Niffenegger's Home

Míg Ő az oszlopig hátrál és annak támaszkodik neki, addig én csípőmmel a konyhapultnak. Laza ökölbe szorított kezem a hideg felületre illesztem a kávésbögre közvetlen közelébe, a másik mancsom pedig a farzsebembe csúsztatom jobb híján. A fülem mögé sepert tincseim az egyik oldalon előre hullanak az arcomba, de nem simítom vissza a rakoncátlankodó szálakat és ahogy hallgatom, olykor a mennyezet felé vándorol a tekintetem, noha nem a gerendák azok, amelyek lekötnék a figyelmem. Csak csendesen hallgatom, eszembe sem jut megszakítani a mondandóját vagy akármikor is megakasztani benne és mire a végére ér, jókora gombóc keletkezik a torkomban.
- Én nem látom a különbséget, Lee. ..és nyilván én vagyok az oka, mert csak annyit ismersz belőle vagy a tetteiből, amit elmesélek és talán nem mindig kap akkora hangsúlyt, hogy miért is jelent nekem annyit. Vagy az, hogy mennyire teljesnek és boldognak érzem magam mellette, akkor is, ha olykor vagy inkább sokszor nehéz, de pokolian megéri... – egyáltalán nem jönnek könnyedén a szavak. Szó szerint fizikai fájdalom mindet kiejteni, mert akárhányszor nyitom a szám, annyiszor feszül meg a torkom.
- ..és nem arról van szó, hogy azt érezném, bármennyire is útjában állnál bárminek is, de ez így nem... – megrázom a fejem és el is harapom a mondatot. Nyelnem kell és levegőt vennem vagy csak szimplán szünetet tartanom a folytatás előtt.
- A tiéd nem csak egy vélemény számomra… Annál jóval többet jelent. – az utolsó mondatnál már nem emelem rá a tekintetem, érdekesebb a cipőm orra elé bámulni valahová és a hangom is halkabb lesz, noha eddig sem voltam túl hangos.
- ..és lehet, hogy nem kedveled vagy szereted a tetteit vagy egyáltalán Őt magát, de én igen. Legyek ettől akármennyire is ostoba, buta lány, akkor is így van. Egyre inkább így van… – szusszanok egyet röviden, majd kicsit tétován lököm el magam a pulttól. Menni készülök, mert nem tudom mit mondhatnánk még el egymásnak úgy, hogy azzal ne bántsuk a másikat...

Csak nyelek és nyelek, hümmögök és csendben magamba fojtok mindent, ami kikívánkozna belőlem. Mondhatnám, hogy igen, az ő hibája, de nem érzem úgy, hogy bárki hibás lenne. Én tényleg nem haragszom Ronra, alapvetően nem viseltetem iránta ellenszenvvel, de úgyis mindegy, hogy mit mondok.
Fáj. Egyszerűen csak fáj az egész, mert olyasmik kerülnek miatta a felszínre Jackie és közöttem, melyeknek nem volna szabad. Hibáztatni csak magunkat volna szabad, de őszintén megmondom, hogy fáradt vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Fáradt és szomorú.
- Nem állok útjában, de.. - ellököm magam az oszloptól, pár lépéssel szelem át a kettőnk közötti távolságot, s valahol a hűtő tájékában állok Jackie elé, elállva útját, s hacsak nem lök el hamarabb, vállai fölött, fejének két oldalán megtámaszkodom a hűtőlapon. -
..ott kellene állnom. Azt érdemelnéd, hogy ott álljak, mert akkor lenne értelme ennek az egésznek.
Nem hajolok hátrébb, orrommal tudatosan súrolom az övét, s ha még mindig nem feszített el magától, akkor hirtelen az ajkaira tapasztom sajátjaimat.
Nincs a csókban az a szenvedély, amelynek egy férfi és egy nő között lennie kellene, de mégis benne van az egész lelkem, minden vívódásom, minden kétségbeesésem.
Levegőt kapkodva lépek hátrébb, mintha áram rázott volna, s oda, ahol az imént még az ajkait éreztem, rászorítom saját tenyeremet, így fogva be a számat, riadtan pislogva a takarásból Jackiere.
- Minduntalan azt érzem, hogy gyászolnom kell. Gyászolni az elvesztett gyermekem, pedig ez baromság. Nem volt az enyém, s nem is lehetne soha. De akartam, ahogy téged is akarlak az életem részévé. Jobban, mint egy barátot, jobban, mint egy testvért. Te vagy a társam, akkor is, hogyha soha nem lehetek a tiéd, s te sem lehetsz az enyém. És én igyekszem nem úgy nézni Ronra, mintha az ellenfelem lenne, mert tudom, hogy nem is az. De a rohadt életbe, ha nem volnék meleg, ha képes lennék egy nőt, vagy akár egy rohadt emberi lényt boldoggá tenni az életben, már rég térdre ereszkedtem volna előtted, hogy megkérjem a kezed és megesküdjek ezáltal arra, hogy egész életedben azon leszek, hogy te boldog legyél. Én.. - belecsuklik a hangom a szóáradatba, időközben leeresztett kezem ujjait ökölbe szorítom magam mellett tehetetlen dühömben. Igen, pontosan ez az a pont, amikor rettenetesen haragszom magamra.
- ..megváltoztál mellette. És tudom, hogy ez természetes, valahol örülök is neki, de.. félek attól, hogy elveszítelek. Hiszen nem látod?
Már most sem tudunk ugyanúgy beszélgetni, mint régen, s ez amellett, hogy megrémít, jobban a padlóra küld annál, mintsem kellene.
Hülyeség. Szerelmesnek lenni valakibe úgy, hogy nem vagy belé szerelmes.. nem létező fogalom, én mégsem találok más, értelmesebb magyarázatot. Párkapcsolatban élő, felnőtt emberek vagyunk, s ez szakít szét minket.. nem akarom. Próbálom jól csinálni, de nem megy, a reakcióiból ítélve egyáltalán.
- Bocsáss meg. Nem elrontani akartam, csak megértetni veled, hogy miért vagyok furcsa. Tudom, hogy ez beteges és senkivel szemben nem tisztességes, mégsem akarom, hogy elfelejtsd, mert ha megkérnélek rá, akkor arra kérnélek, hogy felejtsd el azt, hogy van valaki, aki jobban szeret a világon mindennél. Te vagy a nő az életemben, de ettől nem leszek kevésbé meleg. Csak.. - felemelem vállaimat, majd visszaejtem azokat. Kérlelőn rebben felé tekintetem, kezemet nyújtom, visszavívni kívánva őt.
- Mondd el, kérlek. Ígérem, soha többé nem ítélkezem. Megteszek bármit, csak.. - csak ne hagyj el, oké? - ..ne mondj le rólunk. Kérlek, Jackie! Ennél jóval többek vagyunk..

Fogalmam sincs mit kezdjek a csendjével vagy azzal, hogy csak hümment itt-ott a mondandómra. Tényleg azt hiszem, hogy ennyi, hogy most jobb, ha inkább elmegyek, ha az ajtó becsukódik a hátam mögött és lesz, ami lesz, elnapolva valahol azt, ami következne ezután. ..és, mint kiderül valóban jobb lett volna, ha ekkor távozom..
Csak akkor pillantok fel, amikor már egészen közel ér. Persze, feltűnt, hogy elmozdul, hogy felém sétál, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az fog történni, ami felé haladunk. Ezért nem is térek ki, lépek arrébb, vagy teszek akármit is.
A hátam a fridzsidernek simul és barna íriszeimet az övéire függesztem. Nem teljesen értem a szavait még, de feltett szándékom, hogy kivárjam, hová is fog kilyukadni. Mert most egyelőre nem világos, hogy miért kellene az útban állnia, hogy mit is ért ez alatt pontosan. ..és amíg az elmém lázasan próbál logikus magyarázatot keresni, szinte szomjazva a ki nem mondott válaszokat és folytatást, addig esélyem sincs bármit is tenni. Mert meglep. Mert egyáltalán nem számítok rá. Mert amennyire nem természetes pontosan annyira az is. Ajkainak őszinte és puha érintése, érzelmek, amelyeknek létezniük sem kellene, nem így, nem ebben a formában, nem itt és végképp nem most.
Nem csókolom vissza, de nem is ellenkezem. Inkább csak valahogy megtörténik az egész vagy hagyom megtörténni, én magam sem tudom eldönteni melyik megy végbe éppen. Döbbenten, hatalmas súllyal a padlóhoz szegezetten állok ott, a hűtő előtt, részben még mindig annak simulva, amikor ellép. Megszólalni képtelen volnék, nem is teszem, az arcomra pedig kiül minden érzelem, ami keresztül száguld rajtam és ami akkora káoszt teremt, hogy teljes mértékig belefagyaszt a pillanatba. Sosem öntöttek még nyakon egy vödör jeges vízzel télvíz idején, de valahogy így tudnám elképzelni. Szó szerint.
Forog velem minden, amit mond, amit emleget és mire megkapaszkodhatnék egy-egy mondatában, addigra régen tovább száguld, én pedig valahol úgy érzem, mintha egy jármű lökhárítójára markolva és azután vergődve lennék a folytatás elkapása tekintetében.
Nem tudom mikor buggyan ki a forró könnycsepp és folyik végig az arcomon. Azt sem tudnám megmondani, hogy a tett vagy a szavak hozzák ki belőlem és annak sem vagyok tudatában, hogy meg sem próbáltam visszafojtani.
- Én.. – elakadok. Mintha ezt az egyetlen és vérszegény szót sem én mondtam volna. Idegen és nincs folytatása, mert nem tudom mit mondjak. Nem tudom mit reagáljak. Nem tudom, hogyan érezzek. - Én.. – futok neki megint, de ugyanúgy kudarcra ítéltetek, mint az első alkalommal is. Mindent végighallgattam, megint nem szóltam közbe – basszus nem is tudtam volna, most se tudok – és egyszerűen csak hagyom, hogy teljen az idő, hogy történjen valami, amitől majd képes leszek bármit is kinyögni. ..és ezért nem is tudom, hogy mikor vagy, hogyan sikerül megszólalnom megint. A hangom persze alig hangosabb valamivel a suttogásnál és bár szinte sosem szoktam bőgni, most mégis forró és nem múló könnyáradat áztatja az arcomat megállíthatatlanul.
- Nem mondhattál volna ilyeneket… ezt. Nem ígérhetted volna ide a világot, amit nem adhatsz meg. Nem mondhattad volna, hogy mindennél jobban szeretsz, de akkor is meleg vagy… Nem tehetted meg... – és mégis megtetted... Fel sem tűnik, hogy minden egyes mondat egyre határozottabban és gyorsabban érkezik, mint az előző, noha a hangomat továbbra sem emelem meg, az utolsó mondatnál kifejezetten elhalkulok és el is csuklik a hangom a könnyektől, az egész helyzettől.
- ..nem tehetted.. – ismétlem meg saját magam, halkan és bután és egy szipogás kíséretében kenem el a könnyeimet. El kell mennem innen. Most. Muszáj.
Lendületesen indulok meg és a sisakomat, meg a dzsekimet felkapva, az utolsó pár lépést már futva teszem meg, szó szerint menekülve. Nem tudok itt maradni, nem tudok most vele lenni, mert halvány gőze sincs arról mit jelentenek a szavai, hogy mennyire mélyre szaladt velük, hogy mennyire nem tudok megbirkózni mindazzal, amit hallottam. Egyszerűen most nem megy…


//én azt hiszem, hogy ez lenne a záró és imádtam! <33333//

Nem kellene, tilos volna, de én mégis megteszem. Szigorúan nyelv nélküli, máshogy szenvedélyes, inkább lelki eredetű, semmint testi vágyból fakadó csókom viszonzása talán még jobban megijesztene, mint az, hogy mire ragadtattam magam. Jó ez így.
Ellépek - mert csak ennyit tudok hirtelen tenni, egy egész világgal odébb, vagy a föld alá nem bújhatok szégyenemben. Beszélek hozzá, magyaráznám a bizonyítványomat, könnyíteném a kettőnk közötti helyzetet, melyet enyhíteni szerettem volna már az elején is, ám a kétszer elrebegett én valamint a könnyek bizonyságul szolgálnak számomra azt illetőn, hogy nagyon, de nagyon mellélőttem most.
Legszívesebben letörölném azt a könnycseppet, de nem merek megmozdulni, mert attól félek, hogy összetörik az amúgy is instabil világunk. Döbbent szégyenkezéssel nézem, hogy mit okoztam, s amikor harmadszor is levegőt vesz a mondandójához, a föld középpontjáig zuhanok a szavaitól.
Mert igaza van. Nem mondhattam volna és én mégis megtettem, hiszen mindig ezek voltunk, őszinték, nem igaz? A lelkét olyan közel érzem magamhoz, mint még soha senkiét, de ettől még az vagyok, aki. Biztos van erre valami hangzatos, szexuálpszichologizált baromság, de nem érdekel, nem is akarnám tudni, s nem is tudom. Egy a biztos, ha a szerelem lélek és lélek között létezik, akkor igenis szerelmes vagyok Jackiebe, mindig is az voltam. És ha innen nézem, megértem a bigámiát. Mert én örökké az leszek. Amíg nem menekülök államokkal odébb, s nem próbálom tudatosan megszakítani vele az összes kapcsolatom - amire ha rajtam múlik, nem fog sor kerülni - addig ez így marad. Lehet párom, szerethetem is, szerelmes is lehetek belé, de a lelkem másik felét egy olyan nőben találtam meg, akivel nem lehetünk együtt, s nem csak azért, mert mindkettőnknek van valakije.
- Bocsáss meg! - kiáltok utána, mint a lassan ébredő, aki csak akkor veszi észre, hogy belecövekelt a pillanatba, amikor már csapódik az orra előtt lakásának ajtaja. Utána kéne mennem, de mégsem bírok megmozdulni, csak ott, ahol vagyok leroskadok a földre és megpróbálok értelmet találni abban, amit ebből a Pandora szelencéjéből kieresztettem az előbb. Komoly, nagyon komoly gond van velem, azt hiszem. És esélyem nincs arra, hogy találjak valakit, aki ezt megérheti.. valaha is.

//Én köszönöm, imádtam minden pillanatát! //

Leteszem a kávés csészét és úgy igazítom meg a nyakkendőmet, majd inkább szétszedem és újra kezdem a műveletet. A kijelzőn Vinona neve dübörög kérlelhetetlenül, nem akarja letenni. Sóhajtva megnyomom a zöld kijelzőt, majd folytatom a babrálást a nyakkendővel.
- Igen?
- Szia Griff, neked is jó reggelt.
- Jó reggelt – megmosolygom, aztán felvonom a szemöldököm, ahogy folytatja.
- A ma reggeli gyorsülésezést lemondták. Ketten hasmenéssel telefonáltak be, Petert meg hazaküldtem, szerintem egy marslakó megirigyelhette volna az arcszínét.
- Ó, de jó. Csak ezért akartam volna bemenni – szabin vagyok ugyanis.
- Várj, van még. Agatha telefonált, hogy a sarki kávézóban vár egy reggeli bö... fére, mielőtt leadná a javaslatát az egyik jogszabályhoz.
- Sejtem, melyik – húzom a szám. Hónapok óta megy a tologatás vele, s tudom, hogy ez Joey műve, aki azért teszi ezt, hogy kicsússzunk a határidőből. Ezért szerdán átléptem Agathahoz és leadtam neki a javaslattervezetet, hogy a héten le tudjuk adni az anyagot.
- De nem szabin van? Minek dolgozik a szabija alatt? Kettőkor találkozunk – bontanám a vonalat, de a levegővétel alapján már tudom, van még valami.
- Ezt pont te mondod, aki szintén szabin van. Egykor találkozunk. A szenátor beiratkozott hozzád.
- De szépen fogalmaztad, hogy behívatott – húzom szélesre a számat. Kedveljük egymást mind a két szenátorral, de annyi időnk nincs találkozni az utóbbi három hónapban, hogy egy pohár vizet felhajtsunk. – Igen, szabin vagyok – vonok vállat, hiába nem látja. - Rendben, egykor ott. Holnap Olympiában leszek, amit vinni kellene oda, elő tudnád készíteni? Szia! – előbb bontja a vonalat, mire megkérdezném, mégis, mi az ördögöt keres ilyen korán a hivatalban. Bizonyára megint a lányát ment el meglátogatni, szinte rálátni a kórházra az ablakból, egy köpésre van csak onnan. Így aztán meg végképp nem zavart, ha el akart menni, látogatni a lányát, sokkal nyugodtabb volt utána.

Agatha egészen felpezsdített, ha vele beszélek a tervezetekről, valahogy mindig megtalálom a helyes utat. Rajongok a két lábbal való földön járásáért, nem véletlen, hogy hozzá fordulok, hiszen a jogszabályokat évtizedek óta gyakorolja a való életben. Csakhogy ennek a megbeszélésnek is vége szakad, rám meg majdnem egy egész nap, a szenátorral hamar le fogom rendezni a dolgaim, fél szavakból is értjük egymást. Tudom, hogy ma Lee nem a tűzoltó parancsnokságon van, ezért egyből a lakása felé gurulok az autóval a kávézóból, friss kávéval és péksüteményekkel felvértezve, amelyek még mindig melegek. Én ugyan tele vagyok, de szeretek hasonló dolgokkal kedveskedni.

A liftből kilépve felvonom a szemöldököm, ahogy meglátom Lee résnyire nyitott ajtaját. Nem szokása. Óvatosan állok meg az ajtó előtt és belesek az ajtón, nem mozdítom meg egyelőre. Meglátom a kanapén, felsóhajtok. Ez képes volt elaludni nyitott ajtónál. Belököm halkan a könyökömmel az ajtót és felé indulok. Kis késéssel látom az összetört poharat a földön, értetlenül nézek rá, majd majdnem elröhögöm magam. Kiütötte magát megint. Ahogy teszem le a kávékat és a péksüteményeket, feltűnik még valami. Lehajolok érte, s megfordítom. Altató? Mi a ...? Ekkor csap meg az alkohol illata is. Az nem lehet!
- Lee!! – ugrok szinte azonnal hozzá, megrázva a vállát. – Lee? Hallasz? – kapom azonnal elő a telefonom, hogy hívjam a mentőket. – Lee, ébredj, mit csináltál?!
A vérnyomásom az egekben, a szívem valahol a fülem tájékán zakatol. Láttuk, láttam, hogy milyen és nem tettem meg a lépést, hogy kirázzam a helyzetéből.

Nem foglalkoztam nagyjából semmivel. Az ajtóval pláne nem. Fogalmam sincs arról, hogy hogy felejthettem el. Reflex, hogy behúzom magam után, de valahogy most mégsem sikerült. Ami azt illeti a normalitás talaján maradni sem sikerült.
Csak aludni akartam. Aludni és nem szólni senkihez. Nem adni esélyt arra, hogy bárkit bántsak vagy el kelljen számolni a lelkiismeretemmel. Mert nem csak bűntudatom van hanem mérges is vagyok. Azért, mert igazságtalannak tartom a bánásmódot. Ha megérdemlem, ha nem, akkor sem fair. És ez zavar. Az zavar, hogy így érzem magam. Mert nem szabadna. Mert így nem vezekelhetek és sose lesz vége. Rettenetes.
Valahol az eszméletlenség határmezsgyéjén ér el hozzám a hang. Reflexből reagálnék rá, de nem mozdulnak tagjaim. Két nyomorult szem altató volt a tégely alján maradéknak, annyit vettem be de még így is mélyebb alvásba taszított, mint amibe magamtól süllyedtem volna. Nehéz reagáljak. De akarok. A pulzusom az egekbe emelkedik a szressztől. Vergődöm gondolatban, mint egy partra vetett hal, de fogalmam sincs arról, hogy valóban mozgok-e vagy sem. Eddig csendre vágytam, most üvöltenék. Nem normális ez így.
Nem jött azonnal. Fel kell ébredjek. Nem akarom ezt. Így. Griff! Ne hagyd, hogy megtudja bárki! Lassan - bár nekem rakétasebesnek tűnik - hessegető mozdulatot teszek felé, megérintem a kezét.
-Hát... - préselem ki magamból némileg száraz torokkal. Ennyire mélyen nem lehet gyógyszer nélkül aludni. Gyógyszerrel se jó.
-a kávé?
Nem akartam öngyilkos lenni. Ha úgy volna se a gyógyszert választanám. De a fájdalom nem szűnt meg. Az álomtalan alvás se hozta vissza a lelki fényt. Gyűlölöm magam és ezt nem lehet hová szépíteni. Nem akarok ránézni, nem nyitom ki a szemem. Szégyellhetem magam még emiatt is. Csodálatos. Vajon kimondtam-e a szavaim, vagy csak akartam? Nem ismételek. Nem tudom hallotta-e.

Rázogatom, pofozgatom, hogy éledjen, de a másik kezem már a telefont keresi, hogy hívja a mentőket. Előbb a mentők, aztán a fürdőszoba. Ha nem érnek ide egy percen belül, én isten bizony bevágom utána a kocsiba és elviszem a kórházba, nem érdekel, ha utána elkapnak gyorshajtásért. Remeg a kezem, alig kapok levegőt. Nem, nem lehet, soha többé senkit sem akarok. Senkit sem akarok elveszíteni. Elég volt!
Ahogy a kezemhez ér, mintha villám csapna belém, a kézremegés megszűnik, s a fülemből is lejjebb kúszik a zakatolás. Ébredezik, ez jó jel, mert talán még most tehette meg, s akkor nagyon nyert ügyünk van. Az induló mosolyom odafagy. Félrebeszél.
Megfogom a kezemet érintő kezét, s felrántom, miközben a mobilt visszacsúsztatom a zsebembe. A vállamon átvetem a karját és a derekánál fogva emelem, hogy a fürdőszoba felé vegyük az irányt, nem érdekel, milyen üvegszilánkokon vágtatunk át.
- Kávét egy fenét, a fürdőszobába megyünk, ott kiadod, amit bevettél, s addig hívom a mentőket. Mennyi volt a fiolában? – láttam, hogy üres, s nem most fogok vele számoltatni, habár lehet, hogy jobb lenne. Fene tudja, mit kell ilyenkor csinálni, hogy ébren tartsam, mert azt még tudom én is, meg a hánytatást.
Szelíd erőszakkal vezetem a fürdőszoba felé, vagy a külön vécé felé, aztán felnyitom a tetőt.
- Figyelj, ha te nem teszed meg, én fogom neked megtenni. Ki kell adjad vissza a gyógyszereket, oké? Ahhoz pedig hányni kell. Fogkefével, vagy az ujjaddal? – ha nem teszi meg, én fogom lenyomni az ujjaim a torkán. A pánik helyett az éltet, hogy reményt adott, hogy képes volt feléledni, s beszél is.

Sok mindenre vágyom, de arra nem, hogy itt legyen rázogasson és rángasson. Hessegetném, mint egy legyet, de gyorsabb nálam, szóval mire rendesen eszmélek, már nála van a gyeplő.
- Hagyj már! - morgok rá. Egyre tisztul a hangom, attól a két bogyótól meg a deci italtól nem álltam azért annyira fejre, hogy sok időbe teljen kirázzam magamból a kásásságot. Mondjuk tény, hogy amennyire ő erőlködik, még annyi se kell időből, mint amennyi egyébként. Kirázza belőlem az álmot rendesen.
- Nem akartam megölni magam. - köszörülöm meg a torkomat, rádöbbenve, hogy talán - de csak nagyon talán, hiszen elég abszurd számomra a magam gerjesztette helyzet - emiatt van ez a nagy felhajtás. Egyensúlyomat keresem, hogy lecövekelhessek, még mielőtt eljutnánk a fürdőbe. Vagy legkésőbb annak ajtajában.
- Két szem volt. Csak aludni szerettem volna.
Griffin vállán kívánok megtámaszkodni, egyrészt mert valahogy természetes az egész, hiszen azóta ismerem szinte, hogy az eszemet tudom, másrészt pedig a cselekvés teljesen ösztönös, s nem átgondolt.
- Kurvára utálom az életem, de nem dobnám el. - remeg a szám széle a mondat végén, de mégis mintha valami dacosság lenne abban, amit kimondok. Túl sok érzelem kavarog bennem, túlzásba estem sok tekintetben. És lám, ismét sikerült valakinek - az idegállapotából olvasva - a lelkébe másznom annak ellenére, hogy mi sem állt tőlem távolabb. Remek. Hát semmit nem tudok csinálni anélkül, hogy megbántsak másokat? Komolyan, át kéne gondoljam ezt az öngyilkossági kísérletet. Ha már amúgy is kinézi belőlem, lehet meg kellene próbáljam. Jobb hely lenne ez a rohadék világ nélkülem.
- Verd ki a fejedből azt a hánytatást! Tényleg csak egy kávé kell, oké?
Arra nem esküszöm, hogy vagyok ahhoz elég éber, hogy megcsináljam most azonnal, de mindent igyekszem megtenni azért, hogy ne akarja a maradék méltóságomat is ellopni. Az kéne még, hogy mentőt is hívjon. Akkor az öreg isten se tagadhatná le apám előtt a történteket. Pedig csak egy rohadt - bár nem is annyira elrugaszkodott - félreértés az egész.

- Nem hagylak – nyugodtra veszem a hangom, holott komor-ideges-aggódó-dühös variációban játszadozna. Nem adom ki az érzelmeimet egykönnyen.
- Azt sejtem – a válaszára azért egy egész India-méretű súly szakad le a mellkasomról, már nem vagyok annyira falfehér. – De mostanában elég sokszor hallani, hogy nem szándékosan, de több adagot vettek be, mint a megengedett, és .... – ó nem, be nem fejezem, beszél a csend helyettem is. – Mennyit vettél be?
Hogy mennyit ivott rá, talán lényegtelen. Vagy nem? Értek is én ehhez.
Szerencse, hogy éppen kitámasztom magam, mert a két szem és a vállra támaszkodása alatt összerogynék máskülönben. Csak két szem, ó te jó ég, köszönöm!
- Eléggé rám ijesztettél, ahogy rád találtam – az a jelenet életem végéig kísérteni fog, csatlakozva az égő házhoz, és a tudathoz, hogy ők már nem tudtak kimenekülni. Mindjárt én fogok hányni...
Egy Himalája méretű súly is távozik India után, de összevonom a szemöldököm.
- Ajánlom is, mert feltámasztalak és utána én foglak kinyírni – túlságosan is komoly hevességgel mondom. Nem véletlen, hogy annyiszor járok mostanában a tűzoltó állomásra, de látom én a jeleket, s nem választanék szét egy párt a saját önös érdekeim okán.
- Oké-oké, értettem. Irány a konyha – még jobban magamhoz szorítom a derekánál fogva, kell, szükségem van rá, hogy ne lóduljon meg a lábam alattam. A sokk most kezd kiengedni, de hogy kimutassam, mennyire remeg a lábam és a kezem, nem vágyom rá, hogy lássa.
Először látni most halvány mosolyt a szám szélén.
Hiszek neki. Mindig is annyira fájdalmasan őszinte és egyenes. Kivéve, amikor hallgat, mert tudom, mi az például, amit a legjobb haveromnak nem mondott el.
- Majd én elkészítem azt a kávét – ültetem le az egyik székre. Jobb, ha nem látja, mennyire remeg a kezem, amit sajnos nem úszok meg, mert egy pohár vizet töltök neki, s a kezébe adom. – Jobb, ha megiszod – én, a nagy pókerarc, most remegő kezekkel adom neki a pohár vizet. Van, amiben és ahol nem tudom felülírni az érzelmeimet.
A kávé illata megnyugtat, ahogy készítem a kávét, a sokk utáni ébredésben is segít. Aztán leülök Leander mellett lévő székre, ahogy elindítom a kávégépet.
- Elmondod? – már egy ideje látom rajta, hogy valami nincs rendben, de én marha, nem tettem semmit.

- Nem.. - kezdem, de nem tudom befejezni. Annyi minden van, amit mondanék, de ahogy helyette is a csend beszél, úgy helyettem is. Csak egy gondterhelt sóhajt karcolok a levegőbe, semmi más folytatást. Vállaira markolom a kétségbeesésemet, míg egyensúlyomat és erőmet keresem.
- Ne haragudj. - sütöm le a szemeimet, mintha valami különösen érdekeset találnék saját padlómon. Eleresztem őt, a fal felé hátrálok, hogy két tenyérrel annak támaszkodhassak, így ereszthessem neki a hátamat is. Vagy legalábbis próbálnám, ha nem tartana magához közel. Mennyire vagyok szörnyű ember, ha nem bánom azt, hogy itt van velem?
Pedig szégyellem, hogy mennyi gondot okozok. Mindig csak azt.
- Eszedbe se jusson! Ha még egyszer végre kinyírt valaki, hagyjuk vízben a dolgokat és a vízilovat is. - húzom el a számat. Régebben vicces voltam, nyers, következetes és kéretlenül őszinte. Arra emlékszem, hogy szerettek ezért. De most, amikor ismét egy viccel próbálkoztam, rádöbbenek mennyire nem vagyok már ilyen. Egy pillanat alatt szakad rám annak a súlya is, hogy fogalmam sincs mikor és hol veszítettem el önmagam. Pedig pár hónappal ezelőtt még boldogan sütkéreztem abban, hogy megtaláltam és nem elhagytam valahol.
- Tudod, hogy merre van. - bököm fejemmel az irányt, mert egyszerűen muszáj arrébb fordítsam a fejemet. Érzem, hogy zavar üli meg vonásaimat, s ezek mibenlétét nem tudom hová tenni. Talán az aggódása fakasztja ezt belőlem, talán más, de a sutaság, amit kicsal belőlem, nem új. Kibontakozom a szorításából, hogyha enged, s inkább belépek a fürdőszobába, hogy vizet locsolhassak arcomba, lemosni kívánva magamról a gyalázatot. Egyébként tényleg tudja, volt már itt. De ha nem lett volna, akkor is egyterű a lakás, csak a fürdő van lefalazva. Vaknak kéne lenni ahhoz, hogy ne vegye észre valaki az egyes részeket.
- Köszönöm. - szólok ki immáron a tükör elől. Legszívesebben lekapnám a falról, s ripityomra törném, de inkább nem rugaszkodom el a valóságtól. Elzárom a csapot, megdörzsölöm a kéztörlővel arcomat, s előkeveredem. A vízzel egy időben.
- Kívülről már fogyasztottam. Egy rugóra jár az agyunk. - nevetem el magam kényszeredetten. Tompán és üresen kong fülemben saját hangom. Semmi természeteset nem vélek felfedezni benne, de legalább hűen tükrözi a lelkivilágomat. Ha akarom, ha nem.
Újabb köszönöm helyett csak egy bólintás kíséri azt, hogy felhajtom a vizet. Nem kerüli el figyelmemet kezének remegése, akaratlanul is hozzáérek megnyugtatni próbálván, ahogy átveszem a poharat. A nagyi is mindig így csinálta, sose traktált a nyugiszöveggel, de mindig tudatta, hogy érzi, ha valami nem kerek. Nem kellene ennyit gondolnom rá. Nem egészséges ez sem, azt hiszem.
- Milyen messziről kezdjük el? - alkarommal az asztallapra támaszkodom, most ráhajtom homlokomat is, hátha ezzel menekülhetek a helyzet elől. Jobban szeretném elmondani, mint eddig bármit a világon, de így belegondolva magam sem tudom hol romlott el az egész ennyire. Ezért hát előbb a kérdés, s odázódik a válaszadás. Nem azért, mert nem akarok beszélni, hanem azért, mert nem tudok. Erőtlen hangú kérdéssel köpöm elé a lelkemet, pedig szegény nem érdemli épp az én terhemet. Inkább azt kellett volna megtudakoljam hogy került ide.

A csendre ránézek, kérdezni nem kérdezek rá, a csend elmond mindent.
- Nem haragszom. Aggódom – ahogy a falhoz hátrál, az utóbbi ismét nagyon megnő bennem. – Mi a baj? – engedem el, de csak annyira, hogy ha összerogyna, akkor meg tudjam tartani. Semmit nem kívánok akarata ellenére tenni, amit nem akar. Vagyis de, éppen azt ne tegye, amit hittem tesz.
Amit mond, azért legszívesebben fültövön vágnám. Mivel nem vagyok agresszív jellemű, inkább a szemeibe nézek.
- Most haragszom – nyomom meg a most szót. - Hogy lehet ilyen hülyeséget mondani, mondd? Azokra nem gondolsz, akiknek fontos vagy? Mi fáj ennyire, hogy képes vagy ilyet mondani? – ~ nekem? ~ nyugodt ugyan a hangom, a lappangó feszültség és fájdalom csak halványan érződik ki belőle. Olyan könnyen dobálóznak mások az életükkel. Bennem azóta a nap óta ketyeg a „mi lett volna, ha ezt teszem” játszma. Okolom magam a halálukért, még ha nem is én tehetek róla. Még élhetnének, ha...
- Esetleg kérhetnél tőlük segítséget is, az ilyen mondatok helyett. Voltam elég temetésen, köszönöm, nem tervezek újra menni, a tiédre különösképpen nem – talán kissé túl nyíltan adtam a tudtára, hol helyezkedik el a fontossági sorrendben az életemben, de nem érdekel. Fel akarom rázni, s most nem fizikailag értem.
A konyha felé fordulok, megvárva, meg tud állni a lábán Leander, vagy segítsek neki. A gyomrom is bukfencet vetett, ahogy összeszorult arra, amit Leander mondott magáról, s most nem akarom, hogy lássa, mennyire képen töröltek a szavai.
- Csak a vak nem látja – halvány mosoly jelenik meg az arcomon, öröm kevés van benne. Még nézek befelé a fürdőszobába, ahogy belép, s örülök, hogy nem látja se az arcom, se a tartásom. A köszönömre az orrom alatt mormogok valamit, most nem tudnék értelmeset kinyögni. A kávé segít helyrerázódni, de nekikezd a remegésem, ami szokatlan nekem.
- Belülről sem árt – felhígítja legalább a gyógyszert és az alkoholt, de inkább ennie kéne, amit most nem fogok erőltetni. A kávé is sokat javít majd Leanderen, engem is helyrerakott. Az érintésére egy pillanatig megáll a légzésem, nem számítok rá, főképp arra nem, hogy ő akar éppen engem megnyugtatni. Egy tizedmásodpercre mérges leszek, kusza érzéshalmazok okán, aztán legyűröm a nyelésemmel és lenyugszom.
Direkt nem válaszolok neki azonnal, hagyom, hogy a gép hangosan adja ki magából a kávékat, majd felállok, hogy az utolsó simításokat megtegyem rajta, úgy válaszolok.
- Attól a pillanattól fogva, ami egészen idáig vezetett – a kérdéséről már tudom, hogy nem fog falszöveggel jönni, hogy sok a túlóra és minden egyéb. Ez némileg megnyugtat. Mint ahogy az is, hogy a megérzéseimre még mindig képes vagyok hallgatni, s úgy cselekedni. Éreztem, hogy el kell jönnöm ide. Most már tudom, miért.
A kávésbögrét elé teszem, úgy, ahogy szereti. Figyelek rá, s már volt alkalmam megtudni, miként issza. Rajta kívül kettőnek tudtam úgy, hogy megfigyeltem, s nem rákérdeztem. Ebből egy halott, egy pedig elhagyott.
Most vele szemben foglalok helyet, ahogy lehet. A kezem még mindig remeg, így a bögrémet az asztalra teszem, s inkább elrejtem az árulkodó jeleket az asztal alá, ölembe ejtve. Ha tudnák a tárgyalóteremben, hogy ilyen is tudok lenni, jóval kevesebb ráhatásom lenne dolgokra, úgy hiszem.

A fürdőszoba tükre előtt ácsorogva vakarom a borostát a képemről. Mivel gyerekkoromban elrémített a télapó borzalmas fehér szakálla, s mikor kamaszodtam, elborzadva láttam, hogy szőke lenne a szakállam, ami ritka önmagában is, egyből a télapó jutott eszembe. Azóta minden reggel borotválkozom, nem a hivatal az, ami hozzászoktatott vagy az iroda, ahol dolgoztam előtte.
- Kérek – még egyszer nem vágyom arra, hogy elvágjam a kezem a kávéfőzővel, úgy, ahogy általában lehetetlen.
Nem tudok megszokni Leenél, a kertes ház az én környezetem, s rossz szembesülni, mennyire a képébe másznak a másiknak az emberek, letojva őket, csak nekik legyen jó. Ezért van nagy kertje a házamnak is. Mert így én sem zavarok másokat.
Úgy döntöttem, Leevel maradok éjszakára is. A maguk alatt lévőknek a hajnal, a nyár a legveszélyesebb, így a kanapén nyitott szemmel bámultam az egyre világosodó plafont, figyelve minden zajra, ami Lee felől érkezhet, míg reméltem, alszik is valamennyit.
Elméletileg szabadságon vagyok, gyakorlatilag nem. Tacomában kéne lógatnom a lábam a vízbe a házam stégjéről éppen. Ott kerestem otthont magamnak, Olympia és Seattle között félúton, így egyik munkahelyem sincs messze.
- Hm? – nem hallok a fürdőszobában semmit a sercegő borostámtól, ahogy szedem le a képemről. Megáll a kezem, s félig borotvahabos-borostásan nézek ki a fürdőszobából.
- Mi a gond? – aztán csak nézem a terülő kávéfoltot, de már minek rohangáljak, ha nem látom, hogy nem vízcsap alá teszi a kezét, hanem a telefonja után matat.
- Mit sajnálsz? – továbbra sem tudok semmit, a rádióbeli hírek viszont továbbra is hallatszódnak, így némán meredek a készülékre, majd úgy, ahogy vagyok, előkotrom a saját mobilom.
- Nem szúrtál ki. Teljesen mindegy, kordonon belül vagy kívül fogok negyvennyolc-órázni. De jobb veled – villantok felé egy mosolyt, miközben benyomom a biztonsági vonal kódját, majd írni kezdek.

„Griffin Murray – LD – kordonon belül, bejelentkezés. Negyedóra múlva a központban.”

Válságstáb már működik a Polgármesteri Hivatalban, s én csak azért nem kaptam előre értesítést, mert a hivatalos jelentés szerint Tacomában süttetem a hasam, lábam a vízbe lógatva. Vész esetén köteles vagyok azonnal szolgálatba állni, így meg, hogy a kordonon belülre kerültem, még a kötelességnél is kötelesebb vagyok. A stáb összetételétől függően döntéshozó vagy koordinátori szereppel fog felruházni a vészforgatókönyv törvényi ereje. Mert nem két nap lesz ez. És még csak készültség van. Igazából akkor fog változni a helyzet, mert fog, ha kihirdetik a szükség-állapotot.
- A Tanácsházára szólít a kötelesség. Vészforgatókönyv, válságstáb és miegyebek – üzenet elküldve, amely minden esetben eljut hozzájuk, éljen a biztonsági vonal előnye.
- De elviszlek a parancsnokságra. Előtte azonban lógasd bele a hideg folyóvízbe a kezed – talán még segít egy kicsit a kezén. – Vagyis ne, inkább hideg palackos vízzel – veszek ki egyet, s adom át neki.
Visszamegyek a fürdőszobába, befejezni a borotválkozást, majd visszaveszem az öltönyömet, bent van legalább két váltás ruha, szükség esetére.
- Előtte viszont el kéne látnom ezt – vallom be a kezem szerzett tegnapi sebbel. El kell látni és be kell kötni, hiába gyógyul láthatóan, s volt nagyobb a füstje a lángjánál.
Nem tudok ideges lenni. Az élet sokkal keményebb pofonokat adott, s ha ilyen pozícióban könnyen elveszítem a türelmem, határozottságom, akkor nem is vagyok érdemes betölteni azt. Leeért viszont aggódom. Talán segít neki egy kicsit a kialakult helyzet, de mi van, ha nem?

Én szeretem, ha nincs magánélete senkinek, akkor is. Sose vagyok egyedül és ez amekkora átok lehetne, akkora áldás is. Amíg a szomszédság neszeit hallgatom, addig se kell soha a magam bajával foglalkozni, hát megfelelő ez így, tökéletesen. Nekem.
- Rendben! - szólok emelt hangon, nyugtázva ezzel, hogy neki is készítek kávét, nem csak magamnak. Ahogy szereti. Mert lám nem csak ő tudja, hogy én miképpen iszom a koffeines nedűt.
- A mocskos, rohadt életbe. Valaki nagyon utál minket odafent.
Nem hiszek istenben. Soha nem is hittem. Ettől függetlenül valakinek vagy valaminek kell lennie fent, aki mozgatja a szálakat, csak nem nevezem a nevén. Most viszont igencsak beleüvöltenék az arcába, mert ez az egész rohadtul nem járja.
- Akkor eljössz a tűzoltóságra? - levonom a következtetést abból, hogy jobb velem. Tévesen, mint a következőkben kiderül. Némileg kétkedve vonom fel a szemöldökömet.
- Mi a rossebnek? Ha kellenél, akkor hívtak volna, nem? Vagy hívtak, csak lemaradtam valamiről?
A jog útvesztői nem nekem valók. Én csak azt tudom, hogy a Tűzoltóságon van elég hely, van mosakodási és elszállásolási lehetőség, s mint ilyen nagy eséllyel szerepe lesz a helynek a krízis alatt, akármeddig is tartson. Bizalmatlanságom mondatja velem azt, hogy nem két napig.
- Annyira nem volt már forró. - ágálok, de azért mintegy pótcselekvésként valóban megnyitom a csapot, hogy a lekávézott kezemre folyassam. Közben ér el a hideg, palackos víz ötlete. Vállat vonok.
- Ahogy gondolja, doktor úr. - vigyorgok rá, ezt az utat választva a kiakadás helyett. Szokva vagyok ahhoz, hogy higgadtan kezeljek helyzeteket, ha az utóbbi időben nem úgy tűntem, akkor is.
- Várj, itt kell lennie valahol! - gondolok az elsősegély dobozra, aminek szinte semmi hasznát nem vettem azóta, hogy megvan, de ha már felhoztam a kocsiból, mielőtt eladtam azt, hát itt ragadt.
- Egyébként hogyan is történt? - vonom össze a szemöldököm gyanakodón. Oké, tegnap nem láttam túl a saját problémáimon, ami miatt szégyellem magam, de nincs rajta mit szépíteni. Most viszont próbálkozom.

Leengedem a telefont, miközben úgy nézek rá, ahogy nem nagyon szoktam, végül elengedem magam, s a fürdőszoba felé veszem az utam. Értem, hogy nem foglalkozik joggal, politikával, nem is beszélek a munkámról. A hangomban nincs sértődés, ha ő így gondolja, akkor így gondolja, s az, hogy rosszul esik, az nem fog változtatni Lee véleményén.
- Köszönöm, hogy közlöd velem, egy semminek tekintesz – a munkámmal, az asztalra eddig letett eredményeimmel, az elég magasan lévő pozíciómmal, s az ebből fakadó felelősségemmel és kötelezettségeimmel, mint például a vészhelyzetek. S nem hiszem, hogy ne lenne tisztában a vészforgatókönyvvel. Inkább visszamegyek további csendben a fürdőszobában, mielőtt elkezdenék bútort borogatni. Ezt pont nem vártam tőle. Le kell higgadnom, s meg is teszem, remélem, nem jön utánam, mert becsuktam csendben magam mögött az ajtót. Mire kinyitom, teljesen felöltözve, nyugodtan lépek ki.
- Cukkolj még – mosolygok vissza rá, s ráhagyom, hűti-e a kezét, vagy hagyja annyiban.
Megvárom, míg előkotorja a dobozt, s a válasszal is egyúttal.
- Tegnap megvágtam magam a kávéfőző szélével. Elmostam a kávéfőzőt, meg nem is nagy a seb, csak épp a bőr alá húzott be az éle – tartom fel a tenyerem élét, amely láthatóan sebesedett, de olyan vékony maga a seb is, hogy szemmel is alig látható.
- Majd én ellátom, jobb, ha most nem érsz hozzám – főleg azért sem, mert ha vérezni kezd, amit kétlek, de jobb felkészülni a rosszabbra, akkor ne legyen nagyobb a baj. A fertőzés már korábban jelen lehetett, szóval akár nekem még harangozhattak is már, csak nem tudok róla, éppen ezért vagyok óvatos, s a hír bejelentése után nem is engedtem közel magamhoz Leandert.
- Mehetünk? – veszem a kocsi kulcsot, s a felhozott holmikat. – Elviszlek.
Mivel tegnap a bírónővel tartottam megbeszélést, a céges autóval jöttem fel, rajta a kormányzati rendszámmal.

[a sárcsuszamlás másnapján valamikor napközben]


A parancsnokkal való megbeszélés után nem azonnal indultam át Leehez. Egyfelől még viszonylag korán volt, másfelől nem akartam a végletekig kihasználni az alkalmi fuvarozómat sem. Arról nem is beszélve, hogy a látogatást előbb egy üzenetváltás előzte meg; hazaért-e már és szeretné-e egyáltalán, hogy átmenjek. Meg mit vigyek és, hogy jártam bent az apjánál, aki megemlítette a felfüggesztését. Ez legalább megadja az elkövetkezendő beszélgetés felütését, azután áll csak szándékomban felvezetni azt is, hogy átkértem magam a tűzvizsgálókhoz egy időre, na meg persze, hogy hamarosan az egész életem, ha lehet még inkább a feje tetejére fog állni.
Annak idején sokat beszélgettünk, amikor először.. és bizony felmerültek olyan témák és eshetőségek is, amelyek nagyban változtatták volna meg az életünket, ha úgy alakulnak a dolgok.. azonban semmi sem úgy lett végül, aztán pedig olyan sok minden történt és változott, hogy most nem tudtam őt beavatni legelején. Illetve.. még most az elején járok, de mégiscsak a gyerek apja volt az első és aztán a doki és utána meg a főnököm. Annyi minden megváltozott időközben, hogy azt el sem tudnám mondani.
Kicsit emiatt is nehéz szívvel állok meg a taxiból kiszállva az ismerős épület előtt. Nagyon régen nem jártam már erre. Legutóbb abban maradtunk, hogy bemutatom neki Zachet, ami eddig még a legnagyobb sajnálatomra nem jött össze, de idővel biztos vagyok benne, hogy be fog következni.
Amikor beereszt a lenti kapun, kissé nehézkesen mozogva – még mindig eléggé fáj és érzékeny a véraláfutás helye – lépek be az épületbe és végül a liftbe is, hogy felérjek a megfelelő emeltre.
- Hogy vagy? – köszönés helyett ezzel kezdem, miközben egy gyors ölelést is közbevetek, már, ha nincs ellenére a dolog. A magam részéről is inkább ez az amit támogatnék, mert egyelőre a ruha is zavarja a bőrömet a problémás területen, nemhogy esetleg egy eltévedt érintés az ölelés közben vagy akármi.
- Hoztam kaját, nem tudom, hogy éhes vagy-e?! – csak a sarkon lévő kínaitól, ami eléggé ad-hoc ötlet volt, de gondoltam, talán örülne neki. Max legrosszabb esetben a kukában végzi a zacsiban, több dobozban pihenő étek.

A kórházból hazaérve első dolgom volt, hogy nekiláttam kisuvickolni a lakást. Alapvetően nem vagyok tisztaságmániás, de a másik ötletem az lett volna, hogy szétverem, így inkább ezt a megoldást választottam. Még mielőtt átcsengetek apámhoz és őt verem szét.
Fel nem foghatom - dohogok a porszívócsövet forgatva, mint valami idegnyugtatót - hogy mi vette rá erre a hülyeségre. Megmentettem a férfi életét, nem haltam bele, nincs itt semmi probléma. Ezt hívják hősiességnek, nem? Nem hülyeségnek, ahogyan ő mondta.
Bevágom a tárolószekrénybe a gépet, miután a porzsákot kiürítettem, majd felteszek egy méregerős kávét főni. Szokásom, hogy nem egy adagot készítek, vagyis hát egyszerre iszom meg, de két főnek is tökéletes lenne a mennyiség. Akkoriban, amikor rá akartam szokni a napi egy kávéra, ráálltam erre a duplázásra, s ez azóta sem ment ki a divatból nálam. Még akkor se, hogyha nem csak egy kávét iszom. Azt a hagyományt nem tudtam meghonosítani. Túlságosan szeretem az ízét. Kávéholista.. vajon van ilyen?
Mire Jackie felér, már a kávé illata tölti meg a raktárlakást.
- Pipa vagyok, de örülök, hogy itt vagy. - cuppantok puszit jobb és a bal orcájára is, hogyha nem siklik ki túl hamar az ölelésből, mellyel köszönésképp meglepett, de melyet én nyújtok ekképpen el, ha tudok.
- Mint a farkas. Ma még nem is ettem semmit. Kávéval szolgálhatok előtte, vagy halasszuk desszertidőre? - célzok a frissen főtt feketére széles vigyorral.
Olyan rég járt itt, de az egész mégis olyan természetes. Imádom, hogy beljebb tessékelhetem.
- Ugye téged nem függesztett fel a főnök? - nagyon remélem, hogy nem tette. Magam miatt talán nem törtem rá az ajtót - még - de ha Jackiet sem könyvelte el hősnek a mentésben ránk jellemző vakmerőség miatt, lehet hogy akkor mégis megteszem.
- Dobozból vagy puccolunk tányérral?

Az ajtó nyílásakor a kávé az első, ami megüti az orromat, de annyira, hogy az egy szó szerinti képen törléssel is felérne. A gyomrom automatikusan fordul fel és szó szerint egyetlen hajszálnyira vagyok attól, hogy futásnak eredve kelljen szégyenteljesen megszabadulnom a reggelire elfogyasztott két muffintól és egy bögre teától. Az ebédig még nem sikerült eljussak – hála az égnek –, most azonban pontosan úgy érzem, mintha a pár órája leküldött élelem atomjai a lehetetlen ellenére is egyesülni akarnának és a bejutás útján szabadulásra adnák nem létező fejüket. Baszki.
- Azt nem csodálom.. – valahogy kinyögöm, de eléggé „citromba haraptam” módon ahhoz, hogy esélyem legyen takargatni; valami gáz van. Elég nagy, ami azt illeti.
- Tudom, hogy ez fura lesz, de megteszed, hogy kinyitod az ablakot? – megyek elébe még bárminemű beszélgetés megkezdésének és, ha esetleg rákérdez arra, hogy miért, akkor egyelőre egyszerűen ütöm el egy nem vagyok túl jól megjegyzéssel. Be akarom avatni. Ezért is vagyok itt, többek között, rögtön azután, hogy megtudtam, vajon, hogy van és nem csak a tegnapiak után, hanem azután is, amit az apja meglépett és nem volt rest velem is közölni a reggel folyamán.
A kaját átadom és amint kicsit kijjebb szalad a kávé illata, úgy én is beljebb teszem magam a négy fal közé, lehetőség szerint az ablak közvetlen közelében letáborozva, nagyon szippantva némán és feltűnés mentesen a koffeinlét nélkülöző oxigénből. A rosszullét pedig, ha lassan is, de legalább múlik.
- A kávéról lemondok egyelőre. Tea esetleg? – mármint neki nyilván nem kötelező, én viszont jobban örülnék annak. Szörnyű amúgy mennyire átszoktam rá, ahhoz képest, hogy egyébként sosem volt a kedvencem a forró ital. Mostanában viszont sokkal inkább az, mint az emlegetett kávé.
- Nem, engem nem. – rázom meg a fejem röviden és azzal a lendülettel térek is át a következő kérdésre.
- Teljesen jó a doboz a részemről. Elvileg a csaj pakolt pálcikákat is a kajához, valahol ott kell lennie a zacskóban. – gesztikulálok közben a kezemmel az emlegetettre mutogatva és, ha közben megleli, akkor nekem tökéletesen megteszi, így evőeszközt sem kell koszolni, legalábbis a kedvemért biztosan nem.
- Miért függesztett fel az öreg különben? – ez a része még nem teljesen világos, noha sejtem az okát. De ezzel együtt azt is, hogy nem árt, ha kicsit kibeszéljük, mielőtt még áttérek a másik témára, ami miatt többek között szintén itt vagyok..

Ha én azt tudnám, hogy mit okoz a kávé és az illata, akkor bizony hermetikusan lezártam volna még a zacskót is, amiben a kávépor van, s nem főztem volna egy cseppet se belőle. De ugye amit az ember nem tud, azt nem tudja, s mint olyan egyébként is kávéimádó fajtából vagyunk, így hát evidencia, hogy megkínáljam vele, ha már érkezik. Máskor vödörszám ittuk együtt, nem vélem különbnek jelen helyzetet.
- Öhm, valami.. baj van? - billentem félre enyhén a fejemet a megnyilvánulására. Igazából fogalmam sincs mi lehet a citromevés oka, de elég rég ismerem már ahhoz, hogy feltűnjön, hogyha nem kerek a világa. Pláne, amikor az ablakkal jön. A szemöldököm leszaladna a fejemről, ha nem lenne a helyére nőve, azt hiszem.
- Persze, simán, de meg kell mondjam, ez tényleg fura. - vallok színt, miközben odalépdelek az ablakhoz, hogy kitárjam. Régi darab, nyikorog mint a fene, de szinte megszokott hangja ez a lakásom szimfóniáinak. Meg kéne már olajozzam megint a zsanérokat, de vagy rettenet lusta vagyok hozzá, vagy totál elfelejtem. Meg egyébként is, férfiból vagyok, a szellőztetés hagyományát nem mindennap követem. Egyrészt büdösben még nem fagyott meg senki, másrészt pedig ha bent vagyok úgysem érzem a saját szagom. Na nem, mintha azért olyan marha büdös szokott volna lenni idebent. Csak akkor, ha valami feléled a mosogatóban vagy a szemetesben. Nem olyan gyakran, igazán!
A nyitott ablaktól ellépve veszem át a kajás dobozokat, s teszem azokat az asztalra, hogy a fiókhoz lépve evőeszközt szedjek elő. Villa is, pálcika is, minden mi szem-szájnak ingere. Na és persze poharakat is halászok a szekrényből, hátha evés közben megszomjazunk.
- Tea? - megrökönyödésemet le se tudnám a képemről törölni. - Persze, főzhetek, de.. mikor is teáztunk utoljára? - a soha kúszik a számra, de nem merem ilyen bizton kijelenteni. Megint csak megkérdezném, hogy van-e valami baja, de azon ugye már túl vagyunk.
- Még az a szerencse! - dohogok miközben a vízforralót feltöltöm. Ez a felfüggesztés-téma igencsak az idegeimen táncikál.
- Oké, akkor a sajátokat elteszem legközelebbre. Úgyis mindig van alkalom egy kis kínai kajázásra. Válassz, milyen teát innál? Van asszem valami gyümölcs, meg natúr zöld. Igazából nem tudom, áll a szekrényben már egy ideje. - tárom ki a megfelelő szekrény ajtaját, hadd kukkantsa meg Jackie a nem túl széles felhozatalt.
- Mert felelőtlen voltam, önfejű és veszélyeztettem a küldetést. Szerinte. Szerintem meg csak beszart, hogy mi lett volna, ha meghalok. De ugyan kérem! Ez egy ilyen szakma, nem? És nem szaad fiaként nézzen rám odabent. - feltételezésem szerint az öregnek személyes oka volt. Annyira pipa vagyok rá, hogy meg se fordul a fejemben az, hogy esetleg nem így volt.

- Bocsi. – pillogok rá nagyra nyílt tekintettel. Megérti majd, ha elmondom, hogy mi a furaság oka, de ez nem olyasmi, amivel csakúgy az ajtóban álldogálva előállnék, főleg úgy nem, hogy egyelőre nem tudom mennyire van jól vagy nincs a tegnap történtek után, arról nem is beszélve, amit a parancsnok közölt velem alig egy órája se igazából.
A dobozokat átadom, magamat meg az ablak közelébe helyezem át. A kávé nálam abszolút nem megy most – a szagát se bírom, ahogy a mondás tartja és ez most szó szerint értendő –, marad hát helyette más, ami szóba jöhet.
- Ne piszkálódj, teázós kedvemben vagyok, noh. – a válasz amúgy a kérdésére a nagyjából soha lett volna, mert alapból nem igazán mondhatni, hogy nagy kedvelője lennék. Kivéve, ha éppen egy másik élet nő a méhemben, akár a gaz és nem bírja a koffein utánpótlás normális módját. Ilyenkor marad a B verzió, ami most a teában nyilvánul meg.
Gyorsan terelem át a témát rá, leginkább azért, mert érdekel, másfelől pedig még mindig nem tudom miként álljak elő a farbával. Ironikus vagy vicces nem, nem az, hogy a legutóbbi vagy inkább első alkalommal ő volt az, akinek legelőször elárultam, most meg gőzöm sincs, mégis miként tálaljam. Mintha azóta legalább egy élet telt volna el…
- A zöld tök jó lesz, köszi. – bökök a választékból az említettre. Ezeknek a szavatossága amúgy se nagyon jár le, max az aromájából veszít valamit, nem?! Igazából nem számít, megmérgezni nem fog, mármint a lejárt szavatosságú tea – már, ha egyáltalán van olyan régi – és a kaja egyébként is jobban érdekel. A kávéundor mellett ez az új „mellékhatás”, folyamatosan rágnom kell valamit, mint valami hörcsögnek vagy pocoknak. Bosszantó. A folyamatos pisilésről nem is beszélve.
- Szavad ne feledd, kiszaladok egy percre, mindjárt jövök vissza. – nem fogom selyempapírba csomagolni, hogy miért kérem tőle, tartsa kicsit észben, amit mondani fog és muszáj megtörjem a pillanatot. A mellékhelyiség felé kanyargok, ahol tényleg nem töltök egy-két percnél hosszabb időt. Muszáj volt viszont a kitérőt megtegyem.
- Nah. Szóval, mi ez a felfüggesztés? – térek vissza a már korábban is feltett kérdésre, hogy felvegyem a beszélgetés abbamaradt fonalát. Közben a teáscsészét is felmarom, de anélkül teszem le, hogy belekortyolnék. Az evőpálcika viszont határozottan az ujjaim között landol, mire a kérdés végére érek.
- Hát.. a frászt mondjuk rám is rám hoztad, amikor alámerültél, de a felfüggesztés szerintem is kicsit sok. Hogy vagy amúgy? – tegnap a kórházban még ránéztem, mielőtt eljöttem volna, de azóta már sok óra eltelt. Megvárom még, amit mond és csak azután kezdek bele abba, aminek kibökésén szeretnék igazából túlesni, nem csak önző okokból kifolyólag.
- Oké, ez fura lesz és váratlan, úgyhogy kibököm, aztán esik, ahogy puffan, szóval; átkerültem a tűzvizsgálókhoz, azonnali hatállyal... – csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartok a folytatás előtt. - ...mert babát várok. – fejezem be végül. Azt nem teszem hozzá, hogy megtartom, mert úgy gondolom az áthelyezésemből kiderül miért is nem vagyok alkalmas már a nehéz fizikai melóra.