HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Nappali

Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Nappali
Pént. Júl. 01, 2016 12:22 pm
 



 

I don't want to talk to
anybody
Minden nap ugyanolyan. Felkelek, nulla életkedvvel, ha tudok, letolok a torkomon két falatot, és aztán leülök a nappaliba a kanapéra, ahol órákon át bámulok ki a fejemből. Nem igazán mozdultam ki az elmúlt napokban. Még nem állok készen rá. Hála az égnek az ismerősöket is úgy, ahogy elkerültem, bár igaz, bombáznak az SMS-ekkel, és az üzenetekkel a különböző közösségi hálókon. Én pedig nem válaszolok nekik. Nincs kedvem elmondani, hogy igen, jól vagyok, mert rohadtul nem ez a helyzet. Azt hiszem, egyre rosszabbul érzem magam. Az elmúlt hetekben fogytam négy kilót, a szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkednek attól, hogy alig bírok egy kicsit is aludni. Árnyéka sem vagyok a régi önmagamnak. Még az is lehet, hogy a saját anyám vagy a testvéreim sem ismernének fel, ha látnának. Egyszerűen nem érdekel, hogy nézek ki. Nem törődöm azzal, hogy éppen van-e smink rajtam, vagy jól passzolnak-e egymáshoz a ruháim. Egy szürke melegítő van rajtam, és egy póló, amit már jó ideje nem hordtam.
A konyhába sétálok és leülök a pulthoz. Forgatni kezdem az ujjaim között a tollat, ezzel megpróbálva kicsit elütni az időt. Halálra unom magam, de ez egyáltalán nem zavar most. Életképtelennek érzem magam, és semmit nem akarok csinálni, csak feküdni az ágyon, vagy éppen ücsörögni itt-ott a lakásban. A napokban már a kutyák sem tudnak felvidítani, pedig ők is érzik, hogy nincs valami rendben, és folyamatosan próbálnak a kedvemben járni, sőt bohóckodni egymással. Valahogy engem mégis hidegen hagy az egész. Szomorú, de így van.
Pillantásom a konyha különböző sarkaira téved, mikor megpillantom a pulton árválkodó tequilát. Sosem voltam nagy ivó, de most úgy érzem, letudna csúszni egy-két feles. Talán az segítene. Kicsit elvonná a figyelmem attól a borzalmas érzéstől, az ürességről, amit legbelül érzek. Néhány percnyi néma szemezés után már elindulnék az üveg felé, de ekkor megszólal a csengő. Jaj ne.
Nincs az az isten, hogy én kinyissam azt a rohadt ajtót. Hagyjon engem mindenki békén a sajnálkozó pillantásával és az együtt érző szavaival. Nem akarok senkitől semmit sem hallani. Egyedül akarok lenni… Miért nem lehet ezt végre megérteni?
Lábujjhegyen az ajtó felé lopakodom, csak hogy ne lehessen hallani a lépteimet, mert akkor biztosan lebuknék. Óvatosan húzom félre az ajtón lévő kukucskálót, hogy megnézzem, ki az, aki zavarni mer a nagy elfoglaltságaimban. Mikor megpillantom Dan húgát az ajtó túlsó felén, hátralépek. Nem. Nincs az az isten, hogy én kinyissam neki az ajtót. Nincs itt még Dan sem, hogy kiállhasson mellettem. Mia biztos engem hibáztat mindenért. Nem állok még készen arra, hogy találkozzak vele és meghallgassam a szent beszédét.
Arcom a kezeim közé temetem, miután nem hagy alább a csengetés. Nyugodtan ülök a kanapén. Valószínűleg tudhatja, hogy itthon vagyok, ha ennyire kitartó. Már csak azért se nyitom ki az ajtót. Mindketten jobban járunk, ha ő a túloldalon és pedig ezen az oldalon maradok…
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Nappali
Vas. Júl. 03, 2016 5:42 pm
 



 

Elsétáltam a bátyám üres parkolóhelye, aztán Lily kocsija mellett is. Jó oka volt annak, hogy a garázson át jöttem: Tudni akartam, hogy ki van otthon. Örülök, hogy Dan visszatért a munkához, mert egy: az életnek mennie kell tovább akkor is, ha nem akarjuk; és kettő: ahhoz, ami most következik Liliannek és nekem kettesben kell lennünk. Mióta kórházba került nem hívtam fel, nem látogattam, nem kerestük egymást.
Néhány héttel ez előtt, ha arra kérnek, hogy definiáljam a kapcsolatunkat, azt mondtam volna, hogy barátok vagyunk.
Aztán megtörtént az elképzelhetetlen.
És gőzöm sincs, hogy most hányadán állunk.
Tehát hiába minden jobb meggyőződés, és milliónyi felsorakoztatott ellenérv, meglátogatom Lilyt. Ha nem is vagyunk már barátok, akkor is a sógornőm, és megkívánja az illem, hogy tiszteletemet tegyem. Így is számíthatok Anya fejmosására amikor majd megtudja, hogy bent se voltam nála a kórházban, pedig tudtam mi történt a picikkel. Krisztusom, ők vajon értesültek már róla? Úgy várták már, hogy nagyszülők legyenek... Szóval a nyakamat rá, hogy nem mondták még el nekik. Picsába. Már nem merem felvenni a telefont, és a heti kétszeri látogatás is elmaradt. Tudni fogják, hogy valami nincs rendben, megkeresnek, és ha az én anyukám szemöldökei között megjeleni a w –t formáló ránc, én még azt a bűnömet is bevallom neki, amit nem követtem el. Ne tőlem tudják meg. Könyörgök, ne.
Az első csengetés után még türelmesen vártam. Nem volt okom azt hinni, hogy nem kívánatos a jelenlétem, gondoltam mosogat, vagy végzi a szokásos teendőt. Nedves a keze, ezért még megtörölgeti, átöltözik, vagy lehúzza a vécét, aztán jön ajtót nyitni.
Csakhogy ez nem történt meg.
Fasza.
Szóval ráfeküdtem a csengőre jó néhány alkalommal, mert hál’ Istennek elég kitartó fajta vagyok, de a ház asszonya csak nem akart jönni. Nem lehetett több öt örökkévalóságnak tűnő percnél mire meguntam, és előálltam az aduásszal. Megköszörültem a torkomat aztán kiabálni kezdtem. Nem azon a hangszínen, hogy már csak a denevérekkel pöröljek, de jól hallhatóan.
-Lilian Lawrence! Tudom, hogy itthon vagy. Amit te nem tudsz rólam, - belenyúltam a táskámba, hogy elővegyem a másik kulcscsomót és a fő karikát az ujjamra akasztva színpadiasan megcsörgettem a kémlelőnyílás előtt- az, hogy legutóbb lenyúltam a pótkulcsot. – amit most visszaraktam a táskába. – Nem akarom használni. Szeretném, ha magadtól engednél be.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Nappali
Hétf. Júl. 11, 2016 5:06 pm
 



 

I don't want to talk to
anybody
A dörömbölés nem hagy alább a bejárati ajtón. Mia kitartó, pedig jobban örülnék neki, ha most az egyszer fogná magát és elmenne innen. Félek? Talán igen. Attól, hogy valaki végre az arcomba vágja, hogy csakis én vagyok a hibás és senki más. Mindenki csak azt hajtogatja, hogy nem az én hibám… de őszintén… kié másé lenne? Hát persze, hogy az enyém, hiszen én nem figyeltem oda az útra, és nem más. Én voltam az, aki felelőtlenül a kereszteződésbe hajtott. Jól tudom. De valahogy mégsem mondtam még senki a szemembe őszintén és pofátlanul.
Mikor a sógornőm kiabálni kezd az ajtó előtt, nem sokat tétovázok, kinyitom. De nem azért, mert félek attól, hogy bejön magától, hanem, hogy a szomszédok mit fognak gondolni. Bár ki nem szarja le azt is?! Annyira nem érdekel már semmi, hogy el sem tudom mondani.
Nem köszönök, nem is nézek rá. Kerülöm a tekintetét, nem akarok még csak ránézni sem. Biztosan ő is gyűlöl, ahogy Dan is legbelül, csak a különbség az, hogy a férjem nem mondja ki. Na, abban egész biztos vagyok, hogy Mia nem fog szarozni, kérdés nélkül hozzám vágja majd a dolgokat.
- Miért jöttél? – szegezem neki a kérdést várakozás nélkül, de még mindig csak a padlót kémlelem. Az lesz a legjobb, ha elmegy, nem kérdez, nem beszélünk, mert abból is csak a konfliktus lenne. Szükségem van még egy kis időre, hogy elfogadtassam legalább magammal a tényt, hogy megöltem az ikreinket. Hogy tudatosuljon, hogy soha többet nem tarthatom őket a karjaimban, pedig már olyan nagyon vártam azt a pillanatot.
- Menj el, Mia. Egyedül akarok lenni. – mondom halkan, mire végül egyenesen a szemébe nézek. Valószínűleg ő is ledöbben kicsit a látványon. Az üres, kisírt tekinteten. Árnyéka sem vagyok önmagamnak. A minap is a tükörbe néztem, hát… nem mondom, hogy a jól megszokott kép nézett vissza rám.
Látom a sógornőmön, hogy egyenlőre türtőzteti magát, de ahogy ismerem, biztos ki fog jönni belőle, amit mondani akar. Minek jött egyáltalán ide? Hogy együttérzést nyilvánítson? Hogy elmondja, tudja, mennyire fáj? Dehogy tudja! A világon senki el sem tudja képzelni, hogy mit érzünk most Dannel. Még én sem tudnám pontosan leírni az érzést. Egyszerű a képlet. Nem akarok Miával beszélni, sőt, senkivel nem akarok beszélni. Megkérdezheti bárki, hogy akkor mit akarok? Ülni az ablak előtt, és bámulni kifelé, ahogy eddig is tettem? Csak arra gondolni, hogy mennyire elrontottam az egészet? Jól esik egyedül lenni. Csak az a baj, hogy az agytekervényeim folyamatosan zakatolnak, és egy pillanatra sem állnak meg. Még éjszakára sem. Az álmaimban is kísértenek a történtek. Nem tudok szabadulni tőlük, és ha jól sejtem, még jó ideig ez lesz. Csak éljem túl úgy az egészet, hogy ne őrüljek bele…
Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Média és művészet

Avataron : Olivia Wilde
Kor : 30

TémanyitásTárgy: Re: Nappali
Hétf. Júl. 11, 2016 10:10 pm
 



 

Nem érzek különösebb diadalmámort, amiért végül ajtót nyitott. Csak azért nem, mert látom, hogy mennyire elgyötörten és –legyünk őszinték- iszonyat szarul néz ki. Könnyebb lenne utálni, ha legalább megfésülködött volna... de nem is tudom mire számítottam. Talán arra, hogy mint mindig precíz, és magát nagyon komolyan vevő nő máris elkezdi rendbe tenni az életét, mert ha jól akarod érezni magad, ahhoz előbb jól is kell kinézned. Hát tévedtem. Valamiért örülök ennek, ugyanakkor el is keserít. Ha neheztelek rá, ha nem, ez a nőszemély akkor is fontos nekem, és utálom így látni. Mégis, örülök neki, hogy egy kicsit ő is összetörik, mert láttam a bátyámat, hogyan éli meg ezt. Ami akkor történt az részemről köztünk marad, és ami most lesz, ha rajtam múlik, abból se lesz pletyka.
-Jézusom, Lily! Vegyél vissza, nem a mumus vagyok. Vagy a részf*szú bagoly. – kissé azért hátrahőkölök. Engem utoljára ilyen hangnemben csak hivatalos személy fogadott, amikor megtudta, hogy mivel foglalkozok. A bűntudatukat leplező emberek hanghordozása ez, vagy az olyanoké, akik jól tudják, hogy vaj van a bajszukon. Elvégre a legjobb védekezés a támadás. Vagy hogy szokták mondani.
Nem akadok fenn olyan apróságokon, hogy elmulasztott beinvitálni, szóval beengedem én magam mielőtt még az arcomba vághatná az ajtót.
Először a konyha felé sandítok, mert meg akarom tudni, hogy Dan fáradt-e egyáltalán a renoválással, de innen nem látni rá rendesen. Szóval a nappali felé menetelek tovább, csak először még az előtérben leveszem a kabátomat és a csizmát.
A kérését már a kanapén ülve, szokásomhoz híven magam alá gyűrt lábakkal fogadom. Az előbbi után már nem hoz zavarba.
-Az a helyzet a családdal, hogy akkor se törlöd ki az életedből, ha igazán akarod. De te valójában nem akarsz egyedül lenni. Megőrjítenek a hangok a fejedben, és az üvöltő csend. Az egyre ismétlődő kérdések. – megvonom a vállam. - Jártam már ezen az úton. És ha azt mondod, hogy a te veszteséged nagyobb, mint az enyém volt annak idején, akkor lekeverek egyet. A halál mindenhonnan nézve szívás. Nincs prioritás. Nincs különbség. És sosem fog szűnni az űr, amit maga után hagy.
Gondoltam, tisztázzuk le ezt még az elején. Aztán majd innen folytatjuk valamerre.
Megint a táskámba matatok, amíg előállok a bánatűző arzenállal. Vannak itt különböző magvak, amik az agy bánatközpontját – nem tudom az igazi nevét – stimulálják, és van még keserű csoki is. Ezt mind kirakom magam mellé, a táskát pedig le a földre. Aztán a tv távirányítójáért nyúlok.
Ha nem szólal meg, akkor csak a tv-t kapcsolhatom amíg valami okosságon gondolkodok. Egyszerre akarom büntetni és vigasztalni ezt a nőszemélyt. Az előbbi énem miatt fogalmaztam nyersebben az előbb, míg az utóbbi abban bizakodik, hogy ő is leül mellém a tv elé, és belecsipeget a madárkajába.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Avataron : Mr. Hunnam | Dornan | Mitchell
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Re: Nappali
Pént. Aug. 19, 2016 9:30 pm
 



 





játék vége




Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Nappali
 



 

Vissza az elejére Go down
Nappali
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: 
Lawrence-lak
-
Ugrás: