Nem sok mindenre számítottam amikor ma kora reggel betettem a lábamat a Virginia Mason kórház ajtaján. Egy teljesen nyugodt és izgalomtól mentes nap képe lebegett a szemem előtt. Az elmúlt időszak kész bolondokháza volt. Amikor megláttam az e heti beosztásomat óriási boldogság fogott el akármennyire is hangzik morbidul az egész. Már vágytam arra az andalító csendere ami átjárja a laborok szintjét. Mindenki egy szó nélkül végezte ott a neki kiszabott feladatot. Sehol egy fontoskodó hozzátartozó aki a hatékony munkát akadályoztatta volna vagy egy páciens aki piti kis dolgok miatt elégedetlenkedne és panaszkodna a kórházi ellátásra vagy a helyi kosztra. Csak a teljes nyugalom és megfelelő munka körülmény ami fogadja az embert a patológián. Ez volt az a feladatkör amit igazán élveztem csinálni és őszintén reménykedtem abban, hogy ez is lesz amit folytatni fogok hosszútávon.
Viszont jelen pillanatban azon tevékenykedtem, hogy a tőlem telhető lehető leggyorsabb módon szabaduljak meg a labori egyenruhámtól. Pár perce járt le a műszakom és máris nagy rohanásban vagyok. Én naiv úgy hittem, hogy majd nagy szomorúan fogom fogadni a mai munkaidőm végének eljövetelét és lassan, ráérősen átöltözöm. Aztán hazamegyek lefürödni és összekészülődni az esti ivászathoz amire a főnővér hívott meg több dolgozót köztük engem is. De borult az egész haditervem az ebédszünetemben lejátszódó eseménysorozat miatt.
Szépen egymagamban fogyasztottam el szegényes ebédemet nagyban elmélkedve, a külvilágot teljesen ignorálva. Még akkor sem voltam hajlandó kikászálódni gondolataim sokaságából amikor hallottam, hogy nyílott az étkező ajtaja. Sőt még az sem különösebben izgatott, hogy aki belépet akkor a helyiségbe az egyenesen felém vette az irányt és helyet foglalt az asztalomnál. Valahogy sokkal inkább lefoglalt az ételem piszkálgatása és a frissen felboncolt testben talált baktériumok tovább elmézgetése mint az újonnan jött társaságom. Hiszen hiába voltam szüneten az agyam ilyenkor nem tudott egyszerűen kikapcsolni és hanyagolni a kutatásaimat. De amikor az illetékes személy megszólított rögön felkaptam a fejemet az ismerős hangra. Hiszen nem más könyökölt velem szemben mint Henry Shepherd. Az a Henry Joon Shepherd akit egyetemi éveimből jól ismertem. Az a férfi akiről már másfél éve nem hallottam semmit csak a napokban annyit félfüllel szóbeszédekből, hogy hazautazik. Annyira meglepett az egész, hogy sikerült is félrenyelnem azt a falat ételt amit rágcsáltam. Mielőtt még magamhoz térhettem volna és reagálhattam volna bármit is megjelent a főnővér aki finoman távozásra szólította fel. Csupán annyit tudtam utána nyökögni miközben elhagyta az étkezőt, hogy várjon meg a kórháztól pár tömbnyire lévő kávézóban.
Na és most ezért állok itt teljesen felcsigázva indulásra készen a szekrényem előtt. Egy utolsó pillantást vetek a szekrényajtón lógó tükörre majd elégedetlenkedve konstatálom kinézetemet. Lehet jobb lett volna ha azt kiáltom inkább utána, hogy majd keresem később és akkor legalább lett volna időm normális emberi lényt faragni magamból. De akkor lányos zavaromban na meg örömömben, hogy ennyi idő után újra látom ez volt ami gondolkodás nélkül elhagyta a számat. Szóval nincs mit tenni csak nem ijed el ha már vette a fáradságot és megkeresett. Ráadásul, ha emlékezetem nem csal látott már rosszabb és kialvatlanabb állapotomban is. Szóval csak reménykedtem, hogy nem fut el ha meglát rendes napfényben. Bezártam az öltöző ajtaját és már vettem is sietősre lépteimet ki a főbejáraton egyenesen a megbeszélt kávézó felé. Számomra is hihetetlen volt, hogy mennyire felpörögtem, már nem is emlékszem, hogy utoljára mikor voltam ennyire hiperaktív. Kétségkívül Henry megjelenése váltotta mindezt ki belőlem.
Amint az úti célomul szolgáló épület közelébe értem belassítottam majd megigazítottam blúzomat és a rohanás közben kissé összekócolódott hajamat. Lassan de biztosan elindultam az üvegajtóhoz miközben próbáltam a póker arcomat felölteni. De amint benyitottam és egy közeli asztalnál ülve megpillantottam Henryt akármennyire is próbálkoztam nem tudtam a fapofát megtartani. Önkénytelenül széles mosolyra húzódott a szám.
– Lám lám, csak nem hazatért az elkóborolt bárányka.- léptem oda elé és szólítottam meg viccesedve.
– Csak tudd lógsz nekem egyel amiért majdnem megfulladtam amikor betoppantál!- keresztebe tettem karjaimat majd játékosan nekiálltam a fejemet rázni. Hiába ült egyenesen előttem még mindig nehéz volt elhinni, hogy ilyen hosszú idő után újra látom azt a személyt aki a legfontosabb részét képezte életemnek.
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Hétf. Május 09, 2016 8:24 pm
játék vége
Karen Prescott
Avataron : Odeya Rush Kor : 24
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Szer. Május 11, 2016 9:17 am
Shane & Karen
Ma nagyon oda meg vissza voltam. Az egyik osztálytársam szülinapjára készülődött és volt olyan elvetemült, hogy diszkóban tartsa. A helyzet az hogy engem Shane nem akar ilyen helyen látni, főleg nem kikent majomként. Meg olyan társaságban nem akar látni, akik ilyen picsák és a szex körül forog az agyuk. Lesznek ott idősebb fiúk és csajok is. Talán a fél várost meghívta a nagy alkalom miatt. Nekem nincs pénzem jegyet venni, nah meg az ajándék. Mert ugyebár az nem elég ha elhozom magam, akkor vigyek még valami "ajcsit" is. Hát anyád. Apáék forognának a sírjukban, ha tudnák mire készülök. Shane ma sokáig bent lesz a melóhelyén és remélem nem fog korábban elszabadulni onnan. Mert…van tervem és eléggé félek a helyzettől. Szeretem Shanet. A múltkori helyzet nagyjából kibékített minket, de még mindig nem az igazi. Tőle kellene pénzt kérnem „ruhára”. Persze hogy a jegyre kell. De betudom neki mesélni, hogy mire kell. Utána meg úgyis otthon leszek, tanulok holnapra és korán lefekszem, mert lesz nulladik órám. Mit fogok én ezért kapni, ha kiderül, hogy hazudtam neki? Jó színész vagyok, menni fog. A melóhelyéről átirányítottak az egyik kávézóhoz, az egyik ügyfelével szerződést irat alá és valami könnyebb hangulatot akart teremteni. Bánom is én, hogy épp milyen nővel kavar, az a rész az ő dolga, remélem azért haza nem akarja hozni, hogy egy kellemes estét töltsön el vele. Hát akkor megszököm onnan. Igen…ott vannak. De most meg kellene zargatnom őket. Belépek a kis üzletbe, jó hogy háttal ül tőlem a férfi és elővakarom a mobilom és egy gyors SMS-t írok.
„Fordulj meg, légyszi!”
A mobilról felpillantok Shanera, nem tudom, hogy a kütyüje pittyeg- e vagy valami, de múltkor mondta, hogy nem némítja le, mert ha velem történik valami és nem tudják elérni, hát abba megpusztulna finoman kifejezve. Tényleg nem akarom őket megzavarni, csak két perc lenne az egész. Szóval, ha ide jön, akkor egy mosollyal üdvözlöm. - Szia. Mondták oda bent, hogy itt vagy...szóval. Lenne egy kis problémám. - kezdem ezzel... aztán ha zavarom elküld úgyis. Hát most nem vagyok se mérges, se szomorú, elég jó hangulatom van, mint múltkor, amikor elküldtem szegényt melegebb éghajlatra.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
A Joellel való veszekedés óta csak árnyéka voltam önmagamnak. Többen is kérdezgették, hogy hogyan tudnának segíteni, de mindig csak elutasítóan válaszoltam. Ezen már nem segíthet senki. Összetörték a szívemet, elvették az önbecsülésemet, és lealacsonyítottak. Besokalltam, és a munkámtól is elment a kedvem. Amy és apa próbálták tartani bennem a lelket, hogy ez csak átmeneti állapot, és ha kell, akkor apa ideutazik nekem, és átveszi az irányítást. Bármibe belementem volna, csak ne kelljen bemennem a saját éttermembe. A támadás csak egy plusz volt, aminek nem örültem túlzottan, és élni se volt kedvem. Az arcomra lett írva, hogy lúzer? Nem tudom, de az emberek nagy ívben elkerültek az utcán is, ha egy kis sétára indultam. Előfordult, hogy meguntam az ágyamat, és magamra kaptam valami fekete, vagy szürke ruházatot, és elvegyültem az emberforgatagban. A délután még túl korai lett volna, de amikor már kezdett sötétedni, akkor úgy éreztem, hogy talán olyan sokan nem fognak megbámulni, így hát elindultam. Amy háromszor kérdezte meg tőlem, hogy ne kísérjen el, de mindegyik alkalommal elvből elutasítottam. Nem vágytam társaságra, csak a megfigyelő szerepét akartam betölteni. Az egyik szakadt farmeromat, és a féloldalasan laza szürke felsőmet vettem fel. Nem érdekelt, hogy odakint tombol a nyár, ezt még megspékeltem egy Converse cipővel is. A napszemüveg elrejtett a világ szeme elől, és nem láthatták, hogy több napi alváshiány rajzolódott már ki az arcvonásaimra. Nyúzottan, szinte szellemként közlekedtem a metrón is, hogy bejussak a belvárosba. Némi pénz még volt nálam, ha esetleg megkívánnék valamit, mondjuk az ételek szóba sem jöhettek. Nem kívántam főzni, de még enni sem. Kihánytam volna? Minden bizonnyal, ezért nem is fecséreltem arra senkinek sem az idejét, hogy nekem elkészítsen valami jó fogást. Az egyik központi helyen szálltam le, és indultam felfelé az aluljáróból, mikor megláttam a Starbucks emblémáját. Egy kávé sohasem jönne rosszul, és még nyitva is vannak. A kóborlásomnak az lett a vége, hogy mielőtt még átértem volna az úttesten egy lányba mentem bele, és sikerült fellöknöm is. - Bocsi.. – nyögtem ki neki ennyit, és leguggoltam, hogy szemügyre vegyem, nem okoztam-e nagyobb sérülést, de arra nem vitt rá a lélek, hogy segítsek is neki. Végül felállt magától, ha úgy érezte, hogy nem ütötte meg komolyabban magát, de én még mindig őt néztem. Volt benne valami veszélyes, és ismerős egyszerre. Feltoltam a napszemüvegemet a fejemre, és megnéztem magamnak. - Ismerjük egymást? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Nem sok esélyt láttam rá, de aztán ki tudja.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 06, 2016 12:27 pm-kor.
Diana Wyard
Avataron : PB: Sabrina Carpenter Kor : 23
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Kedd Aug. 02, 2016 12:12 pm
Kialakult a napi ritmusom, ami úgy tűnik, máris beidegződött. Két óra alvás, négy óra ébrenlét, két óra alvás, négy óra zombiság, két óra alvás, négy óra pörgés. Előnye: reggeli, ebéd és vacsorarészvétel garantáltan sztornózva, és jó eséllyel –meg kis szerencsével- sikerül elkerülni Joelt is. Amikor otthon is van, én vagy alszok, vagy elmegyek, vagy olvasok valamit a szobánkban amíg Michelle lefoglalja. Tökéletesen működik a hagyjuk egymást békén elv. Sokkal jobban érzem magam amióta azt csinálok amit akarok, akkor csinálom amikor akarom, és kizárólag a testvéremnek tartozok érte valamiféle magyarázattal. Mentségemre legyen mondva, hogy drogozni és piálni nem szoktam rendszeresen, és ha egyedül megyek el valahova csavarogni, akkor vagy futni indulok, vagy a város utcáit térképezem fel. Nem metrózok, és nem tömegközlekedek, nem ülök be sehova, legfeljebb megiszok egy üdítőt, és veszek egy kis adag sült krumplit a Mackie-ben, hogy legyen valami a gyomromban. Tehát abszolút nem is költekezek. Ennek oka, hogy már erősen fogytán vagyok a kicsi pénzemnek, és rohadjon le a kezem, a szám, a lábam, ha az apámtól fogok kuncsorogni. Azon kattogok, hogy itt lenne az ideje diákmunkát vállalni, amikor hirtelen függőlegesből vízszintesben találom magamat. Nagyon meg se nézem ki az, lengyelül máris elátkoztam a kobakjától az utolsó lábujjáig. -’Geeez. Vedd már le a szemüveget éjszaka, ember! – Mi baja van az amerikaiaknak? Ekkor nézem meg jobban és feltűnik, hogy igazából egy nő az, és előttem guggol, onnan mered rám. Legalább annyi tisztesség van benne, hogy elrebeg egy bocsánatot, és feltolja a szemüvegét, de felsegíteni nem próbál, amiért amúgy hálás vagyok. Kell egy perc felfogni, hogy mi történt, és rájönni, hogy a mindkét könyökömben kezdetben bizsergő érzet máris szúró fájdalommá alakult át. Mire felülök rendesen, és szemügyre veszem a bajokat, már az alkaromra csorgott a vér, és hátranézve látom, hogy a járdát is összepiszkolta. Nem estem én akkorát, hogy komolyabb bajom legyen, csak van az a tulajdonsága a betonnak, hogy érdes, a bőrnek meg az, hogy könnyen sérül. Add össze. Szóval nem tragikus a helyzet, inkább csak kellemetlen. -Ez most komoly? – kérdezek vissza őszinte felháborodással. Nem kicsi túlzással éppen elvérzek, és azon gondolkozik, hogy ismerősök vagyunk-e? – Nem is tudom. Ha gyakran pukkansz bele tinédzserekbe, hogy könnyű testisértéssel végződjön, úgy simán össze is téveszthetsz egyikükkel. – Mutatok rá a nyilvánvalóra. Kicsit megint pokróc vagyok, kicsit megint indokolatlanul bunkó, de hééé, most löktek fel! Ez a legkevesebb. Feltápászkodok a földről, és zsebkendőért kutatok... csakhogy nincs nálam. Legingsben és pólóban valahogy nem fér el. Bár legközelebb kitömhetem vele a melltartómat, és akkor tutira kéznél lesz a szükség idején. Lassan úgyis abban a korban vagyok már, hogy jól eshetne az optikai tuning ott is. –Van nálad zsebkendő? Esetleg defibrillátor?
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Szomb. Aug. 06, 2016 2:40 pm
Dia and Chloe
A nemtörődöm viselkedésem olykor jól jött, de nem akkor, ha a figyelmetlenségem miatt pluszban még valakit fel is lökök. A tinédzsernek kinéző lány nem lehet több tizennyolcnál. Előtör belőlem az a hülyeség, hogy bizonyosan ismerem, de valószínű már megint csak mindenkiben valakit keresek, akit nem kellene. A földre guggolok le mellé, de felsegíteni már nem fogom, mert nincs kedvem még egy vitába is belemenni, és amúgy sem a kenyerem most, hogy segítő jobbot nyújtsak, ha már az én kedvem is a béka segge alatt van. Az elmúlt napokban egy buborékban léteztem, és nem törődtem azzal, hogy mi történik körülöttem a nagyvilágban. Az éttermem sorsa se izgatott jelen pillanatban, csak az, hogy kicsit kibámulhassak a fejemből, és szívjak egy kis friss levegőt, ha már napok óta nem sikerült. A szőke hajú lány mogorva stílusát már magamra se veszem. Biztos vagyok benne, hogy nagymenőnek hiszi magát, és a nyelvét is felvágták, ahogyan rám tekint, és megpróbálja összeszedni magát. A napszemüvegemet feltolom, és jobban szemügyre veszem őt. A két könyöke felhorzsolódott, és kisebb vértócsa keletkezett az aszfalton, de mégsem annyira komoly, vagy én nem venném annyira a szívemre. - Még a végén azt állítod, hogy hobbiból megyek neki embereknek? Nincs jobb dolgom ennél? Bocsánatot kértem. Nem állt szándékomban fellökni téged, de azért visszavehetnél a hangerődből. Én tévedtem, mégsem ismerlek. – a térdemen megtámaszkodva állok fel, és porolom le róla a koszt. A hangnemén nem változtat, és a követelőzés nem a kenyerem, de mivel tényleg én okoztam a bajt, hajlandó vagyok előkeresni egy zsebkendőt. A kezébe nyomom. A tekintetem végigsiklik a sérült bőrfelületen, aztán magamba konstatálom, hogy meg fog maradni. - Defibrillátor minek? Nem fogsz szívrohamot kapni egy kis eséstől. Komolyan elgondolkodom azon, hogy miért mondják a nálam idősebbek, hogy a mai fiatalság el van baszódva. Most komolyan mit vársz tőlem, mint idegentől? Hívjam ki a mentőket, mert kicsit vérzik a kezed? Megteszem, ha akarod, sőt még be is kísérlek, ha ettől jobban érzed magad. Bár, ha engem kérdezel egy kis harci sérülésbe még nem halt bele senki. Vannak ennél rosszabb dolgok is a világon. Olyan sebek, melyeket a gyógyszer nem fog begyógyítani. Szóval mit vársz tőlem? Nem vagyok életmentő, és orvos sem. – teszem csípőre a kezemet, és talán már én is a kelleténél hangosabban beszélek. Nem jó ötlet máson levezetni a saját frusztrációmat, de ne várjanak tőlem kedvességet, ha bunkón leharapják a fejemet. - Apuci kicsi lánya vagy? Ó, kompenzáció kellene az elszakadt nadrág miatt? – kissé gúnyosan fejezem be, és fújom ki a levegőt is egyszerre.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 10, 2016 6:25 pm-kor.
Diana Wyard
Avataron : PB: Sabrina Carpenter Kor : 23
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Vas. Aug. 07, 2016 10:19 am
Azért kicsit bemar, hogy a puffogást leszámítva eddig még semmit nem csináltam, erre az idegen csaj máris fordít a helyzeten, mintha nem is ő lökött volna fel engem, hanem én őt és minimum még bele is rúgtam volna. Kétszer. Akkor ezt tisztázzunk. -Még nem emeltem fel a hangomat, de várj... – nagy levegőt veszek- ILYEN AZ AMIKOR KIABÁLOK EGY VADIDEGENNEL!!!!!!! – az egész utca zeng a hangomtól. Túl a forgalom zaján, túl a járókelők locsogásán. Néhány szempár ránk akad, de különösebben senki nem foglalkozik velünk. Mire befogom végre, már kapar a torkom, és kezdek kicsit tényleg dühös lenni erre az idegenre, hogy még neki áll feljebb. Ami jár az jár alapon átveszem a zsebkendőt –nem, mintha lenne más választásom, úgy a kezembe nyomta-, majd miután megnyaltam a sarkát bő nyállal, elkezdem letörölgetni a vért előbb az egyik aztán a másik alkaromról is. Mi lengyelek, nem vagyunk túl érzékenyek a higiénia hiányára, szóval akármilyen undorító is legyen ez, tudom, hogy nem lesz tőle semmi bajom. A sebeket azért mégse piszkálom meg nyálas zsebkendővel. Meg kell várni, hogy elálljon a vérzés, és utána. Vagy fordítva? Mit tudom én, hogy kell. Sose voltam OP benne. A lényeg, hogy e közben azt mond a csaj, amit akar, nekem nem több statikus zajnál, úgy lefoglal a saját vérzésem meg a tanulmányozása. Csak a „bár ha engem kérdezel” résznél kuncogok fel, mert igazából senki nem kérdezte. De azt hiszem, értem már miről van szó. -Kicseszett veled az élet, vágom. Én voltam az idegen akin megpróbálod leverni, mert kicsi vagyok és még gyerek is. Gratulálok. Napi szamaritánus cselekedet pipa.– Talpon vagyok már én is, és őszintén semmi kedvem itt maradni a csajjal. Elég őrült cirkál még a városban, kis szerencsével talál egyet, aki partnere lesz a szájkaratéban. So I’m out, ahogy az angol mondja. Csak az „apuci pici lányára” kapom fel a fejem. Tudom, hogy fegyvertelen emberrel nem illik szellemi párbajra indulni, de azt is tudom, hogy ha „apa” helyett „anyát” mondott volna, akkor leszarom a belém nevelt elveket, és még meg is tépem érte a csajt. Mégis megállok egy pillanatra, mert nem mondta ki, de ott a szülő meg a nevelés hiánya, mint utalás. Ezért ütni még nem fogok, de amilyen hangulatban van, ez még képes és utánam kiabál. Ne tűnjek már ennyire könnyű prédának az idegbajához. -Apám egy seggfej, és mielőtt az anyámat emlegetnéd, ő halott. Te meg mehetsz a fenébe! Azzal tovább indulok. Elég volt nekem ennyi belőle.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Szer. Aug. 10, 2016 6:30 pm
Dia and Chloe
A több napi keserűség, az állandó harc, hogy mindig én legyek a jó, hogy ne csalódjon bennem senki már felemésztette az utolsó energiatartalékaimat is. Chloe Ward a legszebb, a legjobb…és még sorolhatnám a jelzőket, melyekkel a környezetem illet, ha nincsen semmi bajom, és átlagosan viselkedem. A mostani szituáció merőben eltér ettől, és hiába a jó nevelés, a visszahúzódó személyiség, ha nekem is akadnak olyan napjaim, hogy szarok bele a világba, és az első olyan jelölten töltöm ki a dühömet, aki amúgy nem érdemelné meg, de akin megtehetném, az semmibe vesz, és a földig tapos. Mert a szerelemből nem kér, akkor ergo belőlem se, és kár lenne továbbvinni a szálat, mert ugyanott kötünk ki...a veszekedésünknek én vagyok az egyetlen oka. Én vagyok, aki magasra teszi a mércét, az én elvárásaimnak nem lehet megfelelni, vagy éppen fordítva. A normális családkép már nem szerepelhet a jövőbeni terveim között, mert Joel nem képes egyszerre kapcsolatban lenni, és gyereket is vállalni. Ki az isten akar éppen most gyereket? Amy terhes, lesz időm kitapasztalni, hogy milyen anyuka is lennék a barátnőm mellett, és vegyük példának ezt a nagyszájú lányt is, aki olyan flegmán szólt, miután fellöktem, mintha minimum képen töröltem volna. Seattle nem egy kisváros, bármikor előfordulhat, hogy az ember nem figyel, mert lekötik, a saját problémáiban úszkál. Én is csak bolyongok céltalanul, és magam se tudom, hogy mit keresek itt, de nem ez a lány fogja megmondani nekem, hogy miképpen kellene viselkednem, ha nekimegyek valakinek. - Kicsi és gyerek is? Tinédzser vagy, és nem egy óvodás tudtommal. A korkülönbség aligha lehet több közöttünk, mint nyolc év, így erős túlzás lenne belemenni ebbe a témakörbe. – sóhajtok fel, mert csak sikerül a kisasszonynak kieresztenie a hangját. Eddig fel sem tűnt, hogy töri az angolt, és az akcentusa is igen erős, de nem is kellene, hogy érdekeljen honnan jött. Meg akarok inni egy kávét, aztán ismét láthatatlanná válni, hogy ne kelljen ostoba magyarázatokba kezdenem, miért olyan elcseszett az életem. Kicsúszik a számon az apuci kicsi lánya, és ekkor jövök rá, hogy túl messzire mentem. A bennem dúló vihar korántsem csillapodott le a Joellel tartott veszekedésünk óta, és forr bennem az indulat, de nem volt senki, akin ténylegesen levezethettem volna. Egyetlen momentumot bánok, mert amint kiejti a száján, hogy az édesanyja halott, bennem is megáll az ütőér. Hát Chloe nem hasonló cipőben jársz te is? - Az apám nem seggfej, de az anyukám nekem is halott. Tudom milyen érzés, ha a szívedet szakítják ki a helyéről, ha ő már nincs. – szólok még utána, de nem fogom megállítani, ha menni akar. Ma már éppen elég galibát okoztam. Tönkretettek, így én is tönkreteszek másokat.
Diana Wyard
Avataron : PB: Sabrina Carpenter Kor : 23
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Csüt. Aug. 11, 2016 5:49 pm
Az én hibám, hogy lassan megyek tovább. El kellett volna illanni, köddé válni az utcán, vagy legalább felvenni a forgalom ritmusát. De neeem, Diana Wyard nem az a fajta, aki efféle –amúgy tök ésszerű- cselekedeteket hajt végre. Francokat! Lassan elsétál, mert alkalmat ad a másiknak még beszólni neki. Ahogy ő azt az indokot várta, miként szólhat be valakinek, úgy én meg arra, hogy végre marokra fogjam valaki haját, és türelmesen tépni kezdjem, mint arra korábban is volt már példa nem egyszer. Jól éreztem magam tőle. Enyhült a feszültség. Most is ebben reménykedek valahogy. Talán egy alaposabb bunyótól az agyam is helyrekattan. De nem. Mert a csaj ugyan utánam szól, ahogy azt vártam is, és igen, megint egy kicsit tudálékos, viszont... most semmi sértő nincs abban amit mond. Visszavett a fellengzésből, az arcából, a hangerőből, a modorából. Igazából inkább szomorú. És rájövök, hogy én is az vagyok. Hiába múlnak a hónapok, hiába kerültem másik kontinensre, az emlékek túl közeliek. A fájdalom túl valóságos. Eleven. Még mindig. Itt van nekem Michelle, a jobbik felem, és vele néha-néha újra érzem, hogy tudnék még boldog lenni. De soha semmi nem lesz már ugyanolyan. SOHA. Megtorpanok, és a vállam fölött hátra nézek. Fel a Starkbucs cégérre, aztán le a nőre. Joel azt állítja, azért utáljuk egymást, mert ugyanolyanok vagyunk. Ezzel a csajjal meg képes lettem volna ölre menni mert ugyanazok a veszteségek értek? Megfordul a fejemben, hogy meghívatom magam egy kólára –fájdalomcsillapító-, beszélhetnék valakivel. Vagy meghallgathatnám, amit ő mond. Az még talán menne is. Talán megtudnám azt is, hogyan kell tovább mennie az életnek. Biztos van rá valami recept, vagy nem is tudom, valami titkos elixír. Még rendbe jöhetnék. Néha visszafelé kell tenned egy lépést, hogy aztán tovább mehess előre. Képletesen, és most szó szerint értve is. Csakhogy valójában, de úgy Isten igazából nem akarom, hogy elmúljon a fájdalom. Egyedül a gyász maradt meg Anyából. Másom sincs tőle. -A lelked. – szólok oda még neki. – Nem a szív, mert szeretni még tudsz. A lelked egy része veszik el vele együtt. Az én anyukámnak az egészet odaadtam. Így volt igazságos, hisz ő is így szeretett engem. Szívvel-lélekkel.
//Ezer bocs drága, nem bírtam rávenni ezt a tyúkot semmire >.> Köszönöm a játékot!!! Élveztem ezt is!! És családi hepajon találkozunk! ^^ //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Pént. Aug. 19, 2016 9:26 pm
játék vége
Vendég
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Szer. Aug. 24, 2016 9:55 pm
A nagy rohanásban elfeledkeztem arról, hogy pont a tegnap volt rajtam a ruha, amit ma felvettem – persze, ezért találhattam meg ilyen gyorsan – és a sűrű, dolgos nap következtében sikerült leennem valami étellel. Szóval igen, pontosan az történt amire ilyenkor az embernek egyáltalán nincs szüksége: rohantam vissza átöltözni, hogy magamra rángassak még egy újabb rend ruhát, ezzel megnövelve a késésem perceit, és csökkentve a frizurám minőségét. Na mindegy, inkább a hajam álljon picit rosszabbul, minthogy pecsétes ruhában menjek el egy randira… Nem is akármilyen randira, egy vakrandira kérem szépen, mert mi nem szarral gurigázunk, hanem ilyenekre járunk. Bevett koreai szokás az ilyesmi, de sokkal izgalmasabb ha tudjuk, hogy kivel találkozunk. Én pont olyan férfit fogtam ki magamnak, akivel majd előnyös házasságot köthetek ha minden jól megy. Reményeim szerint nem csak pénzes, hanem jóképű is, ami majd a leendő gyerekeimnek jó lehetőségeket jelent. Igen, talán még fiatal vagyok, de nem árt hamar kifogni az aranyhalat, mert lehet, hogy később ilyesmire már nem lesz lehetőségem. Talán túlságosan rágörcsölök a témára, de sajnos a szépségem nem elég, nekem nincsen vagyonos családom, csak az a kis iroda amit igazgatok, de az nem hoz számomra milliókat, így talán most kell megragadnom a lehetőséget, ha már elfogadta a felkérést. Gyorsan lecseréltem a levendulaszín ruhát egy ingre és fekete szoknyára magas sarkúval, ami visszafogott, de mégis magabiztos külsőt kölcsönzött nekem, én pedig boldog voltam amiért a sminkem sem ment tönkre, és a hajam is a helyén maradt. Úgy néz ki nem is olyan rossz készítmény az a hajlakk amit a tegnap vettem, be kéne ruháznom erre a márkára. Szinte futva tettem meg azt a pár lépést, ami az utcára vezetett, aztán leintettem egy taxit, hogy minél előbb a nem éppen elegáns, viszont annál finomabb kávé vár majd minket. Szinte azonnal, mind a ketten rávágtuk a méltán híres, és mindenhol helyet foglaló kávézót, és most jött el az a pont, ahol már senki nem kételkedik: igen ,a Starbucksra gondolok. Mivel a jó beszélgetés egyik legfontosabb kelléke a finom kávé, egyáltalán nem azt tartottuk szem előtt, hogy az a hely nem megfelelő egy randevúhoz a mi helyzetünkben, vagy talán túlöltöznénk. Az szinte alap volt, hogy én csakis csinosan mehetek oda, mert általában ilyen cuccokat viselek: igen, a munkám megköveteli, egy irodai dolgozó szerintem dolgozni maximum akkor vehet fel nadrágkosztümöt ha menstruál, a lapos talpú cipő meg felejtős. Talán pont azért is vagyok magabiztos, mert a külsőmre általában mindig odafigyelek, így biztos vagyok benne, hogy nem rondítja el a kezem egy letört köröm, és elég fehérek a fogaim is. Apropó fogak, biztosan nem fogok vele csókolózni már most, de azért nem ártana egy rágót bevennem, mert ki tudja, hátha kerülünk olyan helyzetbe, hogy… Mindegy, a biztonság kedvéért nem árt a dolog. Kifizettem a taxisnak a fuvart – borravaló nélkül persze az a bunkó végig a combjaimon legeltette a szemét – aztán rögtön be is léptem a helységbe. Rögtön megcsapott a finom kávé illata, és leültem az eldugott kis sarokba, amit szintén együtt választottunk helynek. Nem tudom miért, de úgy néz ki, hogy kávézás terén biztosan hasonló az ízlésünk, már csak azt kell lefigyelnem, hogy ő mikért rajong, mert akkor majd néha meg tudom lepni. Rendeltem magamnak egy vaníliás cappuccinót amíg rá vártam, természetesen szójatejjel és barnacukorral, és azt iszogattam, vagy csak lötyköltem a kezemben, felváltva csináltam a kettőt úgy általában. Ezek szerint nem kellett volna aggódnom a késés miatt, mert úgy néz ki neki is közbejött valami… Mert azt nem tudom elképzelni, hogy egy férfi órákat töltsön a tükör előtt. Mondjuk koreai férfiról van szó, szóval ki tudja… Felkaptam a fejem a halk csilingelésre, és az ajtóba irányítottam a tekintetem, de egészen ledöbbentem attól, ami a szemem elé tárult. Egyáltalán nem erre számítottam, én egy jóképű, takaros külsejű férfira vágytam, ezért kényelmesen szemügyre vettem, amíg ő elindult felém. Az arcomon halvány mosoly ült, és semmi jele nem volt a megrökönyödésemnek, de amúgy sem gondoltam csúnyának, mert hazugság lenne ilyesmit állítani, csupán csak túl karakteres arca van az én ízlésemhez. Komolyan arra számítottam, hogy majd egy kinyalt szépfiút látok magam előtt, aki úgy néz ki, mint a híres koreai drámákban a főhősök, és most nem tudtam eldönteni, hogy csalódtam-e, vagy sem. - Üdvözlöm – köszöntem neki koreaiul, miközben felálltam és kezet nyújtottam felé – Lim Hyun Ah vagyok. Persze, tisztában voltam vele, hogy pontosan tudja a nevem, elvégre mégiscsak randizni készülünk, de azért hát… Gondoltam talán megerősítem, meg amúgy is illik bemutatkozni, ezért számomra alapvető volt, hogy ezt így fogom tenni. Biztos voltam, hogy ő az én emberem, hiszen egyetlen pillantással megállapítottam a ruhái árértékét, meg rajtunk kívül más ázsiai nem tartózkodott a kávézóban. Ha meg tévedtem, akkor… Majd nevetünk rajta egy jót.
to: Namjin | nasziacicaaa.<333 | 676 szó | ruha | Blackpink - Boombayah
Az időérzéke most valahol tudatalattija egy rejtett zugában alussza az igazak álmát. Pedig tudja, hogy nem illik késni, sőt... Talán még korábban is ott kéne lennie, hogy legalább legyen ideje felkészülnie arra, hogy minden bizonnyal egy kissé csalódott, és dühös nővel fog perceken belül szemben állni; vagy ülni. De nem... Neki még órákat el kell vacakolnia azzal, hogy megtalálja azt a bizonyos inget, amit muszáj felvennie. Mert nem, még véletlenül sem lenne jó egy másik; rossz - bár néha igen jól jövő - szokása mindig is túl sokat fordítani a kinézetére. Persze ezzel nem kis felfordulást okozott a saját szobájában, de úgy gondolta, hogy lesz még ideje rendet rakni; vagy esetleg majd megkéri az egyik szobalányt, hogy rakjon rendet, míg távol van. Ezzel a tudattal indul útnak, de csak a kapuig jut el. Ott ugyanis a zsebébe nyúl, hogy küldjön egy üzenetet az imént zavartságban otthagyott öccsének, hogy küldje fel az egyik szobalányt a szobájába. Csakhogy hiába keresi, hiába kutatja át minden zsebét, a kis okos csak nem akar előkerülni. Akkor ugrik be neki, hogy otthagyta az éjjeliszekrényén valahol az egyik pólója alatt nagy valószínűséggel. Így csak egy nagy sóhaj hagyja el a száját, miközben visszafordul, hogy még gyorsabbra véve lépteit, szinte szélvészt kavarva maga mögött rohanjon vissza. És még mielőtt megint elmenne, még szól az éppen mellette elhaladó lánynak, hogy legyen szíves már rendet rakni azon az atomkatasztrófa sújtotta helyen. Nem szeret kocsival közlekedni. Pedig van jogsija, és gyakran sokkal jobb, és hasznosabb is, mintha gyalog közlekedne. Mégis csak akkor veszi használatba az autóját, ha valami távolabb helyre kell mennie; azonban úgy gondolja, hogy a Starkbucks épp elég közel van ahhoz, hogy hamar odaérjen. Bár a hamar az igen relatív; az ő normál lépteivel is csupán csak fél óra lenne, de most annyira már nincs ideje, így szinte rohanva teszi meg a távot. Néhány igen csak lassan totyogó párocskát még így is megtalál a vállával, de nem igazán zavartatja magát; és maga sem érti, honnan van ennyi ereje, de sikerül cirka negyed óra alatt, ha nem kevesebb lefutnia a távot. Persze ott még percekig csak áll, hogy kifújja magát, és kapjon levegőt, meg persze beszélni is rendesen tudjon a hölgy előtt. Talán nm mondunk újdonságot, hogy Nam Jin nincs ehhez igazán hozzászokva; az igaz, hogy ő is rendszeresen el szokott menni futni, de ilyen gyors tempót még sosem vett fel. Meg... Igazság szerint az utóbbi időben ezt a tevékenységet is jócskán elhanyagolja, szóval nem csoda, hogy teljesen kijött a formából. Még megigazítja ingét, hogy tökéletesen álljon, és hajába is beletúr, hogy azért az se álljon a szélrózsa minden irányába, s csak azután lép be a kávézóba. Szinte azonnal megpillantja a lányt, aki felé egy halvány mosolyt is intéz, hogy kissé palástolja idegességét. Még mielőtt teljesen úrrá lenne rajta le szeretné rendezni. És már előre sajnálja a lányt. Jin nagyon nem így tervezte, nem akarta, hogy bárki is rátaláljon azon a bizonyos társkeresőn, miután már megvolt az eljegyzése, valamiért mégsem törölte magát arról az oldalról. Igen, ez a saját hülyesége volt, és ő is teljesen tisztában van azzal, hogy az egész az ő hibája. De rendbe kell hozni, minél hamarabb. - Üdvözlöm! - szintén koreaiul válaszol, hisz annak ellenére, hogy most Amerikában vannak, az anyanyelvük még mindig a koreai, és ezt nem is kell titkolni. Jin személy szerint jobban is szeret a saját anyanyelvén társalogni, mint angolul, ha erre kerül sor, mindig feszélyezve érzi magát. Bár most anélkül is megvan ez az érzés. - Song Nam Jin. Igaz, a bemutatkozás az ő esetükben teljesen elhanyagolható lenne, hisz mégis csak elvileg egy randira készültek... Így adja az illem. És igen... Most jön a dolog nehéz része... Innen kezdve kezd előjönni az idegessége, már nem bírja olyan jól elrejteni, mint fél perccel ezelőtt. - Akkor... Azt hiszem... Foglaljunk helyet... - kezével pedig az asztal felé int, s amint HyunAh helyet foglal, ő is ugyanezt teszi, kezeivel idegesen dobolva az asztalon. - Be kell valljam, kissé zavarban vagyok... És akkor kezdődhet a műsor...
Amíg a férfira vártam, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy vajon milyen lesz. Ez szerintem teljesen normális, ugyanis tényleg nem tudtam, hogy mire kéne számítanom vele kapcsolatban, még egy nyavalyás képet sem láttam róla. Azt nem akartam, hogy anyáék szervezzenek nekem vakrandit, felnőtt nő vagyok, meg tudom oldani egyedül is a dolgot, szóval tényleg nem éreztem szükségesnek, hogy ilyesmibe szóljanak bele, na meg persze én tudom, hogy mi a jó nekem meg a jövőbeli gyerekeimnek, ezért is gondoltam azt, hogy jobb lesz ha inkább nem hagyatkozom rájuk. Szerencsére ők teljes mértékben megbíztak bennem, úgy voltak benne, hogy eddig is egész jól szerveztem meg az életem, jól beindítottam a munkámat, és oké, hogy még csak bérelt irodám van, de ha szorgosan dolgozom és takarékoskodom, akkor hamarosan vehetek egy sajátot, ami talán pici lesz, de biztosan kényelmesen berendezem majd. Megteszi egészen addig, amíg nem lesz lehetőségem egy nagyobbat szerezni, aztán ki tudja, talán még a végén egy egész vállalatot tudok majd létrehozni, bármi lehetséges. Épp eléggé feminista vagyok ahhoz, hogy higgyek magamban ennyire. Tudom, hogy képes vagyok rá, az pedig nem akadály, hogy nő vagyok. Talán pont ez lesz az egyik ok, amiért a férfinak ma megéri találkoznia velem. A levendulaszín mappába gondosan össze is szedtem amolyan önéletrajzszerűen, hogy mit értem el eddig az életben és mit tervezek még továbbra is megcsinálni, mert hát jártam már ilyen randin, tudom hogyan mennek a dolgok. Mondani bárki bármit tud, de én még bizonyítom is, szóval szerintem nem lesz gond. Amíg vártam, még egyszer ellenőriztem a telefonom kijelzőjében, hogy elég csinos vagyok-e, szép-e a sminkem, meg hasonló dolgokat. Például a szoknyámat igazgattam körülbelül fél percenként, mert nem akartam, hogy össze-vissza álljon még az is, olyan nő képét akartam kelteni, aki tökéletesen felkészült még a külsejét illetően is. Mondjuk ez úgy alapvetően igaz volt rám, ugyanis az esetek nagy részében mindig csinosan öltözve jelenek meg az emberek előtt a munkám miatt, meg amúgy is szeretek nőiesen öltözködni. Ettől eltekintve nekem is vannak napjaim, amikor szívesebben húzok mackónadrágot, de ha utcára megyek, akkor kivétel nélkül megerőltetem magam. Egyáltalán nem nehezményeztem a késését, hiszen én is alig értem ide, meg amúgy sem vagyok az a fajta nő, aki a semmiből jelenetet csinál, jobb szeretem csendben intézni az ügyeket, illetve nem felkapni a vizet minden butaságon. Éppen ezért üdvözöltem egy kedves mosollyal az arcomon, koreaiul. Azt hiszem mind a kettőnknek jól esett, ha az anyanyelvünket használhattuk. Próbáltam diszkréten felmérni a külsejét, és nem mondom, hogy kifejezetten jóképű férfi volt, de elég karakteres arccal bírt, ami egyáltalán nem volt csúnya, de azért jobban örültem volna egy szépfiúnak. Lehet, hogy ez felszínes dolog, de tényleg így akartam, nekem is könnyebb lenne akkor a dolgom most, azt hiszem. A nevére csak némán bólintottam, és elővettem a lehető legszebb mosolyomat. - Örvendek – mondtam neki röviden, és amint intett, hogy foglaljak helyet, így tettem. A bal lábamat egyszerűen keresztbe vetettem a jobbon, és kihúztam magam a széken, így elegáns képet mutattam, mert nem akartam közönséges lenni, az ilyesmi elég távol áll tőlem. Anyám próbált úri hölgyet nevelni belőlem, ami többé-kevésbé össze is jött, persze ha ideges vagyok, akkor nekem is mocskos a szám, és akkor is tökön rúgok egy férfit, ha az ilyesmi nem éppen illendő viselkedés, vagy gyerekesnek számít esetleg. - Nem kell zavarban lennie – néztem rá komolyan, és még véletlenül sem értem hozzá, mert jobb szeretek tartózkodni az emberektől az elején. – Nem ez az első ilyen találkozója gondolom. Udvariasan jegyeztem meg az előbbit, hiszen biztos voltam benne, hogy a családja szorgalmazhatja a randikat. Ha jól olvastam egy cég örököse, így nem nagyon volt választása, szép és jó családból való feleségjelöltet kellett választania magának. A tanár szüleimmel biztosan nem lennék népszerű a köreikben, de az elért eredményeim elég szépek, illetve a külsőmmel sincsen különösebb baj, azt hiszem, szóval reménykedek, hogy így valamit ki lehet majd hozni a dologból. - Be kell vallanom, hogy nekem nincsenek chaebol felmenőim – húztam el a számat, de végül úgy döntöttem, hogy az őszinteség a legtisztább – Viszont keményen dolgoztam azért, hogy felküzdjem magam a jelenlegi pozíciómba. Itt elé toltam a mappát, ami nagyrészt az iskolai eredményeimet tartalmazta, illetve a három nyelvvizsgát, amit az évek során sikerült megszereznem. Szerencse, hogy anyáék nagyon hajtották nekem a tanulást, ezért könnyű dolgom volt viszonylag, hiszen mindenben segítettek, és végig elit magániskolákba jártam, könnyedén kerültem be az eredményeimmel, ezért nem is véletlen, hogy a Yale-en végeztem a tavaly. - Ha bármi kérdése lenne, tegye fel, szívesen válaszolok – mosolyogtam rá bátorítóan, hogy nyissa ki nyugodtan a mappát, hiszen büszke voltam az eredményeimre, meg kifejezetten magabiztos is voltam most. Úgy éreztem, hogy talán ebből még lehet is valami…
to: Namjin | nasziacicaaa.<333 | 762 szó | ruha | Vixx - Alive
Cselesen rendeztem el a holmijaimat a kabátomban, hogy egy kézzel is elérjek mindent, ráadásul a bénábbik kezemmel. A jobb még mindig lóg, mint egy fadarab, a kabát alá rejtve. A bunyó rövid ideig tartott, a felépülés már kevésbé. Jó pár öltés kellett a vállamhoz, így a kényszerszabi valóban kényszerszabi lett. A felém meredő tekintetekre régóta semleges pillantással válaszolok, egyedül Elyna humorára reagálok, aki mindig jót szórakozik azon, ahogy elővadászom a kártyámat fizetéskor. Lehetetlen számomra egy kézzel megoldani bármit is, félkarú törpének érzem magam, Elyna humora viszont sosem sértő. Mindent összekészít nekem, hogy már csak a poharat kelljen fognom, semmi kedvem otthon bajlódni a kávéfőzéssel, a főzéstől eddig is kíméltem magam, a konyhát mindenképpen. Most azonban extrán vigyázok a kabátomra. Van benne egy olyan kincs, amire végre felkészültem, hogy megtegyem. Egy mini urna lapul belül. Salmah utolsó kívánságának egyike, hogy szórjam szét a hamvainak egy részét ott, ahol igazán jól éreztem magam vele. Taxival tervezek menni, nem várom meg, míg felépül a kezem. Az urnában lapul minden más, amit tőle kaptam, azokat itt hamvasztattam el. Lezártam a vele való múltamat azzal, hogy mindazt, ami hozzá köti, végleg az enyészeté lesz. Van elég komor emlékem, a nélkül is, hogy egy doboz folyton emlékeztetne rá. Hiábavalóságnak tartom, nem fogja őt visszahozni, sosem. Mint ahogy azt a valakit sem, akire a hegyekben bukkantam és szó nélkül eltűnt egy reggelen. Úgy látszik, ilyen a formám, egyedüllétre vagyok kárhoztatva, ideje lenne megbékélnem vele. Egy taxit intek le, kezemben a kávéspohárral. Ránézek a pohárra, talán mégsem így kéne utazni a taxiban, most azonban nem foglalkozom vele, elég lesz akkor, ha a kocsi ajtajának kinyitásához érkezem.
Mostanában eléggé fusztrált vagyok, úgy érzem rámférne egy kis pihenés. Néha úgy érzem, hogy már tele van a tököm az emberekkel, a problémáikkal és úgy általában ezzel a kibaszott világgal. Harminckét évesen még mindig képtelen vagyok kezembe venni az életem irányítását. Félek. Minden megrémít ami egy kis változást hozhat az életembe. Nem tudok szembenézni saját magammal. Kényelmes ez az élet amiben élek, és nem igazán akarom, hogy bármi is megváltozzon benne. Illetve...akarom. Amióta eltöltöttem néhány napot Étiennel semmi másra nem vágyom csak változásra. Úgy érzem, hogy talán a szerelem - vagy egy kapcsolat- jó hatással lenne rám. A kérdés inkább az, hogy én milyen hatással lennék egy másik emberre. Képes lehetek még arra, hogy boldoggá tegyek valakit? Teljesen beleszoktam már abba az életvitelbe amit folytatok nem tudom, hogy képes vagyok-e a változásra. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok nyomasztanak már hosszú órája. Csak ülök a konyhámban, kezemben egy verseskötettel, de most valahogy olyan idegennek és távolinak érzem a költeményeket és a lakásomat egyaránt. Zafír kutyám vakkantása térít valamennyire magamhoz. Lehajolok és megsímogatom a buksiját. - Mi a helyzet kisasszony? Jól jönne egy kis séta nem igaz? Csak adj néhány percet és indulhatunk is. Lelkes farokcsóválás kíséretében vágok át a nappalin egészen a hálószobámba, hogy átöltözzek, bármennyire is magam alatt vagyok nem fogok mackónadrágban az emberek közé menni. Magamra öltöm az egyetlen piros bőrnadrágomat, ami annak ellenére, hogy feszül a testemen tökéletesen kényelmes. Fekete pulcsival és bőrdzsekivel egészítem ki a szerelésem, majd jöhet egy jó meleg sapka és sál. Elég fázós típus vagyok, szeretem a meleget és mindennél jobban utálom, ha a fülem, vagy esetleg az ujjaim fáznak. Belebújok a csizmámba, majd Zafír társaságában kilépek Seattle utcáira. A megszokotthoz képest most viszonylag nyugi van, és a hideg sem annyira kibírhatatlan mint ahogy a meleg lakásból elképzeltem. A kiskutyám vidáman sétálgat mellettem és bevallom még rám is jó hatással van a friss levegő. Hosszú boltok, kirakatok és kávézók előtt vezet az utam. Itt-ott megállok és megbámul egy kabátot. Ruhadarabot vagy épp a kedvenc csokimat. Friss kávé illat csapja meg az orromot és úgy érzem, hogy azonnal szükségem van egy jó erős Americanóra kevés cukorral. Általában félédesen vagy majdnem cukormentesen iszom a jótékony nedűt, az édes elveszi a finom zamatát. Felpillantok a zöld táblán fehér betükre, amik büszkén hirdetik a Starbuck nevet, és mosolyt erőltetve indulok befele. De ebben a pillanatban egy ismerős alakot figyelek meg az út szélén, taxira várva. Szívem hatalmasat dobban mellkasomban amikor felismerem, hogy ki álldogál ott egymagában. Ez az én formám. Bármennyire is menekülni akarok sehogy nem tudok. A fene gondolta, hogy egy ártalmatlan délutáni séta következménye az lesz, hogy szembetalálom magam a félelmemmel. Nem tudom mennyi ideig állom ott a férfit bámulva, talán néhány másodperc az egész. Testem viszont hamar cselekszik mint az agyam és a következő pillantban már mellette állok, és kezemet a vállán pihentetem. - Étienne? csúszik ki a neve a számon, majd önkéntelenül is mosolyra görbül a szám. Megvárom amíg felém fordul, majd még mielőtt teljesen elvesznék tekintetében ismét megszólalok. - Emlékszel rám?
Jules Étienne Roux
Avataron : Nick Wechsler Kor : 47
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Pént. Dec. 09, 2016 11:00 am
Egyszerre érzem azt, hogy letompult körülöttem minden és egyszerre látom kristálytisztának az előttem álló jövőmet, még ha nem is olyan távoliakat. Elég lenne egy egyszerű beletörődés vagy ráeszmélés és máris másabb az ember? Ezek szerint igen. Én és a filozofálás és lélekboncolgatás téma, hagyom is. A boldogságom keserű és nyugodt is. Ez van, berzenkedjek akárhogy is, nem tudok rajta változtatni. Akkor meg a fenének rágom rajta magam. A taxi meg csak nem jön, annyira pocsékul nem nézek már ki, foltok sokkal inkább a kabátom alatt vannak, csak egy öltés kellett a bal képemre, az meg már heged. Ismerős illat kúszik az orromba, és elém villan a havas táj, ahogy kinéztem a ház ablakából, fenn, a hegyekben. Azóta a ház már a tulajdonomban van, az új pick-up bánta, maradt a régi. Egy tekintet és egy mosoly kúszik a havas táj elé. De csak ábrándozok. Megrázom a fejem és újra taxi után intek. Salmah utolsó kérése még vár rám, a többi meg majd jöhet, csakis utána. Ismerős érintés, nem ugrok arrébb és nem is dobom el a kávéspoharat, hogy a kéz után nyúljak. A hangon azonban ledöbbenek. Ilyen nincs! Meglepve fordulok a hang felé. - Nadiya? – öröm és meglepődés vegyesen van az arcomon, a szívem viszont már alig bír megférkőzni a mellkasomban, akkorát ugrik örömében. – Nadiya! – se szó, se beszéd, átölelem, még ha csak egy karral is sikerül. - Te jó ég! Azt hittem már, hogy nem is látlak újra – mélyet lélegzek az illatából, majd amikor kinyitom a szemem, egy érdeklődő szempárral nézek szembe, ahogy lepillantok. - Ő a kísérőd? – nézek a kutyára. Annyira boldog zavarban vagyok, a mosoly nem tud elülni a képemen, a szemeim már régen csillogtak ennyire. Itt van! Nem akarok arra gondolni, hogy ismét eltűnhet, szó nélkül. Utálok bénázni, így kibontakozok az ölelésből, ha engedte, holott legszívesebben el sem engedném. - Hogy vagy? Hogy hogy erre? Azt hittem, hogy már sosem fogunk újra találkozni. A kocsi megérkezik közben, egy gyalogos, kiborítva a kezemből a kávéspoharat, már fel is tépi a kocsi ajtaját. Én azonban inkább arra figyelek, hogy ne Nadiyára menjen a forró kávé, de másik kéz hiányában csak magam tudom a kávé ömlésének irányába fordítani, meg is érkezik a farmeromra, legalább a harmada. - Rád nem ment, ugye? – nézek rá. Teszek a gyökérre, felőlem fel is kenődhet a villanyoszlopra, ha már annyira siet. - Van egy kis időd? – nagyon szeretnék vele eltölteni egy kis időt, ám, ha siet, akkor nem tartom fel. – A kávémat pótolni kellene amúgy is – próbálkozom, a kávézó felé mutatva.
Nadiya Bishop
Avataron : Melanie Laurent Kor : 39
Tárgy: Re: Starkbucks Kávézó Szomb. Dec. 10, 2016 11:08 am
Szívem olyan vadul zakatol mellkasomban, hogy a külvilág zajai elhalkulnak mellette. Nem bírom levenni tekintetem Étienne mosolygós arcáról. Bevallom nőiesen, hogy nem számítottam ilyen fogadtatásra. Őszintén, azt hittem, hogy ő már nem emlékszik rám. De ezek szerint valamilyen szinten benne is nyomott hagyott a találkozásunk. Még akkor is, ha nem voltam vele teljesen őszinte, de nyilván neki ezt nincs honnan tudnia. Viszonzom az ölelését és olyan szorosan fészkelem magam a karjaiba amennyire csak tudom. Az erős férfi ölelésben megmagyarázhatatlan biztonság lesz urrá rajtam. Lehunyom a szemem és próbálom átadni magam az érzésnek, amitől már napok óta menekülök, és most, hogy utolért fura de kellemes hatással van rám. Miután kibontakozunk egymás karjaiból jutok el arra a pontra, hogy jobban szemügyre vegyem. Elég rosszul néz ki, keze felkötve arcán pedig mintha egy vágás nyoma hagyott volna helyet. - Te jó ég. Mi történt veled? Nem nézel ki valami fényesen. Aggódom, így látni őt még olyan hosszú idő után is félelmetes. - Ő testőröm Zafir. mutatom be az éppen egy falevéllel játszadozó kiskutyámat. - Már ne is haragudj, de ha szeretnéd szívesen kölcsön adom, úgy nézel ki mint akinek elkel egy testőr. Óvatosan megérintem at arcán halványan, de még mindig látszó heget. - Mi történt? Nem akarom, hogy rólam beszéljünk, nem akarom az újra találkozásunkat hazugsággal indítani, ami viszont szinte lehetetlen az én életemet szemügyre véve. - Itt lakom pár tömbházzal odébb, éppen sétálni indultunk a kisasszonnyal, és álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kellemes találkozásban lesz részem... Mondanék még valamit, de a következőp pillanatban, amikor egy taxi leparkol az út szélén, valami barom annyira rohan, hogy sikeresen Étiennre borítja poharának tartalmát. - Idiótaaaaa! kiáltok a taxi után. - Barom! Aggódó pillantásokat küldök a férfi felé, akinek bizony a nadrágja sínylette meg a kávéval való találkozást. - Jól vagyok. Ne aggódj miattam. Neked viszont ki kell tisztítani azt a foltot a nadrágodból. Nagyon forró volt a kávé? Bármennyire is szeretnék menekülni az érzések elől, amik azóta letepertek, hogy először találkoztam a megmentőmmel nem tudok. Most, hogy újra látom, hogy itt van mellettem egy karnyújtányira, egyszerűen nem vagyok képes nemet mondani a mellkasomban doboló szívemnek. Meg akarom érinteni, csókolni, beszélgetni vele. Megismerni. - Figyelj....ha hiszed ha nem, pont egy jó erős Americanóra gondoltam, amikor megpillantottalak az út szélen. Tulajdonképpen mi ráérünk, de te menni készültél nem? Nem akarlak feltartani. remélem, hogy nem megy el, remélem, hogy lesz esélyem a mai napot vele tölteni, most már belátom, hogy semmi másra nem vágyom. - Egy feltételem viszont van! emelem játékosan a magasba mutatóujjamat. - A kávézás után meghívhatlak vacsorára. Még meg sem köszöntem, hogy a hegyekben megmentettél. És a nadrágodat is ki kell tisztínai. Nem mellesleg megismerheted a másik testőrömet is. féloldalas mosoly kúszik arcomra, és félresöpröm a szemembe lógó hajtincset. - A vacsora miatt nem kell aggódj...nagyon jól főzök. Spagettit. De a hűtőben mindig van egy kis mirelit. Nevetek bele a szélbe, majd belekarolok ép kezébe. - Akkor uram, áll az alku?
Ahogy hozzám bújik a karjaimban, a védés, az óvás érzése erősen tör fel bennem, a többi érzés mellé. Nadiya törékenysége már a hegyekben is megfogott, virágszálként óvtam volna minden pillanatban, s ez az érzés újra átsöpör rajtam, s befészkeli magát a szívem legmélyére. Az a pár nap maga volt a Paradicsom, megtépett lelkem számára, mintha a Nap- és Holdfény egyszerre költözött volna a nappalim kanapéjára, Nadiya személyében. Csak akkor értettem meg, mit is érzek iránta, amikor az egyik reggelen hűlt helyét találtam. Elkönyveltem magam pancsernek és lúzernek, miután órákon keresztül kerestem az erdőben, mindhiába. Újabb hónapokat töltöttem letargiában, újfent nem akarva magamat a családomra sózni, ha lehet, még elviselhetetlenebb voltam, mint előtte. - Így ért véget egy sajtkukac művész úrficska hazafuvarozása – nevetem el magam halkan, amiben elég kevés öröm van. – Tanulság, legközelebb taxit hívok nekik. Veled mi történt, hova tűntél azon a reggelen? – komolyodok el, kutatón tekintve a szemeibe, az enyémek nem csak kíváncsiságot takarnak, kívánás is szóródik közé. - Mindenhol kerestelek, azt hittem, hogy örökre elveszítelek – folytatom halkan, mintegy kiengedve azt a félelmet, ami akkor járta át a szívem, amikor az órák óta tartó, sűrű hóesés már lehetetlenné tette a további keresést és a ház felé vettem az irányt. - Zafír? – tekintek vissza a kutyáról Nadiyára. – Inkább azoknak kell, akik azt hitték, helyben tudnak hagyni – van utóhatása a történetnek, egyelőre homályban hagyom. Zavartan elmosolyodom, aztán felnevetek, ahogy a gyökér után kiabál. - Azt tudtad, mennyire édes az arcod, amikor feldúltan kiabálsz valakire? – gyengéden simítom meg az arcát, újra látni szeretném a szemeiben a csillogást, a ragyogást. - Teszek a nadrágra és a kávéra – hajolok közelebb hozzá s ha nem vonja el magát, megkóstolom ajkait, ép kezem ujjai finoman cirógatják meg tarkóját. A csók forróbb, mint a világ legforróbb kávéja, átjár tetőtől talpig. Istenem, add, hogy ez tényleg a valóság legyen! Ha engedi, legszívesebben belevesznék a pillanatba, mégis elválnak ajkaink, mélyet lélegzem, mint aki hazaérve, mélyet szippant a nyugalom tengeréből. - Nem tartottál fel. Az Americano jó ötlet – nem akarok elválni tőle, félek, hogy újra elveszítem. Nem akarok elveszíteni senkit, aki fontos az életemben. Soha többet. - A főzést rád bízom – mosolyodom el félig, magamban mókázva nézve a mutatóujját. Még a zabkását is odaégettem, amit a legelső reggelire készítettem kettőnk számára, hamar feladva a látszatot is, hogy bármit is tudok kezdeni a konyhában. - Másik testőrödet? Azt hittem, én vagyok az – mosolygok rá, nem bírva abbahagyni. - Nem kell megköszönnöd – ép kezem önkéntelenül segítene harcolnia a szél és haj kérdésével, végül inkább tehetetlenül a testem mellé lógatom. - Áll. Feltéve, ha Zafírnak én adhatok valami finomat – belém karol, ujjaim az övét keresik és rákulcsolódnak. Nem akar elhajtani, nem fordult sarkon és rohant a világ másik irányába. Itt van, velem. A pultnál kiválasztok egy méretes pizzaszelet-félét négylábú kísérőnknek, a kávék kiválasztása után. - Milyen süteményt kérsz kísérőnek? – tekintek Nadiyára, miközben a tárcámat halászom elő. Hagyom, hogy ő válasszon helyet is, egyben nem engedve, hogy a tálcát ő vigye, ahhoz elég egy kéz is, az pedig az enyém lehet csakis. - Most költöztél a városba? – valahogy nem áll össze a kép, eszemben nincs faggatni, elveszíteni nem szeretném, újfent.
Úgy érzem magam mint egy tinilány, aki nem uralkodni az érzésein. Ehhez hasonló élményben csak egyszer volt részem, és az a kapcsolat is rosszul végződött. Gyilkos lett belőlem....Hogyan fogom én ezt elmesélni Étienne-nek, hogyan fog mindarra reagálni amit én képviselek az életben. Nem iw tudom miért áltatom itt magam, ha előre nézek a jövőben, fájdalmas de látom magam előtt a magányt és az örök egyedüllétet. Nincs olyan férfi, aki szemethunyna életem ezen szakaszán, ahogy nincs kapcsolta sem, amiben végig hazudhatok. Csak állok vele szemben és az arcát fűrkészem. Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy ilyen hatással vagyok rá, de minden mosolya melengetí a szívem. Örökké így akarok maradni, vele, kizárva a külvilágot, boldogan. - Te mindig így nézel ki, miután segítesz az embereken? Nem gondolod, hogy ez veszélyes szakma? nevetek bele a szélbe. Szavai hallatán teljesen zavarba jövök, minden amit mond egyenrangú egy szerelmi vallomással. Jó érzéssel tölte el, hogy még képes vagyok ilyen érzelmeket kiváltani. Hosszú évekkel ezelőtt lemondtam arról, hogy valaha is boldog legyek, lemondtam arról a gondolatról, hogy létezik olyan férfi a földön, aki képes ilyet érezni irántam. - Édes? Hát...még így sem jellemezték a dühkitörésemet. sosem gondoltam úgy magamra, hogy édes lennék. Valahogy ez nem egy olyan jelző, amit a magamfajta sorozatgyilkosokra szoktak aggatni. Bár igen, édes lehetek, amikor egy késsel a kezemben szedem áldozataimat. Milyen elcseszett életem van nekem...végre találkozok egy férfival, akit úgy érzem hogy közel tudok engedni magamhoz...de nem tudom hogyan férjen bele az életembe... Mondjak le az egész eddig elépített életemről, néhány pillanatnyi boldogságért? Vagy engedjem el azt a férfit, akiért a szívem dobog, cserébe néhány életért? Túl sok ez a gondolat egyszerre, túl sok mindenre kellene megoldást találnom, és még én sem tudom mit akarok igazán. Minden rossz gondolatom tovaszáll, amikor érzem ajkait az enyém után kapni. Mohón viszonzom csókját, olyan szenvedéllyel, amit rég nem éreztem már. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy átjárjon a boldogság. Puha csókja, összefonodó testünk teljesen kizárja a külvilágot. Örökké így akarok állni, csókolva őt és érezni, hogy ez a férfi csakis az enyém. Kicsit zavaros pillantásokat küldök felé, amikor szétválnak ajkaink, alig tudom legyűrni a kéztetést, hogy ne kapjak ismét ajkai után. Forróbb és szívet melengetőbb volt ez a csók, mint eddigi életemben bármi. Azt hiszem szeretem ezt a férfit, és nem lennék képes elengedni őt. - Étienne...te megmentetted az életem. ha tudná, hogy ezek a szavak mit is rejtenek a felszín alatt, valószínűleg most azonnal sarkon fordulna. - Nagyon válogatós a kisasszony. pislogok a kutya elé, miközben elindulunk a meleg kevézó felé, a vidáman csaholó kutyus társaságában. - Én azt hittem, te több szeretnél lenni, mint egy testőr... nézek rá, szemében a választ keresve. Kissé remegő lábakkal reménykedve abban, hogy nem itt lesz vége ennek a pislákoló románcnak. Próbálnék segíteni neki a tálcával, de látom mennyire elszánt, így eszemben sincs megbántani őt. Inkább helyet foglalok ez egyik ablak melletti asztalnál, tökéletes rálátással a város utcáira. - Nem kérek süteményt. Elveszí a kávé zamatát...tudod, nálam ez ilyen mánia...Azt szeretem a legjobban, amikor érződik a kávébab ize és zamata. Tej nélkül és nagyon kevés cukorral... Egy ideig némán figyelem a pizzaszeletet vidáman marcangoló kutyust, majd kissé keletlenül, de válaszolok a kérdésére. Nem szeretnék rólam beszélni, nem akarok hazudni, de egy beszélgetés során nyilván ez elkerülhetetlen. - Igazából nem...már tizenkét éves korom óta élek itt. Itt is voltam férjnél... – egy kicsit elcsuklik a hangom, de folytatom - De aztán úgy alakult, hogy most egyedül élek...illetve a testőreimmel...a szüleim körülbelül 8 éve visszamentek Moszkvába.. Belekortyolok a forró kávéba és élvezem az ízeket. - De beszéljünk inkább rólad...mi újság veled? Mindent tudni akarok rólad... nosolygok rá, és megfogom az asztalon pihenő kezét. Ha nem húzza félre óvtatosan összekulcsolom ujjainkat.
- Volt már rosszabb is – mosolygok vissza, a kérdése lényegtelenné válik, ahogy a mosolyába tekintek. – Egy biztos, őt nem fogom többet megmenteni, csakis hivatalból. Mert azt nem fogom megtagadni senkitől. Mindenkit vár haza valaki, mindenki fontos valakinek, ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. A zavart látva, szomorúság költözik belém, talán mégis miattam tűnt el aznap. Elakadnak a gondolatok, puha szomorúsággá alakul az iménti mosolyom. Az erőltetés nem az én műfajom, még akkor sem, ha Salmahnál néha éreztem, hogy talán én vagyok a ragaszkodóbb, s nem ő. Azóta abból is tanultam, nagyon keserű lecke árán. Egy élet árán, négy élet árán. - Ez inkább csak kifakadás, de ha te ilyen vagy, amikor dühkitörésed van, nem is tudom, - hagyom a levegőbe lógni a mondat végén, sokat sejtetően elhallgatva. Boldognak szeretném látni, életem előzményeit látva azonban, nem hiszek abban, hogy én lennék rá a legmegfelelőbb ebben. Nem akarok belegondolni abba, hogy az történhet, mint az összes eddigi kapcsolatommal. Ott fenn, morbid humora van felém az öregnek, amit egyre kevésbé tudok elviselni, mert nem én vagyok az, aki eltűnik az élők sorából. Én vagyok a túlélő. Talán most kéne beszállni mégis abba a taxiba és elhajtani Nadiya életéből örökre, hogy életben maradjon. A világ megfordul mégis körülöttem, és megteszem azt, amire attól a pillanattól vágyok, hogy megpillantottam az imént. - Cserébe eltűntél pár napon belül – hunyorgok rá derűsen, felszabadultan. Ha aznap nem arra sétálok és nem vagyok elég tölténnyel felszerelkezve, inkább nem is akarok belegondolni a végeredménybe. - Igen? Amint látom, ő is egyetért veled, igaz, Zafír? – összefonódnak a kérdésére a tekintetünk Nadiyáéval. – Te mit szeretnél, Nadiya? Még lehet visszakozni, ha másképp gondolja, nem akarok ábrándos meséket kergetni már többé, soha, semmiben. - Máris hozom – egy újabb ismeretszelet belőle, s agyam legfontosabb zugába feljegyzem. A város elég nagy, hogy el tudjunk gyalogolni egymás mellett évtizedekig, így meg sem lepődöm ezen. A folytatáson igen. Volt férjnél, nem mondja meg, miért van már egyedül. Önkéntelenül Salmah testtartását, mozdulatát keresem most rajta és pörgetem vissza az eddig látottakat, másra nem is tudok gondolni hirtelen. Mégsem kérdezem meg. - Hiányozhatnak a szüleid – tapogatózom, ebben elefánt és porcelánbolt tudok lenni. - Mindent? – vonom fel a szemöldököm, miután gyakorlatlan mozdulattal próbálom eltépni a cukrot tartalmazó papírtasak végét. Elkomorodok. Sok mindent elmondtam neki, közöttük Salmaht is, hiszen az miatt menekültem a hegyekbe. - Salmah meghalt – egyenes és lényegre törő. Még mindig nehéz utána beszélnem, a cukor sem érdekel, az asztalra teszem a kezem. Ahogy hozzáér, egybefonódnak ujjaink, erőt merítek belőle. Terelem a témát. - Azt tudod, hogy kerestelek napokon át, miután eltűntél? – kezdem el simítani a kezét az ujjammal. – De most már itt vagy. Nincsenek ábrándjaim, nem vagyok már kamasz. Megtapasztaltam, hogy amit megkapok, azt el is vehetik tőlem, olyan gyorsan, ahogyan érkezett. Mint ahogy jött és ment Nadiya. És már nem akarok kérdőre vonni senkit, jó ideje. Csak örülni annak, hogy az életemben van és szerethetem, legyen az akármilyen rövid is.
Izzik közöttünk a levegő, sosem gondoltam volna, hogy lesz még ilyen élményben részem. Hogy láthatok megszületni valamit, és nem csak elveszem az életet. Egy darabig, még hagyom összefonódva ujjainkat, eljátszadozom a gondolattal, hogy egy pár vagyunk, majd óvatosan kihúzom kezem az övéből. Nem menekülni akarok, csak kicsit kényelmetlenül érzem magam, nem igazán volt részem ilyen jellegű kapcsolatteremtésben az utóbbi néhány évben. Amatőrnek számítok. És, egyébként is, jelenleg egyetlen használható keze van, ha azt is lefoglalom elég nehézkes lesz a mozgása. Félbenhagyott mondata miatt felhúzom a szemöldököm és kérdő pillantásokat vetek felé. - Akkor? kérdezem és megpróbálom leolvasni arcvonásaiból, hogy mire is gondolhat. Közben belekortyolok a kávémba és élvezem a zamatát. Tudom, hogy magyarázatot kell neki adnom az eltünésemről kapcsolatban, de hogyan is tehetném? Mit mondhatnék? Otthagytalak, mert ölnöm kellett...tudod én egy megszállott sorozatgyilkos vagyok, de nem kell félned...téged szeretlek. Nagyszerű nem igaz? Tekintetemmel kerülöm az övét, kissé zavarba vagyok, és ezt elég nehezen tudom leplezni. Megfordult már a fejemben, hogy a világ jobban járt volna, ha Étienne hagyja, hogy az a medve felkoncoljon. Kevesebb fejfájást okoznék neki is és másnak is. - Étienne...nagyon sajnálom, hogy leléptem...de...de...én azt hiszem, hogy érzelmeket kezdtem el táplálni irántad. Ez pedig megrémített. nyögöm ki az igazság egyik felét szinte levegővétel nelkül, és még mindig kerülöm a tekintetét. - nem éreztem így már hosszú ideje...ez megrémít...sajnálom Ismét belekortyolok az italba, és próbálok ránézni. Annyira meguntam már, hogy mindig csak menekülök, jól esne végre lehorgonyozni valaki mellett, Étienne pedig tökéletes választás lenne...csak ne lenne ilyen szétcseszett életem. - A kérdés inkább az, hogy te mit szeretnél? ismét megérintem a kezét – Az én életemben van hely számodra...de ha neked sok vagyok megértem. Egy barát is mindig jól jön. erőltetek mosolyt az arcomra, ebben a percben nem tudnék csak a barátja lenni, nekem több kell belőle. Magam mellett akarom tudni, csókolni, szeretni, tervezni a jövőt. Gyerekes vagyok nem igaz? Mintha megint tizenkilenc éves lennék, egy kamasz. - Hiányoznak is, de megértem, hogy elmentek. Csalódást okoztam nekik. A hazásságom alatt elhanyagoltam őket...nem kerestem....nem akartam, hogy lássák milyen élet jutott nekem. A folytonos bántalmazásoknak mindig nyoma volt az arcomon...nem akartam, hogy szenvedjenek. visszaemlékezni a múltra, még mindig ugyanolyan fájdalmas mintha tegnap történt volna. Nem akartam az újratalálkozásnkat ilyen emlékképpekel elrontani, de az ő őszintesége is megérdemli a viszonzást. Legalábbis amennyire megtehetem. - Nagyon sajnálom Étienne...nem akartam feltépni a sebet. valószínűleg még mindig vannak benne érzések az említett hölgy iránt. Arcvonásai teljesen megváltoznak, szeméből eltűnik a csillogás. Szeretnék még mondani valamit, megvigasztalni, de nem tudom, hogyan is kell. Ezekben a dolgokban nem vagyok jártas. - Itt vagyok, és nem is fogok elmenni, hacsak te nem küldesz el. mosolygok rá és az asztalra helyezem a poharam. A kávé lassan kiürül és egy cigaretta is jól esne már. - Mit szeretnél vacsorára? Megpróbálom a tőlem telhető legjobbat kihozni belőle. És pár sarokra lakom innen úgyhogy nem kell sokat sétálnunk. váltok témát, mert úgy érzem, hogy olyan talajra tévedtünk ami mindkettőnk számára forró, és nem akarom, hogy bármelyikünk kellemetlenül érezze magát. Hiszen ez a nap nem arról kellene szóljon. Áthajolok az asztalon és apró puszit lehelek az ajkára.
A hallgatás továbbra is megmarad, a sejtelmes mosollyal együtt, hadd rágja a gondolat, mi is a befejezés, tudom, hogy rá fog jönni. A csókon kívül még nem értem hozzá, az ölelést követően, pedig zsebre dugott kezeim némán kérik rejtekükben Nadiya kezét. Nem akarok tolakodni, s nem akarok hamis képzeteket nyújtani. A válaszra elnémulok, az enyhén hűvös levegőbe pára szakad fel belőlem, ahogy kiengedem meglepetten a levegőt. Ezek szerint szeret? Vonzódik hozzám? Tekintetem két dolgot keres, egy taxit, amin elmenekülhetek, azért, hogy életben tartsam őt, és a tekintetét, hogy örökre eltűnhessek benne. - Ezek szerint... szeretsz? – atyaég, mint egy kamasz az első bálján, igaz troll, gratulálok! Kibújok a kabátzsebemből ép kezemmel, s megsimítom az arcát. - Sosem éreztem úgy senki iránt, mint irántad. Miután eltűntél, akkor értettem igazán, mennyire fontos lettél a számomra. Ahogy megérinti a kezem, tenyerembe veszem a kezét, s ráhajtom ujjaim. - Éppen most vallottál szerelmet és máris visszakozol? Illik ilyet? – mosolygok rá, majd a kézfejére egy puszit lehelek. – Nem akarom, hogy a barátom légy. Másra vágyom tőled. Döbbenten meredek rá a kávé fölött. Ne, ne ismételd meg sors, amin már átmentem nem egyszer, elegem van, hallod?! - De ő már nincs az életedben. Megszabadultál tőle. Senki sem fog bántani többé. Az idő segít, még ha nem is tüntet el mindent – nem érek hozzá, van tapasztalatom abban, milyen érzés, ha egy bántalmazott nőt ilyenkor megérintenek. Salmah ugyan sosem kapott verés, nála a szavaimra, a hangsúlyra és a hirtelen mozdulatokra kellett figyelnem és megtettem, minden egyes alkalommal. Gyűlölöm az olyan férgeket, mint Salmah férje és Nadiya ex-férje. - Nem tépted fel – be sem gyógyult, míg Nadiya bele nem pottyant az életembe, hogy aztán újra feltépődjön. Teljesen reményvesztetté váltam, mikor napok múltán sem találtam a nyomát az erdőben. Shalmah halála pedig tovább mélyítette az egészet. - Nem vagyok börtönőr, hogy visszatartsalak, ha menni akarsz – halk a hangom, érzem, ahogy a szívem dobbant egyet szavaira. Nem fogok erőszakkal, csellel magamhoz láncolni senkit. Mert szeretem, s ha nélkülem boldogabb, akkor elengedem, még ha írtóra is fog fájni. - Ezt most nem mondod? – nézek rá meglepetten, bár sejthettem volna, ha Zafírral jött el. - A bevásárlás az én reszortom, ha már főzni nem megy. Húst hússal, változatlanul, továbbra is – nem vagyok édesszájú, és a gyümölcs-zöldség is maradhat a polcon, mivel muszáj ennem ilyeneket az egészségem érdekében, csak ezért kerültek be a menübe. A szemeim csillognak, örömükben, hogy Nadiya velem akar maradni. - Azt ugye tudod, hogy ez randira hívás volt? – mosolygok rá, s már veszem is a kabátom, hogy felszenvedjem, ezt viszont próbálom ügyesen elrejteni. Utálok gyengének és bénának mutatkozni.
- Én viszem, nincs apelláta – veszem el a szatyrokat, s tartom távol, inkább Zafírtól, mint Nadiyától. – Mutasd az utat, s követlek.
Kezdőlap 
Tárgy: Starkbucks Kávézó
És családi hepajon találkozunk! ^^ //
