerülhet a szekrénybe? – ráncolom a szemöldököm és bízom abban, hogy érti mire is akarok kilyukadni. Nyilván eddig is bevághattam volna valahová, mármint azt, amelyikben minden holmim van – amit nem tettem –, de itt most nem ez volna a lényeg.
- És nem akadsz ki, ha több cuccom is idekerül? – tényleg arról beszélünk, amiről gondolom, hogy beszélünk??
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Szomb. Júl. 30, 2016 10:36 pm
 



 

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elcsesztem. Nem a piti, senkit sem érdekelt vagy felfújt módon és nem is a visszajövetelem előtti beszélgetésre gondolok. Azt tudom, hogy remekül kezeltem.. ..hanem, hogy nem voltam képes befogni a pofám, amikor megvonta a vállát. A legkevésbé sem érzem az előzőek fényében helyesnek azt a vissza nem tartott beismerést, a szégyentelen kérést, mikor alig egy fél órája hozta a tudomásomra a tömör zárómondatával, hogy nincs ezen mit tovább értekezünk, nincs megvitatásra szoruló ügy. Hallgattam, most mi a kurva életért nem ment?! Kontrollálhatatlanul kicsúszott a számon, talán a belém rekedt levegő lendületét ragadta meg, amikor feleszméltem mit is mondott  ki közvetetten. Jah, rohadtul normális és csepp ellentét sincs, ha párhuzamba állítjuk az elmúlt egy óra eseményeit. Megkönnyíthettem volna mindkettőnk dolgát és tessék.. Egyik veremből a másikba, ráadásul valami idióta vigyormásolattal a képemen, aminek állítása szerint ez a lényege, átragadni egyikünkről a másikra. Borzalmas..
Utálom, hogy optimális esetben már rég lerendeztem volna a helyzetet és nem érezném magam egyszerre elmondhatatlanul szarul egy nagyobb adag megkönnyebbülés társaságában, amit humorral próbál legurítani kényszeríteni a nyelőcsövegemen Jacks. Kivételesen sikerrel, megadom magam neki, pedig minél előrébb jutunk a témában, gondolatban annál jobban visszavetődök az előzményekhöz. Újra és újra..
- Sajnálom, de rajtatok jobban meglátszik.nőkön. Feltűnőbb a sok kence és mi egyéb használata mellett. Maguk között legalábbis így megy és ezt a hangsúlyommal az orra aládörgölöm. Igen, rajtatok. Az évődés éle mégis visszafogottabbá válik, közvetlenül a megnyomott szó után. Ez is egy olyan pont volt, ahol befoghattam volna és lerövidíthettem volna a nevetséges ellentmondásokkal teli utat, amire ráléptünk. Őszintén? Rohadtul nem merek belegondolni a dolgok jelentőségébe most. Álszentül, mert előszeretettel hányom bárki szemére, ha ő se teszi – shit.. – és mégis kimondom. Nem azt a választ, ami a fejemben dörömbölő gondolatnak nyújtanak segítő kezet, csapná be a kitárt ajtót..
Nem, szöges ellentettjét, amire az érkező reakció, pontosabban maga a visszakérdezés egészen.. Gyermekien hat és nem tudnám felidézni láttam-e valaha ezt az oldalát, a világra rácsodálkozót. Az unokaöcsémnél ez a fajta rákérdezés egész gyakori, így tőle megszoktam, de Jacksnél..? Önkénytelenül rezzen meg a szám széle és döntöm kissé oldalvást a fejem, mintha nem akarnám elhinni, amit hallok s látok. Majdnem kedélyesnek számít a valójában kellemesen döbbent fújtatásom.
- Nem, nem akadok ki és ne táskástul rakd be a cuccaid, de.. Van hely nekik. Ha szeretnéd. – ha valóban úgy dönt és képzeletben most döftem magam hátba azzal, hogy szóra nyitottam a szám, mert ugyan kimondta, de.. Mi oka lenne nem ugyanazt megtenni, mint nem sokkal régebben? Hiába, nem értem miért ne tenné meg és ez a felismerés töröl képen valójában.
- Ha úgy érzed működne. – ebben a pillanatban a tekintetemmel a padlót seprem fel, egyszer, egy seprűlendítésnyi időre mindenképp, hogy összeszedettebben állhassak a helyemen, ha egy érthető hallani mégsem vagy gyorsan akart döntésre jut és most ő fogná a képembe vágni az ajtót.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Vas. Júl. 31, 2016 12:51 am
 



 

Pontosan olyan képpel meredek rá, amiről szótári cikket lehetne írni és az ugye most viccelsz vagy a konkrétan miről is beszélsz mondat foszlányok társulnának mellé. Alapvetően, ha a biológiai adottságokat nézzük; igaza van. Amennyiben egy idősek lennénk és tényleg mindennap hordanék sminket, de mivel én vagyok én – aki nem mellesleg a fiatalabb, hozzá képest legalábbis –, és nem, sminket sem viselek folyamatosan – tudom, manapság ez ritkaság- és csodaszámba számba megy –, attól még így van. És tekintve, hogy gyakorlatilag együtt élünk, ezt ő is ugyanolyan jól tudja – hiszen láthatta –, mint én.
- Chh! – horkanok fel, kicsit sem nőiesen, de nem is sértődötten, inkább úgy, mint akinek eszében sincs komolyan venni a szavait és tényleg nincs is, némi megjátszott sértődöttséggel. Utóbbival nincs célom, azt hiszem ez genetikailag kódolt és az alapfelszereltségem része, végig se gondolom igazán a dolgot.
Kövezzen meg bárki, amiért nála vele kapcsolatban semmit sem merek vagy akarok készpénznek venni, ezért inkább nem feltételezek és nem is számítok semmire, következésképpen igen, vállalom, hogy az egyébként elvileg egyértelműre is képes vagyok rácsodálkozni. De amúgy meg miért lenne bármi is egyértelmű?! Életemben nem költöztem még össze senkivel – a nagykorúságom előtti éveket leszámítva, amibe nem volt beleszólásom –, lakótárssal sem, nemhogy valakivel, aki jóval többet jelent ennél. És nem, az átmeneti idecuccolásomat nem veszem számításba, mert annak pont az volt a lényege, hogy átmeneti, bármi is történt azóta…
És éppen ezért nem is értem ajak rezzenését. Összezavar. Már megint. Ennek ellenére szavak nélkül hallgatom végig, mindenféle egyéb kommentár nélkül megspékelve a szavait.
Nem állítom, hogy nem esik jól, amit hallok, vagy, hogy ne tudna a korábbi vigyorom körbeszaladni a fejemen, ha nem volnának füleim, amik gátat szabhatnak ennek, mégsem tudok azokkal beleegyezően rábólintani, vagy rávágni az általam is vágyott választ.
- Nem arról van szó, hogy ne szeretném, mert szeretném. – hogy a fenébe ne szeretném, basszus, alig pár perce adtam a tudtára, hogy belé estem, mint ló gödörbe, de annak is tudatában vagyok, hogy kiköltözni szándékoztam és nem pedig be.
Ha úgy érzem működne.
Ennél nehezebb feladvánnyal, ha akart volna sem tud előállni. Megint ha én érzem így, ha én akarom és két ember esetén ez több, amit szeretnék magamra vállalni. Persze, tudom, értem, hogy ezzel kinyitotta az ajtókat – és nem csak a lakásáét –; készen áll beengedni az életébe hosszabb távon is, mert könyörgöm, az összeköltözés, mi, ha nem pont ez?!
- Válaszolhatok erre mondjuk nem az éjszaka közepén? – tisztában vagyok azzal, hogy eleve én hoztam szóba a költözés mizériát, de hozzá kell tennem, azzal a tudattal, hogy nem lesz ellenére a kiköltözésem. Tényleg nem számoltam a beköltözés gondolatával és igen, sikerül ezzel meglepnie. Mert az, hogy én tudom miként is érzek iránta, nem azt jelenti, hogy azt is tudom, Ő miképpen van az én irányomban.
Közelebb lépek hozzá és a tenyeremet az arcára illesztem – és, ha engedi –, se szó-se beszéd, lábujjhegyre pipiskedve csókolom meg, viszonzás esetén egyértelműen közelebb húzódva hozzá.
- Remélem tudod, hogy én éppen annyira nem igazodok ki rajtad, mint te rajtam... – húzódok el tőle, majd mellette ellépve indulok vissza a háló irányába.




//azt hiszem ez erőteljesen záró lett :") ha nem tartóztatsz, akkor köszöntem a játékot - megint -, nagyon élveztem //
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Vas. Júl. 31, 2016 3:30 pm
 



 

Nem takargatom, hogy jót szórakozok a felkent horkantáson – nem úgy, mint ami az elkerekedett tekintete esetében, ahol visszatartom. Csak megrezzen a szám, nem vigyorodom el, pedig ha egy valami biztos, az az, hogy azokkal a tányérszemekkel elképesztően.. Nem is tudom, bájos? Furcsa párosítás, de igen, hozzá nem igazán köthető bájjal áll előttem és bucskáznak ki a száján az érdekes megfogalmazású kérdések.
Persze, visszakérdezhetnék, hogy akkor miről van szó, de azt hiszem semmi más oka nem lenne, minthogy én nem tudom eldönteni a számos indok közül vajon melyik az, amelyik megnehezíti az egyenes válaszolást. Vagy összes együtt, nem lenne kizárt és emiatt sem tudom utólag nem hozzáfűzni a megjegyzésemet. Az én felajánlásom egyértelmű válasz volt, döntés a részemről. Igen, a kiteregetett szennyes, a – néha több, mint csak – veszekedések, kirohanások és a finom közlés ellenére nagyon is jó volna, ha – az ő megfogalmazásával élve – több cucca is ide kerülne. Nem arról van szó, hogy megszoktam a jelenlétét és kényelmes, részben természetesen igen, de amíg a válaszra várok fogalmazódik meg bennem konkrétabban, hogy nem akarom az ezt az átmeneti állapotot megelőző csak tíz, meg harminc perceket összefércelni a rapszodikus időbeosztásunkhoz igazítva, telefonálni. Utálok telefonálni.
Azok a hullafáradt mormogások, szóváltások, mielőtt másodpercek alatt kidőltem egy extrém szar és hosszú nap után.. Jók voltak. Rohadtul kellettek. Nem egyedül vagy bárki mással. Gondolkodás nélkül bólintok, amikor végeredményben meghoz egyfajta döntést; válaszolni fog, később, de fog. Többet nem kérhetek, sokkal lógok így is.
- Persze, amikor úgy érzed tudod a választ, szólsz. Én nem vonom vissza. – szükségét érzem a szóbeli megerősítésnek, az újbólinak, hogy amit az imént mondtam nem valami kósza szeszélyből tettem. Nem csak miatta, magam miatt is, amiért realizáltam.. Figyelem a közeledő léptét, az emelkedő kar mozdulását és engedem az érintést, ami alatt – aminek hatására – óhatatlanul feszülnek meg az izmaim; fogalma sincs róla milyen nehéz visszafogottan lopni le a levegőt az ajkáról, mialatt kissé nekem dől derekastul, amit a jobb kezem támasztékául sajátítok ki. Röviden, csak pihentetésként, amíg a csók tart.
A vállam felett fordulok utána és egy másodpercig úgy maradok, mielőtt a kiürült pohárért mennék..
- Touché. – leginkább magamnak szól, halkabban, mint az előbb, de nem találom kizártnak, hogy az ő füléig is elért, ahogy kilépett a fürdőből a folyosóra. Én sem értem nem csak jelenleg, mostanában általánosságban magamat és ha nekem nem megy és ez bosszant nem csodálom másnak még kevésbé. Félig megtöltöm az ivóalkalmatosságot és egy szusszra lehúzom, mielőtt csatlakoznék hozzá, vissza, aludni.

// sicc Very Happy //


Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 167

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Hétf. Aug. 01, 2016 11:45 am
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Kedd Aug. 09, 2016 12:33 am
 



 

előzmény


Érik bennem egy csípőből odavágandó mindegy hagyjuk felcsattanás, ahogy simán úgy leteremt, mint annak a rendje. Csak merjek felpislogni a bokacsizmám magassága mellől, ahol érzem magam ezután. Hát kabbe.
Tőlem szokatlan módon nem szólok vissza, hiába volna mit. Az pedig, hogy mi érint érzékenyen mostanában és mi nem… ha csak egy kicsit is a helyemben volna..., de nincs. Igen, határozottan annyiban kellett volna ezt az egészet hagyni.
Vagy csak utólag rátelefonálni és nem előre vagy közben vagy mikor... Vagy a franc se tudja.
Más esetben, más körülmények között én sem úgy nyomtam volna a kezébe azokat a papírokat – és főleg nem itt –, mint ahogy végül elsült. Nem számít, essünk túl rajta. Kivárom, amíg olvas, amíg a végére ér, elég időt hagyva neki és magamnak is, mielőtt megszólalnék és bármit is hozzátennék az olvasottakhoz.
Nem csak ő, én is sokkalom azt az öt hónapot, nagyon is. Akkor is, ha értem, hogy az orvos szerint miért kell, ez azonban még nem változtat a tényen, hogy nem ujjongok, mert még hónapokig kell nyugton maradjak.
A szavaira újra ráemelem lélektükreimet és a válaszomat egy száj elhúzás előzi meg.
- Én is tudom. – nincs dac a hangomban, sem pedig bármilyen más él. Igen, tisztában vagyok ezzel magam is, ennek ellenére az eszemmel egészen biztosan nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy ne azt érezzem, törékeny vagyok. Mert még mindig nem úgy működöm, ahogy előtte, és van ami nehézséget okoz. Nálam jobban senki nem vágyik arra, hogy az élete megint visszazökkenjen a rendes kerékvágásba és igyekszem azt beadni magamnak, ha túlléphetnénk végre a dolgon, kihagyva az elfogadás részt, akkor könnyebb volna. Pedig nem.
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy ő is másfelé viszi a pillantását. Tényleg nem akarom, hogy sajnálja, mert ettől csak rosszabb az egész. Akkor is, ha nem szándékosan teszi és érez így. Szeretném, ha ezt most annyiban hagynánk, legalább egy kis időre, amíg kitalálom, hogyan tudok vele megbirkózni. Előbb-utóbb ki fogom találni.
Kérem őt és megkönnyebbülve engedem ki a levegőt a mellkasomból, amikor hozzám lép és az ujjai a tincseim közé szaladnak. Lehunyom a szemeimet arra az időre, amíg közelebb húz és a csókot a fejemre nyomja, mire azonban ellép, megint az övé lesz a tekintetem.
- Kösz. – alig hallhatóan hagyja el a szó az ajkaimat és muszáj nyelnem egyet.
- Te mivel vagy? – kérdezek, még mielőtt a kulcsokért nyúlnék. Bár gyakorlatilag mindegy, hogy járművel vagy anélkül van, már nem akarom annyira a kulcsaimat, mint negyed órával ezelőtt. Megrázom a fejem, maradjon csak nála most.
- Persze, menj csak. – attól függően, hogy végül miként is megyünk hozzá itt vagy fent az előcsarnokban várom meg. Visszagyűröm még a zárójelentést a táskámba és visszaveszem azt a hátamra. A sisakot leakasztom a motorról, azt is cipelem magammal és, ha közben ő is végzett, akkor végre indulhatunk.

Ha rajtam múlik, az úton nem beszélek – nyilván, ha kérdez, akkor válaszolok –, de magamtól inkább csendben maradnék, ha egy mód van rá.
A lakás tényleg nagyon közel van, így igazából túl sok idő nem telik el, mire az ismerős falak közé lépünk be.
Leteszem a cuccaimat, lakáskulcsot, telefont, a bukósisakot, kilépek a bokacsizmákból és a bőrdzsekit is felakasztom. A csuklómon lévő hajgumival felfogom a hajam copfba és a fürdő felé veszem az irányt. Nem csak, hogy szó volt róla, de egyébként is vágyom rá, azt meg eldönti, hogy akar-e végül csatlakozni vagy sem.
Megnyitom a vizet és kibújok a felsőmből, amit a szennyeskosárba ejtek. Visszalépek az fürdő ajtajához, kicsit kijjebb hajolva –, hogy lássam is, miközben megszólalok – és a félfába kapaszkodva tartom meg az egyensúlyom.
- Jössz? – a kérdésben ott a lehetőség, csak ha akar.
Döntsön akárhogyan is, megszabadulok közben a nadrágtól és a titokzokniktól is.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Csüt. Aug. 11, 2016 9:43 pm
 



 

Nem akart még jobban belemenni és én annyiban hagytam, a kérésnek megfelelően. Sem az autóúton nem hoztam szóba idefele jövet, sem a liftben vagy a folyosón, amíg a magát megmakacsoló zárral kellett viaskodnom a bejutásért. Az oldalamat nagyon is kaparja, hogy elővegyem a kérdéseimet, de ezeket megállom, hogy ne tegyem fel és többé-kevésbé sikerül a szőnyeg alá sepernem valamennyit. Húzza-vonja, ha erre van szüksége egy ideig – addig én is képes vagyok féket kötni a nyelvemre, hogy ne rontsak a helyzeten. Rohadtul remélem elég ideig.
A garázsban át nem vett kulcsát még a lakásba belépés előtt berakom a kabátzsebébe. Nem fektetek energiát az észrevétlen becsúsztatásába, az övé és nem gondoltam komolyan a motor visszatartását. Csak, ha valóban marha nagy ostobaságot követett volna el, nagyobbat, mint a(z ilyen mértékű) gyorshajtás. Nem érdekelne akkor a véleménye, akár a rá nem jellemző hiszti sem, de akár a napokig tartó mérge sem tartana vissza a jármű visszatartásától – kis áron nagy nyereség, huh? Jó üzlet. A pillanatban, mikor elvehette volna tőlem mégis úgy döntött, hogy nem igényli. Hazudnék, ha letagadnám az ezáltal okozott megkönnyebbülést. Előre engedem, ahogy megadja magát a zár és a magam részéről csak az ajtó mellé dobom le a cuccomat. Nem pakolok sokat, a kulcsot szokásosan a dohányzó asztal közepére hányom az ajtófélfa mellől és a cipőmmel sem foglalkozom, amikor a konyha felé indulok - szomjan halok.
Látom a hajfelfogást, a belőtt irányzékot, amiről még a lift megérkezése előtt szó esett a rendőrségen. A konyhából a víz hangját is, amikor egy szusszra gyorsan felhajtom a pohár tartalmát, mielőtt visszamennék a táskámért. Ekkor hajol ki, nem sokkal előttem, a válaszomat egy kulcscsont szemle tolja odébb fél másodperccel.
- Mindjárt. – nem, mintha olyan fontos lenne eltennem a holmijaim vagy a szennyest egyből kidobni, de egyelőre ennyi időhúzás kell. Az okát nehezen tudnám megmagyarázni, java részét a türelmetlenség tenné ki és ezt igazolja a gerincvonalának követése, amikor elhaladok az ajtó előtt, míg ő addigra háttal épp megszabadul a nadrágjától.
Jah, igényleg egy mély lélegzetvételnyi időt, minimum, hogy csillapodjak, mert ugyan közvetlen nem vettem most észre a hegesedést – a tudatomban igenis helye volt előbb. Odaérve a fülénél fogva felkapom, hogy kigyűjtsem a szennyesbe valókat, miközben lerúgom a bakancsot. A folyosón kívül hagyom végül a jobbá kiürültet, többet nem teszek-veszek, felesleges lenne. Csak rádobom a többi mosandóra, utána sorjában a ruháimat is, minden finomkodás nélkül. A tekintetem nem veszem le róla, ha ekkorra már a zuhany alá állt. Az érdeklődési körömön kívül esik a heg, ami az elmúlt időszakra rányomta a bélyegét, nem ragadok oda, nem nézem meg azt a részletet, akkor sem, amikor becsatlakozom a nekem langyos érzetű vízsugár alá. Egyelőre nem állítok rajta, szokja a bőre, mielőtt több meleget engedek – addig csak a derekára fogok rá ahogy a tusfürdőért nyúlok, ne menjen neki a karomnak, ha oldalt lép. Igen. Ez egy gyors zuhany lesz előbb.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 29

TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
Csüt. Aug. 11, 2016 10:33 pm
 



 

Nem tudom mennyire van – vagy nincs – tudatában annak, hogy milyen mértékben hálás vagyok azért, mert annyiban hagyja a dolgokat. Mindent.
Ha erőltetné sem biztos, hogy minden tudnék vagy akarnék válaszolni és, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, ma egészen biztosan nem akarok se kérdéseket, sem pedig válaszokat. És nem valószínű, hogy ez holnap, holnapután, vagy emlegethetően belátható időn belül megtörténik majd. Ő is ugyanolyan – valójában sokkal inkább – zárkózott, mint én, ha van valaki, aki megértheti ezt, akkor neki kell annak lennie. Nem?
Csendesen várom meg, hogy a zár a megadva magát nyíljon neki köszönhetően, majd irány a lakás belseje, a cuccok le- és elpakolása, majd a fürdő. A szemem sarkából még látom, hogy a kulcsomat a zsebembe rejti, majd holnap elmegyek a motorért, ma jó helyen van ott, ahol van, a rendőrség alagsorában lévő garázsban.
A kérdésre kapott válaszomra nem reagálok, jön, amikor akar, a magam részéről befejezem a ruhák elvesztését és közben igyekszem nem tudomást venni arról, hogy valójában valahol ideges vagyok. Nem úgy, mint, aki zaklatott vagy dühös, hanem inkább izgalomból és izgulásból fakadóan, aminek jelét ugyan nem mutatom, de érzem. Hosszú hetek teltek el a saját horrorkálváriám óta, amit nem tudok és talán nem is lehet csakúgy figyelmen kívül hagyni. Azóta amúgy is sok minden elhangzott, aminek talán nem kellett volna és ezzel együtt nem egy olyasmi is van, aminek el kellett volna hangoznia, mégsem történt meg. Talán majd idővel.
Belépek a zuhany alá és egy ideig nem mozdulok, nem nyúlok a tusfürdőért, egyszerűen csak hátradöntöm a fejem kissé és lehunyt szemekkel élvezem a langyos vízcseppek milliónyi záporát a testemen.
Eleinte sokszor kaptam magam azon, hogy vagy a kötést, vagy azt megbontva, a sebet nézem a hasamon – a hátul lévőt nem látom és nem műveltem akrobata mutatványokat, hogy tudjam, mégis, hogyan fest az a heg – a tükörben, egyedül. Mostanra azonban, hogy már nem fedi kötés és az egész ronda és élénk színű mementójaként van a bőrömön, amit megtanultam nem látni. Nem tudom és nem is akarom egyelőre elfogadni a látványát, azt, hogy ott van és, hogy mit veszítettem, amikor odakerült, ezért jobb megoldásnak tűnik nem foglalkozni vele és besöpörni a szőnyeg alá a létezését is.
Csak akkor nyitom ki a szemeim, amikor hallom  - és bár bután hangzik, de egyszerűen érzem, a pillantását magamon –, hogy bejött a fürdőbe. Nem fordulok felé, nem látom mit csinál pontosan.
Hallom, amikor nyílik a zuhanyfülke ajtaja – igen, még mindig érzem a saját magam idegességét, de elnyomom, amennyire lehetséges ez – és nem fordulok meg akkor sem, amikor belép és a keze a derekamon landol.
Érzésre pontosan olyan, mint egy apró áramütés, ami glédába állítja a pihéket a tarkómon és a nyakamon, de érthetően egyáltalán nem az esetleges elektrosztatikusság emiatt a felelős jelen pillanatban.
Előbb a fejem mozdul, majd végül a testem is követi, ahogy felé fordulok, ami alatt a tusfürdő felé nyúl. Kezemet előbb az övére teszem – reményeim szerint még azelőtt, hogy elérné a flakont – és azt finoman vezetem magam felé – ha hagyja –, a derekamra, ahol a másik is landolt az imént, hacsak el nem vette onnan.
Hetek óta nem álltam előtte pucéran, kövezzen meg bárki, amiért nem a zuhany élvez most konkrétan prioritást. Nálam legalábbis.
Közelebb lépek hozzá és mindkét tenyeremet a mellkasára illesztem, majd onnan csúsztatom feljebb, a nyakát átkarolva, ahogy megcsókolom. Nem elsietve vagy röviden letudva a dolgot, ezúttal már egészen hozzásimulva.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Előszoba (Harper lakás)
 



 

Vissza az elejére Go down
Előszoba (Harper lakás)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Otthonok
 :: 
Lakások (Belváros)
 :: 
Harper lakás
-
Ugrás: