Tárgy: Re: Hálószoba (Lawrence-lak) Csüt. Márc. 31, 2016 10:03 am
Lily & Dan
Sötét van. Leszállt az éjjel, de képtelen vagyok lehunyni a szememet egy percre is. Ma hoztam haza Lilyt a kórházból. Az orvos szerint megértésre, és türelemre van szüksége a történtek miatt, és természetesen sok pihenésre. Egy törött borda, és két gyerek mínusz. Az elmúlt hónapokban már úgy készültünk az ikrek érkezésére, hogy fel se fogható a baleset. Az egyik pillanatban még családot tervezel, a másik pillanatban a dédelgetett álmok elillannak, és marad a kőkemény valóság. A házasságunk hat éve alatt sok mindent átéltünk már, de ehhez foghatót nem, és ez aggaszt. Fogalmam sincs, hogyan álljak a feleségemhez, a közös jövőnkhöz. A gyerekszoba kísértetiesen üres mellettünk, és már nem fogja senki belakni. A digitális órára téved a tekintetem, miközben a fejem alá helyezem mindkét kezemet, és csak bámulok a nagy semmibe. Éjjel 2:05. Pár órája az esti szokásaink által telt el a lefekvés előtti szeánsz, csak éppen az érzelmek hiányoztak belőlük. A kórházban még mondhattam neki, hogy dolgom akadt a cégnél, és azért túlórázom, vagy ügyelni kell a kutyákra idehaza, azért nem töltök nála több időt, de most? A saját házunkban mégsem kerülhetem el. Hibáztatom-e? Ezen a kérdésen őrlődők napok óta. Nem kellett volna azt az átkozott telefont felvennie, és akkor most a karjaimban tarthatnám a két csöppséget. Egy fiú, és egy lány. Már a neveken is gondolkodtunk. Olyan nehezen jöttek össze, de már ez is csak a múlt. A kislányom, és a kisfiam már nem fog boldogan rám nevetni, nem fogják azt mondani, hogy apa, és nem fognak értem sírni. Nem olvashatok fel nekik esti mesét, nem vihetem el a fiamat baseballedzésre, és a lányommal sem beszélhetek a fiúügyeiről. Nem azon férfiak közé tartoztam, akik nem akartak gyereket. Nekem is két húgom van, és nagycsaládban nőttem fel, így igénylem a társaságot. Amikor először nem jött össze a babaprojekt, akkor hoztuk el a menhelyről Zsömit. Az aranybarna szőrű Golden retriever az életünk része lett, így már ez is teljes harmóniát teremtett. Aztán jött a második kudarc, amikor úgy döntöttem, hogy a nagy nyomás miatt, amivel nap, mint nap találkozik Lily, nem tesz jót a magánéletünknek, ezért elvittem a szüleim tóparti házához. Azaz egy hét maga volt a megtestesült álom. Csak mi ketten, a kutyánk, és a természet. Lelkileg feltöltődtünk mindketten, és belevágtunk újra a szürke hétköznapokba. Egy ideig nem is erőltettük a témát, inkább társaságba jártunk, szórakozni. Végül megint felröppent a híre, hogy lehet, hogy terhes. Nem mertem semmit se mondani neki, csak némán támogattam, de ez sem járt sikerrel. Ekkor lett meg a drága Mimink. Két kutya már nagy felelősség, de bevállaltuk, és tudtam, hogy Lilynek most arra van szüksége, hogy gondozhasson valakit. A hónapok teltek, és már kezdtem lemondani arról, hogy gyermekünk fog születni, amikor mégis bekövetkezett. Ez az öröm leírhatatlan, hiszen annyira szerettem volna apává válni már. Megbeszéltük, hogy nem szólunk a rokonoknak, amíg nem érjük el a három hónapot, de hamarosan ezen is túljutottunk, és most az egyszer bizakodhattam. Reménykedtem. Mindez a múlté. Az egyenletes szuszogás megszűnik mellettem, és amikor oldalra fordítom a fejemet, akkor Lilyvel találkozik a tekintetem. - Aludnod kellene. Még nincsen reggel. – jegyzem meg halkan, de már nincsen bennem érzelem. Gyászolni akarok…egyedül. Ezt a fájdalmat nem akar megosztani vele, nem akarok vele beszélni, most nem. A testem mégis felé fordul, és automatikusan keresem meg a sötétben a kezét, és fűzöm össze az ujjainkat.
A hozzászólást Daniel Lawrence összesen 6 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 02, 2016 11:21 am-kor.
Az édesanyámnak mindig én voltam a kedvenc gyereke. Nem tett nagy különbséget köztem, és a testvéreim között, de titokban mindig azt mondta, hogy azért vagyok én a kedvence, mert sosem szomorkodom, és mindig pozitív vagyok, na meg persze egyszerűen imád. Ha most fentről esetleg lenéz rám, nagyon valószínű, hogy nem ismerne a saját lányára, de abban is biztos vagyok, hogy ő is belátná, hogy két még meg sem született gyermek –akiket mellesleg a közeljövőben már a karjainkban tarthattunk volna- elvesztése egy anyának a legnagyobb fájdalom lehet e világon. Meg persze egy apának is. Dan nagyon furán viselkedik velem, amíg a kórházban voltam, úgy éreztem, hogy nem tesz meg mindent azért, hogy támogasson, hogy mellettem lehessen, amikor csak lehet. Mintha kerülne. Hosszú távon ez nem lesz megoldható, és valószínűleg valamelyikünk bedobja a törölközőt, ha ez így megy tovább, de egyenlőre nem vitt rá a lélek, hogy szóba hozzak bármit is. Ami azt illeti, én is próbálom kikerült a bárminemű komolya beszélgetést vele, mert tudom, még ha nem is mondja, hogy tudat alatt engem hibáztat ezért az egész tragédiáért. Teljesen jogosan… Próbálok nem arra gondolni, hogy mi lett volna, ha nem veszem fel a telefont, ha még kétszer körülnézek abban a kibaszott kereszteződésben, de folyton ez jár az eszemben, és még én is magam hibáztatom az egészért. És még csak pár napja kell együtt élnem a gondolattal, de így az evés is, meg bárminemű kontakt emberekkel nehezen megy. Legszívesebben elbújnék a világ elől. A szemem csukva, mozdulatlanul fekszem az ágyon, tettetem, hogy alszom. Dan forgolódik, úgy sejtem, ő sem bír aludni. Ma hozott haza a kórházból, és úgy viselkedünk egymással, ha nem is mint két idegen, de az biztos, hogy elhidegülve. Egyikünk sem akar beszélni a történtekről, pedig mindketten tudjuk, hogy ez nem mehet sokáig így. Ő nem hozza szóba, és én sem. Idő kérdése, és valamelyikünknek muszáj lesz megpróbálni leülni a másikkal beszélni, beszélgetni, hogyan tovább, mi lesz velünk… Nem akarom, hogy emiatt tökre menjen a házasságunk. Rengeteg mindent átéltünk már ketten. Többször próbálkoztunk a baba projekttel, jó párszor sikertelenül. Túléltük. De a történteknek közel sem olyan súlyuk van, mint az eddigieknek. Befelé fordulok, kinyitom a szemem, és Dant nézem. Szinte hallom, ahogy kattognak a fejében a dolgok. Mélyet sóhajtok, és mikor odafordul, lesütöm a szemem. Még a szemébe se tudok nézni rendesen… - Nem tudok aludni. – mondok csak ennyit halkan motyogva. Nem tudom, melyik a kínosabb. Csendben feküdni egymás mellett, mert nem tudjuk, mit kéne mondanunk a másiknak, vagy elkezdeni a konfliktusmegoldó beszélgetést. Tekintetem az összekulcsolt kezeinkre siklik. Csak megnyugtatásképp fonta össze ujjainkat? Nagyon jól tudja, hogy sosem voltam olyan ember, aki könnyen kezeli az érzelmeit, de most nem akarok sírni. Az elmúlt napokban annyit bőgtem, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy maradt még bármi is, amit kisírhatnék. Ami azt illeti, ilyen téren minimálisan megerősödtem a kórházban töltött napok alatt. Jó sokszor mondogattam magamnak, hogy a sírás nem hozza vissza a gyerekeimet. Ettől függetlenül még mindig sokat sírok, de az elmúlt két napban sikerült csökkentenem a mennyiséget. - Min gondolkodsz? – Felteszem a leghülyébb és legidiótább kérdést a férjemnek, ami ebben a helyzetben létezhet. Mégis mi a francra gondolhat? Nyilvánvalóan arra, hogy a felesége egy felelőtlen idióta, még ha ezt nem is mondja ki, tudom, hogy ezt gondolja. Még mindig kerülöm a tekintetét, biztos, hogy nem bírnám negyed percig sem állni…
Apa akartam lenni. Ez az érzés a legerősebb most bennem, és nem tudom, hogy képes leszek-e ezt olyan formába önteni, amivel nem bántom meg Lilyt. Szeretem a feleségemet, nem direkt vettem el hat évvel ezelőtt. A legjobbat hoztuk ki a másikból, és ő volt az a nagybetűs NŐ, akit mindenki elirigyelt tőlem. Mi voltunk a legyőzhetetlen páros, és még akkor is vidáman nevettünk, amikor fekete felhők gyülekeztek az égen, és nem jött össze a baba már harmadjára sem. Nem akartam kihátrálni a házasságunkból, mert akkor ott az oltár előtt fogadalmamat tettem neki, és a jó mellé a rossz is dukál. Az egyensúlyt fent kell tartani valahogyan, és bizony nekünk az elmúlt időszakban azt hiszem több jutott a rosszból, mint a jóból. Aggódtam, hogy elérek a tűrőképességem végére, hiszen ez a tragédia nem olyan, amit az ember egy hét alatt megbír emészteni. Két gyermekünk veszett oda egyetlen nap alatt, és nem mondanám, hogy nem maradt bennem keserűség, de most ami a legjobban jellemezni tudna az a sötétség, és az üresség. A szeretett nő közelsége sem jelent vigaszt, és itt kezdődnek közöttünk a problémák. Megfordult a fejemben, hogy felkérjek egy pszichológust, de tudom, hogy Lily hogyan reagálna. Olyan sok ideig tartott, hogy nekem megnyíljon, akkor egy idegennek nem fogja kiteregetni a legnagyobb félelmét, és az érzelmeit sem. Ha mi ketten nem leszünk képesek ezt megoldani, akkor senki nem fog tudni segíteni. A legjobb, amit tehetek, ha lefoglalom magam, és napközben ez a munkahelyemen működik is, de itt az ágyban, az éj leple alatt már nem olyan könnyű. Napok óta csak forgolódom, és inkább a nagyobb projekten dolgozom. Elsőként érkezem az irodába, és az utolsóként távozom is. Könnyen tettem ezt meg az elmúlt héten, de a feleségem már itthon van, és nem menekülhetek előle. Ő is emlékeztet arra, hogy milyen veszteség ért mindkettőnket. A szoba csendjében az ujjaink összefonódnak, de nem tekintek rá. Az orvos szerint legyek türelmes…még sorolhatnám a jelzőket, de belül tombolok, dühös vagyok napok óta, és ezt a haragot nem tudom elengedni csak úgy. - Én sem. – teszem mellé, amikor megszólal mellettem Lily, és csak a sötétben hallgatunk, mint két idegen. Bátorító szavakat vár tőlem? Hazudjak neki? Nem…nem megy ma este. A tekintetem az ajtó felé siklik, és a fejemben már át is lépem a küszöböt, és a gyerekszoba felé tartok. A közös helyiségbe, ahol most két apró csöppség sírna fel, és boldogan kelnék fel hozzájuk, ha nem történt volna meg a baleset. Nagyot sóhajtva fordítom felé az arcomat, és szólalok meg halkan. - Semmi fontosan, csak szerintem elfelejtettem bezárni az irodában az íróasztalom fiókját. Holnap reggel korán reggel be kell mennem, mert az olasz ügyfelekkel fogunk tárgyalni egy gyümölcslés reklámkampányról. – észrevétlenül húzom a kezünket a hasfalamra, és ott tartva tekintek fel a plafonra. - Te miért nem tudsz aludni? Éhes vagy, vagy szomjas vagy? Hozhatok neked meleg tejet, ha akarod. – jegyzem meg. Annyi szép hagyományunk volt régebben. Az éjszaka közepén képesek voltunk táncra perdülni a konyhában, vagy egymást kergettük a fogrémes tubussal, miután összekent, és úgy forrtunk össze egy csókban, mint két szerelmes tinédzser. Ez a múlt jelenleg olyan, mintha egy előző életünkben lett volna. Széthúzom az ujjainkat, és megpróbálok rá figyelni. - Esetleg fájdalmaid vannak még? A doki felírt pár bogyót, ha gondolod, beveszel egyet, és könnyebb lesz elaludni is. – merülök el a barnás zöld szempárban.
A hozzászólást Daniel Lawrence összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 22, 2016 11:33 am-kor.
Tudom, hogy Dan nem véletlen marad bent az irodájában olyan sokáig, meg hogy azért megy el korábban, mert jobban érzi magát, ha nem kell velem egy légtérben lennie. Nem is csodálom, hiszen ma is csak csendben ücsörögtem egész nap, alig szólaltam meg, mosolyról pedig természetesen szó sincs, és fogalmam sincs, hogy ez még mennyi ideig fog tartani. Talán depresszió gyötör. Idő kérdése, és a férjem felfogja vetni a dili doki lehetőségét, amire én biztosan ki fogok akadni. Nem akarok pszichiáterhez menni, feltudom dolgozni magam is a tragédiát, és amúgy is… Utálok beszélni róla. Nem is akarok, még Dannel is nehezen osztom meg az érzéseimet, nemhogy egy ismeretlennel… Még ha ismerem is a kórházból. Az lehet, még rosszabb. - Sok a munkád mostanában, ahogy látom… - jegyzem meg, mire kitalálja, hogy holnap korán kell bemennie. Azelőtt sosem dolgozott ilyen sokat, sietett haza, ahogy tudott, és reggel még addig bújtunk egymáshoz, amíg az utolsó perc is eltelt, mert tudtuk, ha most nem kelünk ki az ágyból, elkésünk a melóból. Nem akarom meggyanúsítani, de ki kell mondanom. Meg kell beszélnünk, még ha össze is veszünk, mert egyszerűen utálom magamban tartani a gondolatokat, főleg, ha azok rosszak. - Dan, te kerülsz engem? Azért vagy olyan sokáig bent a munkahelyeden, mert nem akarsz kettesben lenni velem? Nem akarod, hogy beszélgetnünk kelljen, igaz? – Kérdések tömkelegét zúdítom rá, habár a választ tudom, még ha tagadni is fogja. Nem tartom kizártnak, hogy a mai estének veszekedés lesz a vége. Gyűlölök úgy elaludni, ha össze vagyunk veszve, de ilyen az elmúlt jó pár évben alig volt. Nem szeretném, ha megsokszorozódnának az ilyen estéink. - Nem vagyok szomjas, sem éhes. Egy falat sem csúszna le a torkomon. Egyszerűen csak nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy mi lett volna, ha… - kicsit elcsuklik a mondat végére a hangom, de nagyot nyelve visszatudom fojtani a sírást. Nem akarom, hogy már így lásson, és azt sem akarom, hogy én így érezzem magam. Be fogok sokallni, érzem. Nem akarok én lenni az idegbeteg feleség, aki beleőrült abba, hogy elvesztette a gyerekeit. Még ha ez elég ok is lenne rá, akkor sem. - El kell őket temetnünk, Dan… feltudod ezt fogni? – emelem rá a tekintetem csupa szomorúsággal. Ebbe még nem is nagyon gondoltam bele. Szerintem Dannel beszélték meg, mi legyen, temessük vagy hamvasszuk őket, de reménykedem, hogy inkább az utóbbit választotta. Az kevésbé fájdalmas… Ha lehet egyáltalán ezt mondani. - Nem kell bogyó. Eleget belém nyomtak az elmúlt napokban. A fizikai fájdalom semmi ahhoz képest, amit itt bent érzek. – húzom kezeinket a szívem irányába, aztán felülök az ágyban, nem akarom, hogy meglássa a könnyes szemeimet megint. Nyeldekelek. Nem sírok. Ma nem. Már nem. Az istenért, egész életemben emlékezni fogok a napra… És mindig magamat fogom hibáztatni a történtekért. A kérdés csak az, hogy a férjem képes lesz-e megbocsátani, vagy egy ekkora hibát nem tud már elnézni nekem? Nem csodálkoznék rajta. Elfogadnám a tényt, hiszen teljesen jogos lenne, fordított esetben nem tudom, én mit tennék. Az biztos, hogy a házasságunk már ezalatt a pár nap alatt sem a régi, még ha azt nem is mondhatom, hogy megromlott, de az biztos, hogy nem úgy fekszünk egymás mellett, mint eddig. Fogalmam sincs, hogy fogjuk ezt túlélni.
Tárgy: Re: Hálószoba (Lawrence-lak) Pént. Ápr. 22, 2016 11:42 am
Lily & Dan
A feszült csend és várakozás nekem is őrjítő, de próbálok beszélgetni vele, hiszen neki sem jön álom a szemére, és legalább ebben az egyben egyetértek vele. Minden elvesztegetett perc, amit az alvással töltenék, kikészít, mert tudom, hogy mi várna odaát. Két kék szemű gyermek, akik játékra invitálnak, de amikor közelebb mennék hozzájuk, akkor hirtelen eltűnnek, és csak a nagy köd marad mögöttük. Hiába szólongatom őket, csak a gyereksírás hangja cseng újra a fülemben. Lilyvel még azt sem osztottam meg, hogy napok óta rémálmok gyötörnek, mert nem volt mellettem, és éppen elég tortúrát okozott neki a kórházban töltött órák száma is. Külön szenvedtünk, és kísérletet tettünk arra, hogy egy minimális szinten elfojtsuk a bánatot. A nappalaim hosszan, és munkával teltek. A cégem maradt az egyetlen mentsváram, ahova visszavonulhattam a magánéleti problémáim elől. Ő hordta a szíve alatt az ikreinket, az ő testében növekedtek, de én voltam az apjuk, és éppannyira megviselt az elvesztésük, mint őt magát. Akartuk a gyerekeket, családot akartunk alapítani, de minden egyetlen másodperc alatt dőlt romba. A kérdése cseppet sem lep meg, sőt van benne igazság, de mégis hogy mondhatnám a szemébe? Igen, Lily kerültelek, mert ha rád nézek, akkor a veszteséget látom, és a következményeit a balesetnek. - Igen, mert ott vannak az olaszok is, meg a japánokkal is nemsokára létrejön a szerződés. Lefoglalom magam, és nem hagyhatom cserben a céget. – vonom meg a vállamat, és megfordulok, mert kényelmetlen már így lenni. Lily nem bírja sokáig magában tartani az érzéseit, és sokszor előfordul, hogy kitör, de általában tudom kezelni, ma mégsem megy. - Nem kerüllek Lily, csak sok a munka. Nem mondtam, hogy ne beszéljünk róla, de az orvos azt mondta csak akkor hozzam szóba, ha már készen állsz, vagy ha te hozod fel a témát. – sóhajtok egyet, és elkezdem járatni a lábfejemet, mert börtönnek érzem a helyiséget. A falak összenyomnak. A házzal is sokszor így vagyok, mivel mellettünk van az üres gyerekszoba is. A feleségem nem tud leállni, és felhozza, amiről nem akarnék beszélni éppen az éjszaka közepén, de nincs megállás, és kezdem elveszíteni a türelmemet. A temetés egy újabb fájó pont, mert halogattam az intézkedéseket, és Mimivel akartam erről egyeztetni. Az idősebb húgommal mostanában sokat beszélgettem, és biztosított arról, ha bármiben kellene a segítsége, akkor csak szóljak neki. A temetést vele szerettem volna megszervezni, de még csak a kórházig jutottam el. Milyen érzés lemenni a patológiára, ahol tudod, hogy a vég vár? A halál lengi körbe azt a helyet, és az üres folyosókon haladva elgondolkodsz azon, hogy egyszer te is ide fogsz jutni. Megrázom a fejemet, és messze űzöm a rossz emlékeket. A bogyókra felhúzza magát, és az összekulcsolt kezeinket a szívéhez vezeti. Máskor a karjaimba zárnám, és addig dédelgetnem, amíg meg nem nyugszik, de most nem megy. Elhúzom tőle a kezemet, és megtámaszkodva én is felülök. - Igen, felfogtam. Nem, még nem volt lelkierőm megszervezni a temetést. Két napja azért nem értem rá, mert a gyerekeink holttesteit kértem ki. Elfoglalt vagyok Lily, és nekem is pokolian fáj, hogy nem születhettek meg. Nem kerüllek az istenit, még a kérdésed is abszurd. – felállok, és idegesen túrva a hajamba kezdek el fel-alá mászkálni a szobában. Az idegességem olyan méreteket ölt, mely már veszélyes lehet mindkettőnkre nézve. - Nem kérheted tőlem, hogy mindig én legyek a támaszod, meg a kőszikla, amikor ilyesmi történik. A férjed vagyok, de nem az örökké erős fél a házasságban. Szerinted nekem volt időm feldolgozni, hogy két gyereket kell eltemetnünk? Dolgozom is, és emellett téged is látogattalak minden egyes rohadt nap. Mi kell még? Fogjam a kezedet Lily? – förmedek rá, és villámokat szórnak kék lélektükreim.
Nem vagyok jós, de valahogy a megérzéseim mégis azt súgják, hogy a ma éjszaka nem lesz könnyű kettőnk számára. Nagyon úgy sejlik, hogy veszekedés lesz a dolog vége, márpedig az tényleg nem hiányzik már, hiszen így is tapintható köztünk a kellemetlenség. Hogy nem vagyunk azok, mint két hete, azok, akik már jó pár éve. A boldog házasok, akik megküzdöttek minden akadállyal, amit az élet eléjük dobott. Már nem vagyunk a régiek, és azt hiszem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy jelen helyzetben fogalmunk sincs, hogy esetleg valaha még leszünk-e egyáltalán… - Jó, akkor szóba hoztam. És szóba fogom hozni hetente legalább kétszer, vagy többször, ki tudja, mert egyszerűen nem fogok tudni megbirkózni a tudattal, hogy megöltem a gyerekeinket. Beszélhetünk róla, de aztán ki tudja, hogy ez az egész hova vezet majd, Dan. Nem élhetünk egymás mellett csendben, de annyira csendben, hogy szinte kézzel tapintható köztünk a feszültség. – Felmegy bennem a pumpa. Nem Dan idegesít fel, hanem én magamat. Olyan szinten képes vagyok felhergelni magam pár percen belül az elmúlt időben, hogy olyan az egész, mintha nem is én lennék. Nem csodálom, ha a saját férjem idegennek érez, mivel még én is úgy tekintek magamra. Azt pedig, hogy sok a munka, nem teljesen hiszem el. Pár hete is sok volt, és sikerült megoldani a dolgot, szóval minden akarás kérdése. Dan nem akar velem egy légtérben tartózkodni, ez a helyzet. Sikerült felidegesítenem a férjemet, mire ő feláll, én eldőlök az ágyon, és hasra fordulva a párnába nyomom az arcom. Pár másodpercig maradok úgy, legszívesebben üvöltenék, de elfojtom. Levegő hiányában felemelem a fejem, megfordulok, felülök és Danre emelem a tekintetem, mikor a kelleténél kicsit hangosabban szól hozzám. - Nem, az istenit, de azt hiszem az legalább elvárható, hogy támogassuk egymást egy kis ideig legalábbis, amíg ki nem heverjük az egész kibaszott dolgot. Ha egyáltalán valaha ki fogjuk… Tudod jól, hogy milyen vagyok, azt hiszem akkor is tudtad, amikor hat éve elvettél, nem? Mindig is te voltál az erősebb fél, de nem, nem várom el tőled. Tudod, mit? Hagyjuk az egészet a francba, ne is beszéljünk róla ezentúl, mert csak a folytonos veszekedés lesz a vége. – A monológom végén felállok, és kimegyek a konyhába. Szükségem van egy pohár vízre, mert úgy érzem, nyomban megfulladok. Kicsit még nehézkesen mozgok, néhol bele-belenyilall a fájdalom a bordáim közé, de már elviselhető a dolog. A konyhába érve engedek egy pohár vizet a csapból, megfordulva a pultnak támaszkodom. Magam elé bámulok, miközben kortyolgatom a vizet, aztán tekintetem a bárszekrényre siklik. Esküszöm, jól esne most egy feles. Vagy kettő. A gondolatot gyorsan el is hessegetem a fejemből. Sosem voltam nagy ivós, talán nem most fogom elkezdeni. Okom lenne rá, valahogy talán mégsem vinne rá a lélek, még ha enyhítené is kicsit a bennem tátongó ürességet. Szótlanul állok egyedül a konyhában, mikor Mimi, az egyik kutyánk mellém somfordál és megböködi a kezem az orrával. Hihetetlen, hogy ezek az állatok mennyire megérzik, ha az ember szomorú. Mióta itthon vagyok, folyton körülöttünk somfordálnak, és próbálnak felvidítani, de sajnos még nekik sem megy. Nem tudom, mikor leszek képes újra mosolyogni. Nevetni. És mikor leszek, leszünk képesek újra arra adni a fejünket, hogy gyerekünk legyen. Ezek után talán soha…
Tárgy: Re: Hálószoba (Lawrence-lak) Pént. Ápr. 29, 2016 9:07 am
Lily & Dan
Lily felhúzott, mert mindenáron meg akarja beszélni a dolgokat. Én se vagyok éppen beszédes hangulatomban, mert eddig szinte minden este egyedül feküdtem le, és csak fejben gondoltam végig, hogy mennyi esemény vár ránk a közeljövőben. A temetés, a semmiből való újrakezdés. Természetesen el kellene fogadnom, hogy ki szeretné adni magából. Sohasem szerette, ha feszültség volt közöttünk, és csak igen ritkán fordult elő, hogy haragban feküdtünk le, de akkor is az éjszaka közepén felébredt az egyikünk és egy kis édesgetéssel elásta a csatabárdot. Nem mondom, hogy könnyű volt a házasságunk, de eddig következmények nélkül vettük az akadályokat, és ha jött egy probléma, azt közösen oldottuk meg. Most tényleg tanácstalan vagyok. Ilyen helyzetben még nem voltunk. Akadtak állterhességek, de éppen a szülés előtt menjen el a két baba, és egy olyan baleset miatt, ami elkerülhető lett volna..hát nem éppen örömteli érzés. Felpattanok az ágyról, és úgy beszélek a feleségemmel, mint még soha. Felemelem a hangomat, és hozzávágom, hogy nem lehetek mindig én az erős fél. Milyen baromság ez? Egy kis támogatást vár, együttérzést. Kissé meglepődöm, amikor kiejti a száján, hogy ölte meg a gyerekeinket. Magamban eljátszottam a gondolatával, de soha nem mondtam volna ki hangosan. Túl valóságos lenne a közöttünk tátongó szakadék, és nem hibáztathatom érte. A szörnyű véletlen az oka, hogy az ikreink nem születtek meg. Nem okolhatom egyedül őt. Ha nem hívom fel, akkor nem történik meg ez, és már a karomban tarthatnám a gyerekeinket. A hajamba túrok idegesen, és a távozó alakját figyelem. A feszültség kézzel tapintható. Az isten szerelmére miért menekülök a munkába? Miért érzem magam jobban az irodám biztonságában? Azért kértem meg a kezét, mert vele akartam leélni a hátralevő életemet, nem számított, hogy bajban vagyunk, hogy ő orvos, én meg a cégemet vezetem. Ezt tűnt az ésszerű megoldásnak, mert már nem bírtuk egymás nélkül. Egy ideig távkapcsolatban is éltünk, és a több ezer kilométer ellenére sem szakadt meg a kapcsolatunk…most meg amikor egy emelet választ el a másiktól úgy érzem, hogy útvesztőbe kerültünk. Nem beszéltük meg a tragédiát, és most külön-külön próbáljuk feldolgozni. Nem akarom, hogy depressziós legyen miattam, ne adj isten még rosszabb. Lily az életem. A kezembe temetem az arcomat, és elhatározásra jutok. Nem adhatjuk fel most. Kilépek a hálóból, de a tekintetem az üres gyerekszoba felé siklik. Gombóc nő a torkomban, de lemegyek hozzá. A konyhában lehet, mert onnan szűrődnek ki zajok. Zsömi vetődik mellém, a hatalmas Golden retriever. Szeretem őt is, de fogalmam sincs, hogy hol van Mimi. A tekintetem őt keresi, de amint befordulok a sarkon meglátom, hogy Lily lábánál van. Csend telepszik ránk, de nem akarom, hogy ez legyen. Próbálkozik, így nekem is meg kell tennem az első lépést. - Beszélgessünk. Sajnálom, hogy ez így alakult Lily, de magadat okolni kár lenne csak. Én hívtalak fel, tehát nekem is annyi részem volt abban, hogy a baleset megtörtént, mint neked. Nem fogunk előrébb jutni, ha csak önmagadat sanyargatod. A temetést is meg kell szervezni. Ha szeretnéd, akkor holnap elmehetünk intézkedni. Bemegyek később. – sóhajtok egyet, mert nem éppen így akarom indítani a hetemet, de nem halaszthatjuk el az idők végezetéig. - Lily… - suttogom a szavakat a félhomályban, aztán erőt veszek magamon, és odasétálok hozzá. Megállva előtte kiveszem a poharat a kezéből, és magamhoz húzom. Ezt a nőt vettem el, és megígértem neki, hogy mellette leszek jóban-rosszban egyaránt. A derekára fonom a karomat, és szorosan magamhoz ölelem. Van még remény kettőnknek, így kell felfognom a bennem tomboló kétely ellenére is.
Vendég
Tárgy: Re: Hálószoba (Lawrence-lak) Hétf. Május 02, 2016 6:59 pm
but this is getting
horrible now
Beszéljünk róla, ne beszéljünk róla? A kérdés, ami napok óta kering a fejemben, én persze, mint mindig a „beszéljünk róla” opciót választottam. Utálom magamban tartani a dolgokat, egyszerűen ha megteszem, akkor nem telik bele pár napba, és robbanok. Az is lehet, hogy az előbb az utóbbi lehetőség állt fent nálam, és azért reagáltam ilyen hevesen, mert amíg a kórházban voltam, nem igazán tudtam és akartam beszélni a történtekről. Dan is hevesebben reagált, mint kellett volna, őszintén nem is csodálom, ő is van olyan stresszes állapotban akárcsak én, éppen hogy csak zúzódásai nincsenek, egyébként ő is ugyanolyan veszteséget érezhet, mint én. Lehajolok a kutyánkhoz, hogy kicsit megdögönyözhessem. Imádom, mint a másikat is, sokat jelentenek számomra. Amikor sikertelenül próbálkoztunk a babákkal, úgy voltunk vele, hogy jó lesz egy kedvenc egy kis időre, akivel lehet törődni. De nem örökre. Mi van, ha ez a sorsom? Mi van, ha soha többet nem lesz esélyem gyereket szülni? Eddig nem nagyon hittem a sorsban, de most már kezdek rajta kicsit elmélkedni, hogy vajon mi rosszat tettünk mi Dannel az életben, hogy valami vagy éppen valaki mindig keresztül húzza a számításainkat? Sosem merült fel bennem az örökbefogadás gondolata, de ki tudja, ha nincs más lehetőség, akkor még arra is hajlandó vagyok. Iszonyatosan vágyom egy gyerekre, de természetesen inkább sajátra, mintsem egy olyanra, akit nem én szültem, igaz a sajátomként tudnám szeretni. Talán. Egyenlőre ebbe nem is gondolok bele, hiszen elképzelni sem nagyon tudom, nem is akarom jelen helyzetben. Mikor meghallom a férjem lépteit, mielőtt felemelném a fejem, megpillantom a másik kutyánkat Dan lábánál. Elismerősen hümmögök, mert természetesen mosoly még véletlenül se hagyja el az arcomat az elmúlt hetekben. Hihetetlen, milyen hűséges mindkét kutyánk. Mindkettő jóban van mindkettőnkkel, ám valahogy mégis mindig ebben a párosításban kötünk ki, mint most. Nem szólalok meg addig, amíg ő sem. Ha kezdeményezni akar, kezdeményez, én nem erőltetném most a dolgot, mert mindketten elég ingerültek vagyunk. - Hagyjuk ezt a ki a hibás dolgot. Szeretném azt hinni, hogy egyikünk sem az… - csóválom meg a fejem, majd iszok még egy kortyot a vízből, és aztán lerakom a pultra. - Jó. – mondok csak ennyit, bár semmi kedvem és lélekjelenlétem ehhez az egészhez. Temetést szervezni két meg sem született gyermeknek. Van ennél szarabb érzés a világon? Nem hinném. Nagyot nyelek, mert ha csak bele kell gondolnom, hogy gyerekruha helyett urnát kell választanom a babáimnak, újra jönnek a könnyek, amik elő akarnak törni. Jól esik, amikor magához húz, fejem a mellkasára hajtom. Most először érzem igazán közel magamhoz a baleset óta. Pár pillanatig lehunyom a szemem, majd felnézek rá, és lábujjhegyre állva egy csókot nyomok az ajkaira. - Szeretlek, Dan. Csak mond, hogy túl leszünk ezen az egész borzalmon, mint eddig is túléltük az összes többit… - Nyilván nem hasonlítható össze az, hogy két gyereket hordtam a szívem alatt közel nyolc hónapig, és az, hogy az első hetekben elment a baba. Az is rossz volt, persze… De nekik már a szívverésüket is hallottam. A rúgásukat is éreztem, és a nemüket is megtudhattam… - Annyit kérek csak, hogy próbáljunk beszélni. Vagy nem tudom, Dan, fogalmam sincs, mi lesz. – rázom meg a fejem, majd elhúzódom tőle, és a konyhapultnak támaszkodom. Igen, tőle várom a választ, bár azt hiszem, erre nincs semmi féle válasz, egyszerűen meg kell próbálnunk túlélni az egészet.
Tárgy: Re: Hálószoba (Lawrence-lak) Pént. Május 06, 2016 9:24 am
Lily & Dan
Nehezemre esik, hogy én legyek a nyitó fél, mégis megteszem, mert sokat jelent nekem Lily. Nem véletlenül őt választottam ki, és mellette tartottam ki hat éven keresztül. A történetünk nem mesébe illő, de mások szerint példaképek vagyunk, és ez sok energiát adott a baráti társaságon belül is. A kudarcok, és a be nem teljesült várandósságok után is az élet naposabb oldalát néztük, vagy mindenesetre próbáltuk. Másoknak ez egy könyörtelen harcnak tűnhet, mert soha nem adtuk fel. Gyereket akartunk, és úgy voltunk vele, ha nem is most, de egyszer összejön. Bíztam benne, és a kapcsolatunkban is. Egy házasságot összetartani nem kis meló, de nekünk sikerült még a legrosszabb időkben is megtalálnunk a vigaszt a másikban. Most miért lenne ez másképpen? Lily a feleségem, az a nő, aki….aki most veszítette el a gyerekeinket. Nagyot nyelek, és magamhoz ölelem, sőt viszonozom a csókját is. Ajkai puhák, és melegek, mint mindig. Nem tart sokáig, de erőt meríthetek belőle. Szeretem őt, és nem vagyok büszke magamra, ahogyan az előbb beszéltem vele. Vitatkoztunk már, de komolyan még soha nem vádoltuk meg a másikat. A szavaira lehunyom a szememet, és csak egyetértően bólintok. - Én is szeretném azt hinni, hogy egyikünk hibája se volt. – simogatom meg a hátát, de eltávolodik tőlem. - Én is szeretlek Lily, és túl fogunk jutni ezen. – fogom meg a homlokomat, és egy mélyről jövő sóhaj hagyja el az ajkaimat. Túl sok minden történt az elmúl napokban, és most ütközött ki igazán, hogy milyen problémával állunk szemben. - Megoldjuk, beszélni is fogunk róla Lily. Nekem se könnyű, mert ahányszor elmegyek a gyerekszoba mellett a veszteségünk az első, ami az arcomba üvölt. Te is tudod, hogy ez most nem olyan, mint az előző próbálkozások…ráadásul ikrek. – elharapnám az utolsó szót, de abban rejlik minden érzelem. Az ég a két sikertelen kísérlet után bőségesen megajándékozott minket, de erre se tudtunk vigyázni. Talán el vagyunk átkozva? Nem tudom, és egyszerűen félek, hogy ez nem is fog kiderülni. A két kutya ott köröz a konyhában, és árgus szemekkel figyelnek bennünket. Nem szokták meg, hogy feszültség legyen közöttünk, mert megérzik ők is, ha baj van. - Holnap elintézzük, amit el kell. – jelentem ki, és a mosogatóhoz lépve elmosom azt a pár használt poharat. El kell ütnünk valamivel az időt. - Nincs kedved filmet nézni? – tekintek rá, mert úgy tűnik, hogy egyikünk szemére sem fog álom jönni jelen helyzetben, így valami más alternatíva kell. - Popcorn? – mosolyodom el, annak ellenére is, hogy a kedvem a béka segge alatt van. A mosogató fölötti szekrényből kapom ki a kis csomagot, és bontom fel. Eszembe jut valami, hogy ha éppen nem jönne az ötlet, hogy mit nézzünk, de azt még nem akarom megosztani vele. Olyan régen voltunk kettesben, hogy el is felejtettem már milyen érzés csak megosztani a másikkal a pillanatot. Ide-oda dobálom egyik kezemből a másikba a kukoricát, és a válaszát várom. El kell kezdenünk feldolgozni ezt, és nem kerülhetem el örökké őt. A munka megvár, de a házasságom romokba dőlhet…
Vendég
Tárgy: Re: Hálószoba (Lawrence-lak) Vas. Május 15, 2016 6:08 pm
but this is getting
horrible now
Szeretnék hamar túllenni az egészen. Valahogy kitörölni az emlékeimet, úgy tenni, mintha nem történt volna meg semmi, de ez nyilvánvalóan lehetetlen, és nem fog menni. Még gondolatban sem. Egyszerűen már csak a természetemből adódóan is képtelen vagyok arra, hogy meg sem történtnek tekintsem a dolgokat. Még ekkora katasztrófa soha nem történt velem, így fogalmam sincs, hogy meddig fog tartani a kedvetlenség, az űr a mellkasomban és szűnni nem akaró fájdalom. Egyenlőre csak Dan az, akivel képes vagyok megosztani a bánatom, de még vele sem nagyon akarom. Nem akarok beszélni róla. Pszichiáterről pedig hallani sem akarok. Dan is próbál nyugtatni. Nyilvánvaló, hogy ha valaki hibás, akkor az én vagyok, és ezt nagyon is jól tudom. Azt már kevésbé, hogy a férjem mit gondol, amit nem mond ki, hiszen az biztos, hogy valamilyen szinten haragszik rám. Teljesen azonban sajnos –vagy lehet, hogy még szerencse- nem látok bele a fejébe. Valamennyire megnyugtatnak Dan szavai, és tudom, hogy ő is küzdeni fog azért, hogy túljussunk ezen, de nagyon nehéz lesz. A szívem majd megszakad, amikor látom a férjem szemében a fájdalmat, a hiányt, amit érez. A nyakához hajtom a fejem, és mélyet sóhajtok. - Te jó isten. A gyerekszoba… Ott nem is voltam azóta, mióta hazajöttem a kórházból. Mi legyen vele? – kérdezem, hiszen nem gondolom, hogy jó ötlet otthagyni, ugyanis rövidesen ha akarom, ha nem, befogok oda szabadulni, és az nem lesz túl jó, az biztos. Sőt… Uh. Teljesen berendeztük, a bölcsők, a díszítés, a festés a falon… A kis csörgők. Minden arra emlékeztet, hogy milyen boldogan vártuk a babáink érkezését. Mikor Dan ellép tőlem, lehajolok a nagy Golden retriverünkhöz, és megsimogatom. Még az ő tekintete is szomorú, esküszöm. Megjegyzésére bólintok, majd amíg elmosogat, a pultnak dőlök karbatett kézzel és őt figyelem. Mindig is imádtam nézni, miközben valami ilyesmit csinált. Szexi. Vagyis igazából mindenhogy imádtam őt nézni. Most azonban ő sem a régi, még ha próbálja rejteni is az érzéseit. - Hát… nem tudom, most mihez lenne kedvem. Vígjátékhoz nem nagyon… Drámához szintén nem. De ha kitalálsz valamit, legyen. – mosolyodom el kicsit, ahogy fellibbenti a popcornt. Talán egy film elfelejteti majd egy kis időre velünk a problémákat. Muszáj kicsit erőltetnünk ezt, hiszen valamilyen módon kikell jutnunk ebből az egészből. Ebből a „kerüljük egymást” dologból. Most egész jól kibékültünk, és talán megfeledkezünk kicsit a gondokról, de holnap újra elő fognak jönni. Meg holnapután. Meg jövő héten. És ki tudja még meddig… - Éhes is vagyok kicsit. Te ettél? Vagy dobjak össze egy szendvicset? – kérdezem, hiszen azt sem tudom, hogy vacsorázott-e, mert nekem egy falat se csúszott le a torkomon. Egy kezemen megtudnám számolni, hogy az elmúlt napokban hányszor ettem, akkor is csak körülbelül két harapást. Egyértelmű, hogy jobban figyelnem kéne, és többet kéne ennem, mert napközben meg is szédültem emiatt párszor, de valahogy nem megy… - Ki kell mozdulnunk majd a napokban. De valami olyan helyre, ahol nem találkozok senki ismerőssel, mert… azok a pillantások, amivel néznek. – megcsóválom a fejem, és Danre emelem a pillantásom. Ő ezzel nem szembesül, és lehet, hogy én is csak beképzelem, de még akkor is. Ha csak erről van szó, akkor is borzasztó…
Tárgy: Re: Hálószoba (Lawrence-lak) Pént. Május 20, 2016 10:46 am
Lily & Dan
Felvetem a filmnézést egy kis figyelemelterelésnek. Mindkettőnknek jót tenne, ha nem egymás hibáztatásával töltenénk az időnket, és így adnánk hangot a gyásznak, aminek fázisai szintre lépésről lépésre meglátszanak rajtunk. A tagadás a legrosszabb, mert itt még elzárkózhatok a rideg valóság elől, de sokáig nem tehetek úgy, mintha a feleségem még mindig terhes lenne, és arra várnánk, hogy megszülessenek az ikreink. A gyerekszoba említésére megmerevedek, és feltekintek rá. - Nem tudom Lily. Inkább még ne nyúljunk hozzá. Elkerülhetetlen, de arra meg végképp nem érzek késztetést, hogy kipakoljam a bútorokat onnan. Bezárjuk az ajtót, és elteszem a kulcsot. – vetek fel egy köztes megoldást a mellettünk lévő helyiségre. Természetesen az lenne a legjobb, ha a garázsba pakolnánk le a kiságyakat, a pelenkázót, és a hintaszéket, de nem megy. A gyomrom hangosan morog egyet, mert lefekvés előtt nem ettem semmit, csak lezuhanyoztam, és felmentem a szobába. Holnap újabb hét kezdődik, és nincs megállás. Addig még akad néhány átmeneti óra, ami az éjszakából a szürkületbe visz át minket. A mosogatás lenyugtatja az idegeimet, és a vízre meg a habtengerre figyelek. A tányérok, és a poharak a csöpögtetőbe kerülnek, és amint elzárom a csapot, utána ráemelem kék lélektükreimet. - Van egy ötletem, és nem is vígjáték, és nem is dráma. – mosolyodom el, és a feleségemet meg a kutyánkat szemlélem. Az állatok megérzik, ha baj van. Az elmúlt napokban körülöttem lebzseltek, és még vacsora közben is, amikor a laptopon készítettem elő a jövő heti tárgyalást, akkor is a fejüket az asztallapra fektették, és onnan bámultak. Szótlanul, de mellettem álltak. - A szendvics nem ártana a pattogatott kukorica mellé. Tudod egy kis sonka, sajt és paprika. – ismer, általában szavak nélkül megértjük egymást. A legrosszabb napokon is kitalálja, hogy mihez lenne kedvem. Imádom a főztjét, de a legjobb emlékek mégis ahhoz fűződnek, amikor közösen dobtunk össze valami étket. A mikróba beteszem három percre a zacskót, és a konyhapult mögé lépő Lilyt vizslatom. - Előkészítem a terepet. – át is sétálok a nappalinkba, ahol a rendetlenség uralkodik el most. A szennyesek a kanapé mögött, a dohányzóasztalon bögrék egész sora, a párnák egyik fele a földön. Nem volt időm még kicsit kitakarítani, mert ha tudtam, akkor az időm nagy részét az irodában töltöttem, sőt akadt olyan is, hogy bent éjszakáztam. Gyorsan felkapom az alsókat, és a hónom alá gyűröm, illetve a bögréket is összeszedem. A kérdésére azonban teszek egy kitérőt a konyhába, hogy lepakoljak. - Menjünk el a szüleim nyaralójába. A tóvidék jó hely, és nem fogunk ismerősökbe botlani. Sétálhatunk, kikapcsolódhatunk, és a kutyák is jöhetnek velünk. – ajánlom fel, és a háta mögött ellépve a mosogatóba szórom be a koszos teás bögréket. A szennyessel elszökkenek a fürdőbe, de a mosást nem indítom be. Igaz már egy egész halmaz vár, de ráér. A CD jár a fejemben, hogy hova is tettem legutóbb. Amíg ő a konyhában tesz-vesz, addig leguggolok és átkutatom a fél polcot, és rá is lelek a féltve őrzött kincsünkre. A lejátszóba bele is helyezem a diszket, és nekilátok a rendrakásnak. Mire Lily bejön már a kanapén ülök, és a távirányítón lenyomva tartva az ujjamat mosolygok. - Ezt szeretni fogod. – lehuppan mellém a vacsoránkkal, és az egyik kezemmel átölelve húzom közelebb magamhoz. - Az esküvőnket nehéz lenne elfelejteni, nemde? – suttogok a fülébe, és feltűnünk a képernyőn, de immár a hat évvel ezelőtti énünk.
A hozzászólást Daniel Lawrence összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 08, 2016 12:41 pm-kor.
Régen nem volt baj az összezörrenéseinkkel, mert utána mindig édes volt a békülés. Gondolom, mint minden párnál úgy nagy általánosságban. Oké, nyilván nem mindegy, hogy min vesztek össze, de a mi esetünkben sosem voltak olyan orbitálisan nagy okok, amiért haragudhattunk egymásra. Csak kis apróságok. A mostani veszekedés nem volt hosszú, de annál ütősebb volt, és az indok sem volt éppen egyszerű. Nem akarom, hogy ezentúl majd kerüljük egymás társaságát, mert mindketten csak a tragédiára gondolunk, ha meglátjuk a másikat. Valahogy meg kell majd ezt oldanunk, de semmiképpen sem orvos beavatkozásával. Az az utolsó dolog lenne, ami eszembe jutna és amibe belemennék. Nem tudom, hogy pontosan mire gondol, mit akar nézni, de amíg bemegy a szobába, addig nekiállok a szendvicseknek. Nekem is már korog a gyomrom. Kiveszem a hűtőből a hozzávalókat, mikor kijön, felkapom a fejem az ötletére. Még ilyenkor is jó ötletei vannak. - Igen, az talán jó lenne. Csak mi ketten. Meg a kutyák. – apró mosoly jelenik meg a szám szélén, és hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem kell majd játszanom a „minden rendben” állapotot és arcot azok felé, akik szánakozva, vagy éppen elítélve néznek rám. El sem akarom képzelni azokat a tekinteteket. Mert vannak olyan emberek a kórházban, és az ismeretségi körömben is, akik abszolút nem tudják beleképzelni magukat a helyzetbe, egyszerűen csak a rosszat látják. A felelőtlenséget. Azt még én sem tudom, hogy talán igazuk van-e?! Robotként készítem a szendvicseket, mialatt az agyam folyamatosan kattog. Mikor kész vagyok, bemegyek a nappaliba, lehuppanok a kanapéra a férjem mellé, és „izgatottan” várom, mit talált ki. Most valahogy semmi nem tud különösebben feldobni, de azért kíváncsi vagyok, miben sántikál. Mikor feltűnik a képernyőn az esküvőnk, akaratlanul is elmosolyodom. - Mindig tudod, mi kell nekem. – fordulok felé, és egy gyors csókot nyomok a szájára, a pillantásom pedig rögtön visszasiklik a tévére, hogy nézhessem a vidám, fiatal és szerelmes önmagunkat. Ezek közül csak a fiatal kezd elmúlni, bár én még mindig nem érzem magam öregnek, vagy hasonló. Pillanatnyilag a vidám sem annyira illene ránk, de nagyon remélem, hogy ez az állapot nem fog túl sokáig tartani. Dan felé nyújtom a szendvicses tálat, miután kivettem belőle egyet, és nagyot harapok bele. A szendvicsem mindig is isteni volt, nem úgy, mint anyáé, anno amit mindig csomagolt nekem az iskolába. Az valahogy sosem jött be. - Visszamennék néha az időben. Mondjuk jó buli volt maga az egész nap, szóval szerintem mindenki így van ezzel, aki ott volt. – mondom, miközben pörög a zenés klip egyenlőre csak a fotókból. Bárki ránk néz megmondja, hogy totál odáig vagyunk egymásért, még ismernie sem kell hozzá. - Imádom ezeket a képeket, olyan spontán az összes, mintha lesifotó lenne. – Szerettem, hogy nem kellett nagyon pózolni, és tökre önmagunkat adhattuk. Így tökéletesen ábrázolja az egész a kapcsolatunkat. - Te még mindig ugyanúgy szeretsz, mint hat éve ezen a napon? – pillantok rá oldalra puszta kíváncsiságból. Bár nem is tudom, milyen választ várok, nyilván ha nem így lenne, egy, nem lenne velem, kettő úgyse vallaná be őszintén. Mondjuk észrevenném, ha nem szeretne ugyanúgy. Részemről változatlan az egész, még így is, hogy kicsit megingott a kapcsolatunk az elmúlt napokban, és valószínű még így is lesz egy kis ideig. Minden esetre én bízom a kapcsolatunk erejében, és hogy ezt is túl fogja élni.
Az ötletem, hogy utazzunk el a szüleim tóparti házához nem talál süket fülekre, és úgy tűnik, hogy neki is tetszik. A mai este talán az első olyan döntés, mely megfelel neki is, és nem emeljük fel a hangunkat sem. Nem szeretek veszekedni Lilyvel, mert a feleségem, és mert szeretem. Rosszabb időszakokon is túl voltunk már, és aki tudja, mennyire reménytelen küzdelem van a hátunk mögött, az most azt mondaná, hogy ezen is túl leszünk. A babák elmentek, de akadtak előtte is vetélések. A sors nem kegyes velünk, bár ez megint nézőpont kérdése. Másoknak még az sem adatik meg, hogy megtalálják életük szerelmét, küzdenek a párkereséssel, aztán egy idő után feladják, és inkább egyedül maradnak. Nekem erre nem kellett sok időt szánnom, mert amikor megláttam már titkon éreztem, hogy egyszer oltárhoz fogom vezetni. A nagyszájú, és élcelődős nőszemély levett a lábamról, és a többi már könnyedén ment a maga útján. Nem is volt kérdés, hogy összeköltözzünk. Sohasem görcsöltünk rá a kapcsolatunkra, és meg tudtunk beszélni mindent. Másoknál a kommunikációnál elbukik egy friss románc, de nálunk nem volt lehetetlen. Támogattuk, és segítettük egymást, és szépen haladtunk a kijelölt úton. Bíztam benne, hogy ez nem romlott el, és képesek leszünk túllendülni a tragédián. A nappaliban teszek és veszek, de hamarosan Lily is csatlakozik hozzám, bár a tekintetén még mindig nem veszem észre, hogy jobban lenne. Ez a fájdalom sokkal mélyebben gyökerezik, mert konkrét bűnbakot kikiáltani szemétség lenne, miközben mindketten tudjuk, ha nem történik meg a telefonbeszélgetés, akkor az az este is másképpen alakult volna. Lehuppan mellém a kanapéra, és elindítom a felvételt az esküvőnkről. Az apró mosoly nem kerül el a figyelmemet, és amikor felém nyújtja a szendvicses tálat, akkor elveszek egyet. - A filmekhez semmi kedvem, de szerintem ez pont illene ahhoz, amit vissza akarunk csinálni. – jegyzem meg halkan, és a képernyőre tekintek, de a puszijától még mindig kiráz a hideg. Lilian ilyen hatással van rám immár hat éve, és a fizikai vonzalom se változott. Ha reggel felkel, kócosan, és hálóingben flangálva is a világ legszexisebb nője a szememben. - Ide én is szívesen visszamennék, mert az nem kifejezés, hogy milyen oltári buli volt. – vigyorok, mint a tejbe tök, mert az a kép jelenik meg, amikor az egyik legjobb haverom próbál segíteni megkötni a nyakkendőmet, de ez végül anya feladata lett. Lily meseszép ara volt, és a helyszínt sem véletlenül választottuk ki. A kastélyszállóban töltöttük el az első évfordulónkat, és megígértük, ha lesz rá lehetőségünk, akkor visszatérünk oda. Meg is tettük, mert a lakodalmat ott tartottuk meg, és a ceremóniát is. - Nézd, a húgom. – hiányzik a két másik felem, hiszen én vagyok a legnagyobb a családban, és mostanában nem sikerült elég időt fordítani a két kis nőszemélyemre. Már nem olyan kicsik, de nekem mindig a húgaim maradnak. - Szép nyoszolyólányod volt, de Melanie az agyamra ment. Sam állandóan koslatott utána, pedig esélye se volt nála. Milyen történetek szövődtek azon az éjszakán. – sejtelmesen mosolyodom el, mert emlékeim szerint mi is eltűntünk egy fél órára a tóparton. Soha nem bántam meg, hogy elvettem. - Az érzéseim nem múltak el Lily, mert mostanában nem voltunk jó passzban. A tragédiát mindketten másképpen dolgozzuk fel. – az egyik kezemmel átölelem, és egy csókot nyomok az arcára, majd a fülébe suttogok. - Senkiért nem cserélnélek el. – a füle mögé tűrve az egyik hajtincsét a titkos anyajegyén simítok végig, és finom ajkaira tapasztom a sajátomat.
Dan az egyetlen férfi, aki iránt valaha is ilyet éreztem, mint most. Mondhatjuk szerelemnek, de azt hiszem ez sokkal több ennél. Hűség, bizalom, barátság, minden, amit el lehet mondani egy jó kapcsolatról. Nem mondom, hogy az utóbbi napokban úgy viselkedtünk egymással, ami ezt bizonyítaná, de elég okunk volt rá, hogy ez sajnos így legyen. Ő is, és én is összeomlottunk, egyikünknek sincs fogalma róla, hogy mi ilyenkor a teendő, hogy kell ilyenkor egymáshoz viszonyulni, hisz a legvadabb rémálmainkban sem gondoltuk, hogy ilyesmi előfordulhat. A szívem minden egyes alkalommal összetört a kórházban, amikor valaki mással ilyen dolog történt. Nem is beszélve arról, ha éppen nekem kellett közölnöm a szülőkkel a rossz hírt… És tessék. Egyszer megfordult a kocka, és én feküdtem abban a kórházi ágyban, ahol eddig mást. Rám néztek szánakozva és sajnálattal, talán megvetéssel, és nem másra. Mindkettő szerep borzasztó… De azt hiszem, ezek után nyilatkozhatok, hogy a veszteséget ért oldal sokkal, de sokkal rosszabb, mint bármi más a világon. Az esküvőnket nézve egy kis ideig elrévedek, és talán el is felejtem, milyen helyzetben vagyunk most a férjemmel. Egy kis ideg csak arra figyelek, ahogy a képernyőn mosolygunk és boldogok vagyunk. A mi napunkon. Ekkora még sejtelmünk sem volt róla, hogy ennyi nehézséggel kell majd megküzdenünk a későbbiekben. - Mi van vele? Beszéltél velük mostanában? – kérdezem, mikor Mia tűnik fel a videóban. Mióta a kórházba kerültem, nem hallottam felőlük sem, amit egyáltalán nem is bánok, hiszen direkt megkértem Dant, hogy senkit ne engedjen a kórház közelébe sem. Ő viszont biztos beszélt a húgaival. Nekik is biztos megvan a véleményük rólam… kinek ne lenne?! - Inkább Sam ment Mel agyára… Hiába mondta neki bárki is, hogy semmi esélye. – mosolyodom el. Melanie mindent segített elintézni az esküvő kapcsán, és a lánybúcsúmat is elég szépen megrendezte, szóval az biztos, hogy elmondható róla, hogy nagyon jó barátnő. Az utóbbi két hétben azonban külföldre utazott, és nem igazán beszéltünk egymással. Nemsokára visszajön, és ki tudja, mivel állít majd be? Egy halom gyerekruhával talán… Nem akarom zavarni, nem hívtam fel, de ez is elkerülhetetlen lesz. - Egyébként… te sem beszéltél vele mostanában, igaz? – kérdezek rá, hátha keresett, mialatt nem voltam itthon. Talán jobb is lenne, ha Dan közölte volna vele a hírt. Bár nagyon kétlem, mert akkor már valószínűleg jó pár nem fogadott hívást jelezne a telefonom, SMS-t, hogy miért nem veszem már fel, és még sorolhatnám, milyen úton-módon próbálna elérni… Dan megnyugtatása jól esik. Mindene gyes csókja, szava, amivel nyugtatni próbál. Valamiért azonban folyamatosan ott motoszkál a gondolat az agyamban, hogy mi van, ha betelik nála a pohár? Ha egyszer elege lesz abból, hogy nem lehet gyereke? Ha besokall mellettem? - Köszönöm. – suttogom, és nagyot nyelek, mert a gombóc újra növekedni kezd a torkomban. Erősnek kell lennem. Megkell tanulnom együtt élni a gondolattal, és meg kell szoknom az ismerősök, a kollegák részvétjét is… Mindent. Nem akarom. Egyszerűen csak el akarok zárkózni a világtól. Egyedül lenni. Egyedül a gyásszal…
Kezdőlap 
Tárgy: Hálószoba (Lawrence-lak)
