Beltér (Little French Dream)

Chloe & Joël

- Amy szerint hülyék vagytok. – Az asztalhoz vágtam a Seattle Timest, és majdhogynem felrobbantam, hogy huszadszor képes ezt a fejemhez vágni.
- Mark, az ég szerelmére, saját véleményed is van, vagy nálatok csak Amy rendelkezik önálló gondolatokkal? Örülj magatoknak, engem meg hagyj békén. – Ennyit a reggeli kávémról.
- Szerintem is azok vagytok. – Nagyszerű, felemelkedtem ültemből, és úgy döntöttem, ebből a napból nekem tökéletesen elég is volt, megyek, amerre látok. Mi az istenért hívott meg egyáltalán? Miért csinálja ezt magával? Velem? Neki holt biztos, hogy gyomorgörcse lesz, hogy vajon elmegyek-e, ha nem, megint maga alá zuhan, ha elmegyek, megint minden kezdődik elölről, és össze kell törnöm, ez így nem működik.
- Ha nem jössz el, oda foglak cibálni.
- Pöcs. – Szúrtam oda még utoljára, mert tudja jól, mennyire gyűlölöm, ha sarokba szorítanak. Nem akartam elmenni, de végtére is, én mondtam Amynek, hogy adja át, barátként bármikor kereshet, egy barát pedig elmegy a másik éttermének megnyitójára, nemde? Túlságosan friss ez az egész még számomra is, és nem biztos, hogy akarok vele foglalkozni.
A lányok passzolták a lehetőséget, mikor végül rákérdeztem, Pheobe rendkívüli módon éleslátó rosszmájúságával közölte, hogy egyik kurvám étteremmegnyitójára sem megy el. Michelle meg nem akarta egyedül hagyni. Előbbivel közöltem, hogy a legközelebbi ilyennél szappannal fogom kimosni a száját, mert attól még, hogy nem bírja a fejem, nem kell mosdatlan parasztnak lennie. Még mindig nem mehettem vissza dolgozni, szóval rettentően sokat voltam otthon velük, úgyhogy voltak szóváltások bőven.
„Nem küldünk virágot annak, aki nem érdekel minket… Mark”
Mondom, hogy pöcs. Nem elég szóban, személyesen, még sms-ben is zaklat. Noha szomorú, de igaza van, tényleg nem lett volna szabad, de megláttam a levendulákat, és valahogy őt juttatták az eszembe. Fogalmam sincs, miért, igaz, később azért utánajártam, és annak tudatában, hogy a levendula szín a nőiesség megtestesítője, már különösképpen nem sokat agyaltam rajta. A virág kifinomultságot, bájt és eleganciát képvisel, a női szépség üzenetét hordozza. Oké, tényleg nem vagyok normális, azt hiszem, felírhatom az ezer dolog közé, amiért bocsánatot kellene kérnem. Hiába volt kis csokor, valahol mégis azt jelentette, hogy nem szeretném, ha semmilyen téren nem lenne része az életemnek, és ez nem volt fair a részemről.
Amiatt legalább nem kellett aggódnom, hogy David nem kerül rács mögé, mert megtörtént, követtem a híreket, gyilkosság és erőszak elítélték, fellebbezésnek nem volt helye. Csak azt sajnálom, hogy behúzni nem volt lehetőségem neki.

Végül úgy döntöttem, elmegyek, és megkísérlem kevésbé hozni a formámat, hogy ne essünk csöbörből vödörbe. A sötétkék öltöny alá fehér ing dukált, jól festettem, már csak nyomokban látszottak az arcomon a verés foltjai, nem volt jelentőségük. A mozdulatok gyakran fájtak még, de nem vártam csodát azonnali gyógyulás területén, tudtam, hogy a mi szakmánkban mindenhez idő kell, olykor nagyon is sok. Valamivel több mint két hét telt el azóta, még két hétig biztos otthon kell rostokolnom, bele fogok őrülni.
Minden nyavalyám ellenére mosollyal az arcomon léptem be, elvégre ez Chloe nagy napja, nem illik elrontani. Igaz, szerintem nagyjából az első pillanatban sikerül, ahogy meglát, mert őt valljuk be, nem nehéz kiszúrni abban a királykék csodában, meg egyébként sem, szerintem a legnagyobb tömegben is észrevenném. Sokat azonban nem látok belőle, mert máris a pincérhez fordul, ellenben nem vagyok rest felé indulni, lévén illik gratulálni a megnyitóhoz.
Mondhatni, minden forgatókönyv szerint zajlik, a szokásos minimum beszédül tőlem jelenség, készen állok rá, könnyedén nyúlok a dereka után, hogy a segítségemmel megtarthassa az egyensúlyát, és állítom vissza függőlegesbe.
- Van, ami sosem változik. – Eresztek meg egy mosolyt felé, de rögtön folytatom is, nem célom tökéletesen zavarba hozni. - Csak gratulálni jöttem, utána hagylak is intézni a dolgaidat. Nagyon szép hely, csodásan összehoztad, szóval, gratulálok. – Kap két puszit is, de a derekát közben elengedem, nehogy az illőnél tovább tartsam magamhoz közel, így -  remélhetőleg most már jobban odafigyelve – hátrálhat, ha úgy tetszik.

Azt hiszem, már az a pirulás is kellő bizonyosságot ad abban az értelemben, hogy bármennyire is szeretném esetlegesen, ebből barátság sosem lesz, skkor képtelen lenne kiverni a fejéből, következésképpen nem kellene találkoznunk, hogy erre képes legyen. Ami azt illeti, nekem sem ártana a dolog, mert jelen formában ennek semmi értelme sincsen
- Nyilvánvaló, ám tudomásom szerint a te éttermedről van szó, szóval Neked gratulálok, nem másnak. A segítséget másoknak majd te megköszönöd.
Ehhez kétség sem férhet, én aztán tudom, hogy a világon semmi sem csak egy ember sikere, mindenkin mögött áll valaki, vagy épp többen. Szerencséje van, hogy nincs egyedül, és a történtek után ráadásul nem is árt, hogy elfoglalja magát, és a munkába temetkezik. Orvosi szempontból még korai, de jelenleg azt hiszem, mindezt felülírja a lelki sokk, ami érte. Jobb, ha nem fekszik otthon egész nap, és agyal rajta, mert az valóban nem vezet sehová. Örülnék, ha lenne erre gyógyír, de az általános tapasztalat sajnos az, hogy ezek a sebek rettentő lassan gyógyulnak be.
Azért valljuk be, az szerencsés helyzet, hogy nem téved el egyik puszi sem, azt hiszem, abból egyikünk sem lenne képes kimosni magát. Nem kellene ezt bonyolítani, semmi sem változott, nem is fog, sőt, ami engem illet, két kis boszorkánnyal csak zavarosabb az életem, egyre inkább, és nehezen szabadulok, bármiről is legyen szó, kiváltképp azután, hogy megvertek, és kórházban voltam egy hétig.
- Örülök, hogy legalább valamivel kapcsolatban nem vallottam totális kudarcot. – Nem is tagadnám, de az biztos, hogy vele az égegyadta világon mindent rosszul kommunikáltunk le, határozottan üdítő, hogy legalább virágot választani tudok. Eleresztem, lévén nem tartozik hozzám, semmi jogom elrabolni a vendégektől, akik miatta jöttek ide. Markhoz nem megyek, pipa vagyok, és egyébként sem érdekel, ahogy falják egymást Amyvel. Örülök a boldogságuknak, de én az ilyen kamaszos megnyilvánulásokból már rég kinőttem. Az ilyesmi a négy fal közé tartozik, nem pedig a nyilvánosság elé. Eme elképzelésem elég hamar füstbe megy, lévén az ő asztaluknál kaptam helyet én is. Sóhajtok egy nagyot, ki kell mennem szívni egy kis friss levegőt, különben nem fogom bírni végigülni a vacsorát… A Scottot érő tapsot már csak tompán hallom, amennyire dühít ez a drága barátom megnevezés, épp annyira tartanám jónak, ha esetleg közelebb kerülnének egymáshoz. Helyes gyerek, sok közös lehet bennük, szenvedélyük a konyha, ez biztos, máris jobban startolna, mint én tettem volna, ha egyáltalán versenybe vágytam volna szállni.
Odakinn a falnak dőlök pár méterre a kijárattól, és fújok egyet, kell a viszonylag hűs esti levegő a benti után. Nem is kellett volna eljönnöm… Pár perc múlva, mikor elhal a taps, hallom, hogy kilép, nevetséges, de tudom, hogy Chloe az, mielőtt arra fordítva a fejem megbizonyosodhatnék róla. S az a mosoly, amit látok az arcán, elárulja, hogy rendben lesz akkor is, ha nekem semmi közöm hozzá. Most már sikeres, csak meg kell találnia a boldogságot is. Meg fogja, ebben biztos vagyok. Nem is szólok hát, ezt a pillanatot nem szeretném megzavarni, hagyom, hagy élvezze ki, majd visszamegyek én is, ha már bement.

- Nyugi, csak én vagyok. – Jegyzem meg csendesen, mikor a pánik jeleit vélem felfedezni rajta, abszolút nem akartam megijeszteni, miért is tennék ilyet, pontosan tudom, min ment keresztül, durva lenne, ha ilyen ízléstelen módon akarnék bárkin átgázolni, de a jelek szerint megy az nekem akkor is, ha eszemben sincs ilyet tenni. - Ne haragudj, nem volt szándékos. – Kértem azért elnézést annak rendje és módja szerint, mert nem szerettem volna, hogyha tüske marad benne, legalább most ne, van már elég, nem igaz?
- Ugyan, ez csak egy egyszerű kérdés, attól még, gondolom én, beszélnünk szabad. Egyébként csak az agyamra megy Mark. Meg igazság szerint a barátnőd is. Egész este falják egymást, mintha kötelező lenne. – Előbbi még csesztet is állandóan, de ezt nem kötöm az orrára, mert akkor talán az is előkerülne, hogy miért is teszi, de arra a kérdésre már nem szeretnék válaszolni.
- Ne aggódj, mártírt nem állt szándékomban csinálni magamból, tudom, hogy nem minden csak az én hibám, de kedves vagy, hogy biztosítasz felőle. – Ó a francba is, mennyivel egyszerűbb lenne, ha megmaradhattunk volna a csak szórakoztatjuk egymást szintjén. Ez így már túlságosan is bonyolult. Ahogy látom, menni készül, annál jobb, még véletlenül sem mondok valami olyat, aminek hatására megint visszakerülnénk a startmezőre. Nem közlöm, hogy gyönyörű, és jól áll neki ez a szín, hogy a történtek ellenére most láthatóan mégis ragyog. Szerencsére. Megakadályoz az is, hogy nyílik az ajtó, és előkerül a kedves kis barát, aki olyan sokat segít. Csak tudnám, miért cseszi annyira a csőrömet a jelenléte. „Kedves főnököm”, igazi nyaligép…
- Nem tartom fogva, szóval nyugodtan. – Eresztek meg egy kötelező félmosolyt, a feszültségemet nem engedem a felszínre, csak azt tudom, hogy nem csípem a csávót. A telefonomat babrálom még pár percig, mert eszemben sincs rögtön bemenni ezek után, nem szívtam még elég friss levegőt. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire végre erőt veszek magamon, és elindulok befelé. Rettenetes nagy pech, hogy megteszem, mert úgy tűnik, a sors kereke szerencse terén fordulni látszik, és most én vagyok az, aki frontálisan ütközik az ajtóval, de meg is érdemlem, én barom miért a legrövidebb úton akarom megközelíteni az asztalomat, elhaladván az ajtó előtt…
Megáll körülöttem a világ, és halál lazán fogok padlót, remélem, nem tört el megint az orrom, az rohadtul nem hiányozna. Mindenesetre az biztos, hogy percekig képtelen leszek bármi egyébre, mint a padló melegítésére, és még csak azt sem fogom fel igazán, hogy ki jött ki éppen akkor, amikor én ideértem. Valahogy nem lepne meg a válasz a fel sem tett kérdésre.

- Ne aggódjon, volt már rosszabb is. – Mi az hogy, annyira elvertek, hogy kórházba kerültem, ahhoz képest egy kis orrvérzés vagy agyrázkódás igazán semmiség, nem fogok egy véletlen figyelmetlenség miatt megorrolni senkire, meg aztán, épp annyira az én hibám is. Kóválygok, nem nagyon tudom, hol áll a fejem, csak azt, hogy legszívesebben fel sem kelnék innen. A rajzfilmekben látott csillagokat vélem látni a fejem felett.
- Innen is gyönyörű vagy! – Motyogom felpillantva Chloe vonásaira, mentségenre legyen mondva, nem vagyok kifejezetten a helyzet magaslatán, így józan gondoltom sem akad, egy szál sem. Beszélnem azért a kérésének megfelelően sikerült, remélem megelégszik ezzel is. A hol fájt egész pontosan jelenleg nem tudnám leírni úgysem. - Nem kell elvinni, jó itt nekem. – Tiltakoznék, de nem nagyon van választásom, felsegítenek és terelgetnek, pedig Csipkerózsika öle sokkal kellemesebb volt az ízlésemnek. A kanapén nem terülök ki, van büszkeségem még ilyen kábán is, szóval nem csorbítanàm még inkább, a kínossági faktor már így is túl magas.
- A mentőket fölösleges hívni, orvos vagyok, megoldom. – Hiába beszélek, ez jelen pilllanatban senkit sem érdekel, ami engem illet, túl sokat láttam mostanában mentőt belülről, éppen elég volt az is. - Elhiheted, hogy egyik sem direkt volt. – Húzom el a szám, esélyes, hogy tényleg agyrázkódások lesz, de nem baj, úgyis kényszerpihenőn vagyok, most már lehetek ezen indokból kifolyólag is.
Chloe szavaira megcsóválom a fejem, ami meg Markot illeti, a szavak hallatán, amik kiperegnek a száján, még dühösebb leszek rá, noha tudom, hogy fölösleges, a hozzá hasonlóaknak nem szokása beismerni, ha valamit rosszul csinálnak. Rendes gyerek, de szereti mindenbe beleütni az orràt. Kiváltképp akkor, hogyha rólam van szó, most, hogy egymásra találtak Amyvel, és a baba is jön, azt hiszi, velem is meg kell ilyen téren váltania a világot. Rendkívüli módon nehezemre esik ezt elfogadni...
- Nem kell, elég nagyok már ahhoz, hogy pár plusz órától ne menjenek falnak. – Sóhajtok fel, Michele talán aggódna, de a másik kisasszony holt biztos, hogy csak örül, ha minél kevesebbet vagyok otthon. Ezért meg fogom fojtani, nem akartam, hogy Chloe igy tudja meg, ha valaha olyan helyzet alakult volna ki, elmondom én magam, de sajnos ez határozottan félresikerült a legjobb barátom miatt. Csodás. Próbálok Chloe keze után nyúlni, de jelen állapotomban esélyem sincs elérni, csak feláll és távolodok. Megölöm Markot. Mi a francért kell gondolkodás nélkül jártatnia a száját? Hiába akarom megkímélni magamtól, elintézik helyettem mások is az idegösszeomlást. Eltátogom Marknak, hogy ki fogom nyírni.
- Akkor most húzz utána, és mond el neki azt is, hogy nem hároméves totyogóim vannak, és csak Kuba óta tudok róluk.
- Fogalmam sem volt róla...
- Jó... Csak menj utána. – Én nem tudok, megtenném magam is, de amint fel akarnék állni, beszédülök, és esélyem sincs másra, mint visszahanyatlanani az ülésre. Elcsendesedek, és csak bambulok magam elé, míg meg nem érkezik a mentó, Carter és Moretti azok, intek nekik, ők meg röhögnek egyet rajtam, ilyen ez.
- Kiütött valaki, Roux? – Vigyorogva sétálnak oda, hogy megnézzék a funkcióimat.
- Szédülök, belefejeltem a nyíló ajtóba, tök fölöslegesen jöttetek ki, csak agyrázkódás, és úgyis pihenő üzemmódban vagyok. – Magyarázom, de jobban figyenek a saját dolgukra, nekem meg közben az sem tűnik fel, hogy Amy is bemegy Chloe és Mark után...

Nyugodalmasan tűröm, hogy megvizsgáljanak a mentős kollégák, bár nem vágyom arra, hogy buzaráljanak, de ez van, ha már kidáradtak értem, legalább ennyi jusson nekik. Amiatt sokkal inkább aggódom, hogy Chloe elszelelt, mint magam miatt, de sajnos egyelőre ilyen téren nem lettem okosabb, talán hamarosan. Csak nem szívódik fel a saját megnyitójáról. Bízom benne legalábbis. Mindenesetre, ha nem jön elő, maximum végleg sakk-mattot ad ennek az egésznek, de réges-rég így kéne lennie, csak sosem sikerül olyan távol maradnom, mint szeretném.
Pár perc múlva előkerül, és meg is nyugtatja a vendégeit, én a magam részéről inkább nem is nézek arra, eszembe sincs az égszakadás és földindulás kezdetéhez asszisztálni, sok lesz már a jóból. Elvégre, félreértés miatt túl régen estünk egymásnak, igaz? Nem, szt nem vagyok hajlandó megint eljátszani, éppen ezért nem megyek bele soha kapcsolatokba, nem akarom, hogy egy végetnemérő játszma legyen az életem, nem akarok állandóan mentegetőzni, csak mert valamit nem mondtam el, csak mert a másik fél szerint rá tartozik. Ez független attól, ki milyen szinten avatja be a partnerét az életébe. Én a magam részétől nem szoktam hozzá, hogy a húgomon kívül bármilyen nőt beavassak a legbelsőbb titkaimba és maganügyeimbe. Az, hogy a semmiből felbukkant két lányom, már alapjaiban rettentően felborította az életemet, nem még most, hogy ráadasul Chloe is kiborult miatta.
Az idősebb úriember és a kedves felesége bizonyára a nagyszülők, de nekem nem tisztem velük foglakozni, sem szórakoztatni őket, erre úgysem vagyok jelenleg alkalmas, bármennyire is várják el tőlem kimondatlanul mások, hogy megtagadva önmagam legyek olyan, ami nekik tetszik.
- Ha megígéred, hogy kifekszed, és nem stresszelsz, akkor csak hazaviszünk.
- Az utóbbit nem tudom megígérni, de igyekezni fogok. - Ebben a szent minutumban villan pillantádok a közeledő Chloe és az idősebb úr felé. Nem, határoottan képtelenségnek tűnik mellette nem stresszelni. Valami egyszerűen minden van, amivel nehezemre esik mit kezdeni. Edzett férfiember létemre képtelennek érzem, hogy tartsam a lépést, nemes egyszerűséggel nem megy.
A papa bemutatkozása után meglehetősen meredek ívben szaladnak homlokom közepére szemöldökeim, és rögtön Chloera szegezem a pillantásomat. Ezt nem csinálhatja tovább, épp annyira felnyomja bennem a pumpát, mint amennyire ő megsértődött az imént.
- Dr. Joël Èmeric Roux, nagyon örvendek Mr. Ward. – Amennyiben megtette, úgy én is kinyújtom felé a kezem, máskülönben csak bólintok felé. Azt illetőn, hogy mennyire tévúton jár a vőlegénykérdésben, nem helyesbítek, semmi kedvem megtudni, ha mondjuk tényleg van vőlegénye, nem csak valami kamudumáról van szó.
- Bocsánat, el kell szállítanunk az urat. – Szól közbe az egyik mentős, és fel is segítenek, jól jön, mert semmi kedvem itt maradnia a tovàbbiakban, túl sok az nekem, és jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy az életemet boncolgassam, hobás, nem hibás döntéseket.
- További szép estét, bizonyára remek lesz, sajnálom, hogy nem kóstolhatom meg a mesterműveket. Hölgyeim, uraim! – Biccentek minden Wardnak, aztán hagyom, hogy kovezessenek a mentősök. Semmi más vágyam nincs mára, minthogy ledőljek a saját ágyamba, és fel ne keljek, amíg ki nem vet magából.

Abból, hogy közli a nagypapájával, hogy nem vagyok a vőlegénye, legalább afelől nyugodt lehetek, hogy nem kamuzott valamit rólam a családjának. Ugyanakkor, a jelek szerint vőlegénye van, ami a pillanatok tört része alatt varázsol az arcomra tökéletes rezzenetlenséget. Meg kell hagyni, ez gyors volt, és roppant nehezen fér a fejembe, miként lehetséges, de nem fogok sem kérdezősködni, sem pedig ítélkezni, végtére is, semmi közöm a dologhoz, jó pár alkalommal kijelentettem már, hogy nem lehet semmi közöttünk.
Nincs túl sok hangulatom itt időzni a továbbiakban, a hallottak és a fejem épp elég hangulatrombolóak, külön-külön is nagyon hatásosak lennének, ami azt illeti. Már a mentőben ülök, és indulásra készen állok, amikor kinyílik az ajtó, és Chloet pillantom meg. Továbbra is szoborszerűen mozdulatlan vonásokkal szemlélem, jobbnak látom így, s számra is igyekszem lakatot tenni.
- Szia! – Mondjuk nem tudom, mivel szerelte le Morettit, mert ő elég vaskalapos tud lenni, de sok problémàja nem lehetett a dologgal a jelek szerint.
- Ami azt illeti, ez engem is ledöbbentett. – Mit mondhatnék? Nincs hangulatom még tovább rombolni a köztünk tátongó szakadékot azzal, hogy nem igazán volt mit elrontani, mert egy pillanatig sem beszelhettünk semmiféle olyasmiről, ami esetében ez fenyegetne. Rég kiderült, hogy nem egyfelé tartunk. Eleve eljönni sem akartam már, Mark fenyegetett meg több ízben is, én pedig nem szerettem volna, ha behajtja a dolgot. Kár volt, már látom, akàrhányszor találkozunk, az csak összezavarna a dolgokat, erre pedig szerintem egyikünknek sincs igazán szüksége.
- Az az igazság, hogy alig tudják páran, ez olyasmi, amit nekem is szoknom kell, megbékélnem a gondolatával, elfogadni a tényt, hogy az vagyok, ami sosem akartam lenni. Sajnálom, hogy így alakult. – Hogy csak ez az este, vagy az összes többi, azt magam sem tudom, esélyesen mindenre együtt értendő.
- Az étterem gyönyörű, gratulálok hozzá, megérdemelted! Kívánom, hogy olyan legyen minden a továbbiakban is, ahogy megálmodtad. – Próbálok mosolyogni, de rettenetesen fáj tőle mindenem, szóval sokáig nem erőltetem, a puszija kifejezetten meglep, és könnyű lenne megtenni bàrmit, ami eszembe jut most, de nem lenne fair, ő nem hajlandó belàtni, de én tudom jól, hogy nem működhetne. Miattam... Csak egy mély sóhaj hagyja el közben az ajkaimat, és könnyen lehet, hogy megkönnyebbülésként értelmezi, holott inkább a gondterheltség szüli. - Ég veled! – Akárhányszor hiszem azt, hogy az utolsó búcsúnk esik épp, nem szűnik meg bennem az a fura, feszítő érzés. Nem fogom visszatartani, eszembe jut, de én olyan ember vagyok, aki következetesen tartja magát a döntéseihez. Így a jobb, és mostantól igyekezni fogok semmit sem meghallani, ami vele kapcsolatos, mert bármennyire is gondolja másként, nem csak neki van mit kiverni a fejéből.

[Ezt is köszönöm szépen, szokás szerint imádtam!]

A szolgálat befejeztével nem volt időm, hogy kényelmesebbre cseréljem az egyenruhát. A mellényt csak bedobtam a szekrénybe, az inget meg az autóm hátsó ülésére hajítottam; az elhúzódó jelentésírás miatt már így is késésben voltam a tulajjal megbeszélt találkozóról, hogy aláírjuk a bérleti szerződés módosított változatát. Az agyamat eldobtam, amikor előállt a tizenkét és fél és fél?! százalékos lakbér emeléssel.. Egyszer nem maradtam el a fizetéssel, rengetegszer intéztem el a karbantartási és javítási feladatokat saját kontóból, ez az idióta meg tíz százalékra sem volt hajlandó levinni az összeget.
Ingerülten, a kelleténél hangosabban csapom be a magam mögött a lakóház ajtaját, ahogy kilépek az esti levegőre. Aláírtam, de kiérve csak azon kattog az agyam, hogy egyszerűen össze kellett volna tépnem az ügyvédje seggéből előszedett szerződést és hagyni, hadd keressen új bérlőt magának. Megrázom a fejemet és sorra kiroppantom a kézfejem ízületeit, ahogy megindulok a kettővel odébb lévő párhuzamos utca felé, ahol sikerült parkoló helyet találnom – ch, még jó, hogy este hat után nem kell parkolási díjat fizetni a környéken.. Hétköznap lévén az emberek nagyrésze már otthon van, így nincs nagy nyüzsgés, csak öt embert látok az utcán. Azok közül az egyik épp most kanyarodik le jobbra a járdaszegélyen tizenöt lépéssel előttem. Nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet, hiába van egyedül nő létére – nem hajnali órákról van szó, a sarkon túl, pedig van közvilágítás. Amíg az utcaszakasz középső lámpája ki nem égett, valószínűleg tegnap.. Egy hétköznapi jelenet a sok közül, aminek megszámlálhatatlanszor voltam szemtanúja és különben is azon vagyok első sorban, hogy a kocsiig lenyugodjak – legalábbis ezen voltam, míg az utcatorkolatig nem értem..
Megszokásból, csak egy gyors ellenőrző sandítást azért vetni akartam a mellékutcára, de még egy teljes lépést sem teszek meg, nem hagyom el a külső részen hagyott szemetest és fal mellé pakolt dobozokat; a szemem sarkából csípem el a folyamatban lévő rablás képkockáit. Némán káromkodva lapulok a falhoz, nem kell teljes kivilágítás ahhoz, hogy felismerjem a fegyvert, amivel sakkban tartja a nőt. A beszédhangok halkak, egészen beleolvadnak az este zajai közé. A velem közvetlenül szemben levő, út mellé helyezett szeméthalomban megakad a tekintetem egy partvisnyélen. Mellette sérült üveg, cakkos anyagdarabok – lomtalanítás hátralékai lehetnek. Az üvegért nyúlok, hogy oldalra nézve felmérjem a helyzetüket és annak megfelelően hajítsam el a szakasz távolabbi végébe a felszedett törmeléket. A nagyobb csörömpölés nagyobb figyelmet von magára. Egyszerű logika.
..és ez így is történik, miután eldobom az üveget. Nem helyeztem magam szolgálatba, a hivatalossá tételéhez elengedhetetlen legalább egy fültanú, de jelenleg ez egy vicc lenne és egyébként is; nem gondolkodom rajta. Időm sincs rá, ami mellett nem elhanyagolható továbbá az a hátrányom az elkövetővel szemben, hogy fegyvertelen vagyok.. A csendet megtörő törmelék legelső visszacsengésekor, valójában már a dobás pillanatában lépek. Előre, gyorsan, igyekezve nem zajt csapni, a lehető legrövidebb úton, hogy a riadóztatott bámészkodásból ne szakadjon ki idő előtt - azaz, míg a karjáért nyúlva oldalba nem kapom a vállammal..
Hangosan nem fogom bevallani, de inkább ezerszer ez, minthogy a lakás-dologgal fájdítsam fejemet.. Sajnos - most inkább se - jobban kezelem.
- 911! - nincs lehetőségem ennél bővebben kifejteni mire célzok pontosan, amikor a férfit elrántva odavetem a nőnek. Sok érintett képes lefagyni ilyen esetekben, amiért nem lehet hibáztatni őket, de emlékeztetni igen, hogy míg ők - ha egy másodpercre is - igen, addig az idő nem állt meg és én, más se tehetjük meg helyettük a bejelentést. Az esést úgy irányítom, hogy ne én szenvedjem el a mindkettőnk súlyát, miközben próbálom biztosan erősen és a civiltől távol fordítani tartani a kezét, szorítani a csuklónál, hogy kiejtse a nemrég még bőrt inzultáló vasat.

Nem így terveztem az estém maradékát. Csak vissza akartam menni a lakásba és egyből kidőlni, hogy az előző napok szarul alvásán valahogy javítsak – altatóval. Az álmok szinte mindig elkerültek, innen tudom a problémám fő forrását, az idióta forgolódás, légszomj okát és furcsa emlékszem, de mégse utóízből, ami a felébredést követi. Valami fehér, valami más, ismeretlen, de ugyanakkor ismerős is van benne. Valami egészen.. Régi, nem is tudom, de rohadtul ki vagyok tőle és semmi másra nem vágytam, hogy mentesüljek ez alól ma. Helyette itt vagyok. Az előbb üvegcsörömpölés, szilánkok pattogzása rázta fel a sikátornak beillő mellékutcát, ahogy távolra hajítottam a talált palackot és a sikeres figyelem elterelést kihasználva megyek neki a férfi oldalának.. Határozottan mással telik az estém, végülis.. Nem ezt akartam? Kurvára nem azok után, ami még hátra van..
Kekec a támadó, nyúlánkabb, de szívós testalkatú, így nem olyan egyszerű azt a fogást megtalálni rajta a földön, amivel stabilan le tudnám szorítani és amiből ne tudna rugalmas kiutat találni magának. Az a tudat csitította el a bosszankodásomat, hogy egyértelműen kiadtam az utasítást a nőnek; telefonáljon a központba. Jelentsen, hívjon rendőrt, tűzoltót vagy mentőt, marhára nem lényeges kit abban az esetben, ha az első helyett a másik kettőt kérné a sokktól, de.. Nem. Bassza meg mennyire nem, erős ingerenciát érzek arra, hogy hangos káromkodásba kezdjek, de spórolok a levegővel.
- Telefonáljon! – rivallok rá, de ekkorra tetőzik a csuklóba mart körmök következménye és felordít fájdalmában, ezzel pedig elnyomja a mondandóm felét. Azét a rövidét is. Mínusz egy lehetőség. A kezeit a háta mögé húzom, feljebb rántva az összefogott végeket, hogy jobban az aszfaltnak feszüljön és eltántorodjon a kedve a szoros fogás miatti rándulástól. Ha hívta volna a számot a nő; nem lenne baj. Ha. A szemem sarkából ekkor észlelem ahogy a fegyverért nyúl. A reszketeg tartás, a bizonytalanság, a kétségbeesettség, ami talán sokkal inkább szól másnak, semmint a szituációnak, ami mindössze egy újabb volt a sok között.
Rohadt életbe, hogy az embereknek az nyújt biztonságérzetet, ha tapasztalat híján is fegyvert ragadhatnak egy ilyen helyzetben és csak növelik annak elsülési esélyeit. Akár a rossz emberre, merthogy kurvára benne vagyok abban szögben én is.
- Ms. Tegye le. Gondoskodom róla. Csak tegye le. – emelkedek olyannyira feljebb, hogy az alkarommal rá tudjak támaszkodni a lenyomott férfi nyakára. Bizonyíték. A lengetett rövidcsövű nagyban rájátszik a mozdulatlanságára, de amint moccani érzem így is, úgy is visszakényerítem abba az áldatlan áldott állapotban. Azaz tenném, az én fülemet nem kerüli el a kerékcsikorgás, a fék hangja és az ablakai mögül kikérődzés. Oké, teszek magasról a földön lévőre, az egyetlen esélyt reszkető kezek szorongatják. A talpammal taposok egyet a védtelen nyakra, ahogy felállok és egyből a riadt madárként viselkedő keze felé nyúlnék, gondolván simán elvehető tőle a gyilok - oh, nem.. Görcsösen kapaszkodik belé az ujjaival. A kérdés a következő; a félelem oly mértékben eluralkodott-e rajta, hogy a felpattanásom pillanatában akár óhatatlanul is elsült a nála lévő fegyver és ha nem.. A ragaszkodással felhagy-e, mielőtt ostobaságot csinál..?

Nem telefonált. Nem mozdult a kétségbeeséstől, ami máris utat tört magának a könnycsatornáján a rohadt életbe, most végképp nem tudok mit kezdeni egy síró nővel és ráakasztotta az ujjait a fegyver markolatára. A földön féregként tekergőzik az elkövető, köhögve köpi ki a nyálát, miközben levegőt igyekszik a tüdejébe préselni sokkal kevesebb sikerrel, mint szeretné a taposás miatt, amit a nyakára eszközöltem. Nem tört, nem reccsent, pont időben ugrott vissza a megfeszült ín. A kiszállók létszámát tekintve bár egy tizedmásodperccel tovább helyeztem volna rá a súlyomat..
Megosztott figyelemmel próbálom kiszedni a nő kezéből az egyetlen dolgot, aminek a segítségével elképzelhetőnek találom a szabadulásunkat, miután egyértelművé vált az egyik férfi szavai nyomán: egy gang-be tartoznak. Túlságosan ragaszkodik, ha erőszakkal venném el tőle öntudatlanul is belém ereszthetné a lendület vett ívének következtében. Nincs más választásom, mint nagyobb gonddal lenni felé a velünk szemben lévők kárára. Egyúttal a sajátunkéra is, de annak reményében, hogy ezzel többet nyerünk megkockáztatom a dolgot. Biztosan tartom a balommal a kezét, amivel a fémet tartotta, míg meg nem finomodik a köré koncentrálódó szorítása és nem tudom átvenni tőle. Tudom, hogy fél, legszívesebben összegömbölyödve várná ki a végét az eseményeknek, mert tehetetlennek érzi magát, hiába volt nemrég az ő kezében az élet-halál lövetű. Kezelem a helyzetet, én teljesen itt vagyok és ezt kiolvashatja a tekintetemből, ahogy belenéz arra a kevesebb, mint egy másodpercre, amit még ki tudok húzni, mielőtt a fiúk becsapnák maguk mögött a kocsi ajtaját.
Hárman jöttek ki. Ketten a mi oldalunkon, egy a másikon. A sofőr a helyén maradt, hogy azonnal meg tudjanak lépni, ha végeztek. Ahogy leereszkednek a karjai lépek előrébb, magam mögé utasítva a reszketeg nőt és ennyin, a félre húzáson múlik, hogy ne a hús melegébe ágyazódjon az első lövés. Nem, csak egy kisebb darabot szakít ki belőle. Csípősen éri az oldalamat a levegő hűvöse, amitől fájdalmasan marnak össze az izmok és abban a szekundumban következik az újabb lövés, egyenest feléjük, ahogy elsül az automata. A nagy terepjáró egyetlen nekünk szavatolható előnye a következő: a túloldali férfi nem tud ekkor még közbe lépni, elég az egyiküket leszednem. Méghozzá térdkalácsra célozva, amit most inkább tudnék be véletlennek, hogy a sikert alátámasztva veri fel az ordítása a még visszhangzó utcaszakasz zaját.
Odébb, távolabb tartózkodnak. Pontosan az utcalámpa alatt, aminek a búra részét veszem célba, hogy összezavarjam a társaságot, miközben hátrálni kezdek és remélem ehhez alkalmazkodva fog ekként tenni a civil is. A kocsija takarásába kell mennünk. Ez a legtöbb, amit egyelőre tehetünk, pontosabban ez az elsődleges pont, ahová el kellene jutnunk. Odakint nem lesznek szamaritánusok, hogy közbe akarjanak lépni, ebben holt biztos vagyok.
A harmadik robaj fogja felrázni a helyet, míg amazok a lőtt sebből vérző társukhoz sietnek és feltartott pisztollyal fedezik a műveletet – immár szilánkok és hulló szikrák függönye alatt.. Zavarodottan, jajveszékelve, amint perzselően a bőrükhöz ér a magas feszültség jóvoltából. Most az egyszer: kössz a városvezetésnek, hogy nem korrigálta még a hibát..
Az oldalamat jelenleg meg sem érzem a szétáradó adrenalin csitító  hatására, csak azzal foglalkozom, hogy az autó mögé kerüljünk és addig se kezdjenek ismételt záporoztatásba. Nem annyira összeszedettek, profik, de vak tyúk is talál szemet.. A zsebemből kapkodva veszem elő a telefonomat, gyorsabban, mintha ő keresné ki a sajátját a táskájából.
- Telefonáljon. Kérem. - ..nyomatékosan. Nem akarom én is a frászt hozni rá azzal, hogy leüvöltöm szedje össze magát, de nem vagyok egyszemélyes felmentő sereg. Idióta lennék, ha biztosan ki merném jelenteni az ellenkezőjét és nem tudom a másik kezemmel még az őrsöt is hívni.. A szám alapján beazonosítanak majd.

A következő pillanatban, ahogy a fájdalom jelzésszerűen, először mar bele igazán az oldalamban biztos vagyok benne, ha megkérdezné a nő az előbbi lövésem a szerencsének vagy a tudomásomnak volt-e köszönhető: az előbbit mondanám. Ha csak egy kicsivel előbb lép fel a szervezetem, hogy észhez térítsen a vérző problémáról nem hiszem célt talált volna a löveg, ami lehetőséget biztosít mindkettőnknek a fedezékbe vonuláshoz. Nincs arra külön időm, hogy hátrafordulva szóljak a civilnek vagy finomkodva lépjek, tereljem, meggyőződjek róla ki tud-e törni a sokkból, muszáj határozottan megindulnom, tolnom, amíg nem érzem olyannyira instabilnak a lépését, ami esést eredményezne. Ráadásul azzal is jobban járnánk, mint ott maradni arra a másodperctöredéknyi időre.
Megkönnyebbülést hoz, hogy sikerül felbukás nélkül a kocsi mögé helyezkednünk és a telefon átnyújtásánál már jóval nagyobb mértékű összeszedettséget látok az arcán, mint az első alkalommal. Közvetlenül az átvétel után a túloldalon egyezkedőkre fordítom a figyelmemet. Teljesen. Hallom ahogy tájékoztatást ad a vonal túlfelén lévő ügyfélszolgálati munkatársnak, de a szavak értelmezéséhez túlságosan is ki van zárva a hely ezen fele, a hátam mögött, ahol egyelőre nincsenek azok a szemétládák. Ellenben nagyon is közelítenek.. A guggoló pozíció megtartása közel sem kellemes, de még mindig kellemesebb, mint amikor jobban oldalra kell dőlnöm, hogy jó szögből követhessem szemmel mit terveznek, miként mozognának. Összeszorított fogakkal húzom össze a számat, amikor a fegyvertár gyors ellenőrzésénél a hirtelen mozdulat következtében ismételten végigszalad a fájdalom és belekapaszkodik az idegbe. Egyaránt szól mind az izomhúzódásnak, mind a sivár ténynek: egy tölténnyel gazdálkodhatok.
- Nagyszerű. – nem a legnyugodtabb megállapítást reszelem épp a vonal bontásának pillanatában. Ha két oldalról jönnek és csak egyetlen egyszer van lehetőségem használni a pisztolyt.. Lehet jobban járnánk azzal, ha egyikőjük elébe mennék, addig is rám fókuszálnának a nő helyett. Hosszan fújom ki a levegőt és fordulok vissza. A telefont gyorsan visszacsúsztatom a helyére és a szóbeli megerősítést hallva legszívesebben káromkodnék. Igen, tényleg két oldalról fognak jönni. Egy rövid bólintással nyugtázom a néma köszönetnyilvánítást. Nincs mit, mert odébb van az este vége és nem mernék fogadást tenni a végjáték kimenetelére.
Kézintéssel jelzem, hogy amennyire csak tud húzódjon közelebb az autó oldalához. Az egyre hangosodó sziréna jókorát leszakít az idegességemből, de ezzel egyenesen arányosan visszapótolja a fülembe jutó beszélgetés foszlánya. Egy golyó, egy lövés, de talán pont elég időt lehetne nyerni vele, amíg ide nem ér a járőrautó.. Kijjebb húzódok, vetek egy utolsó pillantást Mrs. Ward-ra, amit megakaszt a motor berobbanó hangja: indulnak. Ez nem a megnyugvás ideje lenne, hogy hangos koccanással döntsem az autó oldalának a fejemet és ennek fényében hajolok, hogy ténylegesen ellenőrizzem a pitiáner bűnözők szedelőcködését.
- Nem vészes.. – tovább nem is tudom mondani, nem találom az egyik rohadékot keresés közben.
Eggyel kevesebb..
Mozdulnék, hogy a nőt megkerülve mérjem fel a kocsi jobb oldalát, de elúszik a másodperc. Századostul. Az elsült fegyver hangja és a puskapor illata fogja először a tudtunkra adni mekkora hátrányba szorultunk, csak utána a földön lassan elterülő vértócsa látványa. Bassza meg. Automatikusan - szerencsétlenül az oldalam miatt - nyúlok, hogy ha nem bírja - nem is fogja soká, csak hat a fokozott mennyiségű adrenalin - megtartani a stabilitását, akkor a jármű fémjének támasztott karomra dőljön, ne egyenest a földre. Elkaphattam volna a vállát vagy a lábát a szemétládának, de akkor garantált lett volna a most megakadályozott egyensúlyvesztés. A fékcsikorgása jelzi a gyors távozásukat, valamint újabb robaj töri meg az éjszaka nyüzsgését. Ablaküveg törik, hallom az egyik golyó visszapattanó hangját vélhetően a szolgálati jármű motorháztetejéről és tisztán hallom a kolléga hangját is, ahogy a rádióba azonnal továbbítja a menekülők rendszámát az elfogásukhoz. A pisztolyt a földre dobom, közvetlen a lábam mellé és megragadom a vállát. A lábamat hátrébb csúsztatom, kénytelen vagyok letérdelni, hogy ne dőljünk el mindketten.
- Hé, figyeljen. - hajolok lentebb, ha nem tudná elszakítani a tekintetét a vértől és kifejezetten a szembogarait kutatom. A kurva életbe, meglőtték, nem tudom hogyan reagálja le, de..
- Vége van. Mindjárt jön a mentő is, de csak arra gondoljon most, hogy vége van. - az odébb, utcafronthoz közelebb lévő vérfoltok miatt kötelezően hívva lett a szóban forgó szolgálat, hogy sebesült van a helyszínen. Ha nem esett pánikba, nem kezdett kapálódzásba akaratlanul is, akkor megpróbálok felállni, hogy a hóna alá nyúlva emeljem meg amennyiben nem ellenkezik. A lábát nem lenne szerencsés a koszos földre tenni, főként nem megterhelni a kicsavart pozícióban..

Az a normális, ha egyeseknek fogalma sincs róla egy ilyen szituációban mit kell tenni, mi a helyes. Honnan kellene tudniuk? Ha kérdeznék sem tagadnám, hogy amikor Ms. Ward magához vette a fegyvert nem sok esélyt láttam nos, fogalmazzunk úgy nem sok mindenre.. Nem azért ragadta meg, hogy fenyegetni kezdje a férfit. Nem azért tartotta, mert tudta jönni fognak a társai és alkualapot akart, előnyt kovácsolni a helyzetből. Nem, remegett, áldozatként viselkedett, de nem úgy tűnt, mint aki emiatt, nem csak. Ez kérdőre vonás volt, hogy kitől.. Nem tudom. Csak azt, hogy a belé szorult életösztönért hálás vagyok, ami odaszorította az autó oldalához és végül segítette a telefon elintézését. Ebben a szituációban elég lesz ennyivel megbirkóznia, a visszakérdezésére nem fogom elárulni, hogy egyetlen lőszerrel kell gazdálkodnom. Nem hiányzik senkinek a pánik hangulat, egyszerű  mozdulattal intem csendre, a szirénahangok mellett nem tudom kiszűrni a támadók elcsitult lépteit, miután abba hagyták a beszédet. Csak egy pillanatra. Az autó mögül nem látok ki normálisan, így a hallásomra tudok hagyatkozni ezen az oldalon, ekkor tökéletesen ki tudom olvasni a tekintetéből mennyire meg van rémülve és igen, ő is ki tudja az enyémből, hogy nem sok nyugalmam van. Bassza meg, kinek lenne? Apró grimasz fut végig az arcomon, amikor nem hallok semmit és emiatt az ő oldalán akarnék kinézni, aminek következtében újból jelzi nem tetszését az oldalam.
..majd a dobhártyánba robbanó lövés, amiről nem tudom, hogy átment-e vagy megakadt a lábszárában. Két kézzel kell tartsam, így nincs lehetőségem az áll megemelésével jelezni, hogy ne a sötét, fokozatosan elterülő tócsát nézze a betonon, a beszédre kell hagyatkoznom, ami idővel célba ér.
- Dwayne Harper. Az Öné? - a bejelentésnél megadta a nevét a telefon túloldalán lévő ügyfélszolgálati munkatársnak, de inkább ismételje el magát, minthogy megint lefelé révedjen a vérére. Az jó, ha öntudatánál van - beszél - és nem foglalja le túlságosan a sérülése, amit az adrenalin jótékonyan kezel az orvosi segítség kiérkezéséig. Bólintok a kérésre és lassan megkezdem a felemelését.
Nem tehetek róla, de a folytatást hallva akaratlanul is összekötöm a belém hasító kellemetlen érzésből fakadó ingert vele. A szájelhúzásból egy bátorító jellegű, hihetetlenkedő félmosoly lesz.
- Ne aggódjon Chloe, nem lesz semmi baj. Lábon lőtték, nem forog kockán az élete és nem a karomat rá nem is fog. - féloldalasan az autó farának döntöm, hogy ne hagyja leérni a lábát, amíg láthatóan ismerős képében már közeledik a kolléga. Én magam nem akartam kórházba menni. Ellátnak a helyszínen, a további vizsgálat teljesen felesleges és rohadtul eleget szívtam már a falai közé szorult, klóros levegőből..
- ..de persze, megyek. Nem lesz egyedül, amíg a hozzátartozói meg nem érkeznek az értesítésük után. - nem helyeztem magam szolgálatba, nem lenne kötelességem, de a kihallgatás szempontjából megkönnyítem majd a srácok dolgát, ha nem két különböző helyen kell majd feltenni a kérdéseiket. A közelgőnek biccentek és a fejemmel Chloe felé bökök: vele törődjön, én megmaradok golyósúrolással.
..és megkezdődnek a protokoll-körök. Újabb szolgálati autó parkol le, újabb rendőr száll ki és indul meg a földön fekvő felé, mialatt Meyers átveszi a nőt.
- Hölgyem, Elliot Meyers rendőrtiszt vagyok, elárulná a nevét kérem? (...)
Előbb rendesen leültetik, hogy a mentősök jöttéig beköthessék a lábát a tudásuknak megfelelően. Kit nevez meg hozzátartozójának? Kit értesítsenek? Miért tartózkodott itt ilyen későn? Hogy érzi magát? Egytől tízig terjedő skálán mekkora a fájdalom? (...) Látta-e a támadást megelőzően a férfi alakját vagy váratlanul bukkant fel? Ismerte-e valahonnan, látta már régebben? A másik autóból kiszállóak közül meg tud-e nevezni bárkit is? Látta-e őket régebben? Van-e rossz akarója?
Kérdések lajstroma fogja fokozatosan, a megfelelő időben és módon érni Chloét. Később engem is.