Hálószoba (Harper lakás)

Ez alkalommal az ott-alvás nem azért hiúsult meg, mert közbejött volna valami, hanem annak okán, hogy egy üveg tequila és ki tudja még mi után elég bátorságot és őrültséget érzek magamban ahhoz, hogy hajnali kettőkor feltámadjon bennem az igény arra a bizonyos tiszta vizet a pohárba érzésre… vagy minek is nevezzem… Ennyi alkohollal a fejemben és azok után, amit Lee mondott és elültette a bogarat a fülemben… huhh, az is jó, hogy egyáltalán sikerült egy taxit hívjak – nem, még erősen illuminált állapotban sem jut eszembe, hogy motorra üljek – és beülni majd megadni a címet. Imádom Lee-t és mindennél jobban vártam a vele való időtöltést, de azt is tudom, ha most nem indulok neki, akkor később sem fogok. Egész egyszerűen azért nem, mert normál esetben borzasztóan távol állna tőlem az ilyesmi…
A hazafelé vezető úton, ha józanodni nem is, de szinten tartani magam kifejezetten sikerül. Nem vagyok rosszul, bár arra nem esküdnék meg, hogy sikerül teljesen egyenesen járni, de legalább a beszédem nem válik zavarossá.
A kapukulccsal sem kell órákig ügyetlenkednem, a második próbálkozásra a zárba csusszan és így bejutok az épületbe. Most kivételesen a lépcső helyett a liftre esik a választásom és pár percen belül már a bejárati ajtóval játszom el ugyanaz, mint a lentivel.
A lakásba beérve, ha nem is érek fel zaj keltés tekintetében egy teljes, komplett üdvhadsereggel, azért nem is sikerül hangtalanul végrehajtani a dolgot. Az ajtó csapódik a becsukáskor, a kulcsaim hangosan zörögnek, ahogy lerakom őket a konyhapultra – ahol egyébként a bőrdzsekimet is hagyom – és bár különösebb zajjal nem jár együtt, de a csizmáimat is lerúgom a lábaimról.
Nagy szusszanás – most vagy soha –, amivel elindulok a háló felé és, ha eddig még nem sikerült felvernem Őt – amit kétlek, de hát ki tudja –, akkor rásegítek azzal, hogy a nevén szólítom.
- Beszélnünk kell. – szögezem le, amint észlelem, hogy végre ébren van és figyel is. A felvezetőt vagy annak a tényét, hogy hajnali 2:37 van, nemes egyszerűséggel ignorálom, arra nem volnék képes, hogy még ezzel is törődjek. Meg amúgy is, ha az volnék, akkor értelemszerűen nem itt lennék, hanem Lee-nél és épp az igazak álmát aludnám…
- Most. – megyek elébe annak, hogy az időpont kifejezetten mellékes. Nem szédelgek, az ágyig sikerül kifejezetten normálisan eljutni, különösebb kilengés nélkül, de ha lámpát kapcsol, akkor az íriszeim csillogásából egyértelművé válik, a szokatlan viselkedésemhez köze van az alkoholnak. Sok alkoholnak, ami azt illeti.
Lecsüccsenek az ágy végébe és megvárom, amíg legalább felül – vagy, ha annyira felvertem, hogy ki is keljen belőle, akkor értelemszerűen addig, amíg le nem ül – és egy nagyobb légvételt követően kezdek csak a szövegelésbe.
- Szeretsz engem? – szalad ki a számon minden egyéb körítés mentesen a direkt kérdés. Nincs ahhoz most elég agyam és eszem, hogy cifrábban fogalmazzak vagy, hogy inkább befogjam a számat, ezért maradok hát az egyszerűségnél.
- Nem beszélünk ilyesmiről sosem, mert nem szokásunk… úgy értem nem vagyunk olyanok, akik ilyesmit duruzsolnának folyamatosan egymásnak, mert minek, de nekem tudnom kell, hogy nem csak én, hogy... – nem fejezem be a mondatot, legalábbis nem akként, ahogy elkezdtem.
- Férfiatlanná teszlek? – újabb kérdés a semmiből, bár az én fejemben ebben az állapotban van logikai átmenet a kettő között, akkor is, ha úgy tűnik szünet nélkül sikerül ráöntenem az újabb vallatást faggatózást.
- Azzal, hogy nem kérek segítséget a felső polc eléréshez… vagy, mert megoldom magamnak, amire szükségem van… mondd, férfiatlanná teszlek ezzel? – most először hagyok szünetet a megkezdett kérdezősködésemben..

Nem tudom a pontos időt mikor, talán kilenc környéke lehetett, mire visszaértem. A vállamat nagyon meghúztam délután, sokáig fent maradni meg aztán semmi kedvem nem volt. Gyors zuhany és lekezelés után kidőltem, abban a tudatban élve, hogy majd másnap jön csak Jackie a.. Pizsiestről, nem tudom hogyan hívják maguk közt, de nem is akarom firtatni. Épp jobban belenyomom a képemet a párnába, ahogy átfordulok a másik oldalamra, amikor meghallom az ajtó becsapódását. Felkelek rá, még szép, idegen zaj a lakásban, miközben egyedül vagyok..? Hogy a viharba ne, egyből fel is ülök, ami kicsit kellemetlenül nyilall a vállamba, már állnék is fel, hogy az ajtóhoz menve hallgatózzak pontosan minek, kinek a neszei szűrődnek fel a szobáig, de a hangosabb kulcscsörrenésre egy beletörődő-megkönnyebbülő sóhaj szakad ki a tüdőmből. Mégsem fog kelleni a szekrényben nyugvó baseballütő.. Kell egy másodperc lenyugvási idő, amíg magam mellett megtámaszkodva az ágyon lejjebb viszem a vérnyomásomat és csak ezt követően indulok utána nézni annak pontosan miért is jött vissza az éjszaka kellős közepén a programjáról.
A háló küszöbéig jutok, ott koccanunk kis híján össze. Az utolsó pillanatban sikerül megállítanom a léptemet és a vállát megragadva megállítanom a talpsurranásából tudva, hogy közeledik. Nem tudnám kómásan is nem észrevenni milyen vehemenciával tartott erre. Szóra nyitnám a szám, kérdésre pontosabban, de a válasz jóval előbb érkezik és nagyon is ráncba rántja a szemöldökvonalam.
- Mi a.. – folytatni már nem tudom és nem is fogom, megadón tartom fel a kezeimet, majd oldalra lépek, hogy be tudjon jönni. A villanyt nem volt még lehetőségem felkapcsolni, így a sötétben még sötétebben mozgó alakját követve látom csupán, hogy az ágyon foglal helyet. Oké. A képemet dörgölve megyek utána és kapom el menet közben a zsinóron lógó villanykörtét meghúzásra. Nem nagy a fényerőssége, mindig lejjebb van véve a lakás többi pontján lévőkéhez képest. Lehuppanok az ágyszélre, mellé, de nem tudok nem elmenni amellett, hogy valamit, azaz.. Valakit körbeleng az alkohol enyhén orrot csapó szaga. Ezt a megállapítást még kimondani sincs időm, nemhogy rákérdezni honnan, hogyan, miért csalinkázott ide a megbeszéltektől eltérően.. Hallottam mit szegezett nekem, de néhány értetlen pislogáson, kisebb nyaknyújtáson és a szám benedvesítésén, majd nyelés kívül nem jutok túl érdemben. Leginkább sehogyan se. Egy vödör jeges vízzel sem tudott volna jobb munkát végezni.
Nem értem hogyan merült fel ez a téma vagy egyáltalán mi köze a kettőnek – vagy mennyinek.. – egymáshoz. Zavartan veszek egy mély levegőt és helyezkedek úgy, hogy felé fordulva magam alá húzzam az egyik lábam, mialatt a kezemmel a felgyűrt ágyneműn támaszkodok meg. Elvesztettem a fonalat.
- Mi.. Miért gondolod, hogy „férfiatlanná” tennél? Nem kérsz segítséged, mert meg tudod csinálni. Tudom. Ez oké, nem zavar, de ez még nem jelenti azt ne szedhetnélek le, hogy segítsek, amikor tudok. Mármint.. Téged idegesít vagy..? – ..miért hoztad fel? Kissé hunyorogva nézek rá és igen, mostanra már egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy nem szomjas. Az órára csak most figyelek fel, ahogy a perifériámba kerül a mondandóm végén. 2:38. Jézusom.
- Miért nem mondtad egyszerűen ne csináljam, ha igen? – kinyomorgatom a szemeimben még nagyon is ott ülő álmot. Agyilag sem vagyok a toppon, de fizikailag jobban el vagyok mostanra maradva az ébrenlét kérdésében, mint ezelőtt. A legelső kardként torkomnak tartott mondatát meg.. Azt.. Nem dolgoztam még fel, nem jutott el a tudatomig. Boot error. Emlékszem rá, a magyarázatra is, de az távol áll a megszokott gyakorlatiasságtól, amivel legalább tudok kezdeni valamit.

Az, hogy megállít, a vállamat megfogva, valójában nem állít meg. Nem abban, amit elterveztem és ami mellett már bő fél órája kitartok és ha ennyi ideig nem sikerült lebeszélnem róla magam – bár józanabb volnék, akkor teljesen más volna a helyzet –, akkor már nem akarok megállni. Sem fizikailag – cél az ágy elérése és az arra való lehuppanás –, sem pedig máshogyan, amiről a leginkább az tesz tanúbizonyságot, ahogy sikerül majd belekérdeznem a tutiba, de úgy igazán. Aminek a valódi jelentőségét és súlyát most még nem olyan mértékben fogom fel, mint mondjuk józanul tenném.
A be nem fejezett mondatkezdemény vagy kérdéskezdés(?)ről nem veszek tudomást, hiába hallom, a figyelmem jelenleg némineműen korlátozott mértékű, így amint hagy tovább haladni, hát véghez viszem az ágyra csüccsenés tervét.
A villanyra kicsit nekem is hunyorognom kell, ez azonban nem olyan jelentőségű, ami elterelné a figyelmem. Úgyhogy kérdezek. Aztán meg még többet kérdezek. Mert nem tudok elmenni amellett, hogy esetleg sikerül „herélnem” azzal, ahogy a dolgokhoz állok, amilyen vagyok, pedig ilyesmi sohasem volt célom. Basszus, nagyon nem…
- Furcsa inkább. Mármint… uhh nem idegesít, egyszerűen csak... – levegőt veszek és gondolkodási időt próbálok nyerni, hogy ne legyen annyira esetlen, amit mondani akarok, mint amennyire azt hiszem, hogy az lesz.
- ...csak szokatlan. Mert meg tudom csinálni, eddig is ment, mindkét kezem és lábam tökéletesen működik... – gőzöm sincs, hogy ezt meg minek közlöm, de azt hiszem mindegy is, főleg így utólag, hogy már kicsúszott.
- És nem tudom miért csinálod… És nem szóltam róla, mert, ha akarod, ha ez neked fontos, akkor… Ez neked fontos? Megcsinálni helyettem dolgokat? – a fejemben is sikerül belekavarodni az okfejtésbe, úgyhogy inkább feladom a dolgot. Igazság szerint valóban azt gondolom, ha képes vagyok rá, akkor nem látom értelmét a kisegítésnek, kivéve, ha ragaszkodik hozzá, mert ebben az esetben, akkor azt hiszem hagynom kéne. Nem?!
Hagyok arra időt, hogy reagálhasson – legalábbis így érzékelem – mielőtt megint sikerülne megszólalnom.
- Tervezel velem? A… a jövőben, mármint hosszútávon, így értem. Mert én nem gondolkoztam rajta, de megkérdezte, hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva és gőzöm sincs, mert az nagyon messze van és elvileg tudnom kellene, de nem tudom. Mert én nem gondolkodtam, hogy mi… Meg akarsz nősülni egyáltalán? Nem most, valamikor… – amellett lazán elhaladok, hogy ki kérdezett és mit, mert valahogy egyértelműnek veszem, az persze más kérdés, hogy neki valószínűleg nem lehet az.
- És, ha egyszer valamikor mégis családot akarsz? Én nem tudok... – nem fejezem be a mondatot, mert nem hiszem, hogy kell. Látta ő is a leleteimet, esetemben majdnem nulla az esélye annak, hogy valaha is képes legyek rá, a csodákban meg nem hiszek.
- Sok mindent nem veszek észre, nem érzek rá, én is tudom, és eszembe sem jut elgondolkozni rajtuk, mert nem esik le, hogy kellene, ezért kell tudnom… hallanom, ami másnak esetleg egyértelmű volna… csak… – újabb levegőt veszek és a hangom – meg azzal együtt én magam is – valamelyest zaklatottabbá válik.
- Szeretsz engem? – teszem fel még egyszer a nyitó kérdésem. Mert akár így van – akár nem – most már tudnom kell.

Fogalmam sem volt arról mire számítsak, ami nem tűrhetett halasztást és hajnali órában idáig citálta, hogy elmondja, hogy beszéljünk róla az alkohol bátorításának hatására. Elvárások, halvány sejtések hiányában, amik legalább egy kis mankót nyújthattak volna igencsak elkerekedik a tekintetem, amikor kibukik belőle mindenféle kertelés nélkül. Köpni-nyelni nem tudok tőle amellett, hogy nem tudom hová tenni miért most, miért ezek merültek fel problémaként vagy kérdésként. Mi a fene történt..?
Próbálom összetenni a képet a reakcióiból, elcsípni az ő gondolatmenetét, de minél többet mond annál nehezebbnek érzem a feladatot és annál inkább válik állandó vendéggé az arcomon a döbbenettől vegyes értetlenség, amihez hozzátársul lényegében.. Elég sok minden más is, változó mértékben ugrálva a szavait követően.
- Fontos..? Nem, nem azért csinálom, mert fontos lenne. Úgy értem nem tulajdonítok a dolognak legalábbis ilyen.. Jelentőséget, hogy feltétlen meg kell csinálnom, mint valami feladatot. – a halántékomhoz kapok és eszközölnöm kell egy sóhajtást, hogy teljes értékűen ébredjek fel – ne szimplán a sokk hatásaként. - Nem gondolkodom rajta, amikor látom valamiért nyújtózkodsz: megyek és leveszem. Ilyen egyszerű. Nem, mert megkérdőjelezném hogy rendesen működik a kezed és a lábad – direkt élek az ő szóhasználatával. -, hanem, mert ez magától értetődő. Nem kell kérned. Egyébként is tudom úgyse tennéd, sose teszed, de ha nem kell, kényelmetlenül érzed magad tőle.. – feljebb emelem a vállaimat, felér azzal a megadó mozdulattal, amit a szobába eresztésekor produkáltam. Nem akartam semmit ráerőltetni, de eddig egy szót sem szólt arról így érinti az, hogy segítek és még most sem értem ez milyen összeköttetésben van a probléma gyökerét jelentő alapkérdésétől. Vagy miért zavarja.
- Mondd. Valahogy abbahagyom. – ..majd az eszembe vésem és mantrázom a nap 0-24 órájába. A huszonnégyből legalábbis az ébren töltött órák számában, amik lényegesen többek, mint alapjáraton szeretném. Néha igényelném, mint mondjuk a következő hideg zuhanynál, ahol a logikai átmenetet itt-ott igencsak bogoznom kell, már ahol nem a döbbenettel kell foglalkoznom. Mintha lenne olyan.. Az elejétől szinte a végéig olyanokat sorakoztat fel, amik gondolati szinten sem merültek fel bennem és önmagukban is a frászt hozzák rám, nemhogy együttesen.
Hallom a kétségbeesettebb dallamba hajló hangját, a zavarttól még idegesebben táncoló tekintetét és az újból beköszönőt egyaránt. Nagyobb görcsöt nem is vághatott volna a gyomorszájam környékére, mint a rá való visszakanyarodással, amiről most már tudtom, hogy szándékosan tértem ki előzőleg.. Ez rohadtul sok.
- Oké, figyelj. – kezdek bele nem kis szünet után. Összeszedtem-e magam kellő mértékben? Mindjárt kipróbálom a vízen járást, hogy ne fulladjak bele..
- Ezekre nem tudok válaszolni. – nem fogom a bolondját járatni vele, inkább megmondom. - Nem akarok gyereket és nem hiszem, hogy a házasságnak bármi értelme van. Papír, jogi kötelezettségek és ennyi. Meg a felhajtás, ami.. – megrázom a fejemet, ezzel emlékeztetve magamat, hogy fogjam be és valami értelmeset nyögjek már ki. - Mindegy. Én nem az a fickó vagyok, aki öt vagy tíz évre előre gondolhat egyáltalán, ha már két hétre előre tudok tervezni összeteszem a két kezem. Ennyire előre is csak a beosztásom miatt, amiről remélem, hogy mindig lesz következő. Évek, hónapok.. Heh. Legfeljebb hetek, egyszóval nem tudom: miért kellene egyáltalán? Miért kellene tudnom mi lesz öt meg tíz év múlva? Vagy egy? Biztos van, aki normális életet él és tud ilyen távlatokkal kalkulálni, de ilyet ne várj tőlem. – nyomatékosan kérem rá:- Légyszíves. – a sarokba szorítottság érzése, mint a kórháznál..? Bassza meg, de még mennyire. Feszülten helyezkedek és nyelek, amibe a gigám is belesajdul. Nősülés, család..? Nem éppen a legjobb téma közvetlenül ébredés után, közel hajnali háromnegyed háromhoz..
Az arcélemet basztatom, mert emlékszem, nem felejtettem el mit kérdezett és.. Ez sose került elő. Mármint.. Nem, nem került elő ebben a formában, főleg nem ilyen állapotban tőle és ez kurvára ijesztő, hogy szüksége van rá. Leengedem a karom és muszáj vagyok a plafon felé szegni az állam. Ennyi idő még kell.
- Fontos vagy. – nézek rá vissza és határozottan jelentem ki az iméntit, ha lehetőséget hagyott a másodpercek alatt összekaparni magammal együtt a gondolataimat. - Nagyon is az. – mintha csak realizálnám siklik félre a tekintetem, az utolsó másodpercben újra irányába kanyarodva. Sose használtam azt a szót. Se Megs-nek, se senkinek és most sem tudom. A nyelvem hegyét is foghúzva közelítette meg, de elérni.. Az nem sikerült.

Magamtól esélyesen nem jutottam volna el idáig, nem ennyi kérdésig és főleg nem ezekig, amelyekre én sem tudtam választ adni pár órával ezelőtt, de azt hiszem most már mindegy is, tekintve, hogy a faggatózást sikeresen tovább passzoltam, ez alkalommal az elszenvedőjéből az elkövetőjévé előállva. De jó, hogy nem vagyok józan.
Igyekszem nyomon követni a válaszát és rájönni arra, hogy akkor most miképpen is kellene ehhez az egészhez hozzáállnom. Sejtem, hogy másnak magától értetődő volna elfogadni így, ilyen formában a nem kért segítséget. Az lenne a normális, ugye?!
- Nem, én csak... – megrázom a fejem közben röviden.
- Még mindig nem veszek természetesnek olyasmit, amit már kellene, ami elvileg magától értetődő lenne, de majd megszokom. Azt hiszem. Szóval nem, nem kell, hogy abbahagyd. – idővel majd talán nem lesz idegen. Nem csak az, hogy eléri helyettem a felső polcot, hanem, hogy hazahoz anélkül, hogy kérnem kellene vagy megtesz olyasmit, amit úgy érzem, hogy előbb szólnom illene érte.
Elhallgatok, figyelek, amikor azt kéri. És, ahogy beszélni kezd és egyre másra tér ki mindenre, amit a nyakába borogattam, úgy könnyebbülök meg egyre inkább. Lehet, hogy nem ez a megfelelő reakció – vagy a franc se tudja –, de addig, amíg Lee nekem nem szegezte a jövőt illető kérdéseit, eszembe sem jutott foglalkozni vele. A házasság gondolata nem mondhatni, hogy valaha is terítéken lett volna nálam, a gyerek kérdés pedig… inkább hagyjuk kategória.
Fel sem tűnik, de egyre nagyobb levegőket merek venni miközben, csak hallgatom a szavait. Nem várom, nem vártam ezek egyikét sem, és az, hogy ezután sem kell ezen gondolkozni… jah, igen, megkönnyebbülés.
- Oké. – szusszanok végül, jelezve, hogy felfogtam és így nincs mit tovább boncolgatni ebben a témában véleményem szerint, beleértve azt is, hogy miért most és honnan is jött ez a sok kérdés.
Amivel viszont a vallatást beszélgetést megnyitottam és vissza is tértem rá, még hátra van és bár eddig – ezzel sem – nem foglalkoztam vele különösképpen, most mégis jobban a tartok a választól, mint arra eredetileg számítottam. Főleg, hogy szünetet tart, hogy a mennyezetet nézi inkább egy ideig, visszatartva az egyszerűnek hitt választ. Mert annak kellene lennie, egyik vagy másik és kész. Gondoltam én…
A tekintetem nem veszem le róla, egyetlen pillanatra sem, kitartóan és érdeklődve figyelem az íriszeit, a vonásait, akkor is, amikor ő ezt nem viszonozza.
A válasza azonban ráncba szalajtja a szemöldökeimet és értetlenség barázdáit jeleníti meg az arcomon.
- Ez mi… mit jelent? – nem a szó konkrét jelentésével vannak gondjaim, hanem, hogy mégis miként kellene értsem. Mit jelent neki, mit takar az, hogy fontos vagyok arra az egyszerű kérdésre, amit feltettem. És itt elhallgatok újfent, amíg meg nem értem jobban. Pedig még közel sem értem mindannak a végére, ami a fejemben kavarog valahol az alkoholgőz alatt.

Csendben figyelem, némileg visszamaradt ráncokkal a homlokomon a beszéd ideje alatt és a legvégén röviden bólintok. Nem gondoltam még rá, hogy feszélyezte volna, főleg nem amiatt, mert számára sok minden nem természetes, ahogy ő állítja legalábbis. Észrevette saját magán ő is szokott ilyeneket csinálni vagy..? Ez is homály lenne? A reggeli kávé vagy a fogkefe továbbpasszolása például. Van, hogy előbb cselekszik, mint bennem felmerülne az igény a megszerzésükért vagy előbb adja, mint mozdulnék. Tényleg nem..? Nem esik le neki? Mindig a konokság számlájára könyveltem el a pillantásait vagy az önállóságához való ragaszkodását, de.. Ez a nő rosszabb, mint én. A kérdéseivel meg különösen porig aláz ebben a versenyben.
Elment a legjobbnak nevezett barátjához, aki most megkérdőjelezett lényegében mindent, amit csak lehetett és jól teletömte a részeg fejét? Jobb elképzelésem nincs mi történhetett, ennél logikusabb nem és mondhatom baromira nem örülök neki. Ezek egyike sem került elő eddig, nem volt rá szükség, hogy bármelyikről is beszéljünk. A gyerek az.. Nem, az a téma nem opció volt, oké, arról beszélni kellett, de házasság? Jézus. Ha az izgága kíváncsisága magasabb fokozaton égne és még jobban bele akarna menni a részletekbe nagy valószínűséggel elérném a besokallási pontot. Közel járok hozzá egyébként is, úgyhogy az a kiszusszantott oké elmondhatatlanul nagy megkönnyebbüléssel juttatja a levegőt a tüdőmbe. Előtte, mintha egy cseszett zongorát vágtak volna a mellkasomhoz, ami nem volt valami kellemes és a gondolataim összeszedését sem segítette elő. Marhára nem, de az, hogy ezután sikerül magamat még el is bízni, hogy túl vagyunk a nehezén.. Azt hiszem egy meglehetősen korrektül fogalmaztam, más szóhasználattal fejeztem ki magam, de ssz. Ez nevetséges. Nem akarom kinevetni, inkább szól az egész szituációnak vagy annak, hogy így tudom kezelni, már fogalmam sincsen, de megremegnek a vállaim miként azon vagyok elnyelnem a kikívánkozó nevetést, amit kínos vigyor is követ.
- Mit.. Mit jelent? – második neki futásra fejezem be a kényszeredett fújtatásban végződő visszakérdezést. - Direkt ittál ennyit és szivatsz, ugye? – nem bántásból vagy támadásból, tényleg nem annak ellenére, hogy biztos annak hangzik. Tisztában vagyok vele és bocsánatkérőn tartom fel a másik kezem, amire nem támaszkodom, feltartóztatva, ha esetleg megindulna megint a szóáradata. Már amennyiben ennyivel sikerül megállítanom egyáltalán, ha lezúg a lejtőn az a mennyiség..
- A te értelmezésedben mit jelent? Azt, hogy rohadtul a frászt hozta rám a látvány a Pike-ban? Vagy még annál is jobban kiakadtam a kórházban? ..kétszer is? A másodiknál, pedig igenis haragudtam rád, mert ismét ott voltál? Ismét oda kellett mennem? Hm..? – nem, megint nem letorkollni akarom és időben veszem észre magamon, a hangomon, úgyhogy lassítok, csendesebbre veszem. - Vagy, hogy érdekel merre vagy és örülök, hogy magadtól mindig küldöd a helyzetjelentéseket ezzel kapcsolatban? Érdekel. Érdekelsz. Fontos vagy. – meglepődnék, ha ennyivel tisztáznám a kérdését és a jó módszert választottam volna a megválaszolásához, de hé. Ez már megszokott, nem?

Azt hiszem a megkönnyebbülés nem csak engem, de őt is utoléri… valahol. Nem tudom, eddig nem volt terítéken – eszembe sem jutott – komolyabban is belemenni abba, hogy kellene – kellene? – a jövőt érintően bármin is gondolkozni vagy azzal foglalkozni. Esküvő? Nem olyan okból mennék el mellette, mint ő, egyszerűen csak… sosem tudtam elképzelni magam fehér ruhában, virágos körítéssel meg a többi együttjárójával. Főleg nem úgy, hogy nem egy életbiztosítás a munkám – eztán meg pláne nem lesz az, ha végre majd visszatérhetek terepre –, így pedig talán érthető, számomra logikus, hogy miért nem is izgatott a kérdés korábban. Bár már gyerekkoromban sem, mint a legtöbb a lányt, de ez most mindegy is.
Ha nem esem teherbe véletlenül, nem hiszek abban, hogy előkerült volna a téma. Most pedig? Nem, ezt nem mostanában szeretném újra feszegetni.
Persze, hogy nem sikerült hová tenni a válaszát. Egy egyszerű, de ebben az állapotomban is remekül nyomon követhető igent vagy nemet várnék és ennyi. Körítés és magyarázat, ígéretek és minden egyéb nélkül. Ehelyett azonban olyan választ ad, amivel nem sokat tudok – jelenleg – kezdeni.
Fontosnak lenni… fontos sok minden lehet az ember életében és így nagyobb fejtörést okoz, mint amire fel lennék készülve, főleg tequilától nyomott tudattal.
Az, hogy megrázkódik a válla, a vigyor, a fújtatás egyetlen dolgot közöl csak. Összepréselem az ajkaimat, gombóc feszül a torkomba és az egyébként is vadul csillogó tekintetem csak még inkább fényessé válik.
- Ne nevess ki. - ha ennél halkabban sikerülne megszólalnom, az már suttogás volna. Íriszeimet elszakítom tőle és hirtelen érdekesebb lesz a magam alá húzott lábam – a másikat lelógatom az ágy szélén –, és az ujjaimmal a farmer ráncait kezdem piszkálni a térdhajlatom magasságában. Így hallgatom a szavait, némán, minden egyes szóra megpróbálva koncentrálni. Mire a végére ér és a hangja is megváltozik, vagy legalábbis a hangereje és a beszédtempója, a tekintetem visszatalál hozzá.
Nem válaszolok. Nem azonnal.
Felállok az ágyról. Gyorsabban, mint szerettem volna és ezért a mozdulat meg is akad, ahogy mindkét talpam a padlón köt ki. Van mondanivalóm, túl sok is, ami azt illeti, de egyelőre gőzöm sincs miként kezdjek neki, így hát csendben maradok. Megindulok, megállok. Megfordulok, visszafelé mozdulok, fel-alá járkálva két-három lépést, izgatottan vagy izgágán, magam sem tudom, olykor rápillantva, olykor inkább másfelé, nagyobb levegőt kortyolva és várva, hátha tisztábbak lesznek a gondolataim. A magam számára is, arról nem is beszélve, amit meg közvetíteni szeretnék. Neki.
- Az én értelmezésemben... – a sajátját megválaszolta végül, így igazából azt nem nekem kell – jobb is –, hiába kaptam a költői(?) kérdést. Viszont ebbe kapaszkodva indulok neki a folytatásnak.
- ...oké. – szusszanok végül és megállok, vele szemben, de egy jó bő lépéssel távolabb tőle.
- Nem azt mondtad, hogy igen vagy nem, pedig… – megint szusszanok, mert nem akarom, hogy azt higgye, nem értékelem vagy fogtam fel, amit az imént hallottam.
- Kellett, hogy halljam. Hogy tudjam. Nem kérdezem többet, nem akarom, de egyszer igen. Most. Hogy ez az egész nem csak... – nem fejezem be a mondatot, csak a tekintetem szakítom el tőle. Nem azért marad a mondat másik fele nélkül, mert sötétben akarom tartani, valahogy fel sem tűnik, hogy nem pakoltam hozzá azt, ami a fejemben van amit Lee nem egyszer hangsúlyozott ki a ma este során… basszus. Megint összepréselem az ajkaimat megszólalás előtt és csak akkor pillantok rá megint, amikor a kérdés közepén járok már.
- Akarod egyáltalán tudni, hogy én… hogy érzek? – szünetet tartok, de csak akkor folytatom, ha azt látom, hogy igen, van hajlandósága arra, hogy hallja.
- Kérdezd meg. Úgy, ahogy én. Kérlek. – okom van arra, hogy miért így, hogy miért kérem, azt feltételezve, hogy egyébként magától nem tenné meg. Nekem viszont kell. Már, ha egyáltalán tudni akarja...

Abszurd. Számomra valahol nagyon is abszurd ez a jelent és képtelen vagyok egészében visszafojtani a nevetésre kényszerítő ingert. Kibukik, eléggé ahhoz, hogy kényelmetlen érzést teremtsen Jacks részére. Róla, pedig rám is átvetül. Meg kell köszörüljem a torkomat, kiverni onnan a visszamaradt késztetést..
- Nem rád irányult. – a mondat eleje ingoványos talajt tapod abban a tekintetben, hogy nem valami komolyan indítom, de a végére megregulázom magam. - Sajnálom. – ..tényleg. A magyarázkodást elhagyom, kevesebb hasznot hozna, mint további bonyodalmat teremtene, amiből enélkül is többel meg vagyokunk áldva a szükséges fejadagnál. A tekintetét keresem, miközben beszélek, függetlenül a megnőtt érdeklődésétől a farmeranyaga iránt amiért igazából a legkevésbé sem hibáztatom, pedig ő tette fel azt az őt nagyon is foglalkoztató kérdést, amire egy kibúvó megoldással felelek. Türelemmel várom ki a pillanatot, de már megfogyatkozottabb mennyiséggel figyelem a reakcióját, mikor és mit fog szóban reagálni. Könnyű arra gondolni csak tetézni fogja az eddig tőle hallottakat és egyelőre a hirtelen döntés általi felpattanása, valamint az azt követő toporzékolása ezt vetíti előre. Számomra ezt.
Kérdőn emelkedik a szemöldököm, mikor másodjára is visszanéz rám és úgy dönt nem most fog megállapodni.. Sem harmadjára vagy negyedjére. Figyelek. Teljesen, de ha tovább fogja írni a nyolcasokat vagy folytatja az ide-oda ingázást bele fogok őrülni. Mindkét lábam a padlót éri, ahogy teljesen kifordulok oldalra és követem a forgolódásának irányait. Épp ezért egyenesedek ki valahogy lelkesebben, amikor belekezd. A szusszanásig. Kezdi, nem kezdi, hova akar kilyukadni a néhol nagyon is hektikusnak ható gondolatmenetében és most, ismét eljutva a lényegig.. Moccan az állkapcsom, szólnék, de meggondolom magam – pontosan a félbe hagyásért.
- Nem csak.. Mi? – nem arról van szó ne hallottam volna tökéletesen az előzményt. Nem, nagyon jól hallottam, de ahogy ő is kérdez most úgy fogok én is, mert igenis azzal akasztott meg, hogy nem fejtette ki. Neki fogott, de nem fejezte be pontosan miért is kell hallania, törtet érte, hogy megtudja. ..én akarom-e egyáltalán tudni? Teljesen mindegy a kettő válaszlehetőség közül melyiket mondaná, csak abban vagyok biztos egyiktől jobban kiakadnék, mint a másiktól és egyelőre nem tudnám megjósolni melyik szakajtana nagyobbat.. Őt néztem, de a megakadályozhatatlan nyelés pillanatában a tekintetem a vállára siklott, majd töredéknyi időre le a térdéig, amit nem olyan régen még piszkált az ágyszélen ülve. Visszatalálok a szemeihez, nem telik el egy másodperc sem, hiába érzem jóval többnek nála és bólintok. Nem magam miatt – miatta. Lenyelem, valahogy megemésztem. A gond csak ezután jelentkezik, ismét, egy szó képében. Bassza meg, egy kurva szóról van szó az isten szerelmére.. Szisszenésként hal el az első próbálkozásom, amitől megfeszített állkapoccsal korholom magam egy nagyobb lélegzetvétel társaságában szitkozódás helyett. Jézus, látványos a küszködésem..
- Szeretsz engem..? – a szembogarairól az arcvonásaira ugranak az enyémek és a karcosan elreszelt, tőle idézett mondat végeztével ismételten feszület húzódik végig az arcélemen. Kevésbé erős, látható, de ott van – bár, hogy látja-e.. Felhúzom a lábaimat egy hanyagabb törökülést utánozva és megakasztom a bokáimnál a kezeimet. Nem mondanám, hogy eszembe jut a levegő igencsak létfenntartó jelenlétével foglalkozni..

Kicsit oldalra billen a fejem, megint összepréselem az ajkaimat és végül, ahogy elfordítom róla a tekintetem, úgy bólintok is egy egészen aprót, de azért láthatóan. Azzal, ahogyan a mondatot kezdi, nem is a szavai, inkább az, ahogyan kimondja őket, nem győz meg arról, hogy nem rám irányult, de a végére megkomolyodó hanglejtés miatt nem feszegetném tovább.
- Oké. – toldom a bocsánatkérése után, halkan, jelezve, hogy ennyiben hagyhatjuk, nem akarom tovább ütni a vasat ebben a tekintetben. Józanul valószínűleg én is hasonlóan állnék hozzá az egész helyzethez. Vagy nem tudom, nem is fogom megtudni, így elengedem a gondolatot már akkor, amikor megfogant a fejemben.
Észlelem a kérdőn megemelkedő szemöldökeit, a helyzetváltoztatását, ahogy az ágy szélére helyezkedik. Nem szándékosan, nem direkt húzom az időt, próbára téve a türelmét ezzel. Igyekszem valahol belekezdeni úgy, hogy értelme is legyen annak, amit szeretnék, hogy ne csak az én fejemben álljon össze a maga rendkívül zavaros módján.
Aztán, ahogy végre megszólalok, visz a lendület egy rövid ideig, talán túl gyorsan is, ezért marad le a mondat másik fele, de, ahogy visszakérdez, kizökkent. Szóban már rég megakadtam, inkább a gondolatfolyamból ránt ki és ennek okán értetlenül pislogok rá.
- Mi nem csak… mi? – gyorsabban kérdezek vissza, minthogy végiggondolhatnám vagy egyáltalán leesne, a gond ott van, hogy félbehagytam a megkezdett mondatot és nem sikerült befejeznem hangosan. Nem, az alkoholgőz alatt nem esik le mit is akar hallani, mire kérdezett vissza.
Az a másodperc, amíg eldönti, tudtomra adja, hogy egyáltalán érdekli-e, miként érzek, olyan kicsire rántja össze a gyomrom, hogy szabályosan fizikai fájdalmat okoz. Amit nem old fel sem a végül megeső bólintása vagy, ahogy látom rajta, miként küzd meg azzal, hogy feltegye azt a kérdést, amit én is neki. Azt az érzést kelti, hogy valami borzasztó dologról van szó, hogy annak éli meg, amitől szabályosan lelkiismeret-furdalásom támad már azelőtt, hogy választ adhatnék.
Nyelek, de a torkomba feszülő gombóctól nehezen megy és egyre kevésbé érzem kényelmesen magam a tekintete kereszttüzében. Ahogy pedig végül, második nekifutásra kiejti a kérdést, belém rekeszti a levegőt. Én kértem, tudom, de más feltenni és arra a választ várni, mint hallani.
Elkapom róla a tekintetem, a kezem automatikusan lendül az arcomhoz és az orrnyergemre illesztem. Lehunyom a szemeimet és ahogy megremeg a szám széle, úgy csúsztatom lejjebb a tenyerem és tapasztom az ajkaimra annyi időre, amíg összeszedem magam. A vállaim megereszkednek, kell pár másodperc, amíg mozdulni tudok, immáron lassabb léptekkel elérve az ágyat, mint ahogy felpattantam onnan és visszaülök a szélére – részben inkább csak annak dőlve – nyújtott lábakkal. A kezemet leengedem, végül a combomra teszem mindkét tenyerem és felé fordítom a pillantásom.
Először csak egy aprót bólintok, lassan, válaszként. Azt követi még egy, majd még egy és még néhány, bólogatásba fordítva a mozdulatsort. Még mindig röviden – az egész talán egy-két másodpercig tart – és aprókat, de valamivel gyorsabban, mint ahogy az első sikerült. Végül elszakítom tőle a tekintetem és a kezeim felé irányítom.
Ha nem szólal meg, akkor hagyom én is, hogy beálljon a csend kettőnk közé, kicsit hosszabban, mielőtt megint levegőt vennék egyetlen kérdés erejéig, ami közben nem nézek rá.
- Haragszol?

Van egy sejtésem arról, hogy a félszeg oké mit jelent és a válasz nagyon egyszerű: nem oké. Neki nem, viszont ahogy ő sem feszegetné tovább úgy én sem fogom boncolni a bocsánat kérést vagy magyarázattal nyújtani a témakört. Nincs rá idő és nem is akarom. Most kellemetlenül érinti, még szép, technikailag kiröhögtem, de ez nem örökérvényű vagy hosszú távra szóló sérelem. Kialussza. Másnaposan majd rájön mennyire inkább a saját feszültségem oldásaként tettem semmint, hogy tényleg kényelmetlen helyzetbe hozzam, amibe ő lazán belelökött és nincs is tisztában vele hála a bátorító alkoholmennyiségnek a szervezetében. Vagy csak nagyon mélyen konganak a harangok a fejében erre vonatkozóan. Prés alatt érzem magam a beszélgetés alatt és ez egy erős motiváció a rá irányuló figyelmemhez, a helyezkedéshez, a nyílt érdeklődésem kimutatásához. Igen, egy minimális sürgetéshez is, ami ott van a tartásomban és a hangos, mély lélegzetvétel képében. Csak nem vagyok a tudatában, amire rátesz egy lapáttal a félbe hagyott mondatvég. Összébb vont szemöldökkel, értetlen kifejezéssel nézek rá és nem átallok rákérdezni mit nem mondott ki. Nem tudom. Nem vagyok gondolatolvasó, mint azt már számtalan alkalommal prezentáltam.
Előre bukik a fejem  a reakciójától. Önkénytelenül, gyorsan és egy másodpercre csak. Marha könnyű veled ittasan. Nem kezdek bele még, de a nyílt tenyeremmel felfelé mutatok rá:
- Te mondtad hallani akarod a választ.. – párdon. - Kell, hogy ez az egész nem csak.. Nem csak egy mi? Időpazarlás? Emiatt szeretnéd tudni? – nem áll szándékomban szavakat adni a szájába, de eléggé úgy fest egy bizonyos szintig muszáj vagyok. A saját gondolatai között is eltévedt az imént, ahogy másabb – a sajátomból – irányból ragadtam meg a vezérfonalat. Önmagában ennyi is elég, hogy megállapítsam mennyire szabadulni akar ettől a fájdalmasan kínos állapottól nagyjából minden porcikám, de konkrétan idiótának érzem magam, miután felteszem az általa már elhangzott és kért kérdést a bólintást követően. Nem szerepelt soha a beszédtémáim között a mostani. Még szép, hogy szarul érzem magam tőle, mint akinek a fogát húzzák. Bőven kívül esik a komfortzónámon, sőt, kifejezetten más kategóriába esik.. Kurvára ijesztő, hogy így vagy úgy, de válaszolni fog egy olyan kérdésre, ami sose merült fel. Miért nem..? Inkább: miért kellett volna?
Minden egyes rohadt másodperc elteltével feszültebbé válok, amit kezdetben csak ujjdobolással próbáltam levezetni. Ügyelnem sem kellett rá, hogy ne legyen feltűnő. Elég ránézni mekkora fejtörést okoz neki összeszednie magát, hogy szóra nyissa a száját. Azt várom, amikor elveszi a kezét a szájáról és erőltetetten lököm ki a levegőt a tüdőmből. ..amikor megereszkednek a vállai. ..amikor végre megmozdul, de csak helyet foglal az ágyon. Ő viszont egyáltalán nem szólal meg. Ezután se. Megfeszül az állkapcsom, mielőtt benedvesíteném a szám és nyelnék, a felém fordulását megelőzően, amit érzékelve én is így teszek. Csak egészében, végül felhúzva aa jobb térdem és azon támasztva meg a könyökömet, összekulcsoltan lógatva le róla a kezemet. Az első bólintást nem tudom hova tenni francot nem, a második,  harmadiknál realizálódik miért teszi. Ez a válasza és annyira utálom, hogy valami betegesen könnyen csúszik ki egy sóhaj. Megkönnyebbülés..? Ez.. Nem tudom. Őszintén nem, mert csak sajnálni tudom és még annál is jobban, amikor percek elteltével szólal meg ismét. Szégyellem magam, hogy mindezek után.. Görcsbe rántja a gyomrom és a fejingatás mellett automatikusan vágom rá:
- Dehogy. – van benne egy önkénytelen él, ami a meggondolatlan kicsúszás miatt eszi magát a hangomba. Én sem tudom megmondani száz százalékra, mi az, amitől bepöccenek és mi az, amitől nem, de ez valahogy evidens a számomra. Csak nekem, nem neki és itt a probléma.. Most haragszom-e? Igen. Rá? Nem.. Ez, pedig annyira tipikusan elcseszett.
- Sajnálom, hogy egyáltalán felmerült benned az ellenkezője. – ezen a ponton fogom a szoba sötétebb sarkát fixírozni függetlenül attól visszaemelte-e a tekintetét vagy se a szemkontaktus visszavételéhez. Az én saram, nem firtatom. Nem hiányzik. Nagyon-nagyon nem. Éhgyomorra ez is sok.
- Oké.. - lassan fújom ki a levegőt és rohadt sokat ölök a következőbe. - Igen. - alig mozdítom az üstököm, jobbá a szemem sarkából ellenőrzöm merre, mit kutatnak a sötét bogarai és csak ezután fogok tényleg visszanézni. - Ez a válaszom. Igen. - határozottan hangzik el az előző próbálkozáshoz képest. Könnyű volt? Áh. Rohadtul távol áll tőle, ezért is maradok mozdulatlan. Mi másba vezethetném le..?

Látom az értetlenséget a vonásain, ami hasonlóakat rajzol az enyémekre és meg is akaszt minden létező tekintetben. Nem, nem jövök rá arra, hogy mire is utal, kérdez vissza. A saját gondolatmenetemet is nehéz követni főleg, hogy a jó része alapvetően nem is tőlem származik, pontosabban, ha nem kapok egy csokor, számomra nem vagy nem könnyen megválaszolható kérdést pár órával korábban, akkor eszembe sem jutott volna esélyesen neki szegezni őket, nemhogy még az övét, azt, hogy mire szeretne választ kapni. És ahogy előre bukik a feje, még kevésbé tudom értelmezni, ami éppen történik. Egészen addig, míg elölről meg nem fogalmazza, amit néhány perce én is és ezzel el nem oszlatja értetlenségem ködét.
- Ó… oh. – a tantusz leesik és koppan is, szóval ez volt az. Úgy tűnik nem fejeztem be a megkezdett mondatot, legalábbis nem hangosan ezek szerint. Azt hiszem.
Bólintok egyet, amihez érkezik a válasz is rögtön ami talán egyértelműbbé teszi majd vagy sem, miért is kell hallanom, miért kérdezem miért faggatom.
- Nagyjából igen. Hogy nem csak időpazarlás... – ő fogalmazott így, mégis utána mondom, bár eredetileg nem ezt a szót használtam volna, illetve nem is én tettem korábban, viszont meg fogom ismételni rögtön azután, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartok a megkezdett mondat közepén.
- ...nem csak kéznél lévő, szex… minden alkalommal forró, izgató, fantasztikus szex. - kezdek kicsit eltérni a tárgytól, így meg kell álljak a folytatás előtt, amíg összeszedem, hogy mit is akarok mondani.
...mert nekem nem csak az ...és egyre jobban kezdek megnyílni neked és... – megint levegőt veszek és ezen a ponton teszem fel a kérdést, egyáltalán akarja-e tudni, miként is érzek iránta. Mert ijesztő, nagyon is az, hogyha valahol, valamikor elmaradtunk egymás mellől és mást szeretnénk attól, ami közöttünk van, vagy egyáltalán a másiktól. Az pedig, hogy csupán fontos vagyok neki, ezt az érzést erősíti meg – azon túl, hogy kezdem azt hinni, valami szörnyűséges dolgot követtem el, akaratomon kívül –, ahogyan az is, amiként képtelen először kiejteni azt a bizonyos szót, abban a kért és visszaismételt kérdésben.
A feszültsége nem csak érezhető – pedig az alkohol sokat tompít az amúgy sem túl fejlett érzékelőképességemen, de még így is feltűnik, miként lengi körbe őt és engem is –, át is ragad rám, noha a saját magamé is megvolt eddig is. Olyan szellemet készülök kiengedni a palackból, aminek teljesen kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan következményei lehetnek, tudom. Másfelől viszont… inkább most, ma este hajnalban, mint később. Ha rosszul sül el, már most is pokolian fog fájni, ha tovább húznánk, csak rosszabb lenne. Mert egyszer csak kibukna, nem?!
Nem tudom, hogy a kiszaladó sóhaja pontosan mit is jelent a válaszként adott bólintásaimra és a beálló csend, a reakció elmaradása, leszámítva azt a nagyobb légcserét, arra sarkall, hogy rákérdezzek, vajon sikerült-e megint megharagítanom. Azt hiszem, hogy igen. Egészen addig, míg nem érkezik a gyors válasz rá.
Magára vonja az eddig elkerülő és jelenleg meglepettséget tükröző pillantásom. Levegőt vennék, hogy megszólaljak, de végül csendben maradok, ahogy megint szóra nyílnak az ajkai. Nem haragszik, mégis úgy érzem, hogy valami rosszat tettem… valamit, amit nem kellett volna. Észrevétlen kúszik a bőröm alá, bizsereg a tarkómban ez az érzés és hirtelen túl kevéssé válik a levegő a szobában. Menekülnék. Elég a másodperc töredéke ahhoz, hogy rám törjenek gyerekkorom legrosszabb démonai, amikor minden egyes család, amelyikhez kerültem, lemondott rólam, a tudat, hogy nem kellek annyira, hogy nincs szüksége úgy rám, ahogy nekem rá.
Hiszen nem néz rám. Basszus.
Felállok megint, készen arra, hogy kisétáljak a szobából, a lakásból és az életéből is, hiszen fontosnak értékelni és szeretni valakit nem ugyanaz. A fenébe is, nagyon nem…
Megteszem az első lépést az ajtó felé, amikor megint megszólal és ennyivel meg is akaszt a mozgásban. A levegő a tüdőmbe szorul, a gyomrom fájdalmasan ugrik össze és félek. Félek attól mit fog, mit akar mondani. Íriszeim az övét kutatják és akkor sem merek vagy tudok levegőt venni, amikor az első igen elhangzik.
Csak a második után juttatom oxigénhez a tüdőm, azt is inkább úgy, mint mikor fuldokló jut az első korty lélegzethez.
Ahogyan ő is mozdulatlan marad, úgy én is, előtte állva cövekelek le, valahol kicsit megsemmisülten. Nem megy bármit is tenni, megszólalni sem azonnal, kell hozzá pár másodperc.
- Kérlek mondd, hogy nem arra érted, meggondoltad magad és mégis haragszol... – nem könnyen sikerül megformálni a szavakat és bár a józanságom nélkül is eljutok oda, hogy kis esélye van annak, másként értette, ahogy értelmeznem sikerült, nem merek hinni magamnak, meg kellett inkább kérdezzem. A megkönnyebbülés pedig nem is érkezik meg addig, amíg nem tudom biztosan, a másik kérdésre kaptam választ. Arra, amelyiket legelőször feltettem, amit megismételtem és amire akkor csak annyit mondott; fontos vagyok.
- Miért… miért nem ezzel kezdted? – már, ha valóban úgy értette, ahogyan azt gondolom, akkor tudnom kell, miért nem ezt mondta, miért kellett azt hinnem, átélnem, hogy nem érzi, amit én...

..végül koppan neki és újra fel tudja venni a gondolatfonalat, amibe eszem ágában sincs közbevetést szúrni. Fejezze be a maga módján, csak valahogy igenis kanyarítsa oda a pontot a végére. Más körülmények között emiatt sem szinte ugyanazzal, a kerek magyarázatot váró pofával hallgatnám a tárgytól való eltérését a szex véleményezéséről, de most csak azért került szóba, mert az alkohol miatt nemhogy ténylegesen nem tudna végigmenni egy egyenes vonalon: beszéd közben sem tudja mindig megtartani a kijelölt irányt. A lényeget viszont értem. Megvan a kölyök a bábák között. Azelőtt, hogy valóban kifejtené és egy rohadtul nem könnyű kérdéssel, kéréssel folytatná a hajnali felverésemet. A korai idővel már nem küszködök, réges rég éberre pofozott a vallatási módszerével, ellenben igenis rá kell kényszerítenem magam arra a bólintásra, arra a két, röhejesen rövid további szóra. Ciki, nem ciki – ez van. Ki kell erőltetnem magamból és ez jobban a komfortzónám szélére táncoltat, mint amennyire ő azt érzékeli, érzékelheti. Feszült vagyok? Hmpf, még szép. Van ebben bármi meglepő..? Valahol ez vegytiszta sarokba szorítás.
Ez azután sem múlik el egyik pillanatról a másikra, hogy nagy nehezen felteszem a kérdését és apró bólintások sorával adja tudtomra azt, amihez valószínűleg túlságosan kiszáradt mostanra a torka.
Ahogy feláll egy másodpercre valóban felkapom a vizet az iménti kijelentésemmel szembe menve. Nem teljesedik ki az érzés, de a kezdeményéből meg tudom állapítani: a hirtelen vett, nagyobb lélegzetvételből, a feljebb egyenesedés önkénytelen reakciójából, az enyhe tartásváltoztatásból. Ne merészeljen önhatalmúlag elmenni, mert nem tetszik neki az, amit kieresztett abból a bizonyos palackból.. Ne merjen, miközben teljesen józanul kell arra választ adnom, amire ő a mellékelt ábra szerint is csak egy üveg vagy tudom is én mennyi szesz segítséggel volt képes és neki megvolt a lehetőség arra, hogy ezt elkerülje. Ő döntött így. Vállalja. Nem utolsó sorban ne merészelje ennyire ne értékelni, hogy én sem álltam fel és igenis itt maradtam, kimondtam..
- Az istenért Jacqueline Collins – üljél már le. – nyomatékosan kérem és az utolsókat lassabban tagolom, miközben előre nyúlva jelzem két látványosabb tapodással hol volt nemrég még az az izgága hátsó fele. A hajlandóság hiányát látom rajta vagy a makacskodás legkisebb jelét is hát felállok, hogy jobb belátásra bírjam az elhagyott ülőhelyét illetően – azaz visszatereljem, pláne, ha helyette felbuzdul a megmozdulásomon és inkább az ajtó felé lép egyet. Azt gond nélkül becsukom még azelőtt, hogy odaérne. Ezen ne múljon, de idebent és nyugton fog végig hallgatni..
A kérlelésre egybőli válaszként rázom meg a fejem, elmaradhatatlan fújtatással az előzményben, ami inkább szól annak, hogy mikor végre ténylegesen és úgy adok választ a kérdésére, ahogyan azt kérte, akkor sem.. Valahogy az akkor sem jó. Szándékosan vagy véletlenül? Számít? A nemet intő mozdulat egy részét a tenyerem fogja fel, ahogy meg-, beledörzsölöm közben a képemet.
- Nem. Nem arra. – nincs nyoma ingerültségnek a hangomban, mégha keményebben is mondom ki a szavakat. Nyugodt vagyok, jó részt az, a többiben meg hadd ne soroljam.. A könyököm a térdemen van továbbra is, így fogom az állam alatt megtámasztani az ujjaimat, így fog nyúlni a kérdést rejtő pofám – mihez kezdjek veled? A fejfájós pillanatot a miért töri meg és nem tehetek róla, megint kibukik belőlem a nevetési inger, ami egyszer már félreértést okozott, egy csendesült oké-t.
- Ugyanazért, amiért neked innod kellett ehhez a beszélgetéshez.. Attól, hogy így van még nem könnyebb előállni vele. A fenébe is, a húgomnak se mondom. – ..mondtam. A jelenlegi viszonyunk előtt se. Egyáltalán nem emlékszem rá, hogy a családban valaha is dobálóztunk volna ilyen szavakkal és emiatt soha nem is éreztem rá késztetést. Most sem. Most is csak azért, mert ő kérte és nem, nem azért, mert így hamarabb fogja abbahagyni a téma feszegetését. Sejtheti, inkább befogtam volna vagy megmondom, hogy hülyeségnek tartom.
- Egyébként is egy barom vagyok. Mit vártál? Majd megkönnyítem a dolgod azáltal, hogy ezzel kezdem? Hm? - az állam helyett a halántékomat támasztom eddigre és hiába van egyfajta humoros fűszerezése a visszakérdezésnek egy vérszegény görbület társaságában, nem, komolyan gondolom. Ennyire egyszerűnek kellett volna lennie és rögtön ezzel indítanom? Egyszerűnek hangzik, elismerem. Csakhogy nem az. Tudhatná. Tudnia kellene, nem igaz?

Nem emlékszem, nem tudok példát mondani arra – vagy visszaidézni akár egyetlen alkalmat is –, hogy a teljes nevemen szólított volna. Collinsnak igen, csakígy, csupaszon a vezetéknevem, nincs benne semmi meglepő vagy érdekes, mások is teszik. Jackie, Jacks a megszokott, általános, természetes. Azonban a Jacqueline… sosem szerettem valójában – a rövidebb verzióját igen, de az most nem lényeges –, és halvány gőzöm sincs, hogy ezt megelőzően valaha is konkrétan hívott volna így. Nem rémlik. Azt viszont egészen tisztán érzékelem, hogy sok jót nem jelent. Ott van a tekintetében, a hanglejtésében, a nyomatékosított felszólításában kérésében és a mellékelt kézmozdulatában. Megüti a fülem, kellemetlenül cseng vissza és bár jobb szeretnék menekülésre készen állva maradni, egyetlen szó vagy bárminemű ellenkezés nélkül szót fogadok ülök vissza az ágyra, még egy utolsó pillantást ejtve az ajtó felé mielőtt a fejemet is alig észrevehetően, de lehajtanám. Ha akarnám, de tudnám tagadni, milyen hatással van rám...
Nem, az első igennek – és még a másodiknak sem – nem tudok felhőtlenül örülni, előbb tudnom kell, semmi esélye sincs annak, hogy máshogyan értjük pontosan mire is adott választ. Mindenkinek jobb, ha nem hagyja rám, hogy értsem, ahogy akarom.
Részben ad csak némi megkönnyebbülést a határozott tagadása, ami rögtön újabb kérdést szül a részemről. Persze, hogy tudni akarom, miért…
A nevetést pedig nem sikerül hová tennem. Rezzenéstelen vonásokkal figyelem, immáron felé fordulva, nem teljes testtel, csak a fejemmel, kivárva, hogy magyarázatot adjon, mégis mit talál annyira mulatságosnak.
Nem fair, ahogy felhozza, a húgának sem mondja. Nekem ezt honnan kellene tudnom? Annyira nem enged be az életébe, hogy ezt – sem – tudom róla. Egyenesen és érthetően kérdeztem és nem teheti, nem vetheti a szememre, hogy mennyire nem könnyű előállnia vele, pontosan azért nem, mert épp most fogalmazta meg, nekem sem volt az.
- Tudom, hogy nem beszélsz ilyesmiről. Magadtól nem. – én sem, de ezt most azt hiszem inkább hagyhatjuk, már nem számít miért vagy minek okán támadtam le alig fél órával ezelőtt.
- Nem engedsz be, nem beszélsz magadról vagy a múltadról vagy arról honnan az a sok harag benned; mit miért akarsz vagy nem akarsz, miért van az a heg az arcodon; miért dühít, ha azt teszem, ami a hivatásom, miért nem tetszik, hogy átkerültem a katasztrófavédőkhöz vagy, ha ott alszom a legjobb barátomnál, és ne mondd, hogy ez nem igaz… és én nem kérdezem, nem kérdezlek, mert a legtöbbször úgy érzem, hogy tojáshéjakon járkálok körülötted és jobb, ha hagylak magadtól megnyílni, de nem teszed… És, ha mégis kérdezlek, sosem tudom, hogy dühös leszel-e miatta vagy sem és igen, most megtettem és egyenes voltam, egyértelmű és nem, nem tudom mit csináljak másként… csak mondd meg, oké?! Kell, hogy megmondd, mert magamtól nem jövök rá, próbáltam, de ebben nem vagyok jó, sosem voltam. – válogatás nélkül öntöm rá, ami éppen eszembe jut, nem számít, hogy azok mennyire kapcsolódnak vagy sem egymáshoz. Ad még annyi bátorságot és zsibbadtságot az elfogyasztott alkoholmennyiség, hogy kiborítsam azt a bizonyos bilit teljesen. Szükségem van azokra a vonalakra, amik mentén működhetünk, mert az egyértelmű – számomra –, hogy magamtól nem tudom, nem fogom őket érzékelni.

Végig rajta tartom a szemem a helymutatást követően, így könnyen kiszúrom a lopott pislogását a menekülő utat jelentő ajtó irányába, amikor végre leteszi magát az ágyra. Az itt nyomomba érő megkönnyebbülés rövid lejárati időnek örvend, mert rögtön feleannyira csökken a fejszegést követő másodpercben. Nem lett sokkal jobb azáltal, hogy leült, csak eggyel kevesebb dolog miatt kell fognom a fejem. Nagyszerű baszd meg, elnyomok magamban néhány cifra káromkodást. Most attól fogok megőrülni, hogy mennyire rohadtul nem érzem biztosnak a kitaposott talajt sem a lábaim alatt.. (…)
Nem kellene meglepődnöm vele kapcsolatban már az ég egy adta világon lassan semmitől sem, főleg nem attól a tényszerűen ismétlődő sormintától, amiben minden megadott válaszomat törvényként követi egy újabb kérdés – mégis sikerül. Innen a száraz felnevetés. Az igazat megvallva a falat szívesebben fejeltem volna, de arra sokkal jobban rászolgál az, amivel ezután vág tudattalan vagy tudatosan gyomorszájon.. Nem azzal, hogy szóvá tette, hogy a felsoroltak közül semelyikről nem beszéltem vele – egy csepp újdonság nincs a mondandója ezen részében. Összeszorított fogakkal húzom el egymáson az alsó- és felső állkapcsomat a hallgatás ideje alatt.
- Könnyűnek hangzik megmondani, mint egy igen- vagy egy nem-t adni válasznak a kérdésedre.. Pofon egyszerű. – megállom az erős késztetést, ami egy újabb pofagyűrésre emelné el a kezemet a térdem felszínéről. Nem figyelek oda a légzésemre, nem veszek nagy levegőket vagy ügyelek az egyenletességre – az utolsó szó elhangzása után még vagy két, hosszú másodpercig meg sem fordul a fejemben, hogy talán szükségem lenne a tüdőm megtelítésére. Töröm a fejem. Ások, vajon mit mondhatnék, pedig pontosan tudom mit.. Nem fordítottam el róla a tekintetem, csak lejjebb eresztettem a kulcscsontjára. Ott időzve rázom meg a fejem. Alig láthatóan, tényleg kicsit, ami csak magamnak szól.
- Nem kell semmit „másként csinálnod”.. – élek szándékosan az ő szavaival. - Nem tőled függ dühös leszek-e vagy se. – a lábamra könyöklő kezemmel bökök magam felé: igen, tőlem függ. Pontosabban hozzám köthető. Szar beismerni, de a felsoroltak közül egyik miatt sem rá haragudnék és emlékeim szerint nem is haragudtam. Más kérdés kurvára nem így jöhetett le neki, ami nem oké, de nem tudok utólag változtatni rajta..
- ..igazából fogalmam sincs sok esetben mikor éppen mitől leszek az. Túl nyomó részt meglepetést, instant. – röhejesen hangzik? Akkor már ketten vagyunk vele, mint az erőltetett irónia is híreszteli a hangomban. Meglepetés. Instant. Jah, jó vicc. Jó elbaszott.
- Ugyanúgy nem tudom, mint azt ahogy azt se miként kellett volna belekezdenem.. Helló, Ron vagyok. Az apám tizenkét éves koromban majdnem beleépítette a koponyám a kerítésbe, de remélem nem zavar a nyoma.. – mutatok a szóban forgó hegre a járomcsontnál. - ..egy esetleg két körre kapható vagy? Ssz, hogy kellett volna? Két ruha fel vagy levetése közben? Vagy amikor a vízvezetékkel szívtunk a házadban? Reggelinél, kávéval kísérve? Zuhany közben? A többi sem vidámabb téma és rohadtul nem akarok rágondolni, ha van rá lehetőségem. Az a kevés is, amikor én döntöm el. ..amikor végre én döntöm el, hogy nem határoznak meg. Tudod milyen. Elmondod, másként néznek rád, elkezdenek sajnálni, elnéznek neked dolgokat, más bánásmódban részesítenek és pontosan ez az, amire nincs szükségem. Meg se kockáztatom. Senkivel. – ez az a pont, ahol mély levegőt kell vennem és egy másodpercre megállnom, hogy ne úgy értse, mert persze, hogy képes rá. - ..mert önző vagyok és magamra gondolok. Igen. Ez mindig így volt és ezt.. Ne vedd magadra. Ne tegyél fel olyan kérdéseket ezután, hogy mit kellene másként csinálnod. Nem neked kéne. – berögződések, megszokások.. Ismerős, huh? - Az meg, hogy nem örülök a tovább képzésednek oké, nem tagadom le, de tiszteletben tartottam a legelejétől kezdve. Ne húzd rám. A munkáddal, pedig semmi problémám nincs. Miért lenne? Azért voltam bepöccenve, mert gondolkodás nélkül mentél be, zéró felszereléssel, zéró erősítéssel: hősködni. – feltartom a kezem, készülve az ellenkezés eshetőségére. - Nem. Ne kezd el légy szíves, hogy meg kellett tenned, mert más nem volt ott, esélyek így meg úgy, ösztönösen jött.. Hősködtél. Hazardíroztál. Kurva nagy mázlid volt, hogy élve kikerültél. Hányan szokták megúszni, hm? Kérdeznem kell? Pontosan tudod hogyan szokták végezni, akik ugyanezt eljátsszák Jacks. Pontosan tudod. Még szép, hogy rohadt pipa voltam amiért.. - ..és vagyok megint, amit észlelek. Időben. Jobban, mint általában, így meg tudok állni ezen a ponton és nem válik kifejezetten ingerültté a hangom, csak minimálisan feszültebbé ahogy előre görgettem a mondatokat.
- A helyemben hogy reagáltál volna az értesítésre, hm? - csúsztatom át a lehetőséget, mert ahogy én őt, úgy ő engem nem tud megérteni bizonyos dolgokba történő belegondolás nélkül. Fordított esetben..? Most keresek csak más nézelődni valót a helyiségben, rövid időre, csak szusszanásig.
- ..ha te nem vagy jó ebben, akkor én mi vagyok? - pontosan tudom, nem különb, ha nem rosszabb. Nem azért kérdezem. Csak ne rágja magát ezen, mert képtelenség lenne tulajdonképpen ezek bármelyikéért is joggal tennie..

Valószínűleg, ha nem tompítaná az alkohol áldásosan a tudatomat – még mindig –, akkor feltűnne a hangulatingadozása azt követően, hogy szó nélkül ülök vissza az ágy szélére. Nem akartam ezt tenni, abszolút nem erre készültem, mégis itt vagyok, mert felszólított erre kért és meg sem fordult a fejemben, hogy ellenkezzem. Most nem, nem ebben a percben és helyzetben. Ha másról volna szó, akkor valószínűleg már az ajtón kívül lennék… így azonban…
Végighallgatom, próbálva semmit sem elszalasztani a mondanivalójából, és kérdezek. Belekapaszkodva részben abba, amit említ, vagy legalábbis annak köszönhetően nyílnak újra szóra az ajkaim. Válogatás nélkül, mindent, ami hirtelen eszembe jut, amit tudni szeretnék kérdésbe csomagolva ejtem ki és a kusza gondolattöredékek azelőtt formálódnak kérdéshalmazzá, hogy valójában átgondolnám őket. Nem mintha ebben az állapotomban nagyon képes volnék rá.
Az állkapcsának újbóli megfeszítése és az elhangzó – kissé ironikusnak ható – megjegyzése leginkább azt az érzést kelti bennem, hogy megint beleszaladtam abba, amibe nem kellett volna és csak újra felbosszantom. Hogy nem lett volna szabad megszólaljak és főleg nem azokat megkérdeznem, amikre rámutattam az imént.
Kivárok. Csendben, figyelmesen, visszafojtva a légvételeimet is, hiába volna azokra szükségem és nem csak a tüdőm oxigénhez juttatása okán.
Végig rajta tartom barna íriszeimet és bár többször is van, amikor szeretnék közbeszólni, megállom és nem engedek a késztetésnek. Ő is hagyott beszélni, a minimum, hogy én is hagyom, főleg, hogy a kérdéseimre ad – így vagy úgy – választ. Amint pedig a végére ér, kell idő, míg mindent át tudok gondolni és csak nehezen megy összeszedni mi mindent szeretnék mondani neki.
Levegőt veszek, hogy belekezdjek, de itt meg is akadok. Úgy szalad ki a tüdőmbe rekesztett oxigén, mintha ott sem lett volna korábban. Nem tudom hol kezdjem, mire reagáljak és főként, hogyan. Hogy legyen az megfelelő köntösbe öltöztetve, akkor is, ha nem szoktam és nem is akarok kertelni.
Újabb levegőt veszek és bár alig pár perce szólt rám, hogy maradjak veszteg; nem tudok. Automatikusan állok fel az ágyról megint, de nem azzal a szándékkal, hogy újra az ajtó irányába keressek menekülést, egyszerűen csak muszáj éreznem a talajt a talpaim alatt és olykor fel-alá járkálni is. Kell.
- Nem tudok ülve maradni, ne kérd megint. – pillantok rá, mielőtt még újra eljutnánk oda, hogy tegyem le a hátsófelem.
Elveszem róla a tekintetem és egy pillanatra a mennyezetre emelem azt mielőtt újra megszólalnék.
- Nem tudom sorba megyek-e mindazokon, amiket elmondtál, azt sem, hogy egyáltalán azt kellene-e majd mondanom, amit fogok... – megint levegőt veszek és megállok előtte. Nekem sem könnyebb…
- Az időzítés nekem se megy, nem tudom mikor vagy hogyan kerülhet vagy kerülhetett volna szóba mindaz, ami most elhangzott… és sajnálom, ha nem kellett volna rákérdezzek, mert nem akarsz róla beszélni. Tényleg. És azt is, hogy akaratomon kívül olykor megnehezítem a dolgokat… A dolgaidat... – hallottam, amikor azt mondta, nem tőlem függ, hogy dühös lesz-e vagy sem, de ettől függetlenül úgy érzem, olykor én is hozzáadok ehhez, pedig sosem volt ilyesmi a célom.
Muszáj elszakítsam tőle az íriszeimet, megfordulni és a komód szélében kapaszkodót találni mindkét kezemmel, háttal neki.
- Nem akarok jobban belemászni az életedbe vagy a dolgaidba, a múltadba, mint amennyire helyet adnál benne, de ettől még... – megint megállok a mondatban és megrázom a fejem, továbbra is háttal állva neki. Végül le is hajtom és bár nem látja – hacsak el nem mozdult az ágyról –, a szemeimet is lehunyom egy rövid időre.
- ...meg kellett kérdezzem, tudnom kellett... – hogy mit is pontosan, azt nem öntöm szavakba. Épp eleget kérdeztem hozzá és talán nekem sem világos minden részletében főleg úgy, hogy a kérdéseim egy része nem is magamtól jutott eszembe.
- Nem nézek rád másként azért, ami veled történt, nem a múltad határoz meg a szememben… már, ha ez számít valamit is... – gőzöm sincs miként kellene vagy egyáltalán mit kellene azzal kapcsolatban mondanom – ami nem üres frázis pufogtatás volna –, amit magáról és az apjáról most megosztott velem. Azt érzem és tudom, hogy nagy dolog már csak a tény is, hogy elmondta, hogy bepillantást engedett az életének azon szegmensébe, ahonnan másokat egyértelműen kizár. Megtisztelő és fontos, akkor is, ha nem szívesen és magától jutott el oda, hogy meséljen róla.
- Másfél év hosszú idő, jóval több, mint, amit bárki mellett eltöltöttem és ami az elején könnyű volt, súlytalan és egyszerű, az már nem az. – nem akarom olyasmiről faggatni, amiről magától nem óhajt beszélni, sosem akartam. Az pedig fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag – éppen csak utalva rá, de – sikerült bevallanom, habár az első jó pár hónap csak a laza és könnyed testiségről szólt, én azt is csak vele töltöttem, más nem volt a képben, még az olyan bizonyos tíz percekre sem.
Kell pár másodperc, mire összeszedem magam annyira, hogy megforduljak, vissza vele szemben, a csípőmmel pedig az eddig támasztékként szolgáló bútordarabnak dőlök.
- Miért zavar a továbbképzésem? – továbbra sem látom az okát. Azt nem kérdőjeleztem meg, hogy ne tartotta volna tiszteletben, de nem látom mi a baj vele. Miért nem tetszik neki…
- Az pedig amiért te pipa vagy... – ezen a ponton lököm el magam a komódtól és pár lépésnyi fel-alá járkálást követően állok meg megint előtte, érezhetően zavarosabb és háborgóbb lelkiállapotban, mint amiben eddig voltam.
- Neked hősködés, nekem nem az... Nem én voltam a lényeg, hát nem érted? – nem emelem feljebb a hangomat, de feszültség ül meg benne, mert nem tudom miként tehettem volna másként bármit is, hogy azt Ő is elfogadhatónak találja.
- Ott kellett volna hagynom mindent és meg sem próbálni kihozni azt a gyereket onnan? Sétáltam volna el? – nagyon igyekszem azon, hogy ne essek túl egy bizonyos ponton, de nehezebb fékezni magam, mint józanul menne.
- Tisztában vagyok azzal, hogy veszélyes volt, hogy kockáztattam. Pontosan tudom, hogy mekkora esélyekkel mentem be és jöttem ki onnan… De ha már itt tartunk, annak mégis mennyi esélye volt, hogy egy sima bevásárlásnál lelőnek? Hogy meghalok? – az egyébként is fényesen csillogó tekintetem most még inkább azzá válik, ahogy igyekszem visszafogni magam és lenyelni mindazt, amit ez az egész téma magával hoz a felszínre bennem.
- Nem számít, hogy mennyire volt hazardírozás vagy sem, nem akkor, ha... – elhallgatok, visszaharapva a mondat másik felét és kényszerűen erőltetek magamra némi nem létező higgadtságot.
- Te megtetted volna? Hátat fordítottál volna a helyemben? – csendesebben és némi szünetet követően dobom vissza a kérdéssort, mert egyáltalán nem számít, hogyan reagáltam volna a helyében, amikor megtudta mi történt, nem ez járt akkor a fejemben, csak tettem automatikusan, amit helyesnek véltem.
Ezen a ponton hallgatok el és fonom össze a mellkasom előtt mindkét karomat, dacosan.

Hangosabban bokszol bele a levegőbe gördített kifújásom a jelző bólintással egyidejűleg: oké, nem kérem. Csinálhatnék bármit is azon felül, amit már egyszer megtettem..? Nem. Egy igazán bő lére eresztettnek érzett másodpercig a padlódeszkát szuggerálom a lába mellett, mielőtt türelmet erőltetnék magamra és összefonnám a kezeimet, hogy valamennyivel higgadtabban tekintsek vissza rá oldalra kifordultamkor. Csak némán figyelem, nem szólok, nem sürgetem megtalálja-e még a szavakat a fejében vagy besült a vallatása, ami igazából nyilvánvaló. Ott van az arckifejezésében, a rezignált és többször megakadó lélegzetvételeiben mennyire nem számított rá ilyen nehéz lesz kezelnie a szinte követelt válaszokat. Jah, eléggé rossz lóra tett: nem az én asztalom a mondanivalójának megkönnyítése. Már abban a minutumban a nyelvem végére tolul az ezt igazoló mondat eleje, amint befejezi az első mondatát, de csak befogom. Nem pofázok bele. Nem akarom, hogy megzavarodva elveszítse a fonalat én meg még inkább és egyébként sincs mit túlmagyarázni ezen: ez jobban szól önmagának, mint nekem. Csakhogy a felém mutatott hátával nem tudok megbékélni ennek ellenére sem, amikor nem azonnal akarnék válaszadásba kezdeni. Itt vagyok, nem ott. A fenébe is, itt. Nem szeretem, ha a nekem címzett szavakat a falra – vagy épp a komódra – kenik fel és ezt rövidesen kellően frusztrálónak érzem ahhoz, hogy magam mögött hagyjam az ágyat. Határozottan lépek mellé. Nem kell, hogy felhívjam rá a figyelmet merre kellene néznie. Biztos vagyok abban le fogja szűrni a lényegét miért álltam fel a helyemről abban már kevésbé: miért nem szólok még mindig semmit. Nem, mert nem hallom. Nem nézek rád másként.. (…)
- Most rám sem nézel. – csak egy halkan megjegyzett időzítését tekintve talán túl nyers és saját szájíz szerint értelmezhető állítás érkezik. Nem leszek álszent, én sem végig tartottam a szemkontaktust, de azok kifejezetten rövid időre szóltak és nem tenyereltünk bele ennyire a téma közepébe, amikor megengedtem őket magamnak.. Jár, igenis jár, hogy ne ezzel nehezítse meg a dolgaimat és ha nem fogja venni a lapot szólni fogok érte a magam módján kérem – legyen szíves megtenni, elszakadni a szekrénytől, amire újabb jelzésként rátenyerelek. Betájolva a fixírozott pont helyét a fán. Így is, úgy is.
- A sajnálkozást hagyd. Csak hagyd, oké? – nem várok szószerinti választ, egy bólintás bőven elég, mielőtt ismét megragadnám a szálat. - Lassan ott tartunk, hogy sajnáljuk, ha sajnáljuk és ebből nagyon elég már. Nem kérek belőle még egy adagot. Megkérdezted, mert tudni akartad, hát most már tudod.. Noha fogalmam sincs milyen oknál fogva pont most, de nem hiszem, hogy akarnám tudni.. Jelenleg tuti nem. Volt lehetőségem eldönteni válaszolok vagy se. Ezt tartsd észben. – jobban belemászni az életembe..? Hmpff, igazán felnevethetnék, ha a száraz tényeket figyelembe venném, amik alapján az első számú „hobbimnak” is nevezhetném – az erősen fejtörő fajtából –, de nem teszem. Önismétlésbe se kezdek meg morgásba se, ugyan ettől még nem lesz kedvesebbnek ható az egyébként valahol, valamilyen szinten annak szánt észhez rángatás. Nem hiányzik, hogy még egy valamit rosszul forgasson meg a koponyájában és folytatódjon a kör, még akkor is, ha pillanatnyilag fent áll a kockázata annak visszatáncoltatom a megfogalmazásommal a beszédkedvét.
Tudnom kell, hogy fel is fogta, amit az előbb elmondtam és addig nem tágítok a barna szempárjától, amíg valamilyen módon ezt nem erősíti meg. Nem tértem ki mindenre, de nem is érzem, hogy kellett volna, mert azoknak megfelelően szóltam az imént. Ha nem számítana.. Jah, csak csodásabb lett volna a modorom, de nem lett. A tartásom is árulkodó. Feszült, hogy a fenébe ne lenne az, de egyúttal lazább is miként – ha még mindig támasznak használja a szekrényt – a karja felett teszek hasonlóan. Egyéb esetben a derekamat fogom neki dönteni a bútornak, töretlenül rá figyelve, cáfolatlan nélkül a gondolataim között, mert egyet értek. Ez már rohadtul nem könnyű. Kurvára nem. Szabályosan rá kell harapjak a nyelvemre, hogy ne szúrjak közbe velősen, amikor visszakérdez hát nem értem..? Neki lehet, hogy nem.
..és igen vagyok olyan kibaszott önző, hogy ő érdekeljen és ne más, akinek a létezéséről sem tudtam addig a pillanatig. Ettől pedig rohadtul nem leszek rosszabb ember. Oké, neki nem ő volt a lényeg akkor és ott, de nem akkor és ott-ot kaptam feldolgozásra, hanem kurvára az utána lévő következményekkel kellett szembesülnöm a kórházban, már azt megelőzőn a kapott sms értesítőben.. Ismét a kórházban és láthatja a megfeszülő vonásaimon, hogy a felhozott példát mennyire nem kultiválom. Nem említhetőek egy lapon és mocskosul nem volt fair felhozni ebben a párbeszédben, de mit is várjak tőle spiccesen..? Másolva a nem is olyan régi mozdulatát keresek egy tetszőleges pontot a plafonon, amíg rendezem az arckifejezésem és a gondolataimat. Mennyi esélye volt..? Komolyan ahhoz hasonlítja?
- Tudod mit..? Igen. Elmentem volna Jackie, mert nem, senki lelke nem száradt volna az én lelkemen. Nem, nem vállaltam volna felelősséget senki haláláért és becsülöm, hogy ámblokk még úgy valahogy élek. Sajnálom, ha nem ezt akartad hallani. Nem vagyok olyan jó ember ehhez az önzetlen cselekedethez, nagy újdonság. – felhúztam-e magam..? Belelendültem, mondhatni kis részben igen, de apró fejingatások után úgy döntök inkább visszamegyek az ágyra. Nem értünk egyet, én csak rávilágítottam mennyire nem és persze, hogy a lehető legjobb módon. Bassza már meg. Fújtatnom kell, mikor ledobom magam, minek után válaszát, reakcióját meg sem várva foglaltam vissza a helyemet.

Az, hogy mellém lép és nem marad az ágyon, meglep annyira, hogy csoda, nem felejtem el, amit nagy nehezen sikerült csak összeszednem gondolatban és szavakba öntenem. Nem, egyáltalán nem számítok rá, nem számolok vele és amikor észlelem, hogy már a komódnál van és nem mögöttem, nem is tudok azonnal ránézni, mert tudom, ha megtenném, akkor nem biztos, hogy a mondatok végére érnék és nem csak annak nehézsége okán, ami terítékre került – mindent idesorolva, ami eddig felmerült és ami még ott motoszkál a felszín alatt –, hanem egész egyszerűen a közelsége, annak a tudata, hogy amikor ennyire a közelemben van, milyen módon bizsereg a bőröm… egyáltalán én magam, minden porcikámban. Elképesztő milyen hatással van rám...
Jobban azonban nincs lehetőségem elmerülni sem a gondolattöredékekben, amelyek zavarják mindazt, amit mondani vágyok, sem pedig magában az érzésben, mert amit közöl, ahogy a keze bekerül a látóterembe, egycsapásra akaszt meg. Annyira, hogy ezúttal már felé fordítom az arcomat, íriszeim az övéi után kutatnak, és az ajkaim is elnyílva maradnak a mondat kellős közepén.
Nem így értettem, tudnia kell(ene), hogy nem, mégsem teszem szóvá... Mert valahol igaza van, nagyon is igaza és ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Hangtalan maradok és valahol szégyellem magam, amiért nem a szemébe mondtam, nem ránéztem, amikor beszéltem. Tekintetébe veszem, amíg tudok, amíg úgy nem érzem, csupán eddig ment és kénytelen vagyok elszakítani tőle a pillantásom, hogy időt nyerve megint összeszedjem magam valamennyire. Összepréselt ajkakkal és néhány lélegzetvételnyi ideig megint a mennyezetre pillantok mielőtt lélektükreim ismét az ő kékjein pihennének meg.
Egymásutánban bólintok kétszer vagy háromszor – magam sem tudom –, jelezve, hogy értettem a kérést, abbahagyom a sajnálkozást, vagy legalábbis annak emlegetését, mert az érzést nem tudom egyetlen momentumnyi, tünékeny idő alatt csakúgy kikapcsolni. Ez nem így megy…
- Oké. – nagyon halkan, alig megtalálva a saját hangomat és roppant vérszegényen sikerül a szavaira reagálnom. Nem érzem jobban magam semmivel sem, ahogy az orrom alá dörgöli, megtehette volna, hogy válaszok nélkül hagy. Valóban, a lehetőség adott volt, ezt én is tudom, ahogyan azt is, hogy mekkora dolog, ahová eddig, ahová most eljutottunk és eljutunk, de ettől még nem esik jobban a tudat vagy felismerés; kizárólag tőle függ, meddig sikerül haladnunk. ..hogy olyan, mintha én ebben a – nevezzük a nevén – kapcsolatban valahol csak asszisztálnék… Hiszen, ha úgy dönt, hogy nem válaszol semmire, akkor… nem kell megválaszolnom ezt és talán nem is akarom.
Maradok a komódnál, támasztéknak használva továbbra is, olykor Rá pillantva, máskor inkább csakúgy valahová, mindegy, hogy a szoba melyik pontján akasztva meg íriszeimet időről-időre. Igyekszem folytatni közben, amibe belekezdtem – több-kevesebb sikerrel –, bízva abban, hogy legalább a fele átmegy értelmesen, úgy, ahogyan szeretném, hogy értse.
Nem akarom, nem tehetek róla, de egyre inkább megy feljebb bennem is a pumpa, ahogy szóba kerül az a bizonyos tűzeset. Neki értelem nélküli hősködés volt, nekem valami egészen más – és nem csak nekem, ha hozzáveszem azt, hogy bátorság érdemjelre vagy, ami annak a megfelelője ilyen esetben az USÁban terjesztettek fel miatta –, amiben úgy tűnik, hogy a legkisebb mértékben sem értünk egyet. Amikor beszélni kezdek, még csak nem is sejtem, hogy milyen mértékben nem…
Látom rajta, mennyire nem tetszik neki, hogy felhozom azt, amikor lelőttek – nekem sem könnyebb beszélni róla mert soha semmi olyanról nem beszélünk, amikor ki kellene adnunk magunkat, akár egy kicsit is –, ez azonban nem gátol meg abban, hogy befejezzem, amibe belekezdtem. Én már nem számolok azzal, hogy minek mennyi esélye van, mert kicsit sem számít, a végén ugyanis mindig kiderül; a legparányibb mértékben vagy módon sem tudjuk befolyásolni az életünket. Nem akkor, amikor arról van szó, mikor élhetünk vagy halunk meg…
Arra azonban nem számítottam, hogy a dacos visszakérdezésemre olyan választ kapok majd, amilyet végül nekem szán. Nem tudnám megmondani, hogy a megbántottság, a döbbenet, a harag vagy az érzés, amikor tudatosul bennem, miért mondja ezt, mit jelentek neki valójában, melyik is tör felszínre azonnal. Talán az összes egyszerre, talán gyors egymásutánban mindegyik, amit fel sem tudok fogni igazán.. nem tudom.
Annyira meglep, annyira nem számítok erre, hogy jó ideig csak csendben maradok azt követően, amikor a válasza végére ért és végül visszaült az ágyra. Felé fordulok, amikor mozdul, amikor megint a szoba legfontosabb bútordarabja lesz a cél, de inkább automatikusan, semmint szándékosan.
Nem az a baj(om), hogy azt mondta, ő nem vállalta volna a felelősséget, hanem, hogy, amit mondott, azzal gyakorlatilag kimondta; én tehetek annak a gyereknek a haláláról. Hogy nem becsülöm a tényt, hogy élek… és igen, az is bosszant, hogy nem tartja magát elég jó embernek… Mihez képest? A fene essen már belé…
Gondolkodás vagy minden előjel nélkül indulok meg az ajtó felé és, hacsak meg nem akadályoz útközben, csak akkor állok meg, amikor a kezem már az ajtófélfán pihen meg.
- Én nem voltam képes rá, oké?! Nem ment volna együtt élni azzal a tudattal, hogy mi lett volna, ha mégis megpróbálok segíteni, hogy akkor esetleg lett volna esélye az életre… és egyáltalán nem veszem semmibe, hogy élek. ...mert élek, Ron és pontosan tudom, hogy ez mekkora dolog azok után, hogy... – nem mondom ki a mondat másik felét, mert nem hiszem, hogy kell, pontosan tudni fogja – szerintem –, hogy miről is beszélek.
- ...és bár eddig nem mondtam ki... – megállok, nagy levegőt veszek – szükségem lesz rá ahhoz, amit mondani készülök – és bár eddig nem néztem rá, most megteszem.
- ...szeretlek. A fene egye meg ezt a hülye és kimondhatatlan szót.. – szünetet tartok és pár pillanat erejéig elveszem tőle a tekintetem mielőtt barna íriszeim újra visszatalálnának hozzá.
- ...szeretlek. ...és ezért ne merd azt mondani, hogy nem vagy elég jó ember, mindegy milyen kontextusban. – mert akkor nem így lenne, nem így éreznék, mindegy mit gondol saját magáról.
Többet azonban nem kívánok hozzátenni, így – hacsak nem cselekszik valamit, amivel megakadályozzon –, kilépek a hálóból, egyenesen a fürdőbe fordulva. Nem csukom magamra az ajtót, csak megeresztem a vizet a zuhanyzóban és egyre másra kezdek kibújni a ruháimból.

Érzem a feszültséget, ami feltámad körülötte az odalépésemet követően, mert ez is egyfajta, csak éppenséggel nem vagyok fogékony rá. A meghatározására. Rögtön a legelején, a megjegyzésem, az elhangzó intelem után egyaránt, de nem lesz tőle lelkiismeret-furdalásom: ez a legkisebb probléma jelenleg és bár csak ez az egy lenne, ami fejfájást okozhatna.. A mértéke miatt valószínűleg úgyse tenné. A hosszas hallgatása jobban és nagyobb zavart okoz bennem. Nem számítottam hegyi beszédre vagy komolyabb elnyújtására a témának, de sokszor futottam már bele a kétes oké-iba ahhoz, hogy ne a nyugalmam borzalmas vicc egyik alapköveként gondoljak rá a megerősítés ellenére is, ami a bólintások képében érkezik. Szabályosan nyúzottnak érzem magam tőle, hogy egyáltalán meg kellett jegyeznem hova nem néz és a tekintete mégis el-elvándorol valami kényelmesebb pontjára a szobának. Nem vagyok hülye, nem kevertem össze a szezont a fazonnal, nagyon is értettem mire célzott a múltammal kapcsolatban, mit mondott, de neki sem kell sokat ásnia hozzá, hogy rájöjjön: nem arra dobtam vissza holmi szarkasztikus válaszként a megállapítást. A körülményekhez képest nevetségesen nyugodtnak ható megállapítást..
Nem rovom fel neki és ez érvényes a Pike-ban történtek felhozására is, pedig minden oda van írva a képemre mit gondolok róla: nincs köztük összefüggés. Semmi. Az. Ég. Adta. Világon. Leugrottunk a boltba, nem egy kicseszett égő épületbe rohantunk be, számítva a következményekkel, a számos akadállyal, ami odabent várja az embert. Bassza meg, az előbbi esetén a legnagyobb kockázati tényezőként a kasszánál kígyózó kurva sorral kell számolni, míg utóbbinál a mindenbe belekapó és felzabáló lángokkal, hogy a folyamatában égő épület alapszerkezetének állapotáról ne is beszéljünk.. Remekül alágyújtott a hangulatnak, ami kétséget kizáróan rányomta a bélyegét az övétől élesen eltérő álláspontom tisztázására. Én mit csináltam volna a helyében. Nem ő neki mit kellett volna csinálnia. Nem arról beszéltem, hogy ő kinek a haláláért vált felelőssé.. Egyszerűen bullshit, ha ekként értelmezi és veszi magára, holott tudja mennyire szarul vagyok képes megfogalmazni a gondolataimat. Hmpff, majd kialussza és helyesen fogja felfogni tudván mit akartam mondani, nem szószerinti értelmezésben, ha az alkohol íze eltűnik a szájából, amire a jelek szerint szüksége lesz. Jah, rohadt szívesen lezárnám a beszélgetést. Tulajdonképpen már odatettem a saját pontomat a mondat végére azzal, hogy helyet foglaltam. A szemem sarkából nézek rá. Direkt csak így látva a megindulását és hallva, hogy nem arról beszél, amiről én tettem. A saját meglátásom szerint nem - mivel meg sem próbáltam volna.. A mondani valójának csak a második felénél fordítom oda a fejem és a levegőben hagyott mondatot azon nyomban befejezem.
- ..hogy kétszer újraélesztettek? – cseszhetem, hogy segítő szándékkal mondom ki kendőzetlenül mi történt aznap, minek okán tört el több bordája is.. Mindig mindent kerülgetünk. Igen, feltűnt és most már képes annyira kikezdeni a történet, hogy elegem legyen belőle. Kiböktem. Mindenféle éltől mentesen, a bennem pattogó ideg csak a szavak határozottságában fedezhető fel. Meghalt, technikailag kétszer is a műtőasztalon és ezután nem látja át milyen halálvágyat feltételezek benne néha akaratlanul is, amikor a klórszagú épületbe be kell tennem miatta a lábamat..? Újra és újra. A szolgálati ideje alatt egy esetre sem emlékeztem, most meg..
Visszatekintek a velem szemközti falra. Aludtam, mielőtt berongyolt az éjszaka kellős közepén és mindezt rám zúdította, mint az istenek haragját: szándékomban áll folytatni. Épp az ágyneműt dobom odébb, hogy egy további lépéssel kerüljek ehhez közelebb, amikor újra rákezd. Félbehagyom a mozdulatot, hallgatom, figyelem, de ami kiesik a száján az szinte pofán vág. Nem is olyan nagyon rég csak bólintott, kicsiket, néhányat, azzal valamit, ha nehezen is, de tudtam kezdeni. Most viszont aligha, ott is ül a döbbent zavar a pofámon és hozzá hasonlóan másban keresek kapaszkodót a szobában, miközben marhára nem tudatosul bennem, hogy a borostámat kezdtem el vakargatni. Ez a röhejes életkép, pedig nem változik akkor sem, amikor átlépi a küszöböt. Nem állok fel, nem állom útját vagy szólok utána, mire feleszmélek már kint van – akkor üti meg a fülemet a folyó víz hangja. Képen törlöm magam és felállok, hiába csak most tettem le magam újra. Utána indulok, de még az ajtó előtt megállítom a lépteimet és veszek egy-két, de inkább három mély levegőt a gondolataim csitítása végett. Persze, rohadtul sikertelen próbálkozás volt mindegyik. Remek. Nem is megyek be a fürdőbe, egy ideig csak a falnak döntöm a kezem, végül annak támaszkodva várom meg amíg végez. Jelentsen az akármennyi időt is, tíz percet, húszat vagy fél órát, órát..
Ellököm magam, amint kilép a páragőzös helyiségből és kifordulok elé. A beszédkezdemény azonban megadó sóhajba torkollik. Megereszkedett(ebb) vállakkal. Sokkal higgadtabb tartással és egy kellemetlen ízű szájelhúzással a második, befulladó neki futásnál, amiből megszületik a harmadik.
- Bocsánat. – ..így mindenért. Túl sok mindenért járna ki igazából és fogadni mernék olyan is akadna köztük, amikről fogalmam sem volt. Kollektívan értem mindre a nehezen kinyögöttet: csak.. Magam sem tudom mit csak..

Nem, meg sem fordul a fejemben, hogy nem úgy látja – vagy egyáltalán nem – az összefüggéseket nagyjából mindennel kapcsolatban, ahogyan én. Számomra megvannak az összekötések, hogy milyen logika mentén megyek – igen, van benne az alkoholnyomottság ellenére is – és nem csak most, hanem nagyjából mindennel kapcsolatban, ami az utóbbi hónapokban történt. Mert szó sincs arról, hogy halálvágyam volna, nincs. Egyszerűen csak tudom; ha a világ legkevésbé veszélyesnek vagy egyáltalán bárminemű izgalmat rejtő dolgának is kezdek neki, a vége egyáltalán nem biztos, hogy az lesz, mint amire bárki – joggal – számítana. Bementem egy égő épületbe és gyakorlatilag sértetlenül megúsztam. Lementem vásárolni és egy kórházi műtőasztalon kötöttem ki végül. Nem, már nem számít – nem gondolom, hogy számítana – mit próbálok tenni vagy mit nem, mennyire akarok óvatos lenni vagy mennyire nem. Nem tudom, talán csak az értheti meg, aki átélte, amit én, hogy mit is jelent ez…
A megkezdett mondatom általa történő befejezésére csak bólintok egyet. Pont ez a lényeg;
- Mégis itt vagyok. – túléltem. Élek. Pedig meghaltam, kétszer is, de ehhez képest itt állok, ránézek, lélegzek, érzek. Élek. Talán pont ezért akartam, hogy az a gyerek is éljen. Hogy neki is meglegyen erre az esélye, a lehetősége, nem számít mennyire volt veszélyes rám nézve berohanni egy lángoló épületbe.
Nem arról van szó, hogy ne tudnám, ne érteném, valószínűleg alaposan rá hoz(hat)tam a frászt, minden alkalommal, és akármennyire is szeretném könnyebbé tenni számára ezt, neki kell megtalálnia a módot, hogy kezelni tudja. Amikor visszamegyek végre dolgozni, ugyanúgy kockára teszem az életem minden egyes riasztás alkalmával és felszerelés ide vagy oda, sosem tudhatom előre, hogy vajon nem az utolsó bevetésemre megyek-e. Egyikünk sem tudhatja. Soha.
Érzékelem, hogy a beszélgetésnek részéről valahol itt van vége, nehéz volna másként értelmezni azt, ahogy az ágynemű után nyúl és helyezi arrébb a visszafekvéshez. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy befejezzem, amit mondani szeretnék, mielőtt még kilépek a helyiségből.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltök a víz alatt áztatva magam. Van egy pont, amikor jobbnak érzem, ha inkább leülök a zuhanytálcába és csak hagyom, hogy záporozzanak rám a meleg vízcseppek, valahol azt várva, hogy ne csak kívülről mossanak át. Hiú ábránd, tudom én is… ennek ellenére hosszasan maradok úgy, felhúzott lábakkal, az üvegfalnak dőlve, átkarolva mindkét térdemet. Nem számít, hogy közben mennyire válik vizessé, a csomóba felkötött hajam, az sem, ha közben egy óra is eltelik. Nem számolok azzal, hogy ébren megvárna, inkább számítok arra, hogy már rég aludni fog, mire visszamegyek a hálóba.
A törölközést sem sietem el és a ritkán viselt, kissé alaktalan formát adó pizsamába bújást sem. Amúgy se menne a kapkodás vagy a sietség és kedvem se sok van hozzá. A fogmosás végeztével kerülök csak elő a fürdőből és annyira meglep, amikor elém fordul, hogy a döbbenettől nagyra nyílnak barna szemeim.
Látom, hogy mondana valamit, így nem akasztom meg kérdéssel vagy bármi mással, helyette elfelejtek levegőt is venni, tekintve, hogy nem nagyon tudom mire vélni mi is történik éppen. Észrevétlenül és kellemetlenül ugrik meg a pulzusszámom, amíg nyugalmat erőltetve magamra, várok. Várok, hogy az első szusszanástól, a megereszkedő vállakon át a szájelhúzással és második majd harmadik, rákészülő levegővétellel végre eljusson… valahová. Mindegy hová, csak szólalna már meg…
Amikor pedig megteszi… annyira meglep – megint –, hogyha lehet még nagyobbra és csodálkozóbbra nyílnak lélektükreim és csak most tűnik fel, mennyire égetően szüksége van a tüdőmnek oxigén utánpótlásra. Levegőt veszek, akkorát, hogy joggal gondolhatná, mondani készülök valamit, pedig nem. Csak bólintok. Egyet majd még egyet, ahogyan az éjjel folyamán már nem egyszer tettem meg. Bután érzem magam. Nagyon is és eszemben sincs félresöpörni a bocsánatkérését, mert pontosan érzékelem, mennyire nehezen mondta ki, hogy mennyit számít ez. Mégsem tudok rá mit mondani, nem megy. Marad hát a suta bólogatás, végül pedig közelebb lépek hozzá, hogy kissé talán bátortalanabbul, mint kellene, de megöleljem. Közel, szorosan bújva hozzá és kicsit – vagy hosszabban – így is maradva, már, ha nincs ellenére.

Itt van. Tudom. Hallom. Látom. Miatta ébredtem fel hajnalok hajnalán, mert halaszthatatlan megbeszélnivalója támadt.. Nem értékelem kevésbé a tényt, de akárhányszor szóba hozza nem tudok egyszerűen elmenni amellett, hogy elkerülhető lett volna a mostani eset, aminél ő maga vállalta a kockázatot az épületbe történő belépés pillanatában. Nem, nem értem azt a fajta különbözőséget a kettő között, amivel magában tisztázta a gondolatmenetét és azt hiszem ez egy újabb lesz a sorban, amivel kapcsolatban soha nem fogunk azonos álláspontra jutni. Nem tudom elképzelni jelenleg, ez biztos és szó nélkül is hagyom a megállapítást. A hallgatásommal elfogadom, ennyit tudok tenni azon kívül, hogy visszafogom magam. Megszokottan inkább kisebb sikerrel, mint nagyobbal.
Egészen visszafoglalva az ágyfelet, pedig abszolút nem fordult meg a fejemben a folytatás. Oké, hogy ennek a megvitatásáért csörtetett vissza a lakásba, szakította félbe pizsipartiját és oké, hogy elvileg átrágtuk magunkat a témán. Döcögősen, egyáltalán nem egyszerűen, de át. Csak nem ennyire direkt módon adta ő vagy adtam én a tudtára a válaszomat, ami most eléggé felér egy pofon, vagyis inkább egy falba fejelés érzetével és ezt annyira nem tudom kezelni, hogy jobban leköt a magam elé bámulás, meg az arcélem piszkálása. Mire, pedig feleszmélek ebből az állapotból már megeresztette a vizet. A francba már. Most igazából is belevágnám a fejem abba a falba. A megindulásom kezdeti határozottsága alább hagy azelőtt, hogy odaérnék a fürdőajtó elé. Teljesen. Megállok és nulla ötlettel annak kapcsán, hogy mit akarok mondani, csak a szándékkal, hogy valamit márpedig igenis akarok dőlök neki a falnak. Az első fél óra várakozásában állva, utána már annak tövébe guggolva várom mikor jön ki a helyiségből. Nem vagyok türelmetlen, kivételesen nem, amit nem is realizálok ahogy kilép, csak egyből felpattanok és elé lépek az útját állva a folyosón. Bármikor megkerülhetne, ahogy belekezdek.. Azaz kezdenék a mondandómba, amin lehet eddig gondolkodtam, de olyan primitív egyszerűre sikerül a harmadik erőlködésre, hogy képen is röhöghetném magam érte. Láttam az arcán a meglepődést, de őszintén nem tudtam foglalkozni vele, másodjára ahogy fokozódott inkább, jókora görcsöt eredményezve a gyomromban, mire megszületik a reakciója. Nem tudom mire gondol, úgyhogy eléggé megizzaszt ez idő alatt.. Túlságosan is, ami azt illeti. Megkönnyebbülésnek nem lehetne nevezni azt, ami kilökődik a tüdőmből – az később érkezik –, de egész biztosan köze van hozzá a bólintását látva. ..ami pedig a közelebb lépését illeti: szokatlan, határozottan az, közel másfél évnyi ismeretség ide vagy oda. Ebben a formában igenis szokatlan, de ennek nincs rossz vonatkoztatása. A pillanatnyi meglepődés, amit óhatatlanul kivált az előbbi oknál fogva épp csak addig tart némi feszültség kíséretében, míg át nem ér a kezeivel, a vizes haja nem ér hozzá az államhoz. Mondhatjuk ilyen téren rossznak a reakcióidőmet, jah, de viszonzom az ölelést. A derekán az egyik, a vállai vonalán átvezetve a másik karomat húzom magamhoz és nem is szólok vagy enyhítek a szorításon, amíg a részéről nem érzem. Vagy már tényleg hosszabbra nyúlna ez az egész, mint két perc.
- Menjünk aludni, hm? – előterjesztem a javaslatot, ha már ilyen hosszasan előkészült rá és az öltözékét tekintve nem is arra jutott, hogy csak a barátjához megy vissza felfrissültebben ahhoz képest, amikor eljött tőle. A kérdést a hajába mormoltam, ami után közvetlenül egy csókot is rányomok, csak ezután távolodik el olyannyira, hogy a fürdőből kiszűrődő gyér fény támogatásával lássam valamennyire az arcát. Nagyon. Nagyon ránk fér már azt hiszem..

Hat óra huszonegy percet mutatott az óra, amikor a rövid csengetésre felrezzentem. Néhány óra alvás után nem sok kedvvel morogtam fel rá, hogy kikászálódjak a helyemről, úgy másszak ki az ágyból, hogy egyedüli ébren levőként maradjak azon az istenverte barmon kívül, aki rákönyökölt a bejáratnál lévő jelzőkészülékre. Az meg, hogy az eggyel alább lévő szomszéd öregasszony köszön vissza az ajtón túl és hosszas magyarázkodásba kezd az előző estét.. Vagyis ma hajnalt illetően hát különösen sokat javít a hangulatomon, amit ott rontott el, hogy feljött. Nem, nem tudom értékelni az aggodalmát, amit Jackie kapcsán fejt ki, mert pont akkor vitte le a szemetet és látta milyen zaklatott állapotban volt. Mégis milyen normálatlan ember az, akire hajnali kettő és három között rájön a szemétürítési kényszer? Meg, hogy ilyen korán törjön rá másokra mindezt megosztani velük.. Van egy hely, ahová nem sokon múlik, hogy elküldjem, de előkaparom a jól nevelt jó vicc énemet és nagy, türelmet gyakoroló lélegzetvételek közepette sikerül relatíve illedelmesen inkább csak határozottan lenyugtatnom leráznom. Nem kedvelem az öreglányt, amióta itt vagyok nem bírom megszokni a kotnyeleskedését és ezt a sekélyes figyelmességét, ami sima fontoskodásnak hat. Nincs köze hozzá, hagyjon békén. A vele való beszélgetés viszont volt olyan kijózanító, hogy nem éreztem magamban semennyi késztetést, de esélyt sem a visszaalvásra. Baromi jó.
Szemforgatva vonulok a konyhába feltenni egy adag kávét. Dupla erősségűt, mert akárhogy is számolom rohadtul kevés volt az alvásmennyiségem és a hajnali beszélgetés azt megelőző részét nagyjából semmissé tette. A szoba ajtaját becsuktam, amikor kimentem ajtót nyitni, így nem fog beszűrődni a főző hangja vagy épp az, hogy közben gondoskodni fogok a már túl hosszúra hagyott borostámról. Elnyomok egy ásítást a bal vállamon, ahogy a gépre ráteszem a borotvafejet, majd alaposan átdörzsölöm a szemeimet, míg egyik kezemmel a mosdókagylót támasztom. A kóma visszaszállt rám, hogy véget ért az érdekfeszítő beszélgetés a vénlánnyal és amikor megkezdem az arcélem igazítását.. Mi a..?!
- Oh, baszd meg. – kifejezetten faarcú fásultsággal tudatosul, hogy rohadtul nem jó méretet helyeztem a borotvagépre. Ennyire azért nem lehet rossz a karmám, nem, nem és kész. Egy hosszú pillanatra meg kell álljak, mielőtt folytatnám, elvégre rohadt hülyén nézne ki, hogy csak belefutottam egy rövidebbre vágott csíkban az arcszőrzetembe, ami nos.. Nem történt meg kábé évek óta, nemhogy amióta a városba jöttem. Ha tekintettel ölni lehetne most lemennék látogatást tenni a reggelt megzavaró nőhöz..
Határozottan morgós hangulatban fog telni az elkövetkezendő egy óra, de a továbbiak is egy igen erős ne szólj hozzám és végképp ne tegyél megjegyzést, mert nagyon is tudom érzéssel a képemre írva. Újságért egy gyors átöltözést követően lerohanok a kávé mellé és inkább hozok egy narancslevet is, meg aspirint, hogy az egyértelmű másnapos csomaggal kezdjen szemezni a konyhapulton Jackie, ha felébred. Kifejezetten odakészítem az orra elé, a sarokba, pohárral, célzatosan. Az istenért is, tudom, hogy magas ívben tenni fog rá, ha kibiceg a kávé után..

Meg sem fordul a fejemben, hogy megkerüljem, hogy ne hallgassam meg mit is akar mondani, mert az egyértelművé válik nagyon hamar, hogy van mondanivalója. Kivárom hát, akkor is, ha közben majd meghalok a kíváncsiságtól, a hosszas(nak tűnő) várakozástól. Levegőt sem veszek és nem könnyen, de csendben maradok, megadva neki az időt és a lehetőséget, hogy akkor és azt mondjon, amit szeretne. Amit azonban végül közöl, azzal éppen annyira nem tudok mit kezdeni, mint ő a vallomásommal. Azzal a bizonyossal.
Nem óhajtom ezután minden percben az orra alá dörgölni miként is érzek iránta, nem is fogom jó eséllyel először és utoljára hallotta, de ennyi kellett, ez kijárt, neki és nekem is, akkor is, ha nem vagyok biztos abban, mennyire akarta volna hallani, tudni egyáltalán.
Az ölelés nem tart kellemetlenül hosszú ideig – csak magamhoz, magunkhoz képest szokatlan az ideje –, elengedem és el is lépek tőle egy idő után, vagyis csak tenném, ha nem szólalna meg és hintene csókot a fejem búbjára.
- Menjünk. – értek egyet és bontakozom is ki a karjaiból egyidejűleg, hogy aztán alig pár percen belül mély, álomtalan álomba zuhanjak és nem csak az alkohol még mindig jótékonyan működő hatásának köszönhetően.

Nem, egyáltalán nem ébredek fel a csengőre vagy arra, hogy kimászik mellőlem az ágyból. Igazság szerint az ágy szélére fészkelődve alszom, kifelé fordulva és az oldalamon, felhúzott térdekkel gombócban. Így pedig teljességgel lemaradok az alsó szomszéd aggodalmas látogatásáról és egyáltalán az egész történetről mindennel egybekötve, pedig jó eséllyel nyugtatnám meg, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van másról nem kell tudnia.
Nem tudnám megmondani, hogy mitől sikerül végre magamhoz térnem, de valamikor fél nyolc felé már az én szememből is kiveri az álmot valami. Először az is meglepetésként hat, hogy nem Leenél vagyok, azonban az első pár másodperc után elkezdenek az éjszaka emlékei beszivárogni a tudatom jelenlegi állapotába. Basszus.
Mielőtt azonban mélyebben felidéznék bármit is az éjjeli hazacsörtetésemből – vagy akármi másból – szükségem lesz egy kávéra. Vagy kettőre.
A fejem hasogat, ez már tény és kikelni az ágyból sem jelent egyszerű vagy könnyű feladatot, de igyekszem megbirkózni vele – mint aki valami csatába indul, kb úgy érzem magam, rendkívül pocsék kiadásban –, mert jelenleg igen csak komoly kihívást jelent az egyébként nagyon is hétköznapi és egyszerű cselekménysor.
Valahogy kitámolygok a szobából, kócosan, nyúzottan, nagyon másnaposan és fáradtan, egyenesen a konyhát becélozva, azon belül is a kávéfőzőt. Olyannyira arra koncentrálok, hogy a koffeinem után menjek, hogy valóban nem tűnik fel a kikészített narancslé és aszpirin páros a pult szélén.
Azután meg pláne nem, amilyen látvány fogad odakint a hálón kívül. Az első reakcióm a teljes lefagyás. Mind mozdulatban – megállok még mielőtt befordulnék a konyhába –, mind pedig minden másban is, olyannyira, hogy köszönni is elfelejtek.
Soha – konkrétan soha – nem láttam még simára borotvált képpel és nem, nem tudom mire vélni a megdöbbentő szokatlan látványt. Nem, nem áll össze a kép, se semmi kb. Mégis mi a jó isten történt, amiért arra jutott, hogy jobb neki babapopsi simaságú pofival, mint anélkül?! És vajon meddig akarja így hagyni? Most már folyton megtalálja majd a borotvát? Felkészültem én erre? Nem... Az is megfordul a fejemben egy pillanatra, hogyha kell, magam tüntetem el azt az átkos masinát. Elborult és elkapkodott gondolat, én is tudom…
Beletelik pár másodpercbe és lélegzetvételnyi időbe, míg magamhoz térek és megtalálom a hangomat is. Vagyis… legalább megpróbálkozom vele. Szűkebbre húzott szemekkel és jó pár levegővételt követően sikerül csak szóhoz jutnom. Vagy valami ilyesmi…
- Öhm.. kérsz kávét? – ennyi. Nem megy több, nem tudok hirtelen ennél értelmesebbet kinyögni és, ahogy tovább nézem – nem, nem bírom elszakítani a tekintetem tőle –, annál kevésbé tudok megálljt parancsolni saját magamnak. A kezdeti mély döbbenetet egy másik, egyelőre megmagyarázhatatlan reakció kezdi felváltani. Annyira bizsergetni kezdi a kibukni készülő nevetés a rekesz- és arcizmaimat, hogy minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy visszanyeljem az önkéntelen reakciót. Egyszerűen muszáj.
Lépek egyet hátra, a kávéfőző irányába, de csak nem bírom ki, hogy ezen a ponton túl úgy tegyek, mintha nem látnám a nyilvánvalót…
- Meguntad a borostát ma reggelre, vagy…? – igyekszem a lehető legfinomabban megtudni az okát annak, hogy mégis miért szabadult meg tőle és közben lázasan gondolkozom azon, ha erre beleegyező választ ad, miként fogom megszokni az új fizimiskáját...

A telefonomat fent hagytam, amíg lerongyoltam a háztömb tövében lévő boltba és igazi koronájaként díszelgett a kijelzőjén a nem fogadott hívás, amikor felérve azon néztem meg mennyi az idő. Persze, a tulaj. Mi hiányzott a reggelemből? Jah, nem, nem ez. Van az a rohadt sejtésem, hogy megint az anyagiak miatt keresett, aminek köze van a választások utáni dollárárfolyamhoz. Lehet nőtt az értéke, de az exportból befolyó összegek ezáltal változtak és remekül működik a mai napig az adok-kapok módszer.. Ha csökken az is rossz, ha nő az is rossz.. Az újságcímek között is nagyban kiviláglik a hír: Hamar kifulladhat a részvénypiac szárnyalása”. Ez a barom, pedig a karomat rá, hogy szeret ilyen magasságokban játszani és már előre gondolkodik az elesett, külföldről származó tőkéjének pótlásáról. Röviden fújtatok és az asztal másik felére lököm át a készüléket, ehhez már nagyon kell a kávé. Még meleg, szóval tök jó vagyok időben és a hangok alapján Jacks sem kelt fel, egyelőre egy [i]hála istennek-nek könyvelem el a tényt. A józanító csomagot odakészítem a sarokra, mielőtt feldobnám magam a székre a mindenféle adaléktól mentes fekete társaságában, hogy átfussam a napilapot. A fő témák, pedig még szép, hogy Trump, bőségesen ecsetelve a washington-i demokraták csalódottságát és a szavazatok újraszámolásának lerágott csonkja Michigan jelentősége miatt. Fidel Castro halálát is persze, ezekkel egy lapon kell megemlíteni teljes politikai vonatkoztatásban az újdonsült elnökkel. Az egyetlen, ami jó hír az egészben az az, hogy megnövelik a rendőrség költségvetését. Ideje volt.
A lap felét már jócskán elfogyasztottam, amikor a neszelő talpakra leszek figyelmes a hátam mögül. A vállam felett fordulok a látványosan kávét igénylő irányába és ahogyan ő sem tud elmenni a szokatlanul más pofám mellett, ugyanúgy nem veszem le a tekintetem az ő döbbentéről. Ah, sejtem, nagyon is sejtem mi foroghat most a barna üstökében, szóval inkább megvárom, amíg kiböki és addig nem is moccanok ültömben, nem bökök az elsődleges csomagjára se. A lapot kicsit összébb hajtom, így kerül pont takarásba a bögrém és már épp készülnék kérdőn megemelni a szemöldökömet, mert a lefagyása kezd egy elég fura, érthetetlen vagy épp kínos várakozásba átmenni, amikor kérdez. Csak némán vonom félre a papírköteget és mutatok rá annak segítségével a szóban forgó kávéra. Nagyon jól látom, hogy akadna ám mit mondania csak nem megy egykönnyen – ah, a grátisz fejfájás megnehezíti a dolgát, huh? Jópofa a jelenet: ő néz és én nézem ahogy néz. Semmi más nem történik egészen addig, amíg nem lép eggyel közelebb a pulton lévő lefőzött kávéhoz. Mondja már ki könyörgöm.. Oda van írva az arcára, most különösen, hogy küszködik vele. Könnyítsen magán rajtam, hogy nem tartja tovább a gondolatai között, noha azt értékelem valahol mélyen tutira amiért nem röhögött képen az első másodpercben, de még most sem.
Egy sandább pillantást kivált, ahogy egyről a kettőre jut. Meguntam, huh? Jó vicc.
- Nem, benéztem a borotvapenge méretét.. – ne, ne most merjen kiröhögni, mert biz`isten segítséggel fogja lenyelni az aspirin-adagját. - Az alsó szomszéd, a banya reggel fél hét előtt csöngetett érdeklődni minden rendben van-e és persze: fosta a szót. – leteszem a kezemből az újságot és lecserélem a bögrére, miközben lecsúszok a székről. Igen, róla van szó, rá értettem a minden rendben van-e részt, de ezt talán anélkül is megfejti, hogy közvetlenül megfogalmaznám.
- Magyarán marha pihenten álltam neki, miután nem tudtam visszaaludni. – röviden ez a magyarázat. Nem az, hogy az időjárás szeszélyét másolva lekaptam a borostát a képemről, mert ahhoz támadt kedvem. Az a kedv még mindig ott van rajta, szinte arcba morog helyettem is, amikor említésre kerül az öregasszony. Falat kaparok tőle és a folytonos kíváncsiskodásától.
- Azok ott.. – mutatok kortyolás közben a dobozokra meg a pohárra. - A tieid. Gondolom elkélnek. – a kávé mellé. Közben a hűtőhöz is odalépek. Nem csak ezekre lesz szüksége.

Hirtelen nem igazán sikerül dekódolni a papírköteg arrébb helyezését, kell vagy két másodperc, mire leesik, a bögréjét mutatja, valószínűleg válaszul arra, hogy kér-e kávét vagy sem. Ha nem, hát nem, mármint eszerint értelmezem a mozdulatát – max, ha másként gondolta a pantomimezést dolgot, akkor majd szól –, úgyhogy egyelőre egyetlen bögre után nyúlok fel a szekrénybe és veszem le azt, mikor nem bírom tovább és egyszerűen kénytelen vagyok rákérdezni erre a reggeli nyiratkozásra. Mert az éjjel még megvolt a borostája, erre esküszöm, hogy emlékszem. Vagy, ha nem, akkor sokkal többet ittam, mint gondoltam, hogy sikerült végül…
Tényleg ott volt az inger, a nevetés kezdeménye, amit erőteljesen kellett visszafogjak, de egycsapásra csapja le az erre való kedvem. Nem csupán a pillantásával, hanem a válasza-, válaszaival pontosabban. Oké, valahol tényleg vicces maga a baleset, de tekintve, hogy miként is tálalja, már valahogy mégsem lesz az, a lényeg, hogy ezen a ponton már nem kell visszafogjam magam.
A kávé után nyúlok, tudomásul véve a simára borotválkozás okát, majd pedig az alsó szomszédunk kora reggeli felbukkanását. Kitöltöm a koffeint és úgy, ahogy van, mindenféle ízesítés nélkül kortyolok bele a bögrébe.
- Kedves tőle. – vonom meg a vállamat és ott maradok, ahol vagyok, háttal nekidőlve végül a konyhapultnak, két tenyérbe fogva a kávémat.
- Később majd lemegyek hozzá, hogy ne érezze szükségét még egyszer felcsörtetni. – azt is inkább csak azért, hogy ne menjen Ron agyára, noha én a magam részéről egész megkedveltem az öreglányt és a kutyáját. Tény, hogy van egyfajta kíváncsiságfaktora, de emellett kifejezetten jó humora is, ami most totál mellékes. Mindegy is.
- Sajnálom. – halkan sikerült, az orrom alatt kibökni, ezúttal már nem is ránézve, inkább a fekete löttyöt fixírozva a bögrémben. Azt pedig, hogy mire is értem pontosan? Rábízom, döntse el belátása szerint. Egyelőre még nem akartam felidézni minden egyes momentumában a hajnalban történteket. Túl gyáva vagyok hozzá. Későbbre hagytam a dolgot, minimum a kávé utánra tolva ennek a lehetőségét, amibe most legalább úgy kapaszkodom, mintha az életem múlna rajta.
Akkor emelem rá megint a tekintetem, mikor újra megszólal és a pillantásom szinte azonnal vándorol a mutatott és szóban forgóakra. Még mindig el nem eresztve a bögrémet, lépek oda fájdalomcsillapító és narancslé kettőséhez.
- Köszi. – teszem le a kávém és veszem a kezembe a gyógyszeres dobozt, hogy abból rögtön duplán számolva kapjak ki két tablettát és nyeljem le a koffeinnel. A narancsléhez egyelőre nem nyúlok, félek összevesznének a kávéval és arra valahogy a legkisebb mértékig sem vágyom.
Visszahátrálok oda, ahol az előbb még a pultnak támaszkodtam, egyidejűleg azzal, hogy ő a hűtőhöz közelít tudattalanul is tartva némi távolságot, amíg nem tudom, hogy mivel számoljak a hajnal miatt, valahogy jobb így.
- Dolgozol ma? – töröm meg a csendet a lehető legsemlegesebbnek ítélt témával és kérdéssel. Nem, nem feltétlenül szeretnék bármit is feszegetni abból, ami az éjjel elhangzott főleg, hogy a fele jelenleg csak halványan rémlik....

Nem tudom pontosan behatárolni, hogy azért nem szólal meg, mert annyira beütött a macskajaj vagy mert nem tud mit kezdeni a látvánnyal. Az előbbivel így is, úgy is számolva nem adok szóbeli választ a kávét érintő kérdésre csak rámutatok, hogy már rendelkezem vele, nem kérek. Nem kockáztatom meg az összezavarását, megakasztását, ha bumm-ként ütne be a gondolat és túljut a koffein kérdéskörén, amin nem sokkal később sikerül is. Kiérdemel vele egy sandább pislogást azt megelőzőn, hogy megadnám a kért magyarázatot, kifejtve az elcseszett procedúra miértjét. Az öreglány fontos részét képezi és talán óhatatlanul tolom bele a célzatos megfogalmazásba, hogy nem csak úgy jött fel, kedvtelésből vagy unalomból, ahogy máskor rendszerint megteszi. Már, amikor nem valami elérhetetlenben vagy felszerelni valóban kellene segíteni neki.
Megdöntöm a fejem a megjegyzésre és sejthető, hogy én már nem tudom ekként datálni a csengőszót.
- Jah, reggel hat után nem sokkal. Jobbkor nem tudott volna jönni. – ..emberi időben. Mondjuk. Mellékesen. Nem, nem, valójában nem mellékesen. A mondathangsúlyozás egyértelmű témazárást jelent részemről, több hozzáfűzni valóm nincsen vele kapcsolatban – ha nem fűzne hozzá mást is.
- Nagyszerű lenne, köszi. – gyors sóhajként hadarom el és kifordulok a széken, hogy ne a nyakamat tekergessem, miközben hozzá beszélek, de végül a székről történő leszállás, az újság hátra hagyása mellett döntök. Egyelőre elég volt a hírekből, ámblokk a reggel történéseiből és mivel ezek kapcsán kattog az agyam nem tudom mire vélni a kicsúszott szót. Szemöldökráncolva nézek rá a bögre pereme felett, még ivás előtt.
- Mit? - nem tudom jelenleg hova tenni, mire értheti pontosan. Az igazat megvallva az estét eltemettem, csak annyira tartom észben amennyire a megcsappant energiakészletem emlékeztet rá. Ami több is, mint elégséges, ami azt illeti. Nem akadok fent rajta, rámutatok a sarkára és egyetlen nincs mit értékű bólintással lépek a hűtőajtóhoz, hogy a bögre kerámiájára ráharapva vegyek ki pár dolgot. Le is tehettem volna, persze, de a normális és egyszerű nem jellemző erre a reggelre, szóval.. Tojás, sonka, sajt, vaj. Ezekkel fordulok a pulthoz, hogy a rácsúsztatásuk után lehúzzam a kávém maradékát. Lekötöm magam velük, ezáltal semmi nem tűnik fel a saját koffeinadagjába kapaszkodásból vagy a tolatásból. Nem adok nekik jelentőséget, a munka után érdeklődésre is egy a felső konyhaszekrényből előhalászott tál levétele és a fiókból kikutatott villa kézbe vétele között reagálok, másodpercre pislogva felé.
- Jah, déltől. - az órát keresem: nagyszerű, addig van három órám. Mindjárt időmilliomosnak érzem magam a tojás feltörése közben.. A keletkező hulladékot csak bedobom a mosogatóba, onnan lejjebb nem fog esni.
- Sansz` mindjárt visszadőlök miatta. - az a kis idő is számít. - Fejed? - dőlök immár én is a pultnak, ahogy a keverésbe belekezdek. A konyhai tudásom nagyjából ki is merül a rántottában, a hozzá hasonló, kevés előkészületet és időt igénylő kajákban.
Igen, a fejed.. Hogy burkolt célzás-e az estére vagy csak a mostani állapotára vonatkozik az nehezen megállapítható abból ahogy várakozón ránézek. Talán inkább mindkettő. Most már kezd felszállni a nyákos köd a fejemből, az alkoholnyomaték hatásai ellenére elég.. Higgadtnak ítélem, amiről nem tudom eldönteni jót vagy rosszat jelent-e.