Salmon Öböl

Igazából, nem nagyon tudnám elképzelni, hogy én valaha is ezen a hajón ücsörögjek majd, mint akinek itt van dolga, de el tudnám viselni, tényleg. Bár, inkább egy egy hetes szabadság erejéig, hogy kicsit kihajózzak a tengerre -bár gőzöm sincs a hajózásról és egyéb tengeri nyalánkságokról-, szét nézzek a nagyvilágban és lazítsak. Jó lenne kicsit egyedül lenni, de úgy igazán.
-Kétlem, hogy ilyesmi megtörténne de, ha valami csoda folytán így alakulna, mindenképp beszélnék az édesapáddal.- vigyorodok el, mert bár gőzöm sincs, miféle fazonról is beszélünk most, nem hiszem, hogy ne találnám meg vele a közös szót. Mondjuk, a táramról is így vélekedtem és mégse sikerült, szóval...
-Nagyon nehéz lehet nyugdíj után leállnia az embernek, ha egy életen át nyomozott és izgalmas napokat töltött el egy-egy ügy fölött ücsörögve. Szerintem, én is úgy lennék, mint ő.- mosolygok, ahogy szinte látom magam, amint rég nyugdíjazott rendőrként olvasgatom az újságot és minden gyilkossági ügyön elkezdenék agyalni, hogy mi is történhetett és miért.
-Mindenképp szólni fogok, ha elakadnék bármiben is.- bólintok egyet és hálásan mosolygok a főnökömre, aki nem tudom miért, de úgy veszem észre, hogy kedvel, pedig még alig ismer. Örülök, hogy nem néz ki innen, amiért nem régóta vagyok itt, meg ilyesmi. Azt nem bírnám. Elég nekem Hudson is.
-Nos...  Bostonban dolgoztam eddig, mint ahogy azt te is tudhatod. Aztán úgy döntöttem, hogy áthelyeztetem magam, mert történt ez-az az életemben. Kellett egy kis... változás.- vonok vállat, ahogy röviden és tömören válaszolok arra, hogy velem mi is a helyzet és akarattal nem is említem, hogy özvegy vagyok. Ezt már úgyis nagyon jól tudja, én pedig nem szeretem ezt emlegetni, hogy ne kelljen az embereknek azt gondolniuk, hogy engem most hú de sajnálni kell. Túléltem és túl is fogom élni, ráadásul rajtam kívül még nagyon sok özvegy van a világon. Nekem ez a sors jutott. Nincs mit tenni.
-Nem leterhelő egyébként egy kicsit ez a meló kapitányként? Úgy értem... olyan sok embert kell eligazítanod, tartani a hátad, papír ügyek meg a sok nyűg. Hogy bírod?- kérdezem őszinte érdeklődéssel, mert szerintem én falnak szaladnék, bár fene tudja. Sokszor, már így is azt érzem, hogy szétrobban a fejem és inkább eresztek bele egy tárat, hogy ne kattogjon annyit az agyam, de persze, ez csak képletes. Nincsenek öngyilkos hajlamaim.

//Bocsi, hogy ilyen szómenésem van xD

Tényleg nem túl könnyű az, hogy az ember ne csinálja azt, amit világéletében csinált. Apám sem tud leállni, mindenbe belefolyik, mert ő ehhez ért, hosszú évtizedeken át a rendőrség volt az otthona.
- Nem kell aggódni, úgyis fogsz vele találkozni. Amint hírül kapja, hogy van valami érdekes ügy, ő szinte levakarhatatlan - kacagtam fel egyszerűen.
Amikor megkértem, meséljen magáról Norah, nem azért tettem, mert nem ismerem a múltját. Nagyon jól átvilágíttattam őt, mielőtt elfogadtam az áthelyezési kérelmét.
Ismerem őt mondhatni. Személyesen igazából csak most van időm vele dumálni, és ilyen beszélgetést minden emberemmel lefolytattam, aki azóta jött hozzánk, mióta én vagyok a rendőrfőnök.
Tudom, mi történt a férjével, és azt is, hogy ez volt az egyik oka annak, hogy elhagyta Bostont, s ezt nem kell túl lihegni, mert meg volt rá az oka.
- Miért épp... Seattle? - igaz, kellett neki a távolság Bostontól, mégis úgy érzem, meg kell ezt kérdeznem tőle.
Remélem, nem kapcsolódik Seattle a férje halálához valami módon, és emiatt választotta ezt a várost, mert akkor én tudni szeretnék erről. Nem szeretnék bonyodalmakat.
- Mondjuk néhány évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy eljutok eddig, és apa utódja leszek. Eleinte nem kívántam ezt csinálni, de aztán mégis elvállaltam - vallottam be. - ... de azt elárulom neked, hogy... Legszívesebben Hawaii-n lennék kapitány. Hozzá tudnék szokni az esőmentes napokhoz - kuncogtam kicsit, mert tök érdekes lenne rövidnadrágban meg egy pántos felsőben igazgatni a rendőrséget.

Remélem is, hogy megismerhetem majd az édesapját, akiről olyan sokat hallottam. Rosszul is érezném magam, ha épp én maradnék ki ebből. Gyanítom, hogy nagyon jó zsaru lehet és embernek sem utolsó, ha ilyen sokáig ő volt a főnök. Ráadásul, mindenki szeretettel beszél róla, ha szóba kerül esetleg.
-Alig várom, hogy megismerjem.- mosolyodok el végül szerényen, majd röviden ismertetem azt, amit szerintem már amúgy is tud. A nyakamat tenném rá, hogy nagyon sok mindent végig nézett már rólam, mert akárkit én se engednék az embereim közé. Épp ezért, szerintem tisztában van vele, hogy mi történt velem, milyen a múltan és, hogy a munkámban milyen vagyok.
-A főnököm felsorolt pár helyet, ahova át tudott volna helyezni és... valamiért Seattle volt szimpatikus. Sokat hallottam már a városról és elég messze is van ahhoz, hogy még véletlenül se Bostonban kössek ki.- jegyzem meg egy vállrendítéssel, de azt az apró vitát azért nem részletezem neki, ami közben zajlott. Igen. Közelebb akartam lenni Bostonhoz, hogy elkaphassam a férjem gyilkosát, de a főnököm megesküdött, hogy elő fogják keríteni és nem ússza meg szárazon. A mai napig szoktam vele beszélni, hogy halad az ügy és, már az első tárgyaláson túl is estek. Ez pedig megnyugtatott. Úgy érzem, ha a tettes rács mögé kerül, végre tényleg lezárhatom magamban a múltamat.
-Hawaii-n én is szívesen lennék rendőr. Bár, jobban belegondolva, ha már ott lennék, akkor inkább turistaként tenném. Lazítanék egész nap a tengerparton és koktélokat szürcsölgetnék. Ez valahogy jobb lenne.- mosolyodok el, de a lényegét értem annak, amit mond. Beleszeretett a munkájába végül, és ez a lényeg. Ha az ember valamit azért csinál, mert szereti, akkor az már nem is számít munkának. Ezt valami nagy bölcs meg is fogalmazta.
-Minden esetre meg akartam köszönni neked, hogy Hudson mellé osztottál be. Lehet, hogy nehéz vele kijönni, de jobban ismeri a várost, mint szerintem bárki más. Nekem pedig, egy ilyen társra volt szükségem. Első nap eltévedtem például kétszer is, így aztán nehéz dolgom lett volna egyedül vagy egy olyan társsal, aki szintén új.- nevetem el magam, ahogy bevallom a főnökömnek, hogy milyen szőke tudok lenni. Lehet, hogy a karrieremen nem dob, hogy elmondtam neki, de én szeretek őszinte lenni.
-Ezért is mondtam, hogy nagy segítség lenne, ha ebbe az ügybe is beavathatnánk.- kanyarodok végül vissza a találkozónk alap témájához, ami még mindig az, hogy meg kell keresnünk egy piszkos zsarut. Vajon, sikerülni fog?

Egy kissé megnyugtatott azzal, ahogy elmagyarázta az áthelyezési kérelmét máshová, és távol legyen onnan, ahol minden történt. Azonban tudom, milyen tud lenni az, ha egy szeretted meghal, és mindezt gyilkosságnak köszönheti.
- Naprakész vagy az ügyben? - a férjével kapcsolatosra gondoltam, mert én meg tudom érdeklődni számára a legújabb infókat.
Hawaii egy tök jó hely, ahol mint turista is felbukkannék, de még akkor is úgy viselkednék, mint egy rendőr. Nem tudnék megszabadulni eme énemtől.
- Szerintem mi se tudnánk átszellemülni egy Sima turistává - nevettem fel, hiszen sokszor otthon is épp úgy vagyok, mint egy zsaru. - Meg nem tudom, mennyire szeretném azt a szigetet megint, több emlék, köztük az is oda köthető, hogy ott voltunk nászúton az exemmel - zártam rövidre mondandómat, és inkább Norah-ra figyeltem.
- Apám példáját követve, én sem szoktam új embereket újak mellé rakni. Egymástól tanulhatnak, illetve a kezdeti ellenségeskedés általában mindig átfordul jóra, ha örök barátsággá nem is, de teljes körű bizalommá igen - mondtam neki, az egykori társammal is pont így kezdtük, eleinte széttéptük volna egymást, aztán végül megbarátkoztunk egymással, és ennyi. - Nem kell aggódni, anno az én volt társam San Francisco-ból költözött ide, és feltűnt, hogy még mindig nincs a helyszínen az első napján, és felhívtam, hogy mégis mi van vele... Nem vette fel telefonját, mondom valami baj lehet, végül közel három óra után eljutott a helyszínre - mosolyogtam kicsit. -... mert bírtam azt a kis kaliforniai zsarut, de valahogy a közlekedéssel gondjai akadtak mindig, és utána inkább mindig én mentem el érte, mert órákat kellett volna rá várni állandóan - most már nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Részemről is ez volt a cél, hogy nem lehet őt kihagyni ebből, addig is legalább lefoglalja magát, és talán ilyenkor együtt tud dolgozni másokkal is - komolyodtam meg végül. - Nem kell előtte köntörfalazni, hanem nyíltan - biccentettem egyet. - Bár lehet kissé feszült lesz, miután megtudja, hogy veled dumáltam erről, de hát ez van. Majd lenyugszik - mondtam ki, és biztos voltam benne.

Jól esik, hogy konkrétan nem kérdezősködik a férjemről vagy a halála körülményeiről, csak szolidan érdeklődik, hogy mi a helyzet. Na meg gondolom, azt is szeretné tudni, mennyire kattogok még az ügyön.
-A volt főnökömmel jó kapcsolatom volt. Sűrűn beszélünk telefonon és mindig informál, hogy áll az ügy. Ezért is törődtem bele, hogy vezesse ő a nyomozást. Megbízom benne és tudom, hogy mindent meg fog tenni, hogy kiderüljön, ki volt a tettes.- még magam is elcsodálkozom, mennyire hivatalosan tudom ezt végig mondani. Semmi arcrándulás, semmi bepárásodott szem. Pedig eleinte, ha a férj szót kimondtam, már a sírógörcs kerülgetett és ezt nem azt jelenti, hogy nem szeretem már a férjemet, mert örökké ő lesz az első a szívemben, de tudom, hogy idővel el kell engednem és talán átengedni a helyet valaki másnak. Ő pedig megmarad egy szép emléknek, akit sosem felejtek el.
-Én is zsaru szemmel nézném Hawaii-t, bár téged megértelek, hogy nem olyan jó emlegetni. Beszéljünk inkább Bora boráról. Hasonló hely.- vigyorodok el a végén és eszem ágában sincs tovább piszkálgatni az emlékeit és egyebeket. Elhiszem, hogy neki sem egyszerűbb. Az ő volt férje még él és egy undorító tett miatt vannak most külön.
-Remélem, hogy nálunk is változni fog a helyzet. Tényleg örülnék, ha Hudson végre levetkőzné ezt a duzzogó kisiskolás viselkedést és végre normálisan állna hozzám.- mondom őszintén, hangom pedig reménnyel teli. Tudom, hogy idővel változni fog a helyzet. Örökké nem maradhatunk így, azt pedig már Hudson is észre vehette, hogy alakul a csapatunk, kezdünk összecsiszolódni. Lassan az egyetlen gond köztünk az lesz, hogy szívjuk egymás vérét, sokszor talán már nem is poénból. Azt hiszem, le kell majd üljek vele a sörözőbe és elbeszélgetni komolyabban.
-Na én nem szeretnék így járni. Hála Istennek a GPS-t tudom kezelni.- vigyorodok el, mert bár egy ideje itt vagyok már és kezdem kiismerni magam a városban, mégis használni szoktam még a kis kütyüt, mert az a biztos. Nem akarok még azért is kapni a fejemre Hudsontól, mert elkések egy helyszínről.
-Maximum még jobban fog utálni egy ideig, vagy épp rájön, hogy ideje normális felnőttként hozzám állnia.- mosolyodok el, de picit azért tartok tőle, hogy tényleg sértődés lesz a dolog vége. Minden esetre szeretném, ha ő is tudna erről a nyomozásról és együtt deríthetnénk ki, hogy mi a fene ez az egész.

Vaskos múltat cipel ez a nő magában, de úgy nézem, hogy sikerült megküzdenie a gyásszal szemben, és amennyire tudott tovább lépett, de mindörökre a szívében marad ő. Fájni is fog neki mindig, de talán, ha elkapják azt, aki ezt tette a férjével, lenyugszik a lelkében borzongó emlékek.
- Ennek külön örülök, de bármiben hozzám is fordulhatsz - nem szoktam lelkizni, de ha épp rossz a kedve, vagy felemészti őt valami belülről, akkor nyitva áll az ajtóm mindig. - Felkereshetsz mindenféle gonddal - higgadtan mondtam, mert tudom, hogy min ment keresztül, és azt is, hogy az érzéseit nem tudja senki kizárni, csak elrejteni, de néha elszakad az a bizonyos cérna.
- Bora Bora? Az is szuper lehet - mosolyogtam, mert ott még nem jártam, de valóban elmennék oda is.
Szeretem a témákat úgy váltogatni, mint más a zoknijait. Ez az, amiért hamarabb tűnök egy civilnek, mint annak, ami vagyok. Távolságtartó vagyok, de nagyon jól tudok ehhez képest kommunikálni, bizalmat adni olyannak, aki igazán megérdemli...
- Rá fog jönni, hogy nem viccből raktalak mellé. Ismerem Hudson-t, és tudom, hogy félrerakja ezt a viselkedését hamarosan, de nyugodtan piszkálhatod őt, nem árt meg neki - én is szoktam őt, hisztizni nem fog, mert nem egy plázacica, akinek letörtek a tíz centis műkarmai, amikért krokodilkönnyeket kell hullajtani. - Ha pedig nem bírsz vele, küldd el hozzám - engem nagyon imád, főleg, amikor azzal csesztetem, hogy irodai melót kap két hétre vagy egy hónapra.

Igazán jól esik, hogy számíthatok Kathleen-re és nem is értem, hogy lehetek ennyire mázlista. Bostonban is remek főnököm volt és neki köszönhető, hogy túl tudtam tenni magam -aránylag- a férjem a halálán és az is, hogy nem kezdtem őrült bosszúhadjáratba, ami az életembe is kerülhetett volna. Erre átjövök ide, Seattle-be, ahol szintén olyan főnököt kapok, aki láthatóan kedvel és igazán rendesnek tűnik. Van egy olyan érzésem, hogy tényleg számíthatok rá bármiben, ami igazán megnyugtató.
-Mindenképp így lesz.- bólintok egyet mosolyogva és megjegyzem magamnak, hogy akármi gondom van, beszélhetek vele. Azt mondjuk nem tudom, hogy egy csajos estét bevállalna-e és elkísérne a zsaruk törzshelyére, de ahogy eddig megismertem, szerintem nem mondana nemet. Laza, ugyanakkor a munkájában kemény nő. Jó, ha valaki egyensúlyban tudja ezeket a vonásokat tartani, mert az igazán jó vezetők ilyenek. Nem attól jó főnök valaki, hogy leordítja a parókánkat napjában ötször. Az csak egy seggfej.
-Gyönyörű. Bár, még csak képeken láttam.- nevetem el magam, mert úgy beszélek Bora boráról, mintha ott éltem volna ez előtt, pedig még sosem jártam ott. Nászúton Európában, Olaszországban voltunk a férjemmel de, ha valami okból kifolyólag újra házasodnék, minimum Bora bora lenne az uticél.
-Azt észre vettem, hogy jól veszi a visszaszólásaimat és nem kell félteni, lesz belőlük bőven. Nem fogom kímélni, annyi szent, meghunyászkodni pedig végképp nem akarok. Meg nem is tudnék. Nem az a típus vagyok.- vonok vállat, mert erről szerintem nem igazán tehetek. Egyszerűen csak, túl büszke vagyok. Nem szeretem, mikor valaki felsőbbrendűnek érzi magát nálam főleg, ha ezt ok nélkül teszi. Már pedig nem hiszem, hogy rosszabb zsaru lennék, mint Hudson. Bár, ez majd úgyis kiderül.
-Azt hiszem, akkor én megyek is és utána nézek az ügynek. Megpróbálok valami tervet kitalálni, hogy húzzuk csőbe a téglát. Majd jelentkezem és köszönöm a bizalmat.- mosolyodok el újra, majd elindulok lefelé a hajóról és a kocsimhoz veszem az irányt. Kitapogatom a zsebemben a pendrive-ot és már alig várom, hogy komolyabban neki üljek az ügynek.

Hármas karambol a külváros határán. A baleset okozója agresszív sávkezdeményezésbe kezdett, amikor észlelte, hogy az övé zsákutca és ahelyett, hogy lassított volna szinte egyből elrántotta a kormányt. Az autója megtolta a mellette haladó farát és a sebességnek köszönhetően kizökkentette a haladási medréből, megcsúsztak a kerekek, kisodródott oldalra, miközben egy családi kombit is magával rántott. Egyenesen neki az elválasztó szalagkorlátnak. A következmények: agyrázkódás, egy kiugrott váll annak a nőnek, aki a sofőr ülésen ült és szerencsére csak kisebb sérüléseket szenvedtek el a másik járműben ülők, ami a lökődés következtében vele tartott a könnyebb vasszerkezetnek. Az a barom, pedig akinek az egészet köszönhetik megúszta annyival, hogy egy kevés festék lejött a vázáról..
A traffipax felvételéről jól leolvasható volt a rendszáma, miután rátaposva a gázra olajra lépett a helyszínről és nem vállalta a felelősséget az okozott károkért, sérülésekért. Nem hezitált a videó alapján azon, hogy kiszálljon-e segíteni vagy tovább menjen. Egyből rálépett a gázra. Az utolsó szavak lekörmölésénél járok a jelentésemben és beleiszok a kávémba a folytatás előtt. Azaz csak innék, mert elfogyott. Csendes morgással nyugtázom a felismerést, ahogy a szemetesbe hajítom a megüresedett poharat. Mindenképp szükségem van a koffeinra, úgyhogy felállok és becélzom az első emeleten található kantint, hogy beszerezzek még egy adagot a mai nap túléléséhez, ami eddig relatíve korrektnek számít a tegnapi túlórázás fényében. Az unalmas néha nagyon is jól jön.. Nagyon is. Mások lehet imádkoznak érte, hogy elkerüljék, de most határozottan értékelni tudom a papírmunka formájában.
A sor kiállása már másik asztalra tartozik, ahhoz rohadtul kevés türelmem van és szenvedősen sikerül csak összekaparni azt a mennyiséget, amivel kibírom, míg rám kerül a sor. Se tej, se cukor. Csak simán, feketén. Nagy pohárral, aminek az árát egyből a pultra teszem. Nem akarok mást, nem akarok semmilyen csevegésbe belefolyni, amihez nincs kedvem, így kétségeket kizáróan a tudtára adom a kiszolgálónak, hogy csakis kizárólag a kávéért jöttem. Nehezen egyáltalán nem bírom a szófosásban szenvedő alanyokat a kasszagép másik oldalán.
Rendelek, fizetek, kiadják, távozok.
Egyszerű. Nagyszerű. Ellépve szinte egyből beleiszok a még forró italba, ami még pont elviselhetően égeti a nyelvem ahhoz, hogy ne érdekeljen és ne jöjjön szóba a várakozás. Kint a folyosón haladva észre veszem az épp bekanyarodó Verát és előre biccentek neki, de egyébként nem áll szándékomban megállítani a lépteimet. A jelentés záró részét akarom befejezni egyszer s mindenkorra.

Még csak reggel nyolc van, de már a harmadik kávénál tartok. Nagyszerű. Koffeintúladagolásban fogok egyszer meghalni, nem pedig egy akció során.
Julia Fowler aktája fölött nyúzom magam napok óta, most végre olyan nyomra bukkantam, ami elég ahhoz, hogy engedélyt kapjak a házkutatáshoz, avagy egy hajó átkutatásához. A nő utolsó hívása egy bizonyos Sean Wheeler-től volt. Több, mint hat perces hívás, ami nem mondható rövidnek. Egy boltban kisegítő. Nem sokat tudtam meg róla, de nincs priusza. Mindenesetre mindent a fejembe tartok, nagyon jó a memóriám.
Miután átvettem a házkutatásit, innentől fogva már csak kellett mellém valaki, ugyanis a társam egy másik nyomot követ, én pedig megszereztem magamnak ezt. Nem tudom, mi vár rám ott, és nem is megyek oda egyedül. Komoly arccal sétálok le a lépcsőn, közben mindenkire rásomolygok, mintha ez annyira kötelező lenne. Kiléptem a folyosóra már, a kezemben szorongatom az engedélyt, s kit láttam meg elsőnek ott? Ron-t. Egyszerűen túl jó vagyok a pontosságban.
- Ron! Állj meg, kérlek! - szóltam hozzá, és én meg is álltam már. - Mit szólnál hozzá, ha megint együtt dolgoznánk? - lengetem meg előtte a házkutatási parancsot, és igazából tudom, hogy mennyire imád engem azért, mikor ilyen hirtelen feltűnök a színen, pedig elhiheti, hogy ez nem véletlen. - A garázsban találkozunk tíz perc múlva. El ne késs - nem parancsolgattam, inkább még mosolyogtam is, én pedig köddé is váltam.

(...)

A garázsban vártam már őt. Nem tudom, mennyire van oda azért, hogy együtt menjünk valamelyikünk kocsijával, vagy külön-külön jobb ötlet lesz. Én tudom, hogy a férfiak nem szeretik, ha egy nő ül a volánnál, így gondolom, ő sincs oda ezért, így azonnal bukom a vezetést, ha egy kocsival megyünk a helyszínre. Amint megérkezik, én az autókra mutogatok, hogy melyikkel megyünk. A gyűrűmet birizgálom, míg ő döntést hoz.
- Itt a cím, ahová mennünk kell. Egy hajó áll ott, ami kapcsolódik Julia Fowler meggyilkolásához - elég komolyan veszem, és szerintem Ron is tud erről az ügyről néhány dolgot, de ha kérdezne róla, szívesen felvilágosítom őt mindenről útközben.

Kora reggel van, a legkényelmesebb sportruházatot és futócipőmet magamra kaptam, egy laza kontyot készítettem, és máris készen álltam arra, hogy kicsit megmozgassam a testemet. Gyorsan főztem magamnak egy kávét, mielőtt még nekiindulok. Elhanyagoltam az edzést picit, mióta nem mehetek járőrözni. Jobban kellene figyelnem magamra, és sűrűbben futni járni, mert az a heti kétszeri edzés nem valami sok, enyhén szólva, gyenge eredmény. Régen még apámmal is szoktam eljárni, ő ugyanis fanatikusan rajong a futásért. Talán miatta kedvelem ezt én is.
A lakásból kiérve bekapcsoltam a zenelejátszót a telefonomon, s utolsó pillantást mértem a kijelzőre, utána pedig elindultam. Az útirány még ismeretlen volt számomra, csak elindultam jobbra, és átadtam magam a zenének, és kikapcsoltam magam agyilag valamennyire, de azért észnél voltam, nem akartam, hogy elüssön valami eszelős bringás vagy egy nagymenő sportkocsis idióta. A frásznak kell az ilyesmi ilyen szép napon...
Nem szoktam elmélázni, visszatekinteni nagyon a múltba sem szoktam, most azonban mégis eltűnődtem pár dolgon, leginkább megint csak apa szavai futkosnak végig bennem. Tudom, hogy részben igaza van neki is, de nekem is. Sőt, talán már belém is maródott ez.
Megráztam kissé a fejemet, hogy az utat is figyeljem. Hallok egy szirénázó rendőrautót, és megálltam megnézni, merre is halad, de egyre távolodik, szóval másfelé. A járőrözés sokszínű, szerettem mindig is. Főleg Dwayne mellett jó szórakozás volt. Imádta szerintem, amikor megtudta, hogy én leszek az aznapi partnere, hiszen mindig kérdésekkel bombáztam őt.
Az öböl közelében voltam már, amikor gondoltam, hogy ha már itt vagyok, nem fogok más útvonalat választani. Errefelé már nem is nagyon voltam az utóbbi időben. Éppenséggel az egyik kedvenc zeném kezd megszólalni, - nem más, mint az örök klasszikus, Sweet Child O' Mine -, amikor feleszmélek egy nem várt dologra a távolban. Látni vélek egy férfit, aki nagyjából a negyvenes éveiben jár, a kezében pedig megcsillan valami. Nem látom pontosan, túl messze vagyok. A szemem sarkából felfedezek egy járókelőt, aki a 911-et hívja, hiszen idáig hallom, ahogyan bejelenti a látottakat. Automatikusan nyúlnék a jelvényemért és fegyveremért, de hamar rájövök, egyik sincs nálam, csupán egy szolgálaton kívüli rendőr vagyok, aki jelenleg civilként van jelen, és aki fejében már megfordult egy újabb őrültség.
Már-már elindulok a pasas felé, kicsit közelebb akarok menni, hogy jobban láthassam őt. Hallottam, ahogyan megérkezik egy rendőrautó, de igazából nem törődve azzal, én még közelebb léptem. Már megint mibe keveredtem bele... Sok zavart elméjűvel találkoztam, ő is egy közülük. Kimondanám éppen, hogy dobja el a kést, amikor a hátam mögé néztem, és megláttam egy nagyon is ismerős arcot. Azt hiszem, most neki lesznek kérdései. Nem nekem.

Ez is azok közé a klasszikus reggelek közé tartozik, ahol nem jutottam hozzá a kávéadagomhoz. A mai röhejes ok az, hogy Randall ismét kurva tehetségesen rám borította a bögréjének tartalmát fordulás közben, amiből bőven jutott a képemre is, nem csak a manőver után lecserélésre szoruló egyenruhára. Az utam egyenes az öltözői szekrényemhez vezetett utána, hogy időben beessek a korai eligazításra.. A feladatok gyors kiosztása után egyből a szolgálati autóhoz mentem, csak egy üveg vizet martam fel a konyha szekrényben tartott, közös készletből. Nem tudom sajnos végignézni R fejét, ahogy a saját öltözőjében egy zacskóban megtalálja a szennyesem egy Jó mosást. címke kíséretében. Ez volt a második alkalom a hónapban. Az évben már nem és fogalmam sincs hogy a faszba lehet ennyire oltári béna a behalt reflexeivel rendőr létére. Az ellenkezője lenne az elvárás, nem? A munkáját ettől függetlenül jól végzi, kibaszott rejtély.
Egy sima ellenőrzésről tartok vissza a Huszonegyesen, amikor a piros lámpához érve egy újabb bejelentés összefoglalóját szórja Marge a rádióban.

Zaklatást jelentettek Ballard-hídnál. A hármas dokk közelében, a Thurman és Nickerson közötti átvezető szakasz mentén. A zaklatónál nem tudni van-e fegyver. Az illető egy fehér férfi, fekete hoodie-ban. Ismétlem: feltételezett zaklatás van folyamatban a híd déli lábánál.

Rögtön visszaszólok, hogy vállalom, ami a váltásnál egy azonnali kanyart jelent a sziréna és a fények felkapcsolása után. A forgalomban részt vevők szabad utat biztosítanak a nem messze lévő helyszínhez, aminek a telefon lenyomozása alapján a koordinátáit is betáplálják a GPS-be a távoli számítógépről történő vezérlésen keresztül. Ha nem szorulok dugóba két perc múlva odaérek a sebesség megtartásával..
A járda mellé érve kilövöm a jelzőberendezést és bezárom az autót, miközben a valamivel azért messzebb, az úttól beljebb tartózkodók felé indulok elnyújtott léptekkel. Az emberek elhelyezkedése miatt nem látom át tökéletesen a szituációt, amíg szinte az addig őszintén szólva fel sem tűnő Cheryl mellé érek. A tekintetem a párosra aggattam, hátulról, a haja alapján nem ismertem meg és a hihetetlen időzítés következtében már majdnem kérdőn szalad fel a szemöldököm a homlokomra, de ez elhal egy kisebb rándulásban. Bele a tutiba. Megint, huh? A kötelességvégzés miatt nem tudok foglalkozni vele, a nézésemből mégis kiválóan lerí egy sornyi, sok gondolkodást nem igénylő kérdés, ami vele kapcsolatban merült fel. Nem az, hogy mégis mit keres itt. Egyértelmű nem a radarról vadászta le az esetet. A kezem az övemen lévő fegyverre siklik, de nem veszem ki a tartójából. Gondolkodás nélkül, hogyne, rohadt sokszor csak ront az esélyeken, ha komolyan fenyegetve érzi magát a pisztolycsővel szemben álló. Legyen zavart vagy se. Nyugodtan, emelt hanggal szólítom meg, ha nem módomban áll és nem ront egyből a nőnek..
- Seattle-i rendőrség! Felszólítom, hogy azonnali hatállyal, lassú tempóban távolodjon el a hölgytől és tegye a földre a fegyverét! Ne próbálkozzon hirtelen mozdulattal. Ismétlem: lassan távolodjon el a hölgytől! – számítok rá, hogy Cheryl kimarad az eseményekből. Civilben van. Az öltözéke alapján edzeni lehetett. Arról nem is beszélve visszafokozták nem tudom pontosan mennyi időre, ne akarjon magának pluszt adni. Ne akarjon nekem plusz figyelem-megosztó pontként jelen lenni. Igen, számítok rá ezekkel tisztában van. Nem nézek hátra, nem ellenőrzöm és nem is kezdek bele, hogy maradjon távol vagy távozzon, mint más, hétköznapi embernél tenném, ha amaz még nem rohant volna messzire magától.
Mind a férfit, mind a nőt kiélezett figyelemmel tartom szemmel. Ha ő se csinál hülyeséget, nekem sem kell komolyabb fokozatra kapcsolnom. Kurvára nem akarok. Innentől csak rajta múlik, a reakcióján..

A futás jót tesz a léleknek, hiába fárasztó, de felfrissíti az embert mégis. Apával néha-néha versenyeztünk is, meg ő volt voltaképp az én edzőm, az egyetlen, aki a legszigorúbb volt velem, az elvárásait mindig tetőzte, amíg csak tudta. Nem szoktam az öböl felé futni oly' sokszor, azonban ma mégis ezt az útvonalat vettem célul, nem volt ez előre megtervezve. A kedvenc dalaim mellett ugyanis elrepül az idő, és csak 'bolyongva' haladok valamerre.
Egy vérbeli rendőrcsalád tagja vagyok, hiszen apámon kívül a nagyapám és annak két bátyja is a rendőrség berkein belül lelték meg a hivatásukat. Én vagyok tán az első nő a családban, aki szintén ezt választotta, de bárhogy is legyen, már nagyon rég eldöntöttem azt, hogy nem fogom vissza magam, s folytatom ezt a kis hagyományt, még akkor is, ha ez senkinek sem tetszett. Civilként is rendőrként gondolkodom, épp ezért, amint látom, hogy egy férfi valamit a kezébe tart, már-már gondolatban eljátszottam azzal, hogy odamegyek, és teszem a dolgom. És... megint csak belekeveredtem valaminek a közepébe. Legszívesebben nekilódulnék a pasinak, és elvenném tőle a kést. Megtorpanok. Jól meg kell gondolnom, mit teszek, hiszen ha az, amit próbálnék tenni, azzal véget érne minden. Leginkább a rendőri hivatásomnak adnék egy utolsó lendületet, mégpedig olyan irányba, amellyel véglegesen lemondhatok mindenről, amiért küzdöttem. Megérkezett egy rendőrkocsi, és éppenséggel Dwayne szállt ki belőle. Tudom, hogy mit vár el tőlem jelenleg, de nem szeretnék igazából mindent ráhagyni, hiszen ki tudja, mennyire elmebajos lehet a csávó velünk szemben. Lehet, pont csak valamiféle drog hatása alatt áll, de az is lehet, hogy elfelejtette bevenni a gyógyszerét, vagy éppenséggel némi szerelmi bánata van. Mindegyik kiváltó ok lehetséges, épp ezért figyelek fokozottan az egészre. Dwayne felszólítása után sem moccanok meg, hanem mindig teszek egy-egy nagyon pici lépést, hogy ráláthassak a szituációra másik tagjára is.
A férfi, aki hadonászik azzal a késsel, egyre jobban kezd belejönni abba, hogyan kell távol tartani másokat. Mintha tisztulna az agya, vagy csak koncentrálni kezdett. Ellenkező irány felé indultam, mint Dwayne, másik oldalról próbálom megközelíteni a férfit. Tudom, hogy ezért még kapok tőle, - az ég szerelmére, ismer úgyis már D. annyira, hogy mennyire levakarhatatlan vagyok -, rendőr vagyok. Nem fogok csendben maradni. Nem tudnék.
- Nézzen körül, nincs sok esélye a menekülésre... Engedje el őt - biccentek a nő felé, aki szerintem hamarosan elájul a félelemtől, én pedig ezután D. felé pillantok, hogy megpróbálom a férfi figyelmét elterelni, ő pedig közelebb mehessen oda. - Hamarosan még több egyenruhás fog ideérni, ha maga még folytatja ezt, és abban nem lesz köszönet. Higgye el, tudom, mi fog történni - mondogatom ezt a szösszenetet érzelmek nélkül. - Ezzel... a kis magán rendezésű cirkusszal akar bekerülni a kora reggeli hírekbe? - ott állok meg a férfitől körülbelül három vagy négy méterre, közben pedig Dwayne-t keresem szemeimmel.

Mi a lényege a bizalomnak? A kifejezésnek, mi szerint számítunk a másikra..? Nem látom az elején,  hogy a szóban ki nem fejezett, gondolatban mégis erős intelmem ellenére apró, settenkedő lépéseket tesz a támadó irányába. Nem feltételezném Cheryl-ről, ennél több észt könyveltem a fejébe a magam részéről függetlenül attól, hogy beleüti bizonyos dolgokba az orrát és nem ereszti a kiszemelt csontjait. Van különbség. Méghozzá rohadt nagy aközött, hogy tovább megy egy nyomon vagy hogy fegyver nélkül, civilként közelít meg egy késsel hadonászó, feltehetően zavart elméjűt.. A tekintetem sarkában elkapva igen feltolja bennem a pumpát és a legszívesebben ráordítanék mi a faszt képzel magáról..
- Cheryl. Tudd a helyed. - nem jó szándékú figyelmeztetésként csomagolom a sokkal szabadszájúbb lényeget: kurvára maradjon ki belőle, maradjon a mostani helyén. A kedvesség vagy a tapintatosság legkisebb jele sem hallható ki a nagyon is élesen dörrenő hangomból. Ha azt hiszi arról van szó nem vagyok jó kedvemben, akkor nagyon téved és naiv. Nem csak kapni fog érte, ha a felszólításom ellenére is tovább fog lépkedni a férfi irányába. Megfeszített állkapoccsal, mély levegővétellel erőltetem magamra a nyugalom látszatát, hogy csak a tekintetemből legyen kiolvasható mennyire felhúz az önjelölt hősködésével, amihez nem fogok asszisztálni.

Én eléggé szélsőséges személyiségnek mondhatom magam, talán létezik erre megfelelőbb szó, de leginkább ehhez hasonlíthatom azt, amit én teszek állandóan. Nyugodtan kijelenthetem, hogy mindennek utánajárok, ha kell, ha nem. Mindenben benne vagyok, a világ forog, ahogyan én is. Apám tanított rá, hogy vannak dolgok, amik ha nyugtalanítanak, akkor az nem fog magától elillanni.
Nem ez lenne életem első vagy utolsó rossz (vagy csak mások számára rossz?!) döntésem, hiszen már gyerekként is megkaptam mindenért a magamét. Lecseszések ide vagy oda, hozok egy döntést, amiket nem mondanék impulzívaknak, hanem csak lépéselőny szerzésnek. Itt vagyok megint. Egy helyen, ahol történik valami. Újabb zavart elme, aki szintén bevonzott engem ide. Véletlenekben tán nem is szabad hinni.
A mondataim remélem eljutottak a fickó agyáig, bár nem hiszem. Mással van elfoglalva, mégpedig a késsel, és a saját borzasztó gondolataival, amiket jó, hogy nem tudok meg jelenleg.
Örültem, mikor láttam, hogy Dwayne érkezett meg. Vagy most mégsem az a pillanat, amikor mindketten vigyorgunk egymásra? Nem bizony. Ez súlyos eset, ahol a bizalmunk a tét. Itt is van az első komolyabb szólítása, avagy parancsa, hogy maradjak csendben. Igen is, Harper őrmester biccentéssel hátraléptem három lépést, és az események további izgalmait rábízom az egyenruhás D.-re.
Hatalmas nagy szemekkel figyelem a jelenlévőket, mindkettőre nagyon jó rálátásom van. Visszahúzódom, mozdulatlanul állok. Várom, hogy kié lesz a következő lépés. A veszély még mindig a levegőben van. Érzem, és ezért sem vonulok vissza valami rejtekhelyre, azt még kétségbeesésemben sem tenném.

//C. lehiggadt! //

Messze nem szerencsés a mostani helyzet. A megosztásra kényszerített figyelem, aminek egy - a többihez képest - elhanyagolható része a feljelentést tevő nőn, a maradék, pedig a támadó és Cheryl között billeg, mikor épp melyikőjük oldalára döntve a mérleg nyelvét. Pro és kontra. Egyikőjüket első sorban a heveny, dühvel fűszerezett neheztelés támogatja, a másikat a kötelességtudatból fakadó figyelem, aminek kárára megy, hogy a túloldalt elhelyezkedő fél önállóságát jogosnak érezte a kezdeményezéshez. Nincs erre idő, rohadtul tudhatná azzal egyetemben mennyire visszásan sül el az esetek többségében egy harmadik fél közbe avatkozása. Ráadásul civilben? Nem akarom gondolatban tovább forszírozni ezt az egészet, szúrós nyomatékkal a tekintetemben szuggerálom a kolleginát, kizárólag a szemem sarkából, mert megteszek egy lassú, vontatott lépést a férfi felé. Nyugodtan haladok, nem sietek, hogy okot szolgáltassak egy hirtelen mozdulat megtételére vagy döntés meghozására. A kihátrálást érzékelem tőlem balra. Látható jelét nem adom, nem kaffantok köszönetet érte, egy marconább Én is így gondoltam. annál inkább a számra kívánkozna a pillanat hevében. Idővel csitulni fog, az előttem lévő események éppen ezen munkálkodnak: hogyan zsonglőrködjek ennyi faszsággal egyszerre..? Sehogy.
Előbb a nőre nézek, a szememmel bökök a háta mögé nonverbális jelzésként arra, amennyiben a jelenlegi, felfokozott érzelmi állapotában felfogni képes, hogy lassan, de biztosan ő is elkezdheti növelni a távolságot kettejük között. Nem hosszú közjátékról van szó, tizedmásodpercnyi, ha van, amire azért ügyelek akkor történjen, mikor ha összeszedettebbnek nem is feltétlen, de fókuszáltabbnak tűnik a nő. A szemkontaktust ezután a kést birtoklóval veszem fel. A pisztoly változatlanul a tartójában pihen, a kéztartásomból kikövetkeztethetően szükség esetén ez persze változhat. Leginkább egyik pillanatról a másikra, különben már rég kézbe vettem volna a lövetest.
- Még egyszer, utoljára felszólítom az eltávolodásra! Ne nehezítse meg a saját dolgát azzal, hogy okot ad más testi épségének kockáztatása helyett egy sokkal komolyabb vád generálására. - hallgat, ez világos. Viszont hallja is? Nem tudnám megmondani az arca alapból ilyen-e vagy csak a zavart percei közé beütött egy kis felhőmentes időszak.. Látom a nő moccanatlanságát, dermedtségét és káromkodok egy sort magamban, hogy a földbe gyökerezését is valahogyan orvosolni kellene. A kezeim tulajdonképpen szabadok. Nem tartom távol a törzsemtől őket és ennek kihasználása okán újból megragadom az alkalmat egy lépés megtételére, féloldalasabban, hogy a bal kezemmel a mögöttem lévőnek jelezzek. Feltételezem észreveszi. Apró, félkörös mozdulat a mutatóujjammal. Igen, a megkerülésére utalok. A mienkére, hogy a támadó ne vegye észre és hogy valóban meg se forduljon a fejében..
- Tűnés! - emelem feljebb a hangom, Cheryl irányába fordítva az üstökömet, de a tekintetemet egyszer sem veszem le az előttem állóról, aki vagy a vihar előtti csendet játssza be vagy kezdi összeszedni magát és használni kezdi az agyát. Nem neki szól. A szőkésbarna nőnek, aki véletlenül keveredett - megint - a kalamajka kellős közepe mellé, ahonnan kényelmesebben intézkedhet, mintha annak tényleges közepén helyezkedne el. Nem várom meg a reakciót vagy pislogok rá az őrs ideiglenes recepciósára. Számítok a közben járására. Fegyver nélkül ne is annak menjen neki, akivel szemben könnyen alul maradhatna.. Annak segítsen, aki hasonló cipőben járva, hétköznapi emberként retteg amodébb. Így segíthet. Észrevétlenül, okosan.

Ó, hogy az a... Már megint nem tudom mibe is keveredtem bele, nem is akartam valójában erre futni, és akartam néhány nyugodt órácskát távol tölteni a hétköznapok szörnyű perceitől. Négyen vagyunk egy bizonyos körön belül, és nem lehetek rendőr ez esetben. Nincs semmi, amivel azonosíthatom magam. Ugyanolyan civil vagyok, mint az az ijedt nő, aki nem messze áll tőlem. Talán megnyugtató számomra az, hogy épp Dwayne az, aki itt van. Tudom, hogy ő remek zsaru, hiszen dolgoztam vele már nem egyszer. Ismerem, és ő is engem, mint a rossz pénzt (ahogyan ő mondaná...).
Hallom, ahogyan Dwayne ismételten felszólítja a pasast, én pedig közben lassan odébb állok, de nem a saját menekítésemre találok célszerű kiutat, hanem a nőnek, aki szerintem ezután orvosi ellátásra fog szorulni, tán még pszichológushoz sem árt neki elmenni, mert ahogy nézem, nem volt még része semmi hasonlóban.
Ám, amikor azt a bizonyos szó elhagyja D. száját, én szót fogadok tényleg, nem rohanok semerre, hanem lassan, észrevétlenül próbálok a nő felé lépkedni, amennyire csak tudok. Figyelem a másik kettőt, mert nem szeretném, ha esetleg történne valami.
A nő remeg, mint a kocsonya. Odaérve hozzá, gyengédebben hozzáérek, nem akarom még jobban halálra ijeszteni.
- Pszt! - nagyon halkan mondtam neki, és biccentettem, hogy jöjjön velem. - Megsérült? - néztem a bokájára, amit vér borított.
Nem csodálom, hogy beszélni sem tud a sokktól. Nem vagyok orvos, de nincs nagy baj látszólag. Közben fél szemmel figyeltem Dwayne-t és a késes fickót is. Ne vegyen észre minket az utóbbi, hogy próbálunk innen elmenni, mert abból talán baj lesz. Átkarolom a nőt, és nyugtatásképp megsimítom az arcát, amikor megtorpan, és aztán azért hátranézek. El tudunk ballagni az egyik padhoz, ahová leültetem a nőt, és egy kicsit még ott állok vele. Senki más nincs itt, innen jól rálátok a másik kettőre is. Úgy érzem, D. már kitalálta, hogyan fogja lefegyverezni, ha esetleges támadás következik be.

Közvetlenül azután, hogy rászóltam Cheryl-re idézőjelesen is elengedem a kezét. A figyelmem kereszttüzével a zavarodottságában kést ragadót illetem. Megállt. Most megállt és nem hadonászik, nem viselkedik ostobán, mint valami texasi parasztgyerek a bicskájával. Az okára nem tudok rájönni, de a felesleges görcsölést hagyom a picsába, értékelem azt, ami van és az jelenleg nem más, mint egy talán szót értő férfi. ..és egy parancsot tényleg értő kolléga, akinek a perifériámba való belépését nem reagálom le.
- A további együttműködés érdekében maradjon a helyén, a fegyvert, pedig tegye le a földre. - egy újabb lépés következik, miközben teljesen le akarom kötni. - Közelebb megyek és elveszem, oké? - nem kedvező a válaszreakciója. Hátracsúsztatja a lábát és látom a megkezdett fejfordítást, hogy ellenőrizze a magára hagyott nőt.
- Rendben, akkor nem. Jó? Beszéljünk. Hogy hívják? - feljebb emelem mindkét kezemet, azt is, amit figyelmeztető jelleggel tartottam a pisztolyomtól alig egy arasznyi távolságra. Érdekel-e a pasas neve? Nem. Számít jelenleg? Nem. Miért kérdezem? Hogy szóval tartsam és időt nyerjek az óvatosan intézkedő nőnek a másik elráncigálásához. Nem megy egyszerűen, nem mozdul el a helyéről, majdnem teljes egészében le van blokkolva és csak az irányításnak enged, egyfajta automatikus idomulással a lépéspróbálkozásában. A hibáztatása eszemben sincs, de nem repesek az örömtől, amikor hasonló kaliberű áldozattal kell foglalkozni, bábuként terelgetni a színpadon, miközben pont elég lenne a főproblémával is foglalkozni. Ha ettől bunkó leszek, hogy igenis zavar és valahol idegesít, akkor vállalom. Pont nem befolyásolja a munkámat.
A bőre verejtéktől fényes, sápadt. A szemei alatt karikák vannak. Nem úgy fest, mint aki jól van és folyton rá-rámarkol a kés markolatára, hogy ne ejtse el. A szót egyszer se formált, mint akinek csomót kötöttek a nyelvére vagy agyilag nincs azon a szinten, hogy megfogalmazzon bármit is. A karját végül leengedi, csak leengedi, mást nem tesz, míg az üstökét meg nem rázza és odakap a nemrég még sakkban tartott nő hűlt helyére. Pánikszerű állapot lesz úrrá rajta és ekkor nézek rá közvetlenül Cheryl-re, az elhűlt padtársára, annak vörös színű bokájára. Elkelne egy mentő..
- Nyugalom. Oké..? - a biztonságos távolságra való tekintettel megkísérlek tényleg odamenni hozzá, határozottabban az előzőekhez képest. Örökké nem fogok üvegcserepek között táncolni.