HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Ebédlő & Konyha (Harper lakás)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Kedd Május 31, 2016 6:12 pm
 



 





A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:30 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Szer. Jún. 08, 2016 11:14 pm
 



 





Az orvos hazaküldött a kórházból és bár szerettem volna inkább visszamenni dolgozni, a tűzoltóparancsnok nem engedte. A vállamat pár napig pihentetni és borogatni kell, nagyobb baj nincs. Ezzel legalábbis.
A nőgyógyász meg a kezembe nyomott egy ultrahang képet. Nem látszik rajta semmi egy folton kívül.
Viszont van szívhangja. Bár ne hallottam volna.
A lakásba lépve első utam a zuhany alá vezet, ami alatt hosszasan időzök. Nem csak, hogy lemossam magamról az égő épületben rám ragadt füstszagot, koszt, kormot és mocskot. Kicsit talán azért is, hogy a gondolataimat rendezzem, mintha az ilyen egyszerű volna. De nem az.
Miután megtörölközöm, melegítőbe bújok és a kanapén találok helyet magamnak. Elindítok valami filmet, valójában azonban gőzöm sincs, hogy mi az vagy miről szól.
Előszedem a fekete-fehér képet, amit kaptam és amin tényleg nem sok minden látszik. Nem, nem gondoltam meg magam, egyetértek Ronnal. Túl nagy felelősség, ő sem akarja és én sem. Véletlen esett meg.
Nem tudom mennyi az idő, amikor meghallom a kulcsot a zárban és ez az a hang, ami kirángat a gondolataim közül.
- Szia. – itt azonban elakadok. Máskor tennék valami megjegyzést, vagy a napjáról kérdezném, de a korábbiakat figyelembe véve igen ostoba kérdés volna, ezért nem kérdezem. Vagy nem erről.
- Éhes vagy? - kinyomom a tv-t közben. Semleges kérdés, szándékosan kerülve a témát.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 09, 2016 7:56 pm
 



 

Nem számítottam semmire. Sem arra, hogy a lakásban találom, sem arra, hogy nem és ennek ellenére meglepődök a tévé zaján, amikor kinyitom az ajtót, hogy a hátam mögött, odakint hagyhassam ezt a ritka szar napot. Az összes vele kapcsolatos gondolattal együtt, ami bőven több, mint amennyit a munkával teljes egészében elnyomhattam volna a műszakom hátralévő részében. Egy ideig sikerült. Kénytelen voltam a kötelességeimre koncentrálni, nem egyéni választáson alapult, de a hivatalos munkaidő végeztével már nem volt mit mitől szétválasztani.. Vagy egy órának tűnt, amíg hazaértem és még egynek tűnik, amíg az előszobából a nappaliig vánszorgok a holmijaimmal a vállamon, mint valami málhás szamár, pedig ez csak a váltáscucc.
A meglepődésemnek nem mutatom jelét. Ledobom a földre a táskákat és a tarkómhoz nyúlok, hogy megnyomorgassam a válaszadás közben, mi szerint.. Éhes vagyok-e.
- Szia, igen. Valami egyszerű szendvicset akartam összedobni. Te? Kérsz? – a konyha felé bökök a tekintetemmel és látszólag marha természetesnek tűnök ahogy visszakérdezve magamra vállalom a konyhai munkálatokat – éppúgy mint eddig –, pedig nagyon nincs így. Abnormálisnak tartom a legelső pillanattól kezdve ez az egész szituációt és ez újabb lapát a ma összehordott halom tetejére. Ezen nincs mit szépíteni, nem kellene húzni, nem húznám, ha csak rajtam múlna és itt a probléma, ami nem hagy nyugodni, mialatt mindvégig azon kattogok, ami a kórházban elhangzott.
Miért csak állok ott nagy kussban..? Nem számít, hogy alig egy perce értem be, más esetben rég a tárgyra tértem volna, magasról téve arra mennyire kényelmetlen és idegörlő a másiknak vagy nekem. Nem tartanám vissza, mielőbb túl akarnék esni rajta.. Mégis rá várok. Értem is és mégse miért kerülgeti a forró kását.
Automatikusan megindulok a hűtő-mustrára, miután döntésre jutott a kaját illetően. Előbb, minthogy szóban is rábólintanék: vettem. A hűtött polcokat átfutva eljutok az amúgy is megcsömörlött türelmem vagy idegrendszerem szélére és ennek jeléül, levezetéséül majdnem erőteljesebben rávágok a hűtőajtó oldalára. Az utolsó másodpercben megállítom a kezemet, csak két, lazább paskolás lesz belőle és beledőlés a mozdulatba.  
- Tudod milyet ennél vagy mindegy, rám bízod? – ezt a felettébb releváns kérdést abban az esetben nyögöm be, ha azt mondta kér. A másik eshetőségnél csak egy látványos és hangos sóhajjal marok ki pár dolgot a helyéről, hogy összedobjak valami gyomorcsillapítót. Valójában marhára nem érdekel a dolog, de mindegy.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 09, 2016 8:30 pm
 



 

Ha igazán őszinte akarok lenni, el sem jutottam addig, hogy menjek vagy maradjak-e, hogy jobb volna-e összepakolni és lelépni vagy inkább maradni és kapaszkodni valamibe, amit még csak meghatározni vagy megfogalmazni sem tudom. Túl sok gondolat és túl sok érzés lett volna mindent végigvenni. Egyszerűbb volt inkább el sem jutni odáig, hogy bármit is ki kelljen találnom.
Ha nem épp nem Ron szavai jártak a fejemben, akkor Lee-é. Nincs egy hete sem, hogy közölte – minden viccet mellőzve –, ha meg akarom tartani a gyereket és az apja nem tart rá – ránk – igényt, elvenne és sajátjaként nevelné fel. Ez a két beszélgetés pedig éppen elég felkavaró volt ahhoz, hogy gyakorlatilag más eszembe se jusson.
Ahogy hazaér, meghagyom neki a lehetőséget arra, hogy robbanhasson, kiabálhasson, kiakadhasson vagy csak beszéljen, amit akar, de úgy tűnik mindketten amellett döntünk, hogy elkerüljük, ami – gondolom – mindkettőnket foglalkoztat.
- Aha, kösz. Segítsek? – felkelek a kanapéról és a konyha felé veszem az irányt. Inkább lassú és óvatos léptekkel, kicsit tartva a távolságot. Fel sem tűnik, hogy a kép is a kezemben van még.
- Öhm… van mogyorókrém még? – gyakorlatilag most már úgyis mindegy, nem lesz már se furcsa, se meglepő, hogy olyasmit ennék, amit máskor egyébként nem ilyen párosításban, úgyhogy szinte rögtön hozzá is csapom a folytatást.
- És sajt? – a kettő együtt fog kelleni. Tudom, gusztustalan, az én eszem is tudja, de a máskor normálisan beinduló undor helyett vágyódom utána. Ez van.
A pult sarkára teszem a nem kért, de kapott fotót és a kenyeret szedem elő, meg tányérokat, legyen valami hasznom is, ha már én kérdeztem, hogy segítsek-e.
- Akarsz róla beszélni? – én és a finom felvezetések. Mindegy, essünk túl rajta, mert csendkirályt játszani egy bizonyos téma körül, kezd nevetséges lenni, kivéve, ha időközben felhozta a témát.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 09, 2016 11:04 pm
 



 

- Hamar megvan, elég, ha kidobsz két tányért meg poharat az asztalra vagy ide. – érek eddigre az ablak alatt lévő keskenyebb fali pulthoz, aminek a lapoldalát kétszer megkocogtatom. Magamtól – ha ő nincs – kivétel nélkül ide ülök, már amennyiben nem menet közben eszek. Nem szoktam annyi időt az étkezéssel tölteni, hogy értelme legyen messzebb mennem.. Nem tettem legalábbis. A reggeli kávéval néha egyedül is odaköltözöm a rendes asztalhoz.
- Az alsó polcon lennie kell. – egy utolsót dobbantok az ujjaimmal a hűtő ajtaján, mielőtt kinyitnám a hozzám jelenleg közelebb eső szekrényt a szóban forgó üveg után, hogy nézze meg és vegye ki, ha igen. Ha nem.. A felsőn van és vagy feltornássza magát a székről, vagy jelzi: nekem kellene levennem. A kínálatot végigfutva megrázom a fejemet, mert mintha azért csináltam volna, hogy kiszűrjem miket akarok beledobni a kenyérszeletek közé.. Gondolkodás nélkül rabolom le a polcról a tegnap előtti sültet és a majonézes üveget, ami mellé pont nyúlnék a sajtért, amikor szóba hozza Jacks. A szemem sarkából pislogok rá egy megfagyott másodpercre. Ez elég.. Máskor ez megjegyzést ért volna. Nem fejezem be a gondolatot, egy újabb mementó az okára – mint az amelyik a pult sarkára kerül a kezéből. Nem tudom mi az, innen nem tudnám megmondani, a szög miatt a világítás egészében kifényesíti a felületét.
- Van, viszem. – a könyökömmel csukom be a hűtőt és pont ebben a fordulós szögben látok többet a kitett papírdarabból. Fényképszerű valamiből, amin egy lépéssel odébbról már észreveszem a dátumozást a felső sávnál. A kezeim foglaltak ahhoz, hogy érte nyúljak és megerősítsem, annál inkább megcáfoljam a sejtést. A vállröntgen kicsinyített változata, igaz?! Nem, mert bassza meg rohadtul nem az..
Néhány szekundummal később tudatosul a feltett kérdés, mire úgy pakolom a nálam lévő holmikat, hogy az alkaromra támasztva se essenek le és szabaddá teszem a jobbomat. Az egyik csücskénél csippentem fel.
- Amióta hazaértem, nem. Már előbb is csak azon járt az eszem hogyan kérdezzem meg mihez akarsz kezdeni.. – a mondat végét nyitva hagyom, nem jártam körbe a lényeget vagy tíz hasonló kifejezéssel, hogy kiválassza melyik esik neki jobban: erre az álszent udvariaskodó gesztusra sose volt szüksége. - ..de inkább megtartanád, rosszul gondolom? – tartom fel, felé a felvételt, amitől elszakadva egyenest rászegem a szempáromat. Nyelek egyet. Teljesen önkénytelenül. Különben miért hozta volna idáig magával, miért hagyta volna ott tudatosan vagy tudattalan, hogy megtaláljam - vagy hogy kimondjam helyette?


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Pént. Jún. 10, 2016 12:20 am
 



 

- Oké. – előbb a tányérokat veszem le a helyéről, de egyelőre csak a konyhapultra kerülnek. Majd együtt mindent átviszek az asztalhoz. Így gyakorlatiasabb, kevesebbet kell fordulni és nem tudom, megszoktam, hogy így csinálom. Rutin, ezért most sincs másként.
Leveszem a két poharat is a helyéről, majd  mellélépek, hogy az szekrény előbb leguggolva nézzek szét.
- Meg is van. – nem konkrétan neki szól a dolog, inkább csakúgy megjegyzem és kiveszem. Felállás közben csukom be a szekrény ajtaját.
Míg ő a hűtőben nézelődik még, addig a tányérok tetejére teszem a két poharat és az üveget is.
- Oh, oké, remek. – reagálok a sajttal kapcsolatban mielőtt még megfogom az összekészített dolgokat és megindulok velük az asztal felé, így nem látom, amikor felveszi a széthagyott képet.
Leteszem ami a kezemben van és a hangjára fordulok vissza rá.
A félbe vagy nyitva hagyott mondata végén levegőt veszek – a válaszhoz vagy csak, mert pár másodpercig úgy hittem mégsem kerül terítékre a dolog, magam sem tudom –, de végül csendben maradok, hogy arcáról a kezére nézzek, ahogy felemeli a képet.
Basszus.
Újabb levegő.
Bal kezemmel karolom át a mellkasom alatt magam, jobb tenyerem a nyakamhoz érek és a vékony láncot kezdem el piszkálni, amit szinte mindig viselek. Ezüst, még az anyámé volt, az apámtól kaptam gyerekkoromban mielőtt meghalt volna. Csípőmmel az asztal szélének támaszkodok.
- Kértem időpontot terhességmegszakításra, de csak későbbre adtak, mondván, gondoljam át. – tisztában vagyok azzal, hogy részben kitérő válasz, de nem azért mondom ezt, hogy kerülgessem a lényeget.
Szusszanok egyet.
- Nézd, egyetértek veled. Vagy azzal, amit korábban mondtál. Nem terveztük, én sem vágytam gyerekre, az én munkám sem egy életbiztosítás és szeretem is... – vagyis nem tervezem ott hagyni.
-...és valószínűleg szörnyű anya is lennék, túl nagy felelősség és ha a dolgok rosszul alakulnak, akkor senkinek nem kívánnám, hogy a rendszerben kelljen felnőnie, akit vagy befogad egy család, vagy visszaküld, mint valami hibás terméket. – azt tudja, hogy árva vagyok, azt is, hogy nem családban nőttem fel, ha mást nem is meséltem a múltamról. Most gyakorlatilag megteszem egy kis részben.
- Részben emiatt nem mondtam el már a múlt héten és nem… a lényeg, hogy nem tudtam szóljak-e egyáltalán. Legalábbis a hét elejéig eléggé úgy voltam vele, hogy nem valószínű, hogy fogok, aztán beállított a húgod. – basszus, remélem, hogy ebből nem Megs bemószerolását vonja le, mert akkor esélyesen befejelem az asztalt. Mondjuk úgy, hogy ennek nagy részben köze van ahhoz, hogy még vacilláltam, mi legyen. Ő erősködött, hogy Ronnak is tudna kellene. Na meg persze Lee véleményét és szavait sem tudtam teljesen kizárni, de azt nem akarom bevallani, hogy gyakorlatilag, nemhogy nem szóltam, de előtte ketten is tudtak már a dologról. Meglehetősen szarul venné ki magát az egész.
- Hozott valami sütit, aminek már az illatát sem tolerálta a gyomrom, aztán közölte, hogy az övé sem bírta, amikor terhes volt. Mindegy, a lényeg, hogy rájött és aztán beszélgettünk és említett valamit arról, hogy a gyerek kérdés nem egyszerű téma a családotokban, főleg nem neked és, hogy tudnod kellene róla. – jó vicc, szerintem a gyerek kérdésnek sehol sem szabadna egyszerű kérdésnek lennie, de ez most mindegy.
- És ettől... – elengedem a láncot a nyakamban és enyhén széttárom mindkét karom.
- Gondolkoztam azon, hogy mégis elmondom, aztán azon, hogy hogyan tegyem, majd azon, hogy mikor. De nem jutottam a dolog végére, mert ma meghallottad. – azt hiszem ezzel a mesedélután végére is érünk lassan, mármint abban a tekintetben, hogy mi is volt és hogyan is az egész dolog körül.
- Azt hittem azért leszel dühös, mert teherbe estem és nem azért, mert nem szóltam azonnal. Aztán elmondtad, hogy nem akarod, nem állsz rá készen, ami rendben van, én sem, de még mindig dühös voltál, vagy. Ha előbb szólok, az min változtat? – megvan a joga, hogy mérges legyen, ahhoz is, hogy tomboljon és igen, én tehetek erről. Szóval megértem, hogy dühös rám – ha még mindig az –, viszont nem látom, hogy mi lenne másként, ha pár nappal ezelőtt mondom el neki. Akkor sem akarná, most sem akarja.
- Azt ott nem kértem, az orvos nyomta a kezembe, miután megmutatta a szívhangot. Jah, ver a szíve. – térjünk vissza a kérdésére, amire nem tudtam egyszerűen igent vagy nemet válaszolni, mert ennél azért jóval bonyolultabb ez a kérdés.
- És az, hogy nem vágyok gyerekre és te sem, még nem teszi könnyebbé a döntést. Nem azok után, hogy a húgod azt mondta, mindenképpen tudnod kell róla és ne döntsek egyedül arról, hogy nem akarom megtartani, és nem azok után, hogy már dobog a szíve. – ami egyébként elég mellbevágó élmény volt. Emberből vagyok én is és nem érzéketlen. Van bennem egy élet, amit nem akarok, de ettől még nem tudok könnyű szívvel és bűntudat nélkül csakúgy megszabadulni tőle.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Pént. Jún. 10, 2016 11:25 pm
 



 

Egészen vicces az a fajta „engedélyhez” kötött megkönnyebbülés, ami rögtön kiszakad a kérdése nyomán: végre nem kell a kaja köré kényszerítenem a gondolataimat, hiába nem volt szó még öt percről sem amióta átléptem a küszöböt. Ez viszont nem tart még egy másodpercig sem, a feléig, negyedéig se, amiért hátra hagyja a képet, ami olyan fülsüktetíően üvölt a figyelemért, hogy az időben már-már párhuzamos érzés teljesen eltűnik, mintha nem is lett volna. Most hallom meg, most pofoz helyre abból ahogy beledermedtem a kép összerakásába. Kézbe veszem és felé tartom, hogy egyértelműen miből vontam le a konklúziót. Megmutatta volna, kikerülhetetlenül az orrom alá dugta volna, ha szánt szándékkal akarta volna elérni, hogy felfigyeljek rá és nem csak ártatlanul ott hagyta volna a pult szélén.
Leengedem a karomat, ujjaim közt a képi bizonyítékkal, mert amíg beszél sem ezt, sem a másik kezemben és az arra ráfektetett dolgokat nem jut eszembe letenni az asztalra. A mondani valója alatt kétszer akad olyan pont, amikor majdnem szóra nyitnám a számat, de megregulázom az ingert, nagyobb lélegzetvétel lesz belőle és a meg-megfeszülő állkapocs. Először Megs említésére, ami egy oldalra pillantást is eredményez – ezt nem hiszem el.. Nem felejtettem el mi történt órákkal ezelőtt, nem engedtem el vagy vezettem le a dühömet, amiért így kellett megtudnom, hogy állapotos. Az érzés íze mégis mintha csak újként térne vissza, amikor bevallja, hogy abban sem volt biztos az ő közreműködése nélkül megemlítette volna-e valaha is.
- Azért az kedves, hogy akkora baromnak tartasz, aki majd hibáztatni fog lényegében az egészségesen működő szervezetedért és erről még Megs-nek kellett meggyőznie, hogy ez talán nincs így. – leszakad a pofám, de ez van. Nem azért gondolta meg magát, mert másként vélekedett róla, hanem a húgom szavainak hatására. Oké, felfogtam, nem emelem fel a hangomat miatta, nem morgok, csak megjegyeztem.
- Nem tudom különben, talán a megítéléseden változtatott volna? – „talán”.. Kiérződik hová élezem ki a visszakérdezésemet. – Nem valami elveszett tárgyról van szó Jacks, ami egyszerűen nincs meg, nem keresi senki és ezért oké, ha hallgatsz róla, mint a sír, mert ki a franc akarna lebukni, nem? Kinek van joga tudni, kit érint még, huh? Bocs, de azt hittem egyenes vagy és elhiheted, sosem jutott az eszembe még a téma, főleg nem így, de ha bárki megkérdezte volna akárcsak rohadt feltételezés szintjén is, rávágtam volna a választ, hogy jah, elmondanád tök mindegy kinek és mennyire vagy mennyire nem a hibája. – eddig csak arról volt szó, hogy az orvosi megerősítést várta egy héttel ezelőttig, amire még rá is bólintanék, hogy jogos.. A fenébe is, még arra az egy hét hezitálást is elfogadtam volna holnapra, de hogy az egészt meg sem történtként, elém se tárja.. Bocs, de emellett nem tudok szó nélkül elmenni.
- Nem akartad elmondani kezdetben, később már igen, oké, felfogtam, ez a része legyen rendben, de nehogy már azt hozd ki belőle mit számított volna, ha mégis előbb megteszed és van lehetőségem normálisan megtudni. Igazán kössz, nem kőből vagyok, de ez biztos meglepő. – nem, dehogy vagyok az empátia nagykövete, az érzelgősség is messze áll tőlem, de ez hol jelenti azt, hogy semmit nem számítana? Hátrébb csúsztatom az egyik lábamat, hogy apró fejingatások közepette forduljak a konyhapult felé. Most már azért lerakom a cuccokat. A képet is egyúttal, amiről végül kiderül miért volt nála és tulajdonképpen miért adta neki az orvos..
Felsóhajtok. Nem tudom mit mondott Megs, de most már kezd bosszantani a dolog és nem a szándéka miatt, hanem, mert senkinél nem kellenek akárcsak az utalások miatt sem sajnálat-pontok.
- Rendben. Aláírom, hogy nem könnyű, de jelenleg nem több egy élő sejtcsomónál. Nevezz bunkónak, de nem több, nem érez, fejlődik. – nyers tény és vállalom, hogy nem közelítem meg más oldalról. – Ragaszkodhatsz hozzá önzően, hogy de ver a szíve és de egy gyerekről van szó. Persze, egészséges önzés. Normális, de később pont emiatt a ragaszkodás miatt lesz még nehezebb lemondani róla vagy ha nem mondasz le róla: még nehezebb lesz a következményekkel. Konkrétan betörném a saját képemet, ha bármi szar érné miattam. - nem a saját gyerekemét, mint mások.. Elképedéssel fújtatok a végén, ami egyáltalán nem Jackie-nek szól. Önkénytelenül bukik ki, ahogy eszembe jut az a szarházi a gondolatmenet kapcsán. A kurva életbe már.. Érzem, hogy ismét feszültség költözik belém - én ezt kaptam tőle örökségül.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Szomb. Jún. 11, 2016 12:07 am
 



 

Nem szakítom félbe, sem közbe vetéssel, sem pedig kérdéssel vagy bármi mással. Ő sem tette az előbb, én sem teszem.
Összefonom mellkasom előtt mindkét karomat és ha nem is tudatosan, de hátrébb lépek egyet, hiába nem közelít.
Hallom és értem, hogy dühös, azt is, hogy miért az, de akárhogyan is gondolok át újra mindent, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem kellett volna megtudnia egyáltalán. Az Ő élete megmaradt volna gondtalan ebből a szempontból, és részben az enyém is. A tényeken nem változtat, ami pedig a megítélésem illeti…
- A fenébe is Ron, nem nevezlek, még csak nem is tartalak bunkónak. – rázom meg a fejem, mielőtt mély levegőt veszek, hogy időt nyerjek átgondolni a dolgokat.
- Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom bárkinek is, de lépjünk vissza egy kicsit. – emelem rá újra a pillantásomat. Lehet, hogy nincs igaza, de én sok mindent egészen máshogyan látok, mint Ő. Talán most fog kiderülni, hogy kettőnk közül mégiscsak én vagyok az érzéketlenebb. Nem tudom.
- Mégis mi vagy ki vagyok én neked? – kerültük a témát eddig, nem jött szóba és hiszem, hogy nem véletlenül. És, ha általában az emberek nem is beszélik meg konkrétan, hogy mi is a helyzet, annál gyanúm szerint mégiscsak többet értekeznek róla, mint mi.
- Szexelünk. Ez van közöttünk, mindig is ez volt. Egy sms, hogy tíz perced van rá. Egy válasz, hogy gyere. És az, hogy átmenetileg itt lakom… csak átmeneti. Elmegyek Ron és a dolgok visszaállnak a régi kerékvágásba. Vagy, ha nem, akkor lemaradtam valahol. – igen, talán mégiscsak én vagyok az, aki annyira nem szokott lelkizéshez, hogy nem fordul meg a fejemben másként gondolni arra, ami közöttünk, mert így könnyebb, ha tényleg csak ennyink van. Mert nekem sosem volt senkim, még egy testvér sem, egyedül voltam mindig is és egyedül is leszek és nem akarom megtudni milyen, ha van valakim, akit aztán el is veszítek. Nem, ha ez lesz, ezért nem gondolok arra, hogyan is érzek iránta. Ezért nem tudtam válaszolni arra a legjobb barátomnak, hogy szeretem-e vagy sem.
- Így pedig, ami a megítélésemet illeti… Tudom miként álltunk össze, hát ez vagyok. Megszoktam, hogy egyedül oldom meg a dolgaimat és a gondjaimat. Gyakorlatilag alig ismerjük egymást. Nem beszélsz magadról, soha. Gyakorlatilag a napodról sem sokszor és én sem mesélek magamról. Nem ismersz Ron és én sem téged. – lehet, hogy ez keményen hangzik, de így van. Ez nem egy kapcsolat, nem olyan, ahol tudhatom, hogy számíthatok rá akkor is, ha gáz van és nem azért, mert baromnak tartom – nem tartom –, hanem, mert egyszerűen tényleg alig ismerjük egymást.
- Ha hamarabb szólok, akkor nem azt közlöd, hogy nem akarod? Egyébként meg tisztában vagyok azzal, hogy nem vagy kőből, azt meg sajnálom, hogy nem olyan vagyok, amilyennek gondoltál, de ez van. – az egy dolog, hogy elmondom a véleményem erről vagy arról, de annak még semmi köze ahhoz, ami, aki vagyok valójában. Ahogy ő sem csak annyi, amennyit a viselkedéséből le lehet szűrni, úgy én sem. És ezzel nem támadni akarok, egyszerűen csak így látom a dolgokat.
- Azt hiszed, hogy nem tudom, idővel egyre nehezebb lesz lemondani róla? Nem én kértem, hogy megnehezítsék a dolgot. Igen, könnyebb lett volna, ha nem hetekkel későbbre adnak ehhez időpontot. Ha nem tudod meg. Ha nem kell átélnem, hogy többé nem tudom kontrollálni a saját testem. Jah, feltűnt, hogy nehezebb az egész, de kösz, hogy szóltál. És egyáltalán nem könnyíted meg azzal, hogy közlöd, betörnéd a képed, ha bármi szar érné. – megrázom a fejem és a homlokomhoz érintem az egyik kezem.
- Szóval nevezz nyugodtan, aminek akarsz, de mielőtt belemegyünk mindabba, hogy mit változtat a megítélésemen bármi vagy, hogy ki minek is tartja a másikat vagy, hogy igenis számított volna mikor szólok és hogyan vagy, hogy egy gyerekről vagy egy sejtcsomóról beszélünk, talán azt kellene tisztázni, hogy mi a fenét csinálunk együtt. Egymással. Mert, ha ez az egész, az, ami volt, csak szex és más semmi, akkor igen, megszívtuk, de megoldom egyedül. Ha viszont nem csak ennyi, akkor ideje lenne mondjuk meg is ismerni a másikat. De lehet – megint – én gondolom rosszul. – hülye hormonok. Ennyit arról, hogy nincs szükségem a lelkizésre és a többi hülyeségre.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 16, 2016 12:39 pm
 



 

Tényleg nem sokon múlik, hogy ne visszakézből szülessen meg a reakcióm a fejrázása alatt, mintha meg sem hallottam volna mit mondott az imént. A nyelvem hegyén volt, már épp elrugaszkodott volna, amikor épp időben sikerül emlékeztetnem magamat arra az apró, el nem hanyagolható tényre, hogy ha ennél is jobban kiélezem ezt a beszélgetést a részletekre az csúnyán visszaütne rám is. Egy rövid, hangosabb morgással és szájhúzással teszek le róla. Nem éri meg, nem hiányzik. A visszalépésre kérdőn ívelődik a szemöldököm: hova is lépjünk egész pontosan..? ..és bumm. Előjött a farbával, amire a régi kerékvágással kapcsolatos megjegyzése teszi fel a pontot. A kihangsúlyozásáig elég egyértelmű volt számomra is, teljesen feleslegesen tette szóvá. Emlékszem mit mondtam, mit ajánlottam fel, se többet, se kevesebbet.
Se többet, se kevesebbet és ez az egész mégis valahogyan eljutott arra a pontra, ahol ez vékony jégű terület meghatározóvá válik. Szerinte ezen kívül esik a jogom, hogy tudjak a betervezetlen következményről.. Mennyit mondtunk el egymásnak, mennyire ismerjük egymást, mit akarunk kezdeni azzal ami volt vagy lesz, a van fényében. Az egyik legrosszabb a felismerés, hogy rég szerte foszlott az az egyszerű kényelem, amiért könnyebbek voltak a mindennapok – görcsöt vet a gyomromba, az izmaimbra. Nem léptem el a helyemről, hogy leüljek vagy bárminek is neki támaszkodjak, miután letettem a kezemben lévő cuccokat. Nem léptem közelebb, láttam és nem siklottam el felette, hogy nem csak említés szintjén lépett visszább. Rohadtul ezt akartam elkerülni, ezt kerülgettem már a legelejétől és működött.. Úgy látszott esetében fog, a részéről rendben van.
„Egyedül oldom meg..”; „..de ez van.”; „Lehet én gondolom rosszul.” – tudom én mikor szoktam ezeket használni, de ez nem jelenti azt, hogy tudnám ő mikor teszi, mert ahogy ő is mondta és egyetértek: nem ismerjük egymást.
- Igazad van. Nem ismerjük egymást és persze, nem tudok semmire sem alapozni, hogy azáltal formáljak jogot bármilyen beleszóláshoz a dologba, mert nem járunk, nem vagyunk együtt. Két ember, akik mindenféle kötöttségek nélkül összejárnak, összefekszenek. Én sem tudom szépíteni a tényeket, de.. – mert van egy kurva „de”, amit nem olyan egyszerű kipréselnem. Fogcsikorgatás előzi meg, a kezeimet is kijjebb tárom, megadóan tartom őket és vonom feljebb a vállaimat.
– Nem, mintha számítana bármit is, mert nem tudok fenntartani egy kapcsolatot, mert akkor kommunikálni kell, mesélni a napomról, milyen volt végignézni ahogy lelőnek egy négyévest és másra sem tudtam gondolni ez idő alatt, minthogy az unokaöcsém is lehetett volna, ha aznap a parkban vannak Megs-szel. – ismétlem meg az előbbi mozdulatot és közben ezúttal egy másodpercre a plafonra szegezem a tekintetem. - Mesélni a családról, hol éltem ezelőtt, mit csináltam, milyen volt a gyerekkorom, satöbbi és fogalmam sincs hogyan kell. Oké? Fogalmam sincs. Nekem ez sosem volt normális, úgyhogy mindegy.. mi volt, mert ez minden, amit fel tudok mutatni és ez nem elég. Félre ne érts, még jó, hogy ez másnak ez nem az.. – meg voltam békülve a gondolattal, nem foglalkoztam a „többel”. Minek? Hozzá szoktam, elfogadtam ezt az életvitelt, kényelmesen el voltam vele, nem is okozott problémát ezt elismerni, mégha ebbe a köntösbe soha nem is bújtattam. Nem megy, kész, minden jót a továbbiakban.
Megrázom a fejemet, felemelem a kezeimet.
- Visszaszívok mindent, oké? Bocs a korábbiakért, az ésszerűtlen felháborodásért, a megjegyzéseimért, mindenért. - rükverc. – Nem tudom a húgom mit mondott, de ne foglalkozz vele, ahogy kivettem valószínűleg valami általános bölcsesség lehetett. Egy dolgot kérek csak, mégha biztos vagy benne és biztosan egymagad is meg tudod oldani: hadd fizessem ki a költségeket. Ha nagyon makacskodsz is, a felét minimum.. És örülj, hogy nem érzed könnyűnek. Ha annak éreznéd az azt jelentené borzalmas ember vagy. - bedobtam az anyagiakat. Bedobtam és akármekkora szemétség is, nem változtatnék rajta, újra felajánlanám. Ragaszkodok hozzá, ezt még megtehetem. Minden másból már kiléptem, hogy egyszerűbb legyen és ennyivel kevesebbel kelljen foglalkoznia. Probléma vagyok, nehézség, örüljön, ha azon szerencsések közé fog tartozni, akiknek semmi köze nincs hozzá.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 16, 2016 1:43 pm
 



 

Nagyon sok minden átfut a gondolataimon, ahogy hallgatom. Vannak olyan pontok, amikor szeretnék közbe szólni, megállni egy kicsit, de halad tovább, így a lehetőség elmarad és csak csendben figyelem.
Ahogy megnyílik – egész eddigi meg-nem-nevezhető és be-nem-kategorizálható ismeretségünk alatt most először a leginkább –, úgy is zárkózik be teljesen, mire a mondandója végére ér.
- Tessék?! – olyan hirtelen ér a döbbenet, hogy előbb szólalok meg, mint ahogyan végig tudnék gondolni bármit is. A hangom halk marad és sokkal inkább sugallja, azt, nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam a szavait.
...hadd fizessem ki a költségeket. Ha nagyon makacskodsz is, a felét minimum..
Ez a legutolsó, ami eszembe jutott volna az elmúlt két hét alatt, ha egyáltalán gondoltam volna rá. Nem, abszolút fel sem merült, valahogy a legkevésbé tűnt fontosnak, főleg itt és most.
Vállaim megereszkednek, tenyeremet pedig homlokomhoz emelem, hogy aztán hirtelen vegyem el, mint aki épp mondani készül valamit, de már azelőtt képtelen vagyok folytatni, hogy belekezdenék.
- Akkor ennyi. – inkább magamnak, semmint neki jegyzem meg. A dzsekimért indulnék, azzal a feltett szándékkal, hogy itt hagyom, de egyelőre nem visznek a lábaim.
- Tudod, sosem kértem vagy vártam többet vagy mást tőled, mert így volt jó. – tárom kicsit széjjelebb mindkét kezem és még egy halvány, örömtelen mosoly is feltűnik ajkaimon egy pillanatra.
- …és, mert nem te vagy az egyetlen, aki nem tudja, hogyan kötődjön. – nem véletlen nem kérdeztem a múltjáról, az életéről vagy bármi másról, amiről a normális emberek szokták egymást. Így nekem sem kellett a sajátomról mesélni.
- Én is sajnálom, nem állt szándékomban ilyen helyzetbe hozni. – nem csak a gyerekkel kapcsolatban, hanem amit az imént felhoztam, azt tisztázandó, mégis hol is állunk egymással.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 16, 2016 4:07 pm
 



 

Kényszermozdulatként a nadrágzsebeimbe süllyesztem a kezeimet. Kell egy stabil pont azon kívül, amin azóta állok, hogy rákérdezett kettőnk viszonyára, amire én csak az eddig is nyilvánvaló tényeket tudtam megerősíteni és mint akinek a fogát húzták, úgy beismerni, hogy igen, kedvelem. Megs-zel is csak a két mellkasdobbantással adjuk a másik tudtára, hogy számíthatunk egymásra. Nem ölelkezünk, nem tartozunk azok közé, akik körbenyalják egymást, amikor találkoznak. Csak két dobbantás a búcsúnál, emlékeztetőül a szófukarság ellenére. Most pedig.. Egy azt hiszem.
Nem kutakodom mellette, nem nézek félre, rajta tartom a szememet és a visszakérdezésre enyhén feljebb emelem az állam: valószínűleg jól hallotta, sejtem mi miatt van a fennakadás. Elismétlem, előtte veszek egy mély levegőt, de elismétlem.
- Állni akarom az anyagiakat. – a feszültségemet elvezetem a zsebek rejtekébe és egy egészen aprót előrébb dőlök, majd vissza, a súlypontomat a lábujjaimra, majd a sarkamra helyezve. Nem hintázok, egyszerűen kell valami ellensúlyozó mozdulat.
Összeszedettebb a hangom, mint előtte. Ennek a megvitatására nem létezik jó időpont, de mást nem, ezt kihasználom. Önzésből? Igen is és nem is. Egyikőnk számára sem kellemes a kialakult helyzet egzecírozása, megteszem a lépést, ami előre hozza a lezárást és vállalom a vele járó szerepet. Ennyi. Most először siklok el a válla felett, mintsem állnom kelljen a tekintetét, ha ő maga nem szakította meg a szemkontaktust. A hallgatás beleegyezés, de közel sem jelenti azt, hogy ne lenne mondani valóm és nem dac, nem büszkeség, nem ego tartja vissza. Én jó szándék nevezem ezzel takarózom.
Tudod.. Nem, ezt most ne csinálja, hogy az egyik pillanatban úgy érzem megfojt a másikban meg levegőhöz enged.
- Nem Jacks, nem tudom. Az eddigiekből rohadtul nem az derült ki, hogy ez így volt jó. – nem cseng gúnyosan, vádlón, bántón a kijelentés. Egy rossz ízű megállapítás, amiért mégha azt is mondta amit, nem hibáztatom, hogy másként gondolja. Nem erről volt szó? Egy olyan gyerek felett vitatkoztunk, ami ennek a mementójává vált és hogy lett volna jó ilyen véggel? Nem, most már megértem miért nem akarta elmondani. Pontosan ugyanazért, amiért egyre jobban tendálok afelé, hogy nem lett volna szabad hagynom, hogy pár alkalom után rendszeresedjenek a tíz perceink.
- Mégcsak megnevezni se tudtuk egymást, szóval hol volt az? – a saját lábamba marok és fújtatás közben fordulok, hogy levegyek egy poharat a polcról. Függetlenül attól a kettőtől, ami ott van közvetlen mellette az asztalon - ez így pont jó. Vizet eresztek belőle a csapból és ez idő alatt laposan sandítok felé a sajnálkozáskor. Nem tudtam hasonló mosolyt sem magamra erőltetni. Csak az állkapcsaimat morzsolgattam egymáson elcsúsztatva. Nekem ez nem megy..
- Ne törődj vele, okod volt rá, miért ne tetted volna? Megértem. - akarjuk, amit akarunk. Nincs benne semmi szégyellni vagy sajnálni való.. Csak ismerjük be. Néhányat nem nehéz megtenni.
A vízzel teli poharat egyszerre húzom le és közvetlenül utána újra is töltöm. Egyezzen bele a pénzbe, így vagy úgy és menjen, engedjen mindkettőnknek megkönnyebbülést, időt a sebnyalogatásra. Előtte nem tehetem.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 16, 2016 5:04 pm
 



 

Megrázom a fejem, de nem ellenkezésem jeleként, hanem, mert még mindig nem hiszem el, hogy most ez a legfontosabb. Teszek az anyagi részére magasról és kurva sem vagyok, akit ki kelljen fizetni, akkor sem, ha valahol értem a logikát amögött, miért is akarja így, jelenleg nem tudok és nem is akarok vele mit kezdeni, eleresztem hát a fülem mellett a dolgot.
Újabb pofon, újabb hideg vizes zuhany tőle és újabb adag értetlenség tőlem, amire ráncba futnak a szemöldökeim, mert nekem merőben más emlékeim vannak ezek szerint, mint neki és nem tudom, hol értettük félre ennyire egymást végül.
- Mert nem értettem miért formálsz dühösen jogot valamire, amit nem is akarsz – a gyereket és a számonkérést rajtam – és rákérdeztem, mégis miért vagy mire fel? Nem én voltam az, aki mást várt a másiktól, mint, amit kapott, Ron. És nem is az a baj, hogy akartad azt a jogot, ha egyáltalán tényleg akartad, hanem, hogy közben nem tudom mikor változtak meg a játékszabályok. – nem vagyok olyan, mint a többi nő, aki ezt csakúgy érzi vagy észreveszi, mivel nem ebben maradtunk. Már a legeleje sem erről szólt, hanem egész egyszerű szórakozásról és nem másról és ezért nem tudom miért dühítette fel, hogy nem szóltam előbb, aztán meg az, hogy nem is akartam. Nem csak önzésből nem, miatta sem. Mert valahol mélyen tudtam, hogy ez lesz a vége. Kinek jó ez? Ha nem tudja meg, nincs ez az egész…
Figyelem, ahogy leveszi azt a poharat és vizet tölt.
Megrázom a fejem, most viszont egyértelműen válaszként a szavaira.
- Nem érted. – halkan szólalok meg és elveszem a pillantásomat róla.
Összezavar és ez jelen pillanatban hihetetlenül frusztrál. Az egyik pillanatban lekap a tíz körmömről, aztán meg hátat fordít és a kettő között nem tudom követni.
- Miért…? – hirtelen azt sem tudom, hogy kérdezzek rá arra, ami számomra sem teljesen világos. Már maga a kérdés sem, mert idegen, mert sosem érdekelt előtte annyira senki, hogy kérdezzek hittem volna, hogy valaha is felmerül bennem, hogy a választ is tudni akarjam.
- Miért csinálod azt, hogy egyik pillanatban megnyílsz és ragaszkodsz, a másikban, meg bezárkózol és ellöksz? – tényleg nem értem. A lelkizés sosem ment, most sem szerepelek benne túl jól.
- Mit akarsz? Mert, ha azt, hogy menjek el, akkor azt ki kell mondanod és kisétálok az életedből, nem fogadom el a pénzed és nem is hallasz többet rólam. – nem akarok találgatni és főleg nem akarok olyanná válni, aki egy kicsit is várja majd, hogy megcsörrenjen az a rohadt telefon.
- Viszont ha nem ezt akarod mondj vagy ne mondj semmit, és maradok. – egyértelműbb határok kellenek. Mert egyelőre bőven elég a saját hangulatingadozásaimat kezelni és nem tudok közben az övéin is elmenni, ha nem tudom, hogy mi ez az egész. Eddig sem fojtottam meg, ezt neki is tudnia kell. Kellene. De sajnos, a felhőtlen összeálláson már túl vagyunk, akár akartuk, akár nem.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 16, 2016 9:07 pm
 



 

- Szóval azt mondod most már érted? – élesebben kérdezek vissza, mint a beszélgetés utóbbi szakaszaiban. – ..és ez azért van, mert én többet vártam ettől az egésztől és a gondolatmenet következtében, ami nem is tudatosult bennem nem mellesleg, feljogosítottam magam a számonkérésre és mindemellett valamikor megváltoztattam a játékszabályokat, ami szintén nem tudatosult..? – ismét megtörténik: a lábammal dobolni kezdek, hogy kontrollálni tudjam a fokozatosan növekedő haragomat és most úgy tűnik sikerül is. Csak a hangomat pedzegeti az ideg, nem lép át egy határt, visszább tudom fogni a folytatásnál.
- Fogalmam sincs milyen játékszabály módosulást emlegetsz, amikor egy gyerekről van szó, akinek két szülője van,  mert hogy téged idézzelek: magadat nem ejthetted teherbe. Úgyhogy igen, engem érdekel attól függetlenül, hogy nem akarnám a megszületését, bocs, hülye a logikám, de a te DNS-ed mellett az enyémet is örökli.. – feltartom a kezemet és egy pillanatra lehunyom a szememet, mert érzem, sikeresen belelovaltam magamat, amire a legkevésbé van szükség. Időt kérek, szünetet, ne szóljon, mindjárt összeszedem az út közben szétszórt gondolataimat. Megdörzsölöm az orrnyergemet és elkenem a képemet. Tényleg nem tudom mire céloz, mi a baj az ő részéről..
- Sztornó. Miben vagy biztos, amiről nekem fogalmam sincs és ez hogyan okoz problémát számodra? – a zsigereimből érkezik az ellenkezés, hogy ne tegyem fel a kérdést, de már elértük azt a pontot, ahol felesleges azon kiakadni mennyire jogos vagy jogtalan bármi is, mennyire van értelme vagy éppen nincs. Elismerem, hogy nem tudom mi a baja és azt is, hogy ez zavar. A váltások, amiket kivált belőlem, pedig szép lassan kikészítenek.. Utálom, hogy nem hagyatkozhatok a pártolt józan eszemre miatta.
Nem, valóban nem értem, de nem adok neki hangot az egyetértésemnek, helyette elfogyasztom az első pohár vizet, amit a második követ egy lélegzetvételnyi megállással a kettő közé ékelve. Pont, mikor elhagyja száját a kérdőszó és nem sokon múlik, hogy félrenyeljek attól, amit hallok.. Lenyelem az aktuális kortyot, a poharat, pedig a pultra rakom, amire két kézzel támaszkodom. Legszívesebben hideg víz alá hajtanám a fejemet és talán emiatt találom megfelelő pontnak a mosogató csapját, hogy rajta tartsam a tekintetemet nagy fújtatások közepette. Próbálok koncentrálni, nem felhúzni magam, de megint érzem, hogy rám telepszik a vörös köd, a feszült türelmetlenségemnek látható jelei keletkeznek: az ujjaim. Hangosan roppannak, ahogy jobban neki feszítem a támasztékomnak. Igen vagy nem.
Két próbálkozásom is volt a választásra. Először szinte nem sokkal, miután befejezte az utolsó mondatát kezdtem volna bele a „Menj el.”-be, de gyorsan ráharaptam a nyelvemre, mielőtt akárcsak az első betű is kivehetővé lett volna. Másodjára káromkodással akartam volna kezdeni, de a kinti hangos kipufogó zaja megakasztott, így jutottam el a harmadik alkalomhoz.
- A tisztán látás kedvéért.. Mi okod lenne maradni? Csak azért, mert én azt mondanám nem magyarázat, emlékeim szerint azt hangoztattad te vagy az a fél, aki azt kapta, amit várt. Szex és bum.. – az ökölbe szorított kezeimmel kieresztésével jelzem a robbanó semmit, miközben felé fordulok és egy lépést közelítek. – Ezt te hangsúlyoztad, nem egyszer. Se több, se kevesebb, nem vártál el semmit.. Nem ismerjük egymást, íme egy másik. A régi kerékvágást kihajíthatnám az ablakon is, aligha lenne kivitelezhető ettől a ponttól, szóval mondd meg Jacks, mitől számítana bármit is ezek fényében, hogy én mit mondok neked? - nem, eszem ágában sincs semmit mondani, amíg ez nem kerül tisztázásra.
Nem csinálok komplett idiótát magamból, nagyobbat biztosan nem annál, mint amekkorának már így is érzem magam.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 16, 2016 10:08 pm
 



 

Dehogy értem. Gyakorlatilag egyre kevésbé, mégsem szólok közbe, hallgatom, látom a kirohanását, a dobolást a lábával, a haragot a tekintetében, a hangjából kivehető visszafojtott indulatot.
- Mégis mit vársz, mit mondjak? És pont ez az, nem csak a gyerekről szól. Nem értem miért vagy ennyire dühös azért, mert nem szóltam előbb, mert gondolkoztam azon, hogy akarok-e egyáltalán. Persze, mert érdekel, hallottam és tisztában vagyok azzal, hogy a DNS-e fele a tiéd, de továbbra sem akarod ezt a gyereket. Pénzt nyomnál a kezembe, hogy meglegyen az abortusz. Egyszerűen nem értem… nem értelek. És jelenleg már semmiben sem vagyok biztos, oké?! Valószínűleg ez okozza a problémát, nem akarod ezt a gyereket, én is azt mondtam, hogy nem tartom meg, elvileg ugyanúgy vélekedünk, gyakorlatilag nézz ránk. – tárom széjjelebb mind a két kezemet. Vitatkozunk, de egyre kevésbé értem, hogy min. Ahogyan a haragját sem tudom hová tenni vagy azt, hogy mibe is lovalunk éppen bele. Igen, tudom, érzéketlen vagyok. Valószínűleg ez is a probléma egyik alapja.
- Az egyik pillanatban ilyen vagy, a másikban meg olyan és nem tudok rajtad eligazodni. Ne vegyem magamra, hogy szarul kezeled a helyzetet, ezt mondtad, aztán azt, hogy nem tudod, hogyan nyílj meg, utána visszaszívsz mindent és kapok egy szimpla bocs-t az ésszerűtlen felháborodásért, megjegyzésekért és mindenért. Dühös akarsz lenni? Oké, legyél dühös, kiabálj küldj el, marasztalj vagy tedd, amit jónak látsz, de tudni akarom az okát és nem csak annyit, hogy azért, mert nem szóltam. Miért érdekel? Miért érdekel valami, amit nem akarsz? – tudni akarja, hogy mi zavar, hogy mivel van problémám? Ezzel. Leginkább ezzel, hogy nem értem őt, pedig szeretném. Mert, ha nem jelentek neki többet annál, amit eddig hittem, akkor nem tudok rájönni arra, hogy miért történik most ez az egész.
Küldjön el. Legyen egyszerű és világos és legyen vége ennek a vég nélküli vitának, ahol úgy tűnik a legkevésbé sem közelítünk a másik felé. Az ő lakása, nekem kell elmenni. Küldjön el.
Én nem teszi. Csoda, ha összezavar?
- Nem tudom Ron, talán, mert én sem vagyok kőből. Talán, mert érdekel, hogy mit mondasz, talán, mert eddig nem volt miért bármit is másként gondolni kettőnkről. És tudom, hogy mit mondtam, de jelen pillanatban ez most pontosan úgy hangzik tőled, hogy nem ennyi volt vagy van közöttünk, de akkor mi?


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Szomb. Jún. 18, 2016 6:54 pm
 



 

Hátrébb hőkölök és fejrázással egybekötött fújtatással teszem a kezemet a csípőmre, miközben veszek egy fordulatot a tengelyem körül. Ezt nem hiszem el.. Hallotta azokat, amiket eddig mondtam, de miért nem elégszik meg azokkal? Miért nem elég annak a megértéséhez, hogy nem a cseszett bögrét törte el a hátsó polcról, ami nem is hiányozna senkinek?! Nem csak a gyerekről van szó, oh, baszd meg, de. Csak ő nem akarja elhinni és áskálódna a miértekben, mint valami felhatalmazott pszichológus. Kérdés hátán kérdés, miközben egyértelműen közöltem már a mondani valómat és azt, hogy mit akarok – nem, nem megbeszélni a saját indíttatásaimat. A tekintetemmel épp most törtem el gondolatban a padló egyik deszkáját..
- Komolyan azt hiszed, hogy csak azért, mert nem képtelen vagyok örömhírként gondolni rá és nem akarnám, hogy megtartsd, annak a tudatában, hogy talán egy nap a tűzben rekedsz és nem tudom melyik lenne a jobb, ha a rendszerbe kerülne vagy nálam helyeznék el, akit bármelyik nap lelőhetnek..? Mégha sejtetted is mit reagálok, sőt, tegyül fel: tudtad és akkor is ha egyezik a véleményünk a dologról.. Te tényleg azt hiszed nem lett volna fontos minél előbb elmondanod és nem érted miért borultam ki, amikor elmondtad nem is akartál szólni? Igen, visszaszívtam, bocsánatot is kértem érte és..?! Szerinted csak te nem vagy biztos a dolgodban? – talán az utolsó mondatnál felerősödő elképedésem halkít a beszéd közben megemelkedett hangomon, amit őszintén: észre sem veszek. – Mielőbb le akartam zárni, erre te tovább kérdezel, tovább érdeklődsz, többet akarsz tudni, hogy jobban megértsd miért érdekel valami, amit nem akarok.. Téged miért érdekel? Már meg ne haragudj. – érezhetően nem azért mondom az utóbbit, mert szószerintinek szánom, aszerint kellene értenie. Nyomaték az értetlenségre, ami abból fakad, hogy halvány gőzöm sincs miért foglalkoztatja annyira és akar olyan dologba belelépni, aminek eddig nem volt jelentősége és kétlem, hogy most másként kellene lennie. Az érzelmi motivációim.. Nem, ez nem jogos követelés, elég világos voltam a simai logikai magyarázattal is..
Ő viszont egy újabb, számomra meg nem érthető lépésre adja a fejét. Folyton én döntsek, én adjak válaszokat a kérdéseire, miközben ha időben közli a tényeket, akkor elkerültük volna ezt az egészet és én csak egy „sajnálom”-ot kaptam meg hárítást, terelést, „ez van”-okat? Bassza meg, én jobban kiadtam magam, mint ő.. Én vagyok ízekre szedve.
- Mondd meg te. – dugom vissza a kezeimet a zsebembe és lépek közelebb, miközben megdobom a szemöldökömet. Rajta. – Miért adtál egy olyan választási lehetőséget, ahol te már előre eldöntötted, hogy maradsz , ha arra kérlek és így teljesen rám hárul a döntés felelőssége mi lesz velünk, hm? Én mondjam meg mit szeretnék, én meséljek, engem kell megérteni, de téged ki fog..? Ki Jackie? Mert az egyetlen, amiben biztos vagyok az az, hogy ennyire szarul még soha nem tudtam megmondani mit akarok és ilyen téren te még nálam is szarabbul állsz. - két lépésre állok meg, közvetlenül a lépcsőnél lévő falnak háttal. Félre döntött fejjel. Én egyszer kimondtam, ő csak talán, mert én sem vagyok kőből és talán, mert érdekel-lel jött.. Talán a kettő között mérföldek vannak és úgy érzem futottam eleget.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Szomb. Jún. 18, 2016 8:19 pm
 



 

Olyan érzés ez, hallgatni Őt és mindazzal szembesülni, amint mond, mint egy alapos felképelés – vont már benne részem, tudom milyen – és egy alapos hideg zuhany egyvelege, ami van annyira jeges, hogy hirtelen levegőt se kapjon az ember.
Van, amit még mindig nem tudok megérteni, hiába értem a szavait, egyszerűen azért nem megy, mert nem úgy gondolkozom, mint Ő, és ezzel együtt is, amit kapok és amire rájövök – vagy rájönni vélek – az felér valami olyasmivel, amire hirtelen akkor sem tudnék mit felelni, ha az életem múlna rajta. Az utolsó mondata pedig olyan odavágása – vagy koronája – az egésznek, hogy gyakorlatilag elnyílnak az ajkaim is miatta a döbbenettől.
Szó szerint levegővételhez sem jutok, mire folytatja, így legalább van némi időm arra, hogy egyáltalán kitaláljam mit mondjak neki, de azzal nem számolok, hogy képes fokozni azt, amit a szavaival kivált.
Sarokba szorít. És mos én érzem úgy, hogy fulladok, és ez bosszant, amitől pedig valahol útközben megint meglesz a hangom, ami egy időre úgy tűnt, hogy felmondta a szolgálatot.
- Nem Ron, nem tudom és nem is hiszem, oké?! És tényleg nem értem miért borít ki ennyire, mert máshogyan látom ezt az egészet és sajnálom. Rendben, legyen, a lehető legrosszabb módon kezeltem a dolgot és nem voltam rád tekintettel úgy, ahogyan az neked is jó lett volna és ezt is sajnálom. Egész eddigi életemben egyedül voltam, számomra az a normális, ha nem teszem másokra a gondjaimat, akkor sem, ha a felelősség nem teljesen az enyém. Azt tudom, hogyan oldjam meg egyedül és fogalmam sincs, hogyan vonjak be mást is. Téged. Hiába a te gyereked is. – a szavak csakúgy jönnek, ajkaimra szöknek és fel sem tűnik, hogy én is megnyílok előtte, hogy ma már másodjára kezd sok lenni nagyjából minden. Előbb Leenél, most itt.
- Nem tudom! – tárom szét mindkét kezem és indulatosabban hangzik a válasz, mint azt szeretném.
- Mert rólad van szó, mert a gyerekünkről van szó, vagy mert csak érteni akarom. Mert összezavarsz; hogy érted az, hogy nem vagy biztos a dolgodban? Miben❓? – talán van némi páni félelem a vonásaimon, mert, ha úgy értette, ahogyan sejtem, hogy értette, akkor jogosan önt el némi kétségbeesés. Mert ahelyett, hogy egyre erősebb elhatározás születne bennem, egyre több kétség az, amit érzek.
Feljebb húzom a vállaimat és ismételten szét tárom kissé mindkét kezem, hogy aztán visszaejtsem őket a combjaim mellé, részben azokra is csapva, egyértelmű jeleként annak, hogy – újfent – nem tudok választ adni neki.
- Nem terveltem ki előre, hogy mit fogok mondani és nem döntöttem el semmit sem. Kérdeztelek.védekezés. Nincsenek meg a válaszaim a saját kérdéseimre (sem), nem tudom előrébb vinni a dolgot.
- Ha az eddigieket nézem Ron, akkor senki. Nincs az égvilágon senkim. – ez ennyire szarul még sosem hangzott számomra. Nincsenek szüleim, nincs testvérem, aki kiálljon értem vagy mellettem. Lee az egyetlen, akim van, de tőle nem várhatom el azt, amit most felsorolt. És egészen eddig ez nem is zavart, megtanultam így élni, most viszont ez a kérdés… kezdi eltörni azt a bizonyos mécsest. Tiszta szerencse, hogy csak kezdi, de valahogy a sírásig nem jutok el.
- Azt hiszed, én nem tudom?! – jah, feltűnt, hogy gőzöm sincs mit akarok, vagy mit kellene csinálnom és ha véletlenül döntök is valami mellett, az sem sül el jól. Ld, legyél őszinte a másik féllel, amikor megosztod vele, mennyire nem tudod kezelni a helyzetet és ennek az egyik eredménye, hogy be sem akartad avatni a másikat… Az is baromi jól sült el.
- Nincsenek meg a válaszaim, kérdéseim vannak és ennyi. – nyelek egyet, pontosabban visszanyelem a könnyeimet és hátraszántom a tincseimet, ekképpen elszakítva tőle, róla a tekintetem, mielőtt megint ráemelném.
Halkan szusszanok egyet mielőtt az egyik kezemet a derekamra tenném, úgy, hogy a hüvelykujjam lefelé, a könyököm pedig inkább hátrafelé mutat és a másik kezemmel a nyakamhoz nyúlok.
- Mert nem vagy közömbös a számomra.amivel nem tudok mit kezdeni. És tartok attól, hogy ezzel csak inkább elkergetem, de azt hiszem ezen a ponton már gyakorlatilag nem számít ebből a szempontból a kijelentésem.
Elveszem róla a tekintetem. Ez a vallomás átszakít bennem valamit, amire én sem voltam felkészülve. Könnyebb volt nem beismerni és ragaszkodni a már felállított szabályokhoz és azon kereteken belül mozogni és értetlennek lenni, mint ez.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Vas. Jún. 19, 2016 12:30 am
 



 

Nem azért fogalmazok nyersen vagy mondom ki legtöbbször a véleményemet, mert jót szórakozok a másik reakcióján. Nem élvezem, most sincs másként, de ennek ellenére nem csinálnám másként. Egyetlen finom próbálkozásom sem vezetett eredményre és inkább összeszorítom a fogaimat, rántom magamra a csúnya, rossz szerepét, minthogy a már másnapos kását kerülgessük udvariasságból. Lehet szar, lehet kínos, lehet kényelmetlen, lehet fáj, de inkább előbb, mint utóbb.. Mert akkor még rosszabb. Tapasztalat.
Látom rajta mennyire nehezen vissza a levegővételekhez, leli meg a hangját és egy egészen rövid időre megfordul a fejemben, hogy igen, talán lehetett volna.. Másként. Elvégre hibáztassam azért, mert nem tud olyan alapanyagból építkezni, amivel sosem rendelkezett? Érzékelhető a testtartásomból, hogy megváltozik a véleményem. Nem mondom ki, nem fogom kifejezni a részvétemet vagy kezdek sajnálkozásba, amitől szintén hidegrázást kapnék, ha szembe jönne velem. Nem ugyanattól az idegtől feszülök meg, mint eddig, a vállaim is alig láthatóan megereszkednek, a tekintetem veszít a keménységéből, de el azért közel sem lágyul a helyzet tükrében. Ugyanaz a helyzet, mint Megs-nél és mocskosul utálom ezt a felismerést. Össze is koccannak tőle a fogaim. Francba, most mihez kezdjek az erre irányuló indulataimmal? Nem tudom kidobni a szemétbe, csak mert értelmét vesztette. Amíg ezen agyalok hallom, amit továbbra is mondd, persze, de a tantusz nem most fog leesni..
- Miben nem vagyok? Miben kéne? Elő kell vegyem a nem ismerjük egymás kártyát, mert az előbb is beigazolódott, hogy mennyire kurvára fogalmam sincs arról hogyan kellene kezelni a helyzetet és azért meg nem foglak karóba húzni, mert számodra ez a normális.. Még ha rajtam ez nem is segít. Ez van, szívás. – jobb híján az ujjaimat feszegetem és kiroppantom a nyakamat. – Nem tudok mit csinálni azzal, hogy tudom nem így kellett volna lefolynia a dolgoknak és mégis így történtek. Nem tudom mit kéne mondanom. Szólnod kellett volna, nem szóltál, megtartottad magadnak, amíg pofán nem csapott a hír és most kiderül, hogy amit eddig hittem.. Azaz nem is hittem, szerintem semmiben sem hittem, de ami nekem természetes lett volna az számodra nem az. Erről meg pedig nem tehetsz. Fasza. – nem is neki szól.. A fejemet hátra vetem az utolsó szó kilehelésénél és egy kikényszeredett mosoly ott rohad a képemen közben. Ez az én szerencsém, huh? Keresztem, átkom.. Egy újabb adag mérget nyelek le, egy részét, miközben lassan elérem azt a kifacsart szintet, hogy röhögni tudnék az év drámáján, amire a lehető legkevésbé számítottam a saját házam tájékán..
Próbálom, de nem tudom semmibe venni a sérelmeimet és ennek megfelelően kapja a kérdést sort. Szemét, igen, szemét és nem kellene ilyen mértékben annak lennem, valójában nem is akartam, de a tudatosság kettős mércével mérhető. Zsigerből jött, nem bírtam visszatartani, oda akartam szúrni..
- Kérdeztél.. – hmpf, persze. – Olyan választás elé állítottál, amit nem tudok mire alapozni, mert egy normális kibaszott válasszal sem rendelkezem én se. Egyszerű lenne azt mondani menj, az ajtó tudod merre van.
..de mélyebbre ment.. Ne, ne sírja el magát, nem vagyok képes megbirkózni egy síró nő látványával, jelenlétével, kezelésével, most végképp.. Nem vágytam rá, nem terveztem, nem, nem, egyszerűen nem.
- Hát beszélj! – erőteljesebben, kevésbé tapintatosan fogalmazódik meg és inkább hangzik egy kifakadásnak, ukáznak semmint felajánlásnak, kérésnek. Jézusom, kábé ráüvöltöttem. Az őrületbe kerget, a fejemen tudnék forogni, ha nem épp a falba bokszolni amennyiben nem kényszerítettem volna zsebbe a kezeimet, de igen, azért morgok, mert érdekel. ..és egy csak egy fél perccel miután kimondtam esik le mi is hagyta el a szám. Te jó ég.. Pont, amikor már a kiborulás szélére táncoltattam és már nem viselte el a szemeim kereszttüzét. Sóhaj formájában eresztem ki a gőzt, adnék helyet némi oxigénnek, de alig akad belőle abban a jókora kortynyi levegőben, amit a tüdőmbe szívok a tépelődése idején. A falnak dőlök, a koponyámat neki-nekifeszítve a meszelt felületének és a jobbomat az arcomhoz kapom, hogy a tenyerembe temetve, átgyűrködve nyögjem a szavaimat.
- ..akkor legalább ne kérd rajtam számon, amiről neked sincs dunsztod se. – én sem várom el, én sem. Ő se tegye, rohadtul ne tegye, mert kevés dolgot tolerálok ennél nehezebben és ez a mostani az egész eddigi konverzációnk egyik legnyugalmasabb reakciói közé tehető, még így is.
A korább már esedékes tantusz leesése most történik meg és a szőrt is felállítja a hátamon.. Ez volt az én hideg zuhanyom, ami alól nem tudtam kilépni és emiatt beletelik egy időbe a reakcióm. Amennyire marha egyszerű lenne pontosan olyan bonyolult helyette. Remek.
- ..és te ennek a sok szarságnak az ellenére is hajlandó lennél maradni? – nem, nem nevezhető döntésnek vagy épp kérésnek, ami a kérdő hangsúlyba vegyül. Egy késhegynyi kétkedés rezeg a mondatban, egy komolyan..?, meg talán egy léc is.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Vas. Jún. 19, 2016 1:25 am
 



 

Látom, ahogy megváltozik a testtartása, ahogy történik valami benne, ahogy másként áll a helyzethez, hozzám(?) és örülök, hogy nem kezd sajnálkozásba. Azzal végképp nem tudok mit kezdeni, sosem ment. Nem vagyok vele előrébb és túl sok értelmét sem látom, ráadásul megfoghatatlan számomra, amikor valaki mégis részvétét fejezi ki. Nem akarom, hogy sajnáljon bárki is, azért, ahogyan felnőttem vagy ahonnan jövök, megvagyok nélküle is.
Csendben hallgatom. Nincs egyedül azzal, hogy fogalma sincs, hogyan kezelje a helyzetet, nekem sincs és azzal én sem tudok mit kezdeni, hogy mindkettőnk számára más az, amit természetesnek veszünk.
Ha ténylegesen küldene, mennék. Igen, tudom, hol az ajtó, de mégsem teszi meg, hát odaragaszt, ahol most vagyok, hogy aztán összerezzenjek amikor rám kiált, újra magára vonva ezzel nagyra nyílt tekintetem. Megtenném, beszélnék, de nem a szavak elakadnak. Pedig ajkaim is megmozdulnak, mégis némaságban maradok. Talán észre sem veszi, ahogy arcát a tenyere alá temeti.
- Oké. – szusszanok elhaló hanggal és muszáj nyelnem egyet, hogy ne hangozzon remegősnek, amikor majd újra megszólalok. Fájdalmasan kevés válasz, beleegyezés és noha nem volt célom számonkérni semmit, gondolkodás nélkül bólintok rá. Egyikünknek sincsenek válaszai, ami messzire ugyan nem visz, de talán elkönyvelhető egy apró lépésnek. Hogy merre, azt még egészen pontosan nem tudom.
Kivárom amíg megszólal. Nem teszek semmit vagy mondok bármi más egyebet, csak várok, egészen addig, míg újra kérdez.
Kicsit talán értetlenkedőn ráncolom leheletnyit a szemöldököm. A válasz nem érkezik tőlem sem azonnal. Mielőtt megszólalnék, előre lépek, előbb egyet, majd kettőt, nem túl lassan csökkentve a távolságot kettőnk között, de nem is túl gyorsan. Úgy érzem ismeretlen terepen kell végigmennem, gyakorlatilag szó szerint, akkor is, ha ma már csukott szemmel is pontosan tudom mi hol-merre van a lakásában.
Előtte állok meg és szavak helyett csak bólintok, röviden, többször egymás után.
Igen. Maradnék.
Ez azonban nyilván nem csak rajtam múlik.
Ha nem akar elküldeni, tesz vagy mond olyat, ami miatt meghiúsulna a dolog, akkor talán bátortalanabbul, mint korábban bármikor, de átölelem. Karjaimat a dereka magasságában fonva köré.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Vas. Jún. 19, 2016 12:44 pm
 



 

..és nem beszél. Általában nem zavar a csend, sőt, elég sokszor kívánom, hogy mások fogják be a szájukat és örülök, ha sikerül rávennem őket, mert nem vagyok képes érdeklődést imitálni az iránt, amit kihánynak azon keresztül, de ez nem az az eset, ahol a hallgatás megnyugtatóvá válik. Egyetlen oké érkezik és nem több. Nem tudom mire gondol, azért van-e, mert nincs mit hozzátennie vagy csak nem akar.
Egyszerűen rárivalltam. Nem ismertem érzékeny lelkűnek az este előtt, de a jelenlegi felállás fényében ezzel határozottan nem hiszem, hogy akárcsak egy kicsit is meghoztam volna hozzá a kedvét. A folytatólagos némaság is serényen igazolja. Nagyszerű, a szemgödreimet is megnyomorgatom, de a várt hatást nem érem el a kényszermozdulattal. Nem érzem magam nyugodtabbnak a rajtam ülő, egyértelműen frusztráló bizonytalanságnak köszönhetően. Más kérdés, hogy hülye is vagyok, ha egy másodpercig abban reménykedtem használ valamit..
Egy utolsó fejcsóválás előzi meg a kérdést. Nem fogok anélkül döntést hozni, hogy legalább egy szemernyi  bizonyosságot nem nyernék ki belőle.. Mozdulatlanul figyelem a helyemről az első lépést, majd a másodikat és a harmadikat, mire már lefelé kell keresnem a mogyoróbarna szempárját ahhoz, hogy belenézhessek.
Bólogat. Több kicsit egymás után és nem tudom eldönteni milyen érzéssel tölt el a válasz, még jobban összezavar-e, megkönnyebbülést hoz vagy mérhetetlen nyomásként csapódik a mellkasomnak, aminek következtében fájdalmasan talál utat magának a levegő a következő kifújásnál. Olyan elképesztően apró és mégis mekkora frászt képes a nyakamba akasztani.. A másodperc töredékének idejére pislogok le a szemem sarkából a karjaira, ahogy mozgást érzékelek. Először a felkarjaira fogok rá mindkét kezemmel, de a jobbom végül az arcélére vándorol, odébb söpörve a hajából azt a néhány belógó tincset a tisztább képért. Nem, még nem mondom ki. Nem tudom.
- Nem mindig tudom kontrollálni az indulataimat, többnyire le tudom őket vezetni, de közel se mindet és nem tudok mit kezdeni a maradékkal, ki kell adnom magamból. Nem akarom, de muszáj és erre nem vagyok büszke. – a minap láthatta.. Nem a sima dühbe gurulásról van szó, persze sejthette.. Egyáltalán nem hülye vagy vak. A kevés, szinte nem is létező mesélésből vagy abból, amikor oda került volna a sor rendszerint más elfoglaltsággal kötöttem le mindkettőnk száját. Többet viszont nem látott, így kiborulni.. És ez szerintem egyáltalán nem olyan, ami mellett könnyen el lehet menni. Én se tudok, ami nevetséges, hogy már-már katalizálja a következő adagot..
Ha pedig nekem szörnyű gondolataim vannak róla, neki milyenek lehetnek..? Nyelek egyet és benedvesítem a szám, ahogy kénytelen vagyok megszakítani emiatt a szemkontaktust. Utálom, hogy nem szabadulok tőle a halála után se..
- Nem akarok még egyszer rákérdezni, de ezt nyomatékosítva kérlek, hogy vedd számításba.. – függetlenül attól, hogy kifejezte a szándékát még itt a lehetőség megváltoztatni azt. Újra felkínálom, mert a múltam csak egy story, ahogy az övé is az.. Ez viszont nagyon is a jelenem része. Az enyém.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Vas. Jún. 19, 2016 1:43 pm
 



 

Ahogy megérzem ujjait a karjaimra fonódni, úgy állok meg, belefagyva gyakorlatilag a mozdulatba, tekintetem pedig az övét keresi. Nem tudom mit akar vagy mi következik és ez a fajta teljes kiszámíthatatlanság jelen pillanatban számomra is kétséges, milyen hatással is van.
Általában kedvelem, hogy nem kell előre terveznem, nem szeretek, mert gőzöm sincs mit hoz a holnap, így pedig nekem is új és ijesztő arra vállalkozni, hogy számoljak még valakivel magamon kívül. Nem önzőség, egyszerűen így élek hosszú évek óta, megszoktam, ezt ismerem.
Talán rosszabbul állok abban a tekintetben, hogy megnyíljak előtte vagy válaszokat adjak, az ő szemszögéből, az enyémből viszont… még sosem mondtam senkinek, hogy nem közömbös számomra. Kivéve Leet, de rá másként tekintek. És ez rám hozza a frászt, amit igyekszek megtartani magamnak.
Csendesen hallgatom végig, nem megszakítva a gondolatmenetét és amikor a végére ér, akkor sem válaszolok azonnal. Halkan engedem ki a levegőt mellkasomból és bal tenyeremet arcélemre simított kezére teszem.
- Nem vagy könnyű eset, tudom. – hiába nem ismerem vagy nem láttam még úgy kiborulni korábban, mint most, az indulat- vagy feszültséglevezetésének egy módját igen jól ismerem, ami épp eleget árult el arról, hogy ebben egészen biztos legyek. Most pedig ez a figyelmeztetésbe csomagolt vallomás(?) – annak érzem – csak megerősít benne.
- És akkor még finoman fogalmaztam... – halvány félmosoly jelenik ajkaim szegletében. Nem azért, mert elbagatellizálnám a dolgot, egyszerűen kell a feszültség feloldása miatt. Nekem van rá szükségem.
Az pedig, hogy ilyen… nos, egyikünk sem tökéletes, emberek vagyunk mind és bár ezzel nem söpröm félre a dolgot egy vállrándítással, inkább tudomásul veszem. És mondjuk úgy, ő sem épp a legkönnyebb esetet fogta ki. Két konok szamár egy csónakban...
- Én meg nem vagyok ijedős. – ahogy ő nem kérdez még egyszer, úgy nem válaszolok duplán én sem. Ha menni akarnék, már fél órával ezelőtt is sarkon fordulhattam volna. Gyakorlatilag bármikor a mai nap folyamán, mégis itt vagyok.
Még mindig itt vagyok.
- Pechedre. – teszem végül hozzá, a tenyere felé – ha még nem vette el a kezét – billenő fejjel és egy újabb halvány mosollyal. Azt hiszem a drámából egy napra már bőven elég kijutott. Egy egész évre hétre való is, úgyhogy, ha nem ragaszkodik ahhoz, hogy tovább fűzzük ezt – holnap is lesz nap, meg holnapután is, bőven elég lehetőség még további megbeszélésre és kiakadásra –, akkor azt hiszem itt az ideje kicsit más irányba mozdulnunk.
- Éhes viszont igen. – ami halál fura, mert ki más lenne képes egy ilyen után enni?! Az, aki nem ura a saját szükségleteinek már. Marha jó. és ha már a szükségleteknél tartunk…
- Meg kanos… Ne nézz így, nem tehetek róla. – egy szemforgatással lépek el tőle és emelem fel védekezőn a kezeimet magam elé, mert tisztában vagyok azzal, hogy ez sem az általánosan elvárható reakciók egyike. Tényleg nem félre akarom seperni elmúlt, hosszúra nyúlt perceket és annak minden hozadékát, egyszerűen csak sok egyszerre és míg ő a maga indulatait máshogyan vezeti le, addig nekem a terelés jött be a legjobban. Ciki vagy sem, de ez van.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Vas. Jún. 19, 2016 8:09 pm
 



 

Válaszokat, előjeleket kerestem a szembogarainak mélyén, de leginkább a megerősítést arra, hogy nem veszi félvállról, amit az imént mondtam. Könnyű rábólintani,  az egyik legegyszerűbb dolog a világon azt mondani, hogy elfogadja és vállalja mivel jár. Néhány szó, gesztus az ember arcán és ezeknél csak több, amikor fény derül rá mennyire nem készült fel mindarra, amire figyelmeztették.. Én szóltam, utálom megmondani, de szóltam előre.
Éppen ezért az utolsó pillanatig kétkedek, még akkor is azt keresem a vonásaiban, hogy meggondolta magát, amikor kézfejemre simítja a tenyerét. Helyette megkapom, amivel egyébként is tisztában vagyok. Mint információ nem lep meg, tőle sem, de felemásan moccannak a szemöldökeim. Nem látványosan, egyszerűen csak azért, mert remélem nem ennyivel fogja megindokolni a bőre alatt érezhető választását a maradás mellett. A hozzátoldással már ki tudok egyezni és így a megkönnyebbülés, egyetértés torz egyvelegétől kicsit, egy szekundumnyi időre oldalra döntöm a fejemet. Csak magamban formálom szájízemre az elhangzott mondatot: „..és akkor még finoman fogalmaztál.”
Nem arról van szó, hogy ne venném észre vagy ne lenne minimális hatása annak a félmosolynak, ami kirajzolódik az arcán, csak a látható jelei nem valami kirívóak. Nyugodtabb, szabályos légzés, egy apró szájelhúzás az előbbi egyetértésnél, a várakozás elengedése, amíg megtalálom a tekintetében azt a rezzenést, ami igazolja, hogy mégsem kellő megfontoltsággal döntött. A bátor és a vakmerő között igen vékony határvonal húzódik.
Most én fogok aprókat bólogatni a szavai nyomán.. Nagy határozottsággal, egyelőre megjegyzés nélkül, csak a tenyerembe dőlésnél változtatok ezen.
- Pechemre.. Komoly fejfájást fogsz okozni ezzel és a makacsságoddal, az egyszer biztos. – nem veszít a kijelentés a komolyságából a kedélyesebb él vagy a félig átragadó mosoly jóvoltából. A kórháznál is kétszer küldtem vissza az orvoshoz a vizsgálatra, de mintha egyik alkalommal sem hallotta volna meg olyan konoksággal hagyott figyelmen kívül. Most, pedig.. Ha nem is ugyanezért, de bosszant, nem ugyanazon a módon, mint akkor. Ez megszokható, megtűrhető.. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartom izgatónak.
- Oh, szóval azt mondod vacsora és utána békülős szex legyen a menün? – nem tudok nem kajánul nézni rá, a védekező tartása mit sem ér itt, de ez inkább csak a gondolatnak szánt pimaszság, mint valódi táncba hívás a végére. Nem vagyok nagy szakértője a terhesség velejáróinak, de a kívánósságról én is hallottam és automatikusan visszacsatolom a mai sokkhoz a benyújtott – lényegében – kérvényt. A gondolattal, pedig azért barátkoznom kell, hiába volt már jóval a tegnap este előtt is várandós..
- Tudod, hogy soha nem vagyok a lepedőgyűrés ellen, de fejben még kicsit szokatlanul és furán hangzik ugyanez egy terhes nővel..no offense. Első gondolatra igen, teljes mellszélességgel vállalom, hogy ez marhára furán cseng vissza. Nem arról van szó, hogy nem találom ugyanolyan vonzónak és beindítónak, mint eddig, de.. Ez a kis tény, azért ott lebeg a lelki szemeim előtt. Elméletben mindenképp.
Mellé lépek és úgy hajolok a füléhez.
- Előbb együnk, farkaséhes vagyok én is, utána, pedig foglalkozunk a másik ponttal, hm? - a választ nem várom meg, rápaskolok a hátsójára és ellépek, hogy a pultra letett holmikat magamhoz véve odategyem az asztalon lévő többi mellé.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Vas. Jún. 19, 2016 9:15 pm
 



 

- Mondjuk úgy, nem csak te vagy nehéz eset. – valamelyest feljebb húzom a vállaimat a tekintete kékjét figyelem még mindig ugyanazzal a félmosollyal ajkaimon. Nem tudok vitatkozni a kijelentésével, tényleg makacs vagyok, ami pedig a fejfájás okozását illeti a másiknak – én neki vagy ő nekem – egyikünknek sem lesz könnyű, ebben egészen biztos vagyok. De talán nem is mi lennénk, ha az volna.
- Hm. Ami azt illeti, nem volna ellenemre... – szélesedik az a mosoly arcomon és felvesz némi kis pimaszságot is. Akár komolyan gondolta, akár nem, örülök – és megkönnyebbülök –, hogy a nehezén egy kis időre túl vagyunk és átveheti a dráma helyét némi könnyedség.
- Akkor kész szerencse, hogy szex közben nem sokat kell gondolkodni. – öltök rá nyelvet játékosan, szavaimban pedig megmarad az éledő jó – vagy mindenesetre a korábbiakhoz képest jobb – kedv. Nem veszem fel egyébként a dolgot, szokja a gondolatot, nem kell senkinek sem kapkodni, majd alakul, ahogy alakul.
Válaszolnék a fülem mellett elhangzó szavaira, de mivel a hátsómra csap és már el is vonul mellőlem, végül csak megforgatom a szemeimet és megrázom a fejem, még mindig somolyogva az orrom alatt.
Míg ő a pulton hagyott dolgokért lép, én addig az asztalnál lévő egyik székre csüccsenek le, törökülésbe húzva fel a lábaimat. Általában ritkán sikerül normálisan ülni, rendszerint valamilyen módon mindig felhúzom egyik vagy másik vagy mindkét tappancsom, így kényelmesebb.
Az egyik tányért magam elé veszem, a másikat odateszem, ahová ülni fog – feltételezve, hogy közben az asztalhoz ért ő is –, majd leveszem a mogyorókrém tetejét – amit alapjáraton annyira nem is szeretek, most viszont... – és lenyúlom a sajtot is, amit elvileg ő hozott. Tisztában vagyok vele, hogy ez még mindig fura és szokatlan párosítás, de már rájöttem, nem érdemes agyalni rajta, a testem megbolondult és erre vágyik. Köszi hormonok. Vagy, ami felelős ezért.
- Kérsz inni? – állok fel, hogy a hűtőből egy palack ásványvizet szerezzek – meg neki is azt, amit kér, ha egyáltalán kér – és azzal térjek vissza az asztalhoz.
- Szolgálatban vagy holnap? – megint felhúzom a lábaimat és így helyezkedek el a széken, miközben a víz kinyitásával foglalatoskodok. Nincs semmi különösebb oka a kérdésemnek, egyszerűen csak érdekel, plusz nem kell tök csöndben lennünk.
A vacsi végeztével arrébb tolom a tányért és az állam alatt támasztva meg a fejem, könyökölök fel az asztalra.
- Mit szólsz egy zuhanyhoz? – csak akkor kérdezek, amikor már ő is végzett az evéssel.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 23, 2016 12:58 am
 



 

Ha őt akarnám idézni itt következne az a sor, hogy „..és akkor még finoman fogalmaztál.”, de nem érzem szükségét lopott szavakkal éljek, úgyis tudja: végig ott van az arcomon a véleményem, az övé láttán feljebb ránduló félmosolyban, a rábólintó mozdulat kezdetlegességében, de a levegőt megdobó tüdőemelkedésben is. Amiben aztán az bent reked egy pillanatra ahogy elhangoznak a kívánalmai. Elég éles és bizarr váltás, de még annál is furább, hogy nincs ellenemre. Kellett, mert ezt már tudom kezelni és rohadtul hiányzott ez az érzés az elmúlt órából, hogy nem a sötétben tapogatózom. Most legalább a félhomályban.
- Mindjárt gondoltam.. – ..hogy ez ellen nem makacskodna sokáig. A gondolatok apropóján hangot adok az enyémnek. Jelentős előnye van velem szemben, nem az a könnyen elhanyagolható: ő már megemésztette a hírt, én valahol még mindig annak az elején vagyok, nevetségesen, mintha lenne rá fikarcnyi esély is, hogy mégsem történt meg. Vicc, tudom. Nem a ma többször is sokkoló infó. Nem verhetem ki a fejemből csak úgy vagy hagyhatom figyelmen kívül, nem? Vagy igen, megtehetném, van rá egy egyszerű és már bejáratott módszer, de ez most más.. Nem tudok rá ép kéz láb magyarázatot, de más.
- Majd mesélj mit kell helyette. – dobom át a labdát, mintha fogalmam sem lenne a válaszról, de nem várom meg a reakcióját rá, egyből vázolom a menetrenddel kapcsolatos elképzelésemet, hogy hasonlóan, mint előtte: már a következő lépésnél járjak, mire lehetősége lenne szemtől szembe hozzátenni valamit. Egyenest a konyhapult felé, hogy a gyorsan felmart kajákkal csatlakozzak az asztalhoz. A használt pohár a mosogató mellett marad, ki is megy a fejemből, miután a mogyoróvajról lecsavarta a tetejét Jacks és beindult a vizuális fantáziám, amint a letett sajtért nyúl. A tejszínhabos ecetes uborka után nem tudom eldönteni hova növelhető a szint..
- Bocs, muszáj megkérdeznem: hogy bírod..? – lerí mennyire finoman szólva is kiráz a hideg attól, hogy elképzelem az állagát, a kettő ízének keveredését. – Az uborka-tejszínhab után ez semmi, de elég meredek párosítás. – az egyik késért nyúlok és csak annak a végét lendítem célzóan a nemrég letekert üveg irányába, amint ledobtam magam a székre. Megs-nél nem kérdeztem rá soha, hála az égnek a látvánnyal nem kellett szembesülnöm, ahogy kombinálja a ételt..
- Egy vizet, kössz. – most ittam majdnem két pohárral, de mi az a kettő.. Minek kellett. A felemelkedése után lenyesek egy darabot a sajtból, még mielőtt érintkezik a mogyorókrémmel és azt rágva teszek egy gyors kitérőt. A tisztát a helyére dobom, az ott felejtetett meg magamhoz veszem, halálnak van kedve mosogatni.
- Ühm, déltől igen. Extra műszakra osztottak be éjfélig. Téged gondolom pár nap pihenésre ítéltek.. Mi van a válladdal? – pont lenyeltem a számban lévő falatot és vele együtt azt is, hogy közvetlenül a kórházi incidens után kértem a plusz munkát. Igazából teljesen lényegtelennek tartom ahhoz, hogy megemlítsem, mert végre van lehetőség normális lélegzetvételekre, távolabb a kényelmetlenségektől. Csak távolabb pár méterrel, nem sokkal.
A hideg vízzel öblítem le az utolsó sarkát a szendvicsnek, amikor a zuhany ötletéről érdeklődik, amire gondolkodás nélkül bólintok rá. Minden műszak után veszek egy gyors zuhanyt bent, ha van rá lehetőségem, de itthon kényelmesebb még egyszer. Meg rohadtul kell. Nekem.
- Persze, rám fér. – a félretolt tányért nyúlok át az asztal felett. – Elpakolok, még úgyis ott a cuccom a nappaliban is. Menj előre, hamar meg leszek és csatlakozom.


Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Avataron : Jenna Coleman
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Csüt. Jún. 23, 2016 11:22 am
 



 

Szavaira amolyan nem tehetek róla módon húzom feljebb megadóan mindkét vállam – azért nem túlzóan, már csak annak okán sem, hogy az egyik némi fájdalommal tiltakozik a dolog ellen, meg amúgy se szoktam teátrális lenni –, szóltam előre, a kívánósság nem csak kaja téren mutatkozik meg. Naná, hogy nem makacskodnék a lepedőgyűrés ellen amúgy se szoktam, főleg, hogy nincs egy perce, amikor közöltem, nem csak egyféleképpen vagyok éhes.
- Inkább megmutatom. – pimasz kis mosollyal ajkaimon tekintek utána. A beszéd amúgy sem megy olyan könnyen, így mese helyett a gyakorlati módszer emlegetése jobbnak tűnik, akkor is, ha nem feltétlen gondolta komolyan a szavait.
A kérdése az asztalnál akkor ér, amikor épp sikeresen az ujjaimra is kerül a mogyorókrémből, így ajkaimhoz emelem azokat, hogy így tüntessem el onnan, teljesen átlagos és általános módon. Kiveszem az ujjam a számból mielőtt válaszolnék, máshogyan amúgy se menne.
- Mármint mit? – csípőből passzolom a kérdést vissza, el sem gondolkodva azon, hogy pontosan mire is utal, de ahogy közbe veti a tejszínhabot és az ubit, rájövök, hogy a kajáról van szó. Főleg, hogy aztán a késsel a mogyoróvaj felé is mutat.
- Hát… igazából… hm. – ezt egy kicsit nehezebb leírni, mint azt előre gondoltam volna.
- Gondolom volt már veled is olyan, hogy valamit megkívántál, mármint ételt… – rásandítva teszem egyértelművé, hogy miről is beszélek némi somolygással az orrom alatt.
-…na ez is ilyen, csak nagyjából tízszer erősebb és ötpercenként változik, hogy mit is ennék. Hiába tudom, hogy máskor ez a variáció eszembe sem jutna, most épp akarom. – nem feltétlen demonstrációkén, de mivel azt hiszem nagyjából körbe írtam, egy falatot a számba is veszek.
- Fura nekem is, de már nem agyalok rajta. – a helyzet az, hogy nem ez az egyetlen, ami a saját testemmel kapcsolatban már kicsúszott a saját kontrollom alól, szóval ez már nem oszt nem szoroz. Ez van és kész, nem problémázok rajta, így egyszerűbb.
A vízzel kapcsolatban bólintok egyet és így két palackkal térek vissza a konyhából.
- Csak zúzódott az izom, pihentetésre ítélték, szóval megmaradok. És elvileg igen, gyakorlatilag, ha holnapután bírom rendesen mozgatni, bemegyek dolgozni. Holnap meg amúgy is pihenős lennék. – fájni egészen biztosan fog még egy darabig és a jelenleg kék-lila folt is beletelik jó néhány napba, mielőtt zöldbe és sárgába váltana és eltűnne. A színre nincs megoldás, a fájdalomra viszont adtak gyógyszert, szóval nem nagyon akaródzom napokig lógatni a lábam. Nem is tudnám.
Ahogy a tányérért nyúl és előre küld, felállok az asztaltól, de ahelyett, hogy a fürdő felé indulnék, leveszem a melegítőnadrágot. Nem fűzök hozzá kommentárt, csak kilépek a bokám körül tekergőző anyaghalomból és a keze után nyúlok – feltételezve, hogy még nem állt fel a székről –, bízva abban, hogy egy kis időre hagyja még azokat a tányérokat a helyükön.
Ha nem ellenkezik vagy akadályoz meg valamiképpen, akkor az ölébe ülök, combjai felett átlendítve az egyik lábam.
Továbbra sem szólok meg, csak egy pimasz kis mosoly játszik ajkaim sarkában, ahogy a pulcsim dereka után nyúlok és a fejemen áthúzva veszem le azt is magamról, ami alatt csak egy női passzos trikót viselek, melltartót viszont egyáltalán nem.
Előre hajolok és megcsókolom, kicsit megszívva alsó ajkát, miközben bal kezem a mellkasát, jobbom pedig tarkóját érinti és ujjaim hamarosan rövidre nyírt haján simítanak felfelé.
Elhajolok tőle és elengedem, hogy a trikómtól is megszabaduljak, a földön hagyott melegítőre ejtve az anyagot és így már csak egy szál bugyiban üljek az ölében.
- Oké. – suttogom ajkaira. Véleményem szerint, se a tányérok, de a nappaliban hagyott holmija nem fog megszökni és nyugodtan maradhatna még széjjel egy ideig, de ha inkább elpakolna előbb, akkor ki vagyok én, hogy megakadályozzam?! Legfeljebb csak megzavartam egy kicsit.
Ha nem marasztal az ölében, akkor kimászom onnan, hogy a fürdő felé induljak, széthagyott ruháim felmarkolása után.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Pént. Jún. 24, 2016 1:37 am
 



 

- Amit csak nem szégyell a tanárnő. – nem kell látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam mi húzta szemérmetlenebbre a szavak élét. Neki sem kell az enyémet látnia, hogy kitalálja az okot, amikor csak úgy hátra dobom a beleegyező válaszomat. Rábízom. Feltételesen, mert az előbbi beszélgetés egy pofán vágáshoz hasonlóan lüktet még, akkor is, amikor az asztalhoz telepedek és rostjaira kezdem szaggatni a sültet.
Ez a vacsorakombináció elképzelhetetlen számomra, hogy emészthető lenne és az ízek nem ingerlik a gyomrát még mielőtt az első variált falatot lenyelné. Konkrétan mázli, hogy nincs illata a sajtnak, talán az étvágyam is elmenne tőle, ő pedig vígan eszi és olyan természetesen nyalja le az ujjáról a néha jobb híján bevállalt krémet, mintha egy hétig is élni tudna rajta. A kés hegyével pöccintek felé, amikor elsőre nem esik le mire célzok és egy kiegészítést is tolok mellé a további pontosítás kedvéért, majd a majonézért nyúlok, hogy végre befejezzem a pepecselést. Ezzel gyorsan végzek, hátra dőlve, az első harapásnál ér a célozgató megjegyzése. Nem kened rám a mocskos fantáziád.. Neki jutott az eszébe a margószéli jegyzet hozzáadása, megadó mozdulattal tartom fel a szabad kezemet és mosnám is, ha nem kajálnék. A procedúra hátterében állókkal viszont továbbra sem érzem magam okosabbnak azon kívül, hogy azt levágom: extrém módon válogatósnak, ugyanakkor végtelenül rövid igényűnek hangzik a dolog.
- És külön-külön ezek nem működnek? – a második szónál nyelem le a számban lévőt, a szemöldök vonalam, pedig változatlanul árulkodó jellegű. Megrázom a fejemet, úgyse fogom tudni megérteni és jobban is járok, ha nem boncolom tovább a témát – csak rosszabb lesz, megfogadom inkább Jacks módszerét: nem agyalok rajta. Vissza is temetkezem a vacsorám elfogyasztásába az beérkező érdeklődésig meg a vízig, amit kézhez kapva egyből kibontok kísérőnek, hogy jobban csússzon a félbe hajtott szendvicsadag maradéka.
- Ha rendszeresen körzöl vele biztosan fogod tudni mozgatni addigra. Nekem legalábbis ezt javasolta legutóbb a doki, óránként öt perc asszem. –  ahányszor előfordul mindkettőnk szakmájában az ilyen.. Úgyis a makacsságunktól függ óránként meg öt perc lesz-e belőle, de tény, amikor az elmondás szerint kezeltem valamelyest jobb volt, mégha lassabb is a felépülés. A lőtt vállamnál ez pont nem így történt..
A kaja végeztével magamra vállalom a pár perces elpakolást, pont egybe rakom a két tányért, amikor a szemem sarkából észlelem a földre dobott nadrágot és – oh, baszd meg! Biztos voltam benne, hogy ingerelni akar majd idővel a nyíltan bevallott, fokozott szükséglete miatt, csak nem vettem számításba ennyire hamar fogja megtenni.. Hátrébb húzódok a székben, hogy az asztalt véletlenül se lökje fel, a többi jelenleg aligha érdekelhetne. A határozott és nem várt ölbe mászástól fájdalmas lüktetés nyilallt az ágyékomba, ahogy leeresztette a súlyát. Ssz, számító dög. A combjaira csúsztatom a tenyereimet, egészen míg a csípőcsontjába nem ütközök. Szemmel láthatóan nem vár segítséget a vetkőzéshez – ahogy lekerül a pulóver is, pedig egyértelműen a következő körnél sem kell átvenni a csatt kikapcsolásának feladatát, mert nincs. A csókkal a mélyebb és kontrollt gyakorló lélegzetvételemet bitorolja el, amint végignéznék a nekem préselődő testén. A kifújt levegő legjava így az arcán foszlik szerte, forrón, amilyen viszont-fogadtatásban részesítem. Nem akarnám visszautasítani, a problémás gondolat teljesen elhalványult a szájízétől, ami után hajolok, míg nem érzékelem az újbóli ruhaledobás szándékát a kiegyenesedő gerincoszlopában, ahová már elvándorolt a kezem.
Ez nem volt szép húzás.. Hosszan fúrom a szemébe a sajátomat és tudatosítom benne anélkül, hogy kimondanám. Nem tartom marasztaló keménységgel, így amikor kicsit is moccan ennek hatására, csak akkor akasztom az alsóneműjének anyagába az ujjamat, hogy annál fogva húzzam vissza a helyére.
- Mit gondolsz ezután csak úgy hagyom, hogy elszambázz anélkül, hogy megtartanád a bemutatót? Te magad mondtad.. - nem eresztem el a leheletvékony anyagot, még akkor sem, amikor moccanatlanul engedelmeskedve marad az ölemben. Félredöntött fejjel várom a válaszát az önmagára való hivatkozásra és a szégyen teljes hiányában mérem végig a nyakvonalától egészen a combközéig, amit eddig az alsója takart. Nem volt nehéz felhergelnie, nem is akartam, hogy az legyen.


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
 



 

Vissza az elejére Go down
Ebédlő & Konyha (Harper lakás)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Otthonok
 :: 
Lakások (Belváros)
 :: 
Harper lakás
-
Ugrás: